Religion | Christian » A páli levelek krisztológiája

1 A páli levelek krisztológiája Pál sohasem találkozott Jézussal földi életében. A feltámadottal találkozott a damaszkuszi úton, és az Apostolok Cselekedetei szerint azonnal hirdette a damaszkuszi zsinagógákban, hogy Jézus „az Isten Fia” (9,20). Igehirdetésének alaptétele: azáltal leszünk megigazultak és üdvözülünk, hogy „hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézus Krisztust, a mi Urunkat, aki bűneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámasztatott.” (Róm 4,24-25) Pál számára Krisztus kereszthalála „Isten ereje és bölcsessége” (1,Kor 1,17-25), hiszen Jézus „meghalt értem” (Gal 2,20), meghalt a hivő testvérekért (1Kor 8,11), sőt „meghalt mindenkiért” (2Kor 5,14-17). Ezzel bizonyítja Isten a bűnösök iránti túlontúl nagy szeretetét (Róm 5,8; 8,32). Krisztus halála mellett üdvösségünk számára elengedhetetlenül szükséges Krisztus feltámadása. „Ha Krisztus nem támadt fel,

hiábavaló a ti hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok.” (1Kor 15,17) „Krisztus azonban feltámadt a halottak közül, mint az elszenderültek zsengéje.” (1Kor 15,20) Isten, „aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal.” (2Kor 4,14) „Ha eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, majd a feltámadásban is egy leszünk vele.” (Róm 6,4) A feltámadt Krisztus „éltető lélek” (1Kor 15,45). Pál szaporítja a kifejezéseket, hogy a Jézus Krisztussal való üdvözítő egységünket leírja: Krisztus testvérei (Róm 8,29) és társörökösei vagyunk (Róm 8,17); Krisztust öltöttük magunkra (Gal 3,27), egy test lettünk Krisztussal (Róm 12,5; 1Kor 10,17); egy lélek lettünk Krisztussal (1Kor 6,17). Krisztus él bennünk (Gal 2,20); mi Krisztusban élünk (Róm 6,3-11, et passim); Krisztus növekszik, formálódik bennünk (Gal 4,19) stb. Emellett az alapvető állítás mellett, további hat pontban foglalhatjuk

össze a páli levelek krisztológiáját. 1. Jézus Krisztus az Úr, aki jönni fog (1Tessz 1,9-10; 4,14-19) A világ végén hozzá megyünk, és „mindenkor az Úrral leszünk” (1Tessz 4,17). 2. Jézus Krisztus a már most uralkodó egyetlen Úr (1Kor 8,5-6) Ő az „én Uram” (Fil 3, 8) és a „mi Urunk”(2Kor 13,13 stb). Az eucharisztia „az Úr vacsorája” (1Kor 11,20) „Amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és kelt életre, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen.” (Róm 14,9) Pál is idézi az őskeresztények arám nyelvű fohászát: „Marana thá” (Jöjj, Urunk! 1Kor 16, 22). 3. Jézus Krisztus az Atyaisten „saját Fia” (Gal 4,46; Róm 8,32; Kol 1,15; Ef 1,6) „Bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett.” (2Kor 8,9) Őt küldte hozzánk az Atyaisten az idők teljességében. A Filippi levélben Pál egy őskeresztény

himnuszt idéz: Krisztus, „bár Isten formájaként létezett, nem tartotta az Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, a szolga formáját vette fel, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten mindenek fölé felmagasztalta őt, és azt a nevet adta neki, amely felülmúl minden nevet, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd”, és minden nyelv hirdesse: Jézus Krisztus az Úr!, dicsőségére az Atyaistennek” (Fil 2,6-9), E himnusz mintegy parabola-vonalban írja le Jézus útját. A kiindulópont fent van: Krisztus „Isten formájaként (morphé) létezik, de nem ragaszkodik „az Istennel való egyenlőség” állapotához. A harpagmon ritka görög szó: vagy erőszakos ragaszkodást, vagy erőszakos magához ragadást jelent. Ha az utóbbi jelentésre gondolunk, akkor Ádám és Éva 2 története jut eszünkbe, akik engedetlenséggel erőszakosan akartak

olyanok lenni, mint az Isten (Ter 3,5). Krisztus ellenkezőleg az engedelmesség útját járja Valószínűbb azonban, hogy a harpagmon szó itt erőszakos ragaszkodást jelent. Ha ezt a jelentést fogadjuk el, akkor a (Dt)Izajás könyvében szereplő „Úr szolgája” jut eszünkbe, aki engesztelő áldozatul adta életét (Iz 53, 10). A parabola mélypontja a „szolga (rabszolga) formájának” (morphé) felvétele, amellyel Krisztus kiüresítette önmagát, elvállalva engedelmesen a kereszthalált. Innen a parabola-vonal felfelé ível: Isten mindenek fölé magasztalja ezt a Krisztust, és minden nevet felülmúló nevet ad neki. A himnusz Izajás 45,23 szavait használja, ahol Isten önmagáról mondja, hogy „előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv.” Ez a mindent felülmúló név az „Úr” (Küriosz) név, amely a Szeptuaginta fordításban a JHVH nevet helyettesíti. A himnusz, záró akkordként, hozzáteszi a „mindent felülmúló

