Economic subjects | Economic history » Csizmadia Erika Csilla - Dél-Amerika gazdasága és gazdasági dilemmái

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Gazdálkodási szak Dél-Amerika gazdasága és gazdasági dilemmái Debrecen, 2003. november 02 Készítette: Csizmadia Erika Csilla 2003/2004. tanév I félév II. évfolyam Gazdálkodási szak Levelező E csoport Tartalomjegyzék Oldal Amerika a nyugati félgömb kontinense 3 A kevert Amerika 3 Az alacsony népsűrűség egyenetlen eloszlása 5 Dél-Amerika történelme 5 Dél-Amerika gazdasága 9 Irodalomjegyzék 22 2 Amerika a nyugati félgömb kontinense: Amerika teljes terjedelmében a n yugati félgömbön helyezkedik el, az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Észak-dél irányú kiterjedése mintegy 15 000 kilométer Három részét különböztetjük meg: nagyobbik tagja Észak-Amerika, a kisebbik DélAmerika, a két részt Közép-Amerika keskeny földhídja köti össze, melyhez kiterjedt szigetvilág tartozik. A földhidat a Panama-csatorna szeli ketté, így

Dél-Amerika megkerülése nélkül közlekedhetnek a hajók az Atlanti- és a Csendes-óceán között. A kevert Amerika: 1492-ben Kolombusz Kristóf, ennek az „új világnak” a felfedezője kijelentette, hogy India legkeletibb partjára érkezett, így „indián” volt számára mindenki, akivel itt találkozott. Különös véletlen, hogy a tudomány legújabb felfedezései szerint az első amerikaiak valóban Ázsiából jöttek. A kontinens őslakói tehát az indiánok, akik a B ering-szoroson keresztül Ázsiából érkeztek ide. Kb 30 –40 000 évvel ezelőtt indult meg az az átvándorlási hullám, amely során fokozatosan jutottak el dél felé. Az utoljára érkező eszkimók a sarkvidék környékén telepedtek meg Amerikában nagyon sok nép él. Az óriási területet különböző hatalmak gyarmatosították, ennek megfelelően alakul a népesség Az angolok az északi területeket, a mai Egyesült Államok és Kanada nagy részét vonták gyarmati sorba.

Kanadában a franciák is szereztek területeket. Az angolok többsége miatt az északi részt Angol-Amerikának is nevezik Közép- és Dél-Amerika nagy részét a spanyolok, Brazíliát pedig a portugálok hódították meg. Ezeket a részeket a gyarmatosítók nyelve alapján Latin-Amerikának nevezik A felfedezéseket követően a világ számos országából több millióan települtek Amerika különböző részeire. Az egyes népek keveredése növeli a népesség sokszínűségét Kolombusz felfedező útjának évében Amerikának 12-16 millió lakosa volt. A kontinens belsejében és egyes déli területeken az amerikai-indián népek kukoricát és burgonyát termesztettek, amelyeket akkor még nem ismertek a v ilágon másutt A maják, az aztékok és az i nkák nagy civilizációi fejlődtek ki. A spanyol és portugál gyarmatosítók a XVI századtól kezdve kegyetlenül kifosztották a déli földrész kincseit és lakosait. Az indiánok száma a földrész

felfedezése óta nagyon lecsökkent. Vannak olyan vidékek, ahol teljesen ki is pusztultak Az európaiak megérkezése szinte teljesen véget vetett az 3 őslakosság évezredes hagyományainak, kultúrájának. Az őslakosság Latin-Amerika országaiban nagyobb számban maradt fenn A portugál és spanyol gyarmatosítók leszármazottai a kreolok, számuk Argentínában és Brazíliában a legnagyobb. Az őslakosság és a fehér lakosság keveredéséből jött létre a mesztic népcsoport Közép-Amerikában és az Andok országaiban a lakosság 70-80 százalékát az indiánok és a meszticek teszik ki Észak-Amerikában később ment végbe az európai gyarmatosítás, de 1820-tól felgyorsult. Ebben az időben az Amerikai Egyesült Államok 60 millió európainak adott otthont, melyek kétharmada angolszász volt A gyarmatosok az indián népességet kipusztító harcokkal vették birtokba új földjeiket. Tehát az európaiak érkezése és a Nyugat meghódítása itt is az

indiánok számának látványos csökkenésével járt. A XIX század elején 600 ezren, míg e század végén hozzávetőleg 200 ezren voltak A mai hivatalos adatok szerint 1,5 millió indián él az Amerikai Egyesült Államok területén, bár gyakran kiszorítva vagy rezervátumokba kényszerítve. Mivel a gyarmatosítás során az amerikai-indiánok milliói pusztultak el, így az európaiak fekete rabszolgákat hozattak Afrikából, hogy a nagy mezőgazdasági üzemekben, a bányákban és másutt dolgozzanak. Tulajdonképpen a fekete bőrűek az afrikai néger rabszolgák itt maradt leszármazottjai. A fehérek és feketék keveredésével alakultak ki a mulattok A földrész benépesülésének története magyarázza meg, hogy népei és kultúrái miért keveredtek olyannyira meglepő módon. Ennek köszönhető az, hogy tulajdonképpen négy Amerikát különböztetünk meg. A „fehéret” északon és délen, pontosabban Argentínában és Chilében, a „rézbőrűt”

igen erős indián jelenléttel Mexikó északi részétől Chiléig; a „barnát” a fehérek és feketék lakta Karib-szigeteken; és a „vegyes” Amerikát Brazíliában, Kolumbiában és Venezuelában, ahol igen kevert a népesség. Észak-Amerika egyformábbnak tűnik, hisz nagy túlsúlyban élnek itt a keresztény, elsősorban protestáns angolszászok. Területén két ország osztozik: az angol nyelvű Amerikai Egyesült Államok, illetve az angol és francia nyelvű Kanada. Ennek az Amerikának egyre inkább számolnia kell kisebbségeivel, ugyanis a feketék a népesség 15 százalékát alkotják, s a Latin-Amerikából és Távol-Keletről érkezett új bevándorlók is fontos kulturális kisebbséget képeznek. New York a világ legnagyobb fekete, zsidó, ír és valószínűleg olasz, Montreal pedig Párizs után földünk második legnagyobb franciául beszélő városa. Latin-Amerika kevertebb, és országai messze maradnak északi szomszédaik gazdagságától. De

