Economic subjects | European Union » A gazdasági verseny joga az Európai Közösségben

A gazdasági verseny joga az Európai Közösségben 1. § A versenyjog felfogása, területei és szerepe az európai integrációban A gazdasági verseny joga, mint egy sajátos szabályozási terület és joganyag, nem feltétlenül ad értelmezést mindazon kifejezéseknek, amelyek a gazdasági-piaci folyamatok megközelítésében, megfogalmazásában felvetődhetnek. Így például a versenyjog fogalma és tárgyköre nem azonos azzal, amit versenyeztetés (pályáztatás) alatt értünk. Egyrészt a versenyeztetés lebonyolításának mikéntje vagy éppen elmaradása nem jelenti automatikusan a gazdasági verseny jogában lévő valamely tényállás sérelmét is. A megrendelői pozícióban lévő piaci szereplő ténykedése, amennyiben nem kíván több vagy minden lehetséges szállítójával érdemi tárgyalási kapcsolatba kerülni, akkor lehet a versenyjog szempontjából problémás, ha ez a megrendelő olyan piaci szereplő, hogy rajta kívül a lehetséges

szállítói nem tudnak máshoz fordulni szolgáltatásaikkal vagy áruikkal (ez a megrendelői vagy vevői erőfölény esete). Figyelemmel kell lenni arra, hogy a versenyjogi tényállások általában a vállalkozásokra, tulajdonformájukra, tulajdonosaik mivoltára tekintet nélkül irányadók. Ugyanakkor az is igaz, hogy a versenyalapú piacgazdaság egyik mögöttes elve, törekvése az kell hogy legyen, hogy a vállalkozások piaci esélyeit befolyásoló cselekvések indokolatlan elzárkózást, diszkriminációt ne valósítsanak meg, és lehetőleg a transzparencia kívánalma is teljesüljön. Mindez persze eltérő módon irányul az állami szféra aktorai és a magángazdaság szereplői felé, utóbbi körben lényegében a domináns piaci helyzetű cégeket terhelik ilyen speciális kötelezettségek más vállalkozásokkal való viszonyukban. Speciális eset az, amikor a megrendelői pozícióban az állam, illetőleg közpénzt felhasználó szervezet áll, mert

ilyenkor lehet szerepe a közbeszerzési szabályozásnak. Azonban itt azt kell kiemelni, hogy az EK rendszerét alapul véve sem azonosítható a közbeszerzési jog a versenyjoggal, mert két külön szabályozási területről van szó és két külön jogérvényesítési rendről. A gazdasági verseny joga, az előbbi vevői erőfölény esetkörén túl, leginkább akkor érintkezik a közbeszerzések világával, amikor a vállalkozások versenykorlátozó összejátszása vetődik fel a közbeszerzési eljárásokban, hogy ezzel egymást biztos nyeréshez segítsék (ez az ún. körbenyerés, bid rigging, a kartellek egy formája), vagy amikor az árakban, a megcélzott földrajzi piacban megegyeznek a közbeszerzési eljárásban tett ajánlat során. Ezek az összehangolt fellépései a vállalkozásoknak ugyanis a versenyjog szerint tilalmazott együttműködést jelentenek, mégpedig általánosan. A közbeszerzés elmaradása és a domináns piaci helyzettel való

visszaélés esete nem mindig esik egybe. A szóhasználat tisztázottságához még felvetődik, hogy a versenyjog és a versenyképesség sem egymást teljesen lefedő fogalmak. A versenyképességet lehet emlegetni egy vállalat kapcsán: ekkor egy vállalat konkurenseivel szembeni sikerességére gondolunk. Minden vállalkozásnak a piaci ténykedése kereteként álló versenyjog szerint kell alakítania versenytársaival szembeni lehetséges lépéseit. Ekkor tehát a versenyjog világában és érvényesülése körében értendő a piaci versenybeli sikerre utaló versenyképesség. E vonatkozásban fontos szempont, hogy egy versenyszabályozási rezsimhez szokott, annak rendszerében kialakult, megerősödött vállalati szféra a maga versenyjogának exportjakor eleve érdemi előnyben van azokkal szemben, amik számára újként jelenik meg egy versenyszabályozás. A versenyjogi „jogexport” az amerikai kontinensről kiindulva Európában Németország jogfejlődésén

hagyott komoly nyomot a második világháborút követő újjáépítés keretében, majd az EGK rendszerében kialakított versenyszabályozáshoz is részben alapul szolgált. A globalizáció ráerősített arra, hogy az európai és az amerikai versenyjog koncepciói nagyban hasonlóak a gyakorlatban is, manapság a jelenséget inkább a konvergencia kifejezéssel szokás illetni. Az EU-csatlakozás folyamatában zajló jogharmonizáció is a jogexport egy változata, ez a versenyjogban a vállalkozásokra vonatkozó joganyagot illetően 1 lényegében a csatlakozás előtt bekövetkezett: az aspiráns országok versenyjoga fő vonalaiban a közösségi jogi tartalmat hordozza. Ha a versenyképesség igényét, mércéjét egy országra vagy egy gazdasági ágazatra használjuk, akkor már a gazdasági verseny jogával nem ilyen direkt a kapcsolat, mert a versenyjog hagyományosan az egyes vállalkozások piaci ténykedését szabályozza, nem pedig egy ágazat vagy a

nemzetgazdaság egésze a szabályozás címzettje. Érintkezhet a versenyjog például a külpiaci versenyképességgel, amikor a vállalkozások együttműködését vagy koncentrálódását a versenyképesség erősítésének indokával engedi meg a versenykorlátozó vonatkozásai mellett is, amelyek a hazai piaci színtéren manifesztálódhatnak, ám fontosabbnak bizonyulhat a külpiaci sikeresség. Az európai integrációs övezethez való csatlakozás folyamatában a versenyjogi harmonizáció valójában azt jelenti, hogy a közösségi versenyjogi elvek szerint kellett már évekkel a várható csatlakozás előtt működniük a magyarországi vállalkozásoknak is, e kondícióval kellett versenyképesnek lenniük a külpiacokon (az EU piacain is), és végső soron a nemzetgazdaságnak is ilyen szabályozó mellett kellett egyre inkább versenyképesnek lennie az EU gazdaságával szemben is. A nemzetgazdaság versenyképessége nyilván más gazdaságpolitikai

elemektől is függ (a tőkevonzó képesség, az exportképesség, a monetáris stabilitás, a munkaerőpiac jellemzői, a környezetvédelmi követelmények és a szociális terhek kérdése, a transzparencia és korrupció helyzete, és még lehetne sorolni a további idetartozó szempontokat). A fejlettebb versenyjogokban, így a közösségi versenyszabályozásban és gyakorlatban is, a gazdasági hatékonyság szempontja (a „győzzön és nőjön a jobbik” szemlélet kizárólagossága) mellett más gazdaságpolitikai, sőt társadalompolitikai faktorok is bevonulnak a versenyszabályozás tartalmába, az EU versenyjogi éves beszámolóiban is olvashatni a foglalkoztatással, a környezetvédelemmel, a külgazdasági potenciállal, a regionális fejlesztéssel való kapcsolatról. Ezen átfogó szemlélet igényét az EU által vezérelt jogharmonizáció során sajnálatos módon az aspiráns országokban (a saját hibájukból is) a nemzeti versenyjogok fejlesztésében

nem sikerült érvényesíteni. Inkább egy olyan mechanikus szabadpiaci szemlélet valósult meg a magyar jogharmonizációban is, ami magát az EU-t nem teljesen jellemzi. A versenyhatóságok, bíróságok által érvényesített versenyjog tárgyalásakor tehát mindig abból a szűkebb értelemből kell kiindulnunk, amit az egyes jogrendszerek meghatároznak, mint a vállalkozásokkal szemben, egyedi konkrét ügyekben, hatósági eljárásban érvényesítendő normatartalmat, ami tehát a versenytörvények tartalmi körébe és jogérvényesítési rendjére tartozik. A közösségi jog e tartalmi spektrum tekintetében is specialitásokat mutat az egyes országokhoz képest, leginkább abban, hogy a közösségi jog magukra az EK tagállamaira mint a gazdasági ténykedés szabályainak kialakítójára is megfogalmaz versenyjogi követelményeket, amelyek konkrét esetekben érvényesíthetők is a közösségi eljárásjog szerint. 1.1 Nemzetközi és nemzeti szintű

versenyszabályozás A jogi diskurzus számára is fontos érzékeltetni, hogy tartalmi komponenseiben mit jelent a versenyszabályozás a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, valamint regionális szinten, konkrétan az Európai (Gazdasági) Közösség kialakításában, és miként értendő az egyes nemzetgazdaságok viszonyaira íródott egy-egy országon belüli (nemzeti) versenyszabályozásokhoz képest. A kétoldalú államközi kereskedelemben és az egyre inkább a regionális integrációk közötti kölcsönhatást jelentő világméretű dimenzióban megjelenő versenyszabályozási szinteken a mögöttes (verseny)politikai lényeg: a kereskedelempolitikai érdekek kifejeződésének, védelmének támogatása a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban. Ezeken a szinteken a jogi vonatkozások arra szorítkoznak, hogy az egyes nemzeti versenypolitikai prioritások és szabályozási különbözőségek miatt kerekedő nemzetközi súrlódások enyhítésére államközi

(versenyhatóságközi) kooperáció épült ki. De nem lehet 2 nemzetközi versenyjogi anyagi szabályok vagy elvek általános elfogadásáról, még kevésbé államok feletti intézményesített versenyhatóság általi érvényesítéséről beszélni. A versenyszabályozás alkotórészei is mások nemzeti és a nemzetközi dimenzióban. A csírájában már a céhek szabályzataiban, majd állami aktusban először a XVIII. század végi francia Le Chapelier törvényben megjelent ún. tisztességtelenségi versenyjog tipikusan nem része a nemzetközi szinten megfogalmazott versenyszabályoknak és önálló részt a tagállamközi kereskedelemre ható viszonyokat szabályozó közösségi versenyjogban sem képez. A tisztességtelenségi versenyjog alatt a kereskedői-üzleti tisztesség immár klasszikus szabályait kell érteni (a hitelrontás, a bojkott, az üzleti titoksértés, a „szédelgő feldicsérés”, a tisztességtelen reklám, a munkaerő tisztességtelen

csábításának tilalmai). Ezen részterület kialakulása döntően önregulatív módon (a kereskedők, gazdasági szereplők, illetve szervezeteik által megállapított normákkal) kezdődött és funkciója, hatóköre fokozatosan tágult a tisztességes kereskedés biztosításától a fogyasztóvédelmi szempontok befogadásáig, illetőleg az egyes tisztességtelenségi tényállások megállapításától a generálklauzulákba foglalt elvárások megfogalmazásáig. A piaci szereplők egymás közötti kártevéseként jelennek meg az illető cselekmények, ennek megfelelően pl. a régebbi és a mai magyar jogban is magánjogi deliktumnak minősülnek, bírósági jogérvényesítés útjára tartoznak, a szóba jövő nemzetközi elem figyelembe vétele pedig a nemzetközi magánjog rendszerében történik. Ezzel szemben a gazdasági verseny intézményét magát védelmező, a versenypolitika prioritásait kifejező, a leginkább gazdaságpolitikai-gazdaságmenedzselési

eszközként szolgáló versenyjogi komponensek, jelesül a versenykorlátozás tilalma és a meghatározó piaci helyezettel való visszaélés tilalma (mint a piaci magatartás kontrollja), valamint a vállalatok koncentrálódásának ellenőrzése (mint a piaci struktúrák kontrollja) már döntő fontosságúak az államközi kapcsolatokra írt versenyszabályozásokban is. Ezen kérdések nemzeti szabályozásának lényeges eltérései már befolyásolják azt, hogy egyes országok (és vállalataik) versenyelőnyre tehetnek szert másokkal szemben, mivel pl. a liberálisabb kartelltilalmi vagy fúziós szabályozás miatt a hazai piacon erősebben pozícionáltak egyes ottani cégek és nehezebb a piacra betörni, illetve a külgazdasági ereje is nagyobb lehet a hazai vállalkozások egy csoportjának megengedőbb belső szabályozási közegben. A külgazdasági érdek, valamint a belpiaci versenyviszonyok állapota két külön kérdés. Éppen azért vannak az államközi

kereskedelmet liberalizáló egyezményeknek saját önálló versenyszabályaik, hogy a belső szabályozások egyenlőtlenségét valamiként kezelni tudják: általában kereskedelmi védintézkedések bevezetésének megengedésével, amikor olyan versenyszabályok vannak az egyezményben, amelyek csak az államokhoz címzettek, és nem létesült külön fórum az államokkal szembeni kikényszerítésükre. A védintézkedésekre (kereskedelemkorlátozó lépésekre) lehetőséget adó egyezmények a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodások, és ilyen az EK-magyar társulási megállapodás is, de a lényegét illetően ide tartoznak pl. az amerikai-japán kereskedelemkorlátozó megállapodások is. Minőségileg mást jelent, amikor a szerződő államok feletti kikényszerítési szerv és mechanizmus konstruálása történt, mint az EK (EGK) alapító szerződésében és az Európai Gazdasági Térség intézményi rendszerében (ez utóbbiban egy kétpillérű

megoldással: az EKtagállamok felett ott a brüsszeli Bizottság és a luxemburgi EK-Bíróság, az EFTA-országok felett pedig létrehoztak egy ún. Felügyeleti Hatóságot és egy külön EFTA Bíróságot) Ekkor a jogérvényesítés módja nem a másik jogsértésének védintézkedéssel való kiegyensúlyozása, hanem kizárólag a létrehozott fórumhoz lehet fordulni, és egyik tagország sem veheti saját kezébe a szerinte jogsértő másik szankcionálását. A versenypolitika és versenyjog nemzetközi viszonyaiban a fogyasztóvédelmi orientáció is halvány, kivéve az önálló integrációs versenyjoggá fejlődő EK-rendszert, de ennek kapcsán azt kell látni, hogy az EK egységes belső piaca versenypolitikai szempontból is már mint egyetlen övezet számít, ekként az EK-jog a belső piac saját belső joga és ezért adekvát, hogy a fogyasztóvédelmi töltet része legyen az EK-versenyjognak (mint ahogyan más nemzeti versenyjogoknak is). Ez tehát nem

negálhatja azt a megállapítást, hogy a szabadkereskedelmi viszonyra írt versenyszabályok nélkülözik a fogyasztóvédelem 3 szempontjának érvényesítési igényét. Közvetetten inkább a hazai munkahelyeket védik, közvetlenül pedig a hazai termelőket (a nemzetközi piacon való megjelenés nemzetgazdasági egységeit). Az államközi szintre írt versenyszabályok részévé lesz azonban egy olyan kérdéskör, amely a nemzeti versenyjogokban, versenytörvényekben nem található meg: az állami támogatások tilalmazásának, illetve ellenőrzésének szabályozása. Az EK integrációs versenyjogától kezdve a pusztán szabadkereskedelmet jelentő kapcsolatig minden intenzitási fokban jelentős tétel az állam (önkormányzat, bármilyen közpénzt kezelő intézmény) által a hazai vállalkozásoknak adható szubvenciók, kedvezmények ellenőrzés alá vonása és bizonyos esetekben tilalmazása. Itt az elválasztó szempont újra a jogérvényesítés

mikéntje: a nem szerződéskonform állami támogatások „szankciója” a szabadkereskedelmi és társulási megállapodásokban a kereskedelmi védintézkedések bevezethetősége, míg a tagállammal szembeni kikényszerítés és szankcionálás közvetlen lehetősége adott az EK-jogban és az EGT keretében (sőt, még a recipiens vállalkozástól való visszakövetelésnek is adott a lehetősége). Tehát a nemzeti-belső versenyjogok mellett a nemzetközi egyezményes versenyszabályok a maguk funkciójára elkülönülten léteznek, ez a két rezsim teljesen elválik egymástól. Ez a duális szabályozás hagyományosan jellemzi az országhatárokon átnyúló viszonyok versenyszabályozását. A nemzetközi szintű (több- vagy kétoldalú) együttműködési és tartalmi összehangolási szabályozási elképzelések is ezen kettősséget figyelembe vevő modellen haladtak: az államközi kereskedelemben alkalmazandó szabályozás és az országokon belüli

szabályozás itt egymástól elkülönülnek, a „nemzetközi versenyjog” a határokon túlnyúló dimenziókra kell figyeljen. A nemzetközi egyezményekbe beírt versenyszabályok nem valamely ország versenyjogát képezték le, bár az igaz, hogy modellként nemzeti szabályozások szolgálhattak, mint pl. az EGK-ban az ötvenes évek közepén formálódott német koncepciók; vagy pedig törekvésében egy ország jogához való igazodást jelent a nemzetközi szerződéses szabályozás, mint pl. az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) keretében az amerikai versenyjog alapvető vonásaihoz. Összegzésül elmondható: a nemzetközi szerződéses versenyszabályok önálló normákat jelentenek, tartalmuk szerint a szerződő államok által (szubvenciók), valamint a vállalkozások által tett versenytorzító olyan cselekvések ellen szólnak, amelyek befolyással lehetnek az államközi kereskedelemre. A nemzetközi szerződések versenycikkeinek

érvényesítése a részes államokra tartozik (result-oriented), megsértésük a szerződő fél nemzetközi jogi felelősségét keletkezteti, a vitarendezés diplomáciai szinten történik, a jogsértés szankcionálására pedig tipikusan kereskedelmi retorziós intézkedések (pl. kvóták bevezetése) szolgálnak. Alapvető figyelemben tartani tehát, hogy a nemzetközi szerződésekbe írt versenyszabályozás alapvetően nem azonosítható egy adott ország vagy integráció (pl. az EK) belső versenyjogával, sem eredetében, sem céljában, sem tartalmi összetevőiben, sem működési módjában, valamint a nemzeti versenyjogot nem írja felül. Mindez a versenyjogi harmonizáció lényegét és határait illetően alapvető. Azt is hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az EK versenyjoga jóllehet az alapító nemzetközi egyezményen alapul és a tagállamok közötti határátlépő viszonyokra irányadó egy önálló rendszerét jelenti a versenyszabályozásnak: nem

a nemzetközi szerződéses versenycikkek tartalmát és alkalmazási mechanizmusát mutatja, hanem egy sui generis modellt, az Európai Közösség saját belső jogát (az integrációs funkcióval és a közösségi jogrendszer szerinti, nem diplomáciai, hanem a Közösség intézményein zajló jogérvényesítési módozatokkal). 1.2 Az EK versenyjogi rendszerének koncepcionális alapjai Az Európai Gazdasági Közösség, majd 1993 óta az Európai Közösség keretében zajló európai integrációban az egyes tagországok érdekein felülállva, a versenypolitika és az azt kifejező versenyjog gazdaságpolitikailag meghatározott célja-funkciója a tagállamok 4 nemzetgazdaságainak összegyúrása, a tagállamközi kereskedelem felszabadítása, a párhuzamos kereskedelmi csatornák szabadságának biztosítása, a közösségi dimenziójúvá alakuló piacra lépési szabadság garantálása. A „hagyományos” gazdaságpolitikák szerint változó

versenypolitikai alapok a közösségi egységes belső piaci rendszert is természetesen meghatározzák: mint a versenyjog forrásallokációs és hatékonysági funkciói, a dinamikus és működőképes verseny teóriái (amelyek alapvetően a piaci magatartás bizonyos kontrolljára helyezik a hangsúlyt, a strukturális és monopolizációs viszonyokat időlegesnek tekintve, már amennyiben a verseny szabadsága és kényszere fennáll). Leginkább befolyásolta a közösségi versenyjog fogantatását és koncepcióját a harmincas években kibontakozó és a háborút követő németországi gazdasági-jogi fejlődést meghatározó ún. freiburgi iskola A weimari államban virágzó általános kartellizáció (amelynek gyökerei a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek nagy válságáig nyúlnak vissza) gazdaságra gyakorolt káros hatásait a kibontakozó neoliberális gondolkodás ahhoz a pusztításhoz hasonlította, amelyet az intézményi-jogi gyengeségek (a

kritizált jogi pozitivizmus) a harmincas évek közepére a német politikai rendszerben eredményeztek. A gazdasági és jogi ideák egymáshoz kapcsolódásából nőttek ki a vonatkozó tételek: a gazdasági rendszerben a gazdasági szereplők cselekvési szabadságát garantáló verseny önmagában vett alapérték, mint ahogyan az intézményi-jogi berendezkedés tekintetében a jogállam és alapelvei is önértékké léptek elő. Az állami beavatkozás korlátozását és kiszámíthatóságát az ún. gazdasági alkotmányosság teóriára építették, a privát (gazdasági) hatalom és a szabadság társadalmának viszonyát pedig a versenyjog önállóságára. Kiterjesztve a klasszikus liberalizmust, a nagyhatalmú privát gazdasági organizációk ellenében az egyéni cselekvés szabadságát is védendőnek mondták, mégpedig állami feladatként, tehát nem csupán a politikai hatalom, hanem a gazdasági hatalom széttagolását is kívánták. A gazdasági

szereplők döntéseinek, ügyleteinek központi vezérlő kategóriájává a versenyt tették, amelynek alapvető lényegét a kényszerítő priváthatalom nélküli gazdasági cselekvés lehetőségének biztosításában látták. Egy ilyen rendszert, a cselekvés kereteinek a kiépítését jelentő kormányzati koncepciót illettek az „Ordnungspolitik” elnevezéssel, amelynek implementálásában a jog a normatív anyagi jogi szabályokká formált gazdasági-piaci feltételszabások és a jogi eljárások mellett döntő szerepet kapott. Az „ordoliberális” versenyjog központi koncepciója a gazdasági privát hatalom kiiktatására, illetőleg káros hatásainak megszüntetésére fókuszált. Innen ered az európai integráció versenyjogába is bekerült ún. tilalmi elv, amely a piaci szereplők horizontális (tényleges vagy potenciális versenyviszony melletti) együttműködése mint pl. a kartellmegállapodás, az összehangolt magatartás elé abszolút

tilalmat állít, szemben a visszaélési elvvel, amely a magatartást és következményeit mérlegelve jut el adott esetben a tilalmazásig. Megvalósulásában ez az elv ugyanakkor kompromisszumra kényszerült a német és a közösségi versenyjog konstruálásában is: az általános kartelltilalom mellé felvonultak bizonyos esetek, amelyek kivételt jelentettek, illetőleg mentesítést kaphattak a tilalmi elv alól. Az elfogadottan fennálló monopolpozíciók versenyjogi megítélésében pedig sajátos teszt-elveket alakított ki a német elmélet, amelyek jórészt a közösségi versenyjogban is élnek: a létében nem támadott monopólium piaci viselkedését akként figyelik, mintha normális piaci szereplő lenne versenyviszonyok között (az ún. „as if standard”). Ebből ered, hogy a közösségi versenyjog egyik nagy része a domináns helyzetben lévő vállalkozások visszaélésnek minősíthető magatartását tilalmazza, valamint az a közösségi jogi

megoldás is, hogy az állami intézkedések vagy jogszabályok folytán kizárólagossági jogokat gyakorló cégek, továbbá az ún. természetes monopóliumok (közművek működtetése) a lehetséges legnagyobb mértékig ki vannak téve a versenyjogi követelményeknek, mintha versenypozícióban lennének (a természetes monopóliumok liberalizációja a versenyjog egy újabb fejezeteként jelenik meg). A német ordoliberális koncepció az önálló versenyjogi tartalmat független jogérvényesítő hatósággal képzelte el: a normatív versenyszabályokat alkalmazó erős quasi- 5 bíróság politikától való függetlenségét a versenyre alapuló rendszer fennmaradásához nélkülözhetetlennek állította, a kartellhivatalt saját vizsgálati és kikényszerítési eszközökkel ruházta fel, döntéseit pedig felülvizsgálhatóvá tette bíróságok által az eljárási garanciáknak és (az elméleti törekvés szerint) a gazdasági alkotmányosságnak való

megfelelés szempontjából (ami gyakorlatilag a versenyjogi szabályok megfelelő értelmezésének revízióját jelentette). Az európai integrációban kiépített közösségi versenyjogban a versenyszabályozás előbbi értelmű autonómiája más gazdaságpolitikai, iparpolitikai szempontoktól való függetlensége megkérdőjelezhető, az pedig tény, hogy az EGK/EK rendszerében nincs egy önálló intézményként konstruált és a politikától elválasztott versenyhatóság, hanem a Közösség quasi-kormánya (a Bizottság) testületi döntésére tartozik határozni a versenyügyekben. Tehát úgymond összkormányzati feladatként jelenik meg a közösségi versenyjog alkalmazása, ezáltal pedig a tartalmi autonómiája is természetszerűleg a gyakorlatban a német függetlenségi modellhez képest módosulást szenved (az önálló EKversenyhatóság ötlete időnként felmerül, ám eddig legutóbb az Amszterdami Szerződés előkészítése során

visszautasításra talált a Bizottság és a tagállamok többsége részéről). A közösségi rendszerben az EK-Bíróság a versenyhatósági döntések passzivista felülvizsgálata helyett azok átszabására, megváltoztatására, az érdemi mérlegelés átalakítására és újabb versenyjogi teóriák és elvek bevezetésére vállalkozott. A Közösség Bíróságának az integrációt előrevivő nagyhatású aktivizmusa a versenyjog körében is megmutatkozott: az integráció érdekében tett célirányos értelmezési manőverek egyik elsőjében például mindjárt a vállalkozások közötti megállapodások tilalmát kimondó cikket akként értelmezve, hogy ez kiterjed mind az egymással versenyviszonyban álló, mind pedig az ilyen viszonyon kívül álló cégek cselekvésére is (lásd alább bővebben a horizontális- és vertikáliskartell-tilalom eseteiről és integrációs rációjáról). Az EGK/EK rendszerében létrejött „integrációs versenyjog”

egy sajátos képződmény a versenyszabályozás, a kormányzati gazdaságpolitika-formálás és az európai (gazdasági) integráció támogatására szolgáló közhatalmi-jogszabályi eszközrendszer keresztútján. A versenyjog az utóbbi évtizedekben különösen az európai integráció saját versenyjogát illetően nem elsősorban a szabad vállalkozás Magna Charta-jaként értendő, sokkal inkább a versenyhatósági-állami beavatkozás egyik gazdaságpolitika-alakító területeként. Az EGK létrehozatalakor meghatározó német fejlemények mellett kinőttek eltérő megközelítések is a versenyjog szerepéről. A brüsszeli megközelítést egyre erősebben befolyásolta a pozitív integrációs korszakban a hetvenes évek első harmadától kezdődő fázisa a Közösség alakításának az a francia nézet, amely szerint a versenyjog autonómiája az integrációs folyamatban átgondolandó, és inkább egyazon szinten kezelendő szabályozási ág legyen az

átfogóbb gazdaság-, ipar-, fejlesztéspolitikai, külgazdasági, környezetvédelmi összefüggések más szempontokkal is telítődő rendszerében. Magát a jogérvényesítési rendszert illetően azt kell hangsúlyozni, hogy az EGK/EK modellben jóllehet az egyes tagállamok közötti „nemzetközi” kereskedelmi kapcsolatokra funkcionál a közösségi versenyjog, azonban a sui generis jogrendszert képező közösségi jogban a tagállamok és jogalanyaik felett létrejött egy külön közösségi fórumrendszer (a versenyhatósággal és a Közösség Bíróságával), amelyek a közösségi jog érvényesítésének intézményei, és nem hagyják a tagállamközi diplomáciai vitarendezésre a közösségi dimenziójú ügyek rendezését, és nem engedik azt sem, hogy a közösségi versenyjog megsértése miatt a válaszlépés lehetőségét egy másik érintett tagállam a maga kezébe vegye. Kizárólag a Közösség jogérvényesítő hatóságai járhatnak el,

mégpedig a közösségi jogrendszerből folyó kötelező jogkövetkezményekkel, amelyek mind a tagállamokat, mind pedig a Közösség joghatósága alá tartozó vállalkozásokat kötelezik. Az intézményi-jogérvényesítési vonásokban alapvetően eltér az EGK/EK versenyjogi rendszere a korábban látott nemzetközi szerződéses rezsimtől, amelyben a két- vagy többoldalú kereskedelmi tárgyú egyezmények saját versenycikkei alapvetően az államközi diplomáciai vitarendezésben funkcionálnak, nem létezik államok feletti versenyhatóság, valamint a szerződésbeli versenyszabályok a piaci szereplők felé közvetlenül nem is 6 érvényesülnek. A közösségi versenyjog tehát első közelítésben a tagállamok közötti kereskedelmi kapcsolatokat érintő „államközi-nemzetközi” versenyszabályozás is, de lényege szerint ennél több: az önálló közösségi jogrendszer és a közös piac (majd egységes-egyetlen belső piac, single market)

saját belső joga önálló és elkülönült mind a tagállamok versenyszabályozásától, mind a hagyományos nemzetközi szerződéses versenycikkek rendjétől. A közösségi versenyjognak továbbá léteznek olyan specialitásai, amelyek abból adódnak, hogy szabályai egy nemzetközi integrációs szervezet alapokmányán alapulnak. Ennek a körülménynek egyik lényeges következménye abban áll, hogy a közösségi versenyjog címszó alá besorolódnak olyan kérdések, amelyek a versenyjogtól, mint adott állam belső jogaként általában felfogott jogterülettől idegenek. Arról van szó ugyanis, hogy a Római Szerződés nem csupán a gazdasági szereplőként jelenlévő államra (állami vállalatok, állami monopóliumok) állapít meg a közösségi versenyjog keretében felfogott kötelezettségeket:, hanem a regulatív funkcióját gyakorló és a jogérvényesítést intézményei útján biztosító (de iure imperii) államra vonatkozóan is (különleges

vagy kizárólagos gazdasági jogok biztosítása, állami támogatások odaítélése, az állam jogalkotásának versenyjogi mérce alá vonása). A közösségi versenyjogot illetően figyelni kell tehát arra, hogy a gazdaság szereplői (a vállalkozások) mellett magukra a tagállamokra is vonatkozik a versenyjog részeként felfogott közösségi szabályozás egy jelentős része, beágyazódva abba a tágabb közösségi jogi közegbe, amely a Közösség és a tagállamok (a jogszabályalkotó, jogérvényesítő állam) kapcsolatát meghatározza. 1.3 Az integráció versenyjoga és a közösségi szabadságok Az itt tárgyalt versenyjogi cikkek egy gazdasági integrációt és államok feletti nemzetközi jogi entitást kiépítő program, illetve szervezet alapító okmányában, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződésben találhatók. Mint ilyenek, természetszerűleg a Római Szerződés egészében, alapelveinek és céljainak megfelelően

kell funkcionáljanak. Ennek egyik vonatkozása, hogy a közösségi versenyjog léte, érvényesülése és tartalma, valamint a gazdasági szabadságokon alapuló közös piac (közösségi belső piac) kiépülése és működése alapvetően egymást feltételező kategóriák. Együttélésük, kölcsönhatásuk mindkét irányban megállapítható: az egész közösségi versenyjog a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére, befolyásolására épül, tehát a közösségi belső piac meglétét és tagállami eredetű korlátozásoktól mentes funkcionálását feltételezi. A közösségi belső piac tartalmát, működését írja le a gazdasági szabadságokat tárgyaló joganyag. A viszontirányú hatás lényege pedig abban áll, hogy maga a versenyjog telítődött egy olyan jellemvonással, funkcióval, ami lényegileg csak a közösségi versenyjog sajátja, és ami a közösségi piac kiépülését és megőrzését hivatott szolgálni. Az állami,

közhatalmi szabályozásokon, intézkedéseken alapuló integrációs gátak, kereskedelemkorlátozó intézkedések lebontása folytán kialakuló gazdasági integrációban (az egységes belső piacon) a versenyjog az az eszköz, amely nem engedi, hogy a gazdaság szereplői (az „üzleti” hatalom) a közösségi belső piac lehetőségeit kiaknázó működés (letelepedés, áruk és szolgáltatások, tőkejavak szabad mozgása) útjába „privát” akadályokat emeljenek akár a gazdasági erőpozícióból adódóan (82. cikk), akár együttműködésben mások vállalkozásokkal (81 cikk) a) A vállalkozásokra irányadó közösségi versenyjog magvát adó 81. és 82 cikkek a vállalkozásokra (undertaking) állapítanak meg rendelkezéseket, a vállalkozások gazdaságipiaci magatartásának versenyjogi keretét, korlátját jelölik ki. Teszik ezt az egységes közösségi piac kiépítésének egyik katalizátoraként, és fennmaradásának egyik biztosítékát

adva. A gazdasági szabadságokkal (elsősorban az árukereskedelem, a szolgáltatások nyújtásának szabadságára gondolva) a vállalkozásokra alkalmazandó közösségi versenyjog több módon is összefügg mint ahogy azt a Bizottság és az EK Bíróság számos döntésben nyilvánvalóvá tette. A Római Szerződés 28 és azt követő cikkeinek (az áruk szabad mozgása) 7 kiterjesztése a magánjogi szereplőkre mutatja az egyik összefonódást jelző esetkört. E cikkek a tagállamok vonatkozásában alkalmazandó szabályokat tartalmaznak, és céljuk az áruk kereskedelmének közjogi eredetű akadályainak kiiktatása. Ezen cikkeknek a magánjogi alanyokra történt közvetlen alkalmazása történt, amikor az EK Bíróság a szellemi tulajdonjogok gyakorlása kapcsán kidolgozta a „jogok kimerülésének elvét”. Védjegy, szabadalom, szerzői jogok jogosultjának kizárólagossági pozícióját a 28. cikkre hivatkozással lehetett felbontani a

tagállamközi szabad áruforgalom érdekében, ha már a kérdéses áru a jogosult által vagy hozzájárulásával bármely tagállamban piacra került. A közösségi szabad kereskedelem elvi tétele és a szellemi tulajdonjogok tagállami szabályozása közötti ellentét nyilvánvaló (tagállamonként megakadályozható az érintett áru importálása). A közösségi piacon való szabad árumozgás, a párhuzamos kereskedelem, a közösségi dimenziójú verseny kialakulása érdekében született a fenti elv. A kezdeti ügyekben a Római Szerződés 81., 82 és 30–36 cikkei mint közös hivatkozási alap szerepeltek 1 (pl 78/70 sz Deutsche Gramophon ügy, 15/74. sz Centrafarm ügy) A Merck ügyben hozott ítélet 2 (187/80. sz ügy) már mellőzte a versenyjogi cikkekre való hivatkozást; annak kimondása, hogy a holland szabadalomjogosult nem akadályozhatja meg az általa Olaszországban forgalomba hozott termék Hollandiába történő reimportját, tisztán az áruk

szabad mozgására vonatkozó cikkek alkalmazásával történt. A 28–30 cikkeknek a gazdasági magánjogi szereplőkre történt közvetlen alkalmazásának másik példája az az esetkör, amikor vállalkozások megállapodásai az áruk szabad mozgását garantáló cikkek sérelme miatt lesznek érvénytelenek. Az, hogy csak első osztályú termék kerülhet adott tagállamban forgalomba (ilyen értelmű megállapodást kötöttek a külföldi gyártó és az import ország kereskedőinek szövetsége), nem esik a 81. cikk kartellellenes rendelkezése alá, viszont érvénytelen lesz arra tekintettel, hogy a Római Szerződés 28. cikkének tartalmát a gazdaság szereplőinek megállapodásai sem tehetik inoperatívvá. Azaz az alacsonyabb minőségi besorolású változatát az adott terméknek szabadon lehet importálni, ezt az importőrök szövetségének a gyártóval kötött megállapodása nem akadályozhatja meg 3 (187/80. sz Dansk Supermarked ügy). A döntés kitér

arra is, hogy az ilyen minőségen aluli import, illetve értékesítés lehetséges, hogy a tisztességtelen versenyre vonatkozó tagállami szabályokba ütközik, azonban az EK Bíróság ebben a kérdésben nem foglalhat állást, mivel közösségi versenyjognak az ún. tisztességtelenségi versenyjog nem része b) Az áruk szabad kereskedelme és a versenyjog mint az integrációs célt egyaránt szolgáló kategóriák kölcsönhatása a legszemléletesebben abban a kombinációban jelenik meg, amely az árukereskedelem szabadságát úgy védi, hogy a kereskedelem lehetőségének biztosítását, megőrzését várja a közösségi versenyjogtól. Az erről az összefüggésről legtöbbet elmondó jogeset máig iskolapélda a közösségi versenyjog lényege, funkciója megértéséhez. A Consten/Grundig ügy 4 (56 és 58/64. sz egyesített ügyek) tényállása a következő: a francia Consten és a német Grundig között létrejött szerződés szerint Consten

kizárólag Grundig termékeket forgalmaz Franciaországban, a Grundig pedig vállalta, hogy Franciaországban csak Constennek szállít és biztosítja a többi nagykereskedelmi partnerével szemben, hogy más tagállamból Franciaországba az adott Grundig termékek ne kerüljenek importálásra. Tehát egy kizárólagos forgalmazói (exkluzív disztribútori) szerződésről van szó, amelyben a francia értékesítési piacot biztosítják Consten számára, aki egyedül jogosult a Grundig termékeket Franciaországban forgalmazni. Az EK Bíróság által az ítéletben tárgyalt kérdések közül az alábbiak érzékeltetik leginkább a közösségi versenyjog mibenlétét. A megállapodás egy gyártó és egy kereskedő között jött létre, akik egymásnak nem versenytársai, minthogy a gazdasági-kereskedelmi folyamat különböző szintjein működnek 1 Pl. 78/70 sz Deutsche Grammophon v Metro-SB-Großmärkte ügy, ECR [1971] 487 o és 15/74 sz Centrafarm BV és mások v.

Sterling Drug ügy, ECR [1974] 1147 o 2 187/80. sz Merck v Stephar és Exler ügy, ECR [1981] 2063 o 3 187/80. sz Merck v Stephar és Exler ügy, ECR [1981] 2063 o 4 56/64. sz Consten és Grundig v Bizottság ügy, ECR [1966] 429 o és 58/64 sz Grundig v Bizottság ügy, ECR [1966] 559. o 8 és ténykedésükben egymást inkább kiegészítik. Felvetődött, hogy egyáltalán a Római Szerződés 81. cikke szerinti „megállapodás” vonatkozik-e az ilyen, különböző szinteken működő vállalkozások közötti szerződésekre, vagy csak a versenytársak közötti kapcsolatokra alkalmazandó (előbbit a vertikális, utóbbit a horizontális kartell elnevezéssel szokás illetni). A másik itt érintendő szempont a verseny korlátozásának megítélésére vonatkozik, minthogy a megállapodásban részes felek egymásnak versenytársai nem voltak, a különböző termékek, gyártók, márkák közötti versenyt a szerződésük nem is érintette. Amit kiépítettek, az a

Grundig termékek kereskedelmének feltételrendszere volt, a konkurens márkákkal szembeni hatékonyabb értékesítés céljából. Az EK Bíróság érvelésében mindkét fenti szempont megítélésekor döntő szerepet játszott a Közösség lényegi célkitűzéseinek értelmezése, valamint a gazdasági szabadságok érvényesülése és a közösségi versenyjog funkciója közötti összefüggés értékelése. Az érvelés fontosabb elemei a következők voltak: A 81. cikk első bekezdésében található formula a vállalkozások és nem a versenytársak közötti megoldások tilalmáról szól, ennek értelmében minden olyan megállapodás elleni fellépést lehetővé tesz, ami a közösségi piacon a verseny torzítására alkalmas, függetlenül attól, hogy a gazdasági-kereskedelmi aktivitások mely szintjén szerepelők között jött létre. A verseny torzítása, korlátozása megvalósulhat azzal is, ha a szerződéskötő felek egyike és egy harmadik közötti

viszonyban jelenik meg a versenykorlátozás. A Consten és Grundig közötti szerződés a Consten és lehetséges versenytársai (más kereskedelmi csatornák) közötti verseny lehetőségét kiiktatja. A vertikális kartellt létrehozó szerződés tehát a 81. cikk „megállapodás” kategóriájába tartozik Már ennél az első szempontnál megjelenik mint háttérmagyarázat a megállapítás, miszerint a gyártó és a forgalmazó közötti olyan szerződések, amelyekben az egyes tagállamok területére vonatkoznak a kizárólagos kereskedelmi jogosítványok, a közösségi piac tagállami határok mentén való újrafelosztását eredményeznék. Ez az eredmény pedig a Közösség, a közös piac leglényegesebb tartalmát teszi semmivé. A verseny korlátozásának megítélésekor a kiinduló szempont a tagállamok közötti szabad áruforgalom elvi lehetőségének és konkrét fenyegetettségének az értékelése. A közösségi versenyjog hatóköre mint ahogyan

a 81. és 82 cikkek szövegében is látható arra az esetre terjed ki, amikor a megállapodás (egyeztetett gyakorlat, gazdasági erőfölénnyel való visszaélés) érintheti a tagállamok közötti kereskedelmet. Ennek eldöntésén múlik, hogy a közösségi versenyjog alkalmazható lesz, vagy pedig az érintett tagállam(ok) belső versenytörvényeinek szabályai lesznek irányadók. Az ügyben a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége megállapítható volt, mivel a szerződés a franciaországi piacot lezárta a lehetséges párhuzamos kereskedelmi csatornák elől, ott csakis Consten forgalmazhatta a Grundig termékeket. Nem volt lehetséges az sem, hogy egy harmadik tagállamból az ott piacra került Grundig termékeket Franciaországban forgalomba hozzák (a Grundig azon vállalása miatt, hogy biztosítja más tagállambeli disztribútorai felé egy ilyen tilalom érvényesülését). Mindezek mellett a szerződés megtiltotta, hogy Consten a francia piacon

forgalmazott termékeket re-exportálja a Közösség egy másik országába. A tagállamok közötti kereskedelem érintettsége (ti lehetőségének megakadályozása) után következhetett a versenykorlátozó jelleg vizsgálata. Hagyományosan a gazdasági versenyt keretek között tartó jogi szabályozás a versenytársak közötti viszonylatokban alkalmazandó, tehát a klasszikus konkurenciafelfogás szerint a termékek, a márkák, a gyártók (szolgáltatást nyújtók) közötti versenyre vonatkozik. Ez jelenti az ún gyártók, márkák közötti verseny (interbrand competition) koncepcióját. Ha a piaci verseny lényegét eszerint kell felfogni, akkor az egymással versenytársi viszonyban nem lévő vállalkozások közötti kizárólagossági kikötések versenyre gyakorolt káros hatásáról nem lehet versenyjogi ítéletet mondani. A Consten/Grundig ügyben az EK Bíróság a Közösség céljainak, lényegi tartalmának összefüggésében gondolkodva kimondta, hogy

a közösségi versenyjogban az egyazon termék (márka) forgalmazói közötti versenyt (intrabrand competition) elimináló megállapodás nem kerülheti el a 81. cikk tilalmazó szabályát azon az alapon, hogy a gyártók, termékek, 9 márkák közötti versenyt ugyanakkor elősegíti (a hatékonyabb forgalmazási szisztéma kiépítésével). Ennek az intrabrand versenynek a biztosítása a közösségi piacon való szabad áruforgalom alapelvére tekintettel történik, mivel az áruk szabad kereskedelme nem valósulhat meg, ha a piac szereplői kizárólagossági és territoriális piacra (az ügyben Franciaország) kiterjedő abszolút védelmet biztosító megoldásokkal szabadon elszigetelt piacokra oszthatják a közös piacot alkotó tagállamok területét. A Consten/Grundig ügyben az elszigetelt piac egy tagállam országhatára által volt meghatározott, ez a körülmény pedig különösen inspirálta a fenti koncepciójú versenyfelfogást, minthogy a

szabadkereskedelem államközi gátló eszközeinek leépítésekor nem kívánatos az ilyen kizárólagossági és egy piac teljes elszigetelését jelentő ellenhatás (ti. a szabad kereskedelem egyfajta akadályozása a tagállamok vagy meghatározott földrajzi kiterjedésű piacok között). Ebben a versenyfelfogásban a Consten/Grundig ügyben szereplő szerződés, illetve a szerződésbeli célt szolgáló kikötések hálózata a Római Szerződés 81. cikke által tilalmazottak Látható volt, hogyan jelenik meg az egyik gazdasági szabadság (az árukereskedelem szabadsága) megvalósítása mint a közösségi versenyjog központi koncepcióinak (intrabrand verseny, párhuzamos kereskedelem biztosítása) indukálója. A viszontirányú hatás nyilvánvaló: a közösségi versenyjog tartalma, funkciója a gazdasági-piaci integráció kiépülésének támogatása, fennmaradásának védelme, a közös piac egészére kiterjedően a piacra lépés hangsúlyos biztosítása

azzal, hogy a gazdasági verseny alapintézményét (a piacot) mint kiépítendő és megőrzendő közösségi piac fogja fel. A közösségi versenyjog direkt beavatkozás a gazdaság szereplőinek világába az integráció folyamatának, működésének érdekében. A közösségi versenyjognak ebben foglalható össze legalapvetőbb jellemzője c) Röviden érdemes itt felidézni az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának azt a döntését, ami az előbb tárgyalt esethez hasonló tények eltérő megítélését mutatja. A Continental TV Inc. v GTE Sylvania Inc ügyben 5 hozott döntés (1977) szerint a vertikális kapcsolatokban érvényesülő (az eladási ár meghatározását nem jelentő) korlátozások nem feltétlenül ütköznek tilalomba, a körülmények mérlegelésétől függ a versenyjogi megítélés (pl. piaci pozíciók és részesedés, szerződések hálózatának összhatása) Ugyanez a bíróság egy évtizeddel korábban a piacra, ügyfelekre

vonatkozó vertikális korlátozásokat automatikusan mérlegelés nélkül jogellenesnek találta. A Sylvania döntés indokolása szerint a kartelljog (amerikai terminológia szerint antitrust law) középpontjában a termékek, gyártók közötti (interbrand) verseny áll. Amennyiben ez fennáll, jelentős korlátot jelent a kizárólagossági kikötésekkel megerősített intrabrand piaci pozíciók káros kiaknázásának útjában. Ugyanis ha adott a hasonló termékek közötti választás lehetősége, a kizárólagos forgalmazói pozíció nem járhat káros következményekkel (pl. az egyetlen forgalmazó magas árakat szab, nem biztosítja a szervizt vagy az alkatrészeket stb.), mert a fogyasztók ugyanazon használati értékű terméket más gyártótól, forgalmazótól egy másik márkában megvásárolhatják. Az EK Bíróság indokolásában a Consten/Grundig döntésben a piaci integráció előmozdítása, a párhuzamos kereskedelem biztosítása, az intrabrand

verseny szükségessége voltak a fő pillérek, és ezek lényegileg ma is jellemzői az EK versenyjognak. Az USA Legfelsőbb Bírósága a fogyasztó érdeke, lehetősége, hatékony piaci fellépése felől közelítve jutott a vertikális korlátozások liberálisabb megítéléséhez. A különbség magyarázatául a gazdaságfilozófiai, a piacgazdaságra vonatkozó teóriák eltérései mellett az USA és az EK eltérő gazdasági integrációs szintje játszik szerepet, illetve ehhez kapcsolódóan a versenyjognak juttatott eltérő funkció. A főszabályként érvényesülő általános a gyártó és a kereskedő közötti, az intrabrand versenyt korlátozó vertikáliskartell-tilalom a közösségi jogi kontextusban is átgondolást kapott az utóbbi években. A kötelező bejelentés és az abszolút tiltás a hozzá kapcsolódó mentességek kapuival jelentette a korábbi rendszert, az átfogó gazdasági elemzésen alapuló vertikáliskartell-tilalom adódott

alternatív megközelítésként, a kötelező bejelentés eltörlésével. A kereskedelmi, disztribúciós 5 Continental TV Inc. v GTE Sylvania Inc 694 F2d 1132 (9th Cir 1982) 10 tevékenységek és a belső közösségi piac integrációs állapota és igényei jelentették az átgondolás versenypolitikai vezérfonalát, az érintett kérdések pedig a területi kizárólagosságok, a versenysemlegességi kikötések, a kizárólagos partneri viszonyok és a szelektív forgalmazási rendszerek voltak. A korábbi modell nagy előnyének említette a Bizottság, hogy a versenyhatóság szabályozta mentesítésekkel a piaci integráció és az ahhoz kapcsolódó gazdaságpolitikai célok (mint pl. a kis- és középvállalatok támogatása) jól szolgálható. A mentesülési lehetőségek normatív alapú meghatározása továbbra is a Bizottság rendeleteivel történik. d) A közösségi versenyjog és a közös piacon érvényesülő szabad áruforgalom közötti

összefüggéseket illetően a két kategória közötti különbségekről is szólni kell. A két kategória hatóköre kapcsán figyelni kell arra, hogy a versenyjog tágabb kategória, mivel nem csupán a tagállami határokat átlépő export-import áruforgalom szabályozására figyel, mint a szabadkereskedelmet kialakító rendelkezések, hanem kiterjed a közösségi piac bármilyen részén megvalósuló tevékenységre (akár egy tagállamon belülire is, ha az csak érintheti is a tagállamközi kereskedelmet) és vonatkozik az árukereskedelmen kívül a gazdasági-piaci aktivitások számos egyéb formájára. Eltérést jelent a két kategória között az is, hogy a szabad kereskedelem elve az áruk és szolgáltatások korlátozásuk nélküli forgalmát határozza meg, a versenyjog viszont komplex célokat kell, hogy megvalósítson. Egyrészt a hagyományos versenyjogi célokat, mint optimális forrásallokáció, gazdasági hatékonyság, esélykiegyenlítés és

méltányosság, áttételesen fogyasztóvédelem, a kis- és közepes vállalkozások védelme és kooperációjának elősegítése, valamint a közösségi versenyjogban hangsúlyos célokat, mint az integráció előmozdítása, a piacra lépési akadályok kiiktatása. További elhatárolási pont, hogy a gazdasági szabadságokra vonatkozó közösségi jogi rendelkezések címzettjei a tagállamok, ezek alkalmazása a tagállamokon kérhető számon, bár magánjogi felek rájuk közvetlenül hivatkozhatnak. Ezzel szemben a versenyszabályok érvényesítését illetően a közösségi versenyhatóság ezeket a magánjogi piaci szereplőkre (vállalakozások) alkalmazza közvetlenül a 81. és 82 cikk érvényesítésében, valamint a vállalatfúziók ellenőrzésében (ugyanakkor kiterjedt a tagállamokra vonatkozó versenyjogalkalmazás is, lásd külön alfejezetben). 1.4 Állami kereskedelemi monopóliumok Az alábbi rövid bemutatás egy olyan területről szól, amely

dogmatikailag és rendszertani szempontból valójában nem a közösségi versenyjog része, ám a gazdasági szabadságokkal, a tagállamközi szabad kereskedelemmel összefüggő olyan kérdés, amely a tagállamokra vonatkozó versenyszabályozás határterületeként is felfogható. Ennek felvázolásához ki kell lépni a Római Szerződés versenyre vonatkozó fejezetéből. Az egyik releváns rendelkezés, az EK-Szerződés 31. cikke értelmében a tagállamoknak át kell alakítaniuk a kereskedelmi jellegű állami monopóliumokat azzal az eredménykötelezettséggel, hogy az áruk beszerzése és értékesítése tekintetében a más tagállamban honos vállalkozásokkal szembeni diszkrimináció megszűnik, ezáltal biztosítani kell a diszkriminációtól mentes piacra lépés és kereskedelem lehetőségét más tagállam cégei számára is. Nem az állami kereskedelmi monopóliumok eltörlését jelenti tehát a 31 cikk A lényegi következménye abban áll, hogy egy

nemzeti monopólium nem érvényesítheti kizárólagossági jogait a tagállamok közötti kereskedelemben, és nem alkalmazható diszkriminatív elbánás a monopólium alá tartozó importált áruk tagállamon belüli forgalmazásában, értékesítésében. Így pl a nemzeti monopóliummal kapcsolatos ármegállapító jogszabályok kiterjesztése az importált árukra ellentétes a 31. cikkel, amennyiben normális versenykondíciók szerint hátrányosan érinti az importált áru piacra lépési, értékesítési lehetőségeit. 6 (78/82, illetve 90/82 sz ügyek) 6 Lásd 78/82. sz Bizottság v Olasz Köztársaság ügy, ECR [1983] 1955 o és 90/82 sz Bizottság v Francia Köztársaság ügy, ECR [1983] 2011. o 11 A monopólium „kereskedelmi jellegű” vonása miatt a 31. cikk nem érinti önmagában az áruk előállítására vonatkozó kizárólagossági pozíciókat. Azonban ha az értékesítési monopólium társul az előállítás kizárólagos jogához akár az