név” hirdetéséhez: „dicsőségére az Atyaistennek”. A himnusz tehát az (Atya) Isten nevének említésével kezdődik, és azzal is végződik. Ezért mondja Pál a krisztushívőkről: „Nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, és akiért vagyunk, és egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden van, és aki által mi is vagyunk.” (1Kor 8,6) A Kolosszei levélben találunk még egy Krisztus-himnuszt. A levél óvja a kolosszeieket az angyalok túlzott tiszteletétől, és ezért kiemeli Krisztus mindent felülmúló személyét. A himnusz első strófája a teremtésről, második strófája az üdvözítésről szól „(Krisztus) a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden Minden őáltala és őérte teremtetett, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az egyháznak a feje, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,15-18) A fentiekből látjuk, hogy már az első

keresztények érezték, hogy az a Jézus, akiben eljött az Isten országa, és aki a feltámadás révén az Isten jobbjára magasztaltatott fel, eredetileg sem lehetett puszta ember vagy próféta, hanem – bár valóságos ember volt – „fentről” jött közénk. Azért kerestek az ószövetségi szentírásban olyan szövegeket, amelyek az isteni tulajdonságokról szólnak, de valamiféle megkülönböztetést jeleznek. Ilyenek az Isten Bölcsességéről, Erejéről és Igéjéről szóló szövegek (Péld 8,12-35; Báruk 3, 15-4,4; Sir 24,531; Bölcs 7,22-8,1; 18,14-16). Az ószövetségi szentírásban e szövegek csak költői megszemélyesítések, de anyagul szolgáltak a Krisztus-hívőknek Jézus-tapasztalatuk teológiai megfogalmazására. Krisztus preegzisztenciájára utal Pálnál a 2. korintusi levél következő mondata is: „Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: ő értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti

gazdagok legyetek.” (8,9) Az Atyaisten és a preegzisztens Fiú megkülönböztetésének következtében a kettejük mellett gyakran isteni tevékenységet kifejtő valóságként szereplő Szentlélek harmadik Valakiként lett elismerve (lásd. Pneumatológia) 4. Jézus a második, végső Ádám Pál kétszer állítja szembe az első Ádámot a másodikkal, Krisztussal. A Rómaiakhoz írt levélben a bűn és megigazulás kérdésével kapcsolatban teszi ezt: az egy ember, Ádám által jött a bűn és a halál a világba; az egy ember, Jézus Krisztus által jött a megigazulás és az élet (Róm 5,12-21). Az 1. korintusi levélben a halál és az élet kérdésével kapcsolatban teszi ugyanezt: az első ember, Ádám, élő lénnyé lett; az utolsó Ádám (Krisztus) pedig éltető lélekké. Amint hordtuk a földi ember (Ádám) képét, úgy hordani fogjuk a mennyeinek, Krisztusnak képét is (1Kor 15,44-50). Krisztus, az új Ádám zárja be az üdvtörténetet: „Amint

ugyanis Ádámban mindnyájan meghaltak, úgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni. Mindenki a maga rendje szerint: elsőként Krisztus; azután azok, akik Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Atyaistenek, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőtMikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is 3 aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.” (1Kor 15,22-28) 5. A Deutero-Paulinák Krisztus kozmikus szerepéről beszélnek „Benne teremtetett minden, és minden benne áll fenn” (Kol 1,16-17). Isten „Krisztusban, mint főben, újra összefog mindent, ami a mennyben, és ami a földön van.” (Ef 1,9-10) Az egyház Krisztus teljessége, „aki mindent mindenben betölt.” (Ef 1,22) Felment, feljebb mindennél, „hogy betöltsön mindent.” (Ef 4,10) Már a Filippi levélben írja Pál: „Krisztus „gyarló testünket

hasonlóvá teszi az ő testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent.” (3,21) Ezekben a szövegekben a panta (minden) szó szerepel, amely a krisztusi üdvözítés egyetemességét jelzi. 6. Amint a 3 pontban láttuk, Pál a „felmenő vonal krisztológiája” mellett már a „leszálló vonal krisztológiáját” is vallja. Hiteles leveleiben azonban Krisztust (valószínűleg) nem nevezi Istennek (Theosz). A Theosz név nála, mint a Szentírásban, négy-öt kivétellel, mindenütt, az Atyaistent jelzi. (Róm 9,5 értelme kétes) A Titusz levélben és még néhány késői újszövetségi írásban azonban már Istennek (Theosz) is nevezik Jézus Krisztust (Tit 2,13; Zsid 1,18; 2Pét 1,1) (A Zsidókhoz írt levél krisztológiája külön kifejtést érdemelne, amelytől itt eltekintünk.) A Jánosi iratokban éri el ez a fejlődés csúcspontját