közös nyelvet beszélnek: a spanyolt, amely mellett azonban jut hely a portugálnak Brazíliában, s a franciának és az angolnak az Antillákon A hithű katolicizmus földje ez. 4 A gazdasági viszonyok miatt nagy az eltérés Észak- és Dél-Amerika egyes országai között. De egy-egy országon belül óriási társadalmi és szociális különbségek tapasztalhatóak a különböző népcsoportok között. Az alacsony népsűrűség egyenetlen eloszlása: Amerika népsűrűsége kicsi. Egyenlőtlen a népesség területi eloszlása, ami a természeti és gazdasági viszonyoknak megfelelően alakul Nagyon ritkán lakottak a zord északi vidékek, az őserdők és a sivatagok. A megszokottól eltérően az Andok magasabb régiói sem lakatlanok, ugyanis az indiánok szervezete alkalmazkodott az itteni levegőhöz. Bolívia lakóinak háromnegyed része pl 3000 méter feletti magasságban él. Mind Észak-, mind Dél-Amerikában az atlanti partvidéken hatalmas

népességtömörülések jöttek létre. Latin-Amerika népességnövekedése évente mintegy 3 %-os. Az ország lakosságának közel fele 15 évnél fiatalabb. Annak ellenére, hogy Amerika minden országában van kötelező oktatás, még mindig magas az analfabéták aránya. Arányuk az ország lakosságának kb 14 %át teszik ki A munkanélküliség katasztrofális méreteket ölt. Peruban pl a lakosság felének nincs munkalehetősége. Ez tovább növeli a szegénységet, ami elől a városokba menekülnek az emberek. A nagyvárosok körül itt is gombamód szaporodnak az Afrikából már jól ismert barakkvárosok, melyeket Latin-Amerikában favelának neveznek Észak-Amerikában ismeretlenek ezek a bádogvárosok Sajnos a munkanélküliség és a nyomor ott is jelen van A kilátástalan helyzetű emberek, főként a fekete lakosság gettókban él Az utóbbi évtizedekben megfigyelhető, hogy rohamosan nő a városi lakosság aránya, ma már a kontinens lakóinak

háromnegyede városlakó. Dél-Amerika történelme: Latin-Amerika az amerikai földrésznek az Egyesült Államoktól délre eső 21 millió km2 kiterjedésű területe. 373 millió lakosának (1982) túlnyomó többsége a latin nyelvcsaládhoz tartozó spanyolt és portugált beszéli 5 Dél-Amerika történelmét három nagy szakaszra lehet osztani. Az első a spanyolok megérkezéséig, az 1500-as évek első feléig tartott. A második szakasz a spanyol és portugál gyarmatosítás időszakát öleli fel, míg a harmadik nagy szakasz a függetlenné válás utáni időszakra tehető. Úgy tartják, hogy már 12 000 évvel ezelőtt megjelentek Dél-Amerikában az első emberek. Több társadalom és ezzel egyidejűleg több kultúra is virágzott Latin-Amerikában A Yucatan-félszigeten és attól délre már időszámításunk kezdete körül megalakultak az első maya települések. A maják a mai Guatemala és Mexikó egy részének megfelelő területen éltek A maya

társadalom városokba szerveződött, amelyek politikai és vallási központok voltak Rendkívül fejlett kultúrával rendelkeztek, már 250 és 950 között csillagászati ismereteik voltak. Bár a föld a közösség tulajdonában volt, de megművelése családi keretek között történt Földművelésük az esőn alapult A mayák az ún égetéses kukorica-kultúra szintjén álltak, melynek lényege az, hogy a kiválasztott földterületet tavasszal a rajta lévő növények elégetésével tették termékennyé, majd eső után vetettek. Az esővizet ciszternákban tárolták A cséplés során bot segítségével verték ki a magokat Kukoricát termeltek, pulykát tenyésztettek Klasszikus civilizációjuk idején – a III. és X század között – a maják nagy szertartási központokat építettek labdajátékterekkel, templompiramisokkal, palotákkal Itt dolgozták ki a papok a maja hieroglifikus írást és a naptárt. A maya társadalomban tehát a papok

kulcsfontosságú szerepet töltöttek be Társadalmukat már a spanyolok megérkezése előtt is erős belviszály gyengítette A X századot követően civilizációjukat a tolték hódítók vitték tovább A X. századtól a különböző népek egyesüléséből született toltékok alapítanak államot a maják földjén, és Csicsén Ica központban telepednek le. Fővárosuk Tula E harcos nép életében mind nagyobb jelentőségre tett szert az emberáldozat, amit szent kötelességnek tartottak A maják és az aztékok is évente 10 000 – 50 000 emberéletet áldoztak fel, jórészt hadifoglyokat, de sok rabszolgát és megvásárolt embereket is A Titicaca-tótól délre, a mai Bolívia északi térségében kb. VIII-X században virágzott a tiahuanacoi kultúra. E kultúra azonos a Kollasuyo birodalommal, s a birodalmat alkotó kolla törzsek feltehetően azonosak az aymarákkal, akik ma is nagy számban élnek Bolívia és Peru területén. E társadalom alapja a

nagycsalád (ayllu), melyet a föld közös művelésének igénye hozott létre. A Titicaca-tótól délre eső terület és a perui Cuzco völgy kecsua törzsek uralma alá kerültek. Az így létrejövő birodalmat a vezető törzs nevéről inkának nevezték el Az inka birodalom a mai Észak-Ecuadortól Chile középső részéig tartott az Andok egész szélességében. A nagy területen élő, 12 milliós lakosság irányítását, védelmét kiváló út- és postahálózat, valamint az erős hadsereg tette lehetővé Az uralkodó Inka hatalma erős politikai 6 centralizációt eredményezett. Az inka civilizáció mind a földművelésben, mind a fémmegmunkálásban felülmúlta Latin-Amerika főbb indián kultúráit, hiszen ismerték a trágyázást, a teraszos földművelést és az öntözést is. E birodalmon belül is fontos szerepet töltött be a vallás A mondák szerint Manko Kapakot, az alapító őst, a Nap apa és a Hold anya küldte a földre, hogy ott

