Legal knowledge | Legal history » Római jog, Kötelmi jog

Római jog II. Kötelmi jog 501. Az obligatio fogalma és kialakulása 1. Az obligatio (kötelem) meghatározásának 2 nagy csoportja: A) Római meghatározásai, Paulus szerint: „a kötelem lényege nem abban áll, hogy mienkké tegyen egy dolgot vagy egy szolgalmat, hanem hogy valaki mást rászorítson arra, hogy valami adjon, valamit tegyen vagy valamiért helytálljon a számunkra.„ 1) A kötelemnél két - vagy több, de meghatározott - személy áll egymással szemben, ellentétben az in rem védelemmel ellátott jogokkal, ahol egy személy (pl. a tulajdonos) áll szemben mindenkivel Ezzel kapcsolatban szoktak beszélni a modern magánjogtud-ban a dologi jogviszonyok abszolút, illetve a kötelmi jogviszonyok relatív szerkezetéről. 2) A Paulus-féle meghatározásból az is kiderül, hogy a kötelmi jogban az adós ált-ban pozitív, aktív, tevőleges magatartásra van kötelezve, míg a dolgokkal kapcsolatos szabályzásnál a jogosult áltban negatív, passzív

magatartást vár el mindenkitől. 3) A dologi jogi (in rem actioval védett) jogosultságok „erősebbek„, mint az in personam actioval védett kötelmi jogaik. 4) A kötelmi jellegű jogosultság többnyire rövid életű, átmeneti jellegű. (Akkor zajlanak rendben a dolgok, ha a kötelem minél hamarabb megszűnik, normális teljesítés által.) Ezzel szemben a tulajdon és a hozzá hasonló in rem védelemmel ellátott egyéb jogok többnyire tartós jellegűek, élethossziglaniak. 5) További különbség: a dologi jogok keletkezése, módosulása és megszűnése csak a törvény által taxatíve és kógens jelleggel meghat. módokon lehetséges, a kötelmi jogviszonyokat viszont a fejlettebb római jogban a szerződő felek - privatautonómiája alapján - viszonylag szabadon hozzák létre. B) Iustinianus Institutiokban található definíció szerint: „a kötelem olyan jogi kötelék, amelynél fogva szükségszerűen biz. dolgok teljesítésére kényszerülünk

államunk jogának megfelelően„ 1/ A kötelmi jog = lekötelezés. Ezzel kizárja a kötelmek köréből a jogon kívüli (pl pusztán erkölcsi, vallási, illem- és becsületbeli) kötelezettségeket. 2/ A kötelemnél mindig jelentkezik biz. jogi kényszer Valaminek a teljesítésére kényszerülünk, mert a jog eszközeivel rászoríthatnak bennünket kötelezettségünk teljesítésére. 3/ Csak az kötelem, amit az állam, a jogrendszer ilyennek elismer, annak minősít. Mai értelemben: a kötelem olyan jogviszony, amelynél az egyik fél (hitelező, creditor) a másik féltől (adós, debitor) bizonyos magatartást követelhet, s amennyiben az adós ennek a kötelezettségének nem tenne eleget, a hitelező jogosult őt in personam actioval erre a magatartásra rászorítani. 2. Kialakulása E felfogása csak a fejlettebb jogban alakult ki. Az archaikus korban még a hitelezőnek az adós feletti korlátozott hatalmát látták benne. 2 alapvető forrásra vezetik vissza a

kötelem (a későbbi kötelemnek megfelelő viszonyok) keletkezését: a) A kötelem először a bcs-ek, a delictumok következményeként jelent meg. Ha valaki kárt okozott a másinak, testi sértést követett el ellene, stb., akkor az ilyen cselekményekből a sértettnek eleinte joga keletkezett arra, hogy bosszút álljon a jogsértőn, később lehetővé tették az elkövető számára, hogy magát a bosszútól „váltságdíj„ fizetésével megmentse, végül a jogrend kifejezetten kötelezte az ilyen elégtétel szolgáltatására (csak itt beszélhetünk kötelemről). /obligatio = megkötözés, bilincsbe verés; liberatio = megszabadulás, a kötelem megszűnése/ b) A kötelem eredetét elsődlegesen a szerződésben, a contractusban kell keresni. Sok tudós kiemeli az ősi szerződések szakrális jellegét, amelyek formájaként az isteneket tanúul hívó eskü szolgált. Ugyanakkor az ősi szerződéseknél a kötelező erőt nem a megállapodás

eredményezte, hanem az előírt külső forma betartása. A szerződésszegés lényegében a delictumokéhoz hasonlóan következménnyel járt: a hitelező elfoghatta a nem teljesítő adóst, megkötözve magánál tarthatta, s csak ha az adós vagy helyette más teljesített, akkor engedhette őt el. Az ősi kötelmi viszonyoknál élesen elválik a tartozás és az érte való felelősség. Különbség: pl ha a családtag hoz létre deliktuális kötelmet, ekkor a családtag csak tartozik, de nem felel, a pater familias viszont felel, de nem tartozik; a klasszikus jogban azonban a tartozás és a felelősség ált-ban már együtt jár. 502. Az obligatio fajai és keletkezési forrásai 1. Fajai 1) Civilis obligatio - honoraria (praetoria) obligatio A rómaiak a klasszikus korig csak egyféle kötelmet ismertek: azt, amelyet valamilyen civiljogi jogforrás tekint obligationak. Később azonban - amikor a praetor jogalkotó tevékenysége új kötelmeket (delictumokat) vezetett

be, kérdéssé vált, hogy ezek milyen elbírálás alá essenek. A klasszikus jog egymás mellé helyezte őket. (A civiljog és a praetori jog klasszikus kori összeolvadása ellenére még Ius. szerint is ez a kötelmek legfőbb felosztása) 2) Stricti iuris obligatio - bonae fidei obligatio Kezdetben csak az elsővel találkozunk, a preklasszikus korban azonban - a praetor tevékenysége folytán - mind nagyobb tért hódított a bona fides elve: kezdetben mint a követelés erkölcsi alapja, később pedig mint a marasztalás mértéke, így fokozatosan háttérbe szorul az első forma. 3) Naturalis obligatio („természetes kötelmek„) Eredetileg csak a hatalomalattiak peresíthetetlen kötelmeit jelentette, a fogalmat azonban a jogtudósok kiterjesztették az egyéb peresíthetetlen kötelmekre is. Fogalma: minden olyan kötelem, amelyet nem lehet peresíteni, amelynek nincs actiója. Minden vonatkozásban joghatással bír, ami abban nyilvánul meg, hogy az adós az ilyen

kötelmet önként teljesíti, ezt nem lehet sem ajándékozásnak, sem pedig tartozatlan fizetésnek tekinteni, s épp ezért ezt később nem is lehet visszakövetelni. Másrészt be lehet számítani, meg lehet erősíteni zálogjoggal, kezességgel és tartozás-elismeréssel, valamint notatióval teljes joghatású (peresíthető) civilis obligatióvá is át lehet alakítani. a) Legrégebbi esetei a hat.alattiak kötelmei voltak: női családtagok és a rabszolgák obligatiói, de a filius familias kötelmei csak a családon belül voltak azok; Digesta szerint még: b) a capitis demionutiót szenvedett személy c.d előtt keletkezett kötelmei, c) a pactumban kikötött kamatkövetelés, d) a pupillis gyámi hozzájárulás nélküli kötelezettségvállalása, e) a SC Macedonianum ellenére folyósított kölcsön, f) a büntetésből elvesztett követelés (talán az elévült követelés is). A modern jog álláspontjával szemben Ius. a szerencsejátékból (lusus alea)

eredő „kötelezettséget„ nem minősítette naturalis obligatiónak, mivel a szerencsejátékot ált-ban üldözte, büntette és a kifizetett veszteség visszakövetelésére is módot adott. Ha a vesztes nem élt a visszaköveteléssel, a köz javára hivatalból lehetett fellépni a nyereség perlésére. 4) Obligatio principalis - obligatio accesoria A kötelmek ált-ban magukban is megálló, főkötelmek (1), azonban vannak járulékos kötelmek is (2), amelyek egy főkötelem kiegészítésül - biztosítékul - szolgálnak (pl. kezesség) Ez utóbbi a főkötelem nélkül nem létezhet és a főkötelem megszűnésével ez is megszűnik. 2. Keletkezési forrásai a) A klasszikus korban a kötelmeket keletkezésük szerint 2 csoportba osztották: vannak olyan kötelmek, amelyeket szerződések (contractus), és vannak olyanok, amelyeket delictumok hoznak létre. b) Ezt a kettős felosztást találjuk meg Gaiusnál is. Azonban itt a contractus nemcsak a szerződésekre,

hanem minden olyan kötelemre utal, amely nem delictumból származik. Ha a contractus szónak - a klasszikus korban kialakult - szűkebb jelentését vesszük alapul, akkor a felosztás már nem teljes; Gaius Institutiónak egy korai posztklasszikus átdolgozásában a kötelmek keletkezésének már 3 forrásáról olvashatunk: szerződésekből, delictumokból és „kül. más jogcímekből„ keletkeznek c) Ius. szerint 4 forrása létezik: „ugyanis vagy szerződésből keletkeznek, vagy mintegy szerződésből, vagy bcs-ből, vagy mintegy bcs-ből„. Azonban ez a 4-es felosztás mégsem határozza meg a contractus és a maleficium (azaz delictum) mellett a 2 új kategória: a quasi contractus és a quasi delictum kötelmi alakjának lényegét. A quasi ex contractus elnevezés (és egyben a quasi ex maleficio kötelmek is) csupán azt jelenti, hogy biz. esetekben nincsen ugyan szerződés, mégis olyan kötelem keletkezik, amely a szerződéses kötelmekre emlékeztet. (E 4-es

felosztás nem gyökeresedett meg) 503. A negotium fogalma, fajai és alkatrészei 1. Fogalma Jogügylet, mely nem jogviszony, hanem jogi tény, nevezeten joghatás kiváltására irányuló akaratkijelentés. (Kötelem: a hitelező és az adós jogviszonya El kell határolni a kötelemtől a jogügyletet, a megkülönböztetésük már a római jogtudósok számára sem volt ismeretlen, elméleti kategóriájának megalkotása és a jogügyleti tan részletes kidolgozása azonban a XIX. sz-ig, a pandektisztika kidolgozásáig váratott magára.) Ha azt mondjuk, hogy valaki adósként tartozik egy pénzösszeg megfizetésével a hitelezőnek, akkor a két fél közötti jogviszonyra, a kötelemre gondolunk; ha viszont azt mondjuk, hogy valaki adósként pénzkölcsön szerződést kötött, akkor a kötelem alapjául szolgáló jogi tényre, a jogügyletre gondolunk. Az obligatio és a negotium egyfelől eltérő minőségű kategóriák, másfelől igen szoros kapcsolatban állnak

egymással, mivel a kötelmek legfontosabb keletkezési forrását a jogügyletek, a szerződések képezik. Elemei: a) joghatásra irányulás és b) akaratnyilatkozat, ezen belül is ba) belső akarat és bb) annak külső megnyilvánulása, a nyilatkozat. (A jogügylet fogalmi elemeinek megkülönböztetése elsősorban az érvénytelenség szempontjából bír kiemelkedő jelentőséggel.) 2. Fajai, osztályozásai Sokféle szempontból lehet csoportosítani. Legkorábban: a magánjog rendszerén belül beszélhetünk személyi és családjogi ügyletekről (pl. manumissio, conferreatio), dologi jogi ügyletekről (pl mancipatio), kötelmi jogi ügyletekről (pl. stipulatio) és öröklési jogi ügyletekről (pl testamentum) De fontosabbak a forrásokon, elméleti megfontolásokon alapuló osztályozások: a) A római jog is különbséget tett az ünnepélyes civiljogi jogügylet (negotium sollemne) és az egyéb, ünnepélyes formaságoktól mentes jogügylet (negotium minus

sollemne) fogalma között. Mivel a civiljogi jogügyletek szabályai az archaikus ius strictumon alapultak, azokat a rómaiak „törvényes ügyleteknek„ is nevezték. b) Attól függően, hogy a kívánt joghatás létrehozásához elegendő-e egy személy akaratnyilatkozata, vagy ahhoz legalább két akarat találkozása (megegyezés) szükséges, megkülönböztethető az egyoldalú jogügylet (negotium unilaterale, pl. manumissio, occupatio, végrendelet) és a kétoldalú jogügylet (negotium bilaterale, pl. szerződés, házasságkötés, tulajdon-traditio) c) Aszerint, hogy a jogügylet által kiváltott joghatás függ-e valakinek a halálától vagy sem, különbséget tehetünk az élők közötti jogügyletek (negotia inter vivos, pl. vállalkozási szerződés) és a halál esetére szóló jogügyletek (negotia mortis causa, pl. végrendelet) között d) A jogügyleti nyilatkozatból kitűnik az a jogi cél (causa), amelynek megvalósítása érdekében az adott

jogügylet létrejön. Ezek az ún konkrét, kauzális jogügyletek (negotium causale, pl adásvételi v. munkaszerződés); ezzel szemben az ősi civiljogra az absztrakt, kauzálatlan jogügyletek (negotium abstracta) jellemzők, amelyek lényegét a törvényes formaságok betartása képezte, a formák mellett pedig a valóságos jogügyleti cél háttérbe szorult, pl. mancipatio, in iure cessio, stipulatio. e) Annak alapján, hogy a jogügylet kötelez-e valakit az általa kapott szolgáltatás ellenszolgáltatással való viszonzására vagy sem, megkülönböztethető a visszterhes jogügylet (negotium onerosum) és az ingyenes jogügylet (negotium gratuitum). A jogügyletek többsége visszterhes, fogalmilag ingyenes azonban minden halál esetére szóló jogügylet, továbbá az ajándékozás, a haszonkölcsön, szívességi használat, a letét és a megbízás is. Az ingyenes jogügyleteknél azonban a juttatás megszerzését feltételhez lehet kötni vagy meghagyást

lehet előírni. 3. Alkatrészei 3 nagy csoportja: a) esszenciális alkatrészek (essentialia negotii): olyan alkatrészek, amelyeknek a jogügyletben feltétlenül szerepelniük kell, elengedhetetlenek, melyek hiányában a jogügylet létre sem jön. b) naturális alkatrészek (naturalia negotii): a tv. diszpozitív szabálya alapján egyes jogügyleteknek ipso iure tartalmát képezik ezek az alkatrészek, melyeket a feleknek nem kell külön belefoglalniuk a szerződésbe, ugyanakkor megállapodásukkal mellőzhetik azokat. c) akcidentális alkatrészek (accidentalia negotii): csak akkor képezik a jogügyletek tartalmát, ha az azokat a felek az őket megillető privatautonómia alapján, de a tv. keretei között a jogügyletbe, szerződésbe kifejezetten felveszik. Ez azt jelenti, hogy az egyik szerződő fél a szerződés megkötésekor valamely kívánságáról hallgatott, utóbb már nem hivatkozhatott arra, hogy a szerződés valamilyen további kikötést szeretett volna

belefoglalni. Az első kettő szabályai diszpozitívak, a harmadiké kógens. Példák: 1) vételárban való megállapodás, 2) kellékszavatosság, 3) visszaeladási jog kikötése. A jogügyletek legfontosabb általános kikötései: feltétel, időhatározás és meghagyás. (A feltétel és az időhatározás a jogügyletek hatályát befolyásolják és az érvényességre is kihatnak, de a meghagyás sem az érvényességet, sem a hatályosságot nem érinti.) Az ősi civiljog ügyletei (actus legitimi) nem tűrik meg a feltételt és az időhatározást; ha azokat ilyen alkatrésszel kötötték, a jogügylet a tartalomtól függetlenül érvénytelenül jön létre. Ilyenek jogügyletek pl.: a) mancipatio (emancipatio, de a mancipatiós végrendelet már nem!), b) acceptilatio, c) cretio d) hagyományos választás több rabszolga között (servi optio), e) gyám kinevezése (datio tutoris), f) expensilatio, g) in iure cessio és manumissio vindicta, h) gyám részéről

adott alakszerű felhatalmazás (auctoritas tutoris). Feltétel (condictio) Olyan jövőbeli bizonytalan esemény, amelytől a jogügylet hatálya függ. 1) Csoportosítása: a) • Felfüggesztő feltétel (condictio suspensiva): az esemény beálltáig nem lép hatályba a már érvényesen létrejött jogügylet (ideiglenes hatálytalanság), se ha a feltétel egyáltalán nem következik be, meghiúsul (condictio deficit), akkor a jogügylet soha nem lép hatályba (végleges hatálytalanság); pl.: „Ha megjön a hajó, akkor eladom a lovaimat” • Bontó feltétel (condictio resolutiva): a jogügylet a megkötéssel egyidejűleg azonnal hatályba is lép (érvényesség és hatályosság kezdete egybeesik), ha azonban a feltétel beáll (c. exsistit), a szerződés hatályát veszti; pl.: „Ha január 1-jéig nem fizeted ki a vételárat, a telket úgy kell tekinteni, mintha meg sem vetted volna.” A bontó feltétel beálltával az érvényes szerződésből már nem

származnak jogok és kötelezettségek, a szerződés jogi hatása megszűnik. b) condictio positiva: az esemény beállta joghatást eredményez, tehát a hatály vmilyen esemény bekövetkezésétől függ (pl. ha valaki consul lesz); condictio negativa: a hatály vmilyen esemény be nem következésétől függ (pl.: ha valaki nem megy férjhez) c) condictio casualis; az esemény a felek akaratán kívül áll, condictio potestativa: feltételként a fél akaratától függő cselekmény van megszabva, condictio mixta: az esemény részben a fél akaratán múlik. 2) Jogügylet - feltétel kapcsolata: A jogügylet olyan kikötés, amely első pillantásra feltételnek látszik, valójában azonban nem felel meg a condictio kritériumainak, ezért jogi szempontból nem minősül feltételnek. Az ilyen kikötések is érvényesek lehetnek, nem befolyásolják azonban a jogügylet hatályosságát, szemben a valóságos feltételekkel. A feltétel olyan alapvető követelmény,

hogy a megszabott eseménynek jövőbelinek kell lennie, ezért nem feltétel a megtörtént, jelen- vagy múltbeli, de a felek előtt még nem ismert esemény; (pl.: „Ha Titius consul volt” - annak ellenére, hogy megfogalmazása nyelvtanilag feltételhatározói mellékmondat, jogilag nem feltétel, mert a jogügylet vagy eleve hatályos vagy eleve hatálytalan). Nem feltétel a jövőbeli, de biztosan bekövetkező esemény, mivel a condictio mindig magában hordja a bizonytalanságot. 3) Az ex nunc és az ex tunc hatály: Ex nunc = mostantól: a feltétel beálltától érvényesült (pl. ha valaki végrendeletében egy rabszolganője felszabadítását feltételhez köti, és a rabszolganőnek még a feltétel teljesülése előtt gyermeke születik, akkor a gyermek ex nunc szerint rabszolga lesz); Ex tunc = akkortól: a jogügylet megkötésére visszamenőlegesen lépteti életbe azt, ill. szünteti meg a hatályát (pl. előző példa, de eszernt a gyermek szabadnak

születik) Időhatározás (dies) A feleknek az a rendelkezése, amellyel a jogügylet hatályát biz. időponthoz kötik Meghatározhatják azt, hogy − a jogügylet mikor lépjen hatályba (dies a quo, kezdő időpont), − a jogügylet hatálya mikor szűnjék meg (dies ad quem), befejező időpont). A feltételt az különbözteti meg az időhatározástól, hogy amíg a feltétel bizonytalan esemény, addig az időhatározásnál a felek a jogügylet hatásának a kezdetét és/vagy végét biztosan bekövetkező eseménnyel kapcsolják össze. Meghagyás (modus) Ha egy jogügylet ingyenes vagyoni juttatást tartalmaz, a juttató fél meghagyás útján (sub modo) biz. feladat teljesítését írhatja elő az ingyenes szerző fél terhére (pl.: ajándékozásnál, halál esetére szóló intézkedésnél). Pl Neked adom a földemet, de tarts el engem életem végéig A modus nem feltétel, tehát az ügylet hatályba lépését nem befolyásolja: a kezdeményezett tehát a

juttatást mindig megszerzi. Élők közötti ajándékozásnál azonban ha a meghagyás teljesítése elmarad, az ajándékozó a juttatást az ajándékozás céljának meghiúsulására tekintettel visszavonhatja (a császárkori jog pedig ált. jelleggel keresetet adott a meghagyás teljesítésének kikényszerítésére, ill. a juttatás elvonására 504. A negotium érvényessége és hatályossága általában 1. Érvényesség A jogügylet 3 eleme: akarat, nyilatkozat, joghatásra irányulás szempontjából: A létrejött jogügylet csak akkor érvényes, vagyis alkalmas arra, hogy a célzott pozitív ill. negatív joghatásokat kiváltsa, ha a fél akarata és nyilatkozata összhangban van egymással, (a 2 oldalú jogügyletek esetén pedig a 2 fél akarata is találkozik), továbbá ha a jogügylet célja az, hogy az elérni a kívánt joghatás nem ütközzék a jogrend valamely tilalmába. A nem létező jogügylet FOLYTATNI! 505. Az obligatioban szereplő

személyek Többalanyú obligatiók 1. A kötelem főszemélyei a) Adós (debitor, kötelezett) az aki, tartozik valamivel, és aki egy féllel szemben valamilyen magatartásra köteles. b) Hitelező (creditor, jogosult) az, aki egy másik féltől valamit követelhet, valamilyen magatartást elvárhat akként, hogy ha az adós nem tenne eleget a kötelezettségének, akkor ezt a magatartást a hitelező a jog segítségével (perrel) kikényszerítheti: rászoríthatja az adóst, hogy teljesítse azt, amivel tartozik. A főszemélyek egymáshoz való viszonya alapján 4 típus különböztethető meg: − egyoldalú kötelem (obligatio unilateralis): az adós csak tartozik, a hitelező csak követel, pl.: deliktuális kötelmek, ajándékozás; − kétoldalú kötelem (obligatio bilateralis): mind a két fél adós is és hitelező is: tartozik a másik félnek, de ugyanakkor tőle is elvárhat biz. magatartást, ezen belül is 2 csoportosítás létezik: • egyenlően kétoldalú

kötelmek (obligationes bilaterales aequales) vagy szinallagmatikus kötelmek (obligationes synallagmaticae, megegyezés) pl.: adásvételnél az eladó az adós az árut illetően, de hitelező a vételár vonatkozásában, a vevő viszont adós a vételárral, de hitelező az áru tekintetében; • egyenlőtlenül kétoldalú kötelmek (obligationes bilateralis inaeqalues): látszólag csak egy tartozás és csak egy követelés áll egymással szemben, gyakran azonban jelentkezhet valamilyen kevésbé jelentős ellenkövetelés ill. viszonttartozás is, A főkövetelés mindig actio directivaval, míg az esetleges ellenkövetelés actio contrariaval érvényesíthető. 2. A kötelem mellékszemélyei A közvetlen érdekelt feleken kívül további személyek is részt vehetnek: a) E személyek egy része mint képviselő az ügy ura helyett meghatározott körben jognyilatkozatot tehet, sőt jogokat és kötelezettségeket is szerezhet az ügy urai között fennálló

szerződésből fakadóan. Már a régi civiljog szerint is: a stipulational a hitelező (stipulator) mellett mellékszemély (adstipulator) szerepelhet. Az utóbbi ugyan csak járulékos hitelező, mégis az adós joghatályosan teljesíthet a kezéhez, s az adstipulator nemcsak perelhet, de biz, korlátok között a hitelező nevében jognyilatkozatot is tehet. Ténykedéséről azonban a hitelezőnek elszámolni tartozik (megbízott) A dominus negotii helyett eljáró adstipulator már egyfajta képviselőnek tekinthető, de az ügyleti képviselet jogi kifejlődésében nem játszott különösebb szerepet. (A képviseletre von szabályokat a praetori edictumok alakították ki, főként a hatalomalattiak vonatkozásában.) b) Részt vehetnek olyan személyek is, akik alig vagy egyáltalán nem tekinthetők képviselőknek, de a kötelemmel kapcsolatban ők is biz. jognyilatkozatokat tesznek, vagy egyéb fontos cselekményeket végeznek: − solutionis causa adiectus (teljesítés

végett odavett) személy, aki csak a teljesítés felvételére volt feljogosítva, a perlésre nem, − a stipulatioban nem volt akadálya annak, hogy az adós (promissor) mellett más mellékszemélyek is fellépjenek elsősorban kezesi (admissor) minőségben, − teljesítési segédek, alvállalkozók és az adós által a teljesítéssel megbízott egyéb személyek. 3. Segédszemélyek a kötelemben A technikai feladatokat ellátó segédszemélyek nem tesznek jognyilatkozatot, és abból az ügyletből, amelyik létrehozásában segédkeznek, sem jogokat, sem kötelezettségeket nem szereznek. E személyek jogai és kötelezettségei nem magából az ügyletből, hanem külön szerződésből fakadnak. Szerepük irányulhatott: a bizonyítás megkönnyítésére (libripens) vagy segédkezésre a szerződés technikai létrehozásában, pl.: írnokok (sribae), küldöncök (nuntii), tolmácsok (interpretes) 506. Az ügyleti képviselet 1. A képviselet fogalma Egy

jognyilatkozatot a közvetlenül érdekelt fél helyett valaki más eszközöl. (A római jog explicit formában nem dolgozta ki, de a rómaiak a jogintézmény lényegével tisztában voltak.) a) Közvetett képviselet: ha a képviselő saját nevében teszi meg a jognyilatkozatot, köti meg a szerződést. A jogi hatások előbb a képviselő személyében állnak meg, azaz ő szerzi meg a jogokat, ő vállalja a kötelezettségeket, amelyeket azután a további aktussal a képviseletre ruház (pl. serdületlen gyámja, őrült gondnoka). Ez a képviselet csak funkcionális értelemben tekinthető a képviselet egyik formájának, hiszen annak majdnem mindig megvan a lehetősége, hogy valaki egy általa megszerzett jogot utóbb újabb aktussal 3. személyre átruházza b) Közvetlen képviselet: ha a képviselő kifejezetten a képviselt nevében és az ő „számlájára” teszi meg a jognyilatkozatot. A jogok és kötelezettségek azonnal a képviselt személyében állanak be