ún. nagykereskedelem fázisában is a 31. cikk alkalmazható lehet A „kereskedelmi jellegű monopólium” kifejezés lefedi a nagykereskedelmi (wholesale trade) és a kiskereskedelmi (retail trade) szférában működő, államilag meghatározott kizárólagossági jogokat egyaránt. Az áruk definícióját illetően ugyanazok érvényesek, mint a 30. cikk kapcsán (így pl az ásványi nyersanyagok és a villamos energia a 31. cikk céljaira is árunak minősülnek) Az egy tagállamon belüli viszonyok az ott előállított áru hazai forgalmazásának mikéntje kívül esnek a 31. cikk hatókörén, mivel a közösségi jog ezen rendelkezése is a tagállamközi kereskedelemre figyel. Tehát a kizárólagos import- és exportjogok, illetve az importáru kizárólagos forgalmazása adják az alkalmazási területeit. A kereskedelmi jellegű állami monopóliumok alatt a 31. cikk szövegezése szerint érteni kell mindazon szerveket, intézményeket, amelyeken keresztül egy

tagállam akár jogszabályi keretekben, akár a tényleges üzleti gyakorlat szerint közvetve vagy közvetlenül ellenőrzi, irányítja vagy érzékelhetően befolyásolja a tagállamok közötti export-import kapcsolatokat; ideértve azokat a monopóliumokat is, amelyek gyakorlását egy nem állami szervre delegálták. Ebbe a meghatározásba beletartozott pl a francia és német, illetőleg a skandináv országokbeli állami alkoholmonopólium, az olasz és francia dohánymonopólium, a belga gázkereskedelmi monopólium, amelyet az állam delegált egy magáncégre, valamint a német Bundespost monopóliuma a telefonok és más telekommunikációs felszerelések szállítására. Azok a francia vállalkozások is beleestek a fenti meghatározásba, akik az állami importmonopóliumból azáltal részesedtek, hogy egyedi importengedélyt kaptak az adott árura. Azonban a 31 cikk arra a vállalkozásra nem hat ki, amely az állam lépése nélkül élvez kereskedelmi jellegű

monopóliumot (tehát jogszabályi-hatósági alapja a „de facto” export-import, illetve forgalmazási monopóliumnak nincs: ekkor a domináns pozícióval való visszaélés tilalma lehet alkalmazandó). Az import- vagy exportengedélyezési rendszer önmagában nem tekinthető a 31. cikk hatálya alá eső, államilag befolyásolt monopóliumnak, és az sem, ha jogszabály bizonyos termékek kiskereskedelmét csak hatósági engedély szerint teszi lehetővé (lásd a Banchero ügyben). 7 A tagállamközi kereskedelem érzékelhető befolyásolására példa a C-347/88. sz ügy 8 az olajszármazékok kereskedelméről: az EK Bírósága kereskedelmi jellegű állami monopólium létét állapította meg, mert a kizárólagos import és forgalmazási jog birtokosa a tagállami piac szükségletének 65%-át érintette. Az a tagállami jogszabályban írt követelmény tehát, hogy az egy vagy több vállalkozásra delegált kizárólagossági pozíció akár regionális

bontásban is él ez a monopólium kell bonyolítsa adott áru importjának és forgalmazásának érzékelhető részét, a 31. cikkbe ütközik Ez nyilván abban a kereskedelmi szeletben értékelendő, ahol nincs akadálya a tagállamközi kereskedelemnek, tehát nincs mennyiségi korlátozás az importot vagy exportot illetően. (A mennyiségi korlátozás eliminálása nem a 31. cikk, hanem a 30 és 34 cikkek alapján történhet, ha azonban a 31 cikk alkalmazandó, akkor a 30. és 34 cikkek, illetőleg az ezek alól kivételt megalapozó 36 cikk szerinti vizsgálat nem szükséges, lásd az EK-Bíróság ez irányú konklúzióját a C-157– 160/94. sz ügyekben) 9 A 31. cikknek magának nincs az EK-Szerződésben írt kivételi listája, mint a 30 cikknek, ez utóbbi szerint a „public security” kivételi alap lehet, és menthetővé teheti a közszolgáltatáshoz kapcsolódó árut sújtó mennyiségi korlátozást (a Campus Oil ügynek tulajdonítanak egyes vélemények

ilyen olvasatot). A 31 cikk az EK-Szerződésnek a tagállamokhoz címzett egyik szabálya, ami a 90. cikk szerint főszabályként nem sérülhet a kizárólagossági jogok szabályozási megoldásaival: az áruk tagállamközi kereskedelmében (az export, import, a forgalomba hozatal nemzeti szabályai szerint) nem lehetnek a tagállamközi 7 C-387/93. sz Banchero ügy, ECR [1995] I-4663 o C-347/88. sz Bizottság v Görög Köztársaság ügy, ECR [1990] I-4747 o 9 C-157–160. sz Bizottság v Holland Köztársaság és mások ügyek, ECR [1997] I-5699 o 8 12 kereskedelmet érintő állami monopoljogok, akár magánvállalkozásra delegáltan is, illetve akár regionális szintekre osztva is. Az áruk kereskedelme és a közszolgáltatás biztosítása (a szolgáltatás nyújtása) két külön jogi rezsimet jelent tehát: az áruk tagállamközi kereskedelme állami kizárólagossági jogok és a más tagállambeli kereskedelmi vállalkozások diszkriminálása nélkül kell,

hogy történjen ekként kell eljutnia az árunak a közszolgáltatást végző vállalatokhoz. Ez utóbbiak jogi státusa a közszolgáltató feladatukra tekintettel már a 90. cikk (2) bekezdése szerinti kivételekkel alakul, de ez a kivételezettség a szolgáltatás nyújtásához kell, hogy kapcsolódjon és a szükségességi kritérium szerinti mértékben lehetséges. A 30, 31 és 90 cikkek kapcsolatát feltáró EK bírósági újabb ítéletként itt is a C-157–160/94 sz. ügyeket lehet említeni, 10 amelyekben az 1997 októberében született döntés kimondja: a tagállamok hivatkozhatnak a 90. cikk (2) bekezdésére annak érdekében, hogy az általános gazdasági érdekű szolgáltatást kizárólagossági jog alapján végző vállalkozások pozícióját igazolják a 31. cikk megsértése esetén is, amennyiben a szükségességi és arányossági tesztet is kiállja a 31. cikken okozott sérelem. (Ez a formula láthatóan hasonló a 90 cikk és a versenyszabályok

kapcsolatában alkalmazotthoz.) A C-347/88 ügyben 11 a görög kormány képviselője arra próbált hivatkozni az EK Bíróság előtt, hogy a 31. cikk nem alkalmazható a 90 cikk (2) bekezdésének hatálya alá tartozó vállalkozásokra irányadó tagállami szabályokra, amelyek kizárólagos import-, exportvagy forgalomba hozatali jogokat adnak az általános érdekű szolgáltatást nyújtó vállalatoknak. Konkrétan ezt a felvetést a Bíróság akkor még nem válaszolta meg, de közvetetten fontos az okfejtése, miszerint a görög disztribútorokra szabott kötelezettség, hogy az állami finomítótól szerezzék be a forgalmazott volumen egy részét, szemben áll (a 30. cikk mellett) a 31. cikkel is, mivel nem volt igazolható, hogy az állami finomító feladatafunkciója akadályozott lenne a kérdéses beszerzési kizárólagosság hiányában A 31. cikkben írt átalakítási-kiigazítási (adjustment) követelmény jelentése is értelmezést igényelt. Az EK

Bíróságának ítéleteiből két tétel látszik világosan: a 31 cikk nem követeli meg a kereskedelmi jellegű állami monopólium tárgyát adó állami tevékenység teljes felszámolását de a kizárólagossági import- és exportjogok 1970-re meg kellett szűnjenek. Tehát az állam folytathatta (direkten vagy delegáltan) az adott áru kereskedelmére vonatkozó gazdasági tevékenységét, azonban a más tagállambeli vállalkozások piacra lépését diszkrimináló kizárólagossági pozíciók felszámolásával, ami a tagállamközi import-export relációt és a forgalomba hozatalt illeti. A 31 cikk szerinti kiigazítás tehát valójában a más tagállambeli kereskedelmi vállalkozást diszkrimináló kizárólagos állami jogok megszüntetését jelentette. A 30 cikk a tagállamközi kereskedelem szabaddá tételét garantálja, a 31. cikk pedig ehhez kapcsolódóan a tagállamközi kereskedelmi csatornákmechanizmusok és szereplők közötti

diszkrimináció-mentességet szolgáló eszköz A 31. cikk rendelkezése az átmeneti időszak végétől közvetlenül is kikényszeríthető lett tagállami bíróságok előtt (tehát 1970-től egy kereskedelmi vállalkozás valamely tagállam megoldását a tagállam bíróságán nyilváníthatta a közösségi joggal ellentétesnek, elérve a tagállami szabály alkalmazásának mellőzését). A 31 cikk az áruk szabad mozgását tárgyaló rész egyik rendelkezése, csakis az áruk tagállamközi kereskedelmében alkalmazható. Tehát a szolgáltatások szabad mozgására nem vonatkozik, és nincs szerepe a harmadik országokból származó áruk beszerzését, értékesítését illetően sem. A 31 és az áruk szabad mozgását megalapozó 30. cikkek kapcsolatának üzenete: a tagállamok nem vezethetnek be olyan új intézkedéseket, szabályokat, amelyek az abban írt elvvel ellentétesek, vagy amelyek gátolják a mennyiségi korlátozások eltörlésére vonatkozó

szabályok érvényesülését. Ezen az alapon találta az EK Bizottsága megengedhetetlennek, hogy a nyolcvanas évek közepén a német Bundespost kiterjessze monopóliumát és a vezeték nélküli telefonok forgalomba hozatalának jogával is kizárólagosan rendelkezzen. 10 11 C-157–160. sz Bizottság v Holland Köztársaság és mások ügyek, ECR [1997] I-5699 o C-347/88. sz Bizottság v Görög Köztársaság ügy, ECR [1990] I-4747 o 13 2. § A vállalkozások együttműködésének versenyjogi korlátai (EK kartelljog) A Római Szerződés 81. cikke 12 a következők szerint tartalmazza a közösségi kartelljog alapszabályait: (1) A közös piaccal összeegyeztethetetlen és ezért tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a közös piacon belüli verseny

megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, így különösen a) a beszerzési vagy eladási árak, illetve bármely egyéb üzleti feltétel közvetlen vagy közvetett rögzítése, b) a termelés, az értékesítés, a műszaki fejlesztés vagy a befektetés korlátozása vagy ellenőrzése, c) a piac vagy beszerzési források felosztása, d) egyenértékű ügyletek esetén eltérő feltételek alkalmazása az üzletfelekkel szemben, ami által azok hátrányos versenyhelyzetbe kerülnek, e) a szerződések megkötésének függővé tétele olyan kiegészítő kötelezettségeknek a másik fél részéről történő vállalásától, amelyek sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint tartoznak a szerződés tárgyához. (2) Az e cikk alapján tiltott megállapodás vagy döntés semmis (shall be automatically void). (3) Az (1) bekezdés rendelkezéseinek alkalmazásától azonban el lehet tekinteni olyan esetekben, amikor ― vállalkozások

közötti megállapodások vagy megállapodások csoportjai, ― vállalkozások társulásai által hozott döntés vagy döntések csoportjai, ― összehangolt magatartás vagy magatartások csoportja hozzájárul az áruk termelésének vagy a forgalmazásának javításához, illetve a műszaki vagy gazdasági fejlődés előmozdításához, ugyanakkor lehetővé teszi a fogyasztók méltányos részesedését a belőle eredő haszonból anélkül, hogy a) az érintett vállalkozásokra olyan korlátozásokat róna, amelyek e célok eléréséhez nem nélkülözhetetlenek, b) lehetővé tenné ezeknek a vállalkozásoknak, hogy a kérdéses termékek jelentős része tekintetében megszüntessék a versenyt. 2.1 A 81 cikk alanyi hatálya Az alanyi kört illetően a 81. cikk a vállalkozások mellett a vállalkozások társulásait, egyesüléseit (association of undertakings) is tartalmazza. Értelmező pontosításai ezeknek a fogalmaknak a Bizottság és az EK Bíróság

döntéseiben találhatók. Elöljáróban kimondható, hogy a „vállalkozások” elnevezés versenyjogi tartalma elválasztandó a jogi személyiséggel vagy a jogképességgel leírható szervezetektől, egyénektől. A vállalkozások fogalom a versenyjogban nem a jogilag meghatározható és elkülöníthető gazdasági entitásokat jelenti, hanem többszempontú funkcionális értékelés alapján leírható alanyokat fed, amelyek meghatározása elsősorban a gazdasági-piaci önállóságuk, az autonóm egységként való piaci megjelenés alapján történik. Így pl több, jogilag különálló gazdasági társaság egyetlen vállalkozásnak minősül a versenyjogban, amennyiben a gazdasági-irányítási függőség okán a konkrét piaci magatartás kifejtésekor megállapítható, hogy a társaságok az adott tevékenységet illetően közös irányítás alatt állnak, és ily módon a vállalatcsoport „elkövető” tagjának nem autonóm, önálló lépése a

versenyjogilag releváns cselekedet megtétele. 13 Akkor sem autonóm a közösségi versenyjog szempontjából egy piaci szereplő, ha a magatartása kötelező jogszabályoknak tesz eleget, vagy állami intézkedésekkel fenyegető kényszerítő körülmények között cselekszik 14 12 A számozást az Amszterdami Szerződés változtatta meg: a továbbiakban a változás eredményeképpen kialakult számozás szerint utalunk a Római Szerződés cikkeire. 13 C-73/95. sz Viho ügy, ECR [1996] I-5457 o 14 T-387/94. sz Asia Motor France ügy, ECR [1996] II-961 o és T-154/98 sz Asia Motor France ügy, ECR [2000] II-3453. o 14 A legfontosabb értelmező szempont tehát abból indul ki, hogy a „vállalkozások” címszó alatt lényegileg a gazdasági funkciók, mikrogazdasági kapcsolatok, a piaci autonóm szereplés tényleges lehetősége szerint határozható meg a 81. cikk szerinti jogalanyok köre A gazdasági értelemben felfogott vállalkozások jogi megjelenési

formája közömbös. Ugyanakkor a vállalkozások kapcsolatának jogi jellemzői dönthetik el azt, hogy az autonóm piaci szereplés esetével van-e dolgunk: pl. a vállalatcsoportok tagvállalatainak működésére és irányítására szabott jogi feltételek, vagy egy kereskedelmi képviselő, ügynök feladatainak tartalma és önállósága jelentik az alapvető paramétereket, amelyek alapján az önálló versenyjogi jogalanyiság kimondható. (i) A gazdasági-funkcionális megközelítés alapján több bírósági döntésben is megfogalmazódott egyfajta általános definíció a „vállalkozások” terminológia megtöltésére: bármilyen jogi és finanszírozási formájú jogi személy, amely kereskedelmi, gazdasági tevékenységet folytat, és az áruk, szolgáltatások piacán ezáltal jelen van, a versenyjog alanyának minősül. 15 A gazdasági-kereskedelmi tevékenység általában profitorientált, de a vállalkozás kategóriájába tartozásnak nem

szükségszerű eleme a profitelvűség: a jegyelosztás kizárólagossági kondíciói miatt indult eljárásban a Bizottság az 1990-es olaszországi futball-vb szervező bizottságát, az olasz labdarúgó szövetséget és a FIFA-t (utóbbiak nem profitorientált és nem is gazdasági szervezetek) mint vállalkozásokat kezelte, akik közötti megállapodás a 81. cikk hatálya alá tartozik 16 Egy nem profitorientált és kiegészítő, önsegélyező jellegű biztosítási célú társulást szintén vállalkozásnak tekintett az EK Bíróság 17, míg a kötelező társadalombiztosítást működtető szervezetet kívül esőnek tartja a vállalkozás kategórián 18. A híres Bosman ügyben az is megfogalmazódott, hogy a futballegyesületek vállalkozások a versenyjog szempontjából, a ligák pedig vállalkozások társulásainak tekintendők 19. A gazdasági-kereskedelmi tevékenységet végzők legszélesebb körét foglalja tehát magában a „vállalkozások”

elnevezés. Az állami vállalatok, a közszolgáltató vállalatok, az állami kereskedelmi képviseletek vagy (kül)kereskedelmi monopóliumok általában, valamint a kvázi állami szervezetek vagy intézetek bizonyos esetekben (pl. a francia nemzeti mezőgazdasági kutatóintézet, amikor szerződéssel biztosította vetőmagvak kizárólagos exportját 20) vállalkozásoknak tekintendők. A tagállamok, önkormányzatok, közjogi személyek szintén a 81. cikk hatálya alá tartozhatnak, amennyiben mint magánjogi ügyletek alanyai szerepelnek kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokban: az EK Bíróság a német munkaügyi hivatalt vállalkozásnak tekintette az általa nyújtott piaci szolgáltatások tekintetében 21; egy másik bírósági döntésben ugyancsak vállalkozásként kezelték a genovai kikötői hatóságokat azok magánjogi kapcsolataiban 22. A Bizottság hasonló módon a spanyol postát vonta vállalkozásnak kezelve eljárása alá 23. A vállalkozások

társulásai önmagukban is egy önállóan kezelt vállalkozásnak minősülhetnek, amikor kívülállóval lépnek kapcsolatba. Ilyenkor tehát nem a tagok társuláson belüli kapcsolatait kell megítélni, hanem magának a társulásnak a magatartását. Amikor pl. a skóciai és norvégiai lazactenyésztők nemzeti szövetségei egymás között az értékesítési ár minimumát rögzítő megállapodást kötöttek, mindegyik szövetség mint önálló vállalkozás volt kezelendő 24 . Egy másik esetben az Eurocheque rendszerbe tartozó francia bankok egyesülése (groupement) által kötött szerződést tekintette a Bizottság olyannak, mint amit a vállalkozások kategóriába tartozó szerveződés kötött. 25 (ii) A 81. cikk által érintett alanyi körbe tartoznak a vállalkozások szakmai, iparági, kereskedelmi szövetségei (kamarái, különböző szakmai- vagy terméktanácsai, szövetkezeti formájú együttműködések) azon döntéseik okán, amelyek a

szövetség tagjaira vonatkoznak, 15 Lásd egyik megfogalmazását a Höfner v. Macroton ügyben, C-41/90 sz ügy, ECR [1991] I-1979 o OJ L 326. szám, 19921112, 31 o 17 OJ C 244. szám, 94 o 18 C-159 és 160/91. sz Poucet ügy, ECR [1993] I-637 o 19 C-117/91. sz Bosman v Bizottság ügy, ECR [1991] I-4837 o 20 258/78. sz Nungesser v Bizottság ügy, ECR [1982] 2015 o 21 C-41/90. sz Höfner v Macroton ügy, ECR [1991] I-1979 o 22 C-179/90. sz Merci v Siderugica ügy, ECR [1991] I-5009 o 23 Lásd OJ L 233. szám, 1990 19 o 24 OJ 1992/246 25 OJ L 95. szám, 1992 o 16 15 és amelyek érvényesülése versenykorlátozó hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemben. Ami a „vállalkozások társulásai” elnevezést illeti, abba a bizottsági és bírósági gyakorlat beleérti a vállalkozások tartós együttműködésének vagy érdekösszehangolásának számos szervezeti formáját: a tipikus szakmai, kereskedelmi, iparági szövetségek mellett pl. maguknak a

szövetségeknek az együttműködési formáit, a laza vagy eseti szerveződéseket, a nonprofit szövetségeket (amelyek vállalkozásokat fognak össze vagy segítenek), a mezőgazdasági szövetkezeteket (a szövetkezet nyugat-európai felfogása okán tekinthető önálló vállalkozások együttműködési formájának, a 81. cikk alkalmazásának vonatkozó elveit lásd a T-61/89. sz ügyben 26), a gazdaság szereplőinek jogszabályban létrehozott vagy a kormány képviselőjét is magában foglaló (és bizonyos regulatív funkciókkal is felruházott) szervezeteit. A Wouters ügyben 27 pl a holland ügyvédi kamara döntéseinek 81. cikk hatálya alá tartozását mondta ki a Bíróság A tartalmi, funkcionális jellemzők és a résztvevők jellemzői határozzák meg adott esetben, hogy a vállalkozások társulásairól lehet-e beszélni a 81. cikk értelmében (ennek eldöntése a Bizottságra, illetve az EK Bíróságra tartozik). Az ún CNSD ügyben hozott

döntésében 28 a Bizottság az olasz jog szerint a szabad foglalkozások körébe tartozó vámügynöknek (customs agent, aki a nemzetközi szállítmányozók részére az olasz vámeljárást bonyolítja) a közösségi versenyjog „vállalkozás” terminológiája alá tartozását mondta ki, arra alapozottan, hogy gazdasági tevékenységet végez. A CNSD (Consiglio nazionale degli spedizionieri doganali) a vámügynökök országos szakmai szervezete, kamarája. A CNSD döntése, amellyel a szolgáltatás díjának minimumát meghatározta, ily módon a 81. cikk értelmében „vállalkozások társulásainak döntése”, és a közösségi versenyjog, illetve versenyhatóság alá tartozik. A kamarai döntésből pénzügyminiszteri rendeletbe foglalt jogszabály lett (ez a versenyellenes állami jogalkotásról mondottakra tartozik) ― azonban a CNSD önálló és kizárólagos jogai alapján hozott döntését pl. a tarifaeltérések engedélyezéséről nem követte

miniszteri jóváhagyás. Ebből adódóan a CNSD mint önállóan döntést hozó szakmai kamara szerepelt, így a magánjogi szereplőkre alkalmazandó 81. cikk alapján a Bizottság eljárhatott a CNSD döntései által megvalósuló versenykorlátozás ellen. Ez volt egyébként az első ügy a Bizottság előtt, amikor egy, a szabad foglalkozásokba tartozó szakma szövetsége, kamarája szerepelt a közösségi versenyjog alanyaként. Az önálló tevékenységet végző (ún. önálló vállalkozó) szabadalmi ügyvivők 29 szakmai szövetségét az EK-versenyhatóság szintén vállalkozások társulásának minősítette, és a rögzített kötelező legkisebb díjszabást ezután a versenyellenes együttműködés tilalmába ütközőnek mondta (a tagállamközi kereskedelem érintettségekor). Fontos elem, hogy a szankciót a vállalkozások társulására attól függetlenül megállapította a Bizottság határozata, hogy a tagállami szabályozás delegálta a

szövetségre a minimum díjszabás megállapításának jogát. Még ha maga a delegálás sértheti is a 3 cikk (1) bekezdésének g) pontjából, az 5. és 81 cikkek együtteséből adódó közösségi jogi kötelezettségét az illető tagállamnak (lásd a megelőző fejezetben), a delegálásból fakadó díjszabás megvalósítása, a delegált jog gyakorlása önállóan is megítélendő mint a 81. cikkbe ütköző magatartás, aminek következtében a vállalkozások társulásának jogsértése (a tagállaméval párhuzamosan) megállapítható. 30 Akkor lehetne immunis a társulás a jogsértés alól, ha a tagállami szabályozás nem csupán lehetővé tenné, hanem megkövetelné a díjszabás ilyen megállapítását 31. Ajánlott árak meghatározása és köröztetése főszabályként szintén tilalmazott a vállalkozások társulásai számára, míg statisztikai jellegű információk gyűjtése és közreadása 32 önmagában nem feltétlenül jelent versenyjogi

problémát 33 (nyilván a 26 T 61/89. sz Danish Fur Breeders v Bizottság ügy, ECR [1992] II-1931 o C-309/99. sz Wouters ügy, 28 OJ L 203. szám, 1993 27 o 29 Az önálló tevékenységet végzők és a versenyjog kapcsolatáról lásd bővebben: Philip Andrews: Self regulation by Professions The Approach under E.U and US Competition Rules ECLR 2002 6 szám 30 OJ L 122. szám, 1995 37 o 31 Hasonló kérdésekkel foglalkozott a C-35/99. sz Manuele Arduino ügy 32 Lásd bővebben Bissocoli, E.: Trade Assosiations and Information Exchange under US Antitrust and EC Competition Law World Competition 2000. 23 (1) 33 Lásd pl. OJ C 310 szám, 1996 3 o, C 111 szám, 1996 8 o 27 16 megítélés függ az adott piac struktúrájától, az érintett gazdasági tevékenységtől, az információk tartalmától). (iii) A tulajdonlás vagy ellenőrzés folytán összekapcsolódó több, jogilag különálló gazdasági társaság vagy más gazdálkodó szervezet funkcionális

együttesének versenyjogi megítélését fentebb érintettük. Az általános szabály az ilyen kapcsolatokban lévő jogilag különálló, ám gazdaságilag nem autonóm vállalkozásoknak irányítási, funkcionális egység szerinti egyetlen vállalkozásként való kezelését írja elő. A konkrét tények alapján kell megítélni, hogy adott esetben az önálló versenyjogi jogalanyiság megállapítható-e. Ez az „előkérdés” több szempontból döntő fontosságú lehet: így a leányvállalat versenyellenes magatartása miatt a szankcióknak az anyavállalatra telepítésekor, vagy mert az egységes irányítás alatt álló több vállalkozás között létrejött szerződésre a 81. cikk alkalmazhatatlan lesz, továbbá a Közösségen kívüli vállalatok feletti joghatóság megállapításakor a közös piacon működő leányvállalatának jogsértésére tekintettel, valamint a 81. cikk alóli ún csoportmentesség alkalmazhatóságának vizsgálatakor (két

vállalkozás lehet részes a megállapodásban, ami ilyen mentesülésben részesülhet). A Bizottság és az EK Bíróság több döntésben mondta ki ezeket a szabályokat, következményeket. A tulajdonlási hányad, az irányító testületek összetétele, az üzleti tevékenység tényleges befolyásolásának mértéke azok a legfontosabb mutatók, amelyek vizsgálatakor a gazdasági-funkcionális egységet és ezáltal az egységes versenyjogi jogalanyiságot megállapíthatónak tartották. Hangsúlyozandó, hogy az adott konkrét magatartásra vonatkozóan kell megállapítani a tényleges irányítási-befolyásolási ráhatást. Az anyavállalat és leányvállalat közötti szerződésnek a 81. cikkel szembeni immunitását a Bíróság a Beguelin ügyben 34 a leányvállalat gazdasági önállóságának hiánya miatt mondta ki; a Centrafarm ügyben 35 pedig a piacon való szereplés mikéntjének meghatározásában nem volt meg a leányvállalat önállósága, így a

megállapodást a vállalatcsoporton belüli munkamegosztás egyik eszközének tekintették. Az általános szabály kétélű hatással bír: míg a belső (az egységes irányítás alatt álló vállalkozások közötti) megállapodások immunitását biztosítja a 81. cikk alól, addig kívülre a vállalatcsoport irányítójával szembeni jogérvényesítés alapját is megteremti azzal, hogy a leányvállalat vagy más irányított entitás cselekményét az anyavállalat (az irányító) versenyeszközének tekinti, és így az anyavállalatot (legyen akár a Közösségen kívüli honosságú) szankcionálja. Az „economic entity”- (gazdasági-funkcionális egység) és az „imputation”- (az irányítónak „betudott” magatartás) teóriák tehát ugyanazon lényeg két oldalát jelentik. Amennyiben a leányvállalat gazdaságilag, illetve irányításában elválik az anyavállalattól (pl. privatizáció folytán), a közöttük fennálló megállapodás

továbbélésekor a 81. cikk alkalmazhatóvá lesz A tulajdonosi-irányítási kapcsolaton alapuló esetkör mellett a vállalkozások megszűnése és a jogutódlás (beolvadás, felvásárlás, fúzió) jelent lényeges sajátosságot. Akár univerzális vagyontranszferről, akár a társasági tagsági jogok megszerzésével megvalósuló jogutódlásról legyen szó, a jogelőd jogsértéséért a versenyhatóságként eljáró Bizottság a jogutód felelősségét megállapíthatja: a jogutód versenyjogi szankcionálhatósága nem függ a tagállami társasági jogokra tartozó szervezeti váltakozásoktól. Annak eldöntésekor, hogy a vállalkozások azonossága versenyjogi értelemben fennáll-e, a döntő kritérium a gazdaságifunkcionális folyamatosság megléte. 36 A gazdasági tevékenységben létező azonosságot hangsúlyozza az EK Bíróság is, amikor eljut a következtetésig, hogy a vállalkozás nevében vagy jogi felépítésében történt módosulás nem

keletkeztet a jogelőd versenyjogi jogsértésétől és ennek szankcióitól szabaduló új vállalkozást, amennyiben gazdasági szempontból a jogelőd és a jogutód lényegileg azonos 37. Legvégül megemlítendő ― bár következik a tartalmi definícióból ―, hogy a munkaviszonnyal kapcsolatos szerződések, kollektív megállapodások alanyai, valamint a szakszervezetek munkaügyi érdekképviseleti funkciójukban nem tekintendők a versenyjog szerinti vállalkozásoknak. 2.2 A tilalmazott piaci magatartások 34 22/71. sz Beguelin v GL ügy, ECR [1971] 949 o 15/74. sz Centrafarm & De Peijper v Sterling Drug ügy, ECR [1974] 1147 o 36 Lásd a PVC ügy, OJ L 74. szám, 1989 o 37 29/83. és 30/83 sz Zinc Producers v Bizottság ügy, ECR [1984] 1679 o 35 17 Az együttműködési formákat illetően a 81. cikk a vállalkozások közötti megállapodásokat, az egyeztetett, összehangolt üzleti magatartást (concerted practice) és a vállalkozások társulásainak

döntéseit említi. A gyakorlatban ez a három kategória sokszor átfedi egymást, amennyiben a versenyellenes együttműködés tartalmilag fennáll, a forma pontos meghatározása másodlagos szemponttá lesz (a megállapodás és az összehangolt magatartás elhatárolása, a tények ilyen kategóriákban való minősítése nem képezi mindig elengedhetetlen részét a bizottsági vagy bírósági határozatnak). (i) A megállapodás címszó alatt meglehetősen tág kategóriát kell érteni. Nem szükséges, hogy jogilag kötelező erejű szerződés jöjjön létre, és az sem feltétel a megállapodásként való értékeléshez, hogy írásbeli vagy megfelelő alakiságokkal rendelkező legyen az együttműködés rögzítése. Az ún gentlemens agreement, a szóbeli egyeztetések tehát a megállapodás címszó alá tartozhatnak. A körülmények összességének értékelése is vezethet a megállapodás létének megállapításához. A társaságok alapításakor

kötött háttérszerződés (az ún. szindikátusi szerződés) a versenyjog szerint szintén vállalkozások közötti megállapodásnak tekinthető, ugyanúgy a közös üzleti szándéknyilatkozatok vagy az általános szerződési feltételek, sőt a gazdasági kényszer hatására kötött és a súlyosan egyoldalú szerződések is. A Bizottság 1990 óta több ízben vizsgált európai gazdasági érdekcsoportokat (European Economic Interest Grouping) létrehozó szerződést a versenyjogi konformitás kapcsán; a kooperációs megállapodás ezen formája tehát szintén a 81. cikk körébe tartozik, hasonlóan a szövetkezetek keretében történő együttműködése a mezőgazdasági vállalkozásoknak is. A motivációk, a háttérmegfontolások közömbösek annak megítélésekor, hogy létrejött-e a versenyjogi értelmű megállapodás: még ha a kartellben részt vevők általi fenyegetés is indít egy vállalkozást ― szándékai ellenére ― belemenni a

megállapodásba, ez ettől függetlenül a kényszert érző vállalkozás megállapodásának minősül. 38 Egy versenyellenes megállapodásban részes vállalkozást a közösségi versenyjog a lehetséges versenykorlátozó hatásokra tekintettel akkor is szankcionál, ha az adott résztvevő a megállapodást megszegve eltér a követendő magatartástól, vagy ha csak periférikus tagja egy kartellnek, illetve ha a megállapodás nem minden elemének meghatározásában vett részt. 39 A versenyjogban használatos megállapodás kategória tehát a szerződési jogtól elkülönülő, az alakiságokat, a formát, a keletkezési körülményeket illetően tág felfogásban értendő, önálló versenyjogi jelentéssel bíró jogintézmény. Amennyiben egy versenykorlátozó célú vagy hatású akaratrögzítés közvetetten is megállapítható, az valószínűleg befér a megállapodás címszó alatt értendők körébe, legyen bármilyen formájú, alakiságú, elnevezésű a

cselekvés. (ii) Az összehangolt üzleti magatartás megfogalmazás alatt a vállalkozások informális együttműködését kell érteni, amikor a megállapodás létét megállapítani nem lehet, de a piaci magatartás összehangolása, az események rekonstruálásából, a motivációkból és a következményekre tekintettel, tetten érhető. Nehéz megítélni az egyszerű párhuzamos viselkedés, az egyidejű vagy egymást szinte azonnal követő „ártatlan” piaci lépések és az összehangolt, egyeztetett magatartás közötti elhatárolást. A sok szempontú elemzés ki kell térjen az illető vállalkozások konkrét cselekedeteinek vizsgálata mellett a piac, a termék vagy szolgáltatás jellemzőire, az érintett vállalkozások üzleti kapcsolatának összefüggéseire, az irányadó üzleti gyakorlatra, a fogyasztási szokásokra, az adott területen funkcionáló verseny normális állapotának értékelésére. A három iránymutató jogeset felidézésével

érzékeltethető a megfontolások alkalmazása. Az ICI v. Bizottság ügyben 40 (48/69 sz ügy) egy bizonyos festék majd mindegyik előállítója gyakorlatilag egyidejű és azonos mértékű áremeléseket hajtott végre, amelyek kiterjedtek az olasz, benelux, német piacokra. Az EK Bíróság az összehangolt magatartás létezése (amire alapozottan a Bizottság bírságot szabott ki a gyártókra) kapcsán követett érvelése szerint önmagában a párhuzamos piaci lépések nem azonosíthatók a versenyjog által szankcionálandó összehangolt magatartással. Azonban lényeges bizonyító körülmény lehet a párhuzamos viselkedés, amennyiben annak eredményeként a piaci verseny kondíciói az adott piacra, termékre, gyártókra tekintettel normálisnak tételezhető versenytől eltérőek lesznek. Ilyen esetről van szó, ha a párhuzamosan tett lépések az árakat olyan szinten stabilizálják, mint ami eltér a piaci verseny működése által kialakítható

áraktól. Az 38 246/86. sz Belasco v Bizottság ügy, ECR [1989] 2117 o T 7-89. sz Hercules v Bizottság ECR [1991] II-1711 o 40 48/69. sz ICI v Bizottság ügy, ECR [1972] 619 o 39 18 árstabilizálás mellett a piaci részesedés konzerválását, a fogyasztók lehetőségeinek csorbítását is magával hozhatja a párhuzamos magatartás. Az árverseny funkciójával és a tagállami piacok egymásba olvadásával szemben állt a verseny kockázatát és a hatékonyabb tagállamközi áruforgalmat kiiktató „biztonságos” áremelési intézkedések mikéntje. Az a tény, hogy a piaci részesedés csökkenésével fenyegető áremelések ezt az üzleti kockázatot az egyidejűség és az azonos mérték miatt nem jelentették az egyes gyártók számára, szintén olyan elemként jelentkezik, mint ami az összehangoltságra utal. Az általánosan és egy időben megtett, azonos mértékű áremelések a különböző földrajzi piacokon a Bíróság szerint azzal

magyarázhatók, hogy a versenyérzékeny, de tagállamonként eltérő jellemzőjű festékpiacon a verseny kockázatának kiiktatására és a piaci status quo biztosítása érdekében a vállalkozások versenykonform magatartását felváltotta egy olyan együttműködés, ami összehangolt magatartásnak minősítendő a 81. cikk értelmében Az összehangolt magatartás megvalósulhat úgy is, ha információt cserélnek, vagy ha előzetesen közli a vezető gyártó az áremelése idejét és mértéket, és a többiek erről tudva igazodnak. Valamiféle közös tervre, rögzített egyetértésre nincs szükség: az információk hálózatából az érintettek számára kölcsönösen garantált volt, hogy a másik hasonlóan fog lépni. Ez pedig az összehangolt magatartás egyik esete a Bíróság szerint. A Suiker Unie v. Bizottság 41 döntésben az előbbi elvet követte a Bíróság, amikor két holland és egy belga cukorgyár együttműködését kellett megítélnie,

miszerint a Hollandiába irányuló exportját a belga gyártó kizárólag a két érintett hollandiai gyártón keresztül bonyolítja. Ennek a megállapodásnak a hátterében az állt, hogy megőrizhető legyen a holland piacon érvényesülő magasabb árszint. A Bíróság újra kimondta, hogy valamiféle közös cselekvési tervre, rögzített közös üzletpolitikai elképzelésre nincs szükség az összehangolt magatartás megállapíthatóságához. A Római Szerződés versenyre vonatkozó rendelkezéseiben található elvek alapján a gazdasági szereplőknek önállóan kell meghatározniuk a közös piacon érvényesülő üzleti fellépésüket, ideértve azok körének meghatározását is, akikkel értékesítési kapcsolatra lépnek. Ez az elvi értelmezés nem engedi, hogy az egymással (tényleges vagy potenciális) versenytársi viszonyban lévő piaci szereplők olyan kapcsolatba lépjenek, ami a versenytárs befolyásolását jelenti, vagy a versenytárs

informálódását biztosítja a követett, illetve szándékolt piaci lépésekről. A belgiumi gyártó exportjának az esetbeli kanalizálása éppen a piaci viselkedéséről (árairól) való előzetes informálódást, a verseny kockázatának kikapcsolását jelentette. A történések gazdasági háttere és körülményei (az egymással megállapíthatóan fennálló információs kapocs, a saját kereskedelmi hálózatban a kizárólagosság érvényesítése), a normális piaci versenytől eltérő vonások a hollandiai exportárakat illetően jelentették az összehangolt magatartás kimondásának ténybeli alapjait, amire a fent írt elvi tétel alkalmazható lett. Az összehangolt piaci magatartásnak a kereskedők, disztribútorok közötti érvényesülését példázza a Pioneer ügy. 42 A Pioneer európai leányvállalatának kizárólagos disztribútorai voltak mindegyik tagállamban. A korábban látott Consten/Grundig ügyben hozott ítélet miatt a tagállamokat

egymástól elzáró, a paralel kereskedelmet kizáró pontjai az egyes disztribútori szerződéseknek nem voltak. A Pioneer termékek franciaországi árai magasabbak voltak az Egyesült Királyságban vagy az akkori NSZK-ban alkalmazott áraktól. A francia disztribútor a Pioneer közreműködésével összehozott találkozón kérte a másik két országbeli nagykereskedőt, hogy akadályozzák meg az országaikból a francia piacra irányuló értékesítést. A megbeszélés után mind a német, mind a brit disztribútor több olyan rendelés teljesítését visszautasította, amelyek Franciaországba való továbbeladással „fenyegettek”, illetve levelekben kérték kiskereskedőiket, hogy oda ne exportáljanak. A gyártó és a három disztribútor megbeszélésének tényén kívül bizonyíték annak tartalmáról nem volt fellelhető, azonban az alaphelyzet és a megbeszélés utáni változás összevetése gazdasági szempontból árulkodó vonásokat mutatott. A

disztribútorok közötti összehangolt magatartás fellelhető megállapodás hiányában összehangolt magatartásnak volt minősíthető. Az EK Bíróság külön értékelte a gyártó Pioneer szerepét a történésekben és kimondta, hogy a gyártó is részese volt az összehangolt magatartásnak (azzal, hogy a francia disztribútor panaszát képviselte a másik kettő felé és közöttük a megbeszélést megszervezte). A Pioneer központi szereplésére utalva a Bíróság szerint annak kötelessége 41 42 40, etc./73 sz Suiker Unie v Bizottság ECR [1975] 1663 o 100-103/80. sz Pioneer v Bizottság ügy, ECR [1983] 1825 o 19 lett volna különös gondot fordítania arra, hogy a disztribútorai közösségi versenyszabályokba ütköző magatartását megakadályozza. Ehelyett azonban annak mintegy katalizátoraként szerepelt, így külön bírságot kapott a gyártó is, mert a francia piacra való párhuzamos kereskedelem kiiktatásában ily módon részt vett. A

legfontosabb döntések után látható, hogy az összehangolt magatartások megállapíthatóságának elemei: valamilyen formájú tényleges és céltudatos kapcsolat megléte; ami a verseny kockázatának eliminálására irányul, vagy hatása szerint az érintett vállalkozások magatartását a versenykonformtól eltérővé teszi. A tények feltárása, gazdasági elemzése nagy gondosságot és részletességet igényel. Az összehangolt magatartások megállapítása kapcsán a bizonyítási teher a versenyhatóságon van. A Bíróság számos alkalommal elégtelennek tartotta a Bizottság értékelését, amikor úgy találta, hogy a vállalkozások párhuzamos lépéseinek létezik ésszerű gazdasági magyarázata, amit a versenyhatóság nem tárt fel, vagy nem kellően elemzett. A versenytárs tetteire való önálló reakció nem alapozza meg a 81. cikk alkalmazhatóságát; az igazi kérdés annak eldöntése, hogy önálló követőreakciókról van szó, vagy pedig

valamilyen módon tudatosan egyeztetve megtett lépésekről. (iii) A 81. cikkben található további együttműködési forma a „vállalkozások társulásainak döntései” elnevezésű kategória. A vállalkozások társulásainak döntései, határozatai, amikor azokat a gyakorlatban alkalmazzák, az illető egyes vállalkozások összehangolt magatartásaként is felfoghatók. A társulás döntéseire való koncentrálás értelme azonban abban áll, hogy a társulás legyen felelősségre vonható és bírsággal sújtható tagvállalkozásainak ténykedése miatt, anélkül, hogy az összehangolt magatartás célzatos meglétét a versenyhatóságoknak bizonyítania kellene. Az összehangolt magatartás szándékos együttműködést jelent, egy döntés azonban versenykorlátozó hatású lehet a társulás tagjai között létező ― és a versenyhatóság által bizonyítandó ― szándékos koordináció külön igazolásának hiányában is. Valójában ez a

versenykorlátozó lehetséges hatás jelenti a vállalkozók társulásainak döntéseire a legnagyobb fenyegetést a versenyjog szempontjából. Eszerint szankcionált lesz a társulás, amikor szándéka szerint ― hihetően ― nem akarta a versenyt korlátozni a döntésével. Az alanyi kör áttekintésekor a vállalkozások társulása kifejezés tartalmáról volt szó, most röviden a döntés (decision) megfogalmazás jelentéséről. Nem szükséges a 81. cikk hatályának megállapításához, hogy a társulás döntése a tagjaira kötelező legyen, tehát az ajánlások, szándék-összefoglalások, cselekvési programok is döntésnek minősülnek. Az IAZ International Belgium v Bizottság ügyben 43 vízszolgáltató vállalatok szövetsége azt az ajánlást címezte tagjai felé, hogy ne kössenek rá a rendszerre olyan mosogatógépeket, amelyek nincsenek ellátva egy, a belgiumi gyártók testülete által adott megfelelőségi címkével. Az EK Bíróság szerint

ez az ajánlás ― bár nem kötelező ― alkalmas a verseny korlátozására, mivel diszkriminálja a más tagállamban gyártott készülékeket. Egy 1987-ben hozott ítéletében a Bíróság 44 alkalmazandónak találta a 81 cikket a német biztosítók szövetségének ajánlása kapcsán, ami meghatározott százalékában bizonyos kötvényfeltételek díjainak emeléséről szólt. Az ítélet szerint a kötelező jelleg hiányában elégséges lehet a versenyszabályok alkalmazhatóságához annyi, hogy a szövetség tagjaival közli az ajánlást mint a szövetség által kialakított, elfogadott és üzletpolitikai jellegű döntést. Más ügyekben az ajánlások múltbéli teljesítése volt érv arra, hogy a kötelező jelleg hiányában is a szövetség ajánlásában foglaltak szerint alakítják a tagvállalkozások magatartásukat (ha megállapíthatóan korábban is azt tették). A vállalkozások társulásai által kidolgozott szabályzatok szintén döntésnek

minősülhetnek a 81. cikk szempontjából (lásd pl a Publishers Association v Bizottság döntést 45, ahol a brit könyvértékesítési piacon kollektív ármeghatározást írtak elő). A vállalkozások társulásainak döntései nem mentesülnek a 81. cikk hatálya alól, ha a döntést valamilyen hatóság jóváhagyja vagy közjogi aktusba később átírja (pl. jogszabályi formát kap). Az a körülmény, hogy a társulás tagjai között miniszter által delegált személy is van, vagy bizonyos hatósági funkciókkal is felruházott a társulás, nem teszi a versenyre hatással lévő döntéseit immunissá a 81. cikkel szemben A vállalkozások közötti kollektív együttműködési megállapodások tartalmi lényegüket tekintve egyfajta átmenetet jelentenek, 43 96 etc/82. sz IAZ International Belgium v Bizottság ügy, ECR [1983] 3369 o 45/85. sz Fire Insurance v Bizottság ügy, ECR [1987] 405 o 45 T-66/89. sz Publishers Association v Bizottság ügy, ECR [1992]

II-1995 o 44 20 ha egy megfogható megállapodás alapján akként járnak el, mintha bizonyos tevékenységre szövetséget alakítottak volna: ilyen esetekben maguk az egyedi vállalkozások szankcionálhatók. A közösségi versenyjog a vállalkozások társulásainak döntései és a kollektív kooperációs együttműködés kapcsán egyaránt alapvetően a harmadik személyek (kívülállók) piacra lépési lehetőségét akarja biztosítani (third party access) annak érdekében, hogy az együttműködő és a kívülálló vállalkozások közötti verseny lehetősége fennálljon, illetőleg piaclezárás ne történjen. 46 (iv) Végül szólni kell röviden az egyoldalú aktusokról mint a versenyellenes együttműködés sajátos típusáról. Első közelítésben az egyoldalú cselekményekhez a 82 cikk társítható (a visszaélés megvalósítására gondolva). A Bizottság azonban több alkalommal a konkrét megnyilvánulásában egyoldalú aktust a

versenyellenes együttműködést tárgyaló 81. cikk szerint értékelendőnek tartotta. A tipikus esetkört a vertikális megállapodások adják, azok között is a forgalmazói (disztribútori) szerződések, amikor a disztribútor vagy a gyártó más partnerektől való elzárkózása esetén kiderül: az egyoldalú cselekedet eredője, magyarázata az annak alapjául szolgáló disztribútori szerződés, ami behatárolja a szerződő felek kívülállókkal való kapcsolatát. A kizárólagos forgalmazói szerződések meghatározott felek, termék(ek) és földrajzi terület vonatkozásában állapítanak meg (általában kölcsönösen vállalt) kizárólagosságot. Az ún szelektív disztribútori szerződés lényege az, hogy meghatározott ― a versenyjog igénye szerint objektív és indokolt ― feltételek teljesítéséhez kötődik a forgalmazói státus elnyerése. Az AEG-Telefunken v. Bizottság 47 ügyben a gyártó megtagadta egy, a feltételeknek megfelelő

nagykereskedőtől a szállítást. A Bíróság előtt arra hivatkozott, hogy ez a tette egyoldalú aktus volt, és emiatt nem tartozik a 81. cikk alkalmazási körébe A Bíróság ellenben úgy értékelte, hogy a visszautasítás abból a viszonyból eredeztethető, ami a gyártó és meglévő disztribútorai között fennáll. Ebben a viszonyban a gyártó és disztribútorai kölcsönösen egyetértettek abban, hogy a forgalmazói hálózatba nem szabad beengedni olyan kereskedőt, aki az előnyösen magas értékesítési árakhoz nem igazodna. Ebben az érvelésben az AEG lépése nem egyoldalú aktusnak tekintendő, hanem a fennálló disztribútori szerződései jogellenes alkalmazásának, és ily módon a 81. cikk irányadó A Ford v. Bizottság ügyben 48 a gyártó megtagadta németországi disztribútoraitól, hogy nekik jobbkormányos autókat szállítson. Az előbbi esetben látott okfejtéssel a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem a Ford egyoldalú

cselekedetének tekintendő a szállítások megtagadása, hanem a Ford és forgalmazói közötti szerződés alkalmazásának tulajdonítható. Mindezzel a gyártó a brit disztribútorainak kedvezett, mivel megóvta őket a párhuzamos kereskedelem, a német forgalmazókon keresztül történő konkurens értékesítés hátrányaitól. Más esetekben a hallgatólagos elfogadás, az egyoldalú akarat gyakorlatban történő folyamatos és kölcsönös követelése adta az alapot ahhoz, hogy az együttműködést és a 81. cikk alkalmazhatóságát ki lehetett mondani A Sandoz ügyben 49 az egyoldalú kikötések, mint pl. az export tilalmazásának a számlán való megjelenítése, az ennek betartásával funkcionáló üzleti gyakorlat miatt kerülhettek az együttműködést feltételező 81. cikk hatálya alá. Több esetben a disztribútoroknak küldött körlevelek versenykorlátozó kikötései kapcsán a Bizottság ezeket a leveleket mintegy szerződési (vagy módosítási)

ajánlatoknak tekintette, és az ennek való gyakorlati megfelelést hallgatólagos elfogadásának. Az ilyen helyzetek pedig megállapodásnak, de legalább összehangolt magatartásnak minősíthetők. 50 Hasonló döntés született két Volkswagen-ügyben A VW/Audi az olaszországi leányvállalatán keresztül olyan szelektív értékesítési rendszert működtetett, melynek célja és hatása annak megakadályozása volt, hogy az olcsóbb árfekvésű Olaszországból bárki VW vagy Audi autókat reexportáljon Németországba. Rendkívül jól megszerzett exportkorlátozó, piacfelosztó rendszer működött több éven keresztül, különféle technikákkal arra késztették a független dealereket, hogy csak a szerződési területükön lakó vevőknek adjanak el új gépjárművet. 51 A másik esetben a Volkswagen 1996-ban és 1997ben körlevelet küldött a németországi dealereknek, amelyben felszólította őket arra, hogy a 46 Lásd a vonatkozó bizottsági

közleményeket: OJ L 312. szám, 1995 79 o, OJ C 223 szám, 1995 2 o 107/82. sz AEG-Telefunken v Bizottság ügy, ECR [1983] 3151 o 48 25 és 26/84. Ford v Bizottság ügy, ECR [1985] 2725 o 49 C-277/87. sz Sandoz v Bizottság ügy, ECR [1990] I-45 o 50 Lásd Konica: OJ L 78. szám, 1988 34 o; Bayo-n-ox: OJ L 21 szám, 1990 71 o 51 Lásd OJ L 124. szám, 19980425 60 o, illetve T-62/98 sz ügy, ECR [2000] II-2707 o 47 21 Passat ajánlott viszonteladási árát fix árnak tekintsék, az alatt jelentősen ne adjanak el, és ne adjanak a vevőknek kedvezményeket. Azoknak a dealereknek, akik nem tartották magukat a szigorú árkövetéshez, egyéni leveleket küldtek és jogi következményekkel, mint pl. szerződésfelmondás, fenyegetőztek A vizsgált magatartás eredményeként az ár mesterségesen magas lett, akadályozta Németországban a magánexportot, és erősítette a magánimportot. A versenykorlátozás nemcsak a németországi dealerek között valósult meg, hanem a

németországi és a más országokban működő Volkswagen-dealerek között is. A Bizottság a gyártó egyoldalú magatartását a levelek kiküldését ebben az esetben is megállapodásnak minősítette, mert arra irányult, hogy befolyásolja a dealereket a köztük és a gyártó között fennálló szerződésük végrehajtásában. 52 2.3 A közösségi dimenzió feltétele A 81. cikk mint közösségi versenyjog adott ügyben akkor alkalmazható, ha a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége (vagy ennek lehetősége) a versenykorlátozó magatartás kapcsán fennáll. Ez a kitétel valójában egy fontos elhatároló szempontot jelöl: a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége esetén a közösségi versenyjog alapján a közösségi versenyhatóság jár el; ellenkező esetben a tagállami versenyhatóságnak van joghatósága a tagállam versenytörvénye szerint eljárni. A versenyjogi joghatóság és az alkalmazandó szabályok terén tehát a

tagállamok közötti kereskedelem érintettségének megállapításán múlik, hogy a közösségi jog vagy a tagállami jog szerint kell eljárni és dönteni. Nem kizárt a párhuzamos, közösségi-tagállami eljárás lehetősége, de a közösségi jog szupremáciájának egyik következményeként, ilyenkor a közösségi jog szerinti megítéléssel a tagállami eljárás eredménye nem lehet szembenálló. A közösségi versenyjog értelemszerűen a közös piac szintjén érzékelhető versenykorlátozó esetekkel foglalkozik, az egyetlen tagállam határain belül maradó versenykorlátozó cél vagy hatás elleni fellépés az adott tagállam versenyhatóságára és versenyszabályaira marad. A közösségi versenyjog modernizációját szolgáló fehér könyv 53 javaslatainak elfogadása esetén azonban az éles elhatárolás oldódni fog. Mindegyik tagállami versenyhatóság alkalmazza majd a 81 és 82 cikkeket, és abban az esetben, ha valamely magatartás vagy

megállapodás érintheti a Közösségeken belüli kereskedelmet, akkor azt a közösségi jog tartalma szerint kell megítélni (ld. a jogérvényesítés reformjáról szóló részben). A tagállamok közötti kereskedelem érintettségének értelmezése, eldöntése a hatáskör elhatárolása mellett fontos gazdaságpolitikai vonatkozással is bír: ez határozza meg ugyanis, hogy a versenypolitikai döntések (amelyek a gazdasági struktúrára, a piaci szereplők lehetőségeire nagy befolyással lehetnek) hol születnek: a tagállam kormányának kompetenciájában, vagy pedig az EK Bizottságának az integráció motorját jelentő testületeiben. A Maastrichti Szerződésben megfogalmazott szubszidiaritás elve a közösségi versenyjog felépítésében a hatáskör-elhatárolásból láthatóan a kezdetektől jelen van, minthogy a közösségi jog működését a közösségi piacra kiterjedő hatású versenycselekmény indokolja és teszi szükségessé. (A

szubszidiaritás elvének versenyjogbeli értelmezéséhez annyit azonban hozzá kell tenni, hogy a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének hiánya esetén nincs közösségi kompetencia, amelynek a gyakorlását célszerűségből a tagállamok szintjére lehetne telepíteni. Az elv pontos jelentése a párhuzamos hatáskörökben engedi a nagyobb tagállami szerepváltást.) (i) A tagállamok közötti kereskedelem érintettségének tartalmi paramétereit a joggyakorlat fogalmazta meg. Kiinduló szempont a közös piac koncepciójának és az integráció közösségi jogának az egymásra hatásából következő tétel: a közösségi jog irányadó azokra a megállapodásokra, összehangolt magatartásokra, amelyek alkalmasak lehetnek a tagállamok közötti szabad kereskedelem korlátozására oly módon, hogy a gazdasági integráció kiépülését veszélyeztetik a verseny struktúrájának, a kereskedelem működésének befolyásolásával vagy a (tagállami)

piacok felosztásával, egymástól elzárásával. A fenti megfogalmazás rugalmas, és az integrációs szempontokat szolgáló kellően tág értelmezést enged. A 81 cikk alkalmazásának feltételéül a Bíróság úgy fogalmazott, hogy a körülmények átfogó és objektív tényezőkön alapuló értékelésekor megfelelően előre látható legyen az, hogy 52 53 OJ L 262. szám, 2001 A Bizottság 1999. április 28-i fehér könyve a 85 és 86 cikk végrehajtásának -ról 22 a kérdéses megállapodás közvetlen vagy közvetett, tényleges vagy potenciális hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre. 54 Ez a tétel jelenti az általános formulát, amely esetenként alkalmazandó. A döntő elem tehát a tagállamközi kereskedelem kitérítése abból a folyamatból, amely normálisan az egységesülő piacon működne. Amennyiben ez a hatás megállapítható, közömbösek lesznek a kereskedelmet egyébként pozitívan befolyásoló szempontok, mint

pl. a volumen növekedése A tagállamközi kereskedelem érintettsége ugyanis a joghatóságot és a közösségi versenyszabályok alkalmazását alapozza meg, az adott magatartás minősítése és versenyjogi megítélése egy következő kérdés lesz. A fenti általános formula kapcsán megjegyzendő, hogy „rejtett bomba”-szerűen fenyegeti a vállalkozásokat a közösségi versenyjog hatálya alá kerülés amiatt, hogy a szerződéses kapcsolatokban adott esetben elégséges egyetlen pontról megállapítani, hogy az a tagállamközi kereskedelmet ― akár indirekten vagy potenciálisan ― érintheti, és az egész szerződéses viszonyra kiterjed emiatt a 81. cikk alkalmazhatósága A Bizottság gyakorlata szerint, ha a vállalkozások részesei egy, a tagállamközi kereskedelmet érintő megállapodásnak, a 81. cikk egész tevékenységük vizsgálatát lehetővé teszi, még ha ténykedésük döntő hányada a tagállamközi kereskedelemre nincs is hatással. A

tagállamok közötti kereskedelem érintettsége rendszerint megállapítható, ha nemzetközi tranzakcióról van szó, különösen ha export- vagy importkorlátozásokat tartalmaz; vagy amikor a felek különböző tagállamokban honosak, illetve működnek; vagy ha a versenyellenes cselekedet több tagállam területén történik (elégséges lehet, hogy csak a fiókvállalat vagy a leányvállalat legyen eltérő tagállamban). Nem feltétel az, hogy a megállapodás már megállapíthatóan befolyásolta a tagállamközi kereskedelmet, elégséges ennek ésszerűen megalapozható lehetősége. (Mint ahogyan a tényleges versenykorlátozás mellett a potenciális egyaránt szankciók alapja lehet.) A tagállamközi kereskedelem potenciális érintettsége az ésszerűen kalkulálható jövőbeli kereskedelmi feltételekre is tekintettel lehet, pl. a kismértékű kereskedelem a jogsértés idején megalapozhatja a 81 cikk alkalmazását, tekintettel a jövőben várható

változásokra az adott termék közös piaci kereskedelmében. 55 Egy másik fontos esete a potenciális hatások vizsgálatának az ún Re Vacuum Interrupters Ltd. ügy, 56 amikor a 81 cikk hatályát egy termékgyártásra létrehozott közös vállalatról szóló megállapodásra azzal mondta ki a Bizottság, hogy a megállapodás hiányában az illető terméket az együttműködő cégek egyedül állították volna elő, és egyenként jelentek volna meg más tagállamok piacán. A megállapodás a tagállamközi kereskedelmet, a piaci szereplők számát, a verseny struktúráját érintette (hangsúlyozandó, hogy csak a közösségi versenyjog alkalmazhatóságának megállapítása volt ebben az összefüggésben a lényeg). A másik, mérlegelést lehetővé tévő része az általános formulának a tagállamok közötti kereskedelem indirekt érintettségére utal. Ennek egy példáját mutatja a Bizottság gondolatmenete a Zanussi SpA Guarantee ügyben. 57 A Zanussi az

adott időszakban a termékeihez adott garancia érvényesíthetőségét azon országra korlátozta, ahol a vásárlás és a használat is történt. Ez a lépése érintette a tagállamközi kereskedelmet, mivel gátolta a termékek használattól eltérő tagállamból történő beszerzését, illetve a használt készülékek kereskedelmét. A kereskedelem folyamatának eltérítése mellett a másik teszt a tagállamközi kereskedelem érintettségének vizsgálatakor a verseny struktúrájában történt vagy lehetséges változások eredményezése. A Commercial Solvents ügyben 58 (6 és 7/73 sz egyesített ügyek) az egyik versenytárs eliminálása miatt a Bíróság kitért arra, hogy a kereskedelem dinamikája mellett a piaci-gazdasági pozíciók, kapcsolatok és az ezekre gyakorolt hatás is megalapozhatja a közösségi versenyszabályok alkalmazását az olyan megállapodásra, amely kihatással van a közös piaci kompetitív struktúrákra. A konkrét ügyben a