birodalmat hozzon létre Az inka vezérek ezért nevezik magukat a " „Nap fiá”nak Vallásuk államvallássá vált Cuzcoban, a fővárosban a meghódított népek isteneit alsóbbrendű bálványokként tisztelik a maguk fő istenei mellett A XV. és XVI században az európai hajósok kezdték felfedezni a világ többi részét, amelyről addig az európaiaknak csak homályos ismereteik voltak. Mindössze Afrika északi és nyugati partjait és a Keletre vezető szárazföldi kereskedelmi útvonalakat ismerték. 1492-ben a spanyol király szolgálatában álló genovai Kolombusz Kristóf nyugat felé hajózva akart eljutni Indiába és felfedezte a kö zép-amerikai szigeteket. A további spanyol expedíciók elérték a dél-amerikai kontinenst. Az újonnan felfedezett földrészt Újvilágnak nevezték el, habár az első felfedezők még azt hitték, hogy Ázsiába sikerült eljutniuk A portugálok a spanyolok felfedező útjait nem nézték jó szemmel, így a VI

Sándor pápához fordultak azzal az ürüggyel, hogy a spanyolok megszegték az 1452-1456-os pápai döntést, amely az óceánon túli területek birtoklásáról döntött. A pápa először 1493-ban kijelölte a s panyol és portugál területek közötti határvonalat, majd 1494. június 7-én Tordessilasban aláírt szerződésben e határvonalat pontosította oly módon, hogy a ny h 46 fokától keletre lévő területek a portugáloké, az e foktól nyugatra eső területek pedig a spanyoloké (A Tordesillas-i szerződés csak 1777-ben vesztette életét.) A gyarmatosítás fő célja a nemesfémek és drágakövek megszerzése volt, ugyanis a XV századi Európában az egyre inkább fellendülőben lévő pénzgazdálkodás egyre több és több nemesfémet igényelt, viszont az európai arany- és ezüstbányák kimerülőben voltak, míg az Újvilág bányái ontották a nemesfémeket. Számomra érdekesnek tűnő olyan adatokat találtam, melyek szerint 1531-1540 között

csak Sevillába 43 tonna arany érkezett az Újvilág hódítóinak hajóin. Emellett az ezüst nagy mennyiségű kivitele Latin-Amerikából az egész gyarmati korszakban jelentős volt. A XVI-XVII. században a felfedezőket a föld és arany után kutató spanyol és portugál hódítók, az ún. konkvisztádorok követték Közülük a leghíresebbek Mexikó meghódítója, Fernando Cortez és Peru leigázója, Francisco Pizarro voltak. Cortez és Pizarro két harcos indián kultúrával, a mexikói aztékokkal és a perui inkákkal került szembe, mivel az indiánok nem ismerték a lőfegyvereket, így a spanyol lovasok viszonylag gyorsan leigázták mindkét birodalmat. Az aztékok birodalmát 1519-1521, az inkákét pedig 1532-1534 között Az ősla- 7 kók közül sokan európai betegségekben haltak meg, például az inka birodalom vezére, Huayna Capac is himlőben halt meg, amit egy spanyol küldönctől kapott el. Az Újvilág leigázása a XVIII. század első

felében vált teljessé, ekkorra épült ki a gyarmati közigazgatás rendszere és állandósult a monokultúrás termelés. A spanyolok a dél-amerikai meghódított területeket 7 részre osztották fel, mindegyiket egy-egy spanyol főúr irányította, hivatalt csak a Spanyolországból származó spanyolok kaphattak. A spanyol szülőktől származó, de már Dél-Amerikában szülötteket hívták kreoloknak, akik a földbirtokosok voltak. A spanyol apától és indián anyától származó utódokat meszticeknek nevezték Az utóbbiakat általában kizárták az uralkodó körökből. A spanyolok központja Lima lett, a mai Peru fővárosa. A spanyolok mellett a portugálok is fontos szerepet játszottak Dél-Amerika történelmében, hisz a Tordesillas-i szerződés értelmében ők kapták meg a mai Brazíliát. E területet ún. kapitányságokra osztották fel, melyeken keresztül próbálták fenntartani befolyásukat A XVIII. század második felében egyre inkább

felerősödtek az anyaország és a gyarmatok közötti ellentétek, amelyek alapja a gazdaság és az elosztás torz viszonyaira vezethető vissza. Ekkorra a spanyolok fennhatósága alatt lévő amerikai területek 4 nagyobb részre voltak felosztva: 1. Új-Spanyolország Alkirálysága 1535-ben Mexikóváros központtal jött létre; 2. 1542-ben Perut hozták létre, melynek székhelye Lima lett; 3. Új-Granadát 1717-ben Bogota székhellyel alapították meg, és 4. Rio de la Platát 1776-ban Buenos Aires központtal létesítették A XIX. század elején Európa országaiban hatalmi harcok folytak A spanyolok figyelme a napóleoni háborúkra összpontosult, így elérkezett az idő a gyarmati sorba vont népek függetlenségének kivívására Ezért 1808-1825 között sorra bontakoztak ki Közép- és Dél-Amerikában a spanyol és portugál gyarmati uralom elleni szabadságharcok. E szabadságharcok következtében sorra váltak ki és kiáltották ki függetlenségüket a

dél-amerikai gyarmatok, így 1810-ben Argentína kiáltotta ki függetlenségét a Rio de la Platai-tartományok területén; majd 1811-ben Paraguayban és Venezuelában; 1813-ban Kolumbiában; 1814-ben Uruguay-ban, és végül 1816-ban Chilében. Az Egyesült Államok csak később kezdett érdeklődni a Dél-Amerika természeti kincsei iránt. Ezzel ellentétben viszont már a XIX század végére több latin-amerikai ország leg- 8 nagyobb kereskedelmi partnerévé vált, sőt később már a gazdasági élet súlypontjait is az USA uralta, a XX. században pedig már politikai ellenőrzésre törekedett Dél-Amerika gazdasága: A latin-amerikai gazdaság alapvető problémáinak gyökere a gyarmati korra nyúlik vissza. A spanyolok és portugálok a XVI században kezdték kialakítani a hatalmas földbirtokokat, az ún latifundiumokat E birtokok munkásai vagy bérlői gyakran az indiánok voltak A bérlő farmerek osztálya alkotta a koloniális hierarchia kisüzemei