Ezt a képviseleti formát a római jog igen mostohán kezelte, aminek oka a rabszolgaság intézménye és a római család szerkezete lehetett; mert hiszen a rabszolga és a gyermek - civiljog szerint közvetlenül szerzett a családfő részére amellett, hogy az általuk vállalt kötelezettségek nem terhelték a családfőt. (Számos megoldása volt a praetori jogban, de a civiljogban is; a klasszikus jogban a procurator és a tutor általi birtokszerzésnél. 2. A képviselet fajai a) Keletkezésének jogalapja szerint: − törvényes, amikor a képviseletre való feljogosítás jogszabályon alapul (gyám gyámoltjának), − jogügyleten (megbízási szerződésen, meghatalmazáson) alapuló. b) A képviselet tárgya szerint: − ügyleti (peren kívüli) képviselet (a képviselő köti meg a szerződést), − perbeli képviselet (a megbízás a perben való eljárásra vonatkozik). 3. A járulékos keresetek (actiones adiecticiae qualitatis) Miután a rabszolga vagy a

családgyermek a rabszolgatartónak vagy a családfőnek szerzett jogokat, de azokat a kötelezettségek nem terhelték, a praetor úgy találta méltányosnak, hogy biz. esetekben a családfő, a rabszolgatartó is peresíthető legyen a hatalomalattiak szerződéseiből kifolyólag. Ezek szerint: a hatalomgyakorlónak azon tudati viszonyulás függvényében kell felelnie a hatalomalatti által kötött szerződésekért, amely őt a hatalomalatti tevékenységéhez fűzte, ez lehetett: ∗ egyetértés, felhatalmazás vagy parancs (voluntas) , ami korlátlan és egyetemleges felelősséget vont maga után, vagy ∗ puszta tudomás (scientia) arról, hogy a hatalomalatti kereskedik a peculimával, illetve ∗ nem tudás (ignorantia) ugyanerről, amely esetben a hatalomgyakorló legfeljebb csak korlátolt felelősséggel tartozott. (Ezeket az elveket alkalmazta mutatis mutandis a praetor akkor is, amikor a vállalkozókat szabad jogállású „menedzsereik” eljárása alapján

tette felelőssé.) Egyéni vállalkozások: − tengeri (hajózási, nagykereskedelmi), − szárazföldi (ipari, kiskereskedelmi), stb. Mivel a szerződéseket a 3. személlyel nem a hatalomgyakorlók ill a cégtulajdonosok, hanem a menedzserek (magister navis) kötötték, a civiljog szerint amíg a jogokat a cégtulajdonos mint hatalomgyakorló megszerezte, addig a kötelezettségek egyedül a menedzsert terhelték. Actiones adiecticiae qualitatis: 1. Actio quod iussu: olyan követelések érvényesítésére volt indítható a családfő ellen az egész tartozás erejéig, amelyek a hatalomalattinak a családfő parancsára kötött szerződéseiből eredtek (parancs alapján, amellyel a hatalomgyakorló ügyletkötésre jogosította fel a hatalomalattit). 2. Actio de peculio: amennyiben a hatalomalatti a hatalomgyakorlótól különvagyont (peculium) kapott, akkor az utóbbi által kötött szerződésekből eredő tartozásra a hatalom gyakorlója e vagyon erejéig volt

perelhető. („Aki a filius familiasszal szerződött, annak két adósa van: a fiú az egészért és az apa, de csak a különvagyon erejéig.” Ulp) A hatalomgyakorló akkor is felelősséggel tartozott, ha nem tudott a hatalomalatti tevékenységéről (ignorantia), mert felelősségét a peculium juttatása már megalapította, (azonban a családtaggal szemben fennálló követelést a hitelezőket megelőzve levonhatta a peculiumból). 3. Actio de in rem verso: a hatalomgyakorló felelt a különvagyon értékén felül is azokért a vagyoni előnyökért, amelyek abból eredtek, hogy a hatalomalatti a 3. személyekkel kötött szerződésből származó hasznokat a hatalomgyakorló vagyonába - akár annak tudtával, akár anélkül - befektette. Pl: a hatalomalatti a hatalomgyakorló családja részére élelmiszert vásárolt, de a vételárral adós maradt, így tulajdonképpen a hatalomgyakorlótól jogalap nélküli gazdagodás vonható el. 4. Actio tributoria a

hatalomalatti peculiumával vagy annak egy részével a hatalomgyakorló tudtával, de egyetértése (voluntas) nélkül folytatott szárazföldi vállalkozást. Ilyenkor a hatalomgyakorló a hatalomalattival szemben fennálló követeléseit csak a többi hitelezővel együtt elégíthette ki. A praetor csak akkor alkalmazta, ha a hatalomalatti csődbe ment és megmaradt üzleti vagyonát (merx peculiaris) a hatalomgyakorló nem igazságosan osztotta fel a hitelezők között. A hatalomgyakorló követeléseit úgy kérhette, mintha maga is hitelező lett volna és nincs joga saját követeléseinek értékét levonni a csődvagyonból, mert itt a hatalomalatti az ő tudtával folytatott vállalkozói tevékenységet, s felelőssége az erről való tudomás miatt szigorúbb. (Tengeri vállalkozás esetén a 3 személynek az actio quasi tributoria állt rendelkezésre.) 5. Actio exercitoria és actio institoria ha a családfő vagy a rabszolgatartó a családgyermeket vagy

rabszolgáját hajóvállalata élére nevezte ki (magister navis) vagy ipari ill. ker-i vállalata élére állította üzletvezetőnek (institor), úgy e keresettek lehetett őt perelni a hatalomalatti által megbízatása körében vállalt kötelezettségeiért az egész tartozás erejéig (in solidum). Az 1-t adta meg a praetor akkor is, mikor maga a hatalomalatti tevékenykedett exercitor navisként a hatalomgyakorló egyetértésével. Ha csupán egy megh. ügy ellátásával bízta meg egy szabad állapotú képviselőt, a római jog szerint e keresetet adta meg utiliter kiterjesztve (actio quasi institoria). 4. Több adós vagy több hitelező a kötelemben Általános szabály: egy adós áll szemben egy hitelezővel, de ha bármelyik oldalon többen szerepelnek, a követelés ill. a tartozás (egyenlő arányban) megoszlik a több hitelező ill a több adós között (Pl XII. t tv-nél a hagyatéki követelések megoszlanak az örököstársak között) A) Egyetemlegesség:

(solidaritas, correalitas) a követelés ill. a tartozás nem oszlik meg a kötelemben szereplő több személy között. a) Az egyetemlegesség 2 fajtája: • Hitelezői egyetemlegesség: a hitelezői oldalon többen vannak, de a követelés nem oszlik meg, hanem bármelyik hitelező követelheti az adóstól az egészet, de csak egyszer (una res vertitur), illetve az adós bármelyik hitelezőnek kötelemszüntető hatállyal az egészet teljesítheti. A hitelezőnek az az előnye, hogy nem kell együttesen fellépniük, perelniük az adóst, hanem közülük bárki egyedül is behajthatja az egész követelést. A hitelezők közötti jogviszonytól függ, hogy köteles-e és mennyit köteles kiadni hitelezőtársainak. Az adós szempontjából is előnyős, mert az adós bármelyik hitelezőnek joghatályosan teljesíthet. • Adósi egyetemlegesség: az adósi oldalon többen vannak, de a tartozás nem oszlik meg közöttük, hanem mindegyik adós az egésszel, in solidum

tartozik: a hitelező bármelyik adóstól követelheti az egész tartozást, de csak egyszer. Az adósok közötti jogviszony dönti, hogy a fizető adósnak van-e visszkereseti joga (regressus) adótársai ellen: követelhet-e megtérítést és mennyit adótársaitól (a delictum elkövetői között nincs regressus!), így a visszkereseti jog biz. értelemben független az egyetemlegességtől b) Az egyetemlegesség keletkezhet: − ügyleti rendelkezés alapján (ex voluntate) pl.: a felek így szerződnek, a végrendelkező végrendeletében kiköti az egyetemlegességet; − törvény rendelkezése folytán (ex lege) pl.: több gyám együttes eljárásánál, egy bcs-t együtt elkövetők esetében a vagyoni megtérítés vonatkozásában. Önmagában az a körülmény, hogy a kötelemben az egyik vagy a másik oldalon, esetleg mindkettőn többen vannak, még nem eredményez egyetemlegességet. Ugyanakkor ha a több adós közül egy teljesít, akkor a többi mentesül a

kötelezettség alól, ehhez ugyanis nem szükséges egyetemlegesség. A legtöbb kötelem megszűnik a teljesítéssel, még akkor is, ha nem az adós teljesített, vagy az esetleg az adós tudta vagy akarata ellenére történt. c) Az egyetemlegesség szabályozása: ⇒ A klasszikus korban nagyon hátrányosan érvényesült az a perjogi szabály, miszerint egy ügyben csak egyszer lehet perelni. Ez annyit jelentett, hogy ha a hitelező valamelyik adóst az egész követelés erejéig perelte be, de rosszul választott és a végrehajtás nem, vagy csak részben vezetett eredményre, akkor a hitelező nem perelhetett tovább, nem követelhette a többi adóstól a fennmaradt, ki nem fizetett részt. A litis contestatióval ugyanis felemésztette a keresetjogát, s ha mégis megkísérelte volna a perlést, újabb kereset ellen az adósoknak exceptiójuk volt. ⇒ A iustinianusi jog szerint az ügyletből keletkezett egyetemleges kötelem sem szűnik meg a választott adós ellen

indított perrel, ill. a litis contestatióval, hanem csak a tényleges teljesítéssel, „mert nem a kiválasztással, hanem a teljesítéssel szabadulnak a többiek” (Ulp.) Ezért pl ha a hitelező csak követelésének egy részét kapta volna meg az először beperelt adóstól, tovább perelhette az egyik adóst a másik után, amíg csak a követelése teljes egészében kielégítést nem nyert. Később Ius megszüntette az egyetemlegességet, amikor előírta, hogy a hitelező csak megosztva perelhet, ill. az adósok kérhetik a megosztva perlést, figyelembe véve a jelen lévő és fizetőképes adótársakat. B) Halmozás (cumulatio) Egy biz. cselekmény alapján az abból fakadó egyetlen keresetet egyszerre több személy által vagy ellen is meglehet indítani (személyek halmozása); vagy egy adott tényállás alapján egyszerre több kereset is indítható (keresetek halmozása). a) Személyek halmozása (cumulatio personarum) ∗ Hitelezői (aktív) halmazat: ha

több hitelező indíthatja meg ugyanazt a keresetet ugyanazon a jogcímen egy adós ellen, pl.: amikor a külön-külön rendelt hagyományostársak mindegyike perelhette az örökhagyót, míg az együttesen rendelt hagyományosok csak egyetemleges hitelezők voltak. ∗ Adósi (passzív) halmazat: ha egyetlen hitelező perel ugyanazon jogcím alapján több adóst, pl.: ha a sértett egy tolvajbanda valamennyi tagját perli actio furtival. Mindegyik adós önállóan, egymástól függetlenül felel az egész tartozásért. A hitelező tehát jogosult mindegyik adóstól az egészet behajtani annyiszor, ahány adós van. Így az adósok sem formailag, sem materiálisan nincsenek összefüggésben egymással. (A halmozás és egyetemlegesség különbsége a sértett és a tolvajbanda esetében: a condictio furtivával a sértett egyetemlegesen követelhet, tehát amíg az egyszeres összeget teljes egészében meg nem kapta, addig egyik tolvajt a másik után perelheti, a teljes

összeg megszerzése után azonban tovább nem perelhet. Ezzel szemben az actio furtival halmozva perelhet a büntetésre, ha pl ketten együtt loptak és tetten érték őket, akkor a sértett egyenként, külön-külön perelheti a tolvajokat a 4x-re, s ha van fedezet, akkor büntetés címén összesen 8x-t hajthat be a 2 tolvajtól.) b) Keresetek halmozása (cumulatio actionum) Olyan tényállások, amelyeknél egyetlen hitelező egyetlen adóssal szemben indíthat több keresetet, de csak abban az esetben jöhet létre keresethalmaz, ha az actiók egymással nem alternatív, hanem kumulatív viszonyban állnak. [Alternatív keresetekként illetik meg a hitelezőt a rei persecutoria actiók kül. fajtái (dologlopás esetén a rei vindicatio és a condictio furtiva), ezért ilyenkor a hitelezőnek el kell dönteni, hogy melyik kereset megindítását vállalja, ugyanakkor a rei persecutoria actiókat a tiszta bűnkeresetekkel már halmozva indíthatja meg.] 507. A szolgáltatás

fogalma és osztályozásai 1. A kötelem tárgya Szolgáltatás (praestatio): a kötelemben kikötött adósi magatartás. Az adós tevékenységei: − aktív magatartás: az adós kötelezheti magát valaminek a teljesítésére, pl.: megfizeti a tartozást, elkészít egy ruhát; − passzív magatartás: az adós tartózkodik valamitől, pl.: a felszabadított nem nyit patronusa üzletéhez hasonló boltot ugyanabban a városban. 2. A dare, facere, praestare szolgáltatások a) dare = az adós civiljogi tulajdont köteles átruházni; a pénzfizetés mindig dare szolgáltatás, mivel az átvevő a pénz tulajdonát szükségszerűen megszerzi. b) facere = az adós nem köteles civiljogi tulajdon átruházására, pl.: a munkaadó pénzfizetéssel tartozik, szolgáltatása tehát dare, míg a munkás szolgáltatása facere; az eladó szolgáltatása sem dare, hanem csak facere (praestare), a vevő viszont dare szolgáltatással tartozik. A facere más megjelölései: •

tágabb értelemben minden szolgáltatást felölel (pl.: tulajdon-átruházás, birtokátadás, munkavégzés) tehát tartalmazza a dare és a praestare szolgáltatásokat is. („A facere szó teljességben magába foglalja a tevésnek minden formását.” Papinianus) • szűkebb értelemben vett facere szolgáltatás körébe nem tartoznak bele sem a dare, sem a praestare szolgáltatások. c) praestare = helytállás, szavatosság; valahányszor az adós valamit garantál pl.: kezes szolgáltatása, aki vállalja, hogy az adós nem fizetése esetén ő teljesít az adós helyett. A dare, facere, praestare szolgáltatások nem zárják ki egymást (pl: a dologbérlő a díjfizetésre tekintettel dare és emellett custodia-kötelezettsége alapján praestare szolgáltatással is tartozik). 3. Praestatio specifica - praestatio generica 1. specifikus sz: meghatározott, konkrét dolog (species) volt a szolgáltatás tárgya (pl X nevű rabszolga), ha a dolog megsemmisül, megszűnik a

kötelem is, 2. generikus sz: a szolgáltatás tárgya csak fajta (genus), azaz mennyiség és minőség szerint van meghatározva (pl. 50 mérő búza), ha a dologmennyiség megsemmisül, amellyel az adós teljesíteni szándékozott, a kötelem nem szűnik meg, az adós továbbra is köteles szolgáltatni (genus perire non censetur - a fajta nem pusztulhat ki) [Zártfajú szolgáltatás = a helyettesíthetetlen dolgok meghat. köréből teljesítendő generikus szolgáltatás, pl.: a rabszolgái közül egyet - elemi csapás következtében meghaltak.) Az archaikus jogban az adóstól függőt, hogy e szolgáltatás esetén milyen dolgokkal tesz eleget a kötelezettségének (teljesíthet akár a legrosszabb fajtával is). A posztklasszikus jog viszont kimondta, hogy amennyiben a szerződés nem rendelkezett a dolgok minősége felett, az adós közepes minőségű egyedekkel köteles a gen. sz-t teljesíteni Praestatio certa - praestatio incerta A szolgáltatás lehet határozott

vagy határozatlan aszerint, hogy a kötelem keletkezésekor nyilvánvalóe a szolgáltatás mibenléte, milyensége és mennyisége. E megkülönböztetés elsősorban az ítéleti marasztalás szempontjából bír jelentőséggel. 1. határozott sz: szerződésből is pontosan kitűnik, hogy az adósnak mely konkrét dologgal kell teljesítenie, 2. határozatlan sz: ha a teljesítés biz részletei csak a későbbiekben válnak pontosan ismertté Praestatio principalis - praestatio adventicia (nem egyenlő a főkötelemmel és járulékos kötelemmel!) főszolgáltatás és mellékszolgáltatások (utóbbiak nem önálló tárgyai a kötelmeknek, mert létük rendszerint szorosan tapad egy főszolgáltatáshoz), pl.: egy szobafestő fősz-a, hogy a lakást kifesse és melléksz-a tisztaságra ügyelni. Ez a bona fides elvéből, a jóhiszemű teljesítés követelményéből is következhet, de a törvény vagy a szerződés melléksz-okat s előírhat, pl. kamatszolgáltatás A

kamat (fenus) a római jog ősjogi intézménye, már a XII. t tv is ismeri Abban az időben a kamatot valószínűleg még havonta számították, s a kamatmaximumot havi 1 unciaban (a tőkét egy asnak véve, az uncia a tőke 1/12-e), mai értelemben: 100%. Később mind a preklasszikus, mind a klasszikus korban több ízben szabályozták a kamatszedést és részben a kamatlábat, részben a kifizethető kamatok összegét korlátozták (így az uzsorás kölcsönszerződéseket Rómában sohasem sikerült visszaszorítani). A köztársasági kor végétől az ált. kamatmaximum évi 12% volt, a tengeri kölcsön (fenus nauticum) kamata azonban nem volt korlátozva. Ius szerint a kamat mértéke ált-ban 6%, de üzletemberek 8%-ot, előkelők csak 4%-ot köthettek ki! A kifizethető kamatok összeg nem haladhatta meg a tőkét, és kamatos kamatok szedése is tilos volt. A kamat járhat szerződéses kikötés alapján vagy a törvény rendelkezéséből kifolyólag, pl.

késedelmi kamat Praestatio primaria - praestatio subsidiaria 1. elsődleges sz: a kötelem alapján az adós elvileg csak a kötelem tulajdonképpeni tárgyát képező elsődleges szolgáltatást köteles teljesíteni pl.: egy ékszer elkészítését vagy megjavítását 2. szubszidiárius sz: ha az 1 valamilyen oknál fogva elmarad (akár csak részben is), akkor ez kerül előtérbe kisegítő jelleggel, pl.: kártérítés, kötbér Amíg a fő- és a melléksz. egymással mindig kumulatív viszonyban állnak és a kötelem tárgyát mindkét szolg. képezi, addig az elsődleges és szubsz szolg halmozására ált-ban nem kerülhet sor (kivétel a kötbér). Praestatio divisibilis - praestatio indivisibilis 1. osztható sz: a szolg részbeni teljesítése; ha a kötelem olyan dolgok szolgáltatására irányul, amelyek maguk is oszthatók, akkor ált-ban a szolg. is osztható, pl: pénzkötelmek, azonban érvényesül az az elv is, miszerint a hitelező osztható szolg. esetén

köteles az adós részleges teljesítését is elfogadni! 2. oszthatatlan sz: a szolg teljességgel oszthatatlan, pl: egy épület felépítése, egy rabszolga átadása, egy ruha elkészítése. Előfordulhat, hogy a kötelem az egyik fél részéről oszthatatlan, a másik fél részéről viszont osztható pl.: a ház részletre történő megvásárlása esetén az eladó kötelezettsége oszthatatlan, a vevőé osztható Vagylagos szolgáltatás (alternatio): Ha a kötelem keletkezésekor az adós egyszerre többféle szolg-sal tarozik, de az egyik szolg. teljesítésével a kötelem megszűnik (pl.: „Ígéred nekem Stichust vagy Pamphilust? Ígérem” Itt alapvető kérdés, hogy kit illet meg a választás joga. Ha a felek nem rendelkeztek, az adós választhat) ♦ ha a hitelező választhat és valamelyik szolg. az adóson kívül álló okból megszűnik, akkor a hitelező követelési joga a megmaradt szolg-ra koncentrálódik. Ha azonban bármelyik szolg

lehetetlenülése az adósnak felróható, akkor a hitelező választhatja a megszűnt szolg. pénzbeli ellenértékét is; ♦ ha az adós jogosult a választásra, akkor bármelyik szolg-sal teljesíthet. Ha az adóstól függetlenül, neki fel nem róható módon az összes szolg. lehetetlenné vált, az adós szabadul Vagylagos felhatalmazottság (facultas alternativa): A törvény ill. a szerződés felhatalmazza az adóst, hogy a hitelező által követelt szolg helyett a törvény ill. a szerződés által meghat másikkal teljesítsen Felváltó szolg = a polgári jogi irod-ban az adós által választható másik szolg., amit a hitelező akkor sem követelhet, ha a főszolg Ellehetetlenült Meg kell különböztetni a vagylagos felhatalmazottságot és a vagylagos szolg-t!! Az alternationál a kötelem keletkezésekor eleve több szolg. szerepel, a teljesítéskor azonban ez a többszörösség megszűnik, mert az egyikkel való teljesítés is megszünteti a kötelmet, a

teljesítéskor tehát csak 1 szolg-t találunk. Ezzel szemben a felhatalmazottságnál a hitelező csak egy meghat. szolg-t követelhet, amikor azonban a teljesítésre kerül sor, az adós több szolg. közül választhatja meg, hogy melyikkel teljesít Pl. a feléntúli sérelemnél (laesio enormis) az eladó csak az adásvétel felbontására perelhet, a vevő pedig vagy hozzájárul az adásvétel felbontásához, vagy a vételárnak a tényleges értékre való kiegészítésével fenntartja hatályában az adásvételt (az eladó nem követelhet vételár-kiegészítést). Teljesítés helyetti adás (datio in solutum): Az adós - ebben a esetben is - mással teljesít, mint ami eredetileg ki volt kötve, csakhogy ezt a hitelezőnek a szerződés megkötését követően adott hozzájárulásával teszi, pl.: pénzbeli tartozása fejében felajánl egy telket, amelyet a hitelező elfogad teljesítésül. A vagylagos felhatalmazottság és a teljesítés helyetti adás közötti

különbség: 510. A kártérítés 1. A kártérítés fogalma Mivel a kártérítés fogalmát a rómaiak ugyan implicite ismerték, de kifejezett formában nem dolgozták ki, így szükségképpen annak modern fogalmát kell visszavetíteni (ami többféle formában történhet): a) A kiterjesztő értelmezés (funkcionalista) szerint: minden olyan vagyoni reparáció, amely a római jogban kártérítési funkcióval – vagy azzal is – rendelkezhet. b) A szűkítő értelmezés szerint: a kártérítés fogalma csak a károkozásért való felelősség körében értelmezhető, míg egyéb esetekben (pl. biztosítás körében) csak kártalanításról lehet beszélni (A magyar polgári jogban elfogadott forma.) c) Egy 3. megközelítés (tankönyv) szerint: a kártalanítás alapvetően csak a kárral egyenértékű vagyoni megtérítést jelentheti, ami ugyanakkor alapulhat a kár viselésének szerződési elvállalásán (biztosítás) és egyéb jogcímeken is. Ki kell

zárni a kártérítés köréből azokat az eseteket, amikor a római jog a károsultat pénzbeli magánbüntetéssel (poena) kárpótolja. Már a XII t tv-ben és más praetori edictumban is szerepelnek olyan rendelkezések, miszerint különféle károkozási tényállások esetén az elkövető – vagy más felelőssé tett személy –meghat. pénzösszeget volt köteles fizetni a sértettnek poena címén A szóban forgó cselekmények többsége delictum volt, aminek egyetlen következménye éppen a sértett poenalis actióval a tv. szerinti pénzbeli magánbüntetés megfizetését követelhette az elkövetőtől A poena megfizetése gyakran kártérítésül is szolgált, de a rómaiak szerint ez mégis csak büntetés volt (sokszor többszörös értékre menő, vagy az okozott kár mértékét szintén meghaladó tarifális büntetés volt). A kártérítés kialakulása a római jogban egy igen lassú és nehézkes folyamat volt. Az alaptörvénynek tekintett lex Aquilia

(Kr. e III sz) is csak büntetésre menő keresetet adott dologrongálás esetére Csak lassan és következetlenül válik el egymástól a károkozó cselekmény kettős következménye: a kártérítés és a büntetés. A bonae fidei actiók és a rei vindicatio keretében kialakulnak ugyan a tiszta kártérítés szabályai, de pl. az actio legis Aquiliae vegyes keresetté (mixta actio) válása a posztklasszikus korban már nem felelnek meg a kártérítés és a büntetés szétválási tendenciájának (a kereset ugyanis kezdetben tiszta poenalis actio volt). 2. A kár fogalma és fajai A kár vagyonban bekövetkezett csökkenés (deminutio patrimonii). 2 fajtája van: 1. damnum emergens: amikor a vagyon csökkenése biz vagyontárgyak elpusztulásával, megrongálásával következik be (pl. a termést elveri a jég, a rabszolgát megölik), ez a ténylegesen érzékelhető vagyoncsökkenés („amennyi hiányzik”); 2. lucrum cessans: ha olyan előnytől, haszontól esünk

el, amelyet joggal és alaposan remélhettünk („amennyi hasznot szerezhettem volna” pl. ha más által okozott testi sértés következtében egy ideig nem tudunk dolgozni=kiesett munkabér), ez az elmaradt haszon, mert „nemcsak a kárt, hanem az elmaradt hasznot is számításba kell venni” Ulp. 3. A kártérítési kötelezettség alapja A római jog még nem ismerte azt a természetesnek látszó, de jogtud-i szinten először a XVII. sz-ban megfogalmazott alapelvet, miszerint a jogellenes okozott kárt meg kell téríteni. A kártérítésnek még a ius-i tvkönyvek szerint is csak meghat. jogcímeken van helye Így ennek megfelelően a kártérítési kötelezettség alapulhat: – a törvény különös rendelkezésén (főként a tulajdonvédelem körében volt gyakori, rei vindicatio) vagy – szerződésen (kiváltképpen bonae fidei contractuson). a) A kártérítési igény alapjául elsősorban a bonae fidei contractusok szolgáltak. (A régi civiljog ilyen

szerződéseket nem ismert, a ius strictum alapján kötött szerződések ugyanis stricti iuris obligatiót keletkeztettek. Amikor azonban a praetor edictumaiban a civiljogi erővel nem rendelkező megállapodások egész sorát látta el keresetekkel, az intentióban sok esetben felvette a quidquid dare facere oportet ex fide bona kitételt). Tehát a bonae fidei actióval szankcionált szerződéseket nevezték később b. f contractusnak, amelyekben az adós mindazt kötele teljesíteni, amit a jóhiszeműség megkíván. pl: károkozás esetén a kártérítési is köteles fizetni ex fide bona b) A kártérítés igényét azonban a stricti iuris contractusok is megalapozhatták. Ha pl a felek a stipulatióban felvették a clausula dolit (vagy a clausula bonae fideit, záradékot), miszerint az adós alakszerűen megígérte, hogy tartózkodni fog eljárni, akkor a hitelező a stipulatio alapján kártérítést követelhetett. • Amikor az adós az eredeti szolgáltatás

helyett kártérítési fizet, szubszidiárius szolgáltatás valósul meg; kártérítés azonban elsődlegesen szolgáltatást is megvalósíthat, ha pl. valaki olyan formában vállal kezességet, hogy a adós szerződésellenes magatartásából eredő kárt meg fogja téríteni a hitelezőnek. • Ha senki sincs, akit akár a szerződés, akár a tv. kártérítésre kötelezne, akkor a károsult maga viseli a kárt. Ezt az elvet a középkori jogtud a causum sentit dominus („a tulajdonos érzi a véletlent”) regulával fejezte ki. Voltaképpen ez a főszabály, és ehhez képest kivételesnek tekinthető, ha vmilyen meghat. jogcím alapján mást lehet kötelezni a kár megtérítésére Vis maior esetén rendszerint a tulajdonosi kárviselés főszabálya érvényesül. 4. A kártérítés mibenléte Legtöbbször egyetlen célja van: az eredeti állapot helyreállítása (in integrum restitutio). A sértettet olyan helyzetbe kell hozni, mintha a kár nem következett volna

be, ezt többféle módon lehet megvalósítani, így a kártalanítás: 1) legegyszerűbb és legtermészetesebb módja – ha erre lehetőség van–, hogy a károkozó a megrongált dolgot kijavítja, vitatott dolgot visszaadja, stb. vagyis természetben téríti meg az okozott kárt; 2) általánosabb formája a pénzbeli kártérítés, hiszen nem mindig lehet visszaadni a vitatott dolgot (elpusztult, elveszett). A károkozó perlése esetén – a condemnatio pecuniariára tekintettel – a természetbeni kártérítés lehetősége a posztklasszikus korig eleve csak az actiones arbitrariae (becslés) körében volt adott. Ez a „minden dolgot át lehet változtatni pénzzé” elvet érvényesíti, mely a gyakorlathoz is közelebb áll. Az ált pénzbeli kártérítésen kívül a pénz különlegesen is szerepelhetett kártérítésként, pl. késedelmi kamat fizetésekor; a kötbér kártérítési funkciót tölt be 3) az 1)-től eltérő, de szintén természetbeni

kártérítés alkalmaznak, ha nem látszik megfelelőnek a pénzbeli kártérítés, pl: a jóhiszemű bérbeadó, ha elperelték tőle a lakást, azzal tesz eleget a kártérítési kötelezettségének, ha a bérelt lakásból a tulajdonos által kidobott bérlőjének más megfelelő lakást ajánl. 5. A kártérítés mértéke Az okozott kár értéke és a kártérítés címén kifizetett összeg aránya ideális esetben egyensúlyt mutat. a) A kártérítés alsó határa az az érték, amelyért azt a szolgáltatást, amelyre a károkozás következményeinek elhárítása érdekében szükség van, a ker-i forgalomban meg lehet szerezni. Ezt fejezi ki a condemnatio becslésre utaló része: „amennyibe az a dolog kerül/került/kerülni fog”. Az ősi kártérítés legalacsonyabb mértéke ez az objektív, forgalmi érték, amelyet a források a dolog valódi értékének, verum rei pretiumnak neveztek. b) A klasszikus jogban már figyelembe vették az objektív értéken

felül mindazt a szubjektív, egyéni értéket is, amely a káreset folytán közvetlenül vagy közvetve sérelmet szenvedett, ezt nevezték interessenek. Az a különbözet, amit akkor állapíthatunk meg, ha összevetjük a károsult ténylegesen beállott anyagi helyzetét azzal a helyzettel, amelyben a kár elmaradása esetén lenne (ált-ban a károkozó köteles megtéríteni). (Folytatása a következő tételben.) c) Az az érték, amelyet valaki egy elpusztult vagy megrongált dolognak teljesen szubjektíve, merő érzelmi szempontoktól indíttatva tulajdonít, a kártérítési kötelezettség megállapításánál nem jön figyelembe; ezt az ún. pretium affectionist, előszereteti értéket a római jog nem honorálta és mivel „a dolog értékét nem egyeseknek a dologhoz kapcsolódó érzelme vagy haszna, hanem a közfelfogás szabja meg”, ezért „az élvezetek és az érzelem elismerése nem jön figyelembe”. Tehát ha pl. a tulajdonos kedvenc rabszolgáját