Bíróság ezt a kihatást megállapíthatónak tartotta azzal együtt, hogy a versenytársak döntően a Közösségen kívüli piacokra történő eladásban voltak egymás konkurensei. Valamely versenytárs együttműködésben történő kiiktatása ilyen körülmények mellett is a közös piaci verseny, a piaci szereplők összetételét és kapcsolatait befolyásolja. Ez a strukturális teszt többnyire a 82. cikk kapcsán szerepel, de a 81 cikk alkalmazhatóságának megállapítására 54 56/65. sz Société Technique Miniere v ügy, ECR [1966] 235 o 107/82. sz AEG-Telefunken v Bizottság ECR [1983] 3151 o 56 OJ L 48. szám, 1977 32 o 57 OJ L 322. szám, 1978 26 o 58 6 és 7/73. sz ICI és Commercial Solvents v Bizottság egyesített ügyek, ECR [1974] 223 o 55 23 is többször szolgált. Különleges eset, amikor egy nyersanyag, félkész termék vagy alkatrész a megállapodás tárgya. Abban az esetben, ha ezek a tagállamok közötti kereskedelemben nem is vesznek

részt, de a végtermék (ami felhasználásukkal jön létre) igen, akkor a nyersanyagra, félkész termékre, alkatrészre vonatkozó megállapodás is a közösségi versenyjog hatálya alá tartozik. 59 (ii) A tagállamok közötti kereskedelem érintettsége kapcsán ki kell térni arra az esetre, amikor a megállapodásra lépő vállalkozások egyazon tagállamban honosak vagy működnek. Kialakult elv, hogy a megállapodás vagy összehangolt magatartás részeseinek azonos honossága vagy az a körülmény, hogy a kérdéses magatartás kifejtése egyetlen tagállamban történik, önmagában nem vezethet a közösségi versenyszabályok elkerülésére. A tények értékelésén múlik, hogy a kereskedelem folyamata, a versenystruktúra, és ezáltal a tagállamközi kereskedelem érintettsége kimondható-e. A Cementhandelaren ügyben 60 a holland cementgyártók többsége árkartellt hozott létre, aminek a hollandiai értékesítésben kellett működnie. Védekezésük a

kartellnek arra a jellemzőire alapult, hogy az csak egy országon belülre szólt, nem érintette az exportot vagy importot, nem vett benne részt minden hollandiai gyártó ― ily módon a tagállamok közötti kereskedelmet a megállapodás nem érintette. A Bíróság ezzel szemben kimondta a közösségi versenyszabályok alkalmazását, úgy érvelve, hogy: egy tagállam egész területére kiterjedő megállapodás már természeténél fogva is a közös piac tagállami határok mentén történő megosztásaként hat, ezzel pedig feltartóztatja a közösségi integráció alapvető céljának teljesülését. Hasonló volt az érvelés a Salonia ügyben 61 is. Itt egy az olasz piac egészére kiterjedő hírlapterjesztési megállapodás kapcsán döntött úgy a Bíróság, hogy az a tagállamok közötti kereskedelmet érintheti, mivel a más tagállamoktól származó lapok olaszországi terjesztési piacára kihatással van. Bizonyos gazdasági tevékenységek kapcsán

nem csupán az egyes konkrét megállapodásokat, hanem az azonos tartalmú szerződések (amelyek mind ugyanazon tagállamban működő felek között jöttek létre) hálózatát volt indokolt vizsgálni a tagállamközi kereskedelem érintettségének vizsgálatához. Ez a megközelítés érvényesült pl a sörforgalmazás kizárólagosságot tartalmazó szerződéseinél, amikor a több száz kizárólagossági szerződés összhatásaként mondta ki a Bíróság a 81. cikk hatályának fennálltát. A tagállamközi kereskedelem elvi érintettsége mellett itt a kereskedelem értékelhető nagyságát kellett megállapítani a 81. cikk alkalmazásához 62 (23/67 sz ügy) A versenyjogi megítélésben tehát az együttműködő felek honosságának, működési országának azonossága nem döntő szempont. A versenyjogilag releváns következmények, hatások bekövetkeztének piaci kiterjedése az a szempont, ami alapján a magatartás megítélése a tagállam

versenyszabályaira maradhat. A Hugin ügyben 63 egy termék gyártója megtagadta, hogy alkatrészeket szállítson egy angliai vállalatnak. Az angol cég tevékenységi és ügyfélköre London közvetlen környékét jelentette. A javító-karbantartó szolgáltatás, amit végzett, alapvetően egy földrajzilag kis kiterjedésű piacon működőképes, térben nem terjeszthető ki lényegesen. Nincs kereskedelmi érdek sem a tagállamok közötti alkatrészforgalom lehetőségének megalapozására, mivel a gyártó egyes tagállamokban alkalmazott árai is hasonlóak. Nem volt az adott javítószolgáltatásnak közösségi dimenziójú piaca Ezen körülmények alapján a Bíróság úgy látta, hogy az adott alkatrészek nem részei a tagállamok közötti kereskedelemnek, ezért nem a közösségi versenyszabályok alapján kell az ügyet megítélni. 2.4 A tartalmi mérce és alkalmazása A 81. cikk fogalmi összetevői között a versenypolitika tartalmát és

koncepcióját leginkább kifejező elem a verseny megakadályozását, korlátozását, torzítását fogalmazza meg a magatartások célkitűzéseként vagy hatásaként. Mindennek tartalmi megítéléséhez azonban elméletileg és az egyes esetekben követett döntéshozatali folyamatban is előfeltétel a releváns piac megállapítása, amelyet alapul kell venni a versenykorlátozás céljának vagy 59 Lásd a 123/83. sz BNIC v Clair ügyben, ECR [1985] 391 o, a 136/86 sz BNIC v Aubert ügyben, ECR [1987] 4789. o és a 89/85 sz Woodpulp ügyben, ECR [1993] 1086 o 60 8/72. sz Vereeniging van Cementhandelaren v Bizottság ECR [1972] 977 o 61 126/80. sz Salonia v Poidomani & Baglieri ügy, ECR [1981] 1563 o 62 23/67. sz Brasserie de Haecht v Vilkin I ügy, ECR [1967] 407 o 63 22/78. sz Hugin v Bizottság ügy, ECR [1979] 1869 o 24 következményének megállapításakor. A tagállamközi kereskedelem érintettsége valójában a releváns piac legelső kritériuma, ezen

túl pedig minden esetben külön fel kell tárni és a döntésben be kell mutatni indokolással azt, hogy milyen termék (vagy szolgáltatás) beazonosítható piacáról van szó, ennek állapota milyen idősík szerint tekinthető a versenyjogi megítélésben azonosnak vagy változónak, milyen a földrajzi kiterjedése, mennyiben rögzült vagy éppen elasztikus piacról van szó. (A releváns piac meghatározásának alapvető jelentősége van a domináns pozícióval való visszaélést tilalmazó 82. cikk, valamint a fúziók ellenőrzésére irányadó rendelet kapcsán is, lásd alább) A Bizottság 1997 őszén elfogadott egy közleményt (Commission notice) a releváns piac definiálásáról a versenyjogi ügyekben 64. Általános tételként a Bizottság a piacmeghatározási analízisben a keresleti helyettesíthetőség (substitutability of demand) tesztjét használja: a releváns piacot tehát azok a termékek és szolgáltatások alkotják, amelyeket a fogyasztó

egymással helyettesíthetőnek tart egy meghatározott földrajzi területen belül. Ez az a bázismező, amelyben a versenytársak léte, illetőleg a potenciális verseny lehetősége a piaci szereplők magatartását versenykonformmá kell formálja. Ugyanakkor a közlemény a kínálati helyettesíthetőséget (supply-side substitutability) is figyelembe veendőnek mondja, amikor a ténylegesen lehetséges hatékony és gyors piacra lépési lehetőségeket, és így más kínálati szereplők piaci megjelenését reálisan lehet feltételezni. a) A gazdasági verseny felfogása a közösségi versenypolitikában a gazdasági-piaci realitások és adottságok, valamint a gazdasági integráció célkitűzésének együttesében formálódik. A különböző sarkos versenyelméleti irányzatok (a tökéletes verseny, a szociálisan determinált piaci verseny) között a közösségi versenypolitika elmélete alapvetően az ún. működőképes verseny elvet követi, ami egyfajta

gazdaságpolitikai pragmatizmust jelent, kiegészítve az integrációs töltettel. A hatékonyság biztosítása ennek a versenyelméletnek is része, mint ahogy a versenypiacra és a fogyasztásra, a választási lehetőségek garantálására vonatkozó alaptételek is. Mindezek azonban nem egyetlen célként jelennek meg (mint a tökéletes verseny elvében), hanem mint a piacgazdaság értékorientációs eszközei. A versenyen alapuló gazdasági rendszert hivatottak a megfelelő módon fenntartani, és teret engedni a piaci verseny célja mellett más gazdaságpolitikai céloknak és eszközöknek, amelyek ugyanúgy a piaci magatartás, a gazdasági struktúra befolyásolói (elsősorban a szektorok szerinti kidolgozott integrációs politikára kell gondolni). A pragmatizmus magyarázata egyszerűsítve az lehet, hogy a közös piacon a verseny akkor tekintendő működésképesnek, ha a piacgazdasági értékeket kielégítheti, és egyúttal teljesíti a gazdasági

integráció érdekében is a funkcióját. Az integráció állapota, folyamata a versenypolitika tartalmának része, azt a versenypolitikai „dózist” szabja meg, ami az integráció céljaihoz szükséges. A verseny intenzitása eltérő lehet az egyes termékek, szolgáltatások területén, illetve az egyes szektorokra tekintettel is. A közlekedési és az energia szektor, a postai és távközlési szolgáltatások, a pénzügyi, biztosítási szolgáltatások, a televíziós műsorszórás egyaránt külön kezelést kap; a versenyszabályok bevezetése fokozatosan történik ezeken a területeken összefüggésben a közösségi piacuk kiépítésével. A közösségi versenypolitika főbb összetevői a piacra jutás szabadságának biztosítása, a piaci szereplők cselekvésszabadságának megőrzése, a fogyasztók választási lehetőségének megteremtése és fenntartása, a potenciális verseny szempontjának érvényesítése (összefüggésben a piacra lépés

lehetőségével). Ezek az elvi célok a tagállamok közötti kereskedelem konkrét megoldásaiban egymást hátrányosan is befolyásolhatják. Gondoljunk a párhuzamos kereskedelem védelmezésére (a piacra lépés érdekében), és a kizárólagos forgalmazói megállapodások területvédő kikötéseinek tiltására. A kinevezett kizárólagos disztribútor közvetlenül érdekelt a termék értékesítésének növeléséért lépéseket tenni (reklám, raktárkészlet tartása, alkatrészraktározás stb.), mindez a disztribútornak pénzbe kerül. Az eseti párhuzamos importőr ugyanazt a terméket csak eladja (nem raktároz, nem, vagy nehézkesen biztosít alkatrészt, vagy éppen megszűnik, minthogy nem köti semmi a termékhez, a gyártóhoz). A párhuzamos kereskedelem teljesül, a fogyasztói érdekekről mindez nem egyértelműen mondható el. Az áru kereskedelmét több piaci szereplő végezte, elvileg hatékonyabb versenyt teremtve már számuknál fogva is; a

többcsatornás kereskedelemben 64 OJ C 372. szám, 1997 25 a tagállami piacok jobban egymásba olvadhatnak, de a fogyasztói érdekeket a szabadúszó (free rider) ténykedése hátrányosan is érintheti. Bonyolultabb a kép, ha a klasszikus versenytényezőkön kívül (ár, minőség, kapcsolódó értékesítés utáni szolgáltatások) az áru biztonságára, a teljesítés fogyatékosságai miatti jogérvényesítés anyagi fedezetére, környezetvédelmi szempontokra is tekintettel kell lenni. A versenypolitikai szempontok listája és súlyozása a konkrét esetek jellemzői mentén kell, hogy alakuljon, az elvi tételek rugalmas alkalmazásával, valamint a képviselendő más értékek befogadásával (különösen a környezetvédelmi szempontok fogják várhatóan bebocsáttatásukat kérni, a fogyasztóvédelmiek mellett). b) A „versenytorzító tartalom vagy hatás” (object or effect) kifejezések értelmezésére is ki kell térni. Számos esetben ezek

jelentésének vizsgálata, elhatárolása nem történik meg, a versenyhatósági döntés vagy bírói ítélet egyszerűen kimondja, hogy pl. az illető megállapodás korlátozza a versenyt. A két kifejezés megkülönböztetésének azonban funkciója van A Bíróság egyik döntésében fejtette ki, hogy először az adott megállapodás tartalmát, célját kell vizsgálni és megítélni. Amennyiben nem állapítható meg ezen a szinten a verseny sérelme, abban az esetben tovább kell lépni, és fel kell tárni, hogy lehet-e a megállapodásnak versenyellenes hatása. Ebből az okfejtésből adódik, hogy ha a versenyt sértő cél, tartalom megállapítható, a versenyhatóságnak nem feladata bemutatni, hogy a megállapodás versenyellenes hatásokat produkált. 65 Az „object” a megállapodás céljának, tartalmának objektív, átfogó megítéléséből adódik. Gyakorlatilag, ha a megállapodás következménye a verseny korlátozása, a versenykorlátozó

célkitűzés könnyen rámondható, még akkor is, ha a felek állítása szerint szándékuk nem erre irányult vagy ők más cél érdekében hozták létre a szerződésüket. Bizonyos célok önmagukban (per se) a versenyt korlátozónak minősülnek, ilyenek tipikusan a versenytársak közötti árrögzítő, piacfelosztó, kizárólagosságot adó megállapodások és a vertikális kapcsolatokban az „exporttilalmi, a továbbeladási árat meghatározó vagy az áru kereskedelmét egyoldalúan korlátozó egyéb kikötések. Értelemszerűen a tagállamok közötti kereskedelem érintettségét és a jelentéktelenségi szabályt illetően a szükséges gazdasági szempontú analízist ezekben az esetekben is el kell végezni (a 81. cikk alkalmazhatóságának megalapozására) A Societa Italiano Vetro ügyben 66 hozott bírósági döntés árnyaltabbá tette azt az álláspontot, miszerint a nyilvánvaló és egyértelműen kimutatható versenykorlátozó cél esetén a piac,

a gazdasági összefüggések vizsgálata szükségtelen. A döntés szerint ilyen nyilvánvaló célzat mellett is a piac megfelelő vizsgálatát el kell végezni, ez egy szükséges előfeltétele az állítólagos versenyellenes magatartás tárgyában hozandó minden döntésnek. Ez a korábbiaktól eltérő megközelítés a jövőben a versenyhatóságtól jelentősen nehezebb tényfeltárást, gazdasági elemzést vár, a célja szerint egyértelműen versenykorlátozásnak tekinthető esetekben is. A versenykorlátozó cél, tartalom mellett a hatások vizsgálata fontos a jogsértés súlyosságának, a szankció kiszabásának és mértékének eldöntésekor. Amennyiben a 81 cikk hatálya alá tartozó cselekedet célja, tárgya kapcsán a versenykorlátozó jelleget nem lehet kimondani, megvalósulásának gazdasági-piaci összefüggésekre tekintettel lévő vizsgálata lesz a következő lépés, amivel a versenykorlátozó hatása megítélhető. A versenyre gyakorolt

ténylegesen érvényesülő és potenciális hatások egyaránt lényegesek lehetnek (tehát az implicit tartalmi elemei egy megállapodásnak vagy a felek nem rögzített, de megalapozhatóan valószínű viselkedése is vizsgálandó). A versenyellenes magatartás átfogó gazdasági közege, a piac és a verseny jellemzői, a versenyre gyakorolt hatás értékelhető mértéke (a „de minimis” szabály alkalmazásával), a releváns piac meghatározása jelentik a hatásvizsgálat legfontosabb elemeit. A tartalmi mérce a versenykorlátozás megállapíthatósága itt is, ami ugyanazt jelenti, mint a megállapodás céljának, tárgyának kapcsán. Az „objects or effects” kifejezések tehát a versenykorlátozás megítélésének eltérő fázisát és módszerét jelölik. A versenykorlátozó cél létezésekor közömbös, hogy a célt elértéke, a társulás döntését a tagvállalkozások követték-e, illetve a felek számára lényegesebb cél volt valamilyen más

célkitűzés elérése. A versenykorlátozó hatás megvalósulásakor pedig a 65 Lásd a 56/65. sz Société Technique Minière v ügyben, ECR [1966] 235 o és a 45/85 sz Fire Insurance v Bizottság ügyben, ECR [1987] 405. o 66 T-68/89. sz Societa Italiano Vetro v Flat Glass ügy, T-77-78/89 sz ECR [1992] II-1403 o 26 versenyjogi megítélést nem enyhíti, hogy az együttműködő vállalkozások legitim célkitűzésének teljesülése közben, még ha ártatlan oldalhatásként is, a versenyt korlátozták. c) A 81. cikk egyik alapkérdése abban áll, hogy az (1) bekezdés tilalma mindenfajta versenykorlátozásra vonatkozik-e és bizonyos körülmények indokolhatják a tilalom alóli mentesülést a (3) bekezdés szerint, vagy pedig nem, minden magatartás-korlátozó megállapodás indokolja eleve a fellépést a 81. cikk értelmében E kérdés lényegében a 81 cikk alkalmazási terjedelméről szól. A 81 cikk (1) bekezdése közvetlenül alkalmazandó a tagállami

bíróságok által, a mentesség megadására viszont kizárólag a közösségi versenyhatóság (a Bizottság) jogosult. Amennyiben az (1) bekezdés hatóköre tág, úgy az esetek a versenyhatóság elé kerülnek akkor is, ha azoknak kezdettől fogva esélyük van a mentesítésre. Ebben a közelmúltig irányadó közelítésben a tagállami bíróságok, miután megállapítják a 81. cikk (1) bekezdése irányadó voltát, ezt követően vagy kimondják az érintett megállapodás érvénytelenségét, vagy pedig saját eljárásukat felfüggesztik, és kezdeményezik a Bizottságnak a (3) bekezdés szerinti döntését az esetleges mentesítésről. A 2004. májusában életbe lépő reform egyik célja ma viszont éppen az, hogy a tagállami bíróságok fontosabb szerephez jussanak: a 81. cikk egészének ― a mentesítés felőli döntést is ideértve ― alkalmazásában a Bizottsággal egyenrangúként alkalmazzák a közösségi versenyjogot, és így a korábban

brüsszeli döntések versenypolitikai szempontjainak mérlegelése, érvényesítése is a tagállami bíróságokra tartozna. Ez egy merész reformelképzelés, még akkor is, ha arra ma már nyilván lehet építeni, hogy az integrációs versenyjog igen nagy terjedelmű gyakorlatában sok versenypolitikai vonatkozású kérdés már tisztázást kapott a jogesetekben, és így a korábbi esetjogi tartalmat csak alkalmazni kellene a tagállami bíróságokon akkor is, amikor a mentesíthetőség felől kell döntést hozni. Egy további bevezető szempont annak felidézése, hogy a vállalkozások ténykedésével megvalósított versenykorlátozás esetének előkérdése a verseny létezése. A vállalkozások viszonyára, a termék, illetve a piac sajátosságaira, valamint a verseny hiányára és lehetőségének kizárt voltára tekintettel a vállalkozások megállapodásai elvileg elkerülhetik a 81. cikk alkalmazását (kevés ilyen döntés született) A közjogi eredetű

szabályok versenyt kiiktató vagy korlátozó következménye is jelentheti azt, hogy a vállalkozások lépései a versenyhelyzet hiányában nem kerülnek a 81. cikk hatálya alá Visszautalva a megelőző részben írtakra, hangsúlyozni kell azonban, hogy a jogszabályok, hatósági rendelkezések által meghagyott ún. reziduális verseny vagy ennek lehetősége már elégséges a 81 cikk alkalmazásához. Az eddig írtak további két lényeges szempontot már tárgyaltak, amelyeket a versenykorlátozás jelentésekor is figyelembe kell venni. A horizontális (versenytársak közötti) és a vertikális (általában gyártó-kereskedő közötti) kapcsolatok integrációs funkciója egyaránt fontos, a közösségi versenyjog mindkét kategóriában létrejövő versenykorlátozásokat ― eltérő szigorúsággal ― szankcionál. A klasszikus horizontális versenykorlátozó megállapodások (kartellek) általános tilalmazása mellett bizonyos célokkal együtt járó

versenykorlátozás (pl. kutatás-fejlesztés, specializáció) vagy a kis- és közepes méretű vállalkozások együttműködésének lehetővé tétele eredményezhetnek mentesülést. Napjainkban a Bizottság az említett klasszikus horizontális versenykorlátozások elleni harcot tekinti a fő feladatának. Így pl 2001-ben a Bizottság közel egy tucat marasztaló határozatot hozott e versenykorlátozások ellen. A vertikális megállapodások területén az ún intra-brand (adott termék kereskedői közötti) verseny és ezáltal a párhuzamos kereskedelem lehetővé tételét jelentő általános szabály mellett a kizárólagos forgalmazói pozícióival járó gazdasági terhek indokolhatják a többletjogok biztosítását, különösen ha új piacokon való térhódítás a cél. A másik már érintett szempont a piacra lépési akadályok megszüntetésének, azáltal a potenciális versenynek a fontossága a közösségi versenyjogban. A piaci szereplők számát, a

tagállamközi kereskedelem jellemzőit, a gazdasági verseny állapotát az egyes esetek vizsgálatakor az integráció folyamatában, a közösségi piac továbbfejlődésének összefüggéseiben figyelik. A másik tagállam területén való piacra jutásnak és a közösségi dimenziójú verseny lehetőségének a korlátozása a gazdasági szabadságok kiteljesedésének akadályozója, tehát a Közösség célkitűzéseinek ellenében hat, és a versenyjog eszközeivel is fel kell ellene lépni. d) A tipikus versenykorlátozási esetek a horizontális kapcsolatokban: az értékesítési vagy beszerzési árak rögzítése (akárcsak az irányadó árszint, árkalkulációs tényezők 27 rögzítése is idetartozik); az üzleti feltételek összehangolása; a verseny szempontjából értékes információk kicserélése; a gyártás, piacra lépés, marketing vagy befektetés megállapodáson alapuló korlátozása; a piac felosztása vagy közös ellenőrzése; egymással

kizárólagossági kapcsolat létesítése; kívülállók kizárása a kapcsolódó üzleti-kereskedelmi folyamatokból; közös beszerzés, értékesítés, marketing; a piaci szereplést és lehetőségek kihasználását visszafogó korlátozások. A termelési, szakosítási együttműködés formái és a közös vállalkozások alapítása is ide tartozhatnak. (A mentesítés lehetősége a harmadik bekezdés szerint elvileg lehetséges ezekben az esetekben is.) A horizontális korlátozások körében a Bíróságnak a Remia 67 ügyben (42/84. sz ügy) a vagyontranszferhez kapcsolódóan tett versenykorlátozó kikötést kellett megítélnie. A vállalati vagyon eladójára a vevő azt a kötelezettséget szabta, hogy az illető terméknek a meghatározott földrajzi piacon tíz évig nem támaszt versenyt. Az EK Bíróság megközelítése szerint gazdaságilag indokolt a versenysemlegességi kikötés a vevő érdekeinek védelmében, valamint azért is, mert nélküle a

versenypolitikai cél, hogy ti. a piacon kellő számú szereplő legyen jelen a verseny intenzitása érdekében, nem teljesülhetne (a vállalat eladója korábbi tapasztalatai alapján lehetetlenné tudná tenni a vevő piaci pozícióját). Mindemellett annak érdekében, hogy a versenyre gyakorolt előnyös hatás ténylegesen megvalósuljon, a versenysemlegességi kikötés azzal a feltétellel fogadható el, hogy az valóban szükséges, és földrajzi, időbeli terjedelme szorosan a szükségességéhez és céljához igazodjon. Tehát ezen feltételek teljesülésekor a versenysemlegességi kikötés a 81. cikk (1) bekezdésének tilalmába nem ütközik. A vertikális korlátozások körében több bírósági döntés mutatja azokat a megfontolásokat, amelyek a piaci magatartás egyes korlátozásait kivonják a 81. cikk tiltása alól. Az egyik lényeges szempont az egyébként legitim tranzakciókhoz elengedhetetlenül szükséges, járulékos és kisebb súlyú

korlátozások értékelése. A forgalmazói szerződések kizárólagossági kikötéseit azzal tartotta a Bíróság megengedhetőnek, hogy azok szükségesek gazdaságilag egy új piacon való megjelenés megszervezéséhez. Bizonyos mértékű piaci pozícióvédelmet az üzleti-kereskedelmi kockázatot is jelentő új termékek kidolgozása, piaci bevezetése is indokolhat az ebben a kockázatban osztozó disztribútor javára. A gazdasági szempontú objektív szükségesség, az üzleti kockázatok csökkentése jelentheti tehát az elfogadható korlátozások alapját. 68 További magyarázat lehet a korlátozások megengedettségére azok járulékos természete. Ennek vizsgálata a következő gondolati lépésekben történik: az adott eset lényegi jellemzőinek meghatározása; annak megállapítása, hogy ezek nem versenykorlátozóak; az együttműködés lényegi céljainak sikeres megvalósításához szükséges feltételek lajstromozása; azon korlátozó kikötések

kijelölése, amelyek ezen feltételek között szerepelnek, és a korlátozó kikötések értékelése az ügylet lényegi tartalmában. A franchise konstrukció értékesítésekor pl a tranzakció lényegéhez tartozik az azonos arculat, szolgáltatások, alapanyagok, a goodwill megóvása stb. A franchise jogosultjára szabott kikötések, hogy pl. nem nyithat konkurens üzletet, a beszerzési csatornái egyoldalúan és kizárólagosan meghatározottak, a franchise tárgyát képező tevékenység folytatására szolgáló helyiség vagy terület feletti rendelkezés korlátozott, a Bíróság szerint az ügylet lényegi tartalmának megvalósulásához kötődő járulékos korlátozások. Mint ilyenek megengedhetőek az adott tranzakcióban 69 Egy harmadik esetcsoport az ún. szelektív forgalmazói szerződések megítélésében elfogadott versenykorlátozást példázza. A szelektív disztribúciós megoldás a termék forgalmazásához igényelt technikai,

szakképzettségbeli, a kapcsolódó szolgáltatások színvonalát, az üzlet vagy telephely küllemét érintő követelmények teljesítéséhez köti a forgalmazói státus elnyerését. Szelektív forgalmazásban értékesített termékek számosak vannak, pl. a járművek, híradástechnikai cikkek, minőségi órák vagy parfümök Maga a kritériumrendszer léte egy korlátozást jelent, a forgalmazók piacára történő szabad belépést korlátozza, a piaci szereplők számának elvileg kívánatos növekedését akadályozza. A közösségi versenyjog koncepciójában a termékek, a márkák közötti versenyt ez a megoldás előmozdítja, emellett a fogyasztói érdekek szempontjából is vannak előnyei, ezért a versenykorlátozást jelentő vonatkozásai nem szankcionálandók, illetve a korlátozások nem 67 42/84. sz Remia v Bizottság ügy, ECR [1985] 2545 o Lásd pl. 258/78 sz Nungesser v Bizottság ügy, ECR [1982] 2015 o 69 161/84. sz Pronuptia v Schigallis

ügy, ECR [1986] 353 o 68 28 jelentik a 81. cikk értelmében a verseny korlátozását 70 Bizonyos feltételeknek azonban teljesülniük kell: a szelektív forgalmazói rendszer tagjainak kiválasztása ugyanazon objektív, kvalitatív szempontok alapján és diszkriminációtól mentesen történjen. Ekkor a konstrukció olyannak tekinthető, mint ami elősegíti az értékesítési piac kereskedői közötti versenyt, a termékhez adott árért kapcsolódó szolgáltatások terén. e) A közösségi versenyhatóság megítélését foglalja össze a Bizottság közleménye, amely a 81. cikk horizontális együttműködési megállapodásokra való alkalmazhatóságáról szóló iránymutatást tartalmazza 71, kifejti ezen megállapodások 81. cikk szerinti megítélésének alapelveit. A közlemény a következő megállapodásokra vonatkozóan tartalmaz rendelkezéseket: K+F, gyártási (beleértve a szakosítási megállapodásokat), beszerzési, értékesítési,

szabványosítási, és környezetvédelmi megállapodások. Horizontális megállapodásnak minősül a termelés vagy a forgalmazás azonos szintjén működő több gazdasági társaság közötti megállapodás, illetve összehangolt magatartás. A közlemény valamennyi megállapodástípus kapcsán szabályozza azt, hogy mely megállapodások nem esnek a 81. cikk tilalma alá, melyek azok a megállapodások, amelyek vélhetően a tilalom alá esnek, és melyek azok, melyek biztosan. Nem esik a 81 cikk tilalma alá például az olyan tevékenységeket érintő együttműködés, amely nem befolyásolja a verseny releváns mutatóit; K+F megállapodás olyan tevékenységre, melyet a felek külön nem tudnának megvalósítani; olyan gyártási megállapodás, mely az új termék piacra vezetésének egyetlen módja; olyan értékesítési együttműködés, mely nélkül az egyik fél nem tudna piacra lépni stb. [a piaci magatartás összehangolásához nem vezető

információcsere vagy közös piackutatás; egyes pénzügyi-adminiszrációs kooperációk; az ipari alkalmazás szabadságát és önállóságát meghagyó közös kutatásfejlesztés; gyártó-, szállítóberendezések vagy raktárkapacitás megosztása; megrendelések közös teljesítése, közös eladás vagy javítószolgáltatás, ha az együttműködők nem versenytársak; közös hirdetés (az önálló marketing lehetőségét megtartva); közös minőségi címkék alkalmazása, ha azok hozzáférhetők a feltételeket teljesítő más versenytársak részére is.] Ezeket a kategóriákat a Bizottság a gyakorlatban konzekvensen szűken értelmezi, és maguk a leírtak sem érvényesülnek minden esetben. A gyártók nagysága volt az egyik szempont pl. a Henkel/Colgate ügyben, amikor a Bizottság a közös kutatási tevékenység elhatározásánál a 81. cikket indokoltnak tartotta alkalmazni (a másik szempont az volt, hogy bár az önálló kutatás lehetőségét a

felek fenntartották, annak eredményeiről kölcsönösen tájékoztatták egymást). Ezen túlmenően irányadó az a közlemény, amelyben a Bizottság összefoglalta az általa rendszerint követett gyakorlatot a vállalkozó és alvállalkozó kapcsolatának megítéléséről 72. f) A versenykorlátozás mértékének vizsgálatakor fontos tényező az ún. „de minimis” elv, aminek lényegét az első vonatkozó bírósági döntés érzékelteti. A Völk v Vervaecke ügy 73 (5/69. sz ügy) ténybeli alapjai megegyeztek a korábban tárgyalt Consten/Grundig esetben látottakkal (kizárólagos forgalmazási jog és egy tagország területére kiterjedő teljes védelem a párhuzamos importtal szemben). A kizárólagossági jogot biztosító gyártó piaci részesedése fél százalék alatti volt. A Bíróság szerint a megállapodás nem esik a 81 cikk tilalmi szabálya alá, mivel a piacra jelentéktelen befolyása van (tekintettel az érintett felek gyenge piaci

pozíciójára). A de minimis szabály a kereskedelem nagyságán kívül a versenykorlátozás vizsgálatakor is szóba jön: a versenykorlátozó hatás elhanyagolható mértéke miatt elkerülheti a 81. cikk alkalmazását az elvileg tökéletesen versenykorlátozó megállapodás is A Bizottság a jelentéktelenségi (vagy bagatell) szempont gyakorlatbeli érvényesítéséről 1970-ben közleményt (Commission notice) adott ki, amit 1977-ben, 1986-ban, 1994-ben, 70 Mindkét fordulat alkalmazására lásd pl. a 26/76 sz Metro v Bizottság no 1 ügy, ECR [1977] 1985 o OJ C 3. szám, 20010106, 2 o Ez az iránymutatás egyben hatályon kívül helyezte a kooperációs megállapodásokkal kapcsolatos, valamint a kooperatív közös vállalatot létrehozó megállapodásokról szóló közleményeket (OJ C 75. szám, 1968 o, és OJ C 43 szám, 1993 o) Lásd Joachim Lücking and Donncadh Woods: Horizontal Cooperation Agreements: New rules in force. Competition Policy Newsletter,

2001/1. o 72 OJ C 1. szám, 1979 oErről lásd bővebben Tom S Pick: Sub contracting Agreements under EU Competition Law Applicability of Article 81 EC. ECLR 2002/3 73 5/69. sz Völk v Vervaecke ügy, ECR [1969] 295 o 71 29 1997-ben átdolgoztak, a jelenleg érvényes közlemény pedig 2001 decemberében született. 74 Ez a közlemény iránymutatóként tartalmazza a bizottsági gyakorlatban megvalósuló szempontokat, tehát nem egy jogszabály, és nem is mindig a betűje szerinti tartalommal kerül alkalmazásra. Indikatív mennyiségi paramétereket határoz meg (az érintett vállalkozások piaci részesedésére, illetve korábbi verzióiban a forgalmára a közösségi piacon), amelyek azonban nem abszolút perdöntőek. Az esetek túlnyomó többségében a közleményben foglaltak szerint élvezhetik a vállalkozások az eljárási kedvezményeket, és mentesül megállapodásuk a 81. cikk alkalmazása és tilalma alól A „de minimis” elv alkalmazásáról szóló

bizottsági közlemény korlátai között felhozható, hogy a mennyiségi mutatókra alapuló mentesülés nem alkalmazható egy oligopolisztikus piacon (ha kis számú piaci szereplő nagyjából egyenlő mértékben uralja a piacot). Ekkor a verseny eredendően korlátozott, a közlemény követelményeinél fontosabb körülmény a piaci pozíciók miatti versenykorlátozás lehetőségét figyelni. A közlemény feltételeit teljesítő egy másik megállapodásra azért alkalmazták mégis a 81. cikket, mert az érintett terméknek egyetlen gyártója volt, aki a termékcsoport piacán jelentős pozícióval rendelkezett. A megállapodás vagy összehangolt magatartás jelentőségét a releváns piacra tekintettel lehet megállapítani. A „de minimis” közlemény is a közös piacnak a megállapodással érintett területéről beszél, amelyen a részesedést (és korábban a forgalom nagyságát) meg kell határozni. Bonyolult számításokat és átfogó figyelmet

igényel annak kalkulálása, hogy az adott megállapodás a „de minimis” szabály alá tartozik-e. A releváns piac megállapításában és a számolásokban elkövetett hibákért a Bizottság már nem bírságol, kivéve, ha a tévedés a vállalkozás gondatlanságának eredménye. A tagállamközi kereskedelem érintettségére vonatkozó egyik tényező tehát a jelentéktelenségi szabály, ami alkalmazási bizonytalanságaival együtt is jelentősen csökkenti főleg a kis- és közepes méretű vállalkozások eljárási terheit és a közösségi versenyszabályok alkalmazásának kockázatát, valamint a bürokráciát. A 2001-ben kiadott hatályos közlemény fenntartja a 1997-es közlemény lényeges újítását, mely a korábban egységesen alkalmazott forgalmi kritériumokat eltörölte és helyette a piaci részesedés mércéjét vezette be, mégpedig külön értéket kimondva a horizontális (versenytársak közötti) megállapodásokra (10%), illetőleg a

vertikális viszonyban lévő együttműködésre (15%). A különbségtétel mozgatója az volt, hogy a közösségi integrációs piac jelenlegi állapotában ezzel is kifejezzék, hogy a vertikális versenykorlátozás kevésbé hátrányos a piaci versenyre és az integráció céljaira. Azonban van egy ― a horizontális és vertikális csoportmentességi rendeletekben meghatározottakkal azonos ― „fekete listája” a versenykorlátozásoknak, amelyek megvalósulásakor a kartelltilalmi 81. cikk a de minimis szabályra tekintet nélkül alkalmazandó: ilyenek az árrögzítés, az előállítás vagy értékesítés korlátozása, piacfelosztás, a vertikális korlátozások körében pedig a továbbeladási ár meghatározása vagy az abszolút területi kizárólagossági klauzulák (adott földrajzi területen kívülre még passzív eladások sem végezhetők). Kitér a közlemény az ún „kumulatív hatásra” is, melynek lényege, hogy a piaci szereplők közötti

hasonló párhuzamos megállapodások hálózata következtében a piaci verseny már korlátozott. Míg a korábbi közlemény szerint e piacokon nem volt alkalmazható a „de minimis” ráközelítés, az új szabály szerint ilyen esetekben a korábban említett 10, illetve 15%-os helyett egységesen csak 5%-os piaci részesedés esetén alkalmazható ez az immunizáló technika. A kis- és közepes vállalkozások preferálása részben beépült a legújabb de minimis közleménybe. A 250 főnél nem több munkavállalót foglalkoztató vállalkozások, melyek éves forgalma nem haladja meg a 40 millió eurót, vagy mérlegfőösszege nem haladja meg a 27 millió eurót, kis- és közepes vállalkozásoknak minősülnek, és így a közöttük létrejövő megállapodásokat főszabályként a Bizottság nem vizsgálja. Azonban a kumulatív hatásra vagy valamilyen konkrét jelentős versenykorlátozó jellegre tekintettel ettől a tartózkodást kimondó gyakorlati

orientációtól a közösségi versenyhatóság minden további nélkül eltérhet. 2.5 A tilalom alóli mentesítés feltételei Amennyiben az illető magatartás, megállapodás a 81. cikk tilalmi szabálya alá esik, a tartalmi mérlegelés következő lépése a versenykorlátozó megállapodás mentesíthetősége. A 81. cikk (3) bekezdése határozza meg a mentesíthetőség alapvető szempontjait, két pozitív és 74 OJ C 368. szám, 2001 o Lásd például Luc Peeperkorn: New Notice on agreements of minor importance (de minimis notice). Competition Policy Newsletter, 2002/1 February 30 két negatív feltétel megfogalmazásával, amelyeknek együttesen kell teljesülniük. A mentesíthetőség funkciója az, hogy a hatékony, működő verseny és a Közösség egyéb gazdaságpolitikai, szociális céljainak kiegyensúlyozását lehetővé tegye a versenyjogi döntéseknél. A korábban említett új eljárási szabályok életbe lépéséig mentesítést adni

kizárólag a versenyhatósági funkciót gyakorló Bizottságnak van kompetenciája. Ez a döntése a Bíróság előtt megtámadható, elutasítás esetén a mentességet kérelmezők által, megadása esetén pedig az érdekeikben sértett kívülállók részéről. A 81. cikk (3) bekezdésének gyakorlatában létrejöttek ún csoportmentességek (block exemptions), amelyek bizonyos megállapodásokra leírják azon feltételeket, amelyek teljesülésekor a mentesség automatikusan és kérelmezési eljárás nélkül megadottnak tekinthető. Az olyan tartalmú együttműködésekre, amelyek nem esnek valamely csoportmentességi kategóriába, egyedileg kell kérni a mentesítést a Bizottságtól. Az ilyen egyedi mentesítések megítélése hosszú időt (átlagban két évet) vesz igénybe; a csoportmentességi kategóriák kidolgozása tehát a gyakorlati ésszerűség miatt történt. Valójában a 81. cikk (3) bekezdésének feltételeit az egyedi mentességek kapcsán kell

esetenként vizsgálni, a csoportmentességek szabályozását külön bizottsági rendeletek (Commission regulations) tartalmazzák. a) A 81. cikk (3) bekezdésének pozitív feltételei: egyrészt hozzájárulás az áruk előállításának és forgalmazásának javításához, illetve a műszaki vagy gazdasági fejlődés előmozdítása (együttesen, gazdasági előnyök); másrészt a létrejövő haszonból a fogyasztók, használók méltányos részesedése. Az együttműködés gazdasági előnyeinek a Közösség egészére vonatkozóan kell valamilyen objektív értéket jelentenie, a csak a felek számára jelentkező előnyök ebben az összefüggésben értékelhetetlenek. Az állított előnyöknek a lehetséges hátrányos következményeket meg kell haladniuk, illetve az együttműködés jótékony eredményének a verseny korlátozása nélkül elérhető előnyt meg kell haladnia. A mentesítés nem adható meg, ha az együttműködés következményeinek

gazdasági mérlegét összeállítva nem igazolható, hogy a verseny korlátozása előnyösebb az integrációs gazdaság egészére tekintettel, mint a verseny erőinek a működése. A bizonyítási teher a mentességet igénylő vállalkozásokon van. Amikor pl. egy a kiadók és könyvterjesztők szövetségei között létrejött megállapodás célja az eladási árak kollektív rögzítése volt, a Bizottság nem tartotta ezt mentesíthetőnek azon az alapon, hogy a kevésbé keresett könyvek érdekében keresztfinanszírozásban segítheti ezek megjelenését és a kisebb könyvértékesítéseket. A cél jóravalóságát elismerve a Bizottság szerint ennek elérése eredményesen biztosítható lett volna a kollektív ármegállapítás nélkül is, az egyes kiadókon belüli árpolitikával például. Az árak rögzítése viszont a könyvforgalmazás ésszerű fejlődésének egyértelműen akadályozója. 75 Az előnyök és hátrányok mérlegelése az adott

együttműködési kapcsolat tágabb közegének összefüggéseit is figyelembe veheti. Annak gyakorlati következményeire tekintettel, hogy a Ford visszautasította a jobbkormányos autók szállítását a német forgalmazóknak, az egyébként hasonló disztribúciós szerződésekre megadott mentességet a Bizottság nem adta meg. A magasabb áron értékesítő brit forgalmazók érdekében tett visszautasítás a szigetország piacának érinthetetlenségét jelentette, és mint ilyen az egyik legfontosabb versenypolitikai célkitűzésbe ütközik. A német forgalmazókkal kötött szerződés mentesítésére tehát annak tágabb gyakorlati kontextusa miatt nem került sor. 76 Mentesítette viszont a Bizottság a CECED (a háztartási készülékek gyártóinak európai tanácsa) tagjainak megállapodását, mely szerint az EU-beli piac 95%-át képviselő tagvállalatok nem gyártják, illetve nem importálják a meghatározott energiafogyasztást túllépő mosógépeket. A

megállapodás célja az energiafogyasztás, és ezen keresztül a szennyezés csökkentése. A Bizottság szerint ez a megállapodás jelentős előnyöket hordoz magában, és a fogyasztók is részesülnek ezen előnyökből. 77 Bár a 81. cikk (3) bekezdésének szövegezésében az áruk (goods) kapcsán fogalmazódott meg az előállításuk, forgalmazásuk fejlesztése, a szolgáltatásokat a joggyakorlat szintén beleérti a pozitív feltételekbe (a bank- és biztosítási szolgáltatások terén van példa a mentesítés alkalmazására). Sajátos módon több esetben is megjelenik a 75 OJ L 54. szám, 1982 36 o OJ L 327. szám, 1983 31 o 77 Case COMP/36.718 76 31 foglalkoztatás szempontja mint a mentesíthetőséget megalapozó pozitív körülmény. Különösen az ún. kríziskartellek megítélésekor lehet ez fontos szempont, amennyiben a versenykorlátozás terjedelme nem megy túl a kapacitásfelesleg leépítésében való együttműködésen és a felek

szabadsága piaci magatartásukat illetően nem korlátozott. Megjelenik, hogy a foglalkoztatás fenntartása, a munkahelyek stabilizálása a termelés általános feltételeinek javítását jelenti, és ily módon a 81. cikk (3) bekezdésének pozitív feltételei közé tartozik. 78 A fejlődésre tekintettel mentesített megállapodások lehetnek a kutatási-fejlesztési együttműködés; specializáció; technológiatranszfer; új magas szintű technológia bevezetése; szabadalom vagy know-how hasznosítás; gyengébb versenypozíciók erősítése vagy új gyártó piacra lépése a megállapodás eredményeként; a hatékonysági mutatók javítása; választékbővítés; a minőség javítása vagy kontrollja. A termékek forgalmazása területén a kizárólagossági vagy kiválasztáson alapuló vertikális kapcsolatok, a közös forgalmazói hálózatok, a franchise szerződések kapcsán az értékesítés folyamatossága, szervezettsége, a szervízszolgáltatások

biztosítása, a piacra lépés hatékonysága, a kereskedők megkövetelt szakértelme, a piaci információk és marketing fontossága a jellemző prokompetitív szempontok. A gazdasági, műszaki fejlődés, illetve az árutermelés és áruforgalmazás a mentesítések megokolásakor legtöbbször összemosódva szerepelnek. Önállóan a gazdasági haladásra alapozott esetekre lehet példa a krízisben lévő iparágak szereplői között létrejött megállapodások mentesítése, vagy az egyes gazdasági ágazatok struktúráját előnyösen befolyásoló együttműködések megítélése (pl. a nagyságrendi hatékonyság előnyeinek biztosítása, különös tekintettel a világpiaci pozíciókra). A másik pozitív feltétel a fogyasztók, felhasználók, vásárlók részesülése az elért előnyökből. A 81 cikk szövegezésében található „consumer”, „utilisateur” ebben az összefüggésben egyaránt magában foglalja az üzleti partnereket, a kifejlesztett

terméket használó más vállalkozásokat és a klasszikus értelmű fogyasztók (nem professzionális gazdasági szereplő, aki magánhasználatra vásárol). A gazdasági aktivitások bármely szintjén, illetve a piaci jelenlét bármilyen formájával rendelkezők beleeshetnek tehát az alanyi körbe, akik számára a megfelelő előny szintén meg kell jelenjen. Ami a továbbadott előnyökből való méltányos részesedést (fair share) mint kívánalmat illeti, az együttműködő feleknek valószínűsíteniük kell, hogy az előnyök továbbadása a gazdasági-üzleti megfontolások és kényszerűségek szerinti mértékben megvalósul. A piaci verseny létéből adódó kényszer általában a legfontosabb szempont, de jelentős lehet a vásárlóerő, az üzleti vagy vásárlói szokások miatti továbbadhatósága az előnynek. A „fair share” követelménye áttételesen is pozitív értelmezést kapott, amikor pl. a veszteségek közös leépítésétől az

erőforrások fejlesztésbe való átcsoportosítása várható. Az előnyökből való közvetlen részesülés esetei pl. az ellátás folyamatosságának biztosítása, a gyorsabban vagy alacsonyabb áron piacra kerülő együttműködésben létrejött termékek, vagy az új versenytársként való piacra lépés. E szempont lapján mentesítette a Bizottság a British Midland, a Lufthansa és az SAS együttműködési megállapodását. 79 A mentesítés mellett szólt, hogy olyan útvonalakra fognak belépni új légitársaságok, melyeken eddig csak egy légi szövetség járatai közlekedtek, így a verseny erősödni fog, továbbá kényelmesebbek lesznek a csatlakozások, és kedvezőbbek lesznek az indulási időpontok. Az esetek konkrét körülményeinek mérlegelésén múlik a Bizottság döntése az előnyök továbbadásának és mértékének kérdéseiben. b) A 81. cikk (3) bekezdésének egyik negatív feltétele az, hogy az együttműködés csak az elengedhetetlen

módon és mértékben járjon versenykorlátozással. Minél inkább korlátozza a versenyt az adott együttműködés, annál szigorúbb a gyakorlatban az elengedhetetlenségi mérce értékelése. Ennél a feltételnél sem lehet egyszerűen összegezhető vagy általános szabályokat felhozni, az esetek mérlegelésén múlik a korlátozás objektív szükségességének megállapíthatósága. A Bizottság gyakorlatában kialakultak ún fekete listák azon korlátozástípusok leírására, amelyek általában nem mentesíthetők, mert a tényleges szükségességüket a Bizottság nem ismeri el. A kiinduló elv ugyanis azt célozza, hogy a felek együttműködésük előnyeit a lehető legkevesebb korlátozással érjék el, és a közösségi versenypolitika alaptételeit ne sértsék. 78 79 26/76. sz Metro v Bizottság ügy, no 1 ECR [1977] 1985 o Case COMP 37812 32 A tagállamok közötti kereskedelem megakadályozását, a közösségi piac egy részének

elszigetelését, egyes üzleti partnereket diszkrimináló gyakorlatot, a továbbeladási árra vonatkozó korlátozásokat, a forgalmazó ügyfélkörének behatárolását például a Bizottság általában nem ismeri el mint nélkülözhetetlen korlátozást. Ennek a kérdésnek a gyakorlatában valójában kétszempontú megítélés történik: egyrészt a szükségesnek ítélt korlátozásnak magának a megmérettetése (a versenykorlátozás természetére, mértékére tekintettel nem kap mentesítést); másrészt pedig annak vizsgálata, hogy a szükségesnek állított korlátozás az egyébként előnyős célok eléréséhez valóban elengedhetetlen-e (célhoz kötöttség, arányosság). Amikor a Bizottság egy korlátozás objektív szükségességét nem ismeri el, a fenti kettős mércében elért következtetést mondja ki. Vannak esetek, amikor a versenykorlátozás megvalósulását mint szükségest elfogadják: pl. a forgalmazói és a hasznosítási (licencia)

szerződések bizonyos kizárólagossági kikötései, a specializációs kapcsolatokban a szereplők kölcsönös korlátozásai, a közös vállalkozást alapítók passzivitását jelentő korlátozások, a kutatási-fejlesztési együttműködés bizalmi biztosítékaiként jelentkező korlátozások az adott keretben elérendő célkitűzéshez objektíven szükségesek lehetnek. Az egyes korlátozások elengedhetetlensége kapcsán a Bizottság gyakran a felekkel folytatott tárgyalások során éri el, hogy az együttműködés bizonyos kikötéseit elhagyják, módosítsák. Ennek következtében a mentesítést megadja, olyan feltételekkel, amelyek biztosíthatják a megállapodásnak a Bizottság által keresztülvitt feltételeknek megfelelő funkcionálását. A másik negatív feltétel szerint a felek együttműködése nem járhat a verseny kiiktatásának lehetőségével az illető termék (szolgáltatás) piacának jelentős részén. Önmagában ennek a negatív

feltételnek az ügydöntő alkalmazása ritka, mindazonáltal fontos elhatároló pontot jelöl ki: a gazdaságilag előnyös együttműködés ellenében a piaci verseny létének, lehetőségének megőrzését hangsúlyozza (az elvi határ ameddig egy megállapodás mentesíthető). A Bizottság kitüntetetten vizsgálja ezért a jelentős piaci részesedéssel vagy gazdasági potenciállal rendelkező vállalkozások együttműködéseit. Ezen kör megállapodásainak mentesítése jellemzően a tőkeigényes iparágak szerkezetátalakítást célzó, specializációs és kutatási együttműködései esetén volt megadható ez ideig. Hangsúlyos szempont lehet a Közösségen kívüli versenytársakkal szembeni világpiaci pozíciók javítása is. Az új technológia kidolgozása mellett ez volt az alapja a mentesítésnek, amit a Philips-Tomson-Sagem együttműködés kapott 1993-ban. Az egymással versenytárs fenti cégek a likvidkristály képernyők kifejlesztésében

működnek együtt, ami a világpiacon akkor kezdett megjelenni. Az egyenként folytatott kutatásaik egyesítése a világpiaci versenyképesség okán volt megengedett, mint a Közösség gazdaságának egyik stratégiai érdeke. 80 Hasonló a megközelítés pl a légitársaságok stratégiai kooperációs kapcsolatai esetén is. Ezen negatív feltétel vizsgálatakor a Bizottságnak feladata a figyelembe veendő piacot meghatározni (releváns lehet a termékpiaci és a földrajzi piac egyaránt). A releváns piac helytelen meghatározása önmagában is elég alap a Bizottság döntésének sikeres megtámadásához a Bíróságon. A releváns piac megállapítása mellett a verseny eliminálásának hiányát is meg kell indokolnia a Bizottságnak a mentesítő döntésében (a bizonyítási teher a feleken, döntésének indokolása a Bizottságon van). A termék vagy szolgáltatás, a releváns piac, a tagállamközi kereskedelem, a piacra lépési lehetőségek, a létező

verseny jellemzői, a megállapodás gyakorlati következményei (a korlátozások mibenléte, tartalma, a felek cselekvési szabadságának fennmaradása, az egyéb piaci szereplőkre gyakorolt hatások) jelentik a fontosabb vizsgálati szempontokat. A verseny eliminálását állapította meg a Bizottság pl. amennyiben egy tagállami piac összes szállítóját, felhasználóját érintette hatásaiban a megállapodás, vagy ha a tagállami piacon fennálló monopóliumot a megállapodás csak megerősítette. A 81. cikk (3) bekezdésének alkalmazásában a Bizottság a felek kérésére vizsgálja meg a beterjesztett megállapodást. A mentesítést feltételekhez kötheti, és meghatározott időtartamra adja meg (az időtartam esetenként változik). A mentesítésről formális döntést hoz, azonban az ilyen formális döntésekig általában a komplex vizsgálatot, a felekkel történő komoly tárgyalásokat igénylő esetek jutnak el (számuk évente 10 és 30 között

mozog rendszerint). A felek megállapodásának áttekintése után előfordulhat, hogy a Bizottság azt állapítja meg, a megállapodás nem esik a 81. cikk hatálya alá; ekkor egy ún nemleges 80 Lásd Bulletin EC 1/2-1993, 1.255 pont 33 nyilatkozatot (negative clearance) ad ki. A mentesülés egyfajta esete, amikor a Bizottság nem hoz formális határozatot, hanem a versenyjogi igazgatósága ún. „comfort letter” elküldésével fejezi ki azt, hogy az ügyet lezárja, mivel a formális döntéshez vezető eljárás végén a mentesítés megadására (vagy a nemleges megállapítás kiadására) kerülne sor. Az ilyen egyedi mentesítés bizonyos esetekben visszavonható. 2.6 A jogszabályon alapuló mentesülés A 81. cikk (1) bekezdésében írt tilalomba ütköző együttműködések mentesülésének másik esete az ún. csoportmentesítési kategóriáknak való megfelelés Az egyes szerződésekre megalkotott bizottsági rendeletek egyfajta modellszerződésként

működnek a gyakorlatban, ugyanis a rendeleteknek megfelelő megállapodások mentesítését külön nem kell kérni, és a biztonságuk érdekében a felek (és az ügyvédek) igazodnak a csoportmentességi rendeletek szövegezéséhez is. A Római Szerződés 83 cikke szerint a Tanács rendeleteket alkotott (19/65/EGK, 2821/71/EGK, 3975/87/EGK, 1534/91/EGK, 479/92/EGK), amelyekben felhatalmazta a Bizottságot egyes megállapodások mentesítéséhez általánosan alkalmazható rendeletek elfogadására. A csoportmentességi rendeletek felépítése hasonló: a preambulum, a tiltott kikötések listája, a rendelet alkalmazásának időtartama és bizonyos eljárási kérdések rendezése. A bevezető preambulum a Bizottság megfontolásainak, politikájának összefoglalása, ami a konkrét rendelkezések értelmezési nehézségei kapcsán fontos lehet. A nem megengedett klauzula alkalmazása kiveszi a megállapodást az automatikusan érvényesülő mentesség alól, ekkor egyedi

mentesítést kell kérni a Bizottságtól vállalva annak eljárási terheit, kockázatát és a velejáró késedelmet. Egyes rendeletek tartalmaznak ún szürke listát is, ami a Bizottság addigi gyakorlatában többnyire mentesítésben részesített kikötéseket tartalmazza; a rendelet a jogbiztonságot növelendő ezeket is általánosan mentesítettnek mondja. Döntő lehet a megállapodás minősítése az adott csoportmentességi rendelet alkalmazhatóságának megítélésekor. A megállapodás lényegi tartalma számít a sajátos versenyjogi megítélése szempontjából. Például a horizontális, piacfelosztást jelentő szerződést a Bizottság nem fogadta el, mint specializációra vonatkozó megállapodást (ami tartalma szerint mentesítést kaphat az egyik rendelet következtében). Legtöbbször a minősítés kérdése a szabadalom, a know-how és a védjegy licenciaszerződések elhatárolásakor merül fel (különböző szerződésekre külön

feltételrendszer van a rendeletekben). Ahhoz, hogy egy megállapodás a csoportmentesítés előnyeiben részesüljön, a vonatkozó rendelet minden követelményének eleget kell tegyen; a részleges megfelelés esetén csak az egyedi mentesítés lehetősége áll fenn. Jellemzőjeként szokás említeni a csoportmentesítést adó rendeleteknek, hogy azok a gyakorlatban a kis- és közepes vállalkozások együttműködését teszik könnyebbé. Ez a létező politikai megfontolás egyes rendeletek szövegében meg is jelenik: pl. a specializációs megállapodások automatikus mentesülésének feltétele, hogy a felek együttes piaci részesedése és forgalma meghatározott limit alatti legyen; vagy a nem kétoldalú kizárólagosságot tartalmazó forgalmazói szerződések versenytársak közötti megengedettségének azon feltétele, hogy egyikük a „kisés közepes vállalkozás” kategóriába tartozzon. Értelemszerűen a vállalkozásokon nincs olyan kötelezettség,

hogy megállapodásukat valamely csoportmentességi rendelet kívánalmai szerint fogalmazzák meg; az ezzel járó előnyök mérlegelése az egyik szempont csupán a vállalkozások döntésében. A megállapodások, amelyek meghatározott feltételek szerinti automatikus mentesítését valamely rendelet jelenleg tartalmazza, a következők. A vertikális kapcsolatok körében a vertikális megállapodásokra és összehangolt magatartásokra vonatkozó, 2000. júniustól hatályos 2790/1999/EK rendelet 81 felváltja a korábbi három ― kizárólagos forgalmazási, kizárólagos beszerzési, és a franchise megállapodásokra vonatkozó ― csoportmentességi rendeletet. E rendelet a kettő vagy több vállalkozás közötti ― árukra, szolgáltatásokra vagy közbenső árukra vonatkozó ― megállapodásokat mentesíti a versenykorlátozás tilalma alól. A mentesülés csak abban az esetben érvényesül, ha a felek piaci részesedése 30% alatti., és nem tartalmaz ún

fekete listás kikötéseket, melyeknek két fajtája van: a kőkemény versenykorlátozó kikötések (pl. 81 OJ L 336. szám, 1999 o 34 továbbeladási ár meghatározása, passzív eladás korlátozása) és a versenytilalmi klauzulák. A csoportmentesség kedvezményét visszavonhatja a Bizottság, illetve a tagállam is. Ez utóbbi csak abban az esetben, ha a csoportmentesség csak egy tagállam területére korlátozódik. Annak érdekében, hogy a vállalkozások könnyebben tudják értékelni saját megállapodásaikat, a Bizottság kibocsátott egy iránymutatást a vertikális versenykorlátozásokról 82, mely meghatározza például, hogy mely vertikális megállapodások nem korlátozzák általában a versenyt, milyen körülmények vezethetnek a csoportmentesség kedvezményének visszavonásához, illetve milyen szempontokat követ a Bizottság a 30%-os piaci részesedéssel rendelkező felek által kötött versenykorlátozó megállapodások megítélése

során. A gépjármű-forgalmazási és szervizmegállapodásokra vonatkozó 1400/2002/EK csoportmentességi rendelet 83 a 2002 októberében lejáró 1475/95/EK rendeletet váltja fel. A rendelet az új gépjárművek és gépjárműalkatrészek vásárlási, eladási, és viszonteladási feltételeiről rendelkező, illetve a gépjárművek javítására vagy fenntartására vonatkozó vertikális szerződésekre vonatkozik. Az új rendelet szabályozza, hogy milyen szerződéseket köthetnek a gyártók a forgalmazókkal, illetve a korábbihoz képest számos, a forgalmazók gyártóktól való függetlenségét biztosító rendelkezést tartalmaz. A technikai fejlődést segítő együttműködés körében: (i) technológiaátadási megállapodások bizonyos kategóriái (240/96/EK rendelet 84). E rendelet hatálya meghatározott tiszta szabadalmi licenciaszerződésekre vagy knowhow licenciaszerződésekre, illetve vegyes szabadalmi és know-how licenciaszerződésekre

vonatkozik, melyekben a rendeletben részletesen ismertetett kötelezettségek szerepelnek (pl. licenciaadó kötelezettségét, hogy ne adjon engedélyt más vállalkozók számára a licencia tárgyát képező technológia hasznosítására a szerződésben meghatározott területen.) (ii) specializációs ― szakosítási megállapodások: (2658/2000/EK bizottsági rendelet 85) E rendelet hatálya kiterjed a kölcsönös, illetve egyoldalú szakosítási és a közös gyártási megállapodásokra. Az ilyen megállapodások abban az esetben mentesülnek a rendelet alapján, amennyiben a szerződést kötő felek piaci részesedése nem haladja meg a 20%-ot, kivéve, ha a megállapodás célja az árak bármilyen formában történő rögzítése, az eladások vagy a termelés korlátozása vagy a piacok felosztása. A mentesítés kiterjed a szakosítási megállapodás keretében vállalt kizárólagos beszerzési és/vagy szállítási kötelezettségekre, illetve a szakosítás

tárgyát képező termék közös forgalmazási vagy harmadik fél általi kizárólagos vagy nem kizárólagos forgalmazási megállapodásra. (iii) kutatási és fejlesztési megállapodások (2659/2000/EK rendelet 86): E rendelet hatálya a két vagy több vállalkozás között kötött megállapodásokra terjed ki, melyek az adott vállalkozások alábbi tevékenységeivel kapcsolatos feltételeket szabályozzák: termékre vagy eljárásra vonatkozó közös kutatás és fejlesztés, valamint az ilyen kutatás és fejlesztés eredményeinek közös hasznosítása; ugyanazon felek közötti korábbi megállapodás alapján végzett, termékre vagy eljárásra vonatkozó közös kutatás és fejlesztés eredményeinek közös hasznosítása; vagy termékre és eljárásra vonatkozó közös kutatás és fejlesztés, az ebből származó eredmény közös hasznosítása nélkül. Ha a felek nem versenytársai egymásnak, akkor a mentesítés a kutatás és fejlesztés

időtartamára terjed ki. Ha az eredményeket közösen hasznosítják, akkor a mentesítés a szerződéses termékek első piacra vitelétől számított további hét éven keresztül áll fenn. Ha a felek egymásnak versenytársai, akkor a mentesítés csak abban az esetben terjed ki a hétéves időtartamra, ha a megállapodás megkötésekor a felek részesedése nem haladja meg a 25%-ot a szerződéses termékekkel továbbfejleszthető vagy helyettesíthető termékek érintett 82 OJ C 291. szám, 2000 o OJ L 203. szám, 20020801, 30 o 84 OJ L 31. szám, 1996 o 85 OJ L 304. szám, 2000 o 86 OJ L 304. szám, 2000 o 83 35 piacán. Ez a rendelet is tartalmazza a minden körülmények között tiltott kikötések listáját, az ún. fekete listát (pl termelés vagy értékesítés korlátozása) A Bizottság szektorális csoportmentesítési rendeletei köréből az alábbiakat célszerű itt megemlíteni: (i) a biztosítótársaságok együttműködésére alkotott