(minifundium) rétegét. A gyarmati időszak egészére és a XIX. század nagy részére jellemző volt a latifundium (nagybirtok) és minifundium (törpebirtok) együttes jelenléte Ezek mellett olyan birtokok is jelen voltak a latin-amerikai gazdaságban, ahol a birtok határán belüli több kisebb egységet is bérlők művelték. Ezek szorgalmazták a paraszti függés sajátos formáinak, a peon-rendszernek a megteremtését. E rendszert először Mexikóban vezették be, s ezzel biztosították az ültetvények, birtokok megművelését Maga a szó eredetileg munkást jelentett, viszont a későbbiekben értelme beszűkült, hisz azokat a mezőgazdasági munkásokat jelentette, akik adósságaik vagy a földbérlet fejében dolgoztak. A brazil nagyüzemi mezőgazdagságot a cukárnádültetvényekre alapozták, amelyeket a XVI század elejétől kezdtek művelni Brazília partjainál Peruban latifundiumokká alakították a pa rtmenti körzeteket azért, hogy elláthassák

Lima, Guayaquil és a belső bányák piacait. Mexikóban, Argentínában, Uruguayban és DélBrazíliában a nagy kiterjedésű füves területeken a marhatartás vált a fő jövedelemforrássá Ez képezte a sikeres exportgazdaság alapját, amely a nyersbőr, a faggyú és a szárított marhahúsra épült. Brazíliában és a karibi szigetek ültetvényein az egész gyarmati időszak alatt a cukor, a dohány és az indigó volt a legfontosabb kereskedelmi áru. A gyarmati időszak végén a politikai és gazdasági hatalom a tehetős földbirtokosok és a bányatulajdonosok kezében összpontosult. Mindkét társadalmi csoport a szabad kereskedelemnek köszönhette meggazdagodását, hisz kiszélesítették a tradicionális termékek piacát, kifejlesztették a mezőgazdasági termelésnek és az ásványi anyagok kitermelésének újabb módszereit. Mindezek ellenére a tényleges gazdasági fejlődést a térségen kívüli tényezők irányították, ugyanis a fejlődés

előmozdítását a nyugat-európaiak és az észak-amerikaiak segítették tőkéjük és technológiájuk révén Az 1850-1870-es évektől tehát Latin-Amerika fokozatosan visszakapcsolódott a világgazdasághoz az ültetvényes terményei és a bányaexport révén A független államiság kivívása ellenére is a X VIII. századi gazdasági helyzethez képest 9 mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt gazdasági visszaesést mutattak. Ennek oka az, hogy az önállóvá vált területek elvesztették régi gazdasági kötelékeik nagy részét, s ezzel egyidejűleg az európai ipari forradalom új igényeket támasztott és új termékekre várt. Mindezek Latin-Amerikát exportstruktúrájának megváltoztatására kényszeríttette. A XIX század első harmadában állandó exportcikknek csupán a nyersbőr, a nemesfémek és a cukor tekinthető. A XIX. század közepén Latin-Amerikában a protekcionista törekvések váltak uralkodóvá, de ezek mind az

elméletben, mind a gyakorlatban vereséget szenvedtek, hiszen a függetlenségi háború végére a győztes államok nagymértékben eladósodtak Igaz, hogy 1821 és 1825 között a latin-amerikai import megduplázódott, de ennek eléréséhez szükséges pénzforrásokat Anglia biztosította. Az óriási brit államkölcsönök teremtették meg a vásárlóerőt az angol áruk megvételéhez, s ez szélesítette ki a londoni exportcégek számára a latin-amerikai piacot. Nagy-Kolumbiából kiváló önálló Venezuela, Ecuador és Kolumbia legnagyobb gondja a f elhalmozódott államadósság volt. Venezuela az adósságok 28,5 %-át, Kolumbia (Új-Granada) 50 %-át, Ecuador 21,5 %-át vállalta. A felhalmozódott államadósság olyan nagy mértékű volt, hogy a többszöri törlesztés ellenére is több mint hatmillió font sterlingre rúgott. Ez a probléma nemcsak az előbb említett három ország számára jelentett gondot, hanem a többi latin-amerikai ország is hasonló

gondokkal küszködött, így például Brazília 1821-1860 közötti külföldi adósságainak törlesztése az állami jövedelmeinek a 40 %-át tette ki. A kereskedelmi szerződések tehát kiszolgáltatták Latin-Amerikát Európa dinamikusan fejlődő tőkés országainak, elsősorban Anglia olcsó iparcikkdömpingjének. Ez akadályozta az ipari törekvéseket, s tönkretette a latin-amerikai városok céhes kézművesiparát is A XIX. század első felében a latin-amerikai gazdaságot az Angliától való kereskedelmi és pénzügyi függés, a belső anarchia, a növekvő államadósságok, a hanyatló bányászat, a tengődő kézműipar, valamint az ültetvényes gazdálkodás útkeresése jellemzi. A gazdaság meghatározó területe továbbra is a mezőgazdaság volt, ahol az újonnan megalakuló államok a föld adásvételét akadályozó gyarmati korlátok ledöntését tűzték ki célul. Ennek következtében nyílt meg a lehetőség az indián földek megszerzésére