ölték meg, nem annyi a kártérítés, amennyi veszteséget élvez, hanem amennyit a rabszolga a tulajdonosnak az interesse-szabály alapján legfeljebb ért. d) Kivételesen a tv. a forgalmi érték alatt is megállapíthatja a kártérítési kötelezettség mértékét kármegosztásként, ezt azonban a szerződő felek diszpozitív rendelkezéssel is előírhatták (pl. a kár közös viselése formájában). Tipikus példája a görög jogból átvett lex Rhodia de iactu mercium: a tengeri vihar esetén ugyanis a hajóból annak megkönnyítése céljából kidobott áruk tulajdonosainak a hajós az ált. szabályok szerint teljes kártérítést kellene hogy fizessen, a lex Rhodia alapján viszont ilyenkor a kár viselésében mindazok arányosan osztoznak, akiknek az áru kidobásához érdekük fűződött (a hajós, a megmenekült áruk tulajdonosai). e) Akkor sem követelhető teljes kártérítés, ha a károkozó cselekményből a károsultra nézve biz. hasznok is

származtak, ilyenkor csak az esetleges hasznokat meghaladó kár megtérítéséről lehet szó =ez a károk és hasznok beszámítása. Ha pl valaki két különálló, meghat területű telket ad el ugyanannak a vevőnek, s utóbb kiderül, hogy a telkek területe nem egyezik a szerződés szerinti mértékkel, mert az egyik telek vmivel kisebb, a másik telek vmivel nagyobb, ebben az esetben az eladó csak a beszámítás után fennmaradó esetleges különbözetért (szaldó) felel. f) Nem terheli kártérítési kötelezettség a felet, ha a tv-ben meghat. mentesítő körülmény fennforgását bizonyítja, vagy ha kimutatja, hogy a kár a sértett hibájából következett be. g) A kárenyhítési kötelezettség már a római jogban is fellelhető, ami annyit jelentett, hogy a károsult is köteles közreműködni a kár elhárítása ill. csökkentése érdekében 511. A pozitív és a negatív interesse A károkozással összefüggő szerződés érvényessége, ill.

érvénytelensége alapján először Jhering tett különbséget pozitív és negatív interesse között. ♦ Pozitív interesse: az a vagyoni helyzetben beállott különbség, érdeksérelem, kár, amely egy érvényes szerződés nem teljesítése vagy nem kellő teljesítése miatt a másik félnek beállt. Olyan helyzetbe kell hozni a károsultat, amelyben akkor lenne, ha a szerződést kellően teljesítették volna; ez tulajdonképpen a károsult teljes kárát jelenti. (”Ha az eladott dolgot nem adják át, a per arra az érdeksérelemre megy, amely az átadáshoz kapcsolódik, vagyis hogy milyen érdeke fűződik a vevőnek ahhoz, hogy bírja a dolgot. Ez pedig néha meghaladja a vételárat, ha nagyobb az érdeksérelem, mint amennyit a dolog ér vagy amennyiért vették.”) A többlet (plus): a károsult lehetséges vagyoni helyzete és a tényleges vagyoni helyzete közötti különbözet, pl. 1) egy rabszolga megölésénél a rabszolga értékén felül a

rabszolgára megnyílt örökség értéke, vagy 2) ha pl. egy négyesfogatból egy lovat vagy egy rabszolgaikerpárból az egyik rabszolgát megöli, nemcsak a megölt értéke jön tekintetbe a kártérítésnél, hanem az az érték is, amennyivel a káreset folytán a megmaradt lovak ill. rabszolga értéke csökkent ♦ Negatív interesse: az a kár, amely – damnum emergens és/vagy lucrum cesans formájában – azáltal érte a károsultat, ahogy bízott egy szerződés érvényességében, amely azonban a másik fél gondatlansága miatt érvénytelen volt (culpa in contrahendo – a szerződéssel kapcs. gondatlanság) „Aki nem tudván arról, hogy az általa magándologként megvett terület szent hely, temetkezési hely vagy közdolog, bár őt e vétel nem kötelezi, a vételből folyólag mégis perelje az eladót, hogy megkapja azt, amennyi ahhoz volt szükséges, hogy az érdekei se szenvedjenek sérelmet.” Az interesse-érték relatív jellegű, mert biz. egyéni

szempontok figyelembevételét is lehetővé teszi Annak érdekében, hogy a károsult védelme ne vezessen túlságosan súlyos következményekhez, a kártérítés maximumát Iustinianus egységesen a forgalmi érték 2x-ében állapította meg (ezért már büntetésnek tekinthetjük). 512. Az adós felelőssége általában 1. A felelősség fogalmának kialakulása A felelősség fogalma a XVIII. sz-ban született meg Franciaországban (responsabilité); igen sokféle értelemben használt dolog: ált-ban véve: a az emberi társd-i normáknak való alávetettség, mégpedig az állandó alávetettség és a norma megszegése esetén alkalmazható szankcióknak való alávetettség egyaránt. másrészt: a jogi felelősség (jogi normáknak való alávetettség) és az egyéb társd-i (pol-i, erkölcsi) normáknak való alávetettség; vagyis • büntetőjogi • polgári jogi felelősség, ezen belül is: – a szerződés megszegéséért való (kontraktuális), – a

szerződésen kívüli károkozásért való (deliktuális) felelősség. A római jog a felelősség fogalmát nem ismerte, a latin nyelvben nem is létezett, mindazonáltal a fogalom lényegével a rómaiak is tisztában voltak, sőt ők dolgozták ki azokat a szabályokat, amelyekre a mai napig is épül a (polgári) jogi felelősség (elsősorban az adósnak a szerződés teljesítéséért való felelőssége és a delictumokért való felelősség szabályai). 2. A szerződési felelősség a római jogban Ha egy szerződést aláírásszerűen teljesítenek, az adós felelősségének problémája gyakorlatilag fel sem merül. Ellenkező esetben viszont felvetődik a kérdés: vajon felelős-e az adós a teljesítés elmaradásáért, ill. a nem kellő teljesítésért? a) Az archaikus jog objektív szempontok figyelembevételével oldotta meg: ha a teljesítés elmaradása vagy a nem kellő teljesítés miatti kötelemsértés (eredmény) és valamennyi személy (okozó)

magatartása között megállapítható, vagy legalábbis valószínűsíthető volt az okozati kapcsolat, a jog az illetőt az eset konkrét körülményeitől függetlenül felelőssé tette, ekkor eredményfelelősségről beszélhetünk pl. a XII tv tv Egyes tényállásoknál azonban pl tűzvészokozásnál, termésben okozott kárnál, már e tv. is figyelembe vette, hogy a jogsértő szándékosan cselekedett-e avagy sem. b) A preklasszikus jogban a szubjektív momentumok szerepe jelentősen erősödött. Az adós szándékos kötelemsértő magatartása (dolus) ekkor már alapvető felelősség-kiváltó tényező lett. De megjelent a culpa is, amely tágabb értelemben mint felróhatóság, szűkebb értelemben mint gondatlanság (a szándékosság ellentétjeként!) jelent meg. Az adós felelőssége a stricti iuris (szigorú jog szerinti) szerződéseknél „Ahogy a nyelv szólott, úgy jöjjön létre a kötelezettség.” Vagyis az adós sem többre, sem kevesebbre nincs

kötelezve, mint amire szó szerint vállalkozott. (PL ha az X nevű rabszolgát ígérte, akkor még a rabszolga holttestének átadásával is eleget tehetett kötelezettségének, hiszen ő csak a rabszolga átadására és nem élelmezésére, gyógykezelésére kötelezte magát.) Másrészt – a tisztán objektív megítélés miatt – az dós vélten magatartása esetén is felelt az eredmény elmaradásáért, sőt még akkor is felelősséggel tartozott, ha a teljesítés elemi csapás miatt hiúsult meg. Később a régi jog irracionális merevsége fokozatosan oldódott. A praetor a szerződést formailag betartó, de valójában mégis csalárd adós ellen büntetőkeresetet adott, sőt kifejezetten szerződésszegésként bírálta el a csalárdságot azoknál a stricti iuris contractusoknál, amelyekbe a felek fölvették a dolusra utaló záradékot (clasusula doli). A legnagyobb változás azonban az, hogy a praetori edictum szabályai alapján elismerést nyertek a

bonae fidei contractusok, melyeknél a praetor már teljesen elszakadt a formális szabályoktól, és új rugalmasabb felelősségi rendszert vezetett be. Ezeknél az adósnak a kötelem teljesítése végett mindazt meg kell tennie, amit a jóhiszeműség az adott esetben megkívánt. Az adós felelőssége a bonae fidei szerződéseknél 1. Adótípusok a felelősség szempontjából Ha az adósi felelősség kérdése felmerül, legelőször az tisztázandó, hogy kinek az érdekében jött létre a szerződés: van-e haszna a szerződésből az adósnak vagy nincs, ennek megfelelően 2 féle adóstípus van: ⇒ ingyenadós: ha valaki ingyen elvállalja egy dolog őrzését (letét) és a szerződésből semmi haszna nincsen, ⇒ érdekelt adós: ha valaki biz. időre ingyenes használatra kap egy dolgot (haszonkölcsön) és a szerződésből neki haszna van, érdeke fűződik hozzá. 2. Az adósi felelősséget meghatározó körülmények A klasszikus jog szerint 3 féle

magatartás ill. tényállás: 1. dolus: szándékos szerződésellenes magatartás, amikor valaki akarattal részben vagy egészben meghiúsítja a szerződés célját, teljesülését. Ez a magatartás aktív, tevőleges (pl valaki azért nem tudja visszaadni a használatba kapott dolgot, mert azt eladta); de lehet passzív is, nemtevés (pl. a bérbeadó tudva nem figyelmezteti a bérlőt arra, hogy a bérbe adott dolgok sérültek). 2. culpa: gondatlan magatartás Az adós nemtörődömsége, hanyagsága folytán hiúsul meg részben vagy egészben a teljesítés (pl. a bérlő elhanyagolja a bérbe vett ló etetését, s a ló emiatt megbetegszik). 3 fajtája van: a) culpa lata: nagyfokú gondatlanság, vagyis amikor valaki nem ügyel még arra sem, amire mindenki ügyelni szokott (Ulpianus). (Azonban már a klasszikusok is egynek vették a culpa latát és a dolust.) b) culpa levis: enyhe, kisebb fokú gondatlanság, melynek mértéke szintén objektív, de az előzőhöz

képest már enyhébb. Az követi el, aki nem tanúsítja a (gondos családapa) diligenciáját; itt az adós nem ügyel arra, amit előre látott (láthatott) vagy láthatott volna (pl. ha a kőműves rabszolga alatt a nem kellő gondossággal felállított állványzat összedől és a rabszolga meghal, ez nem véletlen baleset, hanem culpa levis). c) culpa in concreto: nem ált. mértékhez viszonyított, hanem egyéni, szubjektív gondatlanság; „nem tanúsítja más ügyében azt a gondosságot, amellyel a saját ügyében ált-ban eljárni szokott”. Ezt a formát minden esetben egyedileg kell megállapítani (személye válogatja) 513. Felelősség fokozatok a klasszikus és a iustinianusi jogban 1. Az adósi felelősség szabályai a klasszikus jogban A bonae fidei contractusok körében az adós kül. fokozatú felelősséggel tartozott ⇒ A legenyhébb felelősségi fokozat a dolusért való felelősség: a dolusért mindenki felel. Ez abból is következik, hogy az

adott szó kötelez, hiszen ha valaki önként vállalt valamit, erkölcstelen a tudatos szószegés, szerződésellenes magatartás. A dolusért való felelősséget előre kizárni nem lehet, legfeljebb utólag el lehet tekinteni a felelősségre vonástól. (Az ingyenadós felelőssége itt meg is áll, hiszen ő a dolusért felel.) ⇒ A köv. a culpáért való felelősség, ahol külön kell beszélni az egyes gondatlansági fokozatokról: ∗ culpa latáért felel mindenki, aki nem tanúsította a min., bárkitől elvárható gondosságot, ∗ culpa levisért felel minden érdekelt adós (akinek tehát haszna van az általa kötött szerződésből, az köteles gondos családapaként eljárni, a bonus pater familias diligentiáját tanúsítani) ∗ culpa in conctretóért való felelősség meghat. bizalmi viszonyoknál jelenik meg, pl: gyámságnál, a férj vagyonkezelési körében a megbízási szerzősénél. ⇒ A custodiáért való felelősség, amely - a dolusért és

a culpáért való felelősségtől eltérően - nem az adós felróható megtartásán alapuló, ún. szubjektív, hanem attól függetlenül, objektív felelősségi fokozat. Custodiárt felel az az érdekelt adós, akinél a szerződésből folyóan a másik fél dolga van Az adós köteles a nála lévő dolgot megőrizni és azt a szerződés rendelkezéseinek megfelelően a másik félnek épségben visszaadni (reddere). Ennek tehát kettős alapja van: a) szükséges hozzá, hogy az adósnak haszna legyen a szerződésből, b) a szerződésből folyóan idegen dolognak kell az őrizetében lennie, ha bármelyik előfeltétel hiányzik, az illető nem felel a custodiáért (pl: 1) egy dolog bérleténél a bérbeadó, bár érdekelt adós (mert bérösszeget kap), mégis csak culpa levisért felel, mert a szerződésből kifolyólag nincs nála idegen dolog; 2) ezzel szemben a bérlő, aki szintén érdekelt adós (mert használja a bérbeadó dolgát), de akinél egyúttal ott

van a bérbeadótól bérbe vett idegen dolog, custodiaért felel, 3) ha valaki ingyen vállalkozik arra, hogy más számára megőriz egy dolgot (letét), az ugyan idegen dolgot tart az őrizetében, mégis mert ingyen vállalkozott az őrzésre, csak dolusért felel, így tehát ha a letétbe tett dolgot ellopják tőle, nem felel, ha viszont a dolog visszaadását tudatosan ő hiúsítja meg, már felelős). Az adósi felelősség súlyossága és ok felróhatósága fordított arányban állnak egymással. Súlyos a felelősség akkor, ha enyhe, jelentéktelen ok is kiváltja azt; enyhe a felelősség, ha csak súlyos szerződésellenes magatartás esetében kerülhet sor a felelősség érvényesítésére. (Pl: az ingyenadós felelőssége enyhe, mart csak a legsúlyosabb, a szándékos szerződésellenes mag. esetében felel; ezzel szemben a legsúlyosabb felelősség a custodia-kötelezetté, mert felel még az általa nem tudott, rajta kívül álló történésekért is.)

2. A posztklasszikus és iustinianusi jogban Többirányú módosítást hajtottak végre, amelyek arra irányultak, hogy az eddigi vegyes - részben objektív (custodia), részben szubjektív (dolus, culpa) - rendszert teljesen szubjektívvé alakítsák át azáltal, hogy a felelősség alapjává ált-ban a culpát tették. A custodia-felelősséget formailag csak a hajóssal, fogadóssal és béristálló-tulajdonossal kötött szerződésekre tartotta fenn. Lényegében a többi eset is fennmaradt, de csak a culpa levisért való felelősséggel összevonva (culpa in custodiendo, őrizetben való gondatlanság). A custodia helyébe ált-ban a culpa in custodiendoért vagy a culpa in eligendoért való felelősség lépett, a felelősség szintje alig csökkent, mert a culpa fennforgását ált-ban védelmezték. (Ugyanakkor néhány esetben, ahol eddig az adós (ingyenadós) csak dolusért felelt, a jog felelőssé tette (megbízottat) culpa in concretoért vagy culpa levisért

is. 514. A custodia és a vis maior Custodia: őrizet, casus minorként való felelősség. Casus minor: olyan kár, baleset, esemény, amelyet az ember ált-ban el tud (el tudna) hárítani, amely azonban még a „leggondosabb családapát” is érheti, még a legnagyobb figyelem mellett is bekövetkezhet (pl.: lopás, elvesztés, egérrágás) Aki custodia-kötelezett (custodiens), az a vis maior határáig objektíve felel a dolog véletlen rongálódásáért ill. pusztulásáért [A római jog művelői sokáig a szubjektív (vétkességen alapuló) felelősség egyik típusának tartották, a az objektív elméletet a XX. sz elején Emil Seckel állította fel.] Vis maior: olyan erő, esemény, amelynek az emberi gyengeség nem tud ellenállni (casus maior, erőhatalom). Pl biz természeti csapások, olyan emberi megmozdulások, amelyek ellenállhatatlan, elemi erővel hatnak: háború, forradalom, rablóbanda (de nem egy rabló!). Az események abszolút jellegűek, mivel

nem az egyes személyekhez viszonyítjuk őket, hanem azt nézzük, hogy akadhat-e egyáltalán olyan ember, aki az adott eseményt el tudná hárítani. A vis maiorért ált-ban senki sem felel, kivéve, a) ha azt valaki szerződésben vállalta (pl. ősi tengeri biztosítás); b) ha az illetőnek felróható, hogy a dolgot vis maior érte (pl. G Gracchus özvegyes visszakövetelte a hozományi vagyontárgyakat a megölt férj örököseitől, azok megtagadták a dolgok kiadását azon a címen, hogy e vagyontárgyak a forr-i események következtében elpusztultak, azonban M. Scaevola véleménye: „mivel ez a forrongás Gracchus hibájából támadt, az özvegy részére teljesíteni kell.”; c) a késedelmes adós; d) a tolvaj; e) a generikus szolgáltatással tartozó adós; f) az érdekelt adós, aki katasztrófahelyzetben a mentési munkálatoknál a saját dolgait részesítette előnyben. A modern jogirod-ban a vis maiort a felelősség kérdéskörén kívül, a

veszélyviselés körében is tárgyalják; a felelősség ugyanis ált-ban és elvileg a felróhatóságon alapul, míg a veszély (periculum) viselését a jog mindig objektív alapon „telepíti” meghat. jogalanyokra (Adott esetben kinek kell a vis maior folytán a bekövetkezett károkat viselni.) A következmények viselésére ált-ban a casum sentit dominus szabálya irányadó, ahol az adós nem avis maiorért, hanem saját vétkes magatartásáért felel, amely a kárt okozta. 515. Az egyes reál- és konszenzuál-szerződésekben szereplő felek felelőssége 516. A késedelem (mora) 1. Adósi késedelem (Ha az adós nem teljesít, a köznapi életben úgy hiszik, hogy az adós késedelembe esett, pedig már a római jog is felismerte, hogy ez még nem jelenti a késedelmet.) Az adós akkor esik késedelembe (mora solvendi), ha lejártakor, felhívásra, neki felróhatóan nem teljesít. ♦ lejárat: a szolgáltatás azonnal esedékes, teljesítendő, hacsak a tv.

vagy a szerződés mást nem ír elő A kötelem keletkezése és lejárta (követelhetősége) elvileg egybeesik (más kérdés, hogy néhány esetben a teljesítés csak rövidebb-hosszabb idő elteltével válik esedékessé). ♦ felhívás: (a teljesítés követelhetősége még nem eredményezi az adós késedelembe esését) a római jog megkívánta azt is, hogy a hitelező szólítsa fel adósát a teljesítésre (interpellatio); ha a felhívás megtörtént, az adósnak haladéktalanul teljesítenie kell, ellenkező esetben késedelembe esik (mora ex persona). E szabály alól számos kivétel ismeretes, pl: 1) A constitutum és a pontosan meghat teljesítési határidő esetén a felhívás szükségtelen, ugyanis („dies interpellat pro homine”, középkor) „a határidő teszi a felhívást az ember helyett”; 2) Puszta lejárattal való késedelem: minor hitelezővel szemben, valamint ha az adóst ne lehet megtalálni. Mindig mora ex re forog fenn a deliktuális

kötelmeknél, pl. lopás, „a tolvaj ugyanis mindig késedelmesnek tekintendő” ♦ felróhatóság: az adóson múljék, hogy a teljesítés elmarad. Ha az adós nem úgy járt el, amint az adott esetben a tv. vagy a szerződés előírja (pl dolust követett el vagy nem tanúsította az adott szerződésben tőle elvárható mértékű gondosságot), akkor magatartása felróható. Ha pedig a felróható mag. következtében a teljesítés lejártakor a hitelezői felhívás ellenére elmarad, az adós késedelembe esik. (A késedelem az - objektív felelősséggel terhelt - custodia-kötelezettnél is csak vétkessége esetén áll be, tehát a custodiens csak vétkes késedelme esetén felel vis maiorért és a többletkárért.) „Az is késedelmes adósnak számít, aki inkább pereskedni akart, semmint a dolgot kiadni” Ulp. 2. Az adósi késedelem hatása az adós felelősségére Elvileg az adós köteles a hitelezőt olyan helyzetbe hozni, mintha a késedelem nem

történt volna, mintha kellően teljesített volna. Ha azonban az adós a késedelembe esés után felajánlja a kellő teljesítést (esetleg az okozott kár megtérítését is), ettől kezdődően a késedelembe esés következményei (különösen a vis maiorért való felelősség) megszűnnek. A következmények az köv voltak: a) Bármilyen volt az adós k-e esés előtti felelőssége, a k-be esés pillanatától kezdődően felelőssége korlátlanná válik, s most már felel a vis maiorért is. A kötelem ugyanis a késedelem által „örökéletűvé” válik. Pl ha a letéteményes (aki mint ingyenadós csak a dolusért felelt) felhívásra nem adja vissza a letétbe vett dolgot, s a dolog önhibáján kívül - lakásában tűzvész folytán elpusztul, felelős érte; egyetlen esetben mentheti ki magát azáltal, hogy bizonyítani tudja, hogy a határidőn belüli teljesítés esetén a dolgot a hitelezőnél is ugyanaz a sors érte volna. b) A késedelmes adós a

bonae fidei contractusok körében köteles a késedelemben keletkezett esetleges kárt a hitelezőnek megtéríteni (a stricti iuris obligatiónál csak külön kikötés esetén lehetett követelni); ez kiterjedhetett az elmaradt hasznokra is. c) Köteles volt késedelmi kamat megfizetésére. 3. A hitelezői „késedelem” (mora creditoris) A hitelezőn múlik, hogy az adós nem tud teljesíteni; ez megnyilvánulhat pl. a teljesítés megakadályozásában, a kellően felajánlott teljesítésnek megfelelő jogalap nélküli el nem fogadásban, gondatlanságban, véletlen magatartásban. Az adós felelőssége a min-ra (dolus) száll le, vagyis az adós kötelezettsége megszűnik, ha az a dolog, amellyel az adós teljesíteni akart, nem az adós dolusa folytán semmisült meg. Itt nem feltétlenül érvényesül a genus perire non censetur elve, minek következménye az, hogy amennyiben az adós a hit. kés esetén a genusból a teljesítésre felajánlott specieseket dolus

nélkül elveszti, akkor kötelezettsége megszűnik, tehát nem köteles az adott genus más specieivel teljesíteni. 517. A kezesség fogalma és formái 1. Fogalma Olyan járulékos kötelem (obligatio accessoria), amely egy másik kötelem - főkötelem (obligatio principalis) - teljesítését biztosítja azáltal, hogy a kezes a főadós (debitor principalis, reus p.) nemteljesítése esetére kötelezettséget vállal a főadósi kötelem megvalósítására (Megsorozva az adóst személyi biztosítékkal növeli a fedezetet.) „Olyan személyért, aki valaminek a teljesítését ígéri, mások is kötelezettséget szoktak vállalni. Ezek közül egyeseket sponsornak, másokat fidepromissoroknak, másokat fideiussoroknak nevezünk.” Gaius 2. A kezesség története A római jog régóta ismerte a személyi biztosítékokat nemcsak a magánjog körében (vindices, praedes), hanem a „nemzetközi jogban” is (obsides), azonban még Ius-nál sem vált sui generis

intézménnyé. Formatakarékosság: a kezesség megteremtésének társd-i igényét nem egy új jogintézmény kidolgozásával, hanem meglevő jogi konstrukciók (stipulatio, mandatum, constitutum, receptum argentarii) megfelelő alkalmazásával elégítették ki. A) Stipulatio formájában létrehozott kezesség (a k. legősibb formái a stipulatio formájában alakultak ki; a „közönséges” stipulatiókat a promitto igével kötötték, a k. létrehozásakor azonban a spondeo és a fide promitto kifejezéseket alkalmazták) ⇒ Az archaikus korban a stipulatiós kezességnek 2 fajtája volt: − sponsio: „Esküvel ígéred, hogy ugyanazt adod, amit Maevius esküvel ígért? - Esküvel ígérem”. Kezdetben mindazokat a stipulatiókat jelentette, amelyekben a szakrális spondeo igét használták, később azonban - amikor a sponsio tipikusan a k. alapítására szolgált - a szó szűkebb értelemben a k. egyik fajtájának elnevezéséül szolgált; − fidepromissio:

„Hitedre ígéred, hogy ugyanazt adod, amit Maevius ígért? - Hitemre ígérem.” A sponsioval szemben ezt nemcsak a rómaik, hanem a latinjogúak és a peregrinusok is alkalmazhatták! Közös jellemzőik: 1. csak szóbeli kötelmekhez járulhattak, 2. ha egyszer létrejöttek, a továbbiakban függetlenek voltak a főkötelemtől, 3. a kezességi kötelem az örökösre nem szállt át, 4. csak 2 évig állott fenn, 5. több kezes esetén a tartozás azok között fejenként megoszlott ⇒ A preklasszikus korban a fideiussio kiszorított a k. korábbi fajtáit Alakilag még szintén stipulatio formájában jött létre, tartalmilag azonban már eltért a két előbbi kezességi formától, mert ez nem a főadós által formálisan megígért, hanem a tényleges tartozásra vonatkozik. B) A mandatum qualificatium (megbízás) formájában létrehozott kezesség A klasszikus korban a kezességet egyre gyakrabban formátlan (pénz hitelezésére szóló) megbízással hozták

létre. A kezes (megbízó, mandator) megbízza a hitelezőt (megbízottat, mandatarius) hogy hitelezzen biz. összeget a főadósnak Ha a főadós lejáratkor nem teljesített, a hitelező a megbízási szerződés folytán actio mandati contrarióval fordulhat megbízója (a kezes) ellen, hogy térítse meg a megbízás teljesítéséből keletkezett kiadásait (=főadósnak nyújtott hitel). Már Gaius is utalt a mandatum és a kezesség kapcsolatára, de a ius-t tvkönyvekben már felváltva használták a kezes megnevezésére a fideiussor és mandator megjelölést. C) A constitutum debiti alieni (tartozáselismerés formájában létrehozott kezesség Ha valaki egy másik személy tartozását elismerte, ebből az elismerésből kifolyólag kezesként felelt. Szabályai kezdetben eltértek a kezesség szabályaitól, és csak Ius. terjesztette ki a fideiussio és a mandatum szabályait a constitutumra. 518. A fejlett kezesség főbb elvei a) A k. mindig járulékos kötelem

(a főkötelem járuléka, accessiója); ebből következik, hogy a kezes nem lehet többre kötelezve, mint a főadós (kevesebbre azonban igen). Egyben ha a főkötelem bármilyen okból megszűnik, a kezes automatikusan szabadul, valamint hogy a főadóst megillető exceptiókra a kezes is hivatkozik. b) A k. nemcsak stipulatiós, hanem bármilyen más kötelem biztosítására szolgálhat (akár jövőbeli vagy természetes kötelemre is). c) A k. nem személyhez kötött kötelem, ennél fogva időbeli korlátozás nélkül átszáll a kezes örököseire; d) Több kezes egyetemlegesen felel, ha viszont bármelyikük kérné, a tartozás Hadrianus rendelete értelmében megoszlik a fizetőképes kezesek között = ez a megosztás kedvezménye (beneficium divisionis). Az egyetemlegesség azonban még akkor is fennmarad, mivel ha a hitelező vmelyik kezestől nem kapná meg teljes egészében a ráeső részt, a hiányzó összeget behajthatja a többi kezesen. e) Ius-ig a hitelező

szabadon választhatta meg, hogy kit perel (készfizető kezesség). Sem a kezesek egymás közötti, sem a főadós és a kezesei viszonylatában nem volt sorrendhez kötve, mert „jogunk szerint a hitelezőnek hatalmában áll az adóst mellőzve a fideiussorokat választani” (Septimus Severus). Ius. annyiban változtatta meg, hogy a hitelező köteles előbb a főadóson megkísérelni a tartozás behajtását, és csak ennek sikertelensége esetén fordulhat a kezesek ellen hiányzó összeg erejéig = ez a sortartás kedvezménye (beneficium ordinis). f) A fizető keres biz. értelemben a hitelező helyébe lép: megkapja a hitelező kereseteit, esetleges egyéb biztosítékait (pl: zálogjog). A legis actiós eljárás idején a főadós ellen eredetileg egyenesen és közvetlenül manus iniectióval élhetett, ehelyett később a lex Publilia alapján duplumra menő actio depensinek volt helye. 519. A zálogjog fogalma, formái, keletkezési forrásai, megszűnése Már a

XII. t tv-ben találkozunk ugyan biz zálogjogi formákkal, de tulajdonképpen csak a klasszikus korban alakított ki - mai értelemben vett - zálogjogi alakzatokat. 1. Formái 3 formája van: fiducia, pignus és hypotheca. Az első 2 kialakulási idejét nem ismerjük, a 3 fokozatos kialakulása a préklasszikus korban játszódott le. A fiducia a posztklasszikus korral eltűnt, a ius-i jogban csak az utóbbi 2 volt élő jogintézmény. 1/ Fiducia (cum creditore contracta): Olyan mancipatio, amelynek alkalmával a hitelező (vevő) ünnepélyesen megígérte, hogy a dolgot, amelyet a mancipatióval megszerez, biz. feltételekkel mancipatio (esetleg in iure cessio) útján visszaszolgáltatja az adósnak (eladónak) = bizalmi alapú megállapodás (mivel a mancipatio elvileg nem tartalmazhatott feltételeket), a dolog visszaadását a tisztesség, a szótartás garantálja. A fiducia tárgya csak res mancipi lehetett, melyet a hitelező az adóstól civiljogi tulajdonba kapott. A

nuncupatio szerint: ha az adós biz. időn belül nem adná vissza a vételárat, akkor az adásvétel véglegessé válik, vagyis a hitelező megtarthatja a dolgot (zálogtárgyat). Ha azonban az adós-eladó időben teljesítene, a hitelező is köteles a dolgot visszaszolgáltatni, ezzel pedig az adásvétel hatályát veszti. A praetori jog idővel kialakított egy infamiával járó kötelmi keresetet (actio fiduciae), mellyel a zálogadós perelhetett a dolog kiadása ill. kártérítés iránt Bár a fiducianál a hitelező teljes biztonságot élvezett, az adós ugyanakkor egyoldalúan ki volt szolgáltatva hitelezőjének, hiszen ha az elidegenítette a dolgot, az legfeljebb kötelmi jogi alapon kártérítésért perelhette őt a fides megsértése miatt. 2/ Pignus (kézizálog): Az adós nem tulajdont, hanem csak birtokot ruház a hitelezőre. Itt a hitelező jogszerűen nem idegeníthette el a zálogtárgyat, ugyanakkor az adós rei vindicatióval bárkitől

visszaszerezhette azt (feltéve, hogy teljesített és tulajdonos volt). A hitelező keresete az actio pigneraticia volt. Itt méginkább jelentkezett az a gazd-i hátrány, hogy a zálogba adás által a dolog kiesett a gazd-i élet vérkeringéséből, mert a zálogtárgyat külön kikötés híján a hitelező nem használhatta, ennek kiküszöbölésére: • a hitelező gyakran visszaadta a dolgot az adósnak (precariumba) vagy bérbe, hogy az tovább használhassa. „A pignus csak a birtokot viszi át a hitelezőre, az adós tulajdona változatlan marad Az adós mégis használhatja a dolgát szívességi használat és bérlet alapján is.” • Külön megállapodással biztosították, hogy a hitelező használhassa a zálogtárgyat és szedhesse annak gyümölcseit = ez az ellenhasználat. A gyümölcsök értékét levonták az adós kamattartozásából, ha pedig az előbbi az utóbbit meghaladta, a főköveteléből. Amennyiben még így is marad volna fölösleg,

azt a záloghitelezőnek ki kellett adnia. • Egyes császári rendeletek megtiltották biz. létfontosságú, közérdekű dolgoknak a hitelező általi birtokba vételét (hozzájárultak a gazd-i problémák megoldásához). A fiduciaval szemben a pignusnál a dolog birtoklása nem eredményezhetett tulajdont, mivel pedig a hitelező a zálogtárgyat eredetileg sem el nem adhatta, sem tulajdonul meg nem szerezhette, a pignus (visszatartási jogot biztosítva) nem érte el célját, vagyis nem garantálta, hogy a hitelező követelése kielégítést nyerjen. Sokáig szokás volt külön pactummal kikötni az eladási jogot (ius distrahendi), vagyis azt, hogy ha az adós lejáratkor nem teljesít, a hitelező eladhassa a dolgot és a vételárból kielégíthesse igényeit, később ez a tv-nél fogva a pignus velejárója lett (amely a klasszikus kor előtt még csak accidentale negotii volt, a klasszikus korban már naturale negotiivé vált, a ius-i jogban pedig essentiale

negotiivé lépett elő). 3/ Hypotheca (jelzálog): A zálogjog puszta megegyezéssel (conventio) jött létre. Az adós formátlan megállapodással leköti zálogul vmilyen dolgát: nem kell hozzá sem tulajdonba adás, sem birtokba adás. Hadrianustól kezdődően jelzálognak nevezzük A jelzálog-hitelező egyfajta látens civilis possessor, aki szükség esetén ugyanúgy megkapja a praetortól a birtokinterdictumokat, mint a kézizálóg-hitelező. Ettől az időtől fogva pignus az, ami átkerül a hitelezőhöz, hypotheca pedig az, amikor még a birtok sem kerül a hitelezőhöz. ∗ Salvius nevű praetor biztosította a haszonbérbeadót, hogy a haszonbérlőjének (colonus) kötött formátlan megegyezés alapján bérlőjének a bérleménybe bevitt dolgai a bérleti díj biztosítására zálogul szolgálnak (nemteljesítés esetén ugyanis a bérbeadó jogosult volt megakadályozni e dolgok elvitelét, ill. birtokba vehette azokat) = in personam hatályú interdictum

Salvianum ∗ Srevius nevű praetor in rem keresetet adott a bérbeadónak nemcsak a bérlő, de bárki más ellen is, akinél a bérleménybe bevitt és lekötött vagyontárgyak találhatók = actio Serviana ∗ Az utóbbi keresetet végül utiliter megadták nemcsak a haszonbérlettel kapcsolatos, hanem bármilyen, puszta megállapodással létesített zálogszerződés alapján is = actio Serviana utilis, actio hypothecaria. A ius-t jog 2 féle zálogjogot ismert, melyek lényegében egységes zálogjog 2 konkrét megnyilvánulása: − az egyik puszta megegyezéssel jött létre, − a másiknál a dolog átadására is szükség volt. (A Digesta szerint: „a pignus és a hypotheca között csupán a név hangzásában van különbség”.) 2. Keletkezési forrásai 1) A felek rendelkezése: alapvetően szerződés, kivételesen egyoldalú rendelkezés (végrendelet). A zálogjogot keletkeztető szerződés: − fiducia esetén a mancipatio, − zálogtárgy birtokba adása

esetén szűkebb értelemben vett pignus, − vagy contractus pigneraticius mint reálszerződés, amely azonban - a többitől eltérően - a dolog átadása nélkül is érvényes mint alakszerűtlen, de peresíthető pactum hypothecae. 2) A törvényi zálogjogot már a XII. t tv is ismerte, jelentette: a tv alapján keletkezett (és egyéb megállapodásokba is hallgatólagosan bevitt) zálogjogot: • a bérbeadót a bér biztosítására a bérleménybe a bérlő által bevitt dolgokon kikötés nélkül is fennálló zálogjog, • a haszonbérletnél a bérlő által már megszerzett gyümölcsökön fennálló zálogjog, • a feleséget hozománya visszakövetelésének biztosítására és férji vagyonkezelés esetén a férj vagyonán fennálló zálogjog, • a gyám és gondok vagyonát terhelő zálogjog, • a fiscus tv-i zálogjoga, stb. 3) A hatósági vagy bírói intézkedésből: is keletkezhet zálogjog, mint pl.: egyes praetori birtokba utalásoknál vagy a

marasztalt adós vagyonára vezetett végrehajtásnál. Eredetileg csak testi dolog lehetett, később azonban más mindent zálogba lehetett adni, ami adásvétel tárgyát képezhette, így pl. a klasszikus korban jogosultságokat is el lehetett zálogosítani (követelést, felülépítményi jogot). Sőt ismerték az ált, egyetemes zálogjogot is (hypotheca generalis), amikor az adósnak nemcsak egyes meghat. vagyontárgyai, hanem minden meglévő, sőt leendő vagyona is zálogjogi megterhelés alá került. Alzálog (pignus pignoris): a záloghitelező a nála lévő zálogtárgyat 3. személynek zálogba továbbítja, ilyenkor az álzáloghitelező szerzi meg az eladási jogot illetve annak elsőbbségét. 520. A zálogjog tartalma A zálogjogból folyó legfőbb jogosítvány az, hogy érvényesítése a hitelező részére pigneraticia in rem actiót eredményez, ami annyit jelent, hogy ha pl. az adós rosszhiszeműen elidegenítette volna a zálogtárgyat, a hitelező

bárkitől (a jelenlegi birtokostól, aki egyben tulajdonos is!) követelhette a dolgot, még ha az illető jóhiszeműen szerzett is. A szerző ugyanis a nemo plus iuris elvnél fogva csak zálogjoggal terhelt tulajdont szerezhetett. A követelés és járulékai kifizetésével a birtokos megtarthatja a dolgot. Ezen kívül mindenki ellen ható védelem volt a záloghitelezőt megillető birtokvédelem is. 521. Kielégítési sorrend több záloghitelezõ esetén, Ius offerendi Ugyanazon a dolgon több zálogjog is alapítható, amelyek keletkezhetnek: • kül. személyek (pl civiljogi tulajdonos és az, aki elbirtokló félben van) engedélyeznek zálogjogot a dolgon - a kielégítés szempontjából az actio Publiciana elvei érvényesülnek: aki erősebb jogelődtől szerzett, annak van elsőbbsége, azonos jogú jogelődöktől való szerzés esetén a birtokló helyzete az erősebb; • azonos zálogadós alapít egyszerre vagy egymást követően több zálogjogot ugyanarra

a dologra − ha a zálogjogok egy aktussal keletkeztek, a több záloghitelező követelése arányában kap kielégítést, − ha egy időben, de kül. ügylettel keletkeztek, a birtokló záloghitelező érvényesül előnyben, − ha több záloghitelező kül. időben (egymást követően) szerezte a zálogjogot, akkor ált-ban a qui prior est tempore, potior est iure elv érvényesül. • a privilegizált zálogjog (pl. a fiscus - , feleség hozománykövetelése) minden zálogjogot megelőz Ua. a helyzet in rem versio esetén (pl ha valaki egy már elzálogosított hajó vagy ház javítására nyújtott kölcsönt. (A többszörös elzálogosítás elsősorban jelzálog, hiszen a kézizálog nehézségeket jelentene.) Több zálogjog esetén csak az első helyen lévő záloghitelező rendelkezhetett a zálogtárggyal, ő határozhatott az eladás ideje és módja felől (mely cselekedet egyben meg is szünteti a többi zálogjogot, hiszen a vevő a dolgon zálogtehertől

mentes tulajdont szerez). A hátrább álló záloghitelezőknek csak annyi joguk maradt, hogy az őket megelőző hitelezők követeléseinek kielégítése után megkaphatták az eladási ár esetleg fennmaradó részét (ezen csak olyan módon segíthettek, ha felajánlották az előttük álló hitelezők követeléseinek teljes kielégítését (ius offerendi). Ezt az előttük álló hitelező köteles elfogadni; ha nem fogadná el, „bírói letétbe” helyezéssel érhető el a kívánt cél, s ezáltal a fizető hitelező megszerzi a kielégített hitelező helyét. Ily módon a fizető hitelező kezébe került a zálogtárgy feletti rendelkezési jog és most már ő határozza meg, hogy mikor és hogyan kerüljön eladásra a dolog. Az összes követelések kielégítése után fennmaradó esetleges vételárfölösleget a hitelezők ilyenkor is kötelesek voltak kiadni a zálogadósnak. Ugyanannak a dolognak többszöri elzálogosítása nem volt kielégítően

szabályozva a római jog eredetileg semmiféle olyan rendelkezést nem tartalmazott, amely biztosította volna, hogy az egyik hitelező tudjon a másik létezéséről. Csak később a posztklasszikus kor próbált meg ezen segíteni: elrendelték, hogy a hatóság vagy a nyilvánosság előtt létesített zálogjog megelőzi a nyilvánosság kizárásával létesített zálogjogot, de ez eredménytelen kísérlet volt. Ugyanígy nem oldotta meg ezt a kérdést az a rendelet sem, miszerint meg kell büntetni az olyan adóst, aki elhallgatta azt, hogy a dolog már más részére is le van kötve zálogul. 522. A kötbér és a foglaló fogalma, funkciói 1. A kötbér (poena) A szerződő felek által stipulatióban kikötött pénzösszeg, amelyet az adós a szerződés nem teljesítése vagy nem kellő teljesítése esetén köteles a hitelezőnek visszafizetni. Fajtái: A) A peres eljárás során a felek: − a kötbér kikötésével biztosították egymást afelől, hogy a

bíró előtt a tárgyaláson megjelennek, − adott esetben kötbér kikötésével szorították rá egymást (választott) bírói ítéletben foglaltak teljesítésére. B) A peren kívül kikötött kötbér többféle funkciót tölthetett be: a) Pl. a felek eredetileg nem peresíthető megállapodások teljesítését kívánták kötbér kikötésével elérni, ekkor a kötbér pusztán büntetésre ment, mert a megállapodás teljesítését egyébként nem lehetett volna kikényszeríteni, vagy b) a kötbér követelése mellett perelni lehetett az alapkötelem teljesítését is. c) a kötbér célja néha csak az, hogy átalány-kártérítésként szolgáljon, anélkül, hogy az alapkötelem teljesítés emellett szóba jönne (különösen olyan esetekben, ahol nehéz vagy lehetetlen a kár összegszerű meghatározása). Ilyenkor a felek a kötbér összegében állapítják meg - már előre - a kártérítés mértékét (pl. ha a bérbeadó a kikötött idő előtt

szünteti meg a bérletet). d) A kötbér alternatívaként szerepelhet az alapkötelem mellett, mikor vagy az alapkötelem teljesítése követelhető vagy a kötbér. Esetenként előfordulhat, hogy ez az alakzat facultas alternativa formáját ölti magára. A kötbér-kikötés érvényességét a stipulatióba foglalás biztosította, amelynek révén a kötbér-igényt a stipulatio keresete útján lehetett érvényesíteni. Ha azonban a hitelező a kötbér esedékessé válta után elfogadta az utólagos teljesítést, a kötbér többé nem volt követelhető. A kötbér kifizetésével az adós nem feltétlenül szabadul a kártérítési kötelezettségtől, pl. ha a kár meghaladja a kötbér összegét, a többletet lehet követelni. 2. Foglaló (arrha) ⇒ A klasszikus korban Rómában is szokássá vált, hogy az adásvételi szerződések megkötésének jeléül biz. értéket (pl gyűrűt), pénzt adtak, ez volt a foglaló Az adásvétel mint konszenzuálszerződés

ilyenkor is létrejött már a megegyezéssel, a foglaló csak mutatta (bizonyította), hogy a szerződés kész (a szerződéskötés lezárult). „Amit foglaló néven adnak, az a megkötött adásvétel bizonyítéka.” ⇒ A posztklasszikus korban - görög hatásra - a foglaló intézménye biz. büntető jelleget vett fel (arrha poenalis); itt a foglalót már csak az adásvételi szerződés jeléül, hanem elsősorban a szerződés betartásának biztosítékul adták. Ha a foglalót adó fél lép vissza, elveszti a foglalót, ha pedig aki a foglalót adta nem tartja be a szerződést , a foglaló 2x-ét kell visszaadnia. 523. A novatio és a delegatio 1. A kötelem megújítása (novatio) Ennek során a régi kötelem teljesen megszűnik és helyette egy merőben új obligatio keletkezik: „az újítás egy előző kötelemnek egy más kötelembe való átáramlása ás átkerülése” (Ulpianus). Tehát valami új felvételével, beiktatásával a megszűnt régi

kötelem „romjain” egy másik újabb kötelem jön létre. Ez a novum megvalósulhat, hogy pl: − a kötelem személyei változnak meg, − a kötelem biztosítására zálogot adnak, − a követelés összegét változtatják meg, − időhatározást visznek a kötelembe vagy hagynak el, stb. Csak a kötelem tárgya kell hogy azonos maradjon, minden egyéb megváltozhat. A novatióra gyakran abból a célból kerül sor, hogy egy kötelem (sponsor beiktatása végett) stipulatiós kötelemmé alakítsanak át. A novatióval a régi kötelem mindenestől (ill. a maga privilegizált voltában) megszűnik: a novatiót követően csak a felek legutóbbi akaratának megfelelő új kötelem hatályos; az még akkor is megvalósult, ha az új kötelem vmilyen oknál fogva érvénytelen lett volna. A novatio mindig stipulatióval jött létre, még akkor is, ha az eredeti kötelem teljesen alakszerűtlen volt. Novatio necessaria: a peres elj. során szükségképpen bekövetkezik Ez

valójában nem novatio, hanem csak hasonlít a novatióhoz: ugyanis nem felel meg a novatio elemi fogalmi kritériumainak, hiszen a felek akaratától függetlenül jön létre és vele a kötelem tárgya is megváltozik. „Az adós a litis contestatio előtt adni köteles, a litis contestatio után pedig köteles bevárni az ítéletet.” A litis contestatio sokféle lehet: újítja az alapkötelmet, s kötelezi a feleket, hogy bevárják a bíró ítéletét, mely már csakis pénzre szólhat. A condemnatióval ill annak alapján hozott ítélettel ismét noválódik a régi kötelem, mert a feleket ezentúl az ítélet kötelezi, vagyis azt kötelesek tenni, amit a bíró ítéletében rájuk hagyott. A ius-i jogban: Ius. a novatiót a felek újító szándékától (animus novandi) tette függővé Eszerint valamely új elem beiktatása önmagában még nem minősült novatiónak, vagyis az előző kötelem ipso iure sohasem szűnt meg, kivéve, ha a felek ezt kifejezetten így

akarják. Így lehetővé vált a kötelmek utólagos jogügylettel történő módosítása, ám a jogtudósok ezt nem dolgozták ki, önálló elnevezést sem kapott. A posztklasszikus és a ius-i jog szerint a novatio nemcsak szóbeli obligatióként, hanem bármilyen más formában is létrejöhetett. 2. A kötelem átruházhatósága Az archaikus jog szerint a kötelmeket sem a hitelezői, sem az adósi oldalon nem lehetett átruházni. Ezt a meghat. személyekhez való kötődést a római peres és végrehajtási elj indokolta, hiszen mindkettő erősen személyes jellegű volt, és csak másodsorban irányult a vagyon ellen. A préklasszikus korban viszont a gazd-i élet fejlődése már megkívánta, hogy a követeléseket „mozgósítani” lehessen. Mivel a kötelmek is beletartoztak a vagyonba, felmerült az átruházás szükségessége. Ennek megfelelően változások az öröklési jogban: − az örökhagyó kötelmei (mind az adósi, mind a hitelezői oldalon)

átszállnak az örökösre, − ha az örökös az örökség elfogadása előtt adja el az örökséget, ez esetben a vevő megszerzi az eladott örökségben levő kötelmeket is. Ezek a rendelkezések azonban még nem jelentik a kötelem átruházhatósága elvének elismerését, mivel mindkét esetben universalis sucessioról és nem egyez kötelmi jogok átruházásáról van szó. A kötelem-átruházások kialakulásában a delegatiónak volt jelentősége. Delegatio: a hitelező vagy az adós maga helyett más személyt léptet be a kötelembe. Attól függően, hogy a delegatio a hitelező vagy az adós részéről történik-e, megkülönböztetjük: a) követelés (nomen) átruházását = hitelezői delegatio (activa), b) tartozás (debitum) átruházását = adósi delegatio (passiva). Továbbá mindkettőn belül: − teljesítésre irányuló delegatio (d. solvendi), − stipulatióval történő kötelezettségvállalásra irányuló delegatio (d. obligendi) a)

Delegatio activa esetében: − a d. solvendi úgy valósul meg, hogy hitelező (utalványozó) felhívja az adóst (utalványozott) arra, hogy ne neki, hanem egy 3. személy részére teljesítsen, − a d. obligendi keretében a hitelező arra kéri fel az adóst, hogy a teljesítést stipulatio formájában egy 3. személynek ígérje meg A hitelezői d. elvileg senkire sem lehet sérelmes; ugyanis a nem plus iuris elve érvényesül, miszerint az adós semmivel sem kerülhet hátrányosabb helyzetbe azáltal, hogy az eredeti hitelező helyett másnak teljesít. b) Delegatio passiva esetében: − a d. solvendi esetén az adós (delegans) megbíz egy 3 személyt (delegatus) - aki rendszerint saját adósa, de lehet más is -, hogy az utóbbi teljesítsen a hitelező részére, − a d. obligendinél arra kéri fel a delegatust, hogy stipulatióval ígérje meg a hitelezőnek, hogy helyette (a régi adós helyett) teljesíteni fog. Az adósi delegatio viszont már sérthet biz.