3932/92/EGK rendelet 87, melynek felülvizsgálata folyik, és várhatóan 2003-ban lép életbe az új rendelet. E rendelet négyfajta biztosítási megállapodást mentesít: a közös biztosítási díjtételek meghatározott szempontok szerinti megállapítására, általános biztosítási szerződési feltételek kialakítására, meghatározott típusú kockázatok együttbiztosításra, illetve a biztonsági berendezések tesztelésére és elfogadására vonatkozó megállapodásokat. (ii) a vonalhajózási társaságok (konzorciumok) együttműködésének kérdéseiről hozott 823/2000/EK rendelet 88, mely a korábbi csoportmentességi rendelet hatályát hosszabbította meg. E csoportmentességi rendelet hatálya az egy vagy több közösségi kikötőből induló vagy oda érkező nemzetközi tengeri vonalhajózási szolgáltatásokat végző konzorciumok meghatározott (pl. közös iroda használatára, vízi járművek vagy kikötői berendezések közös használatára

vonatkozó) megállapodásaira terjed ki. (iii) a légi közlekedés területén pedig az ún. harmadik generációs liberalizáló szabályok közé tartoznak a fogyasztók javát szolgáló kooperációt megengedő 1617/93/EK és 1618/93/EK csoportmentesítési rendeletek 89, melyek a menetrendek közös tervezésére és összehangolására, a közös üzemeltetésre, a menetrend szerinti légi járatok személyszállítási és árufuvarozási díjtételeiről szóló konzultációkra, valamint a repülőtéri résidőkiosztásra vonatkozó megállapodásokat mentesítik. A magyar jogban a jogharmonizáció jegyében egyes EK csoportmentességi rendeletek tartalma egyes kormányrendeletekben is megjelenik. 3. § A domináns piaci helyzettel történő visszaélés tilalma A vállalkozásokra alkalmazandó versenyszabályok másik nagy csoportját a Római Szerződés 82. 90 cikke jelenti: „A közös piaccal összeegyeztethetetlen és ezért tilos egy vagy több vállalkozásnak a

közös piacon vagy annak egy jelentős részén meglévő erőfölényével való visszaélése, amennyiben ez hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre. Ilyen visszaélésnek minősül különösen: a) tisztességtelen (unfair) beszerzési vagy eladási árak, illetve egyéb tisztességtelen üzleti feltételek közvetett vagy közvetlen kikötése; b) a termelés, az értékesítés vagy a műszaki fejlesztés korlátozása a fogyasztók kárára; c) egyenértékű ügyletek esetén eltérő feltételek alkalmazása az üzletfelekkel szemben, ami által azok hátrányos versenyhelyzetben kerülnek; d) a szerződések megkötésének függővé tétele olyan kiegészítő kötelezettségeknek a másik fél részéről történő vállalásától, amelyek sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint tartoznak a szerződés tárgyához. 3.1 A 82 cikk alkalmazási kontextusa A vállalkozások együttműködésének versenykorlátozó hatásai ellen

szolgáló 81. cikk és a meghatározó piaci pozícióval való visszaélést tilalmazó 82. cikk ugyanazt a célt hivatottak elősegíteni: a közös piacon érvényesülő hatékony verseny kialakulását és 87 OJ L 398. szám, 1992 o OJ L 100. szám, 2000 o 89 OJ L 155. szám, 1993 o 90 Az Amszterdami Szerződés átszámozta a Római Szerződés cikkeit, a 85. cikkből 81 cikk, a 86 cikkből 82 cikk, a 90. cikkből 86 cikk lett A továbbiakban az egyértelműség érdekében mindenhol az új számozást tüntetjük fel. 88 36 fennmaradását a piaci magatartás bizonyos kereteinek megszabásával. Ezen a funkcionális egységen belül a 82. cikk semlegesíteni törekszik azokat a hátrányos következményeket, amelyek egy vagy több meghatározó piaci szereplő erőpozíciójának bizonyos fajta kihasználásából adódhatnak. Konkrét, eseménykövető magatartáskontrollról van szó tehát, ugyanakkor a piaci struktúrák versenykonformmá tétele és a piacra

lépési szabadság biztosításának célja is nagyban befolyásolják a domináns helyzetű vállalkozás magatartásának megítélését. A gazdasági-piaci dominancia léte önmagában nem jelenti a 82. cikk sérelmét, ehhez olyan piaci lépésre van szükség, amely visszaélést jelent a domináns helyzettel. A gazdasági-piaci dominanciát jelentő pozíció kialakulása és a monopóliumok pozitívnak ítélt gazdasági tevékenységei (pl. hatékonyabb kutatást, fejlesztést tud végezni; világpiaci helyzetének stabilizálása, a külpiaci szereplés biztonsága) a közösségi integráció érdekeivel összehangolhatók: a vállalategyesülések, a nagyvállalatok közötti technológiai kooperáció az integrációs versenyjog szempontjából is pártfogást kapnak, azonban a közösségi belső piac (single market) keretében a 82. cikk a hagyományos versenyfunkciókat (mint a működőképes verseny szabadsága, a piacra lépési szabadság, az indokolatlan

diszkrimináció tilalma, a piac monopolizálásának bizonyos körülmények közötti tilalmazása, az erőpozícióból adódó tisztességtelen kiszorítása a versenytársnak, a versenyviszonyok kialakulásának megakadályozása) próbálja érvényre juttatni. A meghatározó gazdasági erővel rendelkező vállalkozások különleges felelősségeként mondta ki az EK Bíróság azt, hogy ne járjon a tevékenységük a közösségi piacon létező vagy elérendő gazdasági verseny torzításával, kiiktatásával. A 82 cikk gyakorlatának központi kategóriái: a meghatározó (vagy domináns) piaci pozíció létezésének megállapítása a releváns piacon, ami értelemszerűen a releváns piac és a dominancia mibenlétének külön-külön vizsgálatát jelenti; valamint a visszaélés (abuse) megvalósulásának megállapítása, értékelése a meghatározó pozícióban lévő vállalkozás cselekedetében. Ezen központi kérdések előtt utalunk arra, hogy a 82.

cikk szövegében található „vállalkozás” kifejezés tartalma hasonló a 81. cikknél látottakhoz, illetőleg a tagállamok közötti kereskedelem tényleges vagy potenciális érintettsége itt is követelmény a közösségi versenyszabály alkalmazásához. Meg kell azonban jegyezni, hogy a vállalkozás fogalmának 81. és 82 cikk szerinti értelmezése még azonos ügyön belül is eltérhet egymástól. Az EK Bíróság a Wouters ügyben megállapította, hogy a holland ügyvédi kamara a 81. cikk alkalmazása szempontjából vállalkozások szövetségének tekinthető, az általa meghozott és a tagjai piaci fellépését meghatározó döntések a közösségi versenyszabályok alapján felülvizsgálhatók, ugyanakkor az erőfölénnyel való visszaélés értelmezésénél a kamara mint szervezet nem meríti ki a vállalkozás vagy vállalkozáscsoport fogalmi kritériumait, mert nem végez gazdasági tevékenységet, tehát a 82. cikk szempontjából nem

tekinthető vállalkozásnak 91 A 82. cikk alkalmazásához szintén feltétel, hogy a tagállamok közötti kereskedelem ténylegesen befolyásolt legyen, vagy annak lehetősége fennálljon. Az irányadó bírósági döntés a 82. cikk alapján indult Hugin ügyben született, 92 ahol két szempontból vizsgálta az EK Bíróság a tagállamközi kereskedelem érintettségét. Az a cselekedete a svéd gyártónak, hogy egy angliai cégnek megtagadta alkatrészek szállítását, nem érintette a tagállamok közötti kereskedelmet, mert nem volt hatással az angol cég más tagállambeli tevékenységére (mivel kizárólag London környékén végzett javítószolgáltatást) és más tagállamokban való piacra lépése tevékenysége jellemzői miatt nem volt reális; másrészt pedig azért, mert nem volt az illető alkatrészeknek kereskedelmi forgalma a tagállamok között (aminek az angol cég részese lehetett volna, és a szállítás megtagadása a más tagállamba

irányuló akár párhuzamos exportját befolyásolhatta volna). Ebben az összefüggésben tehát a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatás hiánya volt a 82. cikk alkalmazásának gátja. A verseny struktúrájára figyelés a 82. cikken alapuló eljárásokra jellemző, ahol a gazdasági hatalom miatt a piaci szereplők összetétele, a verseny állapota, illetve a piacra lépés, a potenciális verseny lehetősége alapos vizsgálatot kap. A dominancia melletti, azzal 91 92 A Bíróság előzetes eljárásban 2002. február 19-én hozott ítélete, C-309/99 sz ügy 22/78. sz Hugin v Bizottság ügy, ECR [1979] 1869 o 37 szemben álló versenypozíciók jelenthetik a versenynek magának a fennmaradását. A domináns pozícióval rendelkező szereplő helyzetének megerősítését jelentő strukturális „bemerevedés” ellen fellépve a Bizottság a tagállamközi kereskedelem potenciális érintettségét mondta ki, amikor a domináns pozíció miatt egy

amerikai vállalat záródott ki a közösségi piacról. Az érvelés szerint az import, a Közösség piacán való megjelenés alkalmas lehet a domináns piaci helyzet alámosására: ily módon a domináns pozíció változása, gyengülése a közösségi dimenziójú kereskedelmet is befolyásolhatja. 93 3.2 A piaci dominancia jelentése A meghatározó (kizárólagossági) piaci helyzet hatósági vagy jogszabályi eredete nem vonja ki a kedvezményezett vállalkozást a 82. cikk hatálya alól Maguk a tagállamok is megsérthetik a közösségi jogból folyó kötelezettségeiket, amikor olyan helyzetet teremtenek közjogi aktusaikkal vagy jogszabályaikkal, hogy egy tevékenység folytatására kizárólagos jogot kapott szervezet (vállalkozásként minősülve) ezzel a monopolhelyzetével a 82. cikket ténylegesen vagy a ráruházott kizárólagosság gyakorlásával szükségszerűen megsérti: ld. a Höfner ügyet, 94 ahol a német munkaügyi hivatal a kizárólag

általa nyújtható szolgáltatásokat nem tudta teljesíteni, ezért a 82. cikk b) pontjának sérelmét állapította meg az EK Bíróság. A 86 (1) és a 82 cikkek együttes alkalmazásával több esetben marasztalt el az EK Bíróság tagállamot a kizárólagossági helyzetben rejlő, vagy annak gyakorlatában megjelenő piackorlátozás, diszkrimináció miatt. 95 A La Poste (France) ügyben megállapítást nyert, hogy a francia állam megsértette a 81. cikk (1) bekezdését és 82 cikket, amikor nem gondoskodott a bizonyos fokig még mindig monopóliumként fellépő állami posta és az egyéb postai szolgáltatást nyújtó cégek között fennálló érdekkonfliktus semlegesítéséről. A La Poste egyrészről versenytársa a magáncégeknek, másrészről a kizárólagos jogosítványai miatt szükségszerű partnere is, a fennálló helyzet pedig arra ösztönzi az állami postát, hogy visszaéljen az erőfölényes helyzetével. 96 A Bizottság joggyakorlatának

további tételei: erőfölénnyel való visszaélést jelent, ha objektív szükségesség nélkül a domináns vállalakozás fenntart a maga számára egy kapcsolódó, szomszédos piacot is, meghiúsítva az önálló piacként tekinthető szegmensben a versenyt, valamint ha valamely tevékenység elengedhetetlen tárgyi feltételét (essential facility, nélkülözhetetlen eszköz) megfelelő indok nélkül elzárja a potenciális piacra lépők elől, hogy a maga tevékenységének a kizárólagosságát megtartsa. 97 A domináns pozíció jelentése, hatóköre tehát a Bizottság gyakorlatában és a Bíróság döntéseiben formálódott. A hátrányos gazdasági jelenségek, amelyeket a meghatározó gazdasági hatalom tett lehetővé, egyfajta összegző megfogalmazást kaptak a Bizottság egyik indokolásában: A vállalkozások domináns pozícióban lévőnek tekintendők, amennyiben hatalmukban áll „lényegében függetlenül”, a versenytársakra, a vásárlóikra

vagy szállítóikra tekintet nélkül meghatározni és véghezvinni üzleti-piaci lépéseiket. A piaci részesedésük, technikai színvonaluk, nyersanyag- vagy tőkeellátottságuk miatt az ilyen vállalkozásoknak lehetőségük van az árakat meghatározni, a termelés vagy forgalmazás jelentős részét ellenőrzésük alatt tartani. Dominanciát jelent, ha ez a gazdasági hatalom kellően erős ahhoz, hogy a piaci magatartást hatásosan függetleníti; nem szükséges tehát, hogy minden más gazdasági faktort kiiktató abszolút erő legyen. 98 A meghatározó gazdasági pozíció lényegi jellemzése tehát egyrészt magához a vállalkozáshoz, másrészt pedig a piac és a versenytársak jellemzőihez kapcsolódik. Az EK Bíróság döntéseiben a domináns pozíció általános megfogalmazása olyan gazdasági-piaci erőt jelent, aminek birtokában a releváns piacon a verseny fennmaradása 93 Lásd a Soda-ash döntéseket, OJ L 152. szám, 19910615 1 és 21 o C-41/90.

sz Höfner v Macroton ügy, ECR [1991] I-1979 o 95 Lásd az Ellinki, a Porto di Genova, a GB-INNO-BM ügyeket; sorrendben C-260/89. sz ügy, ECR [1991] I2925 o; C-179/90 sz ügy, ECR [1991] I-5009 o; C-18/88 sz ügy, ECR [1991] I-5941 o; továbbá lásd a C18/93 sz Corsica Ferries ügyben hozott ítéletben: ECR [1994] I-1783 o 96 COMP/C1/37.133; a határozat szövegét lásd OJ L 120 szám, 20020507 97 Lásd Rødby határozat (94/119/EK), OJ L 55. szám, 19940226, 52 o 98 Continental Can határozat (72/21/EGK), OJ L 7. szám, 19720108, 25 o 94 38 akadályozott lehet, mivel lehetővé válik a versenytársaktól, az üzleti partnerektől és a fogyasztóktól „számottevő mértékben” (to an appreciable extent) való függetlenedés az egyes piaci lépések megtételekor. 99 A Bíróság definíciójának értelmében a verseny valamilyen terjedelme fennállhat azzal együtt, hogy a domináns pozíció kimondható: a számottevő mértékű függetlenség egyfajta

mérlegelési elvet jelent. A versenytényezőktől való függetlenedés, a létező verseny jellemzőire vonatkozó befolyás számottevő mértéke adja a vizsgálódási mércét a domináns pozíció megállapításához. A meghatározó gazdasági-piaci erő meglétét könnyebben kimondhatóvá teszi, ha az illető vállalkozás adott körülmények között az egyetlen vagy a szükségszerű üzleti partnerként szerepel (az alternatíva hiánya gyakorlatilag egyet jelent a dominancia létével). A domináns pozíció a piaci folyamatok keresleti, illetve kínálati oldalán egyaránt fennállhat. A gazdasági-piaci hatalom konkrét esetekben való megítélésekor a vizsgálati lépcsők: a releváns piac meghatározása; a piaci részesedés és befolyás alakulása; a létező vagy potenciális verseny hatásának felmérése. 3.3 A dominancia megállapíthatósága a releváns piac A meghatározó gazdasági erő értelmezése a figyelembe veendő piac konkrétságában

lehetséges. A releváns piac a verseny tényezőinek azt a keretét jelenti, amelyen belül a vizsgált vállalkozás működik. Három oldalról ítélendő meg: a termékpiac, a földrajzi piac és bizonyos időbeli jellemzők adják a figyelembe veendő jellemzőket. a) A releváns termékpiac felfogása a versenyhatósági döntésben indokolással benne kell legyen, a bírósági felülvizsgálat többször a releváns termékpiac szűk vagy túlságosan tág meghatározása miatt változtat a Bizottság határozatán. Minél szűkebb a figyelembe vett termékek köre, annál nagyobb esélye van a domináns pozíció megállapításának. A termékpiac vizsgálatakor a központi kérdés a termékek helyettesíthetősége mind keresleti, mind kínálati szempontból. Amennyiben a termékek (szolgáltatások) egymással helyettesíthetők, azonos piacot alkotnak. A helyettesíthetőség fogalma alatt a termékek olyan tulajdonságai értendők, amelyek szerint alkalmasak arra,

hogy egy állandó (nem elasztikus) igényt egyaránt kielégítsenek, és egyúttal elhatárolhatók mint termékcsoport más termékektől (amelyek a helyettesíthetőség kritériumaival nem rendelkeznek). A Bíróság egyik döntése azon alapult, hogy vajon a banán elkülöníthető-e speciális tulajdonságokat figyelembe véve más gyümölcsöktől, ami alapján legfeljebb korlátozott mértékben helyettesíthető velük, és ily módon a más gyümölcsök által támasztott verseny a banán értékesítési piacára nem érzékelhető (a helyettesíthetőséget tagadva a domináns pozíciót megállapították, lásd United Brands). 100 A helyettesíthetőség elvének vizsgálatában általában a keresleti oldalon fennálló helyettesíthetőség értékelése az első szempont. Tipikusan a használhatóság, az ár, a funkcionális jellemzők a vásárlók és használók által figyelembe vett szempontok, amelyeket esetenként szubjektív preferenciák

befolyásolhatnak. A Bíróság a verseny konkrét feltételeinek, valamint a kereslet és kínálat struktúrájának értékelését is szükségesnek ítéli a helyettesíthetőség megítélésekor. A United Brands ügyben a funkcionális-fogyasztási jellegzetességek (lágyság, magnélküliség, ízhatás) miatt a banán és az egyéb friss gyümölcsök közötti korlátozott helyettesíthetőséget állapítottak meg, tehát a releváns termékpiac a banán értékesítési piaca volt. A szándékolt felhasználás vizsgálata jelentette a releváns piac meghatározását a Commercial Solvents (CSC) ügyben. 101 A tuberkulózis elleni gyógyszer alapanyagaként szolgáló termék szállítását tagadta meg a CSC. Az alapanyagot felhasználó olasz vállalat (Zoja) a gyártási folyamatát erre az alapanyagra építette, más lehetséges alapanyagra való áttérés jelentős nehézségeket és kiadásokat jelentett volna. Annak ellenére, hogy az illető gyógyszer

előállítására más alapanyagok is léteznek, amelyek 99 322/81. sz Michelin v Bizottság ügy, ECR [1983] 3461 o 27/76. sz United Brands v Bizottság ügy, ECR [1978] 207 o 101 6 és 7/73. sz ICI & Commercial Solvents v Bizottság egyesített ügyek, ECR [1974] 223 o 100 39 összesített piacán a CSC nem volt meghatározó szereplő, a Bíróság döntésében releváns piacként a CSC által szállított alapanyag piacát vette figyelembe. Az adott esetben tehát a helyettesíthetőség tagadásával a releváns termékpiacot az jelentette, amelyről beszerezve Zoja reálisan folytatni tudta termelését; a konkrét felhasználás szempontja határozta meg a releváns piac felfogását. A nyersanyagok és alkatrészek piaca önálló releváns piacnak is tekinthető. A konkrét felhasználás különbözősége azt is eredményezheti, hogy azonos termék eltérő felhasználásai mentén jelentsen egy-egy külön termékpiacot. 102 A kereslet és kínálat

struktúrájának jellemzői fontos szempontként jelentek meg pl. a Michelin ügyben A gyártók által az új gépkocsikra felszerelt új autógumi és a használók által a kiszolgáltak helyett vásárolt új autógumi piaca két különböző termékpiacot jelentett (bár a konkrét termék ugyanaz volt), tekintettel arra, hogy azok keresleti piaca teljesen eltérő. A gyártóknak szállított autógumik piaca más struktúrájú és jellemzőjű, mint az autógumi-kereskedők által támasztott keresletet kielégítő piac (pl. a szállított változatok száma és mennyisége, az ellátás folyamatossága és megszervezése terén.) Szintén külön piacot jelent mind keresleti, mind kínálati szempontból a tehergépkocsikra szerelhető új és újrafutózott gumik piaca, jóllehet a termékek azonos célra használhatók. 103 A keresleti oldalon a helyettesíthetőség tehát azt jelenti, hogy a vásárló tényleges választási lehetősége fennáll. A kínálati oldalon

a helyettesíthetőség megléte azt mutatja, hogy a gyártók erőforrásaikat át tudják alakítani, és ezzel a kínálati oldalon meg tudnak jelenni (a keresleti helyettesíthetőséget lehetővé tevő terméket kezdenek forgalmazni). A releváns piac megítélésekor adott esetben a kínálati szempontú helyettesíthetőség vizsgálata sem mellőzhető. A Bíróság ennek fontosságát hangsúlyozta pl a Continental Can ügyben: a termékeknek előállításuk jellemzőiben is individuálisnak kell lenniük, tehát egy termék kapcsán a domináns piaci helyzet nem mondható ki, amíg nem bizonyított, hogy nincs olyan lehetséges versenytárs, aki egyszerű adaptáció után a konkrét terméket illetően komoly ellenfél lehet (ebben az ügyben a hús- és halfélék fémből készült konzervdobozainak támasztható kínálati versenyt kellett volna megítélni). A Tetra Pak I ügyben 104 arra kellett figyelemmel lenni, hogy a tejeszacskókat előállító gépsorok

gyártói nem tudják termelésüket átalakítani aszeptikus dobozokat előállító berendezések felé. A teherautók és személyautók gumiköpenyének gyártásában a technikai háttér és a berendezések különbözősége miatt nem létezik kínálati helyettesíthetőség (ld. Michelin ügyben) Ez az ún kínálati elaszticitás a releváns termékpiac meghatározásában különböző súllyal szerepelhet; gyakorlatilag a jogszabályon alapuló kizárólagossági pozíciók esetén lehet csak eltekinteni ettől a szemponttól. b) A releváns piac definiálásakor a termékpiac megállapítása után azt a földrajzi kiterjedésű piacot kell körülhatárolni, amelyen belül a verseny kondíciói megfelelően homogének ahhoz, hogy a gazdasági-piaci hatalom domináns pozícióként legyen értékelhető. A kiinduló pont általában a vizsgált vállalkozás eladási piacának földrajzi kiterjedése; emellett a szállítási lehetőségek, az

értékesítési-forgalmazási hálózatok működési területei, illetve a visszaélési elem megvalósulásának földrajzi területe vagy a hátrányt szenvedő piaci szereplők működési területei is fontos tényezők lehetnek. A 82. cikk a közös piacon vagy annak jelentős területén fennálló domináns pozícióra figyel, alkalmazásához legalább a közös piac jelentős része (substantial part) kell, hogy legyen a releváns földrajzi piac. Magának a földrajzi piacnak a meghatározása mellett tehát kérdés az is, hogy ezt a szükséges kiterjedést a domináns pozíció piaca eléri-e. Az elvi tétel szerint ennek eldöntésekor az adott termék termelésének és fogyasztásának kereteire, volumenére, valamint az eladók és vásárlók üzleti szokásaira, gazdasági lehetőségeire kell 102 Lásd 85/78. sz Hoffman-La Roche v Centrafarm ügy, ECR [1978] 1139 o Michelin-határozat (2002/45/EK): OJ L 143. szám, 20020531, 1–53 o 104 T-51/89. sz Tetra Pak v

Bizottság ügy, ECR [1990] II-309 o 103 40 figyelemmel lenni. 105 A földrajzi piac nagy kiterjedése könnyen megállapítható az állami monopóliumok esetén (maga a tagállam területe), az illető áru vagy szolgáltatás keresletének kiterjedtsége miatt (pl. a tv-programok műsorfüzeteiben írt információk 106) Ha a termék értékéhez képest a szállítási költségek jelentősek, a földrajzi piac kisebb kiterjedtsége áll fenn; míg a fajlagosan olcsón szállítható termékek kapcsán a közös piac egész területét indokolt lehet releváns földrajzi piacnak tekinteni 107 Értékelni kell a konkurens termékek, szolgáltatások jelenlétét, minthogy csak a lényegileg azonos és zavartalan piaci kondíciók létezése mentén írható körül a releváns földrajzi piac (a domináns pozíció területi keretei). A releváns piacot erre tekintettel szűken a kérdéses útvonalakra állapították meg a tengeri és légi közlekedési járatok

üzemeltetése kapcsán felmerült ügyekben 108 A repülőterek szolgáltatásaiért fizetendő díjakat vizsgáló ügyekben egy repülőtér egy önálló piacot jelentett. 109 Ami a közös piacot vagy annak jelentős részét illető kritériumot illeti, ennek eldöntésében nem elsősorban a földrajzi kiterjedése a domináns piacnak a döntő, hanem a piac gazdasági súlya, fontossága az integrációs piacon. A közös piac jelentős része elvileg elkülönülhet a tagállami határoktól: lehet több tagállam területe vagy ezek metszete is, illetve akár egyetlen tagállam egy része. Gyakorlatilag is számos esetben történt ezen jelentős rész meghatározása a tagállami határoktól teljesen függetlenül, és a gazdasági integráció előrehaladtával ez mindinkább természetes. (Például egy szervezet által működtetett nemzeti repülőterek jelenthetik a közös piac jelentős részét Spanish Airports, Aéroports de Paris.) c) A termékpiac és a

földrajzi piac egyaránt változhat, illetve folyamatos alakulásban lévő lehet. Ennek okai a helyettesíthető termékek, szolgáltatások és a földrajzi piac versenyfeltételeinek módosulása, a szezonalitás, a fogyasztói szokások átalakulása, hatósági intézkedések vagy jogszabályok stb. lehetnek Ennek a piaci fluktuációnak a figyelembe vétele a releváns piac és ezáltal a domináns pozíció meghatározásakor fontos szempont lehet. A piaci hatalom ugyanis akkor jelent a versenyjog értelmében domináns pozíciót, ha az értékelhetően jelentős időtartamban fenn tud állni. A helyettesíthetőséget kielégítő termékek közeli várható megjelenése korlátozza a piaci hatalom cselekvési szabadságát, minthogy a fogyasztói reakciók kockázata visszatartó hatású. Egy átmeneti vagy rövid ideig fennálló meghatározó piaci helyzet általában nem jár azzal a lehetőséggel, hogy az illető vállalkozás gazdasági-piaci lépéseit a

(potenciális) versenytársaktól, a fogyasztóktól számottevő mértékben függetlenedve határozza meg. A domináns pozíció megállapításához figyelembe kell tehát venni ezt a bizonyos „kellő időtartam” tesztet is (temporal market). 3.4 A dominancia megállapításának tartalmi kritériumai Magának a meghatározó piaci pozíciónak a vizsgálata a gazdasági hatalom dominanciát eredményező tényezőit, illetve fokozatait értékeli. A dominancia megállapíthatóságához a gyakorlat alakította ki a kritériumokat, amelyeket röviden érintünk. Mindegyik esetben a kritériumok egyenkénti és összesített hatása alapján történik a gazdasági hatalom mértékének meghatározása. a) A legfontosabb faktor az illető vállalkozás részesedése a releváns piacon (termékpiac és földrajzi piac), de hangsúlyozni kell, hogy ez önmagában nem tekinthető ügydöntő általános szempontnak. A gazdasági realitások szerint az igen magas piaci részesedés

nem szükségszerűen jelent domináns pozíciót (ha pl. csak nagyon kicsivel az 105 40 stb./73 sz Suiker Unie v Bizottság ügy, ECR [1975] 1663 o 69/89. sz RTE v Bizottság ügy, ECR 107 Lásd pl. a T-30/89 sz Hilti v Bizottság ügyben, ECR [1991] II-1439 o 108 Lásd pl. OJ L 96 szám, 19920410, 34 o 109 pl. Spanish Airports határozat (2000/521/EK): OJ L 208 szám, 20000818, 36 o 106 41 önköltségi áron értékesítve ér el egy vállalkozás döntő piaci részesedést, az árak kis mértékű emelése azonnal konkurensek piacra lépését eredményezné). A nagy piaci részesedés megállapítása lehet a releváns piac helytelenül szűk definiálásának eredménye is. A piaci részesedés nem jelent megalapozott megítélést akkor sem, ha a releváns piacon a kívülről jövő kompetitív kockázatokat figyelmen kívül hagyjuk. A piaci magatartás számottevő függetlenségének a megléte vagy hiánya a releváns piacon több szempontú figyelmet igényel. Mint

kiindulást fogalmazta meg az EK Bíróság, hogy az igen nagy piaci részesedés kivételes körülmények hiányában a domináns pozíció létének bizonyítéka lehet; ilyen piaci részesedés tartós birtoklása a jelentős részesedés okán erős piaci hatalmat jelent. 110 Ez a citátum is utal a további körülményekre és az időtartam-tényezőre. Mindemellett felvetődik, hogy mit jelent az „igen nagy piaci részesedés”. A Bizottság szerint ez általában 40–45 %-os piaci részesedés esetén már megállapítható és nem kizárható 20–40 %-os részesedés esetén sem. 111 Annak hangsúlyozásával értendők ezek az értékek, hogy rendszerint más tényezők is szükségesek a dominancia kimondhatóságához. A piaci részesedések összevetése több szereplő esetén a legkézenfekvőbb szempont a vizsgált vállalkozás részesedésének relativizálására (egy 40 és két 30 százalékos részesedésű vállalat piaci jelenlétekor a dominancia nehezen

állítható); ugyanakkor a szereplők nagy száma a releváns piacon az abszolút értékben alacsony részesedést is meghatározóvá avathatja. Egy korábbi álláspont felülvizsgálata után a mai jog a domináns pozíció létének feltételéül nem szabja az igen nagy piaci részesedés birtoklását (még a fenti relativizált értelemben sem). Arra a lehetőségre kell gondolni, amikor viszonylag gyenge piaci részesedés mellett egy vállalkozás (pl. technikai, tőkeellátottsági fölénye miatt) képes lehet arra, hogy versenytársait saját maga meghatározta időben a piacról kiszorítsa, és ezzel a képességével a versenytársak magatartását általában is döntően befolyásolja. Ilyen körülmények között a domináns pozíció már fennáll, és a jelentős piaci részesedés szükségessége fel sem merült. Ennek alapján fogalmazta meg a Bíróság, hogy az „igen nagy piaci részesedés” a vizsgálódásnak nem állandóan szükséges, döntő

szempontja, és fontossága piaconként változhat, a releváns piac struktúrája, a szereplők száma és jellegzetességei, a keresleti-kínálati jellemzők szerint. b) A piaci részesedés értékelése után nyitva maradt fontos kérdés az, hogy a releváns piacon milyen lehetősége van a verseny működését kikényszerítő új szereplők megjelenésének. A piacra lépési akadályokra (entry barriers) a domináns pozíció vizsgálatakor a Bizottság vagy Bíróság általánosan alkalmazható definíciót ez ideig nem adott; az esetekből az akadályok tág értelmű felfogása mutatkozik. Mint piacra lépési akadály jelenhetnek meg a szellemi tulajdon különböző formái: a szabadalmak, szerzői jogok erejénél fogva lesznek ezek gyakorlói meghatározó piaci helyzetben; a hatósági-jogszabályi feltételek és a törvényi monopóliumok egyértelmű piacra lépési akadályt jelentenek. Az EK Bíróság a technológiai előnyök, a magasabb technikai szint

figyelembe vételével állapította meg a domináns pozíciót több esetben. A technológiai előny mint piacra lépési akadály megítélése ellentmondásos: a fejlesztés mindenkinek kiadásokat jelent(ett), az esetleges szabadalmak lejárta a piacra lépő fejlesztési lehetőségeit könnyíti, az innovációba fektetett források és eredmények miatti előnyök nem lehetnek elítélendők ugyanakkor az is igaz, hogy a dominancia megállapítása visszaélési elem nélkül nem jár hátránnyal a technológiai előnye okán meghatározó hatalommal rendelkező számára. Piacra lépési akadályként jelenhet meg a vertikálisan integrált jól kiépített forgalmazói hálózat, ami nyilvánvaló helyzeti előnyt ad, bár a domináns pozíció megállapításához csak egy szempont lehet. A meghatározó pozíció jelentős tényezői lehetnek továbbá a gondos reklámtevékenységgel felépített márka-image (amit új piaci szereplőként megtörni nehéz), illetve az

átfogó gazdasági hatalom is, ami a vállalatcsoport részéről egy tagjának piaci jelenléte mögött áll. Ehhez kapcsolódik a nagyságrendi hatékonyság 110 111 85/78. sz Hoffman-La Roche v Centrafarm ügy, ECR [1978] 1139 o 10th Report on Competition Policy, 150. pont 42 szempontja, ami a potenciális piacra lépőknek a versenyképes hatékonyságot nem teszi általában lehetővé. Piacra lépési akadályként említhető végül a fontosabbak között az ún átállási költség (opportunity cost) nagysága: annak a tevékenységnek, vagyonnak az értéke, amit fel kellett számolni az adott releváns piacra való áttérés, megjelenés érdekében, amihez még az új piacon való megjelenés költsége is társul. A piac struktúrájának, a vállalkozások helyzetének szempontjai mellett a vizsgált vállalkozás piaci magatartása is a domináns pozíció egyik tényezője lehet. Például az alkalmazott árdiszkriminációt a dominancia egyik indikátoraként

értelmezte az EK Bíróság a Michelin ügyben. A piaci magatartás és a dominancia megállapításának kapcsolata körültekintést igényel: elvileg ugyanúgy lehet a diszkriminatív árak alkalmazása, vagy az irreálisan alacsony árakon történő eladás a domináns helyzet megszerzésére való törekvés jele mint a dominancia megállapításának alapja. Az illető vállalkozás piaci lépései tehát mint egyik faktor figyelendők azzal, hogy a versenyhatások érvényesülése esetén elérhetőt meghaladó gazdasági eredmények és a folyamatosan és zavartalanul követett magatartás a dominancia megállapítása felé viszi a mérlegelést. A releváns piac kérdéséhez is illeszthető az az újabb tétel, amelyet az EK Bíróság a Tetra Pak II. 112 ügyben mondott ki Korábban a domináns helyezettel való visszaélést abban az esetben lehetett megállapítani, ha a visszaélés következménye az uralt piacon érvényesült, illetőleg ha a visszaélési

magatartás a domináns piacon történt, ám a hatása egy szomszédos piacon jelent meg (pl. azzal, hogy monopolizálni törekedett a vállalkozás a domináns piacával kapcsolódó, szomszédos piacot is, ahol az általa meghatározott termék vagy szolgáltatás szükséges volt a megjelenéshez), vagy még abban az esetben, ha a nem dominált piacon versenykorlátozást követ el a vállalkozás, hogy erősítse pozícióit az egyébként is uralt piacon. Az 1996 novemberében hozott Tetra Pak II ítélet szerint a 82 cikk tilalmazza az olyan kizárólagosságra törekvő piaci magatartást, amelyet egy olyan piacon valósít meg a vállalkozás, ahol nem bír domináns pozícióval, azonban ez a piac kapcsolódik egy olyan másik termék- vagy szolgáltatási piachoz, amelyben az illető cég meghatározó helyzetben van (ugyanakkor a Bíróság a tételben a szükséges kapcsolat minőségét nem definiálta általánosan). A fenti gondolatmenten továbbhaladva a Bíróság a

Bizottság határozatát jóváhagyva az Aéroports de Paris ügyben 113 kimondta, hogy az erőfölény a repülőterek működtetése, igazgatása piacán állt fenn, a visszaélés azonban a földi szolgáltatások piacán valósult meg, közvetetten érintve a légi közlekedés piacát. A földi szolgáltatások megrendelője tehát nem azonos piacon működik, mint a szolgáltatás nyújtója, ez a tény ugyanakkor nem zárja ki a 82. cikk alkalmazhatóságát, mivel a szállító más piacon fennálló erőfölényes helyzetének következtében a megrendelő a szállítóval szemben gazdasági függő helyzetbe kerül. Ez az érvelés megjelent a Spanish Airports ügyben 114 is, ahol a Bizottság megállapította, hogy a diszkriminatív fel- és leszállási díjak alkalmazása negatív hatást gyakorolt az elkülönült, de szomszédos piacot alkotó rövid és közép távú személy- és áruszállítás piacára is. A Bizottság és a Bíróság több ízben is foglalkozott

a gazdasági verseny előtt fokozatosan megnyíló piacokon tapasztalható versenykorlátozásokkal. Például a postai szolgáltatások egyes területei már liberalizált piacot jelentenek, míg más területeken így a levélkézbesítés terén a korábbi kizárólagos állami szolgáltatók még mindig monopolpozícióban vannak. Mind a német Deutsche Post, mind a belga De Post/La Poste elleni ügyekben megállapításra került, hogy a szolgáltatók az állami monopóliumból származó erőfölényüket átemelték például keresztfinanszírozás segítségével a versenypiacra további szolgáltatók kiszorítása vagy más szereplők piacra lépésének akadályozása céljából. 115 112 C-333/94 P. sz Tetra Pak II ügy, ECR [1996] I-5951 o T-128/98. sz Aéroports de Paris ügy, ECR [2000] II-3929 o 114 OJ L 208. szám, 20000818, 36 o 115 Deutsche Post AG I határozat (2001/354/EK), OJ L 125. szám, 20010505, 25 o; Deutsche Post AG II határozat (2001/892/EK), OJ L

331. szám, 20011215, 40 o; De Post-La Poste határozat (2002/180/EK), OJ L 61. 20020302, 32 o 113 43 c) A meghatározó pozíció megítélésekor a versenyjog értelmezése szerinti vállalkozásokat kell vizsgálni. Az egységes irányítás alatt álló vállalatcsoportok tagjai mint látható volt a 81. cikk értelmében a közöttük létrejött megállapodások kapcsán nem tekintendők önállóan is versenyjogi jogalanyoknak. A 82 cikk alkalmazásában a vállalatcsoportok szintén egységet alkotnak, az egész csoport gazdasági erejére és piaci helyzetére tekintettel kell lenni valamely tagjának a vizsgálatakor. A domináns pozícióval való visszaélés megtörténhet a vállalatcsoport egészére vonatkozó értékelésben. Több esetben a domináns pozíciójú anyavállalat felelősségét alapozta meg valamely leányvállalatának (ami nem volt domináns helyzetben) a visszaélése. Ezek az esetek jelentik tehát a vállalatcsoport egészére történő

alkalmazását a 82. cikknek Elkülönítendő a fentiektől az ún. közös dominancia fennállása, amikor több, jogilag és gazdaságilag is különálló vállalkozás (egymástól elkülönülő versenyjogi jogalanyok) vannak meghatározó helyzetben. A domináns pozíció megteremtése, fenntartása (vagy a visszaélést jelentő magatartás gyakorlása) lehet a vállalkozások együttműködésének is eredménye: ilyenkor a 81. cikk alkalmazandó A 82 cikk önállóan nem alkalmazható a közös dominancia olyan eseteire, amikor egy oligopol piac (ahol több közel egyenrangú vállalkozás van egyaránt jelentős pozícióban) szereplői tudatosan párhuzamosan viselkednek, mivel az egyoldalúság helyett a piaci lépések egymásra tekintettel történnek. 116 A Bíróság ezen döntése mellett is a Bizottság igyekszik a 82. cikket alkalmazni az oligopóliumokra (a 81. cikk nem alkalmazható, mert együttműködési elem nincs, nem is szükségszerű, és nem

bizonyítható a felek párhuzamos lépéseinek eredeteként). A Bizottság felfogásában a közös vagy megosztott dominancia lényegi jellemzői: a piac döntő mértékét kis számú vállalkozás uralja anélkül, hogy közöttük egyik is meghatározó lenne; a vállalkozások lépései között nagyfokú kölcsönös függőség áll fenn. Ilyen körülmények között, ha ennek a kölcsönös függésnek és a versenykonform lépések számukra kedvezőtlen eshetőségeinek tudatában vannak a vállalkozások, akkor a Bizottság szerint nagy a valószínűsége egyfajta hallgatólagos együttműködésnek. Erre a versenyellenes állapotra törekszik a Bizottság a 82. cikket ráhúzni: a domináns pozíció megosztva bár, de fennáll, a visszaélést pedig a tudott „passzív együttműködés” jelentheti. (A 81 cikk elvi használhatóságát a bizonyítási nehézségek teszik gyakorlatilag lehetetlenné.) Megjelent ez a megközelítés a Bizottság határozataiban is: a

Flat Glass ügyben 117 az oligopol piac, a három gyártó közös dominanciája és másoktól való függetlensége, a releváns piac közös uralma alapján volt a 82. cikk alkalmazható A Suiker Unie ügyben 118 a közös dominanciát szintén megállapították, de a bizonyítható együttműködés miatt a 81. cikk lett a döntés alapja. A Flat Glass döntésben ugyanakkor a 82 és 81 cikkek egymás melletti alkalmazása történt, egyik példáját adva annak, hogy ezek rendelkezései nem tekinthetők egymást kölcsönösen kizáróknak. A Bíróság az 1992 elején hozott döntésében elismerte, hogy a 82. cikk sérelme megvalósulhat kollektív, közös, megosztott domináns pozíció esetén is. 119 A kollektív dominancia fogalmának szűkebb körű értelmezését adta a Bíróság a Compagnie Maritime Belge ügy 120 (C-395/96 P. sz ügy) felülvizsgálatában A Bizottság a közös erőfölény meglétét elsősorban arra alapozta, hogy a vizsgálat alá vont

társaságok együttműködési megállapodás keretében összehangolták a tevékenységüket, a megállapodást a Bizottság kartellmegállapodásnak minősítette. A Bíróság ugyanakkor kimondta, hogy önmagában a 81. cikk (1) bekezdésébe ütközés ténye nem alapozhatja meg a közös erőfölény fennállását. A kollektív dominanciához nem szükséges megállapodás vagy egyeztetett gyakorlat a felek között, azt mindig az adott piac szerkezete, a vállalatok között 116 117 o. 118 119 o. 120 85/78. sz Hoffman-La Roche v Centrafarm ügy, ECR [1978] 1139 o T-68/89., T-77/89 és T-78/89 sz Societa Italiano Vetro v Flat Glass egyesített ügyek, ECR [1992] II-1403 40 stb./73 sz Suiker Unie v Bizottság ügy, ECR [1975] 1663 o T-68/89., T-77/89 és T-78/89 sz Societa Italiano Vetro v Flat Glass egyesített ügyek, ECR [1992] II-1403 C-395/96 P. és C-396/96 P sz Compagnie maritime belge egyesített ügyek, ECR [2000] 1365 o 44 fennálló gazdasági

kapcsolódások hatásai (economic effect of links) elemzésével kell tisztázni. A Bíróság a hajózási szövetséget kollektív egységként (collective entity) kezelte 3.5 A visszaélés jelentése, esetei A domináns gazdasági-piaci helyzet önmagában nem alapozza meg a 82. cikk szerinti tilalom érvényesülését. A többletelem, a visszaélés általános definícióval nem rendelkezik, a versenyhatóság gyakorlata és az EK Bíróság döntései iránymutatók a visszaélés értelmezésekor is. Tilalmazottak lehetnek olyan lépések, amelyek a működő verseny feltételei között rendszerint elfogadhatók de nem a domináns pozícióban lévő vállalkozástól, akinek „különleges felelőssége” van, mert tevékenysége a versenynek általában és a konkrét piaci szereplőknek egyaránt hátrányos lehet. A visszaélési elem kétirányú megjelenése tehát egyrészt a piaci szereplőket (üzleti partnerek, fogyasztók) közvetlenül károsító

kiaknázását jelenti a domináns pozíciónak; másrészt jelentheti az ún. versenyellenes tevékenységet, a piaci verseny gyengítését vagy eliminálását a már dominanciával terhelt piacon. Ez a két kategória a gyakorlatban sokszor átfedi egymást. Koncepcionálisan a visszaélés alatt azt az objektív megítélését kell érteni, ami a domináns pozícióban lévő vállalkozás piaci magatartására vonatkozik, ami a dominancia jelenléte miatt a piac struktúráját befolyásolja, a verseny működését vagy terjedelmét csökkenti. Teszi ezt azzal, hogy olyan eszközei vannak, amelyek versenyfeltételek esetén nem lennének, és amelyek hatása a még létező verseny visszaszorítása vagy a verseny kibontakozásának megakadályozása. a) A versenyellenes visszaélés jellemzően a kizárólagossági igényeket és a diszkriminációt jelenti, a domináns pozíció gazdasági előnyeit a versenytényezők tudatos kizárásával konzerváló, erősítő

megoldásokról van szó. Kárvallottjai a piaci verseny értékein kívül a versenytársak és a potenciális versenyt jelentő piacra lépési esélyek. A szállítások, az üzleti kapcsolat megfelelő indok nélküli megszüntetése vagy megtagadása a domináns pozícióban lévő vállalkozás részéről a 82. cikk tilalma alá esik Vonatkozik ez arra az esetre is, amikor a szállítások az üzleti partner önállóságát csorbító feltételekkel vagy csak üzletileg ésszerűtlen egyoldalú kikötésekkel lehetségesek. Olyan körülmények között is megállapítható a 82. cikk alkalmazása, amikor a szállításokat megtagadó vállalkozás más piacon domináns, mint ahol magatartása folytán a verseny korlátozott lesz (járulékos vagy kapcsolódó piacok kölcsönhatása). A közösségi versenyhatóságnak küldött bejelentés után majd egy évtizeddel az EK Bíróság ítélete a Magill ügyben 121 (ahol az egyesült királyságbeli és írországi televíziós

állomások azon gyakorlata volt terítéken, hogy megtagadták a műsorrendjük összeállításának kiadását egy újabb műsorújság készítéséhez) azt mondta ki: a „de facto” monopólium birtokosának kötelessége azt a „nyersanyag-információt” hozzáférhetővé tenni, amelynek felhasználásával újabb vállalkozások ún. másodlagos (kapcsolódó, származékos) piacon megjelenhetnek. A szerzői joggal való védettség ténye nem változtat azon, hogy a kizárólagos jogosultság gyakorlása már a versenyjogi szempontok szerint lesz irányadó: egy új termék megjelenése, amelyre fogyasztói igény van, nem lehet akadályozott e jog gyakorlásával. Önmagában az a körülmény a közösségi versenyjog sérelmét jelentheti, ha objektív igazolhatóság hiányában a „nyersanyag” kizárólagos birtokosa fenntartja magának a kapcsolódó származékos piacot (ahol a nyersanyag felhasználásával lehetne megjelenni). A Bizottság a versenyhatósági

gyakorlatára nézve mindezt az ún. essential facility (valamely kikerülhetetlen tárgyi-infrastrukturális feltétel, nélkülözhetetlen eszköz) doktrína megerősítéseként értékeli, aminek lényege, hogy a hozzáférést főszabályként meg kell engedni. Ebből következően immár az essential facility tétel kapcsán a hozzáférés biztosításának kimondása és feltételeinek meghatározása bontakoznak ki a Bizottság 121 C-241/91 P. és 242/91 P sz RTE Magill egyesített ügyek, ECR [1995] I-743 o 45 versenyhatározataiban: lásd pl. az Irish Continental Group/Morlaix ügyben, 122 vagy azt az 1997 márciusában hozott döntést, amelyben a nemzetközi pénzügyi kommunikációs rendszert (SWIFT) mint essential facility minősítette a Bizottság, és egy kirekesztett vállalkozás hozzáférésének megengedését írta elő. 123 A Bíróság a korábbiakhoz képest szűkítette az essential facility doktrína alkalmazhatóságának kereteit a Bronner