De a legnagyobb földbirtokok továbbra is az egyház kezében összpontosultak A XVIII. század végétől a Karib-térség, azaz az Antillák szigetei az Egyesült Államokkal alakított ki kereskedelmi kapcsolatokat Az Egyesült Államok fokozatosan saját piacaihoz kötötte e s zigetek kereskedelmét, háttérbe szorítva ezzel az európai országokat Bár 1898-ig Kuba spanyol gyarmat maradt, cukortermelésének növekedése teljesen átformálta a kubai városképet. 1837-ben megépült az első vasútja, 1853-ban pedig már távíróközpont működött Havannában Mindezek már egy modern nagyváros képét tükrözték 10 Chile Kaliforniába és Ausztráliába irányuló gabonaexportjával tűnt ki. A malom- és hajóipara, a feldolgozóipara, a réz-, ezüst- és kőszénbányászata is nőtt. Az ország további gazdaságát növelte az út- és vasútépítések, a távíróvonalak létesítése, valamint a perui salétrom-kitermelésbe való bekapcsolódás. E

gazdasági fejlődés mindaddig töretlen volt, míg az Egyesült Államok és Argentína gabonatermelése nem okozott versenyt számára. Ezt követően Anglia tőkéje segítségével Chilét a bányaexportja (salétrom, réz) a világgazdaságba integrálta, s ezzel megtörte addigi ipari fejlődését. Brazília kapcsolódott be legkorábban a világgazdaságba. 1820 és 1830 között még saját tőkével kezdte meg expanzióját a kávé. A kávé termelése és exportja révén indult meg tehát Brazília modernizálódása, s ezzel együtt a társadalmi-gazdasági átalakulása is. Kubában a cukor; Peruban a guanó, a gyapot és a salétrom; Brazíliában, később Guatemalában, Costa Ricában, El Salvadorban, Hondurasban, Kolumbiában a kávé; Bolíviában a salétrom, majd az ón; Chilében a salétrom és a réz; Argentínában, Uruguayban a gabona és a hús; Venezuelában pedig az olaj termelése és forgalmazása jelentette a gazdasági fejlődés alapját. Ily módon

Latin-Amerika a nemzetközi tőkés munkamegosztás rendszerébe mint nyersanyagtermelő térség kapcsolódott, s ez határozta meg a hagyományos gazdaság átalakulását. Míg az 1850-1880 közötti időszakban a világpiacra irányuló latin-amerikai termelés elsősorban belső erőfeszítések és hazai tőkefelhalmozás eredményeként indult meg, addig az 1870-1880-as években a külföldi tőke egyre nagyobb bevonásának következtében az exportkultúrák külföldi kézbe kerültek. Ezáltal a századfordulót követően a külföldi tőke lett a gazdasági fellendülés irányítója A külföldi tőkét Anglián kívül az Egyesült Államok, Németország és Franciaország biztosította a latin-amerikai gazdasági fellendüléshez A XIX. század második felétől Latin-Amerika ismét bekapcsolódott a világkereskedelembe Ezt az európai tőkés országokban kibontakozó ipari forradalom szorgalmazta, hisz megnőtt az igény a nyersanyagok iránt, vagyis Latin-Amerika

világgazdasági szerepe és jelentősége ismételten megnőtt a nyersanyagok vonatkozásában. 1913-ban Latin-Amerika gazdasága biztosította a világ gabonaexportjának 17,9 %-át; állatexportjának 11,5 %-át; a kávé, kakaó és tea együttes exportjának 62,1 %-át; a cukor 37,6 %-át; a gyümölcsök 14,2 %-át; valamint a bőr és kaucsuk 25,1 %-át. A XIX. században beáramló angol tőke fő célpontja Argentína és Chile lett Itt 1870 és 1913 között 2,4 milliárd font sterlinget tett ki Anglia összes tőkebefektetése; ezáltal viszont Anglia 4,1 milliárd font sterling nyereségre tett szert. A gazdasági fejlődés elsősorban a vasútépítés és városfejlődés területén figyelemre méltó Míg Latin-Amerikában 1840-ben csak 11 160 km vasút volt, addig 1910-re 97 700 km . A vasútvonalak teremtették meg Peruban és Chilében a gazdag bányakincsekhez vezető utakat, továbbá elősegítették a pampák meghódítását, óriási gabonaföldek,

állattenyésztő zónák kialakítását Argentínában; Brazíliában és Kubában pedig vasutak segítségével juttatják el az ültetvények terményeit a kikötőkbe. Bár a külföldiek kezén lévő vasutak serkentették a környező térségek árutermelését, ugyanakkor külföldi függést is okoztak. Peruban a Cerro de Pasco Copper Corporation kezén lévő vasutak a perui élelmiszer-termelő és bányatőkés nagybirtokosokat ellenőrizték. A külföldi tőkét elsősorban a termelési folyamatok kulcselemeinél használták fel A cukorzónákban modern, nagy teljesítményű nádfeldolgozókat hoztak létre külföldi tőkéből, a bányaszektorban modern érczúzókat és kohókat, míg Argentínában és Uruguayban modern hűtőházakat létesítettek. Ez az egész termelés külföldi ellenőrzéséhez vezetett az érintett ágazatokban. A városok Latin-Amerika gazdasági, politikai, társadalmi fejlődésének mindig a középpontjában voltak. A városokon

belüli területek hasznosításának mai módja nemcsak a gyarmati időszakra, hanem a XIX-XX. századi gazdasági hatásokat is egyaránt jól tükrözi A gyarmati városhálózat megteremtése Spanyol-Amerikában 1600-ig; Brazíliában pedig 1700-ig tartott, s ezt követte a XIX. század közepéig tartó városhálózat kiigazítása Ezt az időszakot a szelektív városfejlődés jellemzi, s csak néhány új város létesült. A latinamerikai városhálózat fejlődését a kereskedelem motiválta A városhálózat megteremtése és növekedése a n emzetközi kereskedelmi és politikai kapcsolatok révén vált lehetségessé. A városhálózat tehát inkább az ibériai kereskedelmi politikához kötődött, mint a helyi tényezőkhöz. A már kialakuló városok saját körzetüket is formálták, így idővel egyre inkább a helyi kapcsolatrendszerek váltak fontossá. A XIX. század első felében a városfejlődés területén Latin-Amerikában, különösen a