érdekeket, pl a régi adóshoz képest az ój adós kevesebb fedezettel rendelkezik, nem olyan megbízható, stb. és ez a hitelezőre nézve hátrányos További megkülönböztetés aszerint, hogy noválják-e a kötelmet vagy sem. A delegatio csak akkor jelentett egyúttal novatiót is, ha olyan d. obligendire került sor, amelynél a stipulatióban a felek kifejezetten utaltak a régi kötelemre. Hitelezőváltozásra irányuló delegatiónál az új hitelezőnek az adóshoz intézett kérdésére az adóst ugyanazt ígéri az új hitelezőnek, mint amivel a régi hitelezőnek tartozott. Adóscserénél a hitelező kérdésére az új adós ugyanazt ígéri, mint amivel a régi adós tartozott a hitelezőnek. Hátrányt jelentett, hogy a régi hitelező nem kényszeríthette adósát a stipulatióra, annak ellenére, hogy az adós szükségszerű közreműködését semmiféle érdek nem indokolta. E kötöttség miatt a hitelezői d. nem elégíthette ki a rohamosan fejlődő

forgalmi igényeket, eltekintve attól, hogy a d-nál sem egy meglévő kötelem átruházása történt, hanem új kötelmeket hoztak létre részben új felek között. 3. Mandatum agendi Már a klasszikus korban elismerték, hogy a követeléseket az adós tudta és beleegyezése nélkül is át lehet ruházni. Mivel ez már nem jöhetett létre az addigi stipulatiós formában, az új megoldás a mandatum agendi, vagyis a perbeli megbízás. A megbízott procurator in rem suam = a saját dolgában eljáró ügyvivő, aki az ügy urának tekintendő. De még ez a forma sem volt kielégítő, ha ugyanis a régi hitelező rosszhiszemű volt, akkor a litis contestatióig jogszerűen behajthatta a követelést, és az adós s jogszerűen fizethetett neki. Továbbá hátrányt jelentett az is, hogy a régi hitelező bármikor megvonhatta a perlési megbízást az új hitelezőtől, s bármelyik fél halálával szintén megszűnt a megbízás. 524. A cessio Az engedményezés a

követelésátruházás tulajdonképpeni és végleges alakzata. Már nem a perlési megbízás, hanem a régi és az új hitelező kötelemátruházó megegyezése folytán kapja meg az új hitelező a régi hitelező keresetét. Az új hitelező az adósnak a régi hitelező részére történő fizetése ellen azzal védekezhet, hogy értesíti az adóst az engedményezésről. Az értesítés (denuntiatio) vétele után az adós csak a 2x fizetés veszélyével teljesíthetett a régi hitelezőnek. Felmerült az a kérdés is, hogy a régi hitelező mennyiben szavatol az új hitelezőnek. A szavatosság kérdése 2 irányú: ∗ fennáll-e az engedményezett követelése (nomen verum), ∗ behajtható-e a követelés (nomen bonum). A szavatosság mértéke az engedményezés causájától függ. Ha a hitelező fizetésként (előzőleg vagy egyidejűleg kapott ellenértéket) engedményezett, akkor felel a követelés fennállásáért és behajthatóságáért (eredményes

végrehajtásért). Ha viszont ajándékozási szándékkal, ingyenes engedményezett, vagy úgy adta el a követelést, ahogy van, akkor az engedményezetett követelésnek csak a fennállásáért felel, a behajthatóságáért nem; ez nem más, mint egy sajátos emptio spei, szerencseszerződés. Tartozásátvállalás (expromissio): egy 3. személy - akár az eredeti adós megbízásából, akár anélkül a hitelező irányába tett stipulatióval elvállalja a régi adós kötelezettségének teljesítését (expromissor=az új adós fizetési ígérete által a régi adós kikerül a kötelemből) 525. A solutio 1. A kötelmek megszűnése ált-ban A kötelmek megszűnése a kötelem ill. a kötelem alapjául szolgáló szerződés hatályosságának végleges megszűnése. Rendes, normális esete az adós kötelemszerű teljesítése, azonban megszűnhet a kötelem biz. egyéb teljesítésekkel és teljesítés nélkül is Csoportosítható még, hogy a kötelem a tv

erejénél fogva vagy a praetor által adott kifogás révén szűnik meg. 2. Teljesítés (solutio) Az adós eleget tesz kötelezettségének, vagyis azt a magatartást tanúsítja, amelyet a kötelem előírt. A teljesítés a megvalósult szolgáltatás. ♦ Az archaikus jogban a kötelem valóságos célja biz. értelemben háttérbe szorul; középpontban az adósnak az a törekvése áll, hogy a kötelemtől valamiképpen megszabaduljon, a kötelékeiből feloldják. A solutio (megszabadítás) a hangsúlyt nem a hitelezőre, hanem az adósra helyezi Ekkor még 2 szakasz különböztethető meg: ∗ az adós teljesítése a hitelező felé, és ∗ melynek következményeként a hitelező feloldozza őt kötelékeiből. ♦ A klasszikus jog már a hitelező aktivitásától függetlenül, magában a teljesítésben látta az adós szabadulását: „az adósok megszabadulnak a solutio révén” (Paulus). A teljesítés mint kötelemszüntető ok Az archaikus jogban tehát a

teljesítés még nem szüntette meg a kötelmet, mert arra is szükség volt, hogy amilyen formában létrehozták a kötelmet, olyan formában is szüntessék meg. A formális kötelemmegszüntető ügyletnek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a tényleges teljesítésnek. Ugyanakkor itt megtaláljuk a kötelemmegszüntető ellenügyletet is (contrarius actus) pl.: a nexum esetében a szintén 5 tagú és mérlegtartó közreműködését igénylő nexi liberatio, a stipulatiónál az ígéret teljesítésének ugyanolyan formában lezajlott elengedése. Ezt a merev szabályt a praetor törte át azzal, hogy a ténylegesen, de formátlan teljesítőnek a rosszhiszemű - de a civiljog szerint - jogosan fellépő hitelező keresete ellen exceptiót adott. A teljesítés feltételei a) Köteles-e az adós személyesen teljesíteni? - Az adós helyett ált-ban teljesíthet más is (ha abból nem háramlik át kár a hitelezőre), még az adós tudta és beleegyezése nélkül

is, sőt akarat ellenére is, „mivel a civiljog akként rendelkezik, hogy más helyzetét lehet jobbá tenni az ő tudomása és nélkül és akarat ellenére is” (Gaius). Kivétel: ha a tv. vagy a szerződés személyes teljesítést ír elő, vagy a szolgáltatás olyan jellegű, hogy azt más az adós helyett nem tudná megfelelően ellátni (pl. pénztartozás mindegy, faaprítás már nem az). b) Köteles-e az adós a hitelező kezéhez teljesíteni? - A kötelem személyes jellegéből folyik, hogy az adós ált-ban köteles a hitelező kezéhez teljesíteni, kivéve, ha a tv. vagy a szerződés felhatalmazza arra, hogy más kezéhez teljesítsen. c) Mikor köteles az adós teljesíteni? - Elsősorban a szerződés rendelkezései az irányadók, eltérő rendelkezés híján az adós azonnal köteles teljesíteni (más kérdés, hogy a hitelező elfogadja-e). d) Hol köteles az adós teljesíteni? - A szerződés rendelkezései adnak erre feleletet, ha ilyen utalás

nincs, akkor az adós bárhol teljesíthet, csak nem alkalmatlan helyen. e) Lehet-e a részletekben teljesíteni? - Részletteljesítésre a tv. vagy a szerződés is feljogosíthatja az adóst. Ennek a kérdésnek osztható szolg-ok esetében van jelentősége, mert pl egy telek részletekbe való átadása nem minősülhet teljesítésnek. f) Ha ugyanaz az adós ugyanannak a hitelezőnek több jogcímen tartozik, és teljesítése nem elegendő valamennyi tartozásának kielégítésére, melyik tartozásra kell elszámolnia az adósi részteljesítést? Mindig az adós rendelkezése az irányadó, ha ő esetleg nem rendelkezne, a fizetést a hitelező akkor sem fordíthatja szabadon bármelyik tartozás kielégítésére, mivel ilyenkor a sorrendet a tv. határozza meg. „.elsőbbségi kielégítésre tarthat igényt az a tartozás, amelynek elmulasztása infamiával jár, amelyik kötbéres, ill. az a szerződés, amelyhez hypithetica vagy pignus járult, e sorrend után a saját

tartozás részesül előnyben, valamint a fizetést a régebbi szerződésre kell fordítani”. Ha a követelések egyidejűek, akkor a részletfizetést arányosan kell elszámolni az összes követelésre. Ha tőkével és kamattal is tartoznak, akkor s fizetést előbb a lejárt kamatokra kell fordítani, és a tőke törlesztésére csak a maradványt. 526. A liberatio fajai 1. Liberatio ipso iure Az adós nemcsak a teljesítéssel, hanem sok egyéb más módon is megszabadulhat kötelezettségeitől, mint pl. olyanok, amelyek ipso iure hatnak, vagyis felmerültükkor a kötelem a tv-nél fogva szűnik meg. 1) Ha a teljesítés az adósnak fel nem róhatóan lehetetlenné vált. (Felróhatóság esetén azonban - bár az eredeti kötelem megszűnik - az adós mégsem szabadul, mivel az eredeti szolg. helyébe kártérítés lép.) A lehetetlenülés objektív fogalom, nem forog fenn tehát akkor, ha az adós vmilyen szubjektív okból (pl. csődbe ment) nem tud teljesíteni

Lehetetlenülésre példa: a szerződés tárgyát képező dolog vis maior folytán elpusztul. 2) A kötelem litis contestatioval bekövetkező megszűnése, ilyenkor csak az eredeti kötelem szűnik meg, hiszen a l.c-val megújított kötelem továbbra is fennmarad 3) A halál ált-ban ben szünteti meg a kötelmet. 4) A capitis deminutio (jogállapotváltozás) is ált-ban megszünteti a kötelmet, bár a praetor adott esetben visszaállítja azt azokkal szemben, akikre a c. d-t szenvedett vagyona átszállt 5) A confusio, vagyis az adósi és a hitelezői pozíció egy kézben való egyesülése szintén megszűnteti a kötelmet. 6) Az időhöz és felbontó feltételhez kötött kötelmek megszűnnek az időpont bekövetkeztével ill. a bontó feltétel beálltával. 7) Megszűnhet a kötelem büntetésből is, mint pl. az önhatalmúlag zálogot vevő hitelező esetében 8) A főkötelem megszűnte megszünteti a járulékos kötelmet. 9) Az alapkötelem a novatióval is

megszűnik, helyébe lép azonban az új kötelem, amely a stipulatiós forma miatt mindig szóbeli, stricti iuris obligatio. 10) A delictumot elkövető személy mint adós ipso iure libertatióját eredményezi az obligatio ex delictoból az, hogy a büntetőper során megegyezik a sértettel büntetési összeg kifizetésében. 11) 2 ingyenes jogcím találkozása is megszűnteti a kötelmet pl ha valakinek ugyanazt a dolgot az egyik címen magkapta, a másik jogcímen alapuló igény elenyészik. 2. Liberatio per exceptionem Vannak olyan tények, amelyek a kötelmet civiljogilag nem szüntetik meg, de a praetor kifogást (exceptio) biztosít az adósnak az esetleg fellépő hitelezővel szemben. Esetei: a) A felek közös megegyezéssel felbonthatják a kötelmi viszonyt, mivel ha puszta megegyezéssel lehet szerződni, ugyanúgy ellenkező megállapodással fel is lehet bontani a szerződést. b) Megszűnt a kötelem a hitelező egyoldalú lemondása vagy a tartozás

elengedése révén. c) A posztklasszikus korban megjelenik az elévülés is, amely szintén csak olyan formában szünteti meg a kötelmet, hogy az adós hivatkozhat az elévülési kifogásra (praescriptio). Az elévült kötelem azonban fennmarad naturalis obligatióként. 3. Vegyes jellegű liberatiók A jogtudósi iskolák ellentétéből kifolyólag a kül, korokban hol az ipso iure, hol per exceptionem szűnt meg a kötelem: A datio is solutomot a prokuliánusok per exc, a szabiniánusok és Ius. viszont ipso iure lib-nak tekintették. Vegyes jellegű volt a liberatio, ha az adós a tartozást valamely hatóságnál, templomban, pénzváltónál vagy ahol az illetékes bíró letenni rendelte, letétbe helyezte (depositum solutionis causa). Erre akkor került sor, ha a hitelező a felajánlott szolg-t nem fogadta el, vagy ha egyéb - a hitelező személyével kapcs. - okból (pl távollét) az adós nem tud kinek teljesíteni = bírói letét A beszámítás (compensatio) Köv.

tételben kidolgozva! 527. A compensatio A beszámítás a tartozások és követelések egymás közötti kiegyenlítése, amikor a felek kölcsönösen hitelezők s egyben adósok is. (A beszámítás szintén vegyes liberatiót eredményezett) A compensatiót a régi római jog nem ismerte, és csak igen lassan fogadta el, legelőször az argentariusoknál (bankárok), akikre nézve kötelezően előírta, hogy csak compensatióval perelhetnek. A beszámítás a római jogban perjogi intézmény, amely lehetővé teszi, hogy a bíró a per során az alperes kérésére a felperes követelését csak az alperesi ellenkövetelést meghaladó rész erejéig ítélje meg. Ilyenkor a két fél egymással szemben fennálló kölcsönös követelésénél a kötelem a követelés és az ellenkövetelés egymást fedő részében (a kisebbik követelés erejéig) megszűnik. a) A stricti iuris obligatióknál beszámításról nem beszélhetünk, mivel azok mindentől függetlenül

önállóan érvényesíthetők. Csak amikor ezeknél is szokássá vált a dolusra utaló záradék felvétele, ismerték el a beszámítás lehetőségét azon az alapon, hogy „aki azt kéri, amit majd vissza kell adnia (amivel maga is tartozik), csalárdul jár el”. Az exceptio doli alkalmazása lehetővé tette a compensatio kierőszakolását. b) A bonae fidei obligatióknál erre az exceptióra ugyan nem volt szükség, a klasszikusok mégis csak azon a jogalapon keletkezett kölcsönös követelések beszámítását ismerték el. c) A posztklasszikus korban már maga a bona fidesre utaló záradék (clausula bonae fidei) elegendő volt ahhoz, hogy a bíró valamelyik fél kérelmére compensatióval marasztalhasson, ha azt helyesnek és a bona fidesszel megegyezőnek vélted) A ius-i jog ált-ban ipso iure elismeri a comp. lehetőségét mindazokban az esetekben, ahol egynemű, likvid és esedékes követelések állnak egymással szemben. Ennek megfelelően 1) pénz

pénzzel, bor borral kompenzálható, de a bor pénzzel nem (egyneműség); 2) a követelésnek tisztázottnak, likvidnek kell lennie, nem lehet vita a követelés fennállása, mibenléte, összegszerűsége tekintetében (pl. meghat összegű tartozásról kötvény); 3) esedékesség, lejárat előtt nem lehet érvényesíteni a követeléseket, aminek folytán comp-nak is csak akkor van helye, ha mindkét fél követelése már esedékes. Vannak olyan esetek, mikor a tv. tiltja a comp-t, pl egyik korszakban sem lehetett kérni e letétből keletkezett követelések beszámítását. 528. A contractus fogalma és története, 1. A szerződés fogalma A szerződés olyan jogi tény, amely közelebbről a jogügylet (negotium) kategóriája mint genus proximum alá tartozik, másfelől pedig a kötelmek legfontosabb keletkezési formája, tehát kötelmi jogügylet. Más szempontból a szerződés a jogügyleteken belül kétoldalú jogügylet (negotium bilaterale), a szerződés

lényegét ugyanis 2 vagy több fél megállapodása, megegyezése képezi, amelz a felek egybehangzó akaratnyilatkozatában testesül meg. Vagyis a szerződés: két vagy több fél egybehangzó, joghatás kiváltására irányuló akaratkijelentése. A szerződés külső tényállása: a felek akaratkijelentése abban a formában, ahogyan azt a külvilág létező szerződésként érzékeli. Az akaratkijelentés lehet: a) alakszerű, formális kijelentések: olyan nyilatkozatok, amelyek pontos formáját, körülményeit nem a felek, hanem a tv., a jogrend kógens előírása határozza meg, pl: az ünnepélyes jogügyletek (melyeknél az előírt szavak, cselekmények be nem tartása az ügylet érvénytelenségét jelentette). A fejlett jogban a nyilatkozat alakszerűségének (írásbeliség, aláírások, pecsétek, stb.) gyakorlati okai voltak, mivel az fokozott óvatosságra inti a feleket és megkönnyíti az ügyleti akarat értelmezését. b) alakszerűtlen, formátlan

nyilatkozatok: nincsenek egy meghat. alakisághoz kötve, hanem bármely felismerhető formában megjelenhetnek. Ezen belül is lehet: − kifejezett (pl. élőszó, írott szöveg) − ráutaló magatartás (concludens factum), „aki hallgat, beleegyezni látszik” (Ulpianus). A hallgatás azonban csak akkor beleegyezés, ha a félnek szólnia kellett volna ill. szólhatott volna, mert „aki hallgat, nem szükségszerűen állít, mindazonáltal igaz, hogy nem tagad”. 2. A szerződés a római jogban „A szerződések kötelező erejüket a megegyezéstől kapják.” (Ulp) Azonban a puszta megállapodás, megegyezés még a fejlett jogban is kevés volt a kötelem létrejöttéhez. A megegyezés önmagában csak jogi jelentőséggel rendelkező nem bíró pactum volt. + Szükség volt még a civilis causára, ami a megegyezést contractus rangjára emelte: 1) kezdetben le leggyakrabban a forma volt: érc és mérleg használata, előírt szavak elmondása, meghat. írásbeli

formaságok alkalmazása (librál-m verbál- és litterálszerződések) Az archaikus korban volt döntő jelentősége. 2) A préklasszikus kortól egyes esetekben a megegyezést - a megállapodásnak megfelelő dologátadás követte. Kr e II sz-ban döntő változás volt, hogy megnövekedett a fides (szótartás, becsület) szerepe, vagyis: „az igazságosság alapja szavaink és megállapodásaink állandósága és valódisága”. A hangsúly egyre inkább a felek akaratának találkozására, magára a megegyezésre tevődött át. 3) A klasszikus korban Gaius szerint már „nem kívántatik meg sem a szavak, sem az írás sajátossága, hanem elegendő ha azok, akik az ügyletet kötik, megegyeztek.” (Egyedül a rómaiak fogadták el azt az elvet, miszerint a formátlan megegyezés (consensus) biz. esetekben már kötelez) 4) A ius-i kodifikációban csak az a contractus, amit a jog konkrétan és taxatíve ilyennek minősít. A formátlan megállapodást (pactum) és a

joghatásokkal bíró szerződést (contractus) még ekkor sem ismerték el teljesen egyenlőnek egymással. 529. A pactum és a contractus viszonya A ius-i kodifikációban csak az a contractus, amit a jog konkrétan és taxatíve ilyennek minősít. A formátlan megállapodást (pactum) és a joghatásokkal bíró szerződést (contractus) még ekkor sem ismerték el teljesen egyenlőnek egymással. Szükségszerűvé vált, hogy kötelmi jogi erővel ruházzák fel a puszta megállapodásokat (pactumokat). ⇒ A gazd-i élet szükségleteit, miszerint „a pactumban a való élet jelentkezik” (és nem ütközött tv-be, plebiscitumba, senatus consultumba, delictumba, edictumba) elsőnek a praetor emelte ki. Ez a védelem ált-ban csak kivételes vol, biz. esetekben azonban a praetor keresetet is biztosított a pactum alapján = ez volt a pacta praetoria. ⇒ Később a császári jog is felkarolta a pactumokat (pacta legitima) olyannyira, hogy senkinek sem volt szabad a saját

pactuma ellenére eljárnia és a szerződő feleket becsapnia. ⇒ A klasszikus korban ált-sá vált az a felfogás, hogy a bonae fidei contractusok mellett kiegészítő jellegű pactumok (pacta adiecta, pl. kamatkikötés) szintén jogi elismerést érdemelnek Ugyanakkor a római jog sohasem jutott el oda, hogy a pactumokat peresíthetővé tegye. 530. A szerződési típuskényszer oldásának eszközei A peresíthető pactumok kialakulása rést ütött a szerződési típuskényszer zárt rendszerén. További eszközök: a/ a stipulatio volt alkalmas arra, hogy felhasználásával bármiféle igényt érvényesíteni lehetett, hiszen itt nem a stipulatióban nem kellett utalni a jogügylet céljára, causajára; b/ a kötbér funkciója volt, hogy közvetve lehetővé tegye nem peresíthető igények érvényesítését is; c/ a praetor in rem actiók megalkotásával nyomon követte az életben jelentkező új igényeket, és keresetet adott ott is, ahol erre a civiljog

szerint nem volt lehetőség; d/ névtelen szerződések (contractus innominati) lehetőséget biztosítottak a szinallagmatikus megállapodásokat érvényesítésére; e/ az alakszerűtlen megállapodásokat in personam hatályú interditumokkal is ki lehetett kényszeríteni (pl. interdictum Salvianum) Ius. már majdnem teljes mértékben elismerte, hogy a pactum minden hozzáadás nélkül, önmagában kötelező. 531. A contractusok érvényessége és hatályossága ált-ban 1. Érvényesség A szerződés akkor jön létre érvényesen, ha a felek akarata és nyilatkozata egyrészt külön-külön összhangban van egymással (azt mondják, amit akarnak), másrészt egymás között is találkozik (a 2 akaratnyilatkozat megfelel egymásnak), továbbá, ha a joghatáshoz kapcsolódás nem ütközik a jogrend valamely tilalmába. Nem létező szerződés: ha a szerződés külső tényállása existens): • az olyan szerződés, amely nem kapcsolódik a célzott alkatrésze

(essentiale negotii) teljesen hiányzik, pl. az egyeznek meg a vételárban; • a hamisított szerződési okmány, mivel hiányzik a hiteles céljából létrehozott contractus. teljességgel hiányzik (contractus non joghatáshoz, vagyis ha egy lényeges adásvételi szerződés, ha a felek nem ügyleti nyilatkozat, pl. tréfából, oktatás Érvénytelen szerződés: ha a szerződés fogalmi elemeinek egyike (akarat, nyilatkozat, joghatáshoz kapcsolódás) valamely, a jogrend által meghat. jelentősebb hibában szenved, mert a tv előírása folytán nem alkalmas a felek által kívánt joghatás kiváltására, és mert nem keletkeztet kötelmet. Ezen belül is az érvénytelenség lehet: a/ Feltétlen és feltételes = − a feltétlenül érvénytelen, azaz semmis szerződés (contractus nulla) megszületésekor olyan súlyos hibában szenved, amely miatt nem alkalmas a célzott joghatások kiváltására, és így jogilag nem létezőnek minősül; − a feltételesen

semmis, megtámadható szerződés hibája nem olyan súlyos, ezért az ilyen jogügylet csak akkor válik semmissé, ha valamely külső tényező (pl. exceptio) folytán alkalmatlannak bizonyul a célzott joghatások kiváltására. Az akarathibák közül a tévedés (error), a színlelés (simulatio) és a megfélemlítés (metus) okozhat semmisséget. Az akarathibákkal szemben a nyilatkozati hibák és a joghatáshoz kapcsolódás hibái (mivel nem az akaratra hatnak) szinte mindig feltétlen érvénytelenséget vonnak maguk után. b/ Civiljogi és praetori jogi = a semmisséget okozó okokat ált-ban a civiljog, a megtámadhatóságot eredményező okokat pedig a praetori jog állapította meg. c/ Eredeti és utólagos = a szerződés érvénytelensége - szemben a végrendeletével - kizárólag eredeti lehet. Az egyszer érvényesen létrejött szerződés utóbb nem válhat érvénytelenné, a szerződés érvénytelenségét tehát sem a felek akaratának utólagos

megváltoztatása, sem a tv-i előírások utólagos módosulása, sem a joghatáshoz kapcsolódás meghibásodása nem érinti. d/ Teljes és részleges = a római jogban a szerződés érvénytelensége főszabály szerint teljes érvénytelenséget jelent, néhány kivételes esetben azonban szó lehet részleges érvénytelenségről. e/ Abszolút és relatív = abszolút: mindenkire vonatkozó, relatív: olyan érvénytelenség, amely csak az egyik vagy a másik félre nézve áll be, pl. a gyámolt gyámi auctoritas nélkül kötött szerződése. f/ Orvosolható és orvosolhatatlan = a szerződés érvénytelensége főszabály szerint nem orvosolható, a regula Catoniana ill. Papinianus szerint: „azok a kötelmek, amelyek a maguk erejéből nem állnak meg, sem a bíró hivatalból, sem a praetor hatalma, sem a tv. ereje nem teheti érvényessé” Ugyanakkor a római jog lehetőséget biztosított az érvénytelen szerződés megerősítésére (convalescentia) , ill. egy

másik, érvényes szerződéshez való átfordulásra (conversio) 2. A szerződések hatályossága Hatályos az az érvényes szerződés, amely ténylegesen kiváltja a célzott joghatásokat, amelynek alapján tehát jogok ill. kötelezettségek szerezhetők és érvényesíthetők Hatálytalan szerződés: az az érvényes szerződés, amely - bár elvileg alkalmas rá - mégsem vált ki joghatásokat (akár azért, mert még nem lépett hatályba, akár azért, mert már hatályát vesztette). Pl. a Titius eladja a jövő évi termését, az adásvételi szerződés, bár érvényesen létrejött, mégsem hatályos, mert a vevő most még nem követelhet semmit, csak ha eljött a kikötött idő, akkor kívánhatja a szerződés teljesítését. („Rögtön tartozunk, de követelni nem lehet” Ius) A szerződés hatálytalansága lehet: 1) - eredeti: amíg pl. a felfüggesztő feltétel be nem áll, és - utólagos: miután a bontó feltétel beállt vagy a szolg.

lehetetlenült; 2) - teljes: ha a szerződés egészére kiterjed, és - részleges: ha annak csak egy része nem vált ki joghatásokat (pl. időhatározás); 3) - abszolút: ha a joghatások egyik félre nézve sem állnak meg, és - relatív: ha csak biz. felekre vonatkoznak; 4) - ideiglenes: amíg pl. el ne következik a hatálybalépésre kitűzött időpont, és - végleges: ha pl. a kitűzött időponttal a szerződés hatályát veszti 532. Akarathibák Akarathiba az, ha a jogügylet az ügyleti akarat vmilyen fogyatékossága, hibája ill. az akarat és a nyilatkozat összhangjának hiánya miatt érvénytelen. Az akaratok és a nyilatkozatok összhangja több okból is megbomolhat: a) az egyik fél nyilatkozata nem felel meg az ő valóságos akaratának, pl. ha a vevő más telket szeretne megvenni, mint amelyre nyilatkozatot tesz; b) a felek nyilatkozata megfelel ugyan akaratuknak, akaratnyilatkozataik azonban nincsenek összhangban a valós tényekkel, pl. egy

rézgyűrűt mind az eladó, mind a vevő jóhiszeműen aranynak vél; c) a felek akarata és nyilatkozata nincs összhangban az általuk közösen kívánt, de a külvilág előtt eltitkolt céllal; d) az akarat és a nyilatkozat összhangjának hiányát az egyik fél rosszhiszemű magatartása idézi elő. Az akarathibák tényállásai:a) és b) esetek a tévedés (error) és az egyoldalú titkos fenntartás (reservatio mentalis) felel meg, a c) tényállás a színlelés (simulatio), a d) esetre pedig a megtévesztés (dolus malus) és a kényszer, fenyegetés (vis ac metus) vonatkozik. 1. Tévedés Az archaikus jogban nem bírt jelentőséggel az a körülmény, hogy a szerződő felek (vagy csak egyikük) helytelen elgondolásokból, feltevésekből kiindulva, vagy véletlenül mást mondva, mint amit akart (tévedve) köt szerződést, ez nem befolyásolta a szerződés érvényes létrejöttét. („Ahogyan a nylev szólott, úgy jöjjön létre a kötelezettség.” XII t

tv) A tévedés egyfelől kizárja a megegyezést („úgy tűnik, hogy akik tévednek, nem értenek egyet”); másfelől viszont a tévedő fél valódi akaratát sem engedi érvényre juttatni („a tévedő akarata semmis”). Megkülönböztetünk: jogbeli tévedést (error iuris) és ténybeli tévedést (error facti), melyeknél az az elv érvényesül, hogy „a jogbeli tévedés árt, a ténybeli tévedés nem árt”. („A jog nemtudása kinekkinek árt, a tények nemtudása viszont nem árt”) A) A tévedés „ártalmassága”: A tévedés ellenére a szerződés érvényes lesz. Pl ha valaki nem ismeri vagy helytelenül ismeri a jogszabályt és így köt szerződést, ennek következményeit viselnie kell. Kivételt képeznek: a minorok, katonák, nők és rusticusok; esetükben sem az error iuris, sem az error facti nem árt, így a tévedéssel kötött szerződés mindig érvénytelen. (A tévedés a szerződő felek érdekére, és nem a szerződés létére lehet