ügyben, 124 amelyben megállapította, hogy nem jelenti az erőfölénnyel való visszaélést az a magatartás, amikor az országos közvetlen napilap terjesztőhálózatát működtető vállalkozás megtagadja a lényegesen kisebb gazdasági súllyal bíró versenytársának a hálózathoz való hozzáférést. Az essential facility doktrína alkalmazását nem indokolja, hogy a kisebb versenytárs nem képes önállóan vagy mással együttműködve ésszerű és gazdaságos feltételek mellett önálló forgalmazói hálózatot kialakítani. A hozzáférés megtagadását csak olyan kivételes esetben lehet visszaélésnek tekinteni, ha ennek következtében a szomszédos piacon a verseny teljes mértékben eliminálódik, illetve ha a hozzáférés hiányában a szolgáltatás nyújtása lehetetlenné válik, és nincs aktuális vagy potenciális helyettesítésre lehetőség. Az NDC Health/IMS Health ügyben 125 a Bizottság ideiglenes intézkedéssel elrendelte az IMS Health

cég szellemi tulajdonjoggal védett, gyógyszertári eladások és receptek adatainak feldolgozását végző szoftveréhez megfelelő díj ellenében történő hozzáférés lehetővé tételét, arra hivatkozva, hogy a hozzáférés megtagadása új piacra lépési korlátot hoz létre és jelentős, helyreállíthatatlan károkat okozhat a versenytárs NDC Health számára. Ugyanakkor az Elsőfokú Bíróság az intézkedés végrehajtását felfüggesztette arra az érvelésre támaszkodva, hogy a hozzáférés engedélyezése esetén az IMS szenvedhetne jelentős és helyrehozhatatlan károkat. A kialakult joggyakorlat egyértelmű álláspontot a létező üzleti kapcsolat megszakítására, a szállítások meglévő partnertől való megtagadására alakított ki; nehezebb az új üzleti kapcsolat megtagadásának a megítélése. Értelemszerűen mérlegelést enged az „objektíve indokolhatóság” szempontja, amit a domináns vállalkozások kapcsán igen megszorítóan

értelmeznek (kimentést jelenthet, ha kívülálló ok miatt vagy saját tevékenységének kiterjesztéséből adódóan nem rendelkezik a domináns cég a szállítandó áruval, illetve megfelelő mennyiségével). A szállítások, az üzleti kapcsolat megszüntetése körében a fontosabb jogesetek: Commercial Solvents; United Brands; Telemarketing 126 (311/84. sz ügy); Hugin; British Petrol 127 (77/77 ügy) Egy következő visszaélést jelentő eszköz az ún. felfaló vagy kiszorító áralkalmazás (predatory pricing). Ennek közvetlen célja a versenytárs kiiktatása vagy gyengítése Tipikus változatai: célirányos, szelektív árcsökkentés; profitot nem, vagy csekély mértékben eredményező árak alkalmazása; a meghatározott versenytárs árait versenyképtelenné tevő árpolitika. Körültekintést igényel a normális árverseny, a termékbevezetési időszak árpolitikája és az ilyen visszaélést jelentő áralkalmazások elhatárolása. A releváns

piacon előforduló, gazdaságilag ésszerűtlennek mutatkozó vagy veszteségeket okozó ármozgások ténye önmagában még nem biztos, hogy ilyen kiszorító árpolitikát jelent. A 82 cikk által tilalmazott árpolitikát illetően nincs olyan általános előírás, ami a költség-ár viszony alapján eldöntené, hogy mikor tekinthető egy adott ár visszaélésnek. Az a hivatkozás, hogy a domináns vállalkozás által ugyan csökkentet árak még mindig a költségek felett vannak, nem fogadható el kimentésül. A visszaélések átfogó értékeléséhez a költségtényezők mellett a szándékok megállapítása, az áralkalmazás szelektivitása, és egyéb körülményei, a veszteségviselő képesség érdekében tett más lépések, az áldozatra és a piac egészére gyakorolt hatások, a domináns és az áldozat vállalkozások piaci helyzetének 122 Irish Continental Group/Morlaix (1995) 5 Common Market Law Reports 177 OJ C 335. szám, 19971106 3 o 124 C-7/97.

sz Oscar Bronner ügy, ECR [1998] I-7791 o 125 NDC Health/IMS Health ügy (COMP D3/38.044) 126 311/84. sz Télémarketing v CLT ügy, ECR [1985] 3261 o 127 77/77. sz Benzine & Petroleum BV v Bizottság ügy, ECR [1978] 1513 o 123 46 összehasonlítása jelentkeznek fontosabb szempontként 128. A Cewal ügyben ugyanakkor világossá vált, hogy a szándékra való hivatkozás és a kiszorítást célzó intenció megállapítása önmagában irreleváns, a visszaélés egy objektív koncepciót jelent, és a következményi oldala, valamint a használt eszközök értékelése a döntő. 129 A fent említett Tetra Pak II ügyben a Bíróság egyszerűen úgy látta, hogy szankcionálni kell a felfaló árazást, amennyiben a versenytárs kiszorításának veszélye fennáll (és nem fogadta el mentségül, hogy a veszteséget adott körülmények között a versenytárs eliminálása utáni áremeléssel nem lehetne behozni). A különböző alapokon tett árengedmények,

amelyek célja, hogy a domináns pozícióban lévő vállalkozás magához láncolja üzleti partnereit, illetve biztosítsa a minél eredményesebb értékesítést, szintén a 82. cikk tilalma alá tartozhatnak A „hűség, illetve lojalitás” miatt járó árengedmények (fidelity, loyalty rebates) azon kötelezettség vállalása ellenében járnak, hogy meghatározott mennyiség jövőbeni vásárlásakor csakis az engedményt adó vállalkozáshoz lehet fordulni. Az árengedmény időszakonként utólag jár és teljesen elveszett lesz, ha a domináns pozíciójú vállalkozástól történt beszerzések aránya, volumene alacsonyabb az előre meghatározottnál (a mástól történt beszerzések aránya pedig nagyobb). Ugyanezt a volument illetően is feltételül lehet szabni, az engedmény a meghatározott mennyiség meghatározott időtartam alatt történő igénylése esetén jár (target discount). A Michelin a mennyiségi kedvezmények, árengedmények és egyéb

kereskedelmi eszközök felhasználásával olyan komplex „hűség”-rendszert hozott létre, amellyel a viszonteladókat teljes mértékben magához kötötte, piacra lépési korlát emelésével beszűkítve az ügyben vizsgált tehergépkocsi-abroncsok franciaországi piacát. A DSD-Zöld Pont ügyben a Bizottság a védjegyhasználati szerződésnek azon pontját tekintette visszaélésnek, amely szerint a védjegyhasználati díjat minden olyan eladott termék után meg kell fizetni, amelynek a csomagolásán szerepel a csomagolóanyagok összegyűjtési és újrahasznosítási módját jellemző Zöld Pont megnevezés, és azok után a termékek után, amelyek csomagolását ténylegesen a DSD gyűjtötte össze. A DSD ugyan nem egyedüli és nem is kizárólagos jogokkal felruházott szereplő a csomagolóanyagok összegyűjtésének piacán, a kérdéses rendelkezés miatt azonban a termékforgalmazóknak gazdaságilag ésszerűtlenné vált a más szolgáltatókkal

történő együttműködés. 130 A szimpla mennyiségi árengedmény a gyakorlat szerint nem problematikus a 82. cikk szempontjából, mert ekkor az eseti tényleges mennyiség után határoznak meg árengedményt jövőbeli kötelezettség nélkül és így annak lehetősége elvileg megmarad, hogy a következő beszerzések kedvezőbb feltételek mellett más vállalkozástól származzanak. A jövőbeli lépésektől függő engedmények a versenykonform reakciókat nem teszik lehetővé (beszerzési források elzárása, korlátozása). Fontosabb esetként lásd a Hoffman-La Roche és a Michelin ügyeket. A fenti megoldásokban a diszkrimináció is felismerhető Rendszerint is, az árakra vonatkozó diszkriminatív bánásmód a 82. cikk c) pontjába ütközik, mivel a diszkriminált üzleti partner azonnal versenyhátrányba is kerül. Az árukapcsolás legyen akár termék vagy szolgáltatás kapcsolása a 82. cikk d) pontja szerint tilalmazott Az árukapcsolás

lehetőséget ad a domináns vállalkozásnak, hogy az egyik piacon meglévő meghatározó hatalmát másik piacon való versenyelőnyökre használja, az ottani piaci szereplők és a fogyasztók lehetőségeinek korlátozásával. b) A domináns pozícióval történő visszaélés különleges esete a vállalatok összeolvadásának megítélése. A 82 cikk első közelítésben a piaci hatalom versenyellenes használatára koncentrál, nem pedig arra a törekvésre, ami a domináns pozíciót kiépíteni akarja. Végiggondolva a 82 cikk funkcióit, a 2 és 3 cikkekkel együtt figyelembe vett célkitűzéseit, ez a megközelítés bővült. Nem volt tartható, hogy a 81 cikk a versenyellenes megállapodásokat tilalmazza, viszont a fúziókkal kialakuló versenykorlátozó gazdasági 128 Lásd az AKZO ügyben, OJ L 374. szám, 19851231, 1 o, C-5/85 ügy, ECR [1986] 2585 o T-24/93., T-25/93, T-26/93 és T-28/93 sz Cewal egyesített ügyek, ECR [1996] 1201 o 130 OJ L 166. szám,

20010621, 1 o 129 47 hatalom-koncentráció a 82. cikk használatával nem gátolható A 3 cikk (1) bekezdésének g) pontja cikk szerinti torzításmentes verseny magában foglalja az effektív versenystruktúra fennmaradását, a fogyasztókra gyakorolt káros hatás pedig a versenystruktúra befolyásolásán keresztül közvetetten megállapítható (pl. a választási lehetőségek csökkenése). Az EGK-t létrehozó szerződés nem tartalmaz fúziókontrollra vonatkozó rendelkezést, mint az ESZAK-Szerződés 66. cikke 131 A Római Szerződésben a 82 cikkhez fordulás a fenti magyarázatokon alapult. A legfontosabb példaként szolgáló Continental Can esetben a versenytárs felvásárlása egy már meghatározó piaci szereplő által a 82. cikk (akkori 86 cikk) tilalmába ütközött. A Bizottság döntését ugyan a releváns piac meghatározásának hiányosságai miatt a Bíróság érvénytelenítette, a 82. cikk alkalmazhatóságát illetően azonban

megerősítette a Bizottság álláspontját: kimondta, hogy a fúzió, ami domináns pozíció erősbítését okozza, bizonyos határon túl a 82. cikk szerint domináns pozícióval való visszaélésnek minősülhet. A leglényegesebb érvelési pontok a következők voltak: (i) nem lehetséges ügydöntő különbséget tenni a fogyasztókra, üzleti partnerekre közvetlenül hatással lévő piaci viselkedés és a piaci struktúra bizonyos határt átlépő nagyfokú megváltozása között, ha ez utóbbi a gazdasági hatalom jelentős megnövekedését eredményezi minthogy ez ugyanúgy kihat a fogyasztókra és más piaci szereplőkre; (ii) a Római Szerződés 2. cikke szerinti harmonikus gazdasági fejlődés, valamint az akkori 3. cikk f) pontja cikk szerinti torzításmentes verseny követelménye értelmében a gazdasági verseny teljes kiiktatása nem megengedett; az elvi-jogi megalapozás a 82. cikk alkalmazásához tehát adott; (iii) tekintettel a 81. és 82 cikkek

közös eredetére és célkitűzésére, ezek egymással ellentmondásban nem értelmezhetők; nem lehetséges tehát, hogy a 81. cikket kikerülendő a vállalkozások szoros szervezeti együttműködése a 82. cikk szerinti dominancia és versenykorlátozás szempontjából meg ne mérettessen; (iv) a Bíróság kimondta, hogy a 82. cikkben írt példák nem kimerítő listáját adják a cikk hatálya alá vonható eseteknek, a c) és d) pontok maguk is utalnak egyébként a piaci struktúra befolyásolásán keresztül megvalósuló versenykorlátozásra, aminek közvetett hatása a piaci szereplők és fogyasztók felé mindenképpen fennáll. A 82. cikk tehát a Continental Can döntés óta (1973) a verseny struktúrájára gyakorolt káros hatásokból adódóan a vállalat-összeolvadásokra is irányadó lehet. Ugyanakkor mint a fúziók kontrollját általában szolgáló eszköz nem jöhet szóba, mivel a felvásárló cégnél már meglévő gazdasági-piaci dominancia

hiányában nem alkalmazható (még ha súlyos versenykorlátozást is jelent egy fúzió). A fúzióval megvalósuló dominancia azon „bizonyos határa”, amitől kezdve a 82. cikk alkalmazható, szintén korlátozza a 82 cikk hatókörét (a drasztikusan versenykorlátozó esetekre, már kiinduláskor fennálló dominancia mellett a versenytárs felvásárlására). A fúziók kontrolljára ezért hosszas munkálatok után külön tanácsi rendelet született, ezen rendelet hatályba lépése azonban a 82. cikk szempontjainak alkalmazhatóságát nem érinti. A Bizottság a Continental Can ítélet megfogalmazásait alkalmazva hasonló következtetésre jutott, és a 82. cikket a fúzió kapcsán irányadónak tekintette a Warner-Lambert/Gillette ügyben 132 Itt is a versenytárs felvásárlása miatt megerősödött, egyébként is jelentős piaci pozíció volt a dominancia megállapításának alapja, amihez azt a „bizonyos határt” átlépő koncentrációval a

visszaélési elem társult. A piaci struktúra, a versenytényezők meghatározó befolyásolásának megállapítása után a Bizottság meghatározott részesedés elidegenítését szabta a Gillette kötelezettségéül. Az Airtours/First Choice ügyben a fúzió megtiltását a Bizottság arra alapozta, hogy az egyesülés után a közös társaság és a fennmaradó két másik nagy versenytárs a piacon olyan közös erőfölényes helyzetbe kerülne, amelyben képessé válnának kifejezett megállapodás nélkül is a piaci magatartásuk összehangolására és a kisebb versenytársak piacról történő kiszorítására. Az Elsőfokú Bíróság azonban hatályon kívül helyezte a határozatot arra 131 132 Az ESZAK-Szerződés 2002. július 23-án hatályát vesztette OJ L 116. szám, 19930512, 21 o; lásd továbbá XXIInd Competition Report, 122 o 48 hivatkozva, hogy a közös erőfölény megállapíthatóságának egyetlen feltétele sem nyert bizonyítást, a

verseny jövőbeni korlátozásának feltételezése nem volt megalapozott. 133 (T342/99 sz ügy) c) A 82. cikk által érintett esetek másik csoportjában a visszaélés tartalmaként a domináns pozíció tisztességtelen kiaknázását szokás megjelölni. Ebben az esetkörben közvetlenül az üzleti partnerek, fogyasztók hátrányára történik a meghatározó piaci erő kihasználása. A tisztességtelen visszaélésszerű gyakorlatok nem azonosak az ún tisztességtelenségi versenyjoggal, mivel ez utóbbi körében a domináns pozíció birtoklása nem feltétlen (a hitelrontás, üzleti titok jogosulatlan megszerzése, munkaerő átcsábítása esetén pl.) A klasszikus tisztességtelenségi tényállások között is szereplő bojkott vagy kapcsolt szerződések (árukapcsolás) kivitelezésekor a jelentős gazdasági-piaci hatalomnak is szerepe van, egyes esetek tehát a klasszikus tisztességtelenségi kategóriában és a domináns pozíció visszaélésszerű

kihasználásakor egyaránt szerepelhetnek. A közösségi versenyjog „unfair exploitation” („kizsákmányolásos visszaélés”) megjelölése alá a tisztességtelen árak és üzleti feltételek alkalmazása, a diszkrimináció, a szellemi tulajdonjogok hasznosításának bizonyos vonatkozásai, valamint a domináns vállalkozás passzivitásában fellelhető visszaélés tartoznak. (Nem húzható egyértelmű határvonal a „versenyellenes” és a „tisztességtelen kihasználás” kategóriákkal jelölt esetek között, ezek nyilván céljukban, hatásukban összefüggenek). A szabadalmak licenciaszerződéseinek kikötései, a szerződéskötés megtagadása pl. az alkatrészekre vonatkozóan, illetve a piacok felosztása védjegyek bejegyeztetésével azok a kérdések, amelyek a szellemi tulajdonjogok domináns pozícióban történő felhasználásakor felmerülnek. A domináns vállalkozás passzivitásának a 82 cikk b) pontjának értelmezésében lehet

jelentősége. A dominancia járhat pl a technikai fejlesztés elhanyagolásával, hatékonysági lemaradás konzerválásával, káros management gyakorlattal; a kérdés, hogy mindezeket a domináns helyzetnek betudva a fogyasztókat, a gazdasági progressziót ért hátrány miatt fel lehet-e lépni ellenük a 82. cikk alapján Végül megjegyzendő, hogy a 82. cikk alkalmazásakor nincs lehetőség a tilalom alóli mentesítésre (mint a 81. cikk érvényesítésében annak (3) bekezdése szerint), és nincs „de minimis” alapú elkerülhetősége sem a tilalmi szabály megsértése miatt kiróható szankcióknak. 4. § A vállalkozásokra vonatkozó 81 és 82 cikkek alkalmazása A közösségi versenyjog alkalmazásának két nagy kerete van: az EK intézményi-jogi rendszerén belül a Bizottság mint versenyhatóság eljárása, és a kapcsolódó felülvizsgálat az EK Elsőfokú Bíróságán, majd az EK Bíróságon, valamint a 81. cikk (1) bekezdésének és a 82. cikknek

a tagállamok bíróságain történő közvetlen érvényesülése, alkalmazása (közvetlen hatály direct / judicial effect). Ez az általános séma egészül ki a tagállamok egy részében azzal, hogy a nemzeti versenyhatóság a közösségi versenyszabályokat, a tagállami jog külön felhatalmazása alapján, alkalmazhatja bizonyos esetekben. A Római Szerződésben írt felhatalmazás alapján jött létre a Tanács 17. rendelete, amely az EK versenyhatósági eljárás általános rendjét határozza meg 134 (mint 17-es rendelet szokás emlegetni). A 2004 májusától élő eljárásjogi reform előtt ez a jogérvényesítési rendről szóló alapvető jogforrás. Bizonyos kivett szektorok (a közlekedési ágazat egyes területei) nem tartoznak 17. rendelet hatálya alá; az átmeneti időszakra szánt rezsim alapján e területeken a Bizottság vizsgálja a jogsértésre utaló eseteket, és javaslatokat tesz a jogsértés megszüntetésére. Amennyiben e javaslat nem

hoz eredményt, a Bizottság egy indokolt döntésben megállapítja a jogsértést, és felhatalmazza a tagállamot, hogy saját hatáskörében hozzon megfelelő intézkedéseket. Az átmeneti időszakban a közösségi versenyjog érvényesítése, ideértve a mentesség megadását is, a tagállamok hatóságainak feladata volt. A versenyszabályokat sértő vállalkozásokkal szemben a Bizottságnak a végrehajtási rendelet hiányában (illetve a kivételi szektorokban) nincs lehetősége kötelező döntéseket hozni a 81. és 82 cikkek alapján Ezt az átmenetinek 133 134 T-342/99. sz Airtours/First Choice ügy, ECR [2002] 0 o OJ P 13. szám, 19620221 204 o 49 szánt megoldást megszüntetve a közösségi versenyjog közvetlen érvényesítésének eljárási oldalát teremtette meg az 1962 márciusában hatályba lépett 17. rendelet, ezáltal a 81 és 82. cikkek érvényesítését a közösségi versenyhatóságra telepítette Az általános érvényű végrehajtási

szabályozások körébe tartozik a Bizottság 2988/74/EGK rendelete az elévülés és a szankciók végrehajtásának kérdéseiről, valamint a 2842/98/EGK rendelete a felek meghallgatásának szabályairól a 81. és 82 cikkek szerinti eljárásokban. Külön implementációs rendeletek születtek a 81 és 82 cikkeknek a közúti, vasúti szállításra és a belvízi hajózásra való alkalmazásáról, a tengeri fuvarozási szektorban való érvényesítéséről, valamint a Közösségen belüli és a kívülálló országokkal zajló légi közlekedésre való alkalmazásáról. A mezőgazdasági termékek előállítására és kereskedelmére alkalmazandó versenyszabályokról szintén külön rendelet szól. Ugyan nem jogforrások, de fontos szereppel bírnak a versenyjog alkalmazása kapcsán kiadott közlések, közlemények, iránymutatások (notice, communication, guideline), amelyekben a Bizottság összefoglalja, hogy bizonyos szektor vonatkozásában a gyakorlatában

miként értelmezi és érvényesíti a közösségi versenyjog egyes szabályait. Ilyenkor már adott az EK versenyhatóság általi jogérvényesítés lehetősége, a közlés arról szól, hogy adott gazdasági ágazat specialitásaira figyelemmel és külön versenyjogi részletszabályozás hiányában az általános versenyjogi tételeket a Bizottság értelmezése és gyakorlata szerint hogyan kell az adott szektorra alkalmazni. Ilyen közlemény született pl a versenyszabályoknak a postai szolgáltatásokra, a közlekedési infrastrukturális projektekre, a telekommunikáció alapvető hálózati infrastrukturájához való hozzáférésre, az interneten való hangtovábbításra való alkalmazhatóságáról. 4.1 A versenyhatósági eljárás megindítása Az általános eljárási rend szerint a Közösség versenyhatóságán az eljárás indulhat ex officio, vagy panasztétel (complaint) alapján, illetőleg a felek bejelentése (mentesítési kérelme) vagy a nemleges

megállapítás (negative clearance) kérelmezése következtében. Jellemzője a rendeletnek, hogy a feleket inspirálja cselekményeik esetleges jogsértő jellegének tisztázása érdekében az önkéntes eljárás-kezdeményezésre a nemleges megállapítás kérésével vagy a formális értesítés megtételével. Az ún. nemleges megállapítás esetén a Bizottság a hozzá forduló vállalkozások nyilatkozata és a rendelkezésére álló információk alapján miután kommentárokra felhívó közleményt jelentet meg a Hivatalos Lapban és konzultál a mellérendelt tanácsadó bizottsággal azt az állásfoglalást teszi, miszerint az ismert tények birtokában úgy látja, nincs indok a 81. vagy a 82 cikk megsértése miatt eljárást indítania, mert az illető magatartás nem tartozik e cikkek hatálya alá, illetőleg azokat nem sérti meg. Egy ilyen nyilatkozat annál értékesebb a vállalkozások számára és a jövőre nézve annál biztonságosabb, minél

teljesebb információ alapján adta azt ki a Bizottság. Ezzel együtt a bizonytalan esetekben nem igazán hasznos, mert újabb körülmények felmerülésekor vagy a piaci helyzet megváltozása esetén a nemleges megállapítással érintett magatartás ellen a Bizottság akár hivatalból is ún. jogsértési eljárást indíthat, a negative clearance továbbá nem mentesít a később jogsértőnek talált ugyanazon magatartás miatt kiszabott bírság esetén a nemleges megállapítással érintett időszak figyelembevétele alól, továbbá a tagállami bíróságokat egy ilyen bizottsági nyilatkozat nem kötelezi (tehát a 81. vagy a 82 cikk sérelmét adott esetben a tagállam bírósága az előtte felmerült hivatkozás alapján eltérően is megítélheti). Szerteágazó eljárási lehetőségeknek lehet nyitánya a felek által tett bejelentés (notification), amiben megállapodásuk, piaci magatartásuk lényegét közlik a Bizottsággal. Ennek a közlésnek a célja a

mentesítés elnyerése, amit a 17. rendelet hatálybalépésétől kizárólag a Bizottság adhat meg. A 81 cikk (3) bekezdése szerint ún egyedi mentesítés a Bizottság mérlegelését igényli, a konkrét ügy teljes áttekintése megtörténik, és ennek eredményeként születhet adott esetben a mentesítő határozat. Az ún csoportmentesítések esetén a megállapodás tárgya szerint vonatkozó rendelet feltételeinek teljesítése a szerződés automatikus mentességét jelenti, ilyenkor nem is kell a Bizottsághoz fordulni. Azonban felmerülhet a csoportmentesítés alkalmazhatóságának bizonytalansága, ekkor már a közösségi versenyhatóság eljárási szerepet kap: az illető csoportmentességi rendeltben meghatározott határidő (általában hat hónap) áll a Bizottság rendelkezésére ellenvetése 50 megtételére, ennek hiányában a megállapodást a csoportmentesség körébe tartozónak kell tekinteni. Az egyedi mentesség odaítélése, esetleges

feltételeinek megállapítása a Bizottság formális érdemi határozatával történik. A 17 rendelet 4 cikkének (2) bekezdésébe foglalt néhány kivételtől eltekintve általánosan igaz, hogy csak a Bizottsággal közölt megállapodás részesülhet egyedi mentesítésben a 81. cikk (3) bekezdése szerint A Bizottság értesítése érdeke a feleknek továbbá azért is, mert a notifikációval még jogsértés megállapításakor is megmenekülnek a bírság kiszabása alól a döntésig folytatott magatartásuk miatt (ha nincs a magatartás folytatását befolyásoló közbenső versenyhatósági intézkedés, amikor a Bizottság előzetes vizsgálódás után megvonhatja ezt a végső döntésig tartó immunitást). További szempont lehet a notifikáció érdekében, hogy a Bizottság az értesítés időpontjáig visszamenőleg állapíthatja meg a 81. cikk tilalma alóli mentesülést (azonban a megkötése és a notifikáció közötti időtartamban érvénytelen a

megállapodás). A nemleges megállapítás kérésére mind a 81. mind a 82 cikk alá tartozó megállapodások, magatartások esetén lehetőség van; mentesítésére viszont csak a 81. cikk (3) bekezdése szerint, illetve a 81 cikk hatálya alá tartozó egyes megállapodásokra alkotott csoportmentességek alapján kerülhet sor. A nemleges megállapítás és az egyedi mentesítés a Bizottság formális határozatai, amelyek a vállalkozások számára pozitív döntést tartalmaznak. A pozitív reakciók informális változata az ún. comfort letter, aminek a kiadása rendszerint a formális mentesítési határozatot helyettesíti, a Bizottság által tett előzetes megítélés alapján. Ez egy levél, amit a Bizottság versenyjogi igazgatóságának vezetője ír alá (tehát alacsonyabb szintű egy bizottsági határozatnál) és amiben azt közlik, hogy az eljárás végigvitele esetén egyedi mentesítés megadására vonatkozó határozat születne, illetve a

megállapodás valamely csoportmentesség körébe tartozónak tekintendő. A comfort letter kibocsátásával az aktákat lezárják; ám újranyithatók, ha új tények vagy a módosult piaci körülmények indokolják (lásd pl. a T-34/93 sz ügyben az Elsőfokú Bíróság ítéletét 135) Ennek az informális ügyintézésnek az előnye a gyorsasága, hátránya pedig a velejáró bizonytalanság. Az ilyen „komfort levelek” a tagállami bíróságokat nem kötelezik; ugyanazon ügyben tehát ha a tagállami bíróság a 81. cikk (1) bekezdését alkalmazhatónak találja, a megállapodás érvénytelenségét kimondhatja, de a (3) bekezdés szerinti mentesítésre nincs lehetősége (a komfort levéllel a bürokrácia szempontjából „kiváltott” formális mentesítési határozat viszont köti a tagállam bíróságát). Ami a panasztevés (complaint) útján való eljárásindítás lehetőségét illeti, az ügyindítás ura ilyenkor is a versenyhatóság. Panasszal

élhetnek a tagállamok és olyan jogi vagy természetes személyek, akiknek jogos érdeke állítható: akiknek a bepanaszolt magatartás közvetlenül kárt okoz, vagy ezzel fenyeget. A versenytársak, más érintett piaci szereplők (kapcsolódó piacokon vagy vertikális relációban), a fogyasztók lehetnek általában jogos érdekkel bíró panaszosok, de volt példa szakszervezet ekként való elismerésére is. A panaszok kezelése három fázisra bontható: egy első áttekintés arról, hogy egyáltalán versenyhatósági ügy lesz-e a bejelentésből (ekkor informálisan további információt kérhet a Bizottság a panasztevőtől), ezek után formálisan is értesíti (a 99/63/EK rendelet 6. cikke szerint) a panasztevőt az indokairól, amelyekre az eljárás meg nem indítását alapozza (erre a panasztevő reakciókkal élhet), végül megfelelő alakiságú és indokolással ellátott határozatot hoz a Bizottság a panasz visszautasításáról és lezárja az aktát.

A közbenső közlés még nem olyan határozat, amellyel szemben bírósági felülvizsgálatot lehetne kezdeményezni, de a végső visszautasítással szemben a panasztevő már fordulhat az Elsőfokú Bírósághoz (az EKSzerződés 230. cikke alapján) A panaszt bármikor vissza lehet vonni, de ez nem akadályozza a Bizottság eljárásának folytatását. A Guérin ügyben 136 az is egyértelművé lett, hogy a panasztevőnek joga van megkapni a Bizottság végső visszautasító az Elsőfokú Bíróságon megtámadható határozatát, amennyiben a közbenső indokközlésre megfelelően reagált. Egy másik ítélet 137 szerint a Bizottságnak az indokolási kötelezettsége mindegyik panaszelemre önállóan fennáll, tehát ha részben utasítja vissza az eljárást, erre vonatkozóan megfelelően indokolt határozatot kell hoznia (hogy a bírósági felülvizsgálathoz a bizottsági álláspont megjelenjen). A Bizottság csak akkor köteles az érdemi vizsgálati eljárást

megindítani, ha a panasz tárgya a Bizottság 135 T-34/93. sz Société Générale ügy, ECR [1995] II-545 o T-182/94. sz Guérin ügy, ECR [1997] II-1183 o 137 T-387/94. sz, Asia Motor France ügy, ECR [1996] II-961 o 136 51 kizárólagos hatásköre (amiben más hatóság, pl. a tagállami bíróság nem járhat el, mint a korábban megadott mentesítés visszavonásáról való döntés). A Bizottság meghatározhatja a panaszokkal való foglalkozás kapcsán a saját prioritásait, amiket a közösségi érdek fellelhető súlya jelöl ki. A panasz vizsgálatának visszautasításakor figyelemmel kell lenni arra, hogy az adott kérdés megfelelően rendezhető a közösségi versenyszabályok tagállami bíróságok által történő alkalmazásával. 138 Az elutasítást a komfort levélhez hasonlóan a versenyjogi igazgatóság hivatalnoka írja alá; ennek ellenére érvénytelenítését lehet kérni fellebbviteli eljárásban. Általános tanulságként is tekinthető

megállapítást tett az Elsőfokú Bíróság a 81. és 82. cikkek érvényesítésére szolgáló eljárás, illetőleg jogviszony természetéről A panasztevő pozíciójára vonatkozóan de az eljárás természetét is fellebbentve egyben azt emelte ki a Naloo ügyben 139, hogy a versenyhatósági eljárás nem a panasztevő és a bepanaszolt vállalkozás(ok) közötti ellentétfeloldó (adversary) eljárás, hanem a versenyhatóság a közjog egyik területeként értendő versenykorlátozás-tilalmi szabályokat aktív értelmezési-adaptálási munkával érvényesíti (kikényszeríti) az eljárás alá vont vállalkozással szemben. (Ennek a közjogi jogviszonynak és hatósági eljárási modellnek ráadásul bizonyos büntetőjogias karaktere is van, ami majd az eljárási garanciák kapcsán lesz releváns.) Mindez azt eredményezi, hogy panasztevő nem igényelheti ugyanazokat az eljárási jogosultságokat, amelyek az eljárás alá vontakat megilletik (a magyar

versenytörvény fogalmaival: nem „ügyfél” az eljárásban), így a meghallgatáshoz sincs joga a panasz végső visszautasítását megelőzően. 4.2 Az ügyfeltárás és a védelemhez való jog A Bizottságnak a 17. rendelet szerint kiterjedt vizsgálati jogosítványai vannak, hogy minden szükséges információt megszerezzen a kormányoktól, hatóságoktól, a vállalkozásoktól és a vállalkozások szövetségeitől. Az információ kérdésének van egy informális és egy bírsággal fenyegető, formális határozaton alapuló útja. A rendelet leírja a vizsgálati eszközöket és jogokat, az előzetes értesítés nélküli helyszíni vizsgálódást is megengedve. A vizsgálat alá vont vállalakozás és ügyvédei közötti bizalmas információk kiszolgáltatását nem követelheti a versenyhatóság, amennyiben a vállalkozástól független (nem belső, alkalmazott) jogász látja el a képviseletet és amennyiben az ügyvéd valamilyen tagállamban jogosult

tevékenysége gyakorlására. Más esetekben a dokumentumok, információk megtagadása eljárási bírságot von maga után (rendelet 15., 16 cikke) A versenyhatóságként eljáró Bizottság ügyfeltárási jogosítványait az említett eljárási reform kiterjeszti a vállalatvezetők magánhelyiségeiben történő rajtaütésszerű kutatásra is, nyilván ezt előzetes bírói engedélyhez kötve. Az eljárás döntő részben írásban zajlik, a jogi okfejtést is írásban kell beterjeszteni, de a határozathozatalt megelőzően van egy meghallgatási fázis is. A Bizottságnak kötelessége írásban informálni az eljárás alá vont vállalkozást az ellene felmerülő kifogásokról. Ez a norma a kifogások (ellenvetések) kötelező közléséről (statement of objections) azt szolgálja, hogy kellően fel lehessen készülni a versenyhatóság álláspontjából a meghallgatásra, hogy az érdemi határozatot a vállalkozás reakciója még befolyásolhassa. A

közösségi versenyhatóságnak tiszteletben kell tartania azon alapvető eljárási garanciákat (védelem joga, meghallgatáshoz való jog), amelyeket a közösségi jog meghatároz, így azt a jogelvi követelményt is, hogy a szankcióval fenyegetett vállalkozást olyan helyzetbe kell hozni a határozat meghozatala előtt, hogy az érdemben és felkészülten nyilatkozatot tehessen a Bizottság kifogásairól. Az EK Bíróság az „audiatur et altera pars” elv közösségi jogba emeléséhez a tagállamok jogában talált fogódzókat, ahol az igazságosság követelményeként (rule of natural justice), illetve a jog általános elveként (principes généraux du droit) értendő a meghallgatáshoz, védelemhez, érdemi nyilatkozattételhez való jog: azt, akivel szemben hátrányos jogkövetkezmények alkalmazhatók, olyan helyzetbe kell hozni, hogy hatékonyan fejthesse ki álláspontját mindarról, ami a hátrány kivetésének indokául és megalapozásául szolgál. Ha

valakinek pedig joga van a meghallgattatáshoz, jogosítva kell legyen annak ismeretére, hogy miről van szüksége nyilatkozatot tenni, tudnia kell miből áll össze ellene az ügy. Mindez a korrekt eljárás esszenciális eleme, általános jogelv Az EK jogrendszerében a meghallgatás jogának biztosítása minden olyan eljárásban alapfeltétel, 138 139 Lásd a fentiekről az Automec ügyet: T-24/90. sz Automec v Bizottság II ügy, ECR [1992] II-2223 o T-57/91. sz NALOO v Bizottság ügy, ECR [1996] II-1019 o 52 amelyben szankció (bírság) vethető ki, ez a közösségi jogi alapelv betartandó az igazgatási eljárásokban is. (A 2001 február 1 után indult eljárásokban a magyar versenyhatóságnak is van immár egy hasonló kifogásközlési kötelezettsége.) A közösségi jogban a Bizottság által adandó információk terjedelmét illetően, a jelenlegi jogi helyzetet meghatározó ítéletek szerint a kifogástól (statement of objection) tartalmilag az

várható el, hogy pontos és teljes legyen annak jelzésében, amit a versenyhatóság felhasznál, megállapít és jogilag minősít, és ki kell terjednie mindegyik ellenvetésre, amit a Bizottság a vállalkozó magatartása kapcsán a jogsértés meglapozásához meg tud fogalmazni. Ez a bizonyos kifogásközlés felépítésében hasonló a végleges határozat szerkesztéséhez: része a felek nevesítése (a versenyjogi vállalkozói minőség megállapítása), a releváns piac meghatározása és leíró jellemzése, a kérdéses magatartás és történések összefoglalása annak megjelölésével, hogy milyen adatok, információk alapján állt az össze, továbbá a jogi megítélés kifejtése, ahogyan azt a rendelkezésre álló információk alapján kidolgozták. A jogi minősítés részben a vonatkozó versenyszabály alkalmazhatóságát és a mentesség megtagadását indokolja a hatóság és annak megalapozását fejti ki, hogy bírság kiszabásának van

helye (de nincs részletesebb indikáció a bírságról, sem az esetleg előzetesen kalkulált összegéről vagy annak nagyságrendjéről, sem a meghatározásában követett kritériumokról). A provizórikus jellegéből és abból, hogy csak az előzetesen közölt kifogások miatt lehetséges bírságot kiszabni következik, hogy a Bizottságnak lehetősége és kötelessége egyben a statement of objection elküldése után felmerült új körülmények beépítése a kifogásai sorába, vagy éppen kifogásainak visszavonása részben vagy egészben. Kötelessége az is a versenyhatóságnak, hogy az eljárás alá vontnak a kifogásokra tett nyilatkozatai alapján a korábbi ténybeli és jogi megítélést újra átgondolja, revízió alá vegye és megerősítse, módosítsa vagy elejtse. A gyakorlatban nagyon fontos „új körülményként” jelentkezik az, hogy az illető vállalkozások a kifogásközlésben foglaltak hatására megváltoztatják kapcsolatuk

jellemzőit, magatartásukat, elkerülendő a versenyhatósági eljárás folytatódását. Új tények, bizonyítékok felmerülésekor kiegészítő kifogásközlést kell küldeni, ugyanígy a versenyhatóság álláspontjának tisztázásáról arra reagálva, amit az eljárás alá vont az eredeti közlésre nyilatkozott. A kiegészítő kifogás elküldésének elmulasztása is azzal a következménnyel jár, hogy a nem közölt kifogásra alapozottan bírságot nem lehetséges megállapítani, illetve a bírósági felülvizsgálat során annulálják az így kiszabott bírságot. A védelemhez való jogot továbbá olyan alapvető követelménynek mondja az EK Bíróság, amely nem csak a bírság kivetésével záródó hatósági eljárásokban kell érvényesüljön, hanem a versenyhatóság vizsgálati eljárása során is. A vizsgálatot elrendelő határozatnak szükséges eleme a vizsgálat tárgyának és céljának specifikálása, és ez nem korlátozható a

vizsgálat hatékonysága érdekében sem. Ami az eljárási-vizsgálati célokról tett közlést az értékelés után kialakított hatósági álláspont közlésétől megkülönbözteti, az abban áll, hogy előbbi esetén a hatóságnak nem kell felfednie minden információját, ami a vélt jogsértés megtörténtét vagy jogi minősítését illeti, viszont világosan meg kell jelölnie a vélt tényeket (presumed facts), amelyeket vizsgálni szándékozik. A Bizottság semmilyen eljárási szankciót sem alkalmazhat, amennyiben a kifogásokról tett nyilatkozatát a jogsértés gyanújával indult formális ún. „jogsértéses eljárás” (infringement procedure) kezdetének jeléül a vállalkozáshoz nem juttatta el, ahogyan a végső döntésében sem alapíthat elmarasztalást olyan kifogásra, amit a vállalkozással nem tudatott, és amire az nem reagálhatott. A dokumentumok megismerésére a Bizottságnak az előtte zajló eljárás keretében lehetőséget kell

adnia. Az EK Bíróság megsemmisíti a versenyhatósági határozatot a védelemhez való jog megsértése miatt, amikor a Bizottság olyan dokumentumokra alapoz a jogsértés megállapításához, amelyeket a kifogásai közlése után ismert meg és amelyekre egy kiegészítő kifogásközlésben nem hivatkozott. Azon bizonyítékként felhasznált dokumentumokat, amelyeket a versenyhatóság nem hozott az eljárás alá vont vállalkozás tudomására a „korábbi megfelelő időben” a Bíróság következetesen figyelembe nem vehetőnek ítéli. A „fegyverek egyenlősége” (equality of arms) azt követeli, hogy az eljárás alatt álló vállalkozás mindazon dokumentumokat megismerhesse, amelyeket a Bizottság ellene felhasznált. Sőt, azoknak a megismerhetőségét is lehetővé kell tennie a versenyhatóságnak, amelyeket az illető vállalkozás a védekezéséhez hasznosíthat (hogy mi lehet ilyen, azt az eljárás alatt álló vállalkozás képviselője, nem pedig a

versenyhatóság maga döntheti el). 53 A Bizottság ugyanakkor nem köteles az eljárás összes dokumentációját a vállalkozások számára hozzáférhetővé tenni, így pl. a belső iratokat, a tagállami hatósággal váltott leveleket, vagy a vállalkozásoktól kapott információkat, ha ezek közlése az illető információforrás cégre fenyegető lépéseket valószínűsít az eljárás alatt álló vállalkozás részéről. 140 A jogi kötelezettségeitől az iratok hozzáférhetősége terén a Bizottság megengedőbb gyakorlatot folytat: a statement of objections közlése után az iratbetekintésre általánosan lehetőség van. Kivéve természetesen az üzleti titoknak minősülő iratokat és kivéve a versenyhatóság vizsgálatának összegzését. Ez a vizsgálati jelentés (ami a vállalkozás, a piac, a megállapodás, a versenyellenes hatások és egyéb releváns körülmények leírása) belső dokumentumnak számít és a vállalkozások, az

eljárás résztvevői által nem megismerhető. A Bizottság rendszerezte a belső eljárási kereteket az iratokhoz való hozzáférés rendjéről 141. Azok az információk és adatok, amelyeket a Bizottság a vizsgálati eljárásában szerez be, kizárólag a közösségi versenyhatóság eljárásában használhatók fel. Az eljárás megindulásakor a vállalkozások által benyújtott kérelmeket kísérő dokumentumokat a Bizottság a tagállami versenyhatóságnak továbbítja ám ezek tartalma legfeljebb a tagállami versenyhatóság általi eljárásindításra lehet alap. A tagállami versenyhatóságnak saját döntéséhez a bizonyítékokat saját eljárásában kell feltárnia és beszereznie. 142 A Bizottság a tagállami bíróság eljárását segítendő továbbítani köteles a releváns információkat, de az üzleti titkok megóvásáról gondoskodnia kell, illetve bizonyos esetekben meg is tagadhatja információk átadását. 143 A közösségi

versenyhatósági eljárásnak, amit a Bizottság egyik főigazgatósága folytat le, van egy külön említést érdemlő, többfunkciós szereplője, a „hearing officer”. Ezt a tisztviselőt leginkább talán egyfajta vizsgálóbírónak lehet tekinteni, aki az apparátustól független, és a versenyjogi főigazgatóság munkatársai által vitt munkafolyamatban egy külső résztvevőként van jelen, fontos szereppel. A Bizottság 2001-ben fogadta el a hearing officer hatáskörének újraszabályozásáról szóló határozatot (2001/462/EK). A hearing officer tisztséget 1982-ben hozták létre abból a célból, hogy gondoskodjanak az eljárásokban az eljárás alá vontak alapvető jogainak érvényesítéséről és védelméről. Eredendően a hearing officer feladata a tárgyalás megszervezésére és törvényes levezetésére korlátozódott. Kezdetben csak a 81. és 82 cikkek alkalmazásában vett részt, később bevonták a fúziós eljárásokba is.

Hatáskörébe tartozott biztosítani azt is, hogy a versenyügyben eljáró Bizottság a döntése meghozatalakor valamennyi tényt, bizonyítékot megfelelően figyelembe vegye. A hearing officer hatáskörét 1994-ben kiszélesítették a felek jogainak megfelelőbb védelme, mindenekelőtt az üzleti titkot tartalmazó és bizalmasan kezelendő iratokhoz való hozzáférés biztosítása érdekében. Az újraszabályozás célja a Bizottság döntéshozatali eljárásának átláthatóbbá tétele, a védekezéshez való jog szélesebb körű biztosítása és a hearing officer tisztség függetlenebbé tétele volt. Az új szabályozás megtartotta a hearing officer korábbi alapvető szerepét, ugyanakkor megnövelte a funkció jelentőségét és a hatáskörét hozzáigazította a versenyjogban tapasztalható fejlődéshez. A hearing officer a továbbiakban nem a Versenyügyi Főigazgatóság alá rendelten működik, hanem közvetlenül a versenypolitikáért felelős biztos

(commissioner, a Bizottság tagja) mellett. A hearing officer kinevezését, visszahívását, a tisztséggel kapcsolatos bármilyen változást az EK (a Nizzai Szerződés hatálybalépését követően EU) Hivatalos Lapjában közzé kell tenni. Az új szabályozás megnöveli a hearing officer szerepét a döntéshozatali eljárásban: tájékoztatni kell az eljárás fejleményeiről az eljárás bármely fázisában, és valamennyi versenyügyi eljárásban észrevételt tehet. A hearing officer legfontosabb „fegyvere” a határozattervezetről készített jelentés, amit újabban mindig hozzá kell kapcsolnia a főigazgatósági apparátusnak a határozattervezethez és azt így kell megküldenie a Bizottságnak az ügyzáró határozat meghozatala céljából. E változtatásnak az volt a célja, hogy a Bizottság (a biztosok kollektív 140 C-310/93. sz BPB v Bizottság ügy, ECR [1995] I-865 o Lásd OJ C 23. szám, 19970123, 3 o 142 Lásd a 17/62/EGK rendelet 10. és 20

cikkeit; valamint a C-67/91 sz Spanish Banks ügyben hozott döntést: ECR [1992] I-4785. o 143 T-353/94. sz Postbank ügy, ECR [1994] II-1141 o 141 54 döntéshozatala) az eljárással kapcsolatos valamennyi releváns információról tudomást szerezzen, és meggyőződhessen arról, hogy az eljárásokban a vállalkozások jogait tiszteletben tartották. A hearing officer említett jelentése nyilvános, a határozattal együtt megkapják az érintett cégek is, és a tagállamok is, valamint közzéteszik a Hivatalos Lapban is. A hearing officer véleményező-értékelő jelentést készíthet valamennyi fúziós vagy antitröszt ügyben a vállalkozások által felajánlott kötelezettségvállalás megfelelőségéről, elfogadhatóságáról. A közösségi versenyhatósági eljárás reformjáról elkészült tervezet a Bizottság vizsgálati lehetőségeinek kiszélesítéséről is szól. A vizsgálatokat végző tisztségviselőket bírósági felhatalmazással

feljogosítaná arra, hogy az ügyfeltáráshoz szükséges információszerzést a vállalatvezetők vagy alkalmazottak privátszférájába tartozó helyeken is lefolytathassák. A közelmúlt tapasztalatai szerint a keresett iratok egyre gyakrabban magánlakásokban vagy más nem vállalati, hivatali helyszíneken vannak. A reformelképzelés az eljáró tisztviselőket felruházná azzal a joggal is, hogy lepecsételjék az iratszekrényeket és íróasztalokat, hogy onnan dokumentumok ne tűnhessenek el. 4.3 A versenyhatóság határozatai és a jogorvoslatok A Bizottság elmarasztaló döntése a jogsértés befejezésének elrendeléséből és bírság kiszabásából állhat. A bírság maximuma a megelőző üzleti év forgalmának tíz százaléka; a konkrét mértéket a jogsértés súlyossága és időtartama, valamint a versenypolitika egyes elemeinek fontossága határozza meg. A bírság lehetséges összegének valamilyen módon előrelátható, kalkulálható

maximumértékkel kellett rendelkeznie, tekintettel a versenyhatósági eljárás és a jogviszony, valamint a szankció jellemzőire: az adminisztratív eljárás végén mint represszió, azaz múltbeli jogsértés szankcionálása miatt kerül kiszabásra büntetésként, az eljárás más vonatkozásai mellett tehát a bírság kapcsán is figyelembe kell venni a versenyhatósági jogérvényesítés büntetőjogias karakterét. A magyar versenytörvény 2001 februárjáig nem tartalmazott semmilyen módon megállapítható bírságmaximumot, így az előre nem látható büntetési mérték miatt alapvető jogelv sérült, amennyiben elfogadjuk, hogy az eljárás és a bírság a garanciális igények tekintetében büntetőjogias jellegű („criminal in nature”, ahogyan ezt egy versenyhatóság nemzeti jogban igazgatási eljárásként klasszifikált működésére az Európai Emberi Jogi Egyezmény gyakorlatában már megállapították). Az EK Bizottsággal való

együttműködés és garanciák vállalása a jövőbeni jogsértés elkerülhetőségére bírságcsökkentő szempontok a gyakorlatban. A bírság megfizetése alól a fellebbviteli eljárás megindítása két feltétellel jelent mentesülést: ha vállalja a marasztalt fél, hogy a bizottsági döntés és a helybenhagyó ítélet közötti időtartamra kamatot fizet (helyi bankhitel plusz egy százalék); valamint ha a kamatösszegre is kiterjedő bankgaranciát nyújt. A Bizottság bírságolási politikájában az utóbbi évek szigorodást mutatnak; a bírói fellebbviteli döntés az esetek jelentős hányadában ezt a bírságot mérsékeli (ilyenkor a kamat a mérsékelt bírságösszegre szól, a Bizottság határozatától számítva). A Bizottság általában is jelentős diszkrécióval rendelkezik a bírság összegének megállapításában, ezt a mozgásterét bírósági ítéletek is megerősítették. 144 A bírság összegének megállapításához nem

feltétlenül döntő szempont a jogsértés szándékolt vagy csak esetleges volta, ami a legfontosabb, az a versenyjogi jogsértés súlyossága, szándékban és/vagy következményben. Az amerikai tapasztalatokra és az 1996-ban elfogadott első közösségi közlemény felülvizsgálata után a Bizottság 2002 elején bocsátotta ki a ma is irányadó közleményt 145 a 81. cikk súlyos megsértését jelentő titkos kartellek elleni hatékonyabb fellépés jegyében Eszerint a versenyhatósági határozatban a feltételeket teljesítő vállalkozással szemben bírság kiszabásától eltekint, vagy az egyébként megállapított bírság összegét jelentősen (legfeljebb felével) csökkenti, amennyiben egy vállalkozás felfed a Bizottság eljárásindítása előtt egy a versenyhatóság által nem ismert, vagy kellő információ hiányában megfelelően nem bizonyítható kartellt. A teljes immunitást az a vállalkozás élvezheti, amely az eljárás megindításához vagy

a jogsértés megállapíthatóságához elsőként szolgáltat új és érdemi 144 Lásd újabbként a T-49/95. sz Van Megen Sport v Bizottság, ECR [1996] II-1799 o és a C-173/95 P sz Hogan v. Bíróság ECR 1995, I-4905 o ügyeket 145 OJ C 45. szám, 20020219, 3 o 55 információt. További feltétel még, hogy az illető információszolgáltató cég az eljárás folyamán továbbra is teljes mértékben együttműködjön a Bizottsággal, beszüntesse a maga részvételét a jogellenes kartellben, illetőleg a múltban sem lehetett aktív „beszervezője” más vállalkozásnak a jogellenes együttműködésben való részvételre. A bírság mérséklésére az a vállalkozás számíthat, amely az eljárás folyamán addig rendelkezésre nem állt jelentős információt, illetőleg bizonyítékot szolgáltat a jogsértés feltárása, megállapíthatósága érdekében. Ekkor nyilván nem kizárólag az első bizonyítékszolgáltató lehet kedvezményezett, de a

bírságenyhítési szabályozás szerint a korábban jelentkezők nagyobb mérséklést kaphatnak. A 2002 februárjától alkalmazott közlemény a Bizottsággal való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás, a szolgáltatott információk értékelése tárgyában tartalmaz még eljárási természetű rendelkezéseket. A 17. rendelet értelmezésében a Bíróság döntése szerint 146 a Bizottságnak joga van közbenső intézkedések megtételére az eljárás során. A közbenső intézkedés feltételeit egy 1992 elején hozott ítélet 147 a korábbi irányadó bírósági döntéshez képest kevésbé korlátozóan állapítja meg: a versenyszabályok prima facie sérelme megállapítható legyen, a sürgősség indokolt legyen, az ideiglenes intézkedés nem prejudikatív a végső érdemi határozatot illetően, és a helyrehozhatatlan kár kockázata (amit később a Bizottság döntésével nem lehetséges orvosolni) a kérelmező érdeke felé billenti a mérlegelést.