Csendes-óceán menti országokban volt megfigyelhető a városok számának csökkenése, illetve azok átrendeződése. A század második felétől ismét a városiasodás, és a városok rohamos növekedése jellemzi e térséget. Különösen Kuba, Brazília és Argentína egyes részei, valamint Chile városai jártak e fejlődés élén. A Csendes-óceán menti országok városfejlődése lassúbb volt, hisz ezen országokban a városok belső átalakulásokon is keresztül mentek. Ez utóbbi városok fejlődése 1914-ben a Panama-csatorna megnyitását követően gyorsult fel. Kezdetben a városok népességnövekedése a külföldről származó bevándorlások révén ment végbe, mára azonban a belső migráció, vagyis a mezőgazdasági területekről származó lakosság beáramlása játszik ebben fontos szerepet. A latin-amerikai városok ipari funkcióinak bővülése az 1930-as évek nagy válságát, majd a II. világháborút követően történt Ezek hatására a

kormányok támogatták a hazai ipart, 12 importált termékeket egyre inkább hazai termékekkel próbálták helyettesíteni, s ezáltal LatinAmerikában megszületett a szélesebb ágazati összetételű nagyipar, mely főként a nagyvárosokba koncentrálódott. A vasútfejlődés és a városfejlődés területén elért figyelemre méltó pozitív változások ellenére, Latin-Amerika egészében elmaradott agrártérség maradt, ugyanis még mindig fennállnak a mezőgazdaság archaikus formái. Továbbra is fennmaradtak a földbérlettel működő latifundiumok, melyeket erős jobbágyi függőségi viszonyok jellemeztek A nagybirtokosok ugyan igyekeztek modernizálni birtokaikat, de ezzel a paraszti függés újabb módozatait és a földbérletnek a piacgazdasághoz jobban alkalmazkodó formáit alakították ki. E század elején már kialakultak a szubkontinensre a XX. században jellemző fő vonások: az erős és egyoldalú függőség, a külföldi hatalmaktól

való kizsákmányoltság, a deformált gazdasági szerkezet. Dél-Amerikában az elérni kívánt gazdasági szintet ekkor még Európa és ÉszakAmerika jelentette Úgy tűnt, hogy az Európához, illetve Észak-Amerikához történő felzárkózás megvalósulhat a vasút, a hírközlés, a cukoripar, a hűtőipar, és a textilipar területén lezajló ipari forradalom hatására, de Latin-Amerikát a tőkés világgazdaság továbbra is nyersanyagforrásként, olcsó munkaerőbázisként, a késztermékek felvevőpiacaként vette számításba. Az ipari forradalom új vívmányai csak a feldolgozóiparba és az ültetvényeken jelentek meg, hisz a szubkontinensen nem alakult ki a nehézipar és a termelőeszköz-gyártás sem. Latin-Amerika népessége 1900-hoz képest 1930-ra 61 millióról 104 millióra növekedett. A népesség dinamikus fejlődése különösen Argentínában, Brazíliában, Kolumbiában, Kubában, Peruban és Uruguayban volt megfigyelhető. A többi ország

népességnövekedése nagyon lassú volt. Az európai bevándorlás az 1914-es csúcshoz képest már hanyatlást mutatott, de Argentínában, Brazíliában és Uruguayban még mindig jelentős, de főként már keletés közép-európaiak (lengyelek, magyarok, oroszok, ukránok, németek és zsidók) jelentették a bevándorlások fő forrását. Az elcsatolt magyar területekről kb 200-250 000 magyar vándorlt ki Latin-Amerikába, majd 1919 után a baloldali menekültek is a kivándorlók számát növelték. Kubára az Észak-Amerikából érkező és az ázsiai bevándorlás volt jellemző. A XX. század elején továbbra is a mezőgazdaság a meghatározó A pampák földhasznosítása, településhálózata teljesen megváltozott A művelhető területek nagy részét felszántották, 1900-ra Argentína a világ legnagyobb gabonaexportőrévé vált, s ekkor indult meg Buenos Aires városának fejlődése is. A XX. század elejére a latin-amerikai exportra termelő, gyakran

monokultúrás gazdaság már jól illeszkedett a világpiaci viszonylatokhoz, de az országok egyre inkább terményeik értékesítésétől függtek, pl Brazília a kávétól, Közép-Amerika a banántól és a kávétól, 13 Kolumbia és Sau Paulo a kávétól, Kuba a cukortól, Argentína a hústól, a gyapjútól és a gabonától, s Bolívia pedig az óntól. Ekkor vált új, jelentős gazdasági tényezővé az olajkitermelés Venezuelában, Kolumbiában, későbbiekben pedig Peruban. A XX. században tovább folytatódott a külföldi tőke beáramlása Az Egyesült Államokból származó tőke a karibi és közép-amerikai térség mellett a Csendes-óceán menti országokba, főként Mexikóba, Kolumbiába, Ecuadorba, Peruba, Bolíviába és Chilébe áramlott, míg az atlanti partvidéken elsősorban angol tőke jutott szerephez. A külföldi tőke nagyarányú beáramlása ellenére az iparfejlődés viszonylag lassú. 1929-ben a külföldi tőke aránya a