ártalmas vagy ártalmatlan.) B) A ténybeli tévedések: Ezek sem feltétlenül „ártalmatlanok”, azaz nem okoznak mindenkor semmisséget, mivel a római jog szerint az error facti elbírálásánál is figyelembe vette a tévedő fél érdeke mellett a forgalom biztonságához fűződő érdeket. A ténybeli tévedés csak akkor nem árt, ill csak akkor teszi érvénytelenné az ügyletet, ha lényeges (iustus), menthető (tolerabilis) volt. A lényeges és menthető tévedéssel (essentialis et tolerabilis error) kötött szerződés semmis! a) Az essentialis error esetei: ∗ tévedés magában a szerződésben, ha pl. az egyik fél kölcsönre, a másik ajándékozásra gondol (error in nogatio); ∗ tévedés a szerződő fél kilétében , amennyiben az jogilag releváns (error in persona); ∗ tévedés a szerződés tárgyában (error in corpore); ∗ tévedés a szerződés tárgyát képező dolog lényegében, anyagában (error in nomine). Nem minősül lényeges

tévedésnek (nem befolyásolja a szerződés érvényességét), ha a tévedés nem a szerződő fél személyére ill. a szerződés tárgyára, hanem csak ezek elnevezésére vonatkozik, továbbá ha a fél nem a dolog lényegében, hanem csak minőségében téved (error in qualita). b) A tolerabilis error: ha a tévedést a tévedő félnek nem lehet felróni, vagyis az nem nagyfokú hanyagságon, figyelmetlenségen alapult. Emiatt a szerződések érvényességét nem érinti az, ha a felet helytelen várakozások vagy hamis indítóokok vezették. 2. Egyoldalú fenntartás (reservatio mentalis) Ha az egyik fél akarata és nyilatkozata szándékosan eltér egymástól (egyoldalú és titkos). Ilyenkor a felek egyike részben v. egészben más tartalmú ügyletet, szerződést akar kötni, mint amelyre vonatkozóan nyilatkozatot tesz, ezt azonban nem közli a vele szerződő másik féllel. A r m a római jogban nem érinti a szerződésnek a felek nyilatkozata szerinti

létrejöttét, így nem is tartozik a a szerződés érvényességét befolyásoló akarathibák közé. 3. Színlelés (simulatio) Ha az ügyletkötés során az akarat és a nyilatkozat mindkét félnél tudatosan eltér egymástól, vagyis amikor a felek összejátszanak és látszatra más szerződést kötnek, mint amilyet valójában akarnak. A színlelt ügylet (negotium simulatum) az archaikus jog szerint nem volt érvénytelen , később azonban már civiljogilag is ipso iure semmisnek minősült. Ugyanakkor semmissége nem zárja ki, hogy a vele palástolt ügylet (negotium dissimulatum) érvényes lehessen (pl. az ajándékozást adásvételi, bérleti szerzősédnek álcázták). 4. A megtévesztés (dolus malus) Ha a szerződő fél tévedését egy másik személy (a vele szerződő fél) szándékosan és rosszhiszeműen idézi elő. 1. csoportosítása: • aktív dolus: tevőleges, aktív becsapás, megtévesztés (többnyire ez érvényesül, „Minden olyan

ravaszság, csalás, mesterkedés, amelyet a másik fél kijátszása, becsapása, rászedése céljából alkalmaznak.” Ulp.); • passzív dolus vagy elhallgatás (reticentia) : valaki a szerződéskötés során valamilyen fontos tényt, körülményt elhallgat, nem közöl a másik féllel. 2. csoportosítása: A ius civile sem az aktív, sem a passziv dolust nem vette figyelembe (nem befolyásolták a szerződés érvényességét); ezen a merev szemléleten először a lex Laetoria változtatott: a minor rovására elkövetett csalás esetén büntetőkeresetet adott. A megtévesztést szankcionáló további szabályokat már a praetori jogalkotás dolgozta ki. a) A stricti iuris contracrusoknál a praetor e megtévesztést delictumnak minősítette és ennek alapján a köv. jogsegélyeket adta meg a megtévesztettnek (mint a bcs sértettjének): • Ha az még nem teljesítette a szerződést, a dolusszal létrejött szerződés teljesítésére perlő megtévesztővel

szemben kifogást emelhetett (exceptio doli), ami közvetve a megtévesztéssel létrejött a szerződés praetori jogi megtámadhatóságát jelentette (ha ugyanis a fél nem kérte az exceptiót, a szerződés alapján marasztalták). • Ha viszont a megtévesztett már teljesített, számára a praetor 1 éven belül 1x-re menő, de infamáló büntetőkeresetet adott (actio de dolo) = ez a kereset szubszidiarius actio volt, a fél tehát csak egyéb jogi eszköz hiányában vehette igénybe, egyúttal nem érintette a szerződés érvényességét, mivel azt a praetor nem a megtévesztéssel létrejött contractus, hanem a megtévesztés ténye miatt delictum alapján irányozta elő. • Továbbá az előző állapotba való visszahelyezést (in integrum restitutio) is alkalmazhatta a praetor. b) A bonae fidei contractusoknál a csalásból származó teljes kár megtérítését elsősorban az illető szerződés keresetével lehetett követelni. (Ezeknél a bíró már a

kereset természeténél fogva, külön exceptio nélkül is figyelemmel volt az olyan ügylethűséggel, jóhiszeműséggel ellenkező magatartásra, mint amilyen a csalás.) 5. Kényszer és megfélemlítés (vis ac metus) Megfélemlítés: kényszer (vis) okozta alapos félelem (metus), vagyis vmilyen nagyobb rossztól való tartás, jelenlegi v. jövőbeli veszélytől való rettegés Modern értelemben: komoly és jogellenes hátrány kilátásba helyezése, amely korlátozza, esetleg ki is zárja az ügyleti akarat szabadságát. (A rómaiaknál a megfélemlítés és az eszköze, a kényszer sokáig egy fogalmat alkotott.) Csoportosítása: A) közvetett kényszer (vis compulsiva) hatására létrejött szerződést a ius civile teljesen szabályosnak, érvényesnek tekintette. (Az akarat akkor is megvan, amikor az kényszer hatása alatt jutott kifejezésre, „jóllehet ha szabad lett volna, nem akartam volna, rákényszerítve mégis akartam” Paulus). A középkori

jogtudósok már másként látták: „az akaratom ellenére létrehozott ügylet nem az én ügyletem”, vagyis a kényszer kizárja az ügyleti akarat szabadságát. a) A stricti iuris contractusoknál a praetor a vis ac metust szintén delictumnak nyilvánította, ennek megfelelően: ∗ Ha a kényszerített vmely kötelezettséget vállalt, és e kötelezettség teljesítésére perelnek, számára a praetor (a köztársaság vége felé) kifogást adott (exceptio metus) = ez a civiljog szerint érvényes szerződés praetpri jogi „megtámadása”. ∗ A praetor a kényszerített rendelkezésére bocsátotta az in rem jellegű actio quod metus causa nevű büntetőkeresetet, amellyel 1 éven belül 4x-re, 1 éven túl pedig 1x-re menő kárpótló büntetés megfizetését tette lehetővé. Ezt minden olyan 3 személy ellen lehetett megindítani, akinek a megfélemlítésből haszna származott. ∗ Ha a kényszerített már teljesítette kötelezettségét, a praetor megadta

számára az előző állapotba való visszahelyezést, mely szintén a szerződés érvénytelenségének megállapítását jelentette. b) A kikényszerített bonae fidei contractus semmis volt, ezért az exceptio metusra a szerződés alapján megindított perben nem volt szükség. B) Mind a stricti iuris, mind a bonae fidei contractusokra vonatkozott a lex Iulia de vi privata rendelkezése, miszerint ha a megfélemlítést közvetlen fizikai kényszer (vis absoluta) idézte elő, az így keletkezett szerződés a klasszikus korban már civiljogilag is semmis (pl. ha valakinek a kezét erőszakkal vezetik az aláírásra, fogságba vetik, stb.) 533. A nyilatkozat és a joghatáshoz kapcsolódás hibái 1. Nyilatkozati hibák Az ügyleti nyilatkozat olyan fogyatékosságai, amelyek miatt a hibátlan és a megfelelő joghatásra irányuló akarat nem képes a joghatások kiváltására. Egyfelől lehet alakszerű, amelynél a tv biz formaságok betartását kívánja meg,

másfelől alakszerűtlen, amelyet a felek tetszésük szerinti formában tehetnek meg. − Formai hibában szenved minden olyan jogügylet, amely sérti a római jog szerződési típus- és formakényszerét. A típuskényszer sérelme miatt érvénytelen pl a kölcsön mint stricti iuris contractus mellett a kamatra von. formátlan megállapodás, ilyenkor ugyanis a római jog stipulatio alkalmazását követeli meg. Formai követelménybe ütközik pl az olyan stipulatio, amelynél az adós a hitelező kérdésére válaszolva más igét használ. A formai eltérés egyúttal tartalmi jellegű is lehet, pl az olyan stipulatióban, amelynél az adós és a hitelező más-más összeget említ; vagy az egyik fél feltétel nélkül, a másik viszont feltétellel teszi meg a nyilatkozatot. − Tartalmi hibákkal elsősorban végrendeleteknél találkozunk. A római jog a végrendeletnél az essentialis negotii (örökösnevezés) meglétén túl még egyéb tartalmi követelményeket

is előírt (pl. mellőzhetetlenség), melyek sérelme a jogügylet érvénytelenségét vonta maga után. 2. A joghatáshoz kapcsolódás hibái Előfordulhat, hogy a szerződő felek akarata és nyilatkozata egyaránt hibátlan, de a szerződés még sem alkalmas a célzott joghatások kiváltására (nem keletkeztet kötelmet); e hibák egyben a szerződési szabadság határait, korlátait is jelentik. A joghatáshoz k. hibái objektív körülmények, s mint ilyenek szembeállíthatók az akarat és nyilatkozat hibáival, melyek a szerződés létrejöttének szubjektív oldalát érintik. Ahhoz, hogy a szerződés joghatást váltson ki, a szerződő felek cselekvőképességének megléte is szükséges; e kriétium részben objektív, részben szubjektív jellegű. A felek cselekvőképességének hiánya a szerződés feltétlen érvénytelenségét eredményezi. Lehet részleges és relatív, amennyiben az egyik fél csak jogokat, a másik fél csak kötelezettségeket

szerez. 1) A lehetetlen tartalmú szerződés Már a szerződés megkötésekor lehetetlen szolg-t v. feltételt tartalmazó szerződés semmis A lehetetlenség semmítő hatása szerint beszélhetünk: a) Fizikai lehetetlenségről, amely lehet ♦ objektíve lehetetlen: olyan szolg., amelynek megvalósítására senki sem képes (pl valaki egy kentaurt ígér vagy olyan feltétel, hogy „ujjával megérinti az eget”); ♦ szubjektív lehetetlenség: amikor valaki pusztán személyes képességei hiányában nem képes valamit megtenni (pl. „ha átúszod a Tiberist”, de az illető nem tud úszni) - a középkor szerint: „az ügyletet annak nehézsége nem teszi hibássá”. (Pl. fizikai lehetetlenség: az eladni kívánt ház még a szerződéskötés előtt leégett, de erről a felek nem tudtak, lehetetlenülés: a ház a szerződéskötés után égett le.) b) Jogi lehetetlenség esetén a joghatások beállását nem a fizikai tv-ek, hanem a jogszabályok zárják ki. ha

a szerződés jogilag lehetetlen szolg-ra (adásvételére) irányul, ipso iure érvénytelen 2) A tv-be vagy a jó erkölcsökbe ütköző szerződés: A tilos szerződés, vagyis amelynek megkötését a tv. kifejezetten tiltja, a római jog szerint nem minden esetben volt semmis. A tv ellenére létrejött jogügyleteket csak a lex perfecta tette érvénytelenné, míg a lex minus quam perfecta pusztán büntetni rendelte, a lex imperfecta pedig egyszerűen csak tilalmazta. A posztklasszikus kortól már minden, a tv által kifejezetten tiltott jogügylet érvénytelennek minősült. Semmis volt az olyan szerződés is, amely ugyan nem volt nyíltan tvellenes, de a felek magatartása mégis kijátszotta a tvhozó akaratát = in fraudem legis eljárás tilalma. Érvénytelenek a jó erkölcsökbe ütköző szerződések is, mivel a jog nem pusztán tartalom nélküli tételes szabályok összessége, hanem biz. erkölcsi alapokon nyugszik „Nem megengedhetők azon cselekmények,

amelyek sértik vallási érzetünket, becsületünket, szeméremérzetünket és jó erkölcsökbe ütköznek” (Papinianus), pl. a házasság elmaradása esetén kikötött kötbér, meghat időre szóló örökbefogadás, a várt örökség elajándékozása. 3) A meghatározhatatlan tartamú szerződés E „szerződés” nem volt alkalmas a joghatások kiváltására, mert nem lehetett eldönteni, hogy az adós pontosan mivel, milyennel és mennyivel tartozik. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a szolg-t mindig előre, pontosan meg kellett határozni a szerződésben, mivel pl. a szerződés tartalmát egy 3. személy is meghatározhatta utóbb, a teljesítéskor A szerződés tehát csak akkor volt érvényes, ha a kötelem tárgyát, a szolg-t meg lehetett határozni. 4) A pénzben nem kifejezhető tartalmú szerződés Mivel a szerződések jogi elismerése azzal jár, hogy az állam a teljesítés kikényszerítéséhez szükség esetén közhatalmi segítséget nyújt,

a kötelem tárgyát képező szolg-nak olyannak kell lennie, hogy kikényszerítése közhatalmi eszközökkel vezethető biztosítható legyen. „Csak az szerepelhet kötelemben, amit pénzben megfizetni és teljesíteni lehet” (Ulp.) Ha a szerződés tartalma, a belőle származó jogok és kötelezettségek nem mérhetők pénzben, a szerződés érvénytelen, hiszen nem is beszélhetünk kötelemről, mert hiányzik a kikényszeríthetőség, 3. A joghatáshoz kapcsolódás egyéb hibái − a szerződés tartalma ellentmondásos (pl. „Ígéred, hogy ha megjön a hajó Asiából, ma teljesítesz nekem?”); − a szerződés 3. személyt, különösen az örököst kötelezi („Ígéred hogy adni fogsz, amikor meghalsz?”) 534. A simulatio, a reservatio mentalis és a retinentia egybevetése a) Színlelés (simulatio) Ha az ügyletkötés során az akarat és a nyilatkozat mindkét félnél tudatosan eltér egymástól, vagyis amikor a felek összejátszanak és

látszatra más szerződést kötnek, mint amilyet valójában akarnak. A színlelt ügylet (negotium simulatum) az archaikus jog szerint nem volt érvénytelen , később azonban már civiljogilag is ipso iure semmisnek minősült. Ugyanakkor semmissége nem zárja ki, hogy a vele palástolt ügylet (negotium dissimulatum) érvényes lehessen (pl. az ajándékozást adásvételi, bérleti szerzősédnek álcázták) b) 2. Egyoldalú fenntartás (reservatio mentalis) Ha az egyik fél akarata és nyilatkozata szándékosan eltér egymástól (egyoldalú és titkos). Ilyenkor a felek egyike részben v. egészben más tartalmú ügyletet, szerződést akar kötni, mint amelyre vonatkozóan nyilatkozatot tesz, ezt azonban nem közli a vele szerződő másik féllel. A r m a római jogban nem érinti a szerződésnek a felek nyilatkozata szerinti létrejöttét, így nem is tartozik a a szerződés érvényességét befolyásoló akarathibák közé. c) A megtévesztés (dolus malus) Ha

a szerződő fél tévedését egy másik személy (a vele szerződő fél) szándékosan és rosszhiszeműen idézi elő. 1. csoportosítása: • aktív dolus: tevőleges, aktív becsapás, megtévesztés (többnyire ez érvényesül, „Minden olyan ravaszság, csalás, mesterkedés, amelyet a másik fél kijátszása, becsapása, rászedése céljából alkalmaznak.” Ulp); • passzív dolus vagy elhallgatás (reticentia) : valaki a szerződéskötés során valamilyen fontos tényt, körülményt elhallgat, nem közöl a másik féllel. 535. A dolus malus és a vis ac metus jogkövetkezményeinek egybevetése 1) A megtévesztés (dolus malus) Ha a szerződő fél tévedését egy másik személy (a vele szerződő fél) szándékosan és rosszhiszeműen idézi elő. 1. csoportosítása: • aktív dolus: tevőleges, aktív becsapás, megtévesztés (többnyire ez érvényesül, „Minden olyan ravaszság, csalás, mesterkedés, amelyet a másik fél kijátszása, becsapása,

rászedése céljából alkalmaznak.” Ulp); • passzív dolus vagy elhallgatás (reticentia) : valaki a szerződéskötés során valamilyen fontos tényt, körülményt elhallgat, nem közöl a másik féllel. 2. csoportosítása: A ius civile sem az aktív, sem a passziv dolust nem vette figyelembe (nem befolyásolták a szerződés érvényességét); ezen a merev szemléleten először a lex Laetoria változtatott: a minor rovására elkövetett csalás esetén büntetőkeresetet adott. A megtévesztést szankcionáló további szabályokat már a praetori jogalkotás dolgozta ki. a) A stricti iuris contracrusoknál a praetor e megtévesztést delictumnak minősítette és ennek alapján a köv. jogsegélyeket adta meg a megtévesztettnek (mint a bcs. sértettjének): • Ha az még nem teljesítette a szerződést, a dolusszal létrejött szerződés teljesítésére perlő megtévesztővel szemben kifogást emelhetett (exceptio doli), ami közvetve a megtévesztéssel

létrejött a szerződés praetori jogi megtámadhatóságát jelentette (ha ugyanis a fél nem kérte az exceptiót, a szerződés alapján marasztalták). • Ha viszont a megtévesztett már teljesített, számára a praetor 1 éven belül 1x-re menő, de infamáló büntetőkeresetet adott (actio de dolo) = ez a kereset szubszidiarius actio volt, a fél tehát csak egyéb jogi eszköz hiányában vehette igénybe, egyúttal nem érintette a szerződés érvényességét, mivel azt a praetor nem a megtévesztéssel létrejött contractus, hanem a megtévesztés ténye miatt delictum alapján irányozta elő. • Továbbá az előző állapotba való visszahelyezést (in integrum restitutio) is alkalmazhatta a praetor. b) A bonae fidei contractusoknál a csalásból származó teljes kár megtérítését elsősorban az illető szerződés keresetével lehetett követelni. (Ezeknél a bíró már a kereset természeténél fogva, külön exceptio nélkül is figyelemmel volt az olyan

ügylethűséggel, jóhiszeműséggel ellenkező magatartásra, mint amilyen a csalás.) 2) Kényszer és megfélemlítés (vis ac metus) Megfélemlítés: kényszer (vis) okozta alapos félelem (metus), vagyis vmilyen nagyobb rossztól való tartás, jelenlegi v. jövőbeli veszélytől való rettegés Modern értelemben: komoly és jogellenes hátrány kilátásba helyezése, amely korlátozza, esetleg ki is zárja az ügyleti akarat szabadságát. (A rómaiaknál a megfélemlítés és az eszköze, a kényszer sokáig egy fogalmat alkotott.) Csoportosítása: A) közvetett kényszer (vis compulsiva) hatására létrejött szerződést a ius civile teljesen szabályosnak, érvényesnek tekintette. (Az akarat akkor is megvan, amikor az kényszer hatása alatt jutott kifejezésre, „jóllehet ha szabad lett volna, nem akartam volna, rákényszerítve mégis akartam” Paulus). A középkori jogtudósok már másként látták: „az akaratom ellenére létrehozott ügylet nem az én

ügyletem”, vagyis a kényszer kizárja az ügyleti akarat szabadságát. a) A stricti iuris contractusoknál a praetor a vis ac metust szintén delictumnak nyilvánította, ennek megfelelően: ∗ Ha a kényszerített vmely kötelezettséget vállalt, és e kötelezettség teljesítésére perelnek, számára a praetor (a köztársaság vége felé) kifogást adott (exceptio metus) = ez a civiljog szerint érvényes szerződés praetori jogi „megtámadása”. ∗ A praetor a kényszerített rendelkezésére bocsátotta az in rem jellegű actio quod metus causa nevű büntetőkeresetet, amellyel 1 éven belül 4x-re, 1 éven túl pedig 1x-re menő kárpótló büntetés megfizetését tette lehetővé. Ezt minden olyan 3 személy ellen lehetett megindítani, akinek a megfélemlítésből haszna származott. ∗ Ha a kényszerített már teljesítette kötelezettségét, a praetor megadta számára az előző állapotba való visszahelyezést, mely szintén a szerződés

érvénytelenségének megállapítását jelentette. b) A kikényszerített bonae fidei contractus semmis volt, ezért az exceptio metusra a szerződés alapján megindított perben nem volt szükség. B) Mind a stricti iuris, mind a bonae fidei contractusokra vonatkozott a lex Iulia de vi privata rendelkezése, miszerint ha a megfélemlítést közvetlen fizikai kényszer (vis absoluta) idézte elő, az így keletkezett szerződés a klasszikus korban már civiljogilag is semmis (pl. ha valakinek a kezét erőszakkal vezetik az aláírásra, fogságba vetik, stb.) 536. Az ősi jog szerződései (stipulatio) 1. Általában Az archaikus korban elsősorban az adásvétel és a kölcsönszerződés jelentkezett szükségesként, de még ezeknek sem alakultak ki adekvát jogi konstrukciói. 2 dolog dominált: − formatakarékosság = kevés ügylettel elégítették ki a vagyoni forgalomban felmerülő igényeket, − formalizmus = a szerződések lényegét nem a felek

megegyezésében, hanem a rituális szerződéskötési formák betartásában látták, ugyanakkor: hiányzik az írásbeliség! A legrégebbi szerződések: a) mancipatio: eredetileg adásvétel megvalósítására szolgált, b) in iure cessio: tulajdonjog és egyéb jogok megszerzésére irányult színleges perindítás formájában, c) nexum: eredetileg nyers ércpénz-, majd később vertpénzkölcsön megalapítására szolgált. Ugyanúgy ahogy a mancipatio ez is „érccel és mérleggel létrehozott jogügylet” volt, csupán a felek által mondott szövegben (nuncipatio) tért el. A nexum alapján a hitelező a lex Poetelia Papiria előtt a nem teljesítő adós ellen minden közbenső elj. nélkül alkalmazhatta a manus iniectiót Ez a jogügylet a klasszikus kor elején már feledésbe ment, Gaius nem is említi a contractusok között. d) fiducia: egy dolog megszerzője hitére, becsületére kötelezte magát, hogy a mancipatio útján tulajdonba kapott dolgot biz.

feltételek mellett vissza fogja adni Arra szolgált, hogy a hitelezőt vmely tartozás tekintetében tulajdonátruházással biztosítsák („zálogszerződés”), de fiducia útján valósították meg egy dolog ingyenes használatra vagy megszerzés céljából való átadását is. 2.a A stipulatio Az archaikus jog szerződései közé tartozik, ám jelentőségében magasan felülmúlja a többi ősi szerződésfajtát. Alakszerű és egybehangzó kérdés-felelet formájába foglalt lekötelezés A hitelező szóbeli kérdésére a jelenlevő adós nyomban megígéri azt, ami felől a hitelező hozzá kérdést intézett: „Ígérsz nekem 100-at?” „Ígérek!”. ⇒ A stipulatio ősi (és kezdetben egyedüli) archaikus jogi formája a sponsio, amelyben szakrális jellegű spondeo igét használtak fel kötelem kielégítésére. Ezt a szerződésfajtát csak a római polgárok használták! A sponsio eredetileg azt jelentette, hogy az adós megesküdött, mintegy az

isteneket hívta tanúul, hogy teljesíteni fog, így nem kellett hozzá sem tanú, sem hatóság, stb., mivel a szakrális szavak használata nagyobb garanciát jelentett az archaikus ember számára. Az esküszegőt sacernek (kiátkozottnak) minősítve tv-en kívül helyezték. ⇒ Amikor Rómában hanyatlani kezdett az istenek tekintélye, a préklasszikus kor embere már nem elégedett meg a puszta szóbeli ígérettel, hanem írásba foglalta azt. A kialakított okirat (cautio) pusztán bizonyítási eszközül szolgált, ezzel tehát a stipulatio még nem vált írásbeli szerződéssé. Mivel a spondeo ige használata egyre kisebb jelentőséggel bírt, ugyanakkor akadályát képezte annak, hogy a római polgárok nem római polgárral kössenek szerződést, a spondeo igét (sponsio alkalmazását) egyre inkább háttérbe szorította a közönséges ígéretet kifejező promitte ige és annak használatával létrejött stipulatio. ⇒ A posztklasszikus vulgárjog már

egyenesen elveti a szóbeliség követelményét és a stipulatiót teljesen írásbelivé alakítja át. Leo császár 472-ben kibocsátott rendeletével az alakszerűségek be nem tartásával kötött szerződéseket is stipulatiónak ismeri el („Minden stipulatio, még ha nem is ünnepélyes és előírt, hanem bármilyen szavakkal hozták létre a szerződő felek megegyezésének megfelelően, a tv. elismerése folytán legyen érvényes) ⇒ A ius-t jog valamelyest visszatért a klasszikusok álláspontjához, amennyiben a stipulatiót ismét verbálszerződéssé nyilvánítja, de a szigorú alakszerűségi követelményekről már lemondott, és a stipulatio szóbeli megtörténtéről kialakított okirathoz egy lényegében megdönthetetlen vélelmet fűzött. Tehát ha a s-ról okirat készült, megtörténtnek tekintették a szóbeli kérdés-felelet, kivéve ha vmelyik fél bizonyítani tudja, hogy a szerződő felek vagy közülük vmelyik az okirat kelte szerinti

egész napon át más helyen tartózkodott, mint ahol az okirat kelt. 2.b A stipulatio feltételei 1) Csak élőszóban jöhetett létre, ebből következik, hogy sem süketek (surdi), sem némák (muti) nem köthettek ilyen szerződést. Eredetileg valószínűleg csak latinul, később azonban már bármilyen nyelven lehetett érvényesen stipulálni. 2) Csak a jelenlévők között és rögtöni válaszadással lehetett stipulálni, mivel előírás volt a kérdésfelelet folyamatossága. 3) Eredetileg a kérdésnek és a feleletnek minden vonatkozásban (tartalmilag is és formailag is) egybehangzónak kellett lennie. (Kettős okból érvénytelen tehát pl az olyan s, amelyben a hitelező „Ígérsz nekem 10-t?” kérdésre az adós „Adok neked 5-t” válasszal felelt, mivel a válaszban formailag ígérni ige helyett adni igét, és 10 helyett 5 szerepelt). 2.c A stipulatio fajai Pomponius 4 válfajt különböztet meg: a) a bírói stipulatiónál (stipulatio

iudicialis) a bíró kötelezi vmelyik felet arra, hogy s-val ígérjen biztosítékot, pl. arra az esetre, ha a per során kiderülne, hogy csalárd volt, b) a praetori stipulatio (stipulatio honoraria) a peren kívüli jogsegélyek közé tartozik, c) önkéntesen, a felek szabad elhatározásából létrehozott, megegyezésen alapuló stipulatio (stipulatio conventionalis), d) stipulatio communis, amely akár a praetor, akár a bíró felszólítására létrejöhet, pl. a gyám s-ja, hogy gyámoltja vagyonát épségben meg fogja őrizni. 2.d A stipulatio keresete A hitelező a s. alapján a köv kereseteket indíthatta: − ha az adósi szolg. pontosan meg volt határozva (praestatio certa), akkor a hitelezőt condictio illette meg, − ha azonban a szolg. határozatlan (praestatio incerta) volt, akkor a hitelező az actio ex stipulatu nevű keresettel perelhetett. 2.e A stipulatio alkalmazási köre Rendkívül népszerű volt, mert 1) segítségével bármilyen szerződési

célt meg lehetett valósítani. ∗ Ha kétoldalú kötelem (pl. adásvétel) létrehozásáról volt szó, akkor egyszerűen 2 stipulatióba foglalták a szerződést („Ígéred nekem ezt a lovat?” - „Ígérem.”, de ugyanakkor „Ígérsz nekem ezért a lóért 100-t” - „Ígérek.” Is érvényesült) ∗ Azért, hogy a bona fides legyen irányadó a felek viszonylatában, belevették a s-ba a clausula dolit, ezáltal lényegében b. f kötelemmé alakították át a formailag stricti iuris obligatiót 2) E szerződéstípusnál nem kellett megjelölni az ügyleti causát, ezért a stipulatio absztrakt, kauzátlan kötelem, ami előnyős volt a hitelező szempontjából. („Ígérsz nekem 100-t” - „Ígérek”nél ténylegesen van ugyan causa, 3 személyek azonban nem tudják, hogy valójában mi áll a szerződés hátterében. Ugyanakkor mód van arra is, hogy a felek megemlítsék az ügyleti causát (pl. az adós vételár címén ígéri meg az adott