148 A Bizottság a notifikációk beérkezését követő két hónapon belül írásban informálja a vállalkozásokat a versenyszabályok miatt felmerülő esetleges kétségekről. Ez az informálás lehet komfort levél, a formális eljárás lefolytatásának szándéka, részletes vizsgálat kezdeményezése (ez a gyorsított első reakciót jelentő rend 1993 elejétől működik). A Bizottság elé kerülő notifikációk száma 1997 óta folyamatosan csökken, a kétszáz feletti bejelentés 2001-re száz alá olvadt. A panasztételek száma 1998-ban volt a legnagyobb, az akkori közel kétszáz panasz 2000-ben és 2001-ben évente száztizenegynéhány lett. A Bizottság saját kezdeményezésére 1997-ben és 1998-ban indította a legtöbb eljárást, a százat meghaladó ilyen ügyek száma azt követően hetvenes, nyolcvanas nagyságrendre látszik beállni. A statisztikából persze nem kell a versenyhatósági munka hatékonyságát vagy akár látványosságát

illetően messzemenő következtetéseket levonni. Az igazán nagy horderejű ügyek csak egy kisebb hányadát adják az összértékeknek, másrészt pedig azt is tudni kell, hogy az ügyszám csökkenése az utóbbi években tudatos politika következménye, a Bizottság ugyanis bevallottan egyre inkább csak a jelentős közösségi dimenziójú vagy külgazdasági vonatkozású eseteket akarja maga vinni, ezzel együtt pedig a tagállami hatóságokat és bíróságokat buzdítaná a közösségi versenyjog eddiginél gyakoribb alkalmazására. A Bizottság eljárása során az informális aktusok vagy egyeztetések után lezárt akták aránya több éve már sokszorosa a formális határozattal végződő ügyek számának, például 1997-ben 490 informális esetzárásra 27 formális határozat jutott, 2000ben 362 és 38, míg 2001-ben 324 és 54 a vonatkozó értékek. A Bizottság által hozott határozatok közül fellebbezéssel lehet élni az ügydöntő határozatok

(magatartás megtiltása; bizonyos pozitív lépések megtételének elrendelése; bírság kiszabása; mentesítés megadása, visszautasítása vagy visszavonása; negative clearance kiadása) mellett olyan eljárási döntések ellen is mint pl. a panasz elutasítása, a dokumentumok rendelkezésre bocsátásának tárgyában hozott döntés, a közbenső intézkedések elrendelése vagy megtagadása. A locus standi a jogos érdekek meglétén alapul, az eljárásban résztvevő vállalkozás(ok) és a konkrét eljárási cselekményt indítványozó mellett, adott esetben kívülállók is fellebbezéssel élhetnek, mint ahogyan a panasztevő is az egyedi mentesítést megadó határozat ellen. A tagállamoknak általános lehetőségük van a Bizottság határozatai ellen fellebbezni. A felülvizsgálat jogalapjai szerint a bírság kiszabása esetén korlátlan felülvizsgálat és a bírság módosításának lehetősége is fennáll, illetőleg a Bizottság határozata

megsemmisíthető. A felülvizsgálat alapja lehet: hatáskör hiánya, lényeges eljárási szabály megsértése, a Római Szerződés rendelkezéseinek vagy az alkalmazását szolgáló szabályoknak a megsértése; a hatósági-eljárási jogkör nem megfelelő használata. A Bizottság mulasztása miatti felülvizsgálatot kizárólag az teheti meg, aki az eljárásra felhívott és akkor, ha a Bizottságnak kötelessége (kizárólagos joga) cselekedni, pl. a mentesség kérdésében hozandó döntés elmulasztásakor. (Az eljárás megtagadása esetén az 146 792/79. sz Camera Care v Bizottság ECR [1980] 119 o T-44/90. sz La Cinq v Bizottság ügy, ECR [1992] II-1 o 148 T-395/94. sz Atlantic Container ügy, ECR [1995] II-595 o 147 56 erről született döntés ellen lehet jogorvoslattal élni.) Ezek az igények az Elsőfokú Bíróság (Court of First Instance) elé vihetők, határozatait a „T” betű jelöli (a francia Tribunal megnevezésből). A fellebbviteli

utakon kívül, az EK Bíróságának (Court of Justice) jelentős szerepe van a versenyjog értelmezésében, tartalmi alakításában a 234. cikk alapján is (preliminary ruling), a tagállami bíróságok előtti ügyekben felmerült jogkérdésekben hozott döntésekkel. Az EK Bírósága által tárgyalt ügyek megjelölésére 1989 óta az ügyszám elé illesztett „C” utal. Az Elsőfokú Bíróság határozata ellen kizárólag jogkérdésben van helye fellebbezésnek az EK Bírósághoz. Az általános felülvizsgálati klauzula alapján a Bizottság határozatát a Bíróság helybenhagyja vagy megsemmisíti. A bírságot illetően a bizottsági döntés megváltoztatható, a gyakorlatban a bírság enyhítése gyakran megtörténik. A bírósági eljárás során hozható közbenső intézkedések versenyjogi ügyekben rendszerint arra vonatkoznak, hogy a kiszabott bírság megfizetése alól a fellebbezés elbírálásáig a vállalkozás mentesüljön (maga a Bizottság

is megengedheti ezt); hogy a bizottsági határozat szerinti cselekedetet vagy tilalmat ne kelljen végrehajtani a fellebbezés időtartama alatt: hogy az elutasított panasz miatt előzetes intézkedésként a panasztevő valamilyen érdeke védelmet kapjon. Egy újabb ítéletében az Elsőfokú Bíróság tisztázni igyekezett a felülvizsgálat során fennálló pozícióját a Bizottság határozatát illetően. 149 Azt emelte ki, hogy az általános felülvizsgálat a Bizottság határozatának az érvényessége felőli döntésre szolgál. Ennek fényében csak azok a bizottsági eljárásban volt hibák indokolják a határozat érvénytelenné nyilvánítását, amelyek elkerülése a Bizottság döntését módosíthatta volna. Ilyenkor a felülvizsgálat során a Bíróság nem veheti át a Bizottság szerepét és helyezheti a maga ügyelemzését a bizottsági eljárás helyébe, hogy eldöntse, mi is lett volna az érvénytelenítési ok hiányában a versenyhatósági

eljárás kimenetele. A Bíróság csakis a bizottsági határozat teljes vagy részbeni megsemmisítését mondhatja ki, és ezt követően a Bizottság feladata a megfelelő újabb eljárást megtenni. Ha a fél az eljárási fogyatékosságok miatt nem kerül abba a helyzetbe, hogy hatékonyan tudjon nyilatkozni a beadványokról és mindarról, amire a versenyhatóság határozatát alapozza, az eljárási garancia megsértése a határozat megsemmisítéséhez akkor vezet, ha a jogsértés nélkül a határozat más lehetett volna. 4.4 A tagállami versenyhatóságokkal való együttműködés A közösségi versenyszabályok és a tagállami versenytörvények együttélése, a közösségi és tagállami versenyhatóságok együttműködése és a tagállami versenyhatóságok, valamint bíróságok szerepe a közösségi versenyjog érvényesítésében külön fontos vonulata az EK versenyjog érvényesítésének. A tagállami versenyhatóságok szerepe a közösségi

versenyjog alkalmazásában jelentősen átalakult a 17/62/EGK rendelet hatálybalépésével. A 81. és 82 cikkek közösségi szintű végrehajtásának hiányában még a tagállami versenyhatóságokra tartozott e cikkek alkalmazása. A 17 rendelet szerint azonban a tagállami versenyhatóság a 81. cikk (3) bekezdése szerinti mentesítés felől nem dönthet, és a 81. cikk (1) bekezdésének, illetve a 82 cikknek az alkalmazására sincs lehetősége, amint a Bizottság megindítja saját eljárását. A Bizottság eljárása során a tagállami versenyhatóságok számára minden fontos dokumentumot továbbít, ezek alapján eljárás kezdődhet a tagállami versenyhatóság előtt is a tagállami versenyjog megsértése miatt (párhuzamos eljárások, két különböző anyagi jog alkalmazásával). A tagállamok versenyhatóságai képviselettel rendelkeznek a tanácsadó bizottságban, amelynek véleményét a bizottsági döntéshez ki kell kérni jogsértés

megállapításakor, negative clearance vagy mentesítés megadásakor. A bizottsági döntés tervezetének a tanácsadó bizottság jelentése részét képezi; az eljárásban érintett vállalkozások részére azonban ez nem hozzáférhető. Ugyanazon megállapodásra, üzleti gyakorlatra, domináns pozícióval történt visszaélésre egyidejűleg alkalmazható lehet a közösségi és tagállami versenyjog, ami két különálló eljárás folytatását is jelentheti. A közösségi versenyszabályok alkalmazhatóságának feltétele a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége nem zárja ki, hogy adott tagállam(ok) belső versenytörvényének hatálya alá tartozó is legyen a magatartás (pl. az együttműködés amellett, hogy több tagállam piacán is megvalósul, adott tagállamon belül a tagállami piacon működve ugyanúgy versenykorlátozónak minősül a tagállam versenytörvénye szerint). A párhuzamosan fennálló joghatóság, az anyagi 149 T-79/95.

és T-80/95 sz SNCF v Bizottság egyesített ügyek, ECR [1996] II-1433 o 57 versenyszabályok egymás mellett való alkalmazása az ilyen párhuzamosan zajló eljárásokban a közösségi jog (f)elsőbbségét kimondó elv figyelembevételével lehetséges. A Wilhelm v. Bundeskartellamt ügyben 150 fogalmazta meg a Bíróság: az ilyen párhuzamos eljárások azzal a feltétellel megengedettek, hogy a tagállami versenyszabályok alkalmazása nem sértheti a közösségi jog teljes és egységes alkalmazását, valamint az érvényesítésre hozott intézkedések hatását. Amennyiben a tagállami versenyhatóság és a Bizottság döntése egymással nem összeegyeztethető, a tagállami hatóság feladata alkalmazkodni a bizottsági határozat következményeihez; gyakorlatilag saját döntését a Bizottság álláspontjához kell igazítania (a konfliktus feloldása a közösségi jog elsőbbségével). Ha az eltérő döntések esélye még az eljárás folyamán felmerül,

a tagállami hatóságnak ennek elkerülésére megfelelően intézkednie kell; ez jelentheti saját eljárásának felfüggesztését a Bizottság döntéséig vagy konzultáció kezdeményezését a Bizottsággal a határozatok megszületése előtt. A párhuzamos eljárások párhuzamos szankcionálásához is vezethetnek, azonban ugyanazt a magatartást, illetve a jogsértő vállalkozást kétszer nem lehetséges bírságolni. Az utóbb született határozatban a bírságot illetően figyelemmel kell lenni a korábbi döntésben kiszabott bírságra (indokoltságát, mértékét, beszámítását illetően). A Guerlain ügyben 151 hozott döntés értelmében, ha a Bizottság szerint adott magatartás nem sérti a 81. vagy 82 cikket, azt a tagállami versenyhatóság a tagállami versenyjogba ütközése miatt megtilthatja és bírságot is kiszabhat. Konfliktusról ilyenkor nem lehet szó. Ugyanez érvényes, ha a Bizottság comfort letter vagy negative clearance kiadásával

az ügyet lezárta és nem jutott el formális döntésig (ami már a konfliktus alapja lehetne, legalábbis mint megfelelő forma). Összegezve a következőket lehet mondani: (i) ha a magatartás mindkét versenyjogot sérti, a párhuzamos eljárások lehetősége adott, a határozatok konfliktusa esetén a közösségi jognak kell elsőbbséget adni; (ii) a 81. vagy 82 cikk szerint tilalmazott magatartást a tagállami versenyhatóság nem nyilváníthatja megengedettnek a tagállami versenyjog alkalmazásával; (iii) a 81. cikk (1) bekezdésének vagy a 82. cikknek a tilalma ha nem vonatkozik valamely magatartásra a Bizottság megítélése szerint, a tagállami versenyhatóság a tilalmazottságát a tagállami szabályok alapján kimondhatja; (iv) a Bizottság által megadott mentesítés ellenében a tagállami versenyhatóság nem határozhat ugyanazon magatartás tilalmazásáról a tagállami versenyjogot alkalmazva (amennyiben a bizottsági mentesítés a közösségi

versenypolitika aktív megnyilvánulásaként értendő, a közösségi jog szupremáciája indokoltan érvényesül). A Bizottság közleményben foglalta össze álláspontját és törekvését a 81. és 82 cikkek hatálya alá tartozó ügyekben a tagállami versenyhatóságok és az EK Bizottság közötti együttműködésről 152. Felidézi, hogy a tagállamok versenyhatóságainak a nemzeti jog adta kereteken belül lehetőségük van a közösségi versenyjog érintett részeiből következő tilalmak érvényesítésére. A szubszidiaritás jegyében állónak tekinti azt a törekvést, hogy az ügyek tényeihez minél közelebbi szinten történjen a vizsgálat és adott esetben a hatósági döntés is (még ha a közösségi jog alkalmazásával is). Fontos elv, hogy lehetőleg egy ügyben egyetlen eljárás legyen csak, és ugyanakkor a közösségi jog szupremáciája ne sérüljön, ha a tagállam hatósága a nemzeti versenyjogot alkalmazza az esetek egészére vagy

meghatározott részelemére. A Bizottság kívánatosnak tartja, hogy a nemzeti versenyhatóság vállalja fel a közösségi jog tilalmainak az alkalmazását, illetőleg a tagállam joga nagyban közelítsen a közösségi anyagi versenyszabályokhoz (jogközelítés, harmonizáció igénye). Tisztázza a közlemény az egyes bizottsági aktusok és az általuk nyitva hagyott lehetséges tagállami eljárások, döntések viszonyát (pl. a komfort levelek esetén a tagállami jog érvényesítésének teljes lehetőségét). Néhány orientáló szemponttal igyekszik az ügyek elosztását a jövőre nézve megállapítani, mikor legyen közösségi és mikor tagállami hatáskör az eljárás lefolytatása. Részletesen taglalja a közlemény a hatóságközi együttműködés eljárási, információs részletei, külön azokra az esetekre, amikor a közösségi, illetőleg amikor a tagállami versenyhatóság viszi az eljárást. A közösségi jog egyik alkotmányos tételét is

felidézi, amennyiben az EK-Szerződés 5. cikkéből (az általános lojalitási klauzula) vezeti le, hogy mind a Közösség, mind a tagállam (minden intézményük) köteles megtenni azon lépéseket, amelyek a Szerződés céljainak, rendelkezéseinek megvalósításához szükségesek. 150 14/68. sz Walt Wilhelm v Bundeskartellamt ügy, ECR [1969] 1 o 253/78. és 1–3/79 sz Procureur v Guerlain egyesített ügyek, ECR [1980] 2327 o 152 OJ C 313. szám, 19971015, 3 o 151 58 4.5 EK versenyjog a tagállami bíróságokon A tagállamok bíróságainak is szerepe van a 81. és 82 cikkek alkalmazásában Jóllehet a tagállamok bíróságain a vonatkozó közzétett ítéletek száma rendszerint évente tíz alatt marad, a törekvések a tagállami bíróságok előtti igényérvényesítést próbálják jelentősebbé és nagyságrendileg gyakoribbá tenni. Ennek fényében lehet értelme a jogigyakorlati kondíciók rövid áttekintésének Míg a versenyhatósági

eljárásokban, döntésekben a versenypolitika mint egyfajta közérdek kifejeződése történik, a bíróságokon a magánjogi alanyok egymás közötti individuális viszonyában (szerződéses kapcsolatában, kártérítési igényében) kell a közösségi versenyszabályokat figyelembe venni. (i) A 81. cikk (1) bekezdésének és a 82 cikknek a rendelkezései közvetlen hatállyal (direct effect) rendelkeznek a magánjogi alanyok egymás közötti kapcsolatában; ezen cikkek által biztosított jogok a tagállamok bíróságain érvényesíthetők. A közösségi versenyjog vonatkozó szabályait aktuális állapotukban a tagállam bíróságának ismernie és alkalmaznia kell tehát, amennyiben az előtte lévő ügyben a felek valamelyike a 81. cikk (1) bekezdésére vagy a 82. cikkre hivatkozik A tagállami bíróság a közösségi jog bírósága egyben. Ezen cikkek alkalmazásában a jogkövetkezmény érvénytelenséget jelent: a 81 cikk (2) bekezdése ezt a

versenykorlátozó megállapodásokra, egyeztetett üzleti gyakorlatokra, vállalkozók szövetségeinek döntéseire expressis verbis ki is mondja; a 82. cikk esetén pedig annak egészéből következik az érvénytelenség szankciója. A tagállamok rendes bíróságainak a létrejött megállapodások vagy kikötések érvénytelenségét, kártérítési igény esetén a károkozás jogellenességét kell leggyakrabban megítélni. A fél által hivatkozott jogalap a 81 cikk (1) bekezdése vagy a 82 cikk Az érvénytelenség megállapításának formájára (rendszerint jogszabályba ütközés miatti semmisség) és polgári jogi következményeire, valamint a kártérítés egyéb feltételeire és mértékére az illető tagállam joga lesz alkalmazandó. Ugyanígy arra is, hogy egyes kikötések érvénytelensége a megállapodás egészének vagy csak a kikötéseknek az érvénytelenségét jelenti. A tagállami bíróság számára a közösségi versenyszabályok

alkalmazására a feladat, a szükséges tényfeltárás, gazdasági elemzés és értékelés azonban jelentős nehézségeket jelenthet (különösen a közösségi versenyjog még nem kialakult válaszait igénylő tényállásokra). Az eljáró tagállami bíróság saját judíciuma alapján határoz arról, hogy az eset körülményei szerint mikor fordul a 234. cikk szerinti előzetes jogértelmező döntésért az EK Bírósághoz, vagy mikor függeszti fel eljárását és várja be a Bizottság határozatát párhuzamos eljárások esetén. Amennyiben a versenyszabályok tartalmát és az eset megítélését illetően dönteni tud, a 81. cikk (1) bekezdése, illetve a 82 cikk sérelmét vagy alkalmazhatóságának hiányát megállapítja és ennek következménye szerinti ítéletet hoz. A tagállami bíróság a Bizottság eljárásához a 81. cikk (1) bekezdése és a 82 cikk alkalmazásában nincs kötve, a Bizottság előtt már folyamatban lévő eljárástól

függetlenül elkezdheti vagy folyatathatja saját eljárását. A negative clearance vagy a komfort levél tartalma pedig nem jelenti a közösségi jogot a tagállami bíróság számára. A ténybeli alapok feltárását illetően sincs a közösségi jogból folyó kötelezettség arra, hogy a tagállami bíróságra a Bizottság ténymegállapításai irányadók. A közösségi versenyszabályok egyértelmű alkalmazhatóságakor [ha a 81. cikk (1) bekezdése vagy a 82 cikk tilalma érvényesítendő vagy ezen cikkek hatókörébe a hivatkozott tények nem tartoznak] a tagállami bíróság önállóan dönthet. Diszkrecionális joga a tagállami bíróságnak saját eljárását felfüggeszteni a Bizottság döntéséig; ennek célszerűsége a mentesítés lehetőségének felmerülésekor a legegyértelműbb. A 81 cikk (3) bekezdése szerinti mentesítésről kizárólag a Bizottság határozhat; ez a bekezdés tehát nem bír közvetlen hatállyal és így a tagállami

bíróság a jogsértést ha megállapítja a 81. cikk (1) bekezdése alapján, a (2) bekezdés szerinti érvénytelenség következményét nem tudja a mentesítéssel elhárítani. A Bizottság által mentesített megállapodást a tagállami bíróságon mint jogszabályba ütközőt figyelembe venni a bizottsági mentesítés előtt, nagyfokú jogbizonytalanságot eredményezne (a tagállami bíróságnak utólag meg kellene állapítania a korábban általa alkalmazott jogkövetkezmények helytelenségét, mivel a jogszabályba ütközés nem áll fenn). Bizonyos esetekben a mentesíthetőség sem gátja a tagállami bíróság döntésének: ha a megállapodásról a Bizottságot a felek nem értesítették, a mentesítés lehetősége kizárt és egy későbbi notifikáció után hozott mentesítés sem „zavarja” a bírósági döntést. Mivel a Bizottság által megadott mentesítés a notifikáció időpontjára visszamenőlegesen veszi ki a megállapodást a 81. cikk (1)

bekezdésének tilalma alól, a Bizottság eljárása közben hozott 59 bírói ítélet éppen emiatt a retroaktív mentesülés miatt jelent bizonytalanságot. Más a helyzet a csoportmentesítéseket tartalmazó rendeletek alkalmazásával: ezek közvetlenül alkalmazandó (directly applicable) élő jogot jelentenek a tagállamokban, tehát tartalmukat, hatókörüket a tagállami jog vagy a jogalkalmazás nem módosíthatja. Annak meghatározására azonban, hogy adott megállapodás a csoportmentesítési rendelet kívánalmainak megfelel, a tagállami bíróságra tartozik. (ii) Az EK Bíróság a Delimitis ügyben 153 fogalmazta meg a tagállami bíróságok általi, a közvetlen hatályból adódó jogalkalmazás alapelveit. A célkitűzés kettős: elkerülni az egymásnak ellentmondó bizottsági és bírósági határozatokat, és a tagállami bíróságok számára elősegíteni, hogy az érvénytelenségre hivatkozás felől megfelelően dönteni tudjanak. Amennyiben

a tagállami bíróság előtt hivatkozott megállapodás a 81. cikk (1) bekezdésének tilalma alá esik, de a mentesíthetőség felmerül, a tagállami bíróság lehetőségei a következők: az eljárása felfüggesztése, közbenső intézkedés tétele a Bizottság döntéséig; információ kérése a Bizottságtól a vizsgálata állásáról és a formális határozat meghozatalának szándékáról; a figyelembe veendő gazdasági és jogi körülményekről is kérhető tájékoztatás a Bizottságtól. A Delimitis döntésben megfogalmazott elvek vázán dolgozta azután ki a Bizottság azt a közleményt, ami a 81. és 82 cikkek alkalmazásában a tagállami bíróságok és a Bizottság közötti együttműködést foglalja össze 154. A közlemény a tagállami bíróságok kompetenciáját azzal magyarázza, hogy a 81. cikk (1) bekezdése és a 82. cikk tilalmának magánjogi következményeinek érvényesülését biztosítani lehessen. A csoportmentesítési

rendeltek közvetlen alkalmazása mellett a Bizottság véleménye szerint az egyedi mentesítésről hozott döntések anyagi szabályai is közvetlenül alkalmazandók. Az eljárást és jogorvoslatokat illetően a bizottsági közlemény a versenyszabályok alkalmazásában is irányadónak mondja az EK Bíróság által megfogalmazott elveket: a közösségi jog érvényesítése érdekében a tagállami bíróságok előtti eljárásokban az adott tagállam jogorvoslati eszközein felül újakat a közösségi jog nem kreál; ugyanakkor a tagállam joga szerint rendelkezésre álló minden lehetőség hozzáférhető kell legyen a felek közösségi szabályokban írt jogainak érvényesítéséhez, amikor a közvetlen hatályából adódóan valamely közösségi jogi rendelkezésre hivatkoznak a tagállam bíróságán. A Bizottság a közösségi versenyjogon alapuló igények tagállami bíróságok előtti érvényesítését szorgalmazza, célszerűtlennek tartva, hogy pl.

egy megállapodás kapcsán a felek egyike a Bizottsághoz forduljon szerződéses kötelezettségei alóli mentesülés céljával [és kérje a 81. cikk (1) bekezdése tilalmának megállapítását] A Bizottság a Közösség szempontjából politikai, gazdasági, jogi jelentőséggel bíró notifikációkra, panaszokra, ex officio fellépéseire akar koncentrálni. A közösségi versenyjog sérelmére alapozó félnek a tagállami bíróság előtt eljárási és anyagi jogi előnyei is lehetnek a bizottsági eljáráshoz képest (közbenső intézkedések gyorsabb meghozatala, a költségek megtérítése pernyertesség esetén; illetve a jogsértés okán kártérítés megítélhetősége, a közösségi versenyszabályok és a tagállami belső jog sérelme alapján támasztható igények együttes egyidejű érvényesíthetősége). A tagállami bíróságok számára, ha a Bizottság döntése (negative clearance, komfort levél, panasz elutasítása) vagy véleménye nem is

kötelező, ezek mégis mint jelentős háttér szolgálják a bíróságok munkáját. A közlemény a Delimitis döntés fentebb írt elveit foglalja össze a tagállami bíróságok önálló döntési lehetősége, eljárásának felfüggesztése, a Bizottság vagy az EK Bíróság döntésének bevárása, illetve kikérése kapcsán. A Bizottság mentesíthetőségről hozott határozatát és az EK Bíróság 234 cikk alapján hozott előzetes döntését a tagállami bíróságoknak respektálniuk kell. A közlemény elismeri, hogy a tagállami bíróságok számára a 81. és 82 cikkek alkalmazása olyan komplex vizsgálatot igényel, amire ezek nincsenek felkészülve. Ezért a Bizottság a szorosabb együttműködés, a csoportmentesítési kategóriák további kidolgozása, a jogalkalmazást segítő általános közlemények (mint pl. a kereskedelmi ügynökök szerződései, az alvállalkozás, a kisebb jelentőségű megállapodások tárgyában kiadottak) további

összeállítása és a versenypolitikai jelentések bővebb kidolgozása terén fogja a tagállami bíróságok általi jogalkalmazást segíteni. A konkrét ügyekben a Bizottsággal folytatható konzultációk (akár jogkérdésben vagy a bizottság gyakorlatát illetően) és az informálódási lehetőség a bizottsági eljárás állásáról, valószínű kimeneteléről vagy adatokról, piacelemzésekről segítheti a tagállami bíróságok munkáját. Ezen konzultációs-információs 153 154 C-234/89. sz Delimitis v Henninger Brau ügy, ECR [1991] I-935 o OJ C 39. szám, 19930213, 6 o 60 kapcsolat eredményei a tagállami bíróságot nem kötelezik és nem érintik azt a jogát, hogy jogkérdésben előzetes döntésért az EK Bírósághoz forduljon. A közlemény egésze is mint gyakorlati iránymutatás értendő, nem az eljárás jogát jelenti, hanem a Bizottság szerint célszerű gyakorlat leírását. Az Elsőfokú Bíróság azt a fontos elvi követelményt

is a kooperációhoz kapcsolta, miszerint az EK-Szerződés 5. cikkéből adódóan a Bizottságnak kötelessége, hogy hatékonyan segítsen (pl. információk átadásával) a tagállami bíróságoknak a közösségi jogsértéseket tárgyaló eljárásaikban. 155 4.6 A jogérvényesítés reformja (decentralizáció és közvetlen alkalmazás) Az Európai Bizottság 1999 áprilisában közzétett reformtervezetéről folytatott számos konzultációt követően 2002 decemberében a Miniszterek Tanácsa elfogadta az 1/2003 sz. Rendeletet: a 81. és 82 cikkek alkalmazási rendjéről szóló új szabályozást A 2004 május 1-jétől alkalmazandó új rezsim a hatvanas években született (korábban bemutatott, még hatályban lévő) 17-es rendeletet váltja fel, alapvető módosulást hozva a közösségi versenyjogot alkalmazó fórumrendszerben, a Bizottság és a tagállami hatóságok és bíróságok szerepében. Az elképzelések szerint a vállalkozások, a magánjogi

jogalanyok által nagymértékben a tagállami bíróságokra terelődik a közösségi versenyszabályokból származó jogok érvényesítése, illetőleg a beavatkozó versenyhatósági fellépést a közösségi jog érvényesítése érdekében mindinkább a tagállami versenyhatóságok vállalják fel. A decentralizáció igényével jellemzett új modell bevezetése mellett ez az új Rendelet jelentősen átformálja az egyes ügyek vitelének és eldöntésének rendjét, a hatóságközi együttműködés módját, valamint a Bizottság (mint közösségi versenyhatóság) számára kiterjedtebb vizsgálati-tényfeltárási jogosítványokat fogalmaz meg és a lehetséges döntések típusait is kiegészíti több új tartalmú határozat meghatározásával. Ebben a részben az új rendszer lényegi jellemzőit összegezzük, több részlet szabályozása vagy közleményekben közzétett iránymutatásokban történő tisztázása még a közeljövőben kiegészíti az új

Rendeletet, egy teljesebb képet a leendő eljárási jogról mindezekkel együtt lehet majd nyerni. a) A 17. sz rendelet a közösségi versenyszabályok alkalmazását megosztotta a Bizottság és a nemzeti versenyhatóságok, bíróságok között. Míg az erőfölénnyel való visszaélés tilalmát kimondó 82. cikk és az általános kartelltilalmat megalapozó 81 cikk (1) bekezdése a tagállami fórumokon közvetlenül hatályosuló tilalmi szabályként alkalmazható, addig a kartelltilalom alóli 81. cikk (3) bekezdés szerinti egyedi mentesítés megadására egyedül a Bizottság jogosult. Ezért aztán a 81 cikkben írt tilalom tagállami bíróságokon való érvényesítésének, a brüsszeli törekvések ellenére, elenyésző gyakorlata volt. Az új Rendelet ezt a rendszert alapjaiban változtatja meg és a Bizottság előbbi prerogatíváján alapuló rendszerről áttér e cikkek teljes közvetlen alkalmazására (közvetlen hatályára) épülő rendszerre (directly

applicable exception system). Ez azt jelenti, hogy a 82 cikkhez hasonlóan a tagállamok versenyhatóságai és bíróságai a 81. cikket is összességében, tehát az (1) és a (3) bekezdést együttesen értelmezve alkalmazhatják. A kérdéses megállapodások jogi helyzete szempontjából az új rendszer azt eredményezi, hogy azokban az esetekben, amikor a vállalatok a 81. cikk hatálya alá tartozó megállapodásaikra a (3) bekezdés biztosította mentességet irányadónak gondolják, nem kell előzetes bejelentéssel a Bizottsághoz fordulniuk és mentesítést kérniük (amire azután valamilyen informális aktussal kaptak eddig is legtöbbször reakciót). Valójában nem is lesz ilyen lehetőség, hanem az adott megállapodás ennek hiányában lesz már a létrejöttével érvényesnek tekintendő. A jövőben tehát a vállalatoknak maguknak kell eldönteniük, hogy a megállapodásuk megfelel-e a mentesíthetőség feltételeinek. A versenyjog szerinti

érvényességhez semmilyen előzetes adminisztratív eljárás vagy döntés nem lesz szükséges, ám a szankció alóli immunitás is elvész, ami a mentesítésre irányuló bejelentéshez kötődött. Az érvényesnek tekintett megállapodások mindjárt érvényesülhetnek is a felek viszonyában. Ám az utólagosan (a megállapodás megkötése után) a közösségi vagy a tagállami versenyhatóság eljárást indíthat az adott megállapodás (döntés, összehangolt gyakorlat) miatt, és az is 155 Lásd a T-353/94. sz Postbank ügy, ECR [1994] II-1141 o 61 előfordulhat, hogy egy polgári (vagy gazdasági) perben a megállapodás (a döntés) érvénytelenségét állítja valaki. Ezekben az „ex post” eljárásokban a versenyhatóság, illetőleg a bíróság a 81. cikk egésze alapján kell döntést hozzon, tehát a mentesítés lehetőségét is meg kell ítélnie. Az új rendszerben a vállalkozásoknak (tanácsadóiknak, ügyvédeiknek) megnő a felelőssége

abban, hogy egyfajta előzetes segítséget jelentő formalizált eljárás hiányában a piaci ténykedésüket a versenyjognak megfelelően folytassák. Hasonlóan nagy kihívást jelent a tagállamok versenyhatóságai és bíróságai számára az új jogalkalmazási modell. A brüsszeli Bizottsággal való konzultáció lehetősége informálisan és a tagállami fórumok számára több formalizált megoldással is minden szereplő számára rendelkezésre áll majd. b) A reform eredményeként a közösségi versenyjog érvényesítésére hatáskörrel rendelkező szervek sorába tartoznak majd mindegyik tagállam versenyhatóságai és a tagállami bíróságok is. A Bizottság szerepe ezzel együtt is döntő marad: a nagyobb horderejű, a fontosabb közösségi versenypolitikai kérdéseket felvető ügyekben továbbra is a Bizottság jár majd el, illetőleg befolyása lesz a tagállami fórumokon zajló eljárásokba és tervezett döntésekbe. A joggyakorlat

egységessége érdekében is meghatározó szerepet kell vinnie a Bizottságnak a tagállami hatóságokkal és bíróságokkal való együttműködésben. Ezért is merült fel az igénye egy, a Bizottságból és a nemzeti hatóságokból álló versenyfelügyeleti hálózat létrehozásának (European Competition Network). Ez a hálózat valójában egy rendszeresített kommunikációs forma lenne, a munkamegosztás és a konkrét ügyekben szükséges kooperáció terepeként működne. Az elvi törekvés az, hogy egyazon ügyben csak egyetlen hatóság járjon el és egyetlen döntés szülessen (one stop shop) és ennek megfelelően az egyes ügyek ahhoz a tagállami hatósághoz kerüljenek, amelyik az adott ügyben a legkompetensebb és eljárása a leghatékonyabb lehet. Azonban jelenleg a határozata csak az adott tagállamban számítana érvényesnek, és csak azt a hatóságot kötné, amelyik azt meghozta, ez a nem kielégítő helyzet mindjárt felveti a

versenyhatósági határozatok elismerésének még megoldandó kérdését is. A közösségi versenyjogot alkalmazni hivatott hatóságok megsokasodásával a hatásköri, eljárási, bizonyítási, végrehatási kérdések tárháza igényel az új modellben megoldást. Az elvi megközelítés célszerűnek és egyszerűnek tűnik: adott ügy a közösségi jog szerint csak egy, az eljárás lefolytatása szempontjából legmegfelelőbb fórum elé kerüljön. Ám ennek eldöntése nem mindig könnyű, és ez a döntés az ügy előrehaladtával módosítandó is lehet. Ráadásul, ugyanazon piaci cselekmény miatt több tagállam hatóságához is befuthat eljárást kezdeményező bejelentés vagy panasztétel, ezekre pedig az illető nemzeti versenyhatóságoknak reagálniuk kell. Az új szabályozásban azonban nincs szó a nemzeti eljárásjogok harmonizálásáról, tehát minden tagállami hatóság a nemzeti versenytörvények eljárási rendelkezései szerint működne a

közösségi hálózat szereplőjeként is. Ebbe belehasítva a Rendelet biztosítja a nemzeti hatóságoknak azt a jogot, hagy a saját eljárásukat felfüggesszék, vagy a panaszt (bejelentést) elutasítsák, arra hivatkozva, hogy az ügyet másik versenyhatóság már elbírálta vagy annak eljárása folyamatban van. Így elkerülhető a felesleges párhuzamos eljárások lefolytatása. (A nemzeti eljárásjogok harmonizációjának szükségességét egyébként az Európai Parlament felvetette és bizonnyal az új szisztéma ezt ki is fogja kényszeríteni). A tagállami versenyhatóságos és bíróságok, valamint a Bizottság közötti együttműködésről is lesznek az új Rendelethez kapcsolódó közlemények, ám néhány fontos paraméter a szabályozásban már fellelhető. Újdonság a közösségi jog alapján eljáró nemzeti versenyhatóságok azon kötelezettsége, hogy az első érdemi eljárási cselekmény előtt, vagy haladéktalanul azt követően írásban

informálniuk kell a Bizottságot. Érzékeny új kötelezettség az is, hogy a jogsértést megállapító, vállalást elfogadó, mentesítést visszavonó határozat meghozatala előtt legalább 30 nappal az ügyben eljáró tagállami versenyhatóságnak informálnia kell a Bizottságot és meg kell küldenie az ügy és a tervezett határozat vagy intézkedés összegzését, továbbá a Bizottság felhívására az ügy más dokumentumait is. Szintén érzékeny kérdés a hatóságok közötti információcsere új rendje. Akár üzleti titkot képező információról is lehet szó, a rendelet szerint a tagállamok jogában biztosítani kell annak lehetőségét, hogy más tagország versenyhatósága vagy a Bizottság számára, ezek eljárásában bizonyítékként is felhasználhatóan, a vállalkozásokról rendelkezésre álló vagy az 62 ügyek megítéléséhez egyébként kapcsolódó ténybeli vagy jogi természetű információ átadható legyen. Külön

specifikálja a rendelet az ilyen információk többszörös felhasználásának lehetőségét: a közösségi jog alkalmazásával folyó és a párhuzamos nemzeti jog szerinti eljárásokban ezek egyaránt felhasználhatók, természetesen azzal a korláttal, hogy csak az adott ügyben és célhozkötötten. Az EK Bírósága továbbra is betöltené a 234 cikk szerinti előzetes döntéshozatali hatásköréből adódó szerepét, a tagállami bíróságok által a közösségi versenyjogot illetően megfogalmazott értelmezési kérdések eldöntésével. c) A tagállami versenyhatóságok szisztematikus bevonása a közösségi versenyjog alkalmazásába és az ügyek jelentés részének tagállami fórumokon történő elbírálása nyilvánvalóan igényli az alkalmazandó közösségi versenyjog egységességét biztosító megoldások kidolgozását. A 81 és 82 cikkek alkalmazásában a tervezet több módon is próbálja elérni azt, hogy ezeket a szabályokat a

különböző döntési fórumok ugyanúgy értelmezzék (e fentebb említett együttműködés is részben ezt a célt szolgálja). A kiinduló tézis: amikor a tagállamközi kereskedelmet érintő ügyről van szó, ha a tagállami jog párhuzamos alkalmazása fel is vetődik, a tagállami hatóságoknak az adott ügyet mindenképpen a közösségi jog tartalma alapján kell elbírálniuk, következik ez a közösségi jog alkalmazási elsődlegességének elvéből (szupremácia) is. Ha tehát közösségi dimenziójú esetekben jár el a nemzeti versenyhatóság vagy ítélkezik belföldön bíróság, akkor a nemzeti versenyjog alkalmazásával járó (tisztán tagállami piaci viszonyokra vonatkozó) ügyben is a közösségi jog tartalma szerint kell döntenie, akár szinkronban van a nemzeti versenytörvény a közösségi joggal, akár nincs. Másként fogalmazva: ezekben az ügyekben a közösségi joggal nem azonos nemzeti tagállami versenyszabály nem érvényesülhet a

tagállamon belüli jogalkalmazó fórumok előtt, még a tagállami versenytörvény alkalmazásában sem (ez alól csak a közösségi jog adhat kivételt, például a gazdasági függőségi helyzetben elkövetett egyoldalú magatartás önálló tagállami szabályozására). Külön kimondja a Rendelet, hogy a tagállami jog alkalmazása nem vezethet oda, hogy a közösségi versenyjog szerint nem versenykorlátozó vagy nem tilalmazott (egyedi- vagy csoportos mentesítésben részesült) megállapodást a tagállami hatóság mégis tilalmazza (ie. jogsértőnek és nem mentesíthetőnek mondja). A közösségi szabályozásnál szigorúbb nemzeti jogot csak a vállalkozások egyoldalú cselekvéseire lehet fenntartani (tipikusan a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés és a gazdasági függőség eseteire, a külön tagállami piacra tekintettel). A most vázolt rendelkezés következtében valójában az új Rendelet azt biztosítja, hogy a tagállami versenyjog

alkalmazása szinkronban legyen a közösségi joggal minden közösségi dimenziójú ügyben, amikor az ilyen ügyeknek van a tagállami jog alapján, tagállami hatóság által folytatott külön (párhuzamos) eljárása. Ez a követelmény a jogalkalmazásra telepített „jogharmonizáció” esete, amikor a tagállami jogalkotástól függetlenül a tagállami versenyhatóság a közösségi jog tartalmát érvényesíti a nemzeti eljárásban is. A tanácsadó bizottság (Advisory Committee on Restrictive Practices and Dominant Positions) szerepét a jogalkalmazás egysége kapcsán is érdemes kiemelni. Ez a bizottság a brüsszeli versenyügyi döntéshozatalé rendszeres szereplője, az egyes ügyek megtárgyalásakor a tagállami versenyhatóságok képviselőiből és további tagállami szakértőkből áll, az írásbeli véleményét a végső határozathoz kell csatolni és a bizottság kívánságára nyilvánosságra is kell hozni. Sajátos szerepe van ennek a

bizottságnak, amikor a Bizottság kezdeményezésére vesz tárgyalás alá egy tagállami versenyhatóság előtti ügyet, ilyenkor formális vélemény nélkül, de nagy informális hatást gyakorolva kielemezheti az adott tagállami hatóság eljárását és határozattervezetét (mit a döntés előtt harminc nappal a Bizottsághoz meg kellett küldeni). A tanácsadó bizottság ezen szerepe váltotta ki azt a korábbi elképzelést, miszerint a Bizottság magához vonhatta volna az ügyeket a tagállami versenyhatóságoktól. Az új Rendelet külön szól arról, hogy a 81. és 82 cikkek alkalmazásában a Bizottság által hozott határozatokban foglaltakkal szembemenő ítéleteket a tagállami bíróóságok nem hozhatnak, amikor ezen közösségi jogi rendelkezéseket alkalmazzák immár teljes egészüket a közvetlen alkalmazandóság alapján. Nyilván ugyanez vonatkozik a tagállami versenyhatóságokra is. Érzékelhetően a jog egységessége és a Bizottság

vezérlő szerepének biztosítása egyaránt szempont volt e követelmények megfogalmazásakor. Nehezen betarthatónak tűnik az a kapcsolódó elvárás, hogy a tagállami bíróságok a még meg nem hozott bizottsági határozatokat is hasonlóan tartsák tiszteletben (azokat, amelyeket a 63 Bizottság a maga eljárásában meghozni szándékozik, „decision contemplated by the Commission”). A jog egységessége érdekében is álló eszközként említhető a tagállami versenyhatóságok és az Európai Bizottság azon lehetősége, hogy maguktól írásbeli beadványokkal éljenek a tagállami bíróságoknál a 81. és 82 cikk alkalmazásának kérdéseiben. A saját kezdeményezésű írásbeli „amicus curiae” beadványok mellett, a bíróság engedélyével az előbb említett szervek szóbeli megnyilvánulásának is helye lehet a bírósági eljárásban. Érzékeny rendelkezés ehhez kapcsolódóan, hogy a beadvány vagy a szóbeli nyilatkozat elkészítése

céljából a tagállami és a közösségi versenyhatóság egyaránt kérheti a tagállami bíróságtól – bármely fokon eljáró fórumtól - az ügy megítéléséhez szükséges dokumentumok eljuttatását. (Az igazságszolgáltatás hagyományos elveivel és kultúrájával nem könnyen összebékíthető ez a most említett lehetősége a versenyhatóságoknak.) d) A 81. és 82 cikkek alkalmazásának reformjáról szóló Rendeletből szólni kell még a Bizottság lehetséges határozatairól szóló részről. A jelenleg hatályos 17 rendelet 3 cikkébe foglalt szabályozás az új rezsimben két lényeges ponton módosul. Az egyik abban áll, hogy a Bizottság a jogsértés tényét akkor is megállapíthatja, ha a jogsértés már befejeződött, illetőleg a jogsértés ténye bírság kiszabása nélkül is megállapítható. Az ilyen határozatok meghozatala azonban csak meghatározott körülmények, megfontolások mellett lehetséges: például, ha

feltételezhető, hogy a határozat címzettje ismételten azonos jogsértést fog elkövetni, vagy ha az ügy olyan új versenypolitikai, illetőleg jogalkalmazási problémákat vet fel, amelyek tisztázásához közösségi érdek fűződik. A másik lényeges változás a szankciókat érinti. Az új Rendelet szerint a Bizottság jogosult a 81. vagy a 82 cikk sérelmével bekövetkezett jogsértés megszüntetése érdekében minden szükséges intézkedést elrendelni, ideértve a korábban is alkalmazott magatartási kötelezettségeket (pl. jogsértő tevékenység abbahagyása, diszkriminációmentes üzleti kapcsolat folytatása) és újításként a strukturális jellegű intézkedéseket is (structural remedies). Ilyen lehet például a domináns helyzettel való visszaélés megállapításakor annak elrendelése, hogy az adott vállalkozás egyes vagyontárgyait idegenítse el. (Az ilyen strukturális szankció a fúziókontroll szabályozási területéről származik, de

az amerikai gyakorlatban már alkalmazhatják domináns helyzettel való visszaélés esetén is.) Az ilyen strukturális előírás esetén fokozottan kell ügyelni arra, hogy az célhoz kötött és arányos legyen, a jogsértés megszüntetésére szolgáljon. Az új szabályozás értelmében a Bizottság hivatalból jogosult ideiglenes intézkedés elrendelésére, ha már az eljárás kezdeti fázisában vagy folyamata alatt kellő alappal feltételezhető a jogsértés, aminek súlyos és visszafordíthatatlan következményei lehetnek a gazdasági versenyre nézve. Fontos hangsúlyozni, hogy a Bizottság a verseny intézményét védi, ezért az ideiglenes intézkedés csak a piaci szereplők védelme érdekére alapozottan nem rendelhető el. Újfajta intézkedésként jelenik meg a kötelezettségvállalás elfogadásának szabályozása, aminek a fúziókontroll joganyagban már van gyakorlata, de itt a 81. és a 82 cikkek alkalmazási körében kap szerepet. A Bizottság

2004 májusától a feltételezett jogsértés abbahagyásának elrendelésére irányuló eljárásban hozhat olyan határozatot, amiben elfogadja az érintett vállalat által felajánlott kötelezettségvállalást és azt a vállalkozást kötelező határozatba foglalja (commitment decision). A kötelezettségvállalás a vállalat által végrehajtandó olyan cselekmény lehet, amely megfelel a sérelmezett magatartással kapcsolatban a Bizottság észrevételeinek, és a jogsértés lehetőségét kiküszöböli. Ez a bizottsági határozat csak a benne meghatározott időtartamra érvényes, a tartalmára pedig harmadik személyek a nemzeti bíróságok előtt hivatkozhatnak (a kötelezettség kikényszeríthető, illetőleg a megsértése egy önálló jogsértés). A kötelezettség vállalást elfogadó határozat tehát a korábbi jogsértés tényéről nem foglal állást, viszont a vállalt kötelezettséget az adott vállalkozásra kötelezettségként rögzíti. Szól

a Rendelet ehhez kapcsolódóan a kötelezettségvállalás teljesítésének vizsgálatáról és az ügy újra megnyitásának, a jogsértés megállapítása irányába történő folytatásának feltételeiről. A Rendelet értelmében a Bizottság kötelezettség vállalást rögzítő határozata nem érinti a tagállamok közösségi jogot alkalmazó fórumainak hatáskörét, hogy a kérdéses korábbi magatartás jogsértő jellegét megállapítsák (ld. a preambulum 13 és 22 pontjait) Annak ellenére, hogy az új rezsim a bejelentéses rendszert eltörli, mégis meghagyja a Bizottság egyfajta „nemleges” megállapítási hatáskörét. A Bizottság ugyanis hivatalból eljárva határozatban megállapíthatja, hogy egy adott ügy kontextusában a 81. cikk (1) 64 bekezdésében írt tilalom nem alkalmazandó, vagy azért, mert közösségi jogi értelemben nincs szó tilalmazott versenykorlátozásról, vagy azért, mert a megállapodásra (döntésre) kiterjed a 81.

cikk (3) bekezdésében biztosított mentesség Ilyen „nem-alkalmazandósági” határozat (finding of inapplicability) hozható lesz a 82. cikk vonatkozásában is Ezek nem a konkrét ügyben szereplő felek jogi pozícióját alakító, hanem un. deklaratív jellegű határozatok, céljuk a jog állapotának tisztázása és a jogalkalmazási konzisztencia segítése. E minőségében az ilyen deklaratív határozat tartalma kötelező jogértelmezésnek tekintendő, egyfajta absztraktságban is, de nyilván mindig az alapjául szolgált ügy és a megválaszolt kérdés kontextusában. e) A Bizottság új és kiterjedtebb vizsgálati-tényfeltárási jogosultságok alapján járhat majd el az új Rendelet alkalmazásától. Ezek a jogosultságok a konkrét ügyekben korábban irányadó 17-es Rendelet szerinti lehetőségeket viszik tovább a vállalkozások önkéntes együttműködésen alapuló információ szolgáltatását és a Bizottság határozatán alapuló

kikényszeríthető információadást illetően. Fennmarad a közösségi versenyjogban az önvád alóli immunitás (self incrimination tilalma) sajátos szűk értelmezése is (ami a joggyakorlatban az Orkem ügyben jelent meg, majd többször megerősítést kapott): csak a jogsértés beismerését jelentő nyilatkozat tagadható meg, azonban a terhelő dokumentumok kiszolgáltatása már nem. A Bizottság a korábban is megvolt lehetőség szerint továbbra is folytathat egyes gazdasági ágazatok feltérképezése érdekében un. piacmegismerő vizsgálatokat, ezt az általános felmérést immár egyes megállapodás típusokra vonatkozóan is el lehet majd végezni. A Rendelet lényegi nóvuma a közösségi versenyhatóság, a Bizottság kibővített vizsgálati jogosultságainak rögzítése (immár a tagállamok kormányaira is nevesíti az új szabályozás a kért információ szolgáltatásának kötelezettségét) és a vizsgálatitényfeltárási munkában a tagállami

hatóságok és bíróságok szerepének újrafogalmazása. A Bizottság új lehetősége, hogy bárkit (a szövegezés szerint, természetes vagy jogi személyt egyaránt) meghallgathat, bárkitől nyilatkozatot kérhet egy konkrét ügy vizsgálata során. Ennek az önkéntességen alapuló meghallgatásnak a lebonyolításában az adott tagállam versenyhatóságának segítségét is igénybe veheti a Bizottság. A dokumentumok, egyéb tárgyi bizonyítékok feltárása érdekében az új Rendelet viszonylag részletes szabályozást ad, alapvetően két szituációt tárgyalva: egyrészt a vállalkozások vagy vállalkozások szövetségei (de nem kizárólag az eljárás alá vontak) helyiségei és más eszközei vonatkozásában, másrészt a vállalkozástól elkülönült „egyéb” helyiségek, eszközök, vagyontárgyak tekintetében határozza meg az bizonyítékok fellelésének (inspection) jogosultsági és eljárási szabályait. Az első esetben a már kialakultnak

mondható lehetőségekről van szó: a belépés, az iratokba és bármilyen adathordozó tartalmába való betekintés, másolatok és kivonatok készítésének lehetősége, a szükségességhez igazodva bármilyen helyiség vagy adathordozó lepecsételése az érintetlenség biztosítására, bármely képviselőtől vagy alkalmazottól magyarázat igénylése a feltárt tényekről és a dokumentumok tartalmáról. Ezekre a vizsgálati fellépésekre a hatóság önhatalmúlag (tehát az érintettek kooperációja hiányában) is jogosult, ám ilyenkor csak a Bizottság írásbeli felhatalmazó formális határozatának bemutatásával, amelyben az „inspekció” tárgyát, célját világosan közölni kell, és a lehetséges szankciókról is figyelmeztetést kell adni, valamint az EK Bírósága általi felülvizsgálatának lehetőségéről is. Szankcióként bírság kiszabásáról lehet szó a nem teljes vagy félrevezető információ szolgáltatása esetén.

Amennyiben a határozatban elrendelt előbbi bizonyíték feltárási fellépésnek az adott vállalkozás ellenáll, például nem engedi be a kapun a Bizottság embereit vagy nem ad át dokumentumokat, a helyszín szerinti tagállam hatóságainak minden szükséges segítséget biztosítaniuk kell a kérdéses vizsgálati cselekmény lefolytatását előmozdítandó (akár például a rendőrség igénybe vételével is). A Rendelet ezen újítása nem részletezi, hogy a tagállam mely hatóságának és milyen eljárásban kell ezt a segítséget lebonyolítania, megszerveznie vagy éppen kezdeményeznie. Ez a kérdés a tagállami jog szabályozására marad, a lényeg az, hogy legyen egy ilyen helyzetben működőképes hatékony rendje ennek a segítségnyújtásnak. Ugyanígy a tagállami jogra tartozik az a kérdés is, hogy az ilyen önhatalmú bizonyítékszerzés esetén szükség van-e bírói felhatalmazásra, és annak mi az eljárási kerete. A Rendelet annyit mond,

hogy amennyiben szükség van bírói felhatalmazásra a tagállami jog szerint, azt meg kell kérni. Sajátságos megoldás, hogy ugyanakkor a bírói kontroll mércéjét, szempontját maga a Rendelet meghatározza, belehasítva ezzel a tagállami jog vonatkozó szabályozásába. 65 Ha ugyanis a közösségi jog szerinti inspekcióról van szó, akkor a tagállami bíróság azt vizsgálja a Rendelet érelmében, hogy a Bizottság határozata autentikus-e, a kezdeményezett kényszerítő cselekmény nem önkényes vagy túlzó a vizsgálati cselekmény célját alapul véve. A tagállami bíróság kérésére a Bizottság vagy a tagállami versenyhatóság magyarázatot ad a gyanú megalapozásáról, a vélt jogsértés súlyosságáról, az adott vállalkozás érintettségéről. Van viszont egy komoly korlát a tagállami bíróság számára: nem kérdőjelezheti meg a kérdéses vizsgálat szükségességét, és nem kérheti a Bizottság rendelkezésére álló

információ teljességét. Ezek a korlátok nehezen értelmezhetők: a szükségesség kérdése szorosan összefügg az önkényesség vizsgálatával, amire pedig a tagállami bíró jogosult a Rendelet szerint is, másrészt pedig a Bizottság által visszatartható információk nélkül a bíróság a Bizottság saját hangszerelésű magyarázatára hagyatkozhat csupán, ami egy ilyen súlyos kérdésben nem mindig lehet elég a magalapozott döntéshez. A tényfeltárási jogosultságok új szabályozásának másik szituációja (a lakonikus „inspection of other premises” alcím után) arra vonatkozik, amikor nem a vállalkozások, hanem bárki más (azaz, magánszemélyek, legyenek bár az adott cég vezetői vagy alkalmazottjai, vagy mások) tulajdonában, birtokában lévő helyiségek, eszközök, vagyontárgyak átkutatásának igénye merül fel. Ilyenkor csak a Bizottság formális határozatával indulhat a processzus, és van egy tartalmi korlát is: kizárólag a