termelésben nem meghatározó: Argentínában 22,8%-ot tesz ki, míg Mexikóban 14,2 %-ot, Brazíliában 11,7 %-ot, Chilében 7,5 %-ot, Kolumbiában pedig csak 6,2 %-ot A földrablások, a földhiányok, a munkanélküliség és az idénymunka az agrárszektorban és a bányászatban feszültségekhez vezetnek. Ezzel szemben a nagyvárosokban megkezdődött a közművesítés, fejlődésnek indult a közlekedés, a sajtó virágzása és a tömegszórakozások (labdarúgás, tangó, film stb) terjedése figyelhető meg Elsősorban államkölcsönök révén nőtt a hivatalnoki réteg, modernizálódtak a fegyveres erők, szélesedett a városi kispolgárság. Az 1920-as években Latin-Amerikának három központi konfliktussal kellett szembenéznie:  a földkérdéssel, mely sok helyen összekapcsolódott az indián-kérdéssel is;  a szociális kérdéssel, mely a bérből élő rétegek szociális biztonságát jelentette (munkaidő, bér, kollektív szerződés,

társadalombiztosítás); valamint  a külföldi tőke és a nagyhatalmak expanziója elleni védekezés kérdésével. A századelőn a liberális és konzervatív irányzat mellett egy új politikai irányzat, az ún. nemzeti radikalizmus is megjelent Mindhárom politikai irányzat erejét vesztette, s az oligarchiák (kis létszámú uralkodó osztály, illetve annak hatalmán alapuló kormányzati forma) egyre erőteljesebben támaszkodtak a hadseregre, s ezért az 1920-as években egyre nőtt a diktatúrák száma. Ebben az időben Peruban Leguía, Kubában Machado, Venezuelában Vicente Gómez volt hatalmon, míg Dominikában R. L Trujilló diktatúrája kezdődött Ezek a diktatúrák és azon katonai jellegű mozgalmak és felkelések, amelyek a társadalom középső és alsó rétegeiből indultak el, szabtak gátat a fellendülőben lévő gazdaságnak. Az 1929-től a 1933-ig a világ csaknem mindegyik országában válságba került a gazdasági élet, ezért ezt az

időszakot gazdasági világválságnak nevezzük. Visszaesett a t ermelés, 14 csökkentek a jövedelmek és tömegessé vált a munkanélküliség. A válság legsúlyosabban Németországot, Kelet-Európát, Japánt, az USA-t, és a nyersanyagtermelő afrikai, ázsiai és latinamerikai országokat érintette A nagyobb gazdasági tartalékokkal és fejlett parlamenti demokráciával rendelkező államok reformok bevezetésével könnyebben vészelték át a válságot, de ahol mindez hiányzott, ott diktatórikus módszerek kerültek előtérbe. A válságnak számos oka volt. Az alacsony munkabérek miatt nem volt, aki megvegye a megtermelt árukat, így túltermelés jött létre Az újonnan megalakuló, ingatag helyzetű országok nem tudták visszafizetni a felvett kölcsönöket. A nyersanyag-és élelmiszerárak zuhanása tönkretette az ettől függő államokat, például Ausztráliát Sok ország folytatott elzárkózó gazdaságpolitikát, ezért hiányzott az

együttműködés Az USA gazdasága pedig, amelytől mint felvevőpiactól és hitelezőtől oly sok ország függött, maga is gyenge lábakon állt. Így történhetett, hogy a New York-i tőzsde (a „fekete csütörtök”-nek nevezett tőzsdekrach, 1929. október 24) után a válság nemcsak az amerikai gazdaságra sújtott le, hanem láncreakcióként megrázkódtatta az egész világot. A világgazdasági válság jelentősen visszavetette a latin-amerikai gazdaságot is. Ekkor visszaesett a latin-amerikai export, zuhanni kezdtek az árak 1929 és 1933 között az államok exportjának összértéke 64,3 % -kal csökkent, ezen belül Kubáé 70 % -kal, Bolíviáé és Chiléé 80 %-kal esett vissza. 1931-ben a kávé és a réz ára 60 %-kal, a kaucsuké 72 %-kal, a gyapjúé 70 %-kal, a búzáé 52 %-kal volt alacsonyabb az 1929-es áraknál. Óriás méreteket öltött a munkanélküliség, mely a dol gozók 50-75 %-át érintette. Mexikóban például már az 1929-es év

végén 700 000, Kubában és Kolumbiában 300-300 000 munkás vált munkanélkülivé. A válság az ültetvényes termékek és bányakincsek exportjára alapozó gazdaságpolitika csődjét is jelentette. Argentína kivételével minden ország fizetésképtelenné vált, és leértékelte valutáját Latin-Amerikában túltermelési válság alakult ki, melynek következtében pl Brazília 22 millió zsák kávét semmisített meg, Chilében 225 000 juhot öltek meg, de Argentínában is több százezerre tehető a kényszerlevágások száma. Latin-Amerikában tehát a válság leginkább az exportszektort érintette, de a gaz dasági válság egyébként minden társadalmi réteget sújtott, és politikai válsághoz vezetett. Ekkor hatalmas tömegmozgalmak, heves és véres küzdelmek figyelhetők meg mindenütt E mozgalmak bázisát a városok, a bányák, az ültetvények dolgozói, a városi kispolgárság, a diákság és az értelmiség alkotta. Kiéleződtek az uralkodó

osztályon és az oligarchián belüli konfliktusok is. 15 A válságból való kilábalás heves politikai harcok között zajlott, és fontos következményekkel járt. Egyrészt felerősítette a nagyhatalmak rivalizálását e térségben, másrészt fokozódott Európa szerepe, különösen a fasiszta Németországé, Olaszországé és Japáné A politikai válság feloldása a katonai diktatúrák megjelenésével járt, ugyanis az oligarchiákban nőtt a vonzódás az olasz és portugál fasizmus modellje iránt. Argentínában Uriburu és Justo tábornokok, Peruban Benavides tábornok, Nicaraguában Somoza tábornok, Uruguayban Gabriel Terra, Brazíliában Vargas, Kubában Batista őrmester, Guatemalában Ubico, Hondurasban Hernández Martinez diktatúrája tett kísérletet a világgazdasági válságból való kilábalásra. Argentínában és Uruguayban a katonai diktatúrák alatt a radikális pártok elvéreztek, a populista mozgalom majd csak 1943-ban jelenik meg