pénzösszeg megfizetését). A st ilyenkor konkrét, kauzális kötelemként jön létre (pl. az áru hibás volt) A st-nál nem kellett megnevezni a lekötelezés alapját, a causát, találkozhatunk vele pl. hozományígértnél, kezességnél, kamat és kötbér kikötésénél, novatiónál, delegatiónál, expromissiónál, kölcsönnél, biztosíték adásánál, ajándékozásnál, stb. 537. A császárkor szerződésrendszere általában A megnövekedett gazd-i forgalom kívánalmainak megfelelően lassan háttérbe szorultak vagy eltűntek a régi szerződésminták, helyüket rugalmasabb szerződéstípusok vették át, melyeket Gaius 4 csoportba sorolt be: „a kötelem vagy dolog, vagy szavak, vagy írás, vagy megegyezés útján jön létre”. Így létezik (középkori elnevezésekkel): A) dologátadással létrejövő, ún. reálszerződés, B) alakszerű szóbeli megállapodással létrejövő, ún. verbálszerződés, C) alakszerű írásba foglalással

létrejövő, ún. litterálszerződés, D) formátlan, puszta megegyezéssel létrejövő, ún. konszenzuál-szerződés A) Reálszerződések (contractus reales): E szerződések re, vagyis dologgal, dolog átadásával jönnek létre, ezekhez tehát nem elegendő a felek közötti megegyezés. A kötelem ezekben az esetekben egy dolog megállapodásszerű átadásával jön létre. Pl: a) kölcsön (mutuum), b) haszonkölcsön (commodatum), c) letét (depositum), d) zálogszerződés (pignus), e) a névtelen reálszerződések. (Az 1. stricti iurist, a többi bonae fidei obligatiót eredményez) B) Verbálszerződések (contractus verbales): Az előírt formaságoknak megfelelően elmondott szavak által létesített szerződések. A szerződések kötelező erejét az előírásoknak megfelelő, alakszerű mondatok, formulák élőszóban való elmondása. A szóbeliség tehát nem mai értelemben vett szóbeliséget, hanem szigorú alakszerűséget jelentett. Fő példája: a

stipulatio. (Itt az írásba foglalása nem érvényességi kellék, hanem csak a könnyebb bizonyítást szolgálta.) C) Litterálszerződések (contractus litterales): A közt-i kor végén szokássá vált, hogy a kötelmet biz. könyvelési fogások, fiktív bejegyzések révén a pénztárkönyvekbe történő kölcsönös bejegyzéssel (litteris) hozzák létre. Már a principátus korában eltűntek a használatból. Nem tekinthetők egyszerűen mai értelemben vett írásbeli szerződésnek, mert az érvényességhez nemcsak az írásba foglalás, hanem a pontosan meghat., szigorú alakszerűségek betartása is szükséges. Mivel az írásbeliség eredményezi a kötelmet, az írás itt is érvényességi kellék D) Konszenzuál-szerződés (contractus consensuales): Magával a puszta, formátlan megegyezéssel jönnek létre. Megalkotásukhoz nem kell sem előírt szavak, sem írásba foglalás, sem tanúk v. egyéb ünnepélyes formaság 4 contractus tartozik ide: a)

adásvétel (empio consensu), b) bérlet (locatio conductio), c) társaság (societas), d) megbízás (mandatum). (Valamennyi bonei fidei kötelmet eredményez.) (Azt szokták mondani, hogy k-sz-eknél maga a megegyezés képezi a civilis causát, azonban ez nincs teljesen így, hiszen megegyezésre a többi szerződésnél is szükség van, ami t dolog átadása, stb. nem helyettesít. A posztklasszikus és a ius-i kor szerződései: A gazd-i és tárds-i viszonyok ált-ban nem kedveztek a jogfejlődésnek, maga a széthulló bir. nem igényelt jelentősebb továbbfejlesztést. Haladás csupán a szerződési típuskényszer további lazításában jelentkezett, elsősorban a pactumok és a contractus innominati terén. 538. A mutum, a commodatum és a precarium összevetése 1. A kölcsön (mutum) Az egyik legrégebbi szerződés, eredetileg talán csak nexum formájában ismerték. Amikor a lex Poetelia Papiria enyhített az adósrabszolgaságon és megtiltotta az adós trans

Tiberim történő eladását ill. megölését, a nexum elvesztette legfőbb előnyét, a közvetlen végrehajtás lehetőségét Ezt követően az addig 2.rangú formátlan kölcsön egyre inkább háttérbe szorította a nexumot A kölcsön: helyettesíthető dolgok tulajdonba adása azzal, hogy az adós lejáratkor ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit köteles visszaadni. (A dolgok lényege súlyukban, számukban, mértékükben van.) Feltételek: a/ A kölcsön tárgya csak helyettesíthető dolog lehet (res fungibilis). Míg a nexum valószínűleg csak pénzre vonatkozott, addig a mutuum bármilyen helyettesíthető dolog kölcsönadását lehetővé tette. A kölcsönbe vevő, az adós generikus szolg-sal tartozik. Nem a kölcsönvett dolgokat kell visszaadni, hanem csak ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit. b/ Az adós a kölcsönvett dolgokon tulajdont szerezhetett, hiszen a kölcsön gazd-i célja éppen az, hogy az adós a kölcsön tárgyával szabadon

rendelkezhetett (pl. a pénzt elköthette, a gabonát elfogyaszthatta, elidegeníthette). A kölcsönadó kötelessége: dare, vagyis tulajdonba adása, ha tehát ő nem volt tulajdonos, akkor kölcsön elvileg nem is jön létre. c/ A kölcsönszerződésből stricti iuris, egyoldalú kötelem keletkezik. A mutuum mint reálszerződés, a kölcsön átadásával jön létre: csak ettől a pillanattól beszélhetünk adósról és hitelezőről. (Az adós csak azzal és csak annyival tartozik, amit és amennyit kapott, a hitelező pedig már csak követelhet annyit, amennyit kölcsönbe adott.) d/ A kölcsön stricti iuris jellegéből nem beszélhetünk a szokásos értelemben a felek „felelősségéről”. A hitelező eleve nem felel, ő csak követel, de a kölcsönadós sem felelősséggel, hanem abszolút helytállással tartozik. Továbbá, késedelem esetén az adós nem köteles késedelmi kamatot v kártérítést fizetni, hacsak ezt stipulatióban ki nem kötötték. e/

Követelését a hitelező eredetileg legis actio per condictionemmel, később condictióval érvényesíthette. Ennek neve a pénzkölcsönnél: actio certae creditae pecuniae, egyéb helyettesíthető dolgok követelésénél: condictio triticaria. f/ A kölcsönnél a hitelezőt ipso iure nem illette meg kamat, sőt a stipulatiós kikötés hiányában még késedelmi kamat sem, hiszen a puszta megállapodással kikötött kamat ugyanis naturalis obligatiót eredményezett. A filius familias részére történő kölcsönnyújtást korlátozta a S(enatus) C(onsultum)Macedonianum. A tengeri kölcsön (fenus nauticum): A veszélyt a kölcsönadó vállalja: ha a tengeren szállított áruk hajótörés v. más hasonló esemény miatt elvesznek, a kölcsön nem követelhető vissza, voltaképpen a biztosítási szerződést pótolta. A hitelező kockázatát az ellensúlyozta, hogy a tengeri kölcsön kamatát szabadon, a tv-i kamatmax-tól függetlenül lehetett megállapítani. 2. A

haszonkölcsön (commodatum) Egy dolog ingyenes használatba adása azzal, hogy lejáratkor a dolgot kell visszaadni (a dolog birtokát, tulajdonát megtartva). Követelményei: 1) Az ingyenesség. 2) A dolog csak bírlalatba, detentióba kerül. 3) A használat mindig meghat. időre történik, tehát mindig van lejárat, ami lehet egy konkrét időpont (jan. 1), vagy időtartam (1 hét), esetleg konkrét alkalom (ünnepi vacsora), 4) A visszaadási kötelezettség specifikus szolg. Azokat a dolgokat, amelyek használata elfogyasztással jár, nem lehet haszonkölcsönbe adni, ugyanakkor a (poszt)klasszikus korban megengedett volt az ilyen (egyszeri) használattal megsemmisülő dolgok (res consumptibiles) haszonkölcsönbe adása a „pompa emelésére vagy kiállítás céljából”. 5) A commodatarius érdekelt adós rendszerint custodia-felelős. A haszonkölcsönbe kapott dolgot csak a megállapodásnak megfelelően használhatja, a megállapodásellenes használat lopásnak

minősül és maga után vonja a vis maiorért való helytállást is. Pl „Abból a célból adtam neked egy lovat haszonkölcsönbe, hogy azon egy biz. meghat helyre menj, te azonban ehelyett a lóval hadba vonultál, felelsz azért, ha a háborús események következtében a ló elpusztul.” 6) A commondatumból bonae fidei, egyenlőtlen kétoldalú kötelem keletkezik. A főszolg: a dolgot a kikötött használat után épségben visszaadni. Ezt a haszonkölcsönbe adó actio commodati directivával kényszerítheti ki; ez alapján a praetor in factum actiót proponált, utóbb kialakult egy in ius változata is. (A commodans, mint ingyenadós csak dolusért felel.) 7) Eredetileg csak ingó dolgokat lehetett haszonkölcsönbe adni, később ingatlanokat is (ingatlan alkatrészeket), sőt még lakhatást is. A haszonkölcsön és a kölcsön összevetése: a) a mutuum tárgya csak ún. helyettesíthető dolog lehet, a commodatumban viszont bármilyen dolog lehet; b) a

mutuumnál az átadás tulajdonátruházást jelent, a commodatumnál csak bírlalatot adunk át; c) a mutuumnál a visszaadási kötelezettség generikus, a commodatumnál viszont specifikus. 3. Precarium 2/ Pignus (kézizálog): Az adós nem tulajdont, hanem csak birtokot ruház a hitelezőre. Itt a hitelező jogszerűen nem idegeníthette el a zálogtárgyat, ugyanakkor az adós rei vindicatióval bárkitől visszaszerezhette azt (feltéve, hogy teljesített és tulajdonos volt). A hitelező keresete az actio pigneraticia volt Itt még inkább jelentkezett az a gazd-i hátrány, hogy a zálogba adás által a dolog kiesett a gazd-i élet vérkeringéséből, mert a zálogtárgyat külön kikötés híján a hitelező nem használhatta, ennek kiküszöbölésére: • a hitelező gyakran visszaadta a dolgot az adósnak (precariumba) vagy bérbe, hogy az tovább használhassa. „A pignus csak a birtokot viszi át a hitelezőre, az adós tulajdona változatlan marad Az adós mégis

használhatja a dolgát szívességi használat és bérlet alapján is.” • • Külön megállapodással biztosították, hogy a hitelező használhassa a zálogtárgyat és szedhesse annak gyümölcseit = ez az ellenhasználat. A gyümölcsök értékét levonták az adós kamattartozásából, ha pedig az előbbi az utóbbit meghaladta, a főköveteléből. Amennyiben még így is marad volna fölösleg, azt a záloghitelezőnek ki kellett adnia Egyes császári rendeletek megtiltották biz. létfontosságú, közérdekű dolgoknak a hitelező általi birtokba vételét (hozzájárultak a gazd-i problémák megoldásához). 539. A depositum 1. Fogalma Letét: ingó dolog ingyenes őrizetbe adása bármikori visszaadási kötelezettséggel. A letétbe helyezőt deponens, a letéteményest (adóst) depositarius. 1) A letéti szerződésből egyenlőtlen kétoldalú bonei fidei kötelem keletkezik. A főszolg: a dolog megőrzése és bármikori felhívásra való visszaadása. A

depositarius, mint ingyenadós, csak a dolusért felel. Pl ha a dolgot ellopják tőle vagy elveszíti azt, nem felelős, ha viszont felhívásra dolusa folytán nem adja vissza a dolgot, mint késedelmes adós felel a vis maiorért is. A letéteményes nem használhatja a dolgot, ha mégis használná, furtum usust követ el, és emellett meg kell térítenie a használat folytán keletkezett esetleges károkat is. 2) A deponens a dolgot depositi directiva ctióval, esetleg rei vindicatióval (ha tulajdonos) követelheti vissza. Furtum usus esetén rendelkezésére állnak még a lopási keresetek is Ha az őrizet során a letéteményesnek költségei merülnének fel, azokat depositi contraria actióval érvényesítheti (ugyanígy járhat el, ha a letevő megtartásából vmilyen kára származnék). 3) A letéttel kapcs-ban sem compensatiónak, sem retentiónak, sem exceptio dolinak nincs helye. A letéteményesnek tehát felhívásra mindenképpen és azonnal vissza kell adnia a

dolgot, és a letevővel szembeni bármilyen igényét csak per útján érvényesítheti. 2. A letét különös nemei A római jogban kialakultak a letéthez hasonló, de némely vonatkozásban eltérően szabályozott szerződések, tényállások: a) A vitás dolog letéte (sequestrum): két fél arról vitatkozik, hogy kié egy biz. dolog Amíg a vitát el nem döntik, a dolgot egy 3. félnek együttesen átadják megőrzésre azzal a kikötéssel, hogy az illető majd a perben győztesnek adja ki azt. (A közönséges letét és a seqestrum különbsége: a) a letétnél rendszerint egy személy a deponens, míg a s-nél több letevő szerepel, b) míg a köz. letéteményes csak naturalis possessor, addig a sequestera védelem szempontjából civilis possessor, tehát még a letevő ellen is védelmet kap.) b) A szükségszerű (v. kényszer-) letét (depositum miserabile): valaki olyan helyzetbe jut, hogy kénytelen a dolgot megőrzésre átadni, de ugyanakkor a

kényszerhelyzet hatására nem tudja körültekintően megválasztani a letéteményest. A közérdek is megkívánja, hogy a letéteményes ne éljen vissza a letevő szorongatott helyzetével, éppen ezért a praetor időbeli korlátozás nélkül duplumra menő keresetet adott büntetésként. c) A szabálytalan (rendhagyó) letét (depositum irregulare): helyettesíthető dolgokat, elsősorban pénzt adnak tulajdonba azzal a kötelezettséggel, hogy felhívásra ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit (generikusan) kell visszaadni. Így a letéteményes tulajdont szerez a dolgon, azzal szabadon rendelkezhetett, használhatta. Ha a letét tárgyát pénz képezte, szokásos volt kamatot is kikötni. Ez a fajta letét amennyiben eltér a kölcsöntől, hogy 1. bonae fidei obligatiót eredményez, 2. a letevő érdekében jön létre, 3. bármikor követelhető a teljesítés, 4. a pactum adiectummal kikötött kamat is követelhető, 5. késedelem esetén ipso iure késedelmi

kamat jár, 6. retentiónak és compensatiónak nincs helye, 7. a letéteményes elleni actio alapján való marasztalás infamál d) A bírói letét (depositum solutionis causa): a római jogban még nem alakult ki, az ennek megfelelő tényállást a rómaiak is ismerték és szabályozták mint a kötelem alóli liberatio egyik módját. 540. A zálogszerződés A technikus értelemben vett pignus (kézizálogjog) legfontosabb és leggyakoribb keletkezési forrása a zálogszerződés (contractus pigneraticius), amelynél az adós (vagy valaki más) átad egy dolgot a hitelezőnek követelése biztosítékául azzal a kikötéssel, hogy amennyiben az adós lejáratkor nem teljesítene, a hitelező jogosult a dolgot eladni és a vételárból magát kielégíteni, ill. ha a követés megszűnnék, a hitelező köteles a dolgot visszaadni. ♦ Mindig van egy alap- és főkötelem, amely a zálogszerződéstől függetlenül (adásvételből, bérletből) jött létre. A

zálogszerződés ehhez képest járulékos kötelem (obligatio accessoria) , mivel a főkötelmet van hivatva biztosítani a belőle keletkező zálogjog útján. (Az szerződés tehát feltételez egy másik kötelmet, de fordítva ez nem áll.) ♦ A zálogszerződésből bonae fidei, egyenlőtlenül kétoldalú kötelem keletkezik. A főkötelem: a hitelező köteles az alapkövetelés megszűntekor a dolgot az adósnak visszaadni. Erre az adós a hitelezőjét actio pigneraticia directivával szoríthatja, mint ahogyan vételárfölösleg kiadása iránti igényét is követelheti. A hitelező actio pigneraticia contrariát indíthat esetleges kiadásai, beruházásai, kára megtérítése végett, egyben retentio is megilleti. ♦ Míg a többi reálszerződésnél a puszta megállapodás a dolog átadása nélkül csak joghatással nem járó nudum pactumnak minősül, addig a zálogszerződésnél szinte közömbös, érdektelen, hogy sor kerül-e a dolog átadására, mert

már a puszta megállapodással is létrejön mind a kötelmi jogviszony, mind pedig a zálogjog. A zálogjog és a zálogszerződés Zálogszerződés = kötelmi jogi ügylet, amely nem azonos az idegen dologbeli jogok közé tartozó zálogjoggal, hanem annak csak egyik keletkeztető forrása. Egyrészt in rem actióval védett jogot hoz létre, másrészt szabályozza a záloghitelező és zálogadós közötti belső kötelmi viszonyt. (Maga a zálogszerződés közvetlenül csak a belőle keletkező kötelmi jogviszonyt szabályozza és közvetlenül csak az in personam actiónak képezi jogalapját, míg a zálogszerződésből keletkezett zálogjog mint dologi jogviszony önálló léttel bír, s az in rem actiónak csak ez a zálogjog a közvetlen alapja, nem pedig az azt keletkeztető zálogszerződés.) 541. A névtelen szerződések 1. Kialakulása Már a préklasszikus kortól kezdve kialakultak ezek a szerződésként elismert tényállások, melyeket a posztklasszikus

korban „névtelen szerződések”-nek (contractus innominati) neveztek. A „névtelenség” azt jelenti, hogy nem tartoznak az önálló elnevezéssel rendelkező (nevesített) szerződéstípusok zárt körébe, a „reál-jelleg„ pedig arra utal, hogy itt is a szerződés, a kötelem létrejöttéhez a megegyezésen felül szükséges valamilyen dolog is (nem csak dologátadás, hanem egyéb szolg. is) A jogtudósok szerint - a szerződések zárt körén kívül eső tényállásoknál - olyan actiót kell alkalmazni, amelyiknél praescriptióba foglalják az egyéni, spec. tényállást, pl: Ius szerint: praescriptis verbis actio, actio in factum civilis, actio incerti civilis. ⇒ A névt. szerződések kategóriája egy civiljogi és egy praetori jogeszköz összefonódásából keletkezett. Alaphelyzet: ketten megegyeznek biz kölcsönös teljesítésben, s a megegyezés folytán az egyik flk teljesít, a másik nem ilyen esetekben a teljesítendő félnek már a

préklasszikus korban civiljogi keresetet (condictio) adtak saját teljesítménye, ill. a másik félnek beállott gazdagodás visszakövetelésére. Később ez nem volt elegendő, ekkor lépett közbe a praetor és in factum actiókkal lehetőséget biztosított arra, hogy a teljesítő fél - választása szerint - ne csak saját szolg-át, ill. annak perbeli ellenértékét követelhesse vissza, hanem ehelyett a másik féltől kikényszeríthesse a teljesítést is. ⇒ a) b) c) d) A kölcsönös teljesítés sokféle lehet, pl. a dare, fare szolg-ok kategóriáit 4 csoportba foglalva: do ut des = „adok, hogy adj” (pl. adok neked egy kelyhet, hogy nekem ad X rabszolgát), do ut facias = „adok, hogy tégy” (fizetek neked azért, hogy X rabszolgát felszabadítsd), factio ut des = „teszek, hogy adj” (megfestem az arcképedet egy rabszolga ellenében), factio ut facias = „teszek, hogy tégy” (hajtsd be adósomtól a követelésemet, én is így teszek a tieddel).

⇒ Ius. az addigi sokféle jogsegélyt egyesítve megadja a praescriptis verbis actiót mindazon esetekben, amikor 2 fél kölcsönös teljesítésre szóló megegyezése alapján az egyik fél teljesített (ezáltal létrejött a reálszerződések ált. kategóriája) 2. „Neves-névtelen” szerződések A posztklasszikus korban e kategória alá vontak olyan tényállást, amely régtől fogva rendelkezett önálló névvel, ugyanakkor viszont nem minősült contractusnak: A) Csere (permutatio): dolgok tulajdonának kölcsönös átruházása (do ut des). Az adásvételtől annyiban tér el, hogy − az adásvételnél az egyik oldalon mindig pénz szerepel, − az adásvétel szerkezete do ut facias, − mivel az adásvétel konszenzuális-szerződés, az már a megegyezéssel létrejön ↔ a csere viszont csak az egyik fél részéről történt dologátadással jön létre. B) Szívességi használat (precarium): egy dolog ingyenes használatra való átengedése bármikori

visszavonás kikötésével. Ezt az eredetileg csak baráti gesztust a praetor jogi védelemmel látta el: először mindkét félnek (a precariumba adónak a precaristával szemben, az utóbbinak pedig - a precario danst kivéve - mindenkivel szemben) interdictumot adott, majd a praecario dansnak külön actiót is biztosított (actio de precario). A precarium azonos a commodatummal, mégis vannak köztük különbségek: ∗ míg a c-nál mindig van lejárat, a p-nál a dolog bármikor visszakövetelhető, ∗ a praecarista a birtokvédelem szempontjából civilis possessor, a commodatarius viszont csak detentor, ∗ a commodatarius custodia-felelős, a precarista viszont kivételesen csak dolusért felel. C) Eladási bizomány (aestimatum): egy dolog eladása végett való átadása azzal a kikötéssel, hogy az átvevő vagy a dolgot adja vissza, vagy a kikötött eladási árat fizesse meg. Ennél a szerződésnél az adásvétel, a bérlet, a megbízás és a társaság elemei

keverednek. A kockázat a bizományost terheli, viszont ha az előre meghatározott, kikötött áron felül adja el a dolgot, a többlet is az övé. Az eladással kapcs. összes költség és a veszélyviselés is a bizományost terheli Ez voltaképpen szerencse-szerződés. A bizományost alternatív obligatio terheli, ellene a praetor külön keresetet proponált. D) Egyezség (transactio): vitás igényeknek kölcsönös engedéssel való rendezése. A klasszikus korban csupán ecxeptiót biztosító nudum pactumnak minősült. A posztklasszikus korban az alakszerűtlen egyezséget a névtelen szerződések közé sorolták. Ha az egyik fél teljesített, a teljesíteni vonakodó másik fél ellen actio iudicatit indíthat. Az egyezséggel eldöntött kérdést a továbbiakban már nem lehetett vita tárgyává tenni. 542. Az emptio venditio fogalma, története, lényegi elemei A laesio enormis 1. Adásvétel (emptio venditio): áru megszerzése pénzért, s létrejön,

mihelyt a felek az áruban és az árban megegyeztek. 2. Története A cseréből veszi eredetét, hajdan ugyanis nem volt pénz (mindenki azt adta, ami neki volt azért, ami másnak volt és neki kellett), de mivel nehezen lehetett egyeztetni, kiválasztottak egy anyagot, amely semleges lett és az árat jelentette. 1) Az ősi adásvétel készvétel, vagyis az áru és az áru átadása (ahol a vevő és az eladó szolg-a egybeesik) nem különül el =ősi csereügylet, melynek keretében azonban a kézről kézre adott, kölcsönösen kicserélt dolgok egyikét a pénz jelenti. 2) Az adásvételi szerződés megkötése és lebonyolítása akkor különül el először egymástól, amikor lehetségessé válik a vételár hitelezése (az eladó átadja az árut a szerződés megkötésekor, de csak egy későbbi időpontban kapja meg érte a vételárat). 3) Később a preklasszikus korban már megengedetté vált, hogy ne csak a vételár, hanem az áru szolga is elszakadjon a

szerződéskötéstől és később történjen. Így vált az adásvétel elsősorban dologi ügyletből (készvételből) kötelmi ügyletté (szerződéssé), /dologátruházó ügylet causajából önálló szerződéssé/. 4) A rómaiak a szerződés jogi keletkező erejének alapját a felek (fidesre von.) megegyezésében látták, így vált ált-sá az az elv, hogy az adásvétel lényege a megegyezés, minden egyéb csak annak lebonyolítása. Ezzel megjelenik - Kr e II sz-ban - a konszenzuál-szerződések csoportjának 1 tagja. 5) A posztklasszikus korban a zavaros társd-i, gazd-i viszonyok hatásaként a készvétel előtérbe került, így az értékesebb dolgoknál kötelező vált az írásbeliség. 6) Ius. uralkodása alatt az adásvétel visszanyeri konszenzuális jellegét: a felek kiköthetik az írásbeliséget, és ilyenkor az adásvétel csak akkor jön létre, ha a felek írásba foglalták és az adásvételről szóló okiratot aláírták. 3. Az adásvétel

lényegi elemei „Ha már tisztázott az eladásra kerülő dolog mibenléte, mennyisége, minősége és megvan a vételár is, akkor kész az adásvétel.”(Paulus) Vagyis a 2 lényes elem (essentialia negotii) ha: 1. a felek az áruban és 2. az árban megállapodtak Ehhez peesze járulhatnak további kikötések, mint pl. teljesítési határidő, fizetési feltételek, ezek azonban a szerződés létrejöttét nem befolyásolják. A) Az áru (merx): többnyire res corporalis, de „mindazon dolog eladása jogszerűen történik, amelyeket valaki bírhat vagy birtokolhat vagy perrel megszerezhet” így az adásvétel tárgyát: 1/ testetlen dolgok (res incorporales) is képezhetik, pl. vagyontömeg (hagyaték), követelés, idegen dologbeli jogok (a saját dolog megvásárlása azonban semmis); 2/ más tulajdonában lévő dolgot (res aliena) is el lehet adni; 3/ a szerződés megkötésekor még nem létező, de a jövőben létrejövő dolgok = remélt dolog vétele (emptio

rei speratae) is szóba jöhet, pl. gyümölcsök adásvétele már az ügylet megkötésekor létrejött, de a vételárat csak a szaporulat megszületésekor kell fizetni (amennyiben a szaporulat elmaradt, nem lehet követelni a vételárat); 4/ egy jövőben elkészítendő dolgot is eladhatnak, ez a jövőbeli dolog vétele (emptio rei futurae). A res futura abban tér el a res speratától, hogy létrejötte nem egy bizonytalan, alig befolyásolható természeti eseménytől függ, hanem emberi munka többé-kevésbé biztos eredményétől, ezért ez nem feltételes adásvétel, hanem inkább a vállalkozási szerződéshez közel álló jogügylet; 5/ magát a reményt is el lehetett adni = reményvétel (emptio spei) pl. „ami történik, amikor egy halászat v. madarászat fogását veszik meg, a vétel ugyanis létrejön, még ha semmit sem fognak”. Ez sem feltételes szerződés, a vevő ugyanis az előre kialkudott vételárért azt veszi meg, ami a „hálóba

akad” (≈ kockajáték). =aleatórikus v szerencseszerződés; 6/ ált-ban egyedileg meghat., specifikus dologról van szó, ennek ellenére már a klasszikusok is ismertek valamiféle fajta szerinti (generikus) vételt, de azzal a megszorítással, hogy az ilyenre csak szűkebb körben (pl. pincében tárolt bor, gabona) kerülhet sor = zártfajú szolgáltatás B) A vételár (pretium): meghat. pénzösszegnek kell lennie 1) Nincs szükség arra, hogy az összegszerűség rögtön az adásvétel megkötésekor tisztázott legyen; lehetőség van arra is, hogy esetleg azt egy 3. személy határozza majd meg = felfüggesztő feltétellel kötött szerződés, mert ha a 3. személy nem határozza meg a vételárat, az adásvétel meghiúsul. 2) A vételár nagyságának meghatározása teljesen a felek megállapodására volt bízva („szabadság”). 3) A posztklasszikus jogban a pénz elértéktelenedése miatt a K-R császárság az adózás és a katonáskodás terheit viselő

szegényebb rétegeket államérdekből meg akarta védeni a gazdag nagybirtokosokkal szemben, akik olcsón felvásárolták földjeiket. Ius előírta az adásvételnél az igazságos árat (iustum rei pretium): ingatlan adásvételénél a vételárnak el kell érnie az ingatlan értékének legalább a felét. Amennyiben az eladó nem kapta meg a felét, kérhette az adávétel felbontását és az ingatlan visszaszolgáltatását = felén túli sérelem (laesio enormis). Ha a vevő meg akarta tartani az ingatlant, a vételár teljes értékig való kiegészítésével fenntarthatta a szerződést, őt tehát facultas alternativa illette meg. 4) Diocletianus taxatíve felsorolt áruk vételárát próbálta meg keretek közé szorítani árnaximáló rendeletével (pl bérmunkák max-a), de így sem lehetett az inflációt megfékezni. 5) A bíró hivatalból is mérsékelhette a vételárat, pl. amikor valaki jóhiszeműen egy olyan ingatlant vett meg, amelyen neki haszonélvezet

van. 6) A XII. t tv-nél még a készvétel volt az ált: természetes volt, hogy a vevő nem szerez addig tulajdont, a dolog átadása ellenére sem!, amíg ki nem fizette a vételárat, de ez a szabály már a klasszikus kor előtt kiment a gyakorlatból, Ius. azonban felújította 543. Az emptio venditi különleges esetei Mellékegyezmények az emptio venditiónál 1. 2. Mellékegyezmények Minthogy az adásvétel bonae fidei szerződés, a felek mellékegyezményeket is kapcsolhattak hozzá, amelyek az emptio venditio mint jogügylet esetleges alkatrészei. A legfontosabbak: a) Mindkét fél javára szóló mellékegyezmény, mely − az eladó számára visszavásárlási jogot, vagy − a vevő számára visszaeladási jogot biztosít. b) Csak az eladó javára szóló mellékegyezmények: 1. Elállás (visszalépés) kikötése arra az esetre, ha a vevő nem fizetne Ilyenkor az adott árut az eladó visszakapja, de rendszerint a már fizetett részletek megtartása mellett.