81. vagy a 82 cikk súlyos megsértésének bizonyítása érdekében lehet erről a fellépésről szó (enyhe jogsértések esetén tehát nem, ezen az alapon már helye lehet a határozat megsemmisítésének). Az elrendelő határozat kellékei egyebekben hasonlóak az előbbi szituációban említett kritériumokkal, azzal, hogy a meghozatal előtt a Bizottságnak konzultálnia kell az inspekció helye szerinti tagállam versenyhatóságával. Ez a határozat, amit a Bizottság hozott, és ami egy közösségi jogi jogforrás, kizárólag az illetékes tagállami bíróság előzetes engedélyező döntése alapján hajtható végre. Ezt a követelményt maga a Rendelet állítja, e vonatkozásban mindenképpen helyeselhetően (megjegyezzük, hogy a magyar versenyjog 2001. februártól mindkét itt tárgyalt szituációban bírói engedélyhez köti a versenyhatóság önhatalmú vizsgálati cselekményeinek kivitelezését). A tagállami bíróság mércéjét ebben a

kontextusban a közösségi jog, maga az új Rendelet szabja meg, szemléletében hasonlóan a korábban leírtakhoz. Az önkényesség, arányosság szempontjait, a keresett bizonyíték fontosságának igazoltságát, és a célzott helyen a fellelhetőségének „ésszerű valószínűségét” kell a tagállami bírónak megítélnie. Azonban itt is érvényesül az a kritizálható korlátozás, miszerint a tagállami bíróság nem vonhatja kétségbe az adott bizonyítékszerzési fellépés szükségességét (az önkényesség vizsgálatakor azonban gyakorlatilag erről is döntenie kellene), és nem kérheti, hogy a Bizottság aktájának tartalmát megismerje. A tagállami bíróságok szerepének ilyetén szabályozása a Rendeleten túlmutató súlyos kérdéseket is felvet. A közösségi jog egyik axiomája, hogy a közösségi intézmények aktusainak érvényességét kizárólag a közösségi jog mércéje szerint, és kizárólag az EK Bíróság vizsgálhatja

felül. Ezt egyébként a Rendelet nem mulasztja el külön is kimodnani A tagállami bíróság a Rendelet ismertetett rezsimjében egyrészt nyilván magát a közösségi jogot alkalmazza, amikor a specifikált szempontok szerint megvizsgálja a Bizottság határozatát. Ám az „önkényesség” és az „arányosság” fogalmaknak milyen tartalmi jelentést kell adjon, illetőleg adhat-e a tagállami jogon, a nemzeti alkotmányokon alapuló jelentést e fogalmaknak? A tagállami jogrend és a közösségi jog viszonyának strukturális kapcsolata alapján ennek lehetősége fennáll, Rendelet sem zárja ki kimondottan. A nemzeti jog alapján azonban nem a közösségi rendelet érvényessége lehet kérdéses, hanem az adott tagállam területén való alkalmazhatósága. Például azon az alapon, hogy a hatósági vizsgálati beavatkozást a tagállami jog (alapjogvédelmi szint) szigorúbb mércéhez köti, mint a közösségi jog, mégpedig a szükségesség és arányosság

tekintetében is. A Rendelet azonban a szükségesség vizsgálatát elveszi a tagállami bíróságtól, ezzel az önkényesség vizsgálatát is jórészt kiüresíti. Adódik a kérdés: a tagállam területén a Bizottság kezdeményezésére enyhébb megítélés mellett, vagy fontos alapjogi vonatkozások megítélhetősége nélkül helye lehet-e az önhatalmú versenyhatósági fellépésnek a Rendelet alapján, mintegy félretéve a tagállami alkotmányossági mércéket. Ebben a kontextusban megmutatja magát a közösségi jogrend egyik alkotmányossági alapkérdése, amit a közösségi jog és a tagállami jog eltérően válaszolhat meg. Itt csak jelezni kívántuk ezt a problémát, aminek elméleti fontossága mellett gyakorlati tétje is van, mert így a tagállami jog szerint, a tagállami versenyhatóság 66 által kezdeményezett önhatalmú vizsgálati fellépésnél a bírói kontroll mércéje más (adott esetben szigorúbb) lehet, mint amikor a Bizottság

közösségi jog alapján folyó ügyben kíván ilyen vizsgálati cselekményt végezni ugyanabban a tagállamban. Külön eset, ha a tagállami hatóság a nemzeti eljárásjog szerint de a közösségi versenyjogot alkalmazva jár el, ilyenkor a Rendelet kívánalma belehasít a tagállami jogba, és ugyanaz a tagállami hatóság esetfüggően különböző bírói kontroll-mérce alapján kell majd eljárjon. (A felvetett kérdésekről még sok szó esik várhatóan.) A fentebb összegzett jogalkalmazási reform 2004 májusától lép életbe. A főbb elemei bemutatása után még fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az új rendelethez kapcsolódóan várható, hogy a Bizottság több új közleményt is kibocsát. Nyilván át kell alakítani a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok közötti együttműködésről szóló közleményt, valamint kisebb mértékben a Bizottság és a tagállami bíróságok kooperációjáról hozott közleményt is. Új közleményi

forrásként jelennek meg azok a rögzítést igénylő gyakorlati kérdések, amelyek az EK keretében a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok közötti hálózat működtetéséről kell szóljanak: az eljáró hatóság kiválasztása, a különböző értesítések, az információk cseréje és felhasználhatósága, az egyes vizsgálati cselekmények lefolytatása, az engedékenységi (leniency) megfontolások alkalmazása, a közösségi versenyjog egységes alkalmazását szolgáló részletkérdések, valamint a vállalkozások eljárási pozíciója és jogai ebben a hálózati rendszerben lehetnek a közlemény tárgykörei. Azt kell még megjegyezni az új Rendelet következményeiről gondolkozva, hogy a közösségi jog alapján a tagállamokat terhelő lojalitási kötelezettség (ld. az alapító szerződés 10. cikkében) valamint a közösségi jog hatékony érvényesülésének elve minden bizonnyal azt igényli, hogy a hazai törvényi szabályozást a

versenyhatóság és a bíróságok eljárási rendjéről, a hozható határozatok fajtáiról az EU-csatlakozás idejére alaposan át kell dolgozni, hogy az új jogérvényesítési szisztéma a magyar jogrendben is megfelelően működjön. Nem lehet ugyanis a közösségi jogrend alapelveinek sérelme nélkül egy olyan jogi állapot, amelyben a tagállam joga (eljárási szabályozása, a versenyhatósági határozatok fajtáinak korlátozottsága) a közösségi jogtól szűkebben, korlátozottabban teszi lehetővé, hogy a jogalanyok a közösségi jogon alapuló jogosultságaikat, jogi pozíciójukat, a lehetséges jogkövetkezményeket illetően fellépjenek és jogorvoslatot kapjanak tagállami fórumok előtt, a tagállami eljárásjog alapján. Az új Rendelet pedig több vonatkozásban a tagállamok jogalkotását feltételező rendelkezésekkel szól az új eljárási és tartalmi kérdésekről. 4.7 A versenyjog extraterritoriális alkalmazása Több tényező is a

versenyjogi ügyek egyre intenzívebb nemzetköziesedését erősíti: az előállítási-termelési folyamatok több országra kiterjedő megszervezése egy vállalatcsoporton belül, az államhatárokat átlépő tranzakciók, vállalati kooperációk, a technológia- és pénzforgalom, a nemzetközi nagyvállalatok piaci pozícióinak és ügyleteinek több országot érintő kiterjedtsége. Mindezek a nemzeti versenyjogoknak is a saját országhatárt átlépő „területen kívüli” hatóképességét igénylik, amennyiben a nemzeti keretek között maradó versenypolitika kifejezését hatékonyan el kívánják látni. A versenyjogban is kifejeződő lehetséges államközi konfliktus egyik megjelenése az exportpiacokon ható magatartások elnéző kezelése. Az EK versenyjog mint egy integrációs régió saját belső versenyszabályozása, ezért a nemzetközi dimenzióban mint nemzeti-belső jog kartelltilalmi szabálya is az olyan magatartásokat célozza, amelyeknek

tényleges vagy szándékolt befolyása van a közös piaci verseny feltételeire, de főszabályként a közös piacon működő vállalkozások a közösségi versenyjogra tekintet nélkül vehetnek részt olyan megállapodásokban, folytathatnak olyan egyeztetett üzleti gyakorlatot, amelyek a Közösségen kívüli piacokon érvényesülő versenyt befolyásolják. Az exportkartellek, a külföldi piacokra vonatkozó exporttilalmak, a külföldi piacokon funkcionáló kizárólagossági kikötések általában kívül esnek az EK-Szerződés 81. cikkének hatókörén. Fontos szempont az exportkartellek vizsgálatakor, hogy a közös piacra történő reimport valós lehetősége fennáll-e. Amennyiben nem, a közösségi versenyszabályok nem alkalmazandók. Ellenkező esetben a belső közös piac potenciális érintettsége miatt az első közelítésben exportkartellnek tekinthető megállapodásra is kiterjed a 81. cikk hatálya A reimport valószínűsítésekor a

technikai, pénzügyi, üzleti és jogi szempontokra egyaránt figyelni kell (pl. olyan országba történő exportnál, amellyel a Közösség szabadkereskedelmi, 67 vagy ezt is implikáló társulási megállapodást kötött, a reimport általában jogi-adminisztratív akadályokba nem ütközik). Hasonlóan, az amerikai Webb-Pomerene törvény (1918) bizonyos körülmények között megengedi az exportértékesítés céljára formálódott együttműködéseket, ha annak nincs a belső kereskedelemre vagy a résztvevő vállalkozások belpiaci pozícióira az amerikai versenyjogot sértő következménye. A külföldi vállalkozások együttműködésének célországa, ha a saját piacán működő versenyt (ezáltal a piaci szereplőket) a külföldi vállalkozások összehangolt megjelenésétől védeni kívánja, ennek egyik módja saját versenyszabályainak a külföldiekkel szembeni alkalmazása, a külföldön tett cselekmények szankcionálására. Azonban a nemzeti

versenyszabályok alkalmazása, a versenyhatóság eljárása a joghatósági területen jelen nem lévő vállalkozások ellen irányul, olyan magatartásuk miatt, ami nem az eljárni kívánó hatóság országában történt. A joghatóság, a nemzetközi eljárási kompetencia megalapozása („subject matter” vagy „adjudicative” jurisdiction), a joghatósági konfliktusok feloldása (a joghatóság gyakorlásának önkorlátozása vagy államközi kooperáció alá rendelése), a saját nemzeti jog előírásainak kiterjesztése extraterritoriálisan (prescriptive jurisdiction), valamint a saját nemzeti jog érvényesítése az eljárásban és az érdemi eredményében („enforcement” vagy „executive” jurisdiction) alapvetően a nemzetközi jog körébe eső kérdések. A joghatóság alapjaként a nemzetközi jogban az egyik elfogadott elv a territorialitás elve: az állam a területén lévők és a területén elkövetett cselekmények felett rendelkezik

jogszabályalkotó és a saját jogának érvényesítését jelentő kompetenciával. A joghatósági területen elkövetett cselekmények alatt az ún. „objektív területiség” koncepciója szerint érteni kell azokat a cselekedeteket is, amelyek eredete (kezdete) külföldön volt de befejezetté (teljessé) az adott joghatósági területen belül lettek (a klasszikus példa az országhatáron átlőtt puskagolyó által okozott sérelem, ekkor a sérelem országának eljárási lehetősége elfogadott a külföldön lévő elkövetővel szemben). Önálló kategóriaként jelent meg az az eset, amikor pusztán és önmagában a gazdasági kihatások miatt vonja egy ország joghatósága alá a külföldön lévő vállalkozásokat a külföldön tett olyan magatartásuk miatt, amely a hatásország versenytörvényébe ütközik. Ez a joghatóság-alapító kategória a „hatáselv”. Különálló a hatáselv és az objektív területiség elve, eltérésük alapvetően a

hatás szándékoltságán, célzottságán, a célországot illető közvetlenségén és ténylegességén múlik. Jóllehet gyakorlati következményükben sok esetben hasonlóak a versenyjogi ügyek tapasztalatai szerint, ezen két joghatósági elvet nem lehet azonosnak tekinteni. Az objektív területiség a versenyjog extraterritoriális alkalmazása kapcsán azt jelenti, amikor a joghatóság megalapozásául a hagyományos területi elvbe foglaltan van jelen a gazdasági következmények szempontja: minthogy a külföldiek által külföldön tett cselekmény szándékoltan teljessé már a közvetlenül érintett célország területén válik (pl. a cselekmény része a kartellmegállapodás külföldön történt megkötése mellett annak megvalósítása-kivitelezése is, és ez utóbbi „részcselekmény” már a joghatóságát és saját versenyjogát érvényesíteni kívánó ország területén történik). A pusztán a gazdasági kihatásokra önállóan

alapított joghatóság vindikálása ezzel szemben azt jelenti, hogy a külföldön tett magatartás végrehajtása-kivitelezése minden mozzanatában külföldön történik meg, de egy további országra való gazdasági kihatás miatt ezen ország a saját jogának sérelme okán kívánja a külföldiek külföldön véghezvitt magatartásának megítélésére joghatóságát gyakorolni és saját belső joga szerint a külföldieket szankcionálni. Az ún. hatáselv tehát a fentieket jelenti a joghatóság megállapításában, amihez a versenyhatósági eljárás és a végrehajtás kapcsán további offenzív lépések társulhatnak. A fenti értelmű, tisztán a gazdasági kihatásokra alapított joghatóságot el nem ismerő országok ún. gátlószabályokat alkottak, amelyek a bizonyításban, az elismerésben és végrehajtásban passzivitásra kötelezik saját versenyhatóságukat és megtiltják a vállalkozásoknak adatok, dokumentumok kiszolgáltatását. (Ilyen

gátló szabály található pl az angol, francia, belga, olasz, német, svájci, svéd, norvég, dán, holland, finn jogban Európán kívül pl. az ausztrál, kanadai, dél-afrikai, új-zélandi, fülöp-szigeteki jogrendszerben). Az EK jogrendszere ezeket a gátló szabályokat nem ismeri, a tagállamok szintjén maradt ezek megalkotásának lehetősége. 4.71 Az Amerikai Egyesült Államok jogában Az amerikai federális versenyjogot szokás említeni, konkrétan az ALCOA ügyben hozott ítéletet (1945), a hatáselv igazoló példájaként: a Sherman Act alkalmazandóságát 68 mondták ki külföldiek külföldön tett cselekményére, amennyiben az hátrányos hatással járt az amerikai kereskedelemre. Azonban ez a bizonyos hatás minősítő tényezőknek kell, hogy megfeleljen: egyrészt érzékelhetőnek-érdeminek (appreciable) kell lennie, másrészt szándékoltnak (intended) és ténylegesen bekövetkezőnek. A szándékoltsági kritériumot azonban nem mint

specifikus, direkt szándékot értette a bírói okfejtés, hanem mint a magatartásból ésszerűen következőt-előreláthatót. Elvileg az „alcoa-formula” alapján alkalmazandó lehetett bárkinek bárhol tett cselekményére az amerikai versenytörvény, ha szándékoltan hatással volt a törvény szerint védett viszonyokra (és itt még a közvetett vagy esetleges, „incidental” hatás is beleértendő a hatástesztbe). Korábban több ítélet is a hagyományos nemzetközi jogi (objektív) területiség elvre alapozott, „általános és csaknem univerzális” szabálynak mondták az amerikai bíróságok is, hogy a magatartás elkövetésének helye szerint kell megítélni annak jogszerűségét vagy jogellenességét. A szövegezésében változatlan versenytörvény alkalmazásában a bíróságok fokozatosan átértékelték a területiség elvéhez kötöttséget, először azokban az ügyekben, ahol az Egyesült Államokba vagy onnan történő szállítást,

fuvarozást végző vállalatok magatartását, kapcsolatait értékelték. A hetvenes évek második felében azonban a Timberlane ügyben kimondatott: a hatás önmagában nem elégséges alap annak megítéléséhez, hogy amerikai hatóságok eljárhatnak-e, és egy érdekmérlegelési szempontsort vezetett be a bíróság. Két nagy kérdés lett tehát esetenként megítélendő: először a joghatóság fennállása (a hatásteszt teljesülése), majd a gyakorlásának helyénvalósága. A bevezetett mérlegelési szempontok az érintett országok eljáráshoz fűződő érdekét súlyozzák és különösen az amerikai kereskedelmet (ideértve az exportot, a külföldi piacokon való megjelenést) hátráltató vonatkozások és a megfelelő jogorvoslat biztosítottsága jelennek meg mint az amerikai hatóságok eljárását indokoló tényezők. Ennek a bírói mérlegelésnek (jurisdictional rule of reason) az elvi hátterét a nemzetközi kapcsolatok tisztességes alakítása

(international fairness) és a szuverének közötti udvariassági-szívélyességi megfontolások (comity) adják. A kritikája szerint azonban nem a bíróságok feladata az állami-kormányzati kereskedelmi, illetve külpolitikai, külgazdasági megfontolásokat mérlegelni. Az amerikai versenytörvényt módosító Foreign Trade Antitrust Improvements Act (1982) a külföldi magatartásnak a belső amerikai kereskedelemre vagy az exportra vonatkozó az alcoa-tesztet jelentősen szűkítő „közvetlen, lényeges és ésszerűen előrelátható” hatását mondja ki a joghatóság megalapozására, és ez a teszt érvényes az importtranzakciókra kiható és az amerikai vállalkozások külpiaci pozícióira hátrányos következményekkel járó külföldi magatartásokra egyaránt (jóllehet ez a törvény csak az exportkereskedelemre vonatkozott, a benne írt joghatósági standard a jog állapotának deklarálásaként tekintett). A törvényhozásban az „ésszerűen

előreláthatóság” egy objektivizált formula, az ésszerűen eljáró üzletember általános mércéje szerint evidens következményhatás a lényeges, nem pedig a konkrét, közvetlen szándékoltság vagy ismeret az adott hatás bekövetkezéséről. Az 1982-ban kiadott „Restatement (Third) of Foreign Relations Law of the US” (ez a jog adott állapotát az American Law Institute által összefoglalt irányadó gyűjtemény) az extraterritoriális joghatóság megállapításakor a hatáselvet konszolidálja és tovább is megy, amennyiben az extraterritoriális joghatóság fennállását akkor is kimondja, amikor a hatás csak szándékolt de ténylegesen nem manifesztálódó. A lényegességi és közvetlenségi mércét ugyanakkor fenntartja. A mérlegelési megfontolásokat illetően úgy szól, hogy a bíróság nem gyakorolhatja joghatóságát, ha az „ésszerűtlen”. Ehhez számos faktort lát szükségesnek vizsgálni: az első a joghatósági területhez

való kapcsolódása a külföldi cselekménynek, azaz a lényeges, közvetlen és előrelátható gazdasági kihatás az amerikai versenytörvény hatálya alá tartozó esetekre. Emellett a nemzetközi politikai, gazdasági vonatkozásokat; más államok szabályozási érdekét, más állam jogszabályaival való konfliktus lehetőségét is a figyelembe veendő faktorokhoz sorolja. A joghatóság gyakorlásának átengedését csak feltételes módban mondja ki, amennyiben a másik állam eljáráshoz fűződő érdeke egyértelműen, jelentősen nagyobb. A joghatóság kimondhatósága mellett tehát külön fontos kérdés annak gyakorlása vagy mellőzése. Az USA Kormánya az Igazságügyi Minisztérium (versenyhatósági funkciója is van) és a másik versenyhatóság, a Federal Trade Commission által kiadott iránymutatás a nemzetközi ügyekben követendő fellépésről meglehetősen offenzív az extraterritoriális, hatásalapú joghatóság gyakorlását illetően. A

külföldiek külföldön véghezvitt magatartása ellen az amerikai kereskedelem korlátozása esetén az USA hatóságai fellépnek ha a magatartásnak hatása van az amerikai belső kereskedelemre vagy az 69 amerikai vállalkozások exportpozícióira, amennyiben az sérti az amerikai versenyszabályokat (a csoportos bojkott; kényszerítő áralkalmazás, kizárólagossági kikötések eseteiben is). Ezek az iránymutatások alapvető célként a belső amerikai piac és az amerikaiak külföldi export- és beruházási érdekei védelmének kormányzati-politikai kifejezését jelentik, a külföldön tett cselekmények szereplőinek eljárás alá vonását, az amerikai versenyszabályok alkalmazását a gyakorlatban meghatározó szigorúsági mérce állításával (az előbbi cél végig fennáll, az iránymutatások időnkénti átdolgozása az érvényesítés szempontjait alakítja némileg át, pl. a legutóbbi guideline szerint az amerikai hatóságok fellépése

független attól a korábban figyelembe vett szemponttól, hogy az amerikai fogyasztót éri-e közvetlenül sérelem). A mai amerikai doktrínát, és az 1994-ben elfogadott kormányzati iránymutatást is, nagyban meghatározta a Legfelsőbb Bíróság ítélete a Hartford ügyben. Az extraterritorialitásnak tág teret engedő álláspontjában az érintett másik állam(ok) érdekeit figyelembe venni rendelő mérlegelési megközelítéseket illetően a többségi döntés kétségesnek mondja annak megindokolhatóságát, hogy az amerikai bíróságok eltekintsenek a joghatóságuk gyakorlásától mindazon esetekben amikor a törvény szerint a gazdasági kihatás miatt fennáll az amerikai hatóságok eljárási kompetenciája. Tehát amennyiben a hatás megállapítható akkor a timberlane-féle nemzetközi dimenziójú érdekegyensúlyozó szempontok (a szuverének közötti szívélyesség-udvariasság, a comity alapján) nem játszanak fontos szerepet, legalábbis a

Hartford ítélet nem ismeri el ezek jogi karakterét és olyan súlyú kötelező figyelembe veendőségét, hogy azzal az amerikai joghatóság elvesszen. A Hartford ítélet bevezet egy köztes faktort az iménti szempontok megítélésére: az ún. igazi-tényleges konfliktus (true conflict) igényét. Az analízis első lépése feltérképezni az érintett másik állam(ok) érdekeinek és figyelembe veendő jogszabályainak az adott cselekménnyel való kapcsolatát. Amennyiben a magatartás helye szerinti ország versenyjoga és jogérvényesítése hasonló az amerikaihoz, akkor nincs szó igazi konfliktusról, így az amerikai joghatóság gyakorlása minden udvariassági megfontolás nélkül helyénvaló. Ellenben, ha a cselekmény országának joga „bátorította, elősegítette vagy kényszerítőleg követelte” (encouraged, promoted or compelled) az amerikai versenyszabályok szerint jogellenes magatartást, akkor fennáll az ún. valódi konfliktus és a nemzetközi

szívélyességiudvariassági alapú megfontolásokra sor kerülhet Ez az érdekmérlegelés a korábban látott faktorok mentén alakul és nyilván nem jelenti egyből a joghatóság gyakorlásának mellőzését (csak ezen lehetőség vizsgálatát). A Hartford-teszt tehát az érdekmérlegelésen alapuló joghatóság-gyengítés kapuját bezárja, amennyiben az illető vállalkozásoknak jogilag akadály nélkül lehetőségük volt magatartásukkal megfelelni mind a cselekmény helye szerinti jognak, mind pedig a hatásország jogának. Ezt a megközelítést tartalmazza a legutóbbi kormányzati iránymutatás is. 4.72 Az Európai Közösség joga szerint Az EK-Szerződés 81. és 82 cikkei alkalmazásában szintén kérdés a területi hatály: milyen tényállások esetén, milyen alapon és milyen mértékben alkalmazhatók a közösségi versenykorlátozások külföldi vállalkozások magatartásaira, illetve a Közösség területén működő vállalkozások külföldre

irányuló cselekedeteire (külföld alatt a Közösségen kívüli országokat értve). A 81 és 82 cikkekben írt tilalom az olyan magatartásokat célozza, amelyeknek tényeleges vagy szándékolt befolyása van a közös piaci verseny feltételeire. Főszabályként a közös piacon működő vállalkozások a közösségi versenyjogra tekintet nélkül vehetnek részt olyan megállapodásokban, folytathatnak olyan egyeztetett üzleti gyakorlatot, amelyek a Közösségen kívüli piacokon érvényesülő versenyt befolyásolják. Ugyanakkor nem mindig jelenti a közösségi versenyszabályok elkerülését, ha a magatartás a külföldi piacokra, az ottani kereskedelemre vonatkozik is. Mérlegelést igényel annak eldöntése, hogy a közös piacon belüli versenyt hogyan érinti a konkrét magatartás; pl. arra vonatkozó szerződés, hogy a közös piacon beszerzett árukat csak külföldi piacon lehet értékesíteni, a 81. cikkel ütközik 156 Ellenben pl a külföldi piacokon

érvényesítendő egyeztetett minimumárak és közös értékesítési feltételek ameddig kizárólag csak az exportpiacokra vonatkoznak megengedettek 157. Az ellenkező eset, amikor a közös piacon 156 157 Lásd 29/83. és 30/83 sz Zinc Producers v Bizottság egyesített ügyek, ECR [1984] 1679 o OJ L 168. szám, 19690710, 22 o 70 le nem telepedett, önálló szervezeti jelenléttel nem bíró vállalkozások magatartása érintheti a közös piacon működő versenyt. A 81. és 82 cikk a tagállamok közötti kereskedelmet érintő magatartások esetén alkalmazandó. Az amerikai versenytörvény (Sherman Act) az USA államai közötti kereskedelem mellett az „idegen nemzetekkel” való kereskedelemre is alkalmazni rendeli a szabályait, erre alapozódik, hogy az amerikai exportérdekeket is védelmezi a külföldi „konspirációkkal” szemben, illetőleg a külföldi magatartásokat is alkalmazási körébe vonja. Az EK külkereskedelmi érdekeinek

érvényesítésében a közösségi versenyjog az amerikaihoz hasonló szereppel az alapító szerződés cikkei alapján nem rendelkezik, versenycikkek és a későbbi ún. másodlagos jogalkotás hatálya a tagállamok közötti kereskedelemre vonatkozik Ez a különbség az extraterritoriális jogalkalmazás kapcsán jelentős szempont. Az EK versenyjogban is felvetődött extraterritorialitás kezelése az EK versenyhatóságaként is funkcionáló Bizottság határozataiban és az EK Bíróság ítéleteiben formálódtak. A közösségi jog kiinduló szempontját a Bíróság a Béguelin ügyben 158 fogalmazta meg: az a körülmény, hogy a megállapodást kötő felek egyike a Közösségen kívüli vállalkozás, nem akadályozza az EK jog kartelltilalmi szabályának alkalmazását, mivel a megállapodás a közös piac területén funkcionál, a megállapodás szerinti teendőket a vállalkozások ott végzik. A hatáselvről ahogyan azt a megfelelő jogi precizitásban

érteni kell ez a döntés valójában semmit nem mond, az illető megállapodás egyes kikötései a tagállamok közötti kereskedelem korlátozására irányultak közvetlenül, és a felek az EK területén is hajtották végre saját cselekedeteikkel, így nem a megállapodás gazdasági kihatása, hanem a közös piac területén végbemenő versenykorlátozó magatartás volt terítéken. Az extraterritorialitás lényegi mivoltában az ICI v. Bizottság 159 ügyben szerepelt a Bíróság ítéletében egy évvel később. A Bizottság megfellebbezett döntése lényege szerint azt mondta ki, hogy a közösségi versenyszabályok megsértését a Közösség területén kívüli bármely vállalkozással szemben meg lehet állapítani, a megállapodás vagy egyeztetett gyakorlat közvetett gazdasági kihatásaira (consequential effect) alapozottan is. A Bíróság egyetértett azzal a bizottsági megállapítással, hogy az ICI (brit nagyvállalat, a döntés időpontjában a

Közösségen kívüli) részvételével magvalósított összehangolt áremelések a közös piacon éreztették hatásukat azonban önmagában ezt a hatást nem fogadta el a joghatóság megalapozójaként (tehát nem a hatáselv alapján haladt a bírósági okfejtés). A döntő szempontot az jelentette, hogy az ICI közös piaci jelenléte, pontosabban az áremelések megvalósításának körülményei alapján meg lehet-e alapozni a joghatóságot. Tehát a Bíróság megközelítése a hagyományos territorialitás felé ment, alapvetően azért, mert a territorialitás elve szemben a hatáselvvel a nemzetközi jogban egyértelműen elfogadott joghatóság vindikálási alap. A Bíróság előtt megjelenített előkészítő álláspont (Advocate General opinion) szerint a gazdasági kihatások bizonyos kvalifikált elfogadásával lehetséges a joghatóság megalapozása: a hatásnak közvetlennek és azonnalinak kell lenni, valamint ésszerűen előreláthatónak és

lényegesnek. E szűkebb értelmezés jelentése: az olyan külföldi kartellek, amelyeknek közvetetten (csak járulékosan), az általuk kreált külföldön működő gazdaságipiaci mechanizmusok áttételes következményeként van kihatása a közös piacra, nem alapozzák meg a részes vállalkozások feletti joghatóságot és az EK versenyjog alkalmazását. A Bíróság ítélete gyakorlatilag megkerülte ezt a kérdést, mégpedig a külföldön kialakított kartellben érintett vállalkozások gazdasági-funkcionális azonossága (economic entity, unity) elv segítségül hívásával: az ICI közös piac területén található leányvállalatának cselekedetét (az összehangoltan emelt árakat valójában a leányvállalat alkalmazta a közös piacon) az anyavállalaténak minősítette és így terjesztette ki az eljárási lehetőséget a Közösségen kívüli vállalkozásra. A hatáselv kérdésében tehát a Bíróság nem foglalt állást, azt nem alkalmazta

döntésében. Az alkalmazott elv viszont nyilvánvalóan csak akkor működőképes, ha a Közösség területén leányvállalatán, fiókvállalatán, képviseletén keresztül jelenléttel bír a külföldön létesített kartellben szereplő külföldi vállalkozás és igazolható az, hogy a vele gazdasági vagy irányítási kapcsolatban álló másik vállalkozás, amely már az EK területén megtalálható, adott piaci magatartásával a külföldön létesített kartellt valósítja meg. Más helyzetet jelentett, amikor ilyen jelenlét hiányában kellett megítélni külföldi vállalkozások felett az eljárás és az EK jog alkalmazásának lehetőségét. Amikor a közös piac 158 159 22/71. sz Béguelin v SAGL ügy, ECR [1971] 949 o 48/69. sz ICI v Bizottság ügy, ECR [1972] 619 o 71 területén történő értékesítés feltételeit rögzítő megállapodást vagy összehangolt gyakorlatot a Közösségen kívüli vállalkozások kötötték, illetve

határozták meg külföldön és nem állt fenn az előbbi ICI ügybeli gazdasági egység elv alkalmazhatósága. A Wood pulp ügyben 160 a Bizottság megközelítése szerint 161 a megállapodás hatása a közös piacon lényeges és szándékolt volt, a hatások a megállapodás elsődleges és közvetlen eredményeként jelentkeztek. A korábbi bizottsági állásponthoz képest az itt használt „elsődleges és közvetlen eredmény” kritérium a gazdasági kihatás felfogását szűkíti az ICI ügyben képviselt bizottsági értékeléshez képest (ott a közvetett-következményi, „consequential” hatást említették mint megfelelőt és elégségest a joghatósághoz). A Bizottság szerint a magatartás gazdasági hatásának megkülönböztetése magától a magatartástól nehézséget jelenthet, és ezért a gazdasági hatások önálló értékelését mint a joghatóságot megalapozó faktort továbbra is nyitva hagyta. A Bíróság látva a koncepcionális

bizonytalanságot, kérdésekkel próbált tisztább bizottsági álláspontot elérni. Ezek után a Bizottság álláspontja abban összegződött, hogy az EK versenyjogba ütköző, külföldiek által külföldön tett cselekmények (illetve a versenyellenes tényállás megvalósítását jelentő elemének) az EK területén történő kifejtésekor a területiségre alapozott joghatóság szerint lép fel; de a Közösségen belüli leányvállalati jelenlét vagy értékelhető magatartási elem ottani kifejtésének hiányában önmagában a gazdasági hatásra építve is eljárhat (a nyitva hagyott hatáselv). Ennek a gazdasági kihatásnak azonban a Bizottság megközelítése szerint lényegesnek, szándékoltnak, illetőleg előreláthatónak és közvetlennek kell lennie (mindez a konklúzió még nem a közösségi jogot jelenti, csak a versenyhatóság koncepciója). A konkrét ügyben a Bizottság szerint is a külföldön összehangolt árak megjelenése az EK-beli

vevők felé szándékolt és lényeges volt, és ami még fontosabb minősítő jelző, az „elsődleges és közvetlen eredménye” volt a vizsgált magatartásnak. Ez az „elsődleges és közvetlen eredmény” minősítés valójában már el is távolít a tiszta hatáselvtől és az objektív területiség kategóriájába viszi a joghatóság megalapozását. Az EK Bíróság ebben a Wood pulp ügyben hozott ítéletében (89./81 sz és egyéb egyesített ügyek) ismét eltért a Bizottság szemléletétől. A külföldön megvalósított összehangolt magatartásban vagy kartellben részes Közösségen kívüli vállalkozásoknak a közös piacon megnyilvánuló üzleti tevékenységét tartotta döntőnek: az illető külföldi vállalkozások közvetlenül értékesítették a kartellel érintett termékeiket az EK területén, ekként a közös piacon ezek a külföldi vállalkozások egymásnak lehetséges versenytársai. A közvetlen értékesítést a Bíróság a

Közösség területével való szoros, közvetlen kapcsolatnak értékelte. A Közösségen kívüli egyeztetett árrögzítő lépés is közvetlenül a közösségi belső piacra vonatkozott, az ottani versenyfeltételek megváltoztatására irányult. Nem volt kétséges, hogy az illető vállalkozások ennek konkrét szándékával, ezért az eredményért hangolták össze áraikat. Az EK jogot sértő magatartásnak két alkotórészét különböztette meg a Bíróság: a megállapodás, illetve összehangolt magatartás létrehozatalát és annak kivitelezését, gyakorlati megvalósítását (implementation). Míg tehát a Bizottság a „magatartás és annak hatása” gondolati párban próbált érvelni, a Bíróság a magatartást bontja két elemre és az összehangolt magatartás megvalósulását adó cselekvés mellett az implementálás, a megvalósítás-kivitelezés szempontját emeli ki. A hatáselvet mint joghatóságot megalapozó faktort ismét nem vizsgálja

és nem mondja ki azt, hogy a Bizottság érvelése, következtetései a hatáselvről elfogadhatók, a Bíróság tehát a hatáselvet nem fogadta el, tudatosan kerülte el az alkalmazását. Az ítélet az objektív territorialitást hozta fel az EK eljárásának megalapozásául. Nem definiálta azonban a Bíróság az általa használt kivitelezés-megvalósítás (implementation) kategóriát sem. Az értelmezések egy része az implementációs elv és a hatáselv gyakorlati azonosságát állítja. Azonban a külföldiek olyan összehangolt lépéseit, amelyek a közös piac bojkottját jelentik vagy a Közösségen kívüli termelést korlátozzák a közös piacon (is) előidéződő árfelhajtás céljából pl. nem lehet az implementációs elv szerint kezelni. Amennyiben tehát a versenyellenes magatartás nem a közös piacot célozza, hanem egy másik joghatósági terület gazdaságát, de közvetetten hátrányosan érintheti a közös piaci versenyt is, az

implementációs elv nem alkalmazható (a hatáselv is csak a végletes kiterjedésű „tiszta” jelentésében jöhet ilyenkor szóba). A hatáselv és az implementációs elv 160 161 C-89/85. sz Wood pulp ügy, ECR [1988] 5193 o OJ L 81. szám, 19850326, 1 o 72 tehát következményeikben sem azonosak, ezt a versenyügyekért felelős bizottsági tag és a versenyjogi igazgatóság értelmezése is tagadja. A joghatósági konfliktusok elkerülése, az extraterritorális jogalkalmazás alapjául szolgáló érdekek és megfontolások lehetséges összehangolására jöttek létre a hatóságközi kooperáció intézményesítéséről szóló kétoldalú megállapodások. Ezek lényegéről a közösségi versenyjognak a külgazdasági kapcsolatokban való megjelenéséről szóló alfejezetben lesz szó. Itt azt jegyezzük meg, hogy valójában a versenyjogi konfliktusok jobb megjelenítéséhez járul hozzá ez a fajta együttműködés, az extraterritoriális

jogalkalmazás jogi alapját nem veszi el, tehát a fentebb tárgyalt témakör jogilag és gyakorlatilag is élő, téttel bíró jelenség marad. 5. § A vállalkozások koncentrálódásának ellenőrzése Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés nem tartalmaz rendelkezéseket a vállalati koncentrációk (fúziók, felvásárlások, üzletágvásárlások a társasági jogi technika és az üzleti tartalom változatossága jellemzi a koncentrálódásokat) előzetes vizsgálatáról, ellentétben a Szén- és Acélközösséget létrehozó Párizsi Szerződéssel (66. cikke az előzetes engedélyezést mondja ki és meghatározza ennek előfeltételeit 162) Az EGK-Szerződés szerinti gazdasági integráció jogában a vállalati egyesülések kontrollja a 81. és a 82. cikkek alkalmazásával történhetett a speciálisan ezen kérdésnek szentelt tanácsi rendelet (4064/89/EGK, szokásos elnevezése szerint: fúziókontroll rendelet)

hatálybalépéséig (1990. szeptember 21) Azóta ez a rendelet az 1998 március 1-jén hatályba lépett módosításával az elsődleges forrása a fúziókontrollnak, ugyanakkor a 81. és 82. cikkek e célból a rendelet alkalmazási körén kívül, a közösségi versenyhatóságon, illetőleg adott esetben a tagállamok bíróságain alkalmazhatók maradnak. 5.1 A fúziókontroll megjelenése az EK versenyjogban Visszatekintve a speciális szabályozás előtti időkre, a 81. cikk alkalmazhatóságát illetően az EK Bizottság 1966-ban kiadott memoranduma megfogalmazta a kartellek és a vállalategyesülések versenyjogi elhatárolását. A kartell a függetlenségüket megőrző vállalkozások együttműködését jelenti, ami piaci működésükre vonatkozóan állít kötelezettségeket. A vállalatok egyesülése (koncentrációja, fúziója) az érintettek önállóságának felszámolását, közös irányítás alá kerülését jelenti, mégpedig tartós időtartamra.

A legfontosabb koncentrációtípusok: részesedés szerzése más vállalkozásban, valamely vállalkozás vagyonának teljes vagy részleges megvásárlása, vállalkozások teljes vagy részleges összeolvadása egy új fúziós társaság létrehozatalával, illetve közös vállalkozás alapításával, tehát a részvények meghatározott irányító hányadának megszerzésével történő felvásárlás (acquisition) és a vállalati vagyon átruházása, az ún. vagyonegyesítő fúzió (asset merger) a közösségi szabályozásban egyaránt a koncentráció alatt értendő technikák. A bizottsági memorandum szerint a 81. cikk alkalmazása a koncentrációk megvalósulásakor általában nem lehetséges. Azonban ha önállóan is tovább élnek a koncentrációban érintett vállalkozások (pl. részleges fúzió vagy közös vállalat alapítása mellett), vizsgálandó lesz a közöttük lévő kapcsolat, azaz: a tulajdoni-szervezeti változások után a 81. cikk

tilalmába ütköző együttműködés lehetősége a közös vállalat és alapítói között, vagy pedig a részleges fúzió után továbbra is létező átruházó és a vagyont megszerző vállalat közötti lehetséges kooperáció. Valamely tevékenység vagy üzletág átruházása sem jelenti a 81. cikk sérelmét, azzal a feltétellel azonban, hogy nem létesül vagy marad fenn az egymással versenytársi helyzetben lévő tranzakciós felek között versenykorlátozásra alkalmas kapcsolat. Ilyen tilalmazott kapcsolat lehet pl a kölcsönös képviselet egymás irányító testületeiben, közös részesedések más vállalkozásokban, a forgalmazói hálózatok részbeni közös használata. A részvények átruházására vonatkozó megállapodás önmagában szintén kívül esik a 81. cikk hatókörén Azonban adott esetben a tranzakció körülményei, a kapcsolódó 162 Az ESZAK-Szerződés 2002. július 23-án hatályát vesztette Ennek következményeit elemzi a

Bizottság 2002 június 26-i jegyzéke: Communication from the Bizottság concerning certain aspects of the treatment of competition cases resulting from the expiry of the ECSC Treaty, OJ C 152. szám, 2002 73 szerződések összefüggései miatt a 81. cikk alkalmazhatósága fennállhat Az 1987 végén született ítéletében 163 az EK Bíróság a versenytárs részvényei kisebbségének megszerzését a körülmények alapján olyannak értékelte, mint ami az érintett vállalkozások piaci magatartását befolyásolja, és a verseny korlátozására alkalmas. Ezen megközelítés legfontosabb megalapozói: a részvényátruházáshoz kapcsolódó rendelkezések szerint a részvényeket megszerző a másik társaság kereskedelmi-piaci lépéseit de facto befolyásolni tudja; az illető két társaság közötti üzleti együttműködésről is rendelkeztek, illetve az érdekeik ilyen kooperáció felé mutattak; a szerződés szerint a részvények megvásárlójának

elővásárlási jogot biztosítottak olyan részvényhányad megszerzésére, amivel már jogilag is teljes ellenőrzése alá vonja a másik társaságot. Figyelemmel kell lenni a Bíróság szerint nem csupán a megállapodás közvetlen, azonnali következményeire, hanem a későbbi fázisban bekövetkező fejleményekre is (egy hosszú távú, többlépcsős terv első elemeként vizsgálva a konkrét tranzakciót). Érzékelteti ez a döntés is, hogy a multinacionális nagyvállalatok kapcsán a közös piacon kívüli kapcsolataikra, a globális együttműködésüket kiépítő tágabb üzletpolitikájukra is figyelemmel kell lenni, ez a szempont az utóbbi években létrejött stratégiai szövetségek vizsgálatában is fontos (lásd pl. a légi közlekedési vállaltok szövetségeit) Egy másik említhető ügyben a 81. cikket a Bizottság alkalmazandónak találta versenytársak által alapított közös vállalat esetén, mivel a közös vállalat funkciója egy

további versenytárs felvásárlása volt. 164 A 81 cikk érvényesülését a 4064/89/EGK rendelet a hatálya alá eső koncentrációkra megakadályozza, viszont a versenyellenes kikötések megítélését a fúziókontroll-eljárásban lehetővé teszi. A 82. cikk alkalmazási lehetőségeiről korábban már volt szó 165 A legfontosabb jellemzőjére utalunk csak vissza: nem alkalmazható a domináns gazdasági-piaci pozíció megelőzésére, hanem a már dominanciaként értékelhető helyzetből történt ezt tovább erősítő részesedésszerzésre korlátozott. A további részesedésszerzést a meglévő dominanciával való visszaélésnek minősíteni azonban nehéz, kevés konkrét esetre alkalmazható megközelítés. A preventív vizsgálat, az előzetes engedélyezés lehetőségének megteremtéseként jött létre tizenhat évi munkálatok után a Tanács 4064/89/EGK rendelete a vállalkozások közötti koncentrációk ellenőrzéséről 166, aminek

módosítására született a 1310/97/EK tanácsi rendelet 167. A fúziókontroll-rendelet további felülvizsgálata is napirenden van, 2002-ben megvitatást kapott a Bizottság helyzetértékelését és elképzeléseit tartalmazó munkaokmány (az ún. zöld könyv), ezen kívül az EK bírósági fórumain született döntések értékelése és a nemzetközi dimenziójú ügyek tapasztalatai alapján kerekedik ki a közeljövőben a Bizottság fúziókontroll-eljárásának átalakítását célzó újabb szabályozás. 5.2 A fúziókontroll rendelet alkalmazási köre Az alábbiakban a módosított rendelet legfontosabb szabályozási pontjait és a kapcsolódó közösségi jogforrásokat, illetőleg az alkalmazási gyakorlatot meghatározó további közlemények lényegét vázoljuk. Helyenként röviden kitérünk arra is, hogy a rendelet átfogó felülvizsgálatát előirányzó, 2001 decemberében közzétett „fúziós zöld könyv” 168 milyen javaslatokat tartalmaz az

egyes fogalmak, rendelkezések kapcsán. Az egyes esetek külön elemzésére ebben a keretben nem vállalkozhatunk, az engedélyezett vagy feltételekhez kötött, illetőleg a megtiltott fúziók ügyében mindig hosszas elemzést tartalmaz a döntés a piaci struktúrák jellemzőiről, lehetséges dinamikájáról, az érintett vállalkozások pozíciójáról, a versenyviszonyok állapotáról és kívánatos jellemzőiről. Mindezeket bemutatni általánosítva nem igazán lehet, a konkrét esetek összefüggésében hordoznak tanulságokat ennek előrebocsátásával azért az esetjog legfontosabb fejleményeit is említeni törekszünk. A rendelet elvi tétele szerint nem engedélyezhető az olyan közösségi dimenzióval bíró 163 142 és 156/84. sz British American Tobacco Ltd and RJ Reynolds Industries Inc v Bizottság egyesített ügyek, ECR [1987] 4487. o 164 30/78. sz Irish Distillers ügy, ECR [1980] 2229 o 165 Lásd a 6/72. sz Continental Can v Bizottság ügy, ECR

[1973] 215 o 166 OJ L 395. szám, 1989 1 o 167 OJ L 180. szám, 1997 1 o 168 Green Paper on the Review of Council Regulation (EEC) No 4064/89, OJ COM (2001) 745/6 final 74 koncentrációja a vállalkozásoknak, amely a közös piac jelentésével, céljával össze nem egyeztethető. Az egyes elemeket röviden bemutatva lesz érzékelhető mindennek jelentése A fúziókontroll-szabályozás első lépése kellett legyen a nagyságrendi hatály kijelölése: azon tranzakciók meghatározása, amelyeket a közösségi szabályozás szerint kell megítélni. A módosítás érintette ezt a kérdést is, az alábbiakban a ma is hatályos eredeti paramétereket és az újabb, kiegészítő kritériumot mutatjuk be. A 4064/89/EGK rendelet az ún. „közösségi piaci méretű” koncentrációk jellemzőit a következőkben adta meg: a résztvevő vállalkozások összesített világpiaci forgalma nagyobb mint 5.000 millió ECU és legalább két részt vevő vállalkozás közös

piaci forgalma nagyobb mint 250 millió ECU. Nem tekinthető közösségi dimenziójúnak a koncentráció, ha a részt vevő vállalkozások mindegyike közös piaci forgalmának több mint kétharmadát egyazon tagállamon belül bonyolítja. A rendelet alkalmazási körét tehát a forgalom nagyságára vonatkozó adatok határozzák meg; a piaci hatalom szempontja a koncentráció értékelésekor lesz fontos. A világpiaci forgalomra szabott összeg meglehetősen magas, ez jelenti a szűrőt, hogy ténylegesen a fontosabb tranzakciókkal kelljen foglalkozni. A közös piaci forgalom megkívánt nagysága nem mondható igazán jelentősnek, ezt a forgalmat számos multinacionális vállalat produkálja anélkül, hogy teljes forgalmának többsége (vagy akár tizede is) a Közösségben bonyolódna. A rendelet hatályát kijelölő forgalmi értékek felülvizsgálatát eredetileg 1993 végére tervezték, és a Bizottság kezdeményezését a forgalom nagyságában

megállapított limitek csökkentésére a Miniszterek Tanácsa az itt szükséges egyhangúsággal nem fogadta el, így jött létre 1997 közepére a kompromisszum, ami a korábbi paraméterek mellé bevezetett egy újabbat. Eszerint, ha egy tranzakció nem teljesíti a korábbi feltételeket, de megfelel az alábbi ötelemű követelménynek, akkor szintén közösségi dimenziójúnak kell tekinteni, azaz ha: az érintett vállalatok együttes világméretű forgalma meghaladja a 2500 millió ECU-t, mindegyik érintett cég együttes forgalma legalább három tagállamon belül meghaladja a 100 millió ECU-t, a megelőzők szerinti tagállamok közül legalább háromban legalább két érintett vállalat együttes forgalma meghaladja a 25 millió ECU-t, legalább két érintett vállalat Közösségen belüli forgalma meghaladja a 100 millió ECU-t, és annak is teljesülnie kell az érintett cégek mindegyikére, hogy nem ugyanazon tagállamon belül realizálják forgalmuk több

mint kétharmadát. Az 1997-es módosítás azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, vagyis nem csökkent a párhuzamos (több tagállam versenyhatóságánál benyújtott) bejelentések száma. A zöld könyv ide vonatkozó javaslata szerint azok a koncentrációk, melyek három vagy annál több tagállamban esnének bejelentési kötelezettség alá, automatikusan a Bizottság hatáskörébe kerülnek, függetlenül a forgalmi küszöböktől 169. A felek Bizottsághoz tett bejelentését követően a tagállami hatóságoknak kellene megerősíteniük, hogy az adott koncentráció nemzeti joguk szerint valóban bejelentési kötelezettség alá esik-e. Gyakorlatban, amennyiben az erre előírt (néhány hetes) határidőn belül nem emel a tagállami hatóság kifogást, akkor a Bizottság hatáskörét megállapítottnak kell tekinteni. A Bizottság véleménye szerint az EU bővítésére tekintettel célszerű lehet a küszöbök teljes kivétele a

fúzióellenőrzési rendeletből, és a Bizottságnál történő bejelentés feltétele az lenne, hogy a koncentráció több tagállamban bejelentési kötelezettség alá esik, ennek érdekében azonban harmonizálni kellene a nemzeti fúzióellenőrzés küszöbszámait. A világpiaci és a közös piaci forgalom mértékének jelenlegi meghatározása azt eredményezi, hogy a rendelet hatálya alá tartozhat a Közösségen kívüli vállalkozások közötti fúzió is 170. A Mitsubushi/Union Carbide esetben 171 pl a japán és amerikai cégek ügyletére a rendelet alkalmazandó volt, bár az érintettek forgalmának kevesebb mint 5 %-a realizálódott a közös piacon, viszont a 250 millió ECU limitet meghaladták. Hasonló módon a rendelet hatálya alá tartoztak pl. két japán bank fúziója (Kyowa/Saitama 172); a Közösségen kívüli 169 E javaslat kritikája olvasható a Jeremy Lever: The German Monopolies Commission’s Report on the Problems Consequent upon the

reform of the European Procedures c. cikkben: ECLR 2002 július, 7szám 170 2001-ben 36 ilyen ügy volt. 171 Mitsubishi v. Union Carbide ügy, CMLR 4 (1992) M 50 (D) 172 Kyowa/Saitama CMLR 4 (1992) 105 (D) 75 cégek által közös vállalat létrehozása 173; részesedésszerzést jelentő olyan tranzakciók, amelyek szereplői Közösségen kívüli társaságok (különböző nációjúak: Matsushita/MCA 174, Tetra Pak/Alfa Laval, 175 Du Pont/Hitachi; 176 azonos országbeliek: Sweitzer Rück/Elvia, 177 Crédit Suisse/Winterthur, 178 GE/Honeywell, 179); Közösségen kívüli vállalkozás vagyonának egy szintén külföldi társaság általi megvásárlása (Delta/Pan-Am). 180 A Közösségen belüli vállalkozásoknak az EK külkapcsolataiban is következményekkel járó ügyletei (British Telecom/MCI) 181, amelyek a paraméterek szerint koncentrációnak minősülnek szintén a rendelet alkalmazási körébe tartoznak, mint ahogyan adott esetben ugyanazon tagállamban honos

és döntően ott működő két cég közötti koncentráció is (Kesko/Tuko, 182 Telia/Ericsson, 183 Bank Austria/Creditanstalt, 184 Schneider/Legrand 185). A privatizáció során megvalósuló vállalati koncentrációk szintén a fúziókontroll szabályozás alá tartoznak. Ritkábban a vertikális kapcsolatra kiterjedő versenyviszonyok miatt is a fúziókontroll rendelet alá tartozhat egy felvásárlás: a Chrysler németországi disztribútori hálózat akvizíciója szolgálhat példaként, amikor a független kereskedelmi hálózat felvásárlásával járó vertikális hatásokat és a piaci részesedést is vizsgálták, és találták a versenyviszonyokra nem hátrányosnak a koncentrációt. Említeni érdemes a hatály kapcsán az „RTL 7” ügyet, 186 amelyben a luxemburgi-német CLT-UFA és az amerikai Universal közös vállalkozásaként Lengyelországban létrehozott televíziós cég kapcsán történt a rendelet alkalmazása: a kábel és műholdas programok

sugárzására tekintettel, az ügylet „közösségi dimenziójának” megállapításával. Arra a kivételre, miszerint az érintett vállalkozások forgalmának több mint kétharmada egyazon tagországban bonyolódik, példa lehet a Lloyds Bank ajánlata a Midland Bank felvásárlására, ahol megállapítható volt, hogy mindkét bank döntően az Egyesült Királyságban működik (különösen a londoni pénz- és tőkepiacon megvalósuló forgalmukból adódóan), a koncentráció tehát nem rendelkezett közösségi dimenzióval, így nem tartozott a rendelet hatálya alá. A forgalom jelentését is meghatározza a rendelet, amit a hatályát kijelölő limitek kalkulációjakor figyelembe kell venni. A szokásos üzleti tevékenységi körben realizált éves netto forgalomról van szó (az értékesítési kedvezmények és a hozzáadott értéket, illetőleg a forgalmat terhelő adók levonásával), aminek lokalizálását az áruk, szolgáltatások fogyasztójának,

vásárlójának holléte határozza meg. A kapcsolt vállalkozások (anya-, illetve leányvállalatok, más konszernkapcsolatok) adatait is magukban foglaló forgalmi értékekkel kell számolni, még ha a vállalatcsoport tagja részes is közvetlenül a tranzakcióban. Amennyiben a vállalkozás egy része (önálló üzletága, bizonyos terméke) szerepel csak az ügyletben, a forgalmi mutatókat is az adott részre kell figyelembe venni. Ha ugyanazon felek között két éven belül több tranzakció jön létre, ezek egynek tekintendők a rendelet alkalmazhatóságának szempontjából. A 5 cikkének (3) bekezdésében a rendelet speciális szabályokat tartalmaz a bankok, egyéb pénzintézetek és biztosítók forgalmának meghatározásához. A forgalom meghatározásához, amit a bejelentés megtétele felőli döntéshez maguknak az érintett vállalkozásoknak kell megtenniük, szintén rendelkezésre áll egy bizottsági közlemény a kiszámítás és értelmezés

gyakorlati kérdéseiről 187. 5.3 A koncentráció jelentése 173 Saab/Ericsson Space CMLR 4 (1992) 345 (IP) és Volvo/Atlas CMLR 4 (1992) 345 (IP) Matsuhita/MCA CMLR 4 (1992) M36 175 Tetra Pak/Alfa Laval OJ 1991 C290/35 176 Du Pont/Hitachi CMLR 5 (1997) 762 (IP) 177 Sweizer Rück/Elvia CMLR 4 (1992) 348 (IP) 178 Credit Suisse/Winterthur CMLR 5 (1997) 761 (IP) 179 GE/Honeywell OJ 2001 C46 180 Delta/Pan-Am CMLR 5 (1992) M 56 (D) 181 Brititsh Telecom/MCI OJ 1994 L 223/36 182 Kesko/Tuko OJ (1997) L 110/53 183 Telia/Ericsson CMLR 4 (1997) 648 (IP) 184 Bank Austria/Creditanstalt CMLR 4 (1997) 651 (IP) 185 Schneider/Legrand OJ 2001 C71 186 Bulletin EU 1/2-1997, 26. old 187 OJ C 66. szám 1998 25 o 174 76 A szabályozás és a gyakorlat központi kérdése a koncentrálódást jelentő ügylet versenyjogi mércéjének meghatározása. A rendelet szerinti koncentrációk egyik esete a rendeletben nevesítve, ha több önálló vállalkozás vagyonát egyesíti (merger). Ennek a

vagyonegyesítő fúziónak a megvalósulási részleteit külön nem tárgyalja a rendelet, alapvetően a harmadik társasági jogi irányelvben leírt tranzakciókra kell gondolni, amelyek a tagállami nemzeti társasági jogi, könyvviteli, adójogi stb. szabályozások szerint mehetnek végbe. Fontos gyakorlati szempont, hogy az egyesülő vállalatok megelőzően önállóak, függetlenek voltak. A gyakorlatilag egyesített (közös irányítás, üzleti kockázat megosztása, kölcsönösen integrált vagyoni-üzleti viszonyok) vállalkozások csoporton belüli átstrukturálása tehát nem tartozik a koncentráció definíciója körébe. 188 A koncentráció másik esete az ellenőrzési lehetőség teljes vagy részleges megszerzése más vállalkozás(ok) felett. Ennek módja lehet a részvények vagy az üzleti vagyon megvásárlása, szerződéses kapcsolattal teremtett ellenőrzés vagy más megoldás. Az ellenőrzés megteremtésének módja és eszközei kapcsán a

lényeg, hogy meghatározó befolyást eredményezzen az adott társaságra: különösen a vagyona, üzletmenete feletti rendelkezés lehetősége, a társaság szerveinek összeállítása, a szavazati jogok és a társaság döntései terén. Az értékelés kulcsa tehát a meghatározó befolyás gyakorlásának lehetősége, ennek megítélése az engedélyezési eljárás egyik feladata. A rendelet koncepciójában a tartósan fennmaradó és az ellenőrzés lehetőségét biztosító „meghatározó befolyás” jelenti a koncentráció megvalósulását. Az ellenőrzés lehetősége a konkrét esetek körülményei alapján mondható ki; a megszerzett kisebbségi részvényhányad is elég lehet, ha a szétszórt kisrészvényesekre tekintettel gyakorlatilag jelentős hatalmat ad (a részvényekhez kapcsolódó jogok, a részvényesi struktúra, az alkalmazandó társasági jog vonatkozó szabályai a fontosabb vizsgálandó szempontok acquisition esetén). A zöld könyv

javaslata szerint bizonyos esetekben különleges feltételek hiányában is egyes tagállami fúziós szabályokhoz hasonlóan ki kellene terjeszteni a rendelet hatályát a kisebbségi részesedésszerzésre, mivel ezek megváltoztathatják az adott vállalkozás versenyzési hajlandóságát. Értelemszerűen, mind az egyirányú részesedés, mind a kereszttulajdonlást eredményező részvényátruházások a rendelet hatókörébe eshetnek. A közvetlen ellenőrzés mellett a közvetetten, áttételesen megvalósuló kontrollt is érinti a koncentráció jelentése. A közvetett kapcsolatokra a vertikálisan többszintű vállalatcsoportok a leggyakoribb példa, ahol az ellenőrzést megszerző társaság maga is egy másik társaság irányítása alatt áll. A közvetett ellenőrzés valósul meg akkor is, ha egy konzorcium (társaságok szerződéses együttműködése) által erre a célra létrehozott vállalat szerez meg ellenőrzési lehetőséget. A koncentráció

megvalósulását a közös ellenőrzés is jelentheti, amikor több vállalkozás közösen szerez ellenőrzési lehetőséget valamely kívülálló társaság felett vagy közösen alapít vállalkozást (joint venture), ami felett az ellenőrzést együttesen gyakorolják. A tulajdoni hányadok egyenlőtlensége ellenére közös kontrollt jelent, ha a lényegi döntések csak együttesen hozhatók meg. Az ellenőrzési lehetőséget közösen birtoklók körébe csak azok a közösen eljáró vállalkozások tartoznak, akik a tulajdoni hányaduk és tényleges lehetőségeik szerint az ellenőrzést gyakorolni tudják (pl. a magyarországi BKD Bank létrejöttekor az alapítók közül a Dresdner Bank és a Banque Nationale de Paris által gyakorolt közös ellenőrzés volt megállapítható, mivel részvényhányaduk 37-37 % volt és az irányítás, az ügyvezető igazgató és helyettese kinevezése általuk történt; az OKHB 26 %-os részesedésével és irányítási

jogosultságok nélkül nem került a közös ellenőrzést gyakorlók közé). Az a tranzakció önmagában is koncentráció létrejöttét jelenti, aminek során az ellenőrzést közösen gyakorló társaságok közül valamely egyedüliként szerzi meg az ellenőrzési lehetőséget a korábban közösen uralt vállalat felett. Ilyenkor tehát a rendelet szerinti követelmények alkalmazandók a közös kontrollt egyedüli ellenőrzési lehetőséggé változtató ügyletre. Szintén egy külön koncentráció megvalósulását jelenti, ha a közös ellenőrzés fennmarad, viszont az azt gyakorló felek egyike megváltozik (a közös ellenőrzésbe belépő vállalkozás, illetve az ezt megvalósító tranzakció lesz vizsgálandó). Bizonyos tranzakciók nem tartoznak a rendelet hatálya alá (lásd 3. cikk (5) bekezdés) A kivett esetek: bankok, biztosító társaságok és más pénzintézetek által ideiglenesen, az értékesítés céljával történt részvényszerzés; a

csőd- vagy felszámolási eljárás során a 188 Lásd L’Oreal/Procasa/Cosmethique Iberica/Albes Bulletin EU 9-1997, 13. o KLM/Air UK uo 14 o 77 csődgondnok 189 vagy felszámoló által gyakorolható ellenőrzés, a pénzügyi holdingok általi részesedésszerzés abban az esetben, ha az irányításban a versenymagatartást befolyásolóan a befektető nem vesz részt. Általános gyakorlati iránymutatásért mindenképpen hasznos a rendelet szövegén túl a Bizottságnak a koncentráció fogalmát értelmező közleményéhez fordulni, amelyben pl. az irányításszerzés különböző módozatainak, az egyedüli vagy közös irányítás releváns szempontjainak, a vétójogok értékelésének, az irányítási struktúra változásában beálló körülmények megítélésének gyakorlati tapasztalatait és jövőbeni megközelítéseit lehet megtalálni 190. Külön fontos kérdés a közös vállalatok megítélése. A joint venture keretében koncentrációról

vagy a vállalkozások 81. cikk szerinti együttműködéséről lehet szó A rendelet 3. cikkének módosított (2) bekezdése adja meg az alapvető kritériumot: koncentrációnak az olyan közös vállalkozás minősül, amely tartósan gyakorolja egy autonóm gazdasági alany minden funkcióját (full-function joint venture). Ebben a megközelítésben tehát alapvetően az önálló gazdasági entitásként megfogható közös vállalkozások kerülnek a fúziókontroll rendelet hatálya alá, ugyanakkor az EK Bizottság világossá tette, hogy a fúziókontroll keretében adott esetben kitér ezen együttműködések 81. cikk alapján való vizsgálatára is, amennyiben a fúzió az anyavállalatok piaci magatartásának koordinálásával is jár 191. A korábban követett megközelítést a koncentratív és a kooperatív joint venture elhatárolásáról tehát felváltotta az új mérce, a „teljes-funkciójú és tartós önálló gazdasági alany” koncepció.

Általánosabb szempontként mondható az elhatároláshoz, hogy pl. ha az alapítók saját aktivitásuk kiegészítéséül hozzák létre, vagy tevékenységük egy részének átruházásával töltik meg a közös vállalatot, vagy ha az csak az alapítóinak szállít, illetve beszerzéseit csak tőlük vásárolja, ha üzleti tevékenységének fennmaradása vagy fejlődése az alapítóktól függ, nem tekinthető a közös vállalat koncentratív jellegűnek. Az önállóság és a tartós működés érdekében a pénzügyi, technikai, humán forrásokkal a közös vállalatokat el kell látni. Az autonómia fontos mutatója lehet, hogy a joint venture rendelkezik-e saját üzletpolitikával, kereskedelmi kapcsolataiban önállósággal vagy pedig gazdaságilagkereskedelmileg az alapítók tevékenységébe integrálódik. Az alapítók fontos döntéseket nyilván fenntarthatnak (tevékenységi kört, tőkésítés mértéket, nyereség felosztását illetően), azonban ha a

kereskedelempolitikai döntések is az alapítóknál maradnak, ez valószínűvé teszi, hogy a közös vállalat csak saját piaci érdekeik képviselője (különösen ha ugyanazon piacon működnek). Nem teljesül a „full-function joint venture” koncepció, ha a létrehozatalának a célja vagy hatása az alapítók piaci magatartásának koordinációja. Vonatkozik ez a negatív feltétel a közös vállalat és akár csak egyik alapítója közötti viszonyra is. Ennek a feltételnek leginkább az a megoldás tesz eleget, ha az alapítók mindegyike tartósan kivonul a közös vállalat piacáról (és más kapcsolódó piacokról: alkatrész, beszerzés, forgalmazás, nyersanyag stb.) Kényes elhatárolási kérdés lehet annak megítélése, hogy a közös vállalat létében testet öltő érdekközösség, illetve az emiatt fenntartott kapcsolatok milyen ponton válnak az érintettek versenyellenes együttműködésévé. A koordinációt jelentő esetek leggyakrabban: a

közös vállalat átveszi az alapítók korábbi tevékenységét; az alapítók számára kezd új üzleti tevékenységbe; az alapítók meglévő piacára belépve működik; az alapítók tevékenységéhez fontos kapcsolódó piacokon kezd el működni. A számos eset közül a BSN-Nestlé/Cokoladovny ügyben hozott döntés lehet példa a szempontok mérlegelésére. A BSN francia nagyvállalat, többek között az aprósütemények jelentős gyártója. A Nestlé a csokoládék piacán az egyik legnagyobb értékesítő. Közösen szereztek ellenőrzést a cseh gyár felett, ami a korábbi Csehszlovákia piacán fontos gyártója a csokoládés aprósüteményeknek, csokoládés bonbonoknak. Az EK Bizottsága a három gyár termékei közti hasonlóságra, valamint a Közösség és a közép-európai országok közötti szabadkereskedelemre tekintettel a közösen ellenőrzött cég, valamint a BSN és a Nestlé közötti versenyellenes együttműködés lehetőségét

állapította meg. Ezért a tranzakciót nem tekintette koncentrációnak 192 189 Az ezzel kapcsolatos gyakorlati problémák kapcsán lásd Anker Sorensen and Matthew Kennedy: Hollow Ring to Merger Control Regulation Exception. ECLR 1995 5 szám (bár lehet, hogy ez túl régi cikk) 190 OJ C 66. szám, 1998 5 o 191 XXVIIth Report on Competition Policy, 154. pont 192 XXIInd Report on Competition Policy, 131.o 78 A módosítás utáni joggyakorlatból a fentebb említett szempontok alkalmazására lásd az RSB/Tenex/Fuel Logistic 193 ügyet (ahol a saját tárgyi és személyi feltételek hiánya miatt nem lehetett szó „full-function” közös vállalatról 194), a Stinnes/Haniel Reederei esetet 195 (ahol az anyavállalatok jelentősen jelen maradtak a joint venture piacán, ez pedig a koordinált magatartást nagyban valószínűsítette 196), vagy a Preussag/Voest-Alpine ügyet 197 (ahol a közös vállalat a nyersanyag beszerzésben teljesen az alapítótól függött

198). A módosítást megelőző gyakorlatot a kooperatív és koncentratív közös vállalkozások megkülönböztetése tárgyában kiadott bizottsági közlemény foglalja össze 199, az önálló gazdasági egység feladatait tartósan ellátó közös vállalat (full-function joint venture) gyakorlati jelentést pedig egy újabb közlemény foglalja össze 200. 5.4 A megítélés alapvető kritériumai A 4064/89/EGK rendelet hatálya alá tartozó koncentrációk a közösségi egységes piac tartalmával, céljaival való összeegyeztethetőség mentén mérettettnek meg. A megítélésben fontos szempontok: a hatékony verseny védelme, tekintettel a piac struktúrájára és a közösségi vagy külföldi vállalkozások által támasztott tényleges vagy potenciális versenyhelyzetre; továbbá a tranzakcióban szereplő vállalatok piaci pozíciója és gazdasági-pénzügyi ereje, az üzleti partnerek és fogyasztók lehetőségei, a keresleti és kínálati trendek, a

gazdasági-technikai fejlődés (ha a versenyt nem akadályozza és a fogyasztók előnyére válik). Amennyiben a koncentráció olyan domináns gazdasági-piaci pozíciót teremt vagy a meglévőt oly módon erősbíti, hogy annak eredményeként a hatékony verseny a közös piacon vagy jelentős részén érdemlegesen korlátozott lesz, az ügylet a közös piac lényegével össze nem egyeztethető. A 2 cikk (3) bekezdésének fenti szóhasználatából is látszik, hogy a domináns pozíció az értékelés egyik fontos kategóriája. A releváns termék- és földrajzi piac meghatározásának szempontjai, illetve a dominancia mibenléte kapcsán visszautalunk a 82. cikk bemutatásakor írtakra, minthogy a rendelet gyakorlata a 82. cikk alkalmazásának tapasztalataira épül ezekben a kérdésekben A rendelet preambulumában fellelhető egyfajta gyakorlati orientációnak szánt közlés, miszerint ha a koncentrációban résztvevő vállalkozások együttes piaci részesedése

nem haladja meg a 25 %-ot, a tranzakció megengedhetőségét jelzi. A rendelet kapcsán is a 35-40 %-os piaci részesedést szokás általában határként említeni. Jelentősen nagyobb piaci részesedés esetén is van példa a koncentráció megengedésére: a megnyílt külpiacokon lévő erős versenytársak miatt jöhetett létre a spanyol piac 80 %-át lefedő részesedéssel bíró egyesülés; a hatékony verseny fennmaradása és a kiépült versenytársi pozíciók, valamint a nagyvásárlók függetlensége tette engedélyezhetővé a Renault/Volvo 201 kamiongyártási üzletágak fúzióját a francia piac 54 %-ának birtoklása ellenére; a keresleti árérzékenység és a versenytársak azonnal reakciói miatt lehetett engedélyezett az olasz piacon majd 42 % részesedést jelentő Fiat/Ford ügylet. A közbeszerzésekről szóló irányelv hatálybalépése (ami kötelező tendereztetést jelent a Közösség minden vállalata számára egyenlő feltételekkel) volt

az egyik fontos szempont, amikor a 70 %-os német piaci részesedés ellenére a Mannesmann/Hoesch közös vállalat alapítását engedélyezték, 202 mivel a közbeszerzési irányelv új versenyt támaszt a német piacon is. Fontos ugyanakkor azt is megemlíteni, hogy a szabályozás reformjára készült legújabb javaslat előirányozza a fent említett dominancia teszt felváltását 203, a több versenyhatóság, így pl. az Egyesült Államok versenyhatóságai által alkalmazott, a verseny jelentős 193 RSB/Tenex/Fuel Logistic CMLR 4 (1997) 834 (IP) Bulletin EU 4-1997, 23. o 195 Stinnes/Haniel Reederei CMLR 5 (1997) 284 (IP) 196 Bull. EU 7/8-1997, 28 o 197 Preussag/Voest-Alpine CMLR 5 (1997) 572 (IP) 198 Bull. EU 10-1997, 23 o 199 OJ C 358. szám, 1994 200 OJ C 66. szám, 1998 1 o 201 Renault/Volvo CMLR 4 (1991) 297 202 Mannesmann/Hoesch OJ L 114. szám, 1992 34 o 203 A dominanciateszt megváltoztatásának szükségességéről lásd Joao Pearce Azevedo and Mike Wallert:

Dominance: Meaning and Measurement. ECLR 2002 7 szám 194 79 csökkenésének megtörténtét értékelő teszttel (bevett rövidítés szerint: SLC-teszt, significant lessening of competition). Tartalmilag a két teszt között számos hasonlóság van, és csak igen kevés esetben vezetnek eltérő eredményre, ugyanakkor a „verseny jelentős csökkenésének” tesztje egy sokkal inkább gazdasági megalapozottságú elemzésnek veti alá az összefonódásokat, és jogilag kevésbé merev, mint az „erőfölény” teszt. Ennek a tesztnek az alkalmazása egyrészt megkönnyítené az egyes versenyhatóságok közötti együttműködést, másrészt pedig nagyobb előreláthatóságot biztosítana a feleknek az összefonódásuk engedélyezésének kimenetele tekintetében. A releváns piac mellett a tartalmi megítélés másik alapvető kérdése az érintett vállalkozások meghatározása. Maga a rendelet 1 és 5 cikkében az érintett vállalkozásokat a hatály,

illetőleg a forgalmi kalkulációk megállapításával alapvetően kijelöli, a Bizottság e tárgyban kiadott közleménye 204 a tipikus helyzetekre szabottan próbálja ezeket értelmezni, azzal, hogy a konkrét ügyekben megjelenő gyakorlatában eszerint jár el. A különféle irányításszerzési megoldásokban szereplő „érintett vállalatok” kategóriát, a fúziók létrejötte utáni szétválás vagy feldarabolódás kérdéseit, a vállalati vagyon- és részesedéscsere ügyleteket, a természetes személyek, illetőleg a management irányításszerzését tárgyalja a közlemény, és világossá teszi, hogy az állami vállalatokat is a rendelet szerint érintettnek kell tekinteni, ha önálló döntési-gazdasági egységeknek számítanak (az állami vállalatok fúziója tehát a rendelet hatálya alá tartozik, lásd Texaco/Norsk Hydro. 205 A rendelet 2. cikke tartalmazza a koncentrációk értékelésének szempontjait Annak megállapításakor, hogy a

fúzió a közös piaccal összeegyeztethető-e vagy sem, a következő tényezőket kell figyelembe venni: a közösségi piac szerkezetére és a külpiaci eredetű versenykényszerre is tekintettel a Közösségen belüli verseny hatékonyságát és fennmaradását, a piacralépési akadályokat, a gazdasági partnerek számára nyitvaálló alternatívákat, a keresleti-kínálati állapotokat és tendenciákat, a fogyasztók érdekeit, a műszaki-gazdasági fejlődést (feltéve, hogy a fogyasztók javát szolgálja és nem akadályozza a versenyt). A megítélés eredményeként arról kell a Bizottságnak döntenie, hogy az adott koncentráció olyan erőfölényes helyzetet eredményezne-e, amely a Közösség piacán vagy annak jelentős részén a hatékony versenyt jelentősen akadályozná. A kompetitív piaci struktúra fenntartásának szempontja általában erősebb, mint az egyes vállalkozások vagy ágazatok szempontjából felvetődő hatékonysági, iparpolitikai

érvek 206. Ezt mutatja pl a Saint-Gobain/Wacker-Chemie/NOM eset, 207 ahol a Bizottság a fúziót megtiltotta, mivel a gazdasági nehézségek figyelembe vételétől fontosabbnak tartotta, hogy a fogyasztók érdekében is egy versenypiaci struktúra megóvását biztosítsa (a fúzió az adott termék két legnagyobb gyártóját törekedett egyesíteni a gazdasági nehézségekre adott válaszlépésként, de ez domináns pozíció létrejöttét eredményezte volna és a kisebb versenytársak életképességét is veszélyeztette volna). Esetenként alakul annak megítélése is, hogy a vállalatok összeolvadásának értékelésekor mennyiben kell és lehet a rendeletre alapozottan figyelni a társadalmi-szociális szempontokra. Ezek is elfogadott mozgatói lehetnek egy-egy döntésnek, különösen arra tekintettel, hogy a rendelet preambulumában is utalás történt a szociális kohézió elősegítésének közösségi célkitűzésére. A hatékonysági,

társadalmiszociális szempontok figyelembevételének gyakorlata nem teljesen egyértelmű Ezt mutatja például, hogy míg az Elsőfokú Bíróság a Perrier ügyben hivatkozott a preambulum 13. bekezdésére, addig a France v. Commission ügyben a Bíróság nem tulajdonított különösebb jelentőséget e bekezdésnek 208. A Zöld Könyv tartalmaz arra vonatkozó javaslatot, hogy az amerikai példát kötve szükséges lehet egy hatékonysági védelem konkrét megjelenítése a Rendeletben. A horizontális összekapcsolódást jelentő koncentrációk mellett a vertikális összeolvadással járó ügyletek is a rendelet szerinti versenykorlátozó hatásúak lehetnek az 204 OJ C 66. szám, 1998 14 o Texaco/Norsk Hydro CMLR 4 (1995) 313 (IP) 206 A hatékonysági védelem kapcsán lásd még Noel, P.E: Efficiency considerations in the assesment of horizontal mergers under European and U.S antitrust law ECLR 1997 18 szám, The efficiency defence and the European system of merger

control in European Economy ECLR 2001. 5 szám, Jenifer Halliday: The Recognition, Status and Form of the Efficiency Defence to a Merger: Current Situation and Prospects for the Future World Competition. ECLR 1999 4 szám 207 Saint-Gobain/Wacker-Chemie/NOM OJ L 247. szám, 1997 1 o 208 Lásd bővebben C.J CookCS Kerse: EC Merger Control London, 2000, Sweet& Maxwell 205 80 egymással összekapcsolódó piacokon. Ennek vizsgálatára példa a Matsushita/MCA ügy, 209 ahol a filmeket és műsoros hanghordozókat gyártó MCA felvásárlója az egyik vezető szórakoztató elektronikai gyártó (Panasonic, Technics) volt. A felvetődő kérdés pedig arra irányult, hogy a felvásárlást követően a vertikális kapcsolódást versenyellenes módon kihasználhatja-e a japán cég (pl. az MCA termékeket csak saját készülékeivel kompatibilissé alakítva). A kialakult gyakorlat szerint az előállítás, forgalmazás különböző szintjein működő vállalkozások

egyesülésekor a versenykorlátozás lehetőségét a szomszédos piacokra tekintettel is meg kell vizsgálni. A vertikálisan integrált vállalkozást eredményező fúziónak a piacelzáró hatására tekintettel született tilalmazó bizottsági döntés a Nordic Satellite Distribution esetben, 210 ahol a kapcsolódó piacokon (a kábeltévés és fizető csatornás szolgáltatások, illetőleg a műholdvevő-transzponderek és a műsortovábbítás) kialakult pozíciók kölcsönösen erősítve egymást versenyellenes struktúrát eredményeztek 211 (hasonló megközelítésű bizottsági határozatként lásd még az MSG Media Service ügyet, 212). A Bizottság megtiltotta azt a koncentrációt is, aminek eredményeként a Holland Media Group nevű közös vállalat a hollandiai televíziós reklámok piacán domináns helyzetbe jutott (horizontális versenyviszonyok szempontja), továbbá egyik alapítója a televíziós műsorok gyártásában egyébként is fennállt

meghatározó pozícióját tovább erősítette, mert az áruját megvásárló közös vállalathoz preferenciális kapcsolata lett (vertikális vonatkozás). 213 A koncentráció értékelésekor a közös dominancia kezelését bizonytalanná tette, hogy a rendeletszövege ezt nem említi kimondottan, mint a 82. cikk A közösségi versenyjog egészében funkcionáló rendelet alkalmazásában a Bizottság gyakorlatában elfogadott lett, hogy az olyan tranzakciók, amelyek több vállalkozás által uralt domináns pozícióhoz vezetnek, szintén a hatálya alá tartoznak (lásd a Nestlé/Perrier ügyben 214; XXIInd Report on competition policy, 138. és 145 o, továbbá a kollektív dominancia kérdéséhez lásd még a Kali und Salz/MdK/Treuhand esetet, 215 OJ 1994 L186/38) 216. A tilalmazó bizottsági határozattal végződött Gencor/Lonrho ügyben 217 a Bizottság definiálni próbálta, hogy milyen körülmények között állapítható meg „oligopolisztikus dominancia”:

aktív összejátszás nem szükséges egy oligopol piac szereplői részéről a dominancia kimondásához, hanem az oligopólium tagjai részéről a puszta adaptáció (a követő magatartás) elégséges ennek a speciális fajtájú kollektív dominanciának a megállapíthatóságához. A konkrét eset szerint: a kevés szereplővel működő világméretű platinapiacon végbemenő koncentráció egy strukturális okokból eredendően oligopolisztikus piacot duopoliummá alakítana (a kitermelés három jelentős szereplőjéből kettő maradna meg független vállalkozásként). A dél-afrikai kitermelésre épülő világméretű értékesítés piacán a szereplők csökkenésével járó fúzió egy erős versenytársat iktat ki (közös felvásárlással) a piacról, a létrejövő duopólium hatására a piaci verseny mind strukturális okokból, mind az együttműködés könnyebbsége miatt jelentősen korlátozódik. Integrált világméretű piacról lévén szó, a

versenyellenes hatás (árnövekedés) a Közösség területén is előreláthatóan és ténylegesen bekövetkezne 218. A szintén megtiltott Airtours/First Choice 219 volt az első eset, ahol három vállalkozás együttes közös erőfölénybe kerülésének lehetősége vezetett a tilalomhoz. A Bizottság értékelése szerint az összefonódást követően az utazási szolgáltatásokat nyújtó 209 Matsuhita/MCA CMLR 4 (1992) M36 Nordic Satellite Distribution OJ L 53. szám, 1996 21 o 211 OJ L 53. szám, 1996 20 o 212 MSG Media OJ L 364. szám, 1994 1 o 213 Lásd a tiltás után átalakított közös vállalatról is: RTL/Veronica/Endemol OJ L 134. szám, 1996 21 o 214 Nestlé/Perrier OJ L 356. szám, 1992 1 o 215 Kali und Salz/MdK/Treuhand OJ 1994 L186/30 216 Lásd még Boris Etter: The Assesment of Mergers in the EC under the Concept of Collective Dominance: An Anakysis of the Recent Decisions and Judgements – an Economic Approach. World Competition, 2000 szeptember 3.

szám 217 Gencor/Lonrho OJ L 11. szám, 1997 42 o 218 OJ L 11. szám, 1997 30 o Lásd még Francisco Enrique Gonzalez-Diaz: Recent Developements in EC Merger Control Law – The Gencor Judgement. World Competition, 1999 szeptember 3 szám 219 IV/M. 1524 Airtours/First Choice Lásd részletesebben Massimo Motta: EC Merger Policy and the Airtours case, ECLR 2000. 4 szám, Christensen and Rabassa: The Airtours decision: Is there a new Commission approach to collective dominance? ECLR 2001. 6 szám 210 81 Airtours/First Choise vállalkozás és a két fennmaradó nagy versenytárs közös erőfölénybe kerülne a rövid távú utak szervezésének piacán, mivel a három vállalkozásnak érdekében fog állni a kapacitáskorlátozás, mely az árak emelkedéséhez fog vezetni. A három utazási iroda korábbi 68%-os piaci részesedése 79%-os lett volna és képesek lettek volna arra, hogy megállapodás nélkül összehangolják a piaci magatartásukat, és így a kisebb független

utazási irodák piacról való kiszorulását eredményezhette volna az összefonódás utáni piaci struktúra. A felek Bírósághoz fordultak, és az utóbbi hatályon kívül helyezte 220 a bizottsági határozatot. Az Elsőfokú Bíróság szerint három tényező kell ahhoz, hogy a közös erőfölény megállapítható legyen: (i) a piac jellegzetességei: annak érdekében, hogy követni tudja a közös stratégiát, az oligopólium valamennyi tagjának tudnia kell, hogy a többiek hogyan viselkednek, (ii) szükség van valamilyen elrettentő eszközre, melynek segítségével meg lehet akadályozni, hogy az egyes tagok eltérjenek a közös politikától, (iii) a stratégiának alkalmasnak kell lennie arra, hogy kiállja a versenytársak (jelen esetben a kisebb utazási irodák) és potenciális versenytársak támadásait, illetve a fogyasztók reakcióit. A Bíróság szerint a Bizottság határozatában nem igazolta, hogy a szükséges három feltétel teljesült. A

konkrét tranzakciók vizsgálata kiterjed mindazon elemekre, amelyek tartalmuk vagy következményük szerint versenykorlátozást jelenthetnek. Elvileg ezek két csoportra oszthatók, a koncentráció kivitelezéséhez objektíven szükséges korlátozásokat tartalmazó megoldások elválaszthatók azoktól a többletkorlátozást jelentő járulékos elemektől, amelyek önálló mivoltukban ítélendők meg (a 81. és 82 cikkek alapján) A rendelet 8 (2) szakasza szerint a koncentráció engedélyezése egyúttal megengedetté teszi az ügylettel járó versenykorlátozó kikötéseket (ancillary restraints) is. A Bizottság kiadott egy a gyakorlatban követett szempontokat összegező közleményt a koncentrációval velejáró korlátozásokról 221, melyet 2001-ben váltott fel egy új közlemény 222. Az új közlemény szabályozási rendszere beleilleszkedik az EU versenyjogi szabályainak általános modernizációjába, melynek egyik vezérelve az egyszerűsítés. A

Bizottság 2001-től már nem fogja fúziós döntéseiben értékelni a járulékos korlátozásokat, azok jogi értékelését a feleknek maguknak kell elvégezniük. A velejáró korlátozásnak közvetlenül kapcsolódnia kell a koncentrációt megvalósító ügylethez, annak szorosan vett lényegéhez (az ellenőrzés megszerzése) és fontossági szintjéhez képest azonban elkülöníthető kell legyen. Annak gyakorlati jelentése, hogy a velejáró korlátozásnak a koncentráció megvalósulásához szükségesnek kell lennie azt jelenti, hogy hiányában a tranzakció nem kivitelezhető vagy csak bizonytalanságok, magasabb ráfordítás mellett, hosszabb időtartam alatt vagy a siker jelentősen kisebb esélyével. Az objektív megítélés mellett fontos a szükségesség vizsgálatakor figyelni az arányosságra, az ésszerűségi limitekre. Általános szabályt megfogalmazni nem lehet, a fenti követelmények a konkrét eset vizsgálatában minősítik az adott

versenykorlátozó kikötést. Amennyiben vita merül fel a felek között valamely kikötés szükségességéről, illetve velejáróságáról, úgy e kérdés eldöntése végett a tagállami bíróságokhoz kell fordulniuk. A Bizottság közleménye néhány kikötésről külön is szól. A versenysemlegességi kikötések járulékosak és elfogadhatók a vállalkozások átruházásakor, feltéve, hogy földrajzi és időbeli kiterjedésük, illetve a korlátozott tevékenység az ésszerűen szükséges határok között maradnak. Iránymutatásul tartalmazza közlemény, hogy goodwill és know-how együttes átruházásakor általában három éves időtartam helyénvaló, ha viszont pusztán goodwill átruházása történik, akkor elegendő két év. Kivételes esetekben a felek indokolása alapján hosszabb védelmi idő igazolható lehet A versenysemlegességi kikötésekre vonatkozó szabályok alkalmazandóak a non-solicitation és a confidentiality klauzulákra is. A

szabadalmak, védjegyek, know-how használatára vonatkozó szerződések nem jelenthetnek problémát, mégha kizárólagos jogot biztosítanak is, amennyiben tartalmukcéljuk a tranzakció értékét teszi valóssá (az átruházott eszközök és a hasznosításához kapcsolódó megoldások adják együttesen az ügylet értelmét). Földrajzi vagy az ügyfélkört érintő korlátozásoktól függővé tenni a használat jogát már a 81. cikkbe ütközhet, mint külön kezelendő (nem járulékos) kikötés. Az elfogadott licencia szerződések leggyakrabban azt szolgálják, hogy az adott tevékenységét, üzletágát átruházó vállalkozás tulajdonosa 220 T-342/99 OJ C 203. szám, 1990 5 o 222 OJ C 188. szám, 2001 3 o Lásd pl Niels Christian Ersboll: Commitments under the Merger Rsegulation ECLR 2001 9. szám 357 oldal, illetve Romina Polley: Die Neue Praxis der Europäischen Kommission zu Nebenabreden in der Fusionkontrolle Wettbewerb in Recht und Praxis 2002 3. szám

221 82 maradhasson a jogoknak és más területen hasznosítsa azokat. Adásvételi, szállítási szerződések megkötése szükséges lehet egy átmeneti időre, amikor a tranzakció korábban integrált tevékenységeket választ szét (pl. vállalkozás egy részének felvásárlásakor vagy a közös vállalatnak átadott tevékenység kezdetén). Az átmeneti idő a stabil önálló működés és piaci kapcsolatok kiépüléséig tart, ezalatt az új tevékenység biztonságát szolgáló kikötések megengedettek, mint az ügylethez kapcsolódó korlátozások. Kizárólagos vásárlást vagy szállítást előíró klauzulák azonban csak kivételesen lehetnek elfogadottak, hosszabb távra szóló exkluzivitási előírások pedig főszabályként nem tekinthetők a fúzióval velejáró korlátozásnak (lásd pl. a Coca-Cola/Amalgamated Beverages ügyben 223) A szolgáltatási, illetve forgalmazási szerződésekre is a fent említett szabályok irányadóak. 224 A

negyedik említett kategória szerint közösen megszerzendő és azután egymás között felosztandó vállalkozás felvásárlásakor megengedhető egy olyan megállapodás, miszerint a részesedést szerzők nem tesznek külön versengő ajánlatot, illetve nem szereznek más módon részesedést az adott céltársaságban. Ennek a lehetséges kikötésnek a magyarázata abban áll, hogy a közös felvásárlás a két lépcsőben megvalósuló koncentráció első fázisa. Ahhoz, hogy a megszerzett vállalkozás felosztásával a két különálló tranzakcióval megvalósuló egyesülések létrejöjjenek, közvetlenül kapcsolódó és szükséges a közös felvásárlást szolgáló korlátozó kikötés. Rendelkezik még a közlemény a fentieken túlmenően arról az esetről is, amikor az anyavállalatok és a közös vállalataik között kerül sor versenytilalmi klauzula kikötésére. E klauzula általában 5 évre vagy a közös vállalat fennállásának idejére

szólhat, és azt a célt szolgálja, hogy a közösen létrehozott vállalkozás teljes mértékben kihasználhassa a ráruházott javakat, know-how-t és goodwillt, vagy megvédje az anyavállalatok érdekeit a közös vállalatban. A közleményben írt fenti példák mellett a gyakorlatban további járulékos korlátozásként értékelt kikötések is megjelennek (ezek összegzése az éves versenypolitikai jelentésekben is megtalálható; lásd pl. XXIInd Report on Competition Policy, 154. o-tól) 5.5 A fúziókontroll rendelet alkalmazási rendje A Bizottság versenyjogi főigazgatóságán belül egy külön részleg feladata a fuziókontroll-rendelet alkalmazása (Merger Task Force). A különféle eljárási hatáskörök megoszlanak a fúziós részleg, a versenyjogi igazgatóság vezetője, valamint a kompetens bizottsági tag (commissioner) között, a koncentráció megtiltásáról pedig formálisan a teljes Bizottságnak kell határoznia. A rendelet

funkcionálásának alapja a kötelező bejelentés (notifikáció) előírása. Ennek elmulasztása komoly bírságot eredményez és azzal jár, hogy a létrejött koncentráció (főszabályként) érvénytelen lesz. A tranzakció bejelentésére egy hét áll rendelkezésre a szerződés megkötésétől, a nyilvános felvásárlási ajánlat megtételétől, az ellenőrző részesedés megszerzésétől számítva (attól függően, hogy milyen módon történik a koncentráció). Külön formanyomtatványt dolgoztak ki, amit a bejelentéshez használni kell A bejelentést annak kell megtennie, aki az ellenőrzést megszerzi; közösen történő ellenőrzés szerzéskor vagy közös vállalkozás alapításakor mindegyik érintettnek feladata bejelenteni az ügyletet. A beadandó dokumentáció egy-egy példányát mindegyik tagállam haladéktalanul megkapja (ennek jelenősége alább látható lesz). A bejelentésekről, a határidőkről és a meghallgatás rendjéről szól a

fúziókontroll rendelethez kapcsolódó ún. implementációs rendelet (a Bizottság 447/98 EK rendelete 225). Gyakran kerül sor informális egyeztetésre a vállalkozások és a versenyjogi igazgatóság fúziós részlege között, leginkább a bejelentés szükségességéről (a rendelet hatályáról), a szándékolt tranzakció üzleti háttérnek megvilágításáról (a mérlegelés egyfajta kipuhatolásáról). A tranzakció nem valósulhat meg érvényesen bejelentés hiányában, illetve amíg a Bizottság határozata vagy hallgatása folytán a közös piaccal kompatibilisnek nem tekinthető. A nyilvános felvásárlások esetén a függő helyzet abban jelenik meg, hogy a részvényekhez fűződő szavazati jogot az ellenőrző részesedés megszerzője nem gyakorolhatja. Maga az érdemi eljárás két lehetséges fázisból áll. Az első szakaszban egy hónapon belül a következő döntések születhetnek: a bejelentett tranzakció nem tartozik a rendelet hatálya

alá; a közös piaccal összeegyeztethető; a tranzakció komoly vizsgálata szükséges. A 223 Coca-Cola/Amalgamated Beverages, OJ L 218. szám, 1997 15 o Lásd pl. BT/AT&T OJ C 342 szám, 1998 225 OJ L 61. szám, 1998 1 o 224 83 szoros egyhónapos határidőt a Merger Task Force általában tartani tudja. A határidő lejárta után, határozat hiányában a tranzakció engedélyezettnek tekintendő. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a Bizottság a Zöld Könyvben a határidők „burkolt” meghosszabbításaként a munkanapok szerinti határidő számítást javasolja. A felek könnyebb eligazodása végett 2000-ben a Bizottság kiadott egy közleményt az ún. egyszerűsített engedélyezési eljárásról 226 E közleményben határozza meg a Bizottság azon eseteket, melyek különleges körülmények hiányában nem tekintendőek versenyjogi aggályokat okozó koncentrációnak. Ilyen esetnek tekintendő pl az, ha két vagy több vállalat közös

irányítást szerez egy közös vállalat felett, melynek forgalma és/vagy a neki átadott tevékenységek forgalma az EGT területén kisebb 100 millió eurónál, és a közös vállalatnak átadott eszközök összértéke az EGT területén kisebb 100 millió eurónál. A kb másfél éves tapasztalatok szerint a bejelentett koncentrációk 40 %-a esik e közlemény hatálya alá, és az eljárások átlagos hossza 25 nap. A Zöld könyv az egyszerűsített eljárás további lerövidítését célozza meg. (Lehet, hogy ez az elejére kellene a küszöbszámokhoz!!) Előfordul, hogy az ügylet nem esik a rendelet hatókörébe, viszont a 81. vagy 82 cikkek alapján indokolt vizsgálat alá venni, ilyenkor az eredeti bejelentés a 81., illetve a 82 cikkek hivatalbóli alkalmazását indítja el. Az eljárás második fázisára azokban az esetekben kerül sor, amikor a tranzakció alapos vizsgálatot igényel; erre további négy hónap áll rendelkezésre. Ezen eljárási szakasz

megindításáról külön határozat születik, amit a kifogásokkal együtt a felek megkapnak. A szabályok szerint a megfogalmazott ellenvetések (statement of objections) közlése akkor kötelező, ha hátrányos döntés várható (a tranzakció megtiltása vagy feltételekhez kötése, a korábban megadott engedély visszavonása); a gyakorlatban a második fázis megindításakor a kifogásokat mindig szokás közölni. A rendelet működése során az esetek hozzávetőleg egytizedében indult csupán meg a második fázist jelentő eljárás. A Bizottságnak lehetősége van arra, hogy feltételeket szabjon a tranzakció engedélyezéséhez, a pontos feltételek általában a felekkel való tárgyalások során alakulnak ki (rendszerint az ügylet érintettjei dolgoznak ki a Bizottság aggályait figyelembe vevő megoldásokat, amelyekkel még meg kívánják valósítani a tranzakciót). A Bizottság feladata az, hogy bizonyítsa, hogy a koncentráció erőfölényt hoz

létre vagy erősít meg, míg a feleknek azt kell bizonyítaniuk, hogy vállalásaik alkalmasak a felmerülő versenyjogi aggályok eloszlatására. A vizsgálat eredménye lehet még a tranzakció feltételek nélküli engedélyezése, vagy a megtiltása, továbbá a korábban adott engedély visszavonása (ha az helytelen információkon alapult vagy a megszabott feltételeket nem tartották be). A Bizottság határozatának felülvizsgálatáért az Elsőfokú Bírósághoz lehet fordulni. A feltételektől függő engedélyezés a Bizottság számára többfajta követelmény megfogalmazását teszi lehetővé, aminek teljesítésével a fúzió zöld utat kaphat. A Bizottság 2001-ben közleményt 227 adott ki az általa alkalmazható feltételekről, illetve kötelezettségekről. Attól függően, hogy maga a tervezett tranzakció a koncentráció milyen típusát jelenti, a Bizottság feltételei is a részvényesi struktúra megváltoztatását, az irányított vállalaton

belüli részesedés csökkentését, meghatározott vagyonrészek, illetőleg üzleti tevékenység (vagy külön a márkanév, védjegy, szabadalom) elidegenítését tartalmazhatják, továbbá a fúziós entitás üzletmenetére vonatkozóan is megfogalmazhatnak követelményeket (pl. a szerződéses kapcsolataik irányára, a szellemi tulajdonjogok felhasználásának engedélyezésére, bizonyos kizárólagossági kapcsolatok elkerülésére, piacralépési lehetőség biztosítása a birtokolt infrastruktúrához való hozzáféréssel). Tapasztalatokra építve a közlemény hangsúlyozza, hogy a strukturális jellegű feltételek mint a magatartási jellegű hatékonyabban oszlatják el az aggályokat 228, kötelezettségvállalások. A feltételekkel szemben általános igény, hogy azok ténylegesen megvalósítható előírások vagy a vállalkozások által tett reális vállalások legyenek, illetőleg kielégítsék a célhozkötöttség és az arányosság

kívánalmait. A felek vállalásaival szembeni további követelmény, hogy az első fázisban a bejelentést követő három héten belül, míg a 226 Commission Notice on a simplified procedure for treatment of certain concentrations under Council Regulation (EEC) No 4064/89. OJ C 217 szám, 2000 227 Commission notice on remedies acceptable under Council Regulation (EEC) No 4064/89 and under Commission Regulation (EC) No 447/98. OJ C 68 szám, 2001 228 Ezt a vélekedést támasztják alá a közlemény hatálybalépése óta lezajlott eljárások tapasztalatai. Lásd Mario Monti beszéde: The Commission notice on remedies – one year after (www.europaeuint/comm/competition/speeches/index speeches by the commissionerhtml) 84 második fázisban az eljárás megindítását követő három hónapon belül kell megtenni azokat. A feltételek, illetve kötelezettségek teljesítését, teljesülését segíti elő a felek által meghatalmazott ún. „trustee”, (pl egy

befektetési bank) A „trustee” általában a Bizottság jóváhagyását követően mindazon intézkedéseket megteheti, amelyek a feltételek, vagy kötelezettségek teljesítéséhez szükségesek. Eljárási szempontból is speciális esetet jelent az az ügytípus, amikor valamely tagállam utalja a fúzió megítélését a Bizottsághoz (nem lévén tagállami belső fúziókontroll szabályozás, mint Hollandiában vagy Finnországban). Ilyenkor a közösségi dimenzió paraméterei nem feltétlenül teljesülnek, meglehet, hogy egy döntően adott tagállamon belüli relevanciával bíró koncentráció lesz a közösségi jog alapján és az EK Bizottság eljárásában elbírálva. Ilyen esetben a kötelező notifikáció a Bizottság felé nyilván nem kötelező, a bejelentés következménye sem él, illetőleg az elmulasztása miatti bírság sem fenyeget. Adott esetben a koncentráció megvalósul, mire a tagállam hatóságának kérése alapján az EK Bizottság

eljár és határozatot hoz. Amikor a brüsszeli határozat tiltást vagy feltételszabást tartalmaz, az illető vállalkozások ennek eleget kell tegyenek, mégha már a fúzió meg is valósult. A hollandiai eredetű Blokker/ToysRUs ügyben 229 a Bizottság a tilalmazás mellett a már megszerzett ellenőrző részvényhányad elidegenítését írta elő. A finn vonatkozású Kesko/Tuko esetben 230 történt meg először, hogy a Bizottság tiltó határozata miatt egy már létrejött fúziós vállalat vagyonát szét kellett bontani (asset divestment), a megállapított eljárás és időrend szerint. 231 Ezek az intézkedések a koncentráció preventív kontrolljára modellezettek, rendszerint a fúzió megvalósulása előtt történik a feltételek meghatározása. A fúziókontroll eljárásban szereplő felek meghallgatásának kötelezettségét a rendelet kimondja, a technikai szabályokat pedig a fentebb hivatkozott ún. implementációs rendelet tartalmazza. A

védelemhez való jog, és ezen belül a felek meghallgatáshoz való jogának megfelelő érvényülését a közvetlenül a versenyügyi biztos alá rendelt „Hearing officer” 232 biztosítja. Alapvető követelmény, hogy az érdemi határozatot megelőzően az érintett vállalkozásoknak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a koncentrációt jelentő tranzakció kapcsán megfogalmazott bizottsági kifogásokra reagálhassanak: a hátrányos döntést megalapozó bizottsági értékeléseket vagy konklúziókat ellenpontozzák, illetőleg adott esetben vállalásokkal vagy módosított elemekkel álljanak elő az engedélyezhetőség érdekében. A Bizottság csakis olyan ellenvetésekre alapíthatja a tilalmazó vagy feltételt előíró, továbbá a jóváhagyást visszavonó határozatát, amelyekkel kapcsolatosan a feleknek lehetőségük volt észrevételeiket megtenni. Az iratokba való betekintés joga a közvetlenül érintetteket főszabályként megilleti,

természetesen az üzleti titok körén kívül. A megfelelő érdekeltséget igazoló harmadikoknak is joguk van a meghallgatásra, ezt az igényüket a konkrét ügyekben elő kell terjeszteniük a Bizottság előtti eljárásban. Maga a rendelet pl. a munkavállalók képviselőit nevesíti is, akiket kérésükre meg kell hallgatni Ennek kapcsán vetődik fel, hogy a Bizottság határozatának felülvizsgálatát harmadikok miként kezdeményezhetik. Amikor a munkavállalók szervezete próbálta a bizottsági határozat megsemmisítését kezdeményezni, az aktorátust illetően az Elsőfokú Bíróság azt hangsúlyozta, hogy a fúziókontroll célja a versenystruktúrák megóvása, nem pedig a dolgozók érdekvédelme (erre más jogforrások adnak eszközöket, tagállami és közösségi szinten). Más típusú ügyekben használt formulát felidézve a Bíróság a munkavállalói képviseletet a fúziókontroll-rendelet szerint megillető prerogatívák védelméhez,

illetőleg alapeljárásbeli sérüléséhez kötötte a bizottsági határozat megsemmisítése iránti felülvizsgálat kezdeményezését. 233 A részvényeseknek ilyen jogosultságok nincs Egy újabb ítéletben 234 az Elsőfokú Bíróság elégségesnek mondta a Bizottság által adott kétnapos határidőt, hogy a módosított fúziós kondíciókra harmadik piaci szereplők reagálhassanak, a hatékony eljárás és a koncentrációt megvalósító vállalkozások jogbiztonsági érdeke erősebb, 229 Blokker/Toys’R’Us CMLR 5 (1997) 148 (IP) Kesko/Tuko ügy. OJ L 110 szám, 1997 53 o 231 Erről lásd OJ L 174. szám, 1997 232 Lásd bővebben 2001/462/EK, ESZAK: A Bizottság 2001. május 23-i határozata on the terms of refence of hearing officers in certain competition proceedings 233 Lásd pl. a T-96/92 sz Perrier’s Employees v Bizottság ügyben, ECR [1992] II-2579 o és a T-12/93 sz Vittel’s Employees v. Bizottság ügyben, ECR [1993] II-449 o 234 T-290/94. sz ügy,

230 85 semmint a harmadikok reagálási lehetőségének feszítettségét enyhíteni kellene (nyilván esetfüggő a megfelelő rugalmasság konkrét mércéje). 5.6 Közösségi és tagállami fúziókontroll A rendelet hatálya alá tartozó koncentrációk megengedhetőségéről kizárólag a Bizottság hozhat döntést, a tagállamok saját szabályaikat a közösségi dimenziójú vállalati egyesülésekre nem alkalmazhatják. Ez a hatáskörelhatárolás a rendelet egyik lényegi elve, ami azt kívánja elérni, hogy egy adott tranzakció egyetlen vizsgálat, egyetlen szabályozás és döntési kompetencia körébe tartozzon (one stop shop). Bizonyos lehetőségek a tagállami érdekek érvényesítésére azonban fennmaradtak. (i) A 21 (3) cikk értelmében a rendelet alkalmazásához nem tartozó érdekeik védelmében a tagállamok intézkedéseket hozhatnak a koncentrációk kapcsán. Értelemszerűen ezek nem jelenthetik a közösségi jog más elveinek (a

diszkrimináció és tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozásának tilalma; arányosság kívánalma) sérelmét. A rendelet szövegében elismert ilyen jogos érdekek a köz- és az állam biztonsága, a média pluralitásának megőrzésére, a tagállami hatóságok által gyakorolt felügyeleti (prudenciális) szabályok érvényesítése. Az első ilyen ügyben a brit vízügyi törvény bizonyos szempontjainak egy közösségi dimenziójú koncentrációra való alkalmazása történt, míg később a portugál pénzügyminiszter határozatát kellett megvizsgálnia a Bizottságnak e cikk alapján, mivel a miniszter megtiltotta a belga Holderbelnek, hogy részesedést szerezzen a portugál Cimpor cementgyárban. Egyik esetben sem a rendeletben is említett „elismert tagállami érdek” körébe tartozott az illető kérdés, így a 21(3) cikkben írt egyedi „igazolási eljáráshoz” kellett folyamodni, amikor a Bizottságnak külön döntenie kell arról,

hogy elfogadja-e az adott tagállami érdekhivatkozás megengedhetőségét. Az értékelésben lényegében azt a mércét alkalmazta, amely a integrációs gazdasági szabadságok körében irányadó valamilyen korlátozó tagállami szabály megítélésére: a tagállam legitim érdekének elvi elfogadhatósága az első szempont, utána ennek korlátozó természetét kell értékelni (ne legyen önkényes diszkrimináció állampolgársági-honossági alapon a tagállamok jogalanyai között, ne legyen szó a tagállamközi kereskedelem bújtatott korlátozásáról), valamint a célhozkötöttség és az arányosság követelményét is ki kell állnia a tagállami szabálynak 235. Ezt a tagállami érdekérvényesítési lehetőséget adó mechanizmust pártfogóira utalva „angol klauzulának” is nevezik. (ii) A tagállami érdek kifejeződésének másik esetét a rendelet 9. cikke tartalmazza: a tagállam kérheti a Bizottságtól, hogy a tagállami hatóság a tagállam

joga szerint járjon el a koncentráció elbírálásában. Ennek feltétele, hogy a Bizottság álláspontja szerint is megállapítható egy elkülönült tagállami piac (distinct market), amelyen az ügylet versenykorlátozó következményei önállóan érzékelhetők. A tagállamoknak a Bizottság által megküldött bejelentési-dokumentáció alapján három hét áll rendelkezésükre, hogy a fenti értelmű indítványt előterjesszék. Az elkülönült tagállami piac létét elfogadva a Bizottság maga is eljárhat vagy az eljárást a koncentráció egészének vagy maghatározott részének a megítélésére a tagállam hatóságának engedheti át. A Bizottság megtagadhatja a tagállamhoz való áttételt ha annak nem látja az alapját fennállni, a tagállamhoz címzett ilyen döntés ellen a Bírósághoz lehet fordulni. Ha a Bizottság időben nem hoz határozatot az átengedési indítványról, a tagállam lesz jogosult eljárni. A Bizottság a „német

klauzulának” nevezett 9 cikk használhatóságát kivételes esetekre korlátozza, évente néhány ügy van csupán, amikor a tagállamokhoz való áttételt elrendeli (a rendelet első három évében összesen két ilyen eset volt, míg 2001-ben egy ügyet egészében, hat másikat részben utalt a Bizottság valamely tagállami hatósághoz). Ehhez a szubszidiaritás elvének lényegében nincs köze, mivel az önálló piac tagállamon belüli megállapíthatósága dönti el a kérdést, ez pedig a közösségi versenyjog egyszerű alkalmazását jelenti, nem pedig a párhuzamos hatáskörökben felvetődő közösségi-tagállami hatásköri terjedelem gyakorlásának vagy a közösségi fellépéstől való tartózkodás szempontját. (iii) A tagállamok szempontjait a fentivel ellentétes irányban is figyelembe veszi a rendelet. A 22 (3) cikk lehetővé teszi, hogy egy tagállam, illetőleg két vagy több tagállam együttesen, a Merger Task Force vizsgálatát és a

Bizottság döntését kérje olyan koncentráció 235 Lásd bővebben OJ C 322. szám, 1995 19 o 86 esetén, ami nem tartozik a rendelet hatálya alá és ami a tagállamon, illetőleg a közös felkérést tevő tagállamokon belül produkálja a versenykorlátozó következményeket (a tagállamközi kereskedelem legalább potenciális érintettsége itt is feltétel). A Bizottság azokat a feltétlenül szükséges intézkedéseket teszi meg, amelyek a kérelmező tagállam(ok)ban a hatékony verseny fenntartásához szükségesek. A preventív fúziókontroll a holland, a dán és a finn jogban nem volt a rendelet megalkotásakor biztosított (innen a „holland klauzula” elnevezése e bekezdésnek). Az első ügy amiben a klauzula alkalmazása felvetődött a British Airways/Dan Air 236 volt; a belga kormány annak vizsgálatát kérte a Bizottságtól, hogy egy akvizíció (a BA felvásárolta a Dan Air légitársaságot) korlátozza a versenyt Belgium területén. A

Bizottság értékelése szerint a Brüsszel-London járatott érintette a belgiumi piacot illetően az ügylet, ezen a járaton pedig más jelentős légitársaságok is működnek brüsszeli kiindulással, ilymódon fennmaradt a kellő intenzitású verseny, domináns pozíciót a felvásárlás nem eredményezett. A fentebb említett hollandiai eredetű ügyek (Holland Media Group, Blokker) szintén ekként kerültek a Bizottság eljárásába, mint ahogyan a korábban szintén hivatkozott finn vonatkozású Kesko/Tuko eset is. 2002-ben két alkalommal került sor e cikk alkalmazására (M 2738 GEES/Unison, és M. 2698 Promatech/Sulzer Technik), ugyanakkor a Bizottság úgy értékelte a 11 éves tapasztalatokat, hogy e cikk nem működik megfelelően, aminek leginkább a tagállami hatóságok közötti nem megfelelő információcsere és a tagállami eljárási szabályok különbözősége az oka. Így a rendelkezés működőképességének biztosításához elengedhetetlennek

mutatkozik a tagállami fúzióellenőrzési szabályok harmonizációja. 5.7 A versenyhatóságok együttműködése fúziós ügyekben A tagállamok versenyhatóságaival törénő kooperáció kereteit is meghatározza a rendelet. A bejelentések másolatát a Merger Task Force megküldi a tagállami szerveknek, ugyanígy az eljárás során kapott vagy kiadott dokumentumokat is. A konkrét esetek összefüggésében a megfelelő tagállami hatósággal a konzultáció folyamatos, ennek merülhet fel időközben is, hogy az ügyet a tagállamhoz célszerű utalni döntésre, vagy vetődhet fel, hogy a tagállam valamilyen érdekét a fúzió kapcsán érvényesíteni akarja. A Bizottság ügyzáró határozata előtt konzultációra kerül sor egy állandó testületként létező tanácsadó bizottságban, amely a tagállamok képviselőiből áll. E testület véleményt mond a Bizottság tervezett döntéséről, amit a „lehető legnagyobb mértékben” a közösségi

versenyhatóság figyelembe vesz és tájékoztatást is ad a tanácsadó bizottság számára, hogy a véleményét miként vette figyelembe. A tagállami hatóságokkal való kooperáció ritkán okoz érdekkonfliktuson alapuló problémákat, amikor a tagállami versenyjog és alkalmazása tartalmi vagy versenypolitikai szempontból a közösségi jogon alapuló brüsszeli eljárással szembenálló lenne. Több tagállami versenyhatóság együttes, párhuzamos együttműködése is előfordul az EK Bizottság által vizsgált ügyekben (lásd XXVIIth Report on Competition Policy, point 184). Ami sokkal problematikusabb, az a Közösségen kívüli versenyhatóságokkal való együttműködés, illetőleg a Közösségen kívüli tranzakcióknak a fúziókontrollról szóló EK rendelet alapján való megítélése, a rendelet valódi érvényesítése. Ilyen esetekben egy harmadik ország és a Közösség versenypolitikai céljai és szabályozásaik tartalma eltérhetnek,

méginkább belátható az eltérő megközelítés, ha figyelembe vesszük, hogy a nagy fúziók a világpiaci térszerzést is szolgálják. A Boeing/McDonnel Douglas 237 (MDD) frigy volt ezidáig a legnehezebb ügy a nemzetközi kooperáció szempontjából is. Az Egyesült Államok szövetségi versenyhatóságai (az Igazságügyi Minisztérium és a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság) határozottan képviselték az amerikai álláspontot a fúzió lehetővé tétele érdekében, nyilván nem feledve a világpiaci hatalom növekedését sem, amit több piaci szegmensben és számos technológiai vonatkozásban is eredményez a koncentráció. Az EK Bizottság szerint a fúzió a Boeing meglévő domináns helyzetét jelentősen erősíti, a MDD piaci pozíciójának átvételével, a hosszútávú kizárólagossági kapcsolatok létesítésének jobb esélyével, és a MDD hadiipari és űrkutatási technológiai eredményeinek közvetlen hasznosíthatóságával (amely

innovációk finanszírozása részben közpénzből történt). 236 237 British Airways/Dan Air CMLR 5 (1993) M61 (D) Boeing/McDonnel Douglas ügy OJ L 336. szám, 1997 16 o 87 Az EK Bizottság az érintett piacon szereplő egyetlen nagy versenytárs, a több tagállam vállalkozásaként működő Airbus érdekeire is figyelve fogalmazta meg a közösségi versenyjogból adódó kifogásait. A hatóságközi és diplomáciai egyeztetések sorozata után, a közösségi aggályok a kereskedelemi repülőgépgyártás szférájára szűkültek (az amerikai hadiipart érintő vonatkozásai a fúziónak tehát kikerültek a brüsszeli aktából). Erre a szférára vonatkozóan ugyanakkor a Boeing és az amerikai hatóságok több vállalást tettek, amelyekkel az EK hatóság támasztotta feltételeket teljesítették (kizárólagos ügyletek megszüntetése, szabadalmak engedélyezése, a dominanciával való visszaéléstől tartózkodás a beszállítókkal szemben, a

közpénzekből finanszírozott kutatási-fejlesztési projektekről évente jelentésküldés az EK Bizottságnak). Ennyiből is nyilván érzékelhető, hogy a versenyjogban kifejeződő politikai-külgazdasági konfliktusmezőben, az érdekek egyensúlyát keresve zajlott a hatóságközi kooperáció, aminek keretét egy korábban kötött megállapodás jelentette, elvi magja pedig a nemzetközi szívélyesség (international comity) tétele a másik érintett nemzetközi jogi jogalany érdekeinek figyelembe vételének „kötelezettségéről”. Az EK Bizottság végül a feltételek teljesülésével engedélyezte a fúziót. Az EK-amerikai kooperáció jól működött több esetben a fúziók megítélésében, de ugyanígy az ún. stratégiai vállalatszövetségek vizsgálatában is (lásd XXVIIth Report on Competition policy, 1997, points 326, 327). Nagyobb vihart kavart a GE/Honeywell 238 fúzió, melyet a Bizottság szembehelyezkedve az amerikai versenyhatósággal

megtiltott. A Bizottság megállapításai szerint a GE már önmagában erőfölényes helyzetben volt a nagyméretű kereskedelmi és regionális légijárművek hajtóműveinek piacán. A Honeywell vezető szerepet játszott a repüléselektronikai termékek, bizonyos repülőgépekben alkalmazott hajtóművek, valamint a hajtóművekhez szükséges indítóberendezések piacán. A felek egyesülése következtében megerősödött volna a GE erőfölénye, illetve az új vállalkozás erőfölényben lett volna azokon a piacokon is ahol a Honeywell korábban piacvezető volt. Az erőfölényes helyzet kialakulásához a felek tevékenységeinek horizontális átfedése, a GE pénzügyi ereje, a Honeywell tevékenységeibe történő vertikális integráció, és a felek kiegészítő termékeinek egy kézbe kerülése járult volna hozzá. A Bizottság vélekedése szerint a felek által előterjesztett vállalások nem voltak elegendőek mindezek megakadályozásához. A

tömörített tartalmi bemutatás után végül néhány érzékeltető adat a rendelet működésére. A rendelet hatálybalépése óta eltelt 11 év 239 alatt összesen 18 (ebből 2001-ben 5) esetben született a koncentrációt megtiltó határozat, a feltételektől függő engedélyezések aránya is kevesebb mint egytizede az összes indult eljárásnak. A notifikációk száma az első három évben hatvan körül volt, azóta folyamatosan emelkedik, 1997-ben 172, míg 2001-ben már több, mint 300 bejelentés érkezett a Bizottsághoz. Érdemi határozattal befejezett ügy 2001-ben háromszáznegyven volt. Az esetek közel felét a közös vállalkozások ellenőrzése jelenti, negyven százalékát pedig a társasági részesedések megszerzése (felvásárlások), kilenc százalékot jelentenek csupán a nyilvános felvásárlási ajánlatokkal megvalósuló koncentrációk. 238 M.2220 GE/Honeywell A felek megtámadták a döntést a Bíróság előtt A döntés kritikája

kapcsán lásd Matthias Planz and Cristina Caffara: The Economics of G.E/Honeywell ECLR 2002 3 szám 239 1990. szeptember 21-től 2002 augusztus 31-ig 88