Ezt a részben büntető tartalmú kikötést (lex commissoria) ált-ban felbontó feltételnek minősítették. 2. Felbontó feltétel formájában megszövegezett kikötés, amely szerint az eladó elállhat a szerződéstől, ha meghat. időn belül többet fizető vevőre talál 3. Az elővásárlási jog fenntartása esetén az eladó kiköti, hogy ha a vevő a dolgot bármikor el kívánná adni, elsősorban az eladónak köteles azt felajánlani, aki jogosult a dolgot a más által kínált vételáron megvásárolni. c) Csak a vevő javára szolgáló mellékegyezmények: 1. A próbára, megtekintésre szóló vétel, melynek alapján a vevő meghat időn belül egyoldalúan elállhatott az adásvételtől, amennyiben neki a vétel tárgya nem tetszik. (pl hasonló eset a bor megvétele, mikor a bor minőségének határidőn belüli ellenőrzése történt). 2. A vevő kiköthette, hogy ha egy biz időn belül megbánná a vételt, attól egy előre meghat összeg

feláldozásával (bánatpénz) elállhasson. 544. Felelősség és veszélyviselés az emptio venditiónál 1. A felek kötelezettségei Az adásvételi szerződésben egyenlőtlen kétoldalú (szinallagmatikus), bonae fidei kötelem keletkezik. A) Az eladó (venditor) kötelezettsége: szolgáltatni az árut, tehát facere, praestare. Az áru szolg-a a dolog birtokának átadását, ill. a vevő birtokba lépésének lehetővé tételét jelenti A res mancipi esetén a vevő igényelheti a mancipatio v. az in iure cessio eszközlését is Az eladónak nem kötelezettsége, hogy a dolog civiljogi tulajdonát is átruházza (a szolg-a ezért nem dare), elegendő ugyanis, ha biztosítja a vevő birtoklásának zavartalanságát (vacuam possessionem tradere), és azt, hogy a vevő legalább elbirtoklás útján tulajdont szerezhessen. Minthogy az adásvétel tárgya ill. célja bármi lehet, az eladónak nem kell feltétlenül vacuam p-t (pl haszonélvezettel terhelt ingatlan

eladásakor) ill. p ad usucapoinemet átruháznia (pl idegen dologbeli jog eladásakor); sőt követelés eladásakor semmiféle birtok-traditióra nem került sor. Az eladó felelőssége mint érdekelt adósé ált-ban culpa, ha azonban az adásvétel megkötése után az áru még nála van, vagyis az idegen dolgot őrző érdekelt adós custodia-kötelezett, így felel a casus minorokért is. B) A vevő (emptor) kötelezettsége: kifizetni a vételárat; szolg-a dare. A bonae fidei alapján a vevő az áru átvételére is köteles volt (bár itt ő most hitelező), eszerint kellett megtérítenie adott esetben az átvétel elmaradása folytán az eladót ért kárt. C) Az adásvételből folyó jogait az eladó actio venditivel, a vevő actio emptivel érvényesítheti. E keresetek nemcsak a szerződésszerű teljesítés, hanem a bonae fidei alapján pl. a szerződésszegéssel okozott károk megtérítése is követelhető volt. 2. A veszélyviselés A kockázat (periculum)

viselésének kérdése a készvételnél nem merült fel. Ha azonban az adásvétel megkötése és a vásárolt árunak a vevő számára történő átadás nem esik egybe, felmerül a kérdés, ki viseli az eladónál maradt vis maior folytán történt megrongálódásnak v. elpusztulásnak veszélyét, vagyis: ilyen esetben meg kell-e fizetnie a vételárat a vevőnek (vagy követelheti-e a vevő vételárat)? a) Attól függ, hogy kié az eladott dolog a jelzett köztes időszakban. A római jogban a tradicionális tulajdonszerzés érvényesül, mely szerint a dolog tulajdonát a vevő csak annak traditiójával szerezheti meg (tehát a köztes időszakban a dolog még mindig az eladóé), ⇔ ezzel szemben a kauzális tulajdonszerzésnél már maga az adásvételi szerződés megkötése is átveszi a tulajdont. b) Mivel maguk a rómaiak is úgy érezték, hogy az eladó - még ha formailag tulajdonos is -, valójában már idegen dologként tartja magánál az eladott árut.

Ennek megfelelően az eladót a köztes időszakra nézve custodia-felelősséggel terhelték., mivel pedig a custodia-f nem terjed túl a casus minorok határán, a vis maior veszélyét a vevőnek kell viselnie, jóllehet ő még nem tulajdonosa a dolognak. Így a klasszikus jog szerint: „amint kész a vétel, a vevőre száll a veszély” /Ha az adásvétel még nem kész (emptio imperfecta), a vevő veszélyviselési szabályai sem érvényesülnek./ Nem kész az adásvétel: 1. ha azt condicio suspensivához kötötték (pl emptio rei speratae esetén, amikor a szerződés még nem lép hatályba); 2. a fajta szerint meghat áruk vétele esetén a lemérésig, leszámolásig, kiválasztásig; 3. ha pl alternatio van kikötve, a választásig c) A ius-i jogban a custodia majdnem teljesen átadta helyét a culpáért való felelősségnek, ezért a vevő felelőssége már nemcsak a vis maiorra, hanem a casus minorokra is kiterjedt, míg az eladó az eladott dolgot ért kárért

csak vétkessége (dolus és culpa) esetén felelt a vevő veszélyviselési szabályai = periculum est emptoris. d) A p. est e ellensúlyozásaként a vevőt illeti meg a dolognak az adásvétel megkötésétől kezdve keletkezett minden növedéke, haszna (Ius.: „azé legyen a haszon is, akié a veszély”) 545. Szavatosság az emptio venditiónál 1. Az eladói szavatosság A szavatosság: a hibás teljesítéssel kapcs-ban a tv. által előírt feltétlen helytállás (Más a felelősség és más a szavatosság és veszélyesség, hiszen az utóbbi 2-nél az adós vétkességének kérdése fel sem merül.) Az adásvételi szerződésnél az eladót a felelősségen túl szavatosság is terheli, amely 2 irányú: ∗ az eladó szavatol azért, hogy az áru körül jogilag minden rendben legyen (jogszavatosság), ∗ az eladó szavatol azért is, hogy az áru materiálisan, ténylegesen is rendelkezzék azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a tv. ill a szerződés

előír (kellékszavatosság) A) Az eladó jogszavatossága (evictiós szavatosság): Az eladó: a) azért áll helyt, hogy a vevő a dolog tulajdonjogát legalább elbirtoklás útján megszerezhesse (kivéve, ha a szerződésnek eleve nem is volt célja a vevő tulajdonszerzése pl. idegen dologbeli jog v. követelés eladása esetén); b) szavatol azért is, hogy az adott dolog élvezetének ne legyen jogi akadálya (pl. mást megillető haszonélvezet v. zálogjog, ide nem értve azt, ha a dolog kifejezetten ilyen joggal terhelten került eladásra). Több évszázados fejlődés után csak az elperlésért (evictio) való szavatosságig jutottak el; vagyis az eladóval szemben ált-ban csak akkor lehet jogszav-i igényt érvényesíteni, ha a vevőtől a dolgot 3. személy (valódi tulajdonos) elperelte ⇒ Az archaikus jogban a mancipatiós vétel vevőjének, ha tőle 3. személy a megvásárolt dolgot el akarta perelni, joga és kötelessége volt az eladót mint jogelődjét

segítségül hívni (nominatio auctoris) a perben. Ha az eladó nem támogatta vagy segítése eredménytelen maradt, és így a dolgot tőle egy 3. személy szerezte meg, az eladó e kereset alapján - a tv erejűénél fogva - a vételár 2xével felelt Más vételeknél az eladónak az elperlésért való szavatosságot stipulatióval kötötték ki (stipulatio duplae). ⇒ A klasszikus jogban (Kr. u I sz) az eladónak az elperlésért való szavatossága ipso iure (stipulatio nélkül is) érvényesült. A vevő evictio esetén az adásvételi szerződés alapján indíthatott keresetet az eladó ellen teljes kárának megtérítésére (actio empti). Így az eladó akkor tartozik helytállni, ha a vevő az eladott dolgot (vagy annak zavartalan birtoklását) azért veszti el, mert az eladó ill. 3 személy a dolgon fennálló tulajdonjogot vagy egyéb jogosultságokat tőle (az eladás előtti időből származó) korábbi jogcím (tulajdonjog, zálogjog, szolgalom) alapján

perrel visszaszerezte. Ha azonban az eladó idegen v. szolgalommal terhelt dolgot adott el a jóhiszemű vevőnek, be sem kellett várni az elperlést: - az eladó dolusára tekintettel - a vevő már azonnal felléphetett az eladó ellen és kártérítést követelhetett. ⇒ A posztklasszikus jog az elperlés következményét a vételár 2x-ében állapította meg. A mancipatio és az actio auc. eltűnésével csak a vevő érdeksérelmét megértő actio empti, valamint a stipulatio duplae maradt fenn. Azt pedig, hogy az eladó kötelessége lenne a zavartalan birtok és a tulajdon átruházása is, Ius. kifejezetten elvetette B) Az eladó kellékszavatossága (rejtett hibákért való szav.):Az eladó csak az áru rejtett hibáiért állt helyt, a nyilvánvaló hibákat ugyanis a vevőnek a szerződéskötési elj. során magának kell észlelnie („óvakodjék a vevő”). ⇒ Az archaikus jog az áru hibáiért való felelősséget egyetlen esetben ismerte: ha az eladó az

eladott telket a mancipatióhoz fűzött nyilatkozatában nagyobbnak tüntette fel, mint az a valóságban volt, ekkor a vevő a tv. alapján a különbözet 2x-ére menő actio de modo agrival fordulhatott ellene Egyéb esetekben az eladó stipulatióval garantálhatta az áru hibamentességét ( ≈ stipulatio duplae). ⇒ A praetori edictum alapján biz. esetekben az actio emptivel lehetett az áru hibáiért való szav-t érvényesíteni. Ezzel felelt az eladó pl: − ha csalárd módon elhallgatta az előtte ismert hibákat, vagy − ha kifejezetten ígérte, hogy a dolog biz. tulajdonságokkal rendelkezik v biz hibáktól mentes Ezzel az edictum az eladó formátlan ígéretéért és emellett dolusért tette felelőssé. ⇒ Az aedilis curuleseknél a vásári forgalom biztonsága érdekében (rabszolga, igásállat) megszigorították az eladók szavatosságát, felelőssé téve őket az áruknak biz általuk nem ismert, rejtett hibáiért: „nyíltan és szabályosan

mondják meg melyiknek mi a betegsége, hibája”. Itt taxatíve felsorolták azokat a hibákat, amelyekért az eladók objektív alapon (szubj. tudomásuktól függetlenül) voltak kötelesek helytállni, az egyéb hibák von-ban továbbra is a praetori edictum rendelkezései voltak irányadóak. Rejtett hiba esetén a köv keresettekkel élhettek: a) Actio redhibitoriával 6 hónapon belül felbonthatta a szerződést (elállhatott), vagyis az áru visszaadása ellenében visszakövetelhette a vételárat. b) Ha a vevő kisebb hiba miatt akarta tartani az árut, 1 éven belül az actio quanti minoris keresettel vételár-felszállításra perelhetett (amennyivel a dolog kevesebbet ér neki a rejtett hiba miatt). ⇒ A ius-i jog az eladónak az áru rejtett hibáiért való felelősségét (a rabszolgákon és az igásállaton kívül) kiterjesztette minden dologra is. A vevő ezt a jogát actio emptivel érvényesíthette, amely nem volt rövid határidőkhöz kötve. 546. A

locatio conductio általában A locatio conductio operarum és a locatio conductio operis egybevetése A bérlet eredetéről nem sokat tudunk. Kétségtelen, hogy e szerződéstípus csak a pénz megjelenését követően fejlődhetett ki, de kialakulását fékezte, hogy az ősi római társd-ban az igények kielégítése majdnem kizárólag saját dolgokkal történt. Ha jelentkezett is ebben az időben igény bérleti viszonyok létrehozására, feltehetően csak a meglévő formák, pl. stipulatio alkalmazásával lehetett kielégíteni A preklasszikus kor elején azonban a dologbérlők, a bérmunkások, a vállalkozók száma rohamosan növekedett, ami szükségessé tette egy rugalmas jogi konstrukció megteremtését. Így alakult ki Kr e II sz-ban (a praetor jogfejlesztő tev-ének hatására) a locatio conductio. A római bérlet fogalomrendszere A bérlet latin elnevezése a locare (elhelyezni, kiállítani) és a conducere (magával vezetni, elvezetni) igékből ered.

/1) Kiállítani a rabszolgákat, igásállatokat, vagyis a bérbeadó=locator; a munkabéres saját munkaerejét ajánlotta fel=locator; a vállalkozási szerződésnél a megrendelő=locator, aki a megrendeléssel egyidejűleg átad valamit a másik félnek, hogy az feldolgozza azt, valamit előállítson belőle. 2) Aki pénzfizetés ellenében a dolgot (napszámost, anyagot) használatra, megmunkálásra magával vitte, elvezette, az a bérlő=conductor./ ∗ Locator (bérbeadó): a dologbérletnél a tulajdonos, munkabérletnél a bérmunkás, vállalkozási szerződésnél a megrendelő. ∗ Conductor (bérlő): dologbérletnél a dolog használója, munkabérletnél a munkaadó, vállalkozási szerződésnél a mű előállítója, a vállalkozó. A bérlet tényleges eleme: a pénzfizetés. Mind az adásvételnél, mind a locatio c-nál míg az egyik fél szolg-a jól meghatározható (= pénzfizetés), addig a másik fél ellenszolg-a szinte körülírhatatlanul sokféle

lehet (ezért az adásv. és a bérlet alig határolható el egymástól) Ha a dologbérletnél nemcsak használatról, hanem gyümölcsöztetésről is szó van, akkor haszonbérletről beszélünk. A római jog különbséget tett közönséges bérlő (conductor), a haszonbérlő (colonus) és a lakásbérlő (inquikinus) között 2. A 3 típusú bérlet összevetése A rómaiaknál a bérlet sokkal tágabb volt, mint ma, több tényállást ölelt fel; ugyanakkor e tényállások annyira eltértek egymástól (heterogének voltak), hogy a mai embernek meglehetősen nehéz őket egy fogalom alá vonni. A rómaiak ugyanis a lc egységes fogalmába sorolták a dologbérletet, a munkaszerződést és a vállalkozási szerződést, csak a középkori jog választotta szét a 3 eltérő fajta „bérletre”: l.c rei, lc operarum és lc operis A bérlet tényállásait összekapcsolja, hogy mindhárom esetben 1) az egyik fél szolg-a majdnem mindig pénz (bér v. bérleti díj), 2)

szinallagmatikus kötelem jön létre, 3) a szerződéskötés puszta megegyezéssel történik, 4) az egyik fél ált-ban ad, a másik fél pedig átvesz valamit. Ezzel szemben a 3 alakzat különbözik egymástól aszerint, hogy a bérbeadó mit ad át a bérlőnek, a bérbeadó ugyanis: a) egy dolgot ad át használatra (esetleg gyümölcsöztetésre is) = dologbérlet, vagy b) önmagát és szolg-ait adja át , bocsátja rendelkezésre = munkaszerződés v. munkabérlet, vagy c) lehetőséget nyújt arra (rendszerint egy dolog átadása révén), hogy az ő részére valaki munkával elérhető eredményt hozzon létre (pl. előállítson valamit) = vállalkozási szerződés v műbérlet 3. Méltánytalan szabályok a lc-nál A bérlet szerint a 2 fél elvileg egyenlő súlyú, mégis számos szabály a bérlőre és a bérmunkásra nézve igen hátrányosnak tekinthető. Pl − A bérlő csak detentor, nem illeti meg a birtokvédelem; a bérbeadó bérlőt bármikor

kidobhatta a bérletből, és ilyenkor a bérlőnek csak az actioconducti áll rendelkezésére, amellyel csupán kártérítést és nem in integrum restitutiót követelhetett. − A bérlő csak a tulajdonos egyetértésével (quasi traditióval) szerez tulajdont a gyümölcsön; ha a tulajdonos megtiltja a gyümölcsszedést és a bérlő ennek ellenére leszedi a gyümölcsöt, tolvajnak minősül, ilyenkor ismét csak kártérítést perelhet, a gyümölcsöket nem követelheti. Ma a munkajog védi a munkavállalók érdekeit, a római jogban még a „jóléti állam”-i császárkor idején is alig találunk a bérmunkás érdekeit védő szabályokat. Pl a dologbérletből megszűnésével ‘kikergetik’ a bérlőt 547. A locatio conductio rei Dologbérlet: egy dolog használata pénzfizetés ellenében. (A dolog alatt nem csak testi dolgok értendők, mivel a római jog megengedte jogosultságok bérbeadását is.) 1) A felek kötelezetettségei és jogai A dologbérlet

egyenlően kétoldalú (szinallagmatikus), bonae fidei kötelmet keletkeztet. 1) A locator köteles: − a dolgot a kikötött használatra alkalmas állapotban átadni, és a bérlet tartalma alatt ilyen állapotban tartani; felelőssége culpa levis; − biz. jog- és kellékszavatosság is terheli; − ő viseli a dolgot vis maior folytán ért kárt is annyiban, hogy ameddig a bérlő a vis maior folytán (pl. ha a bérbe adott lakás a bérleti idő lejárta előtt földrengés folytán elpusztul) nem használhatja a dolgot, a bérbeadót nem illeti meg a bér, ill. a kapott bért erre az időre köteles visszaadni. A nem vis maiorból eredő károkat ált-ban a conductornak kell viselnie A locator jogai: • conductorának a bérleménybe bevitt dolgain (invecta, illata), továbbá az ott termett és a bérlő által megszerzett gyümölcsökön tv-es zálogjog illeti meg a bérösszeg biztosítására, • a bérletet bármikor felmondhatja. A bérlővel szembeni igényeit (a

bér megfizetését, károk megtérítését) actio locatióval érvényesítheti. 2) A conductor kötelezettségei: − a bért megfizetni - ezt utólag kell teljesítenie, de a felek megállapodhatnak abban is, hogy a bérlő időszakonként előre fizeti meg a bért (prenumerando); − a dolgot rendeltetésszerűen használni, − és a bérlet tartalmának lejártával köteles azt épségben visszaadni, e körben őt custodiafelelősség terheli. A conductor jogai: ♦ követelheti a locatortól a bérbe adott dolog zavartalan élvezetének biztosítását, így különösen a birtokháborítással szembeni védelmet (hiszen ő csak naturalis possessor, így birtokvédelemre nem johosult); ♦ biz. beruházásainak kárainak megtérítését; ♦ haszonbérletnél a gyümölcsökön quasi traditióval tulajdont szerezhet; ♦ rendkívüli károk, természeti csapások esetén a mg-i ingatlan conductora (colonus) bérleszállítást kérhet, amit azonban jó esztendőben

köteles kipótolni!; ♦ ellenkező kifogás híján megilleti a további bérbeadás joga (albérlet, sublocatio), amely a nemo plus iuris elve szerint a (fő)bérlethez igazodik. Jogait actio conductióval érvényesítheti. 2) A dologbérlet megszűnése A dologbérlet határozott vagy határozatlan időre volt köthető. a) A határozott időre kötött bérlet: megszűnt az előírt határnap bekövetkeztével, ugyanakkor már a rómaiak is ismerték a hat. tartalmú bérlet hallgatólagos meghosszabbítását: ha a conductor nem ment el a kikötött idő lejártával, s a locator őt megtűrte a bérletben (a hallgatás beleegyezés). b) A határozatlan idejű bérlet: megszűnését a római jog nem szabályozta kielégítően, ugyanis ők nem ismerték a felmondás (a kötelező felmondási idő - 15 nap) intézményét. Így a locator bármikor kidobhatta conductorát, s a conductor is bármikor elhagyhatta a bérleményt (ennek kivédésére ált-ban kötbért fizettek). c)

A bérbeadó erősebb, dologi jogi helyzete alapján akár önkényesen és egyoldalúan is megszüntetheti a bérletet, és így a hat. időre kötött bérletnél is eladhatta a bérleményt Ilyenkor a vevő birtokba lépése automatikusan megszüntette a bérletet (de új bérleti szerződést is köthettek). Ha a locator a bérbe adott ingatlant a bérlet fennmaradását kikötve adta el, a vevő azonban ezt nem tartotta tiszteletben, a locator kártérítésért perelheti a vevőt, ill. a conductor a locatort - a vevő által kidobott conductor azonban nem tarthat igényt arra, hogy visszakerüljön a bérleménybe. A conductort ezekben az esetekben csak in personam actio illeti meg, tehát csak kártérítést követelhet a bérbeadótól, (egyébként pedig kénytelen meghátrálni az in rem védelemmel ellátott jogok elől). d) A bérletet a bérbeadó biz. kivételes esetekben tv-i felhatalmazás alapján egyoldalúan, de e bérleti szerződést nem megsértve is

megszüntetheti. Ez különösen akkor vált jelentőssé, mikor a bérbeadó önkényes fellépését a jogszab-ok korlátozni kezdték. Pl Kr u II sz-ból: „Ha a bért a bérház tulajdonosának megfizetted, akaratod ellenére nem kergethet el, kivéve, ha bizonyítja, hogy saját használatára lenne szüksége a házra, vagy ha renováltatni akarja a házat, vagy ha te a bérbe adott dolgot nem megfelelően használtad.” Iyenkor a tulajdonos azonnali hatállyal és teljesen jogszerűen kidobhatja a bérlőt és perelhet is, aki viszont nem követelhetett kártérítést. e) A bérletet a bérlő is megszüntetheti azonnali hatállyal és teljesen jogszerűen, ha a dolog használata lehetetlenné vagy veszélyessé válik. Ilyenkor a bérbeadó nem követelheti az elmaradt bérleti díjat. 3) A dologbérlet különleges fajtái 1. részes bérlet; 2. locatio perpetua, amely eredetileg csak in personam, később in rem védelemmel ellátott örökös, személyhez nem kötődő

bérlet volt a posztklasszikus időkben; 3. superficies; 4. jogok (res incorporales) bérbeadása pl albérlet; 5. a posztklasszikus korban a próbára bérlet, amikor a fél az első éven belül minden tovább nélkül visszaléphetett, és elállását nem kellett indokolnia, kötelezettsége belőle nem keletkezett. 548. A locatio conductio operarum Munkaszerződés: szabad ember munkájának igénybevétele a munkában töltött idő szerint fizetett pénzért (≈napszámosmunka). Valaki kötelezi magát, hogy egy másik személy szolgálatába áll, neki dolgozik, és ennek fejében őt órára, napra, hétre, stb. fizeti 1. A munkabér tárgya Elsősorban fizikai munka (operae), de biz. szellemi tevékenységek (orvosi, tanítói, mérnöki, stb) végzésére is lehetett szerződni. Ugyanakkor a szorosan vett és kiemelten artes liberalesnek minősülő magasabb szellemi munka (jogtudosóké, filozófusoké, stb.) még Ius korában sem lehetett lc tárgya Az ilyen munkát

sokáig csak ingyenesen, megbízás keretébe lehetett végezni, ám később a mandatumml kapcs. díjigényt elismerték, de a megbízott díját mégsem tekintették a munkabérhez hasonlónak, hanem tiszteletdíjnak nevezték. (Az ügyvédet az igszolg, az orvost a humanitás, a tanárt a tud. képviselőjének tekintették) 2. A felek kötelezettségei és jogai − A bérmunkás a munkaadó utasításainak megfelelően és tisztességesen dolgozni, felelőssége culpa levis. Ehhez képest érdektelen, hogy munkája eredményes-e, ebben az esetben csak gondossági kötelem forog fenn. A bérmunkás actio locatióval követelheti a kikötött időért − A munkaadó a munkással szembeni (pl kártérítési) igényét a munkabér visszatartásán túlmenően actio conductióval érvényesíthette. 3. A veszélyviselés Megoszlik a 2 fél között. Ált-ban az a szabály, hogy akinek az érdekkörében az akadály bekövetkezett, az viseli az ebből eredő veszélyt, kárt, mivel

„aki munkáját adta bérbe, annak az egész időre von. bért meg kel kapnia, ha nem rajta múlott, hogy a szolgálatait nem bocsáthatta rendelkezésre” (pl. rossz időjárás miatt nem lehetett dolgozni); ha viszont megbetegedett és ezért nem tudott dolgozni, erre az időre nem illette meg a bér! A. veszélyviselés (felelősség) szabályozása az érdekszféra-elven alapul. 4. A munkaszerződés megszűnése A felmondás intézményének hiányát itt is a kötbér kikötésével pótolták