Perónnal. Chilében a kommunisták, a szocialisták, a radikális szocialista, a radikális és a demokrata párt, valamint a szakszervezeti központ együttműködéséből megszületett 1936-ban a balközép koalíció, mely már a következő évben indult a választáson, de csak 1938-ban sikerült győzniük. Míg Chilében német típusú fasiszta kispártok alakultak, addig Brazíliában fasiszta tömegmozgalom alakult ki A Brazil Integralista Szövetségnek több tízezres létszámú fegyveres osztaga is volt E szövetség átvette az európai fasiszta szimbólumokat is. Brazíliához hasonlóan Mexikóban is fasiszta tömegmozgalom jött létre Sinarquista Nemzeti Unióval, de Peruban is született ilyen mozgalom a Luis Sánchez Cerro vezette Forradalmi Unió révén, míg Bolíviában a Szocialista Falanx vált erős fasiszta párttá. A hitleri Németország erőteljes latin-amerikai expanziója következtében kialakuló fasiszta fenyegetés az Egyesült Államokat

latin-amerikai politikájának a m egváltoztatására kényszeríttette. Ez F D Roosevelt nevéhez fűződik, és a „jó szomszédság” elnevezést kapta, melynek célja egyrészt a fasiszta elleni kontinentális összefogás, másrészt a további gazdasági expanzióhoz szükséges nyugodt gazdasági légkör megteremtése. Az Egyesült Államok a Pánamerikai Unió 1933 évi VII konferenciáján Montevideoban elismerte a népek egyenlőségének, a más országok ügyeibe való be nem avatkozás és a területi sérthetetlenség elvét, továbbá elvetette az erőszak alkalmazását a nemzetközi kapcsolatokban. Ugyanebben az évben ígéretet tett Panamának, hogy módosítja a csatornaszerződést, mely egyébként Panama számára nemcsak előnytelen, de sértő is. Ugyanakkor kivonta csapatait Haitiből, s lemondott azon jogáról is, melynek értelmében Mexikóban csapatokat tarthat Ezentúl az észak-amerikai vállalatok kötelesek alávetni magukat a fogadó országok

törvényeinek Az 1930-as évek második felében az USA politikájában a közös védelem került előtérbe, így egyszerre ígért védelmet és modernizációt az egyre inkább befelé forduló, belső gondokkal küszködő Latin-Amerika országainak. 16 A II. világháború kitörésekor a közös védelem jegyében létrehozták az Amerika-közi Pénzügyi és Tanácsadó Bizottságot, a kontinentális Védelmi Bizottságot. Az európai katonai tanácsadókat mindenütt észak-amerikaiak váltották fel. Ekkor kezdődött meg az USA latinamerikai támaszpontrendszerének kialakítása is Így az Egyesült Államok számára megnőtt Latin-Amerika jelentősége. Ebben az időszakban a háborús nyersanyagokra költött mintegy 4,4 milliárd dollárból 2,36 milliárd jutott Latin-Amerikára. Tulajdonképpen ekkor lendült föl az importhelyettesítő iparosítás, s Brazíliában, Argentínában, Chilében és Mexikóban fejlődésnek indultak a nehézipar egyes ágai is. A

latin-amerikai export fő iránya az Egyesült Államok lett, amely a háború éveiben tartós fizetési hiányt mutatott a latin-amerikai országokkal szembeni kereskedelemben. Mindez azonban nem változtatta meg a torz latin-amerikai struktúrát. Igaz, hogy a szubkontinens világkereskedelemből való részesedése az 1938-as 7,9 %-ról 1948-ra 12 %-ra nőtt, viszont ennek döntő részét továbbra is a kitermelő ipar és az ültetvényes termékek adták: a chilei, perui, mexikói réz, a venezuelai olaj, a kubai cukor, a perui, brazil és mexikói gyapot, a brazíliai és kolumbiai kávé, valamint az argentin és uruguayi gyapjú. Argentína, Brazília, Kuba, Mexikó és Venezuela adta az összes latin-amerikai export 75 %-át. Az akkori exportjövedelmek növekedése az árak konjunkturális emelkedéséből származott A második világháború éveiben a baloldali pártok és szakszervezetek több országban is legalitást nyertek, így jött létre, pl. 1938-ban a

Latin-Amerikai Munkásszövetség, mely 18 ország szervezeteit tömörítette egybe. Ekkorra már Mexikóban, Peruban, Chilében, Kubában és Kolumbiában megszülettek a nemzeti egység kormányai, melyek demokratikus politikai szövetségeket hoztak létre Ezen országokkal szemben Brazíliában, Ecuadorban, Hondurasban, El Salvadorba, Paraguayban, Nicaraguában, Guatemalában és Venezuelában is diktatúrák maradtak hatalmon. Mindenekelőtt az 1940-es évektől elinduló népességrobbanás képezi az 1945 utáni társadalmi-politikai törekvéseket. 1940-1950 között 2,3 %, 1950-1960 között 2,7 % az évi növekedés, amely 1975-től ismét lelassult. A népességnövekedés központja Mexikó és Közép-Amerika volt Itt a lakosság 1950-1970 között szinte megduplázódott, hisz 35 millióról 68 millióra nőtt, s ezzel egyidejűleg a várható életkor is 38-ról 60 évre nőtt. A népesség ilyen mértékű növekedése a társadalmi feszültségek növekedésével

járt együtt. 1961-ben a latin-amerikai családok 38 %-ának nem volt lakása, 1964-ben ezer lakosra 3,3 kórházi ágy jutott. A lakosságon belül megnőtt a fiatalok aránya, hisz 1970-ben a lakosság 42,3 %-a 14 év alatti. A fiatalok számottevő része munkanélküli, de 1968-ban az aktív felnőtt 17 városi lakosságnak a 30,4 %-a is munkanélküli. Mindezek hatására jöttek létre 1950 és 1970 között a metropolisok milliós nyomornegyedei. Az egyre nagyobb méreteket öltő munkanélküliség miatt az emberek a városokba költöznek, s a városi koncentráció ennek következtében szélsőségesen alakul. Az 1970-es években már Montevideoban élt Uruguay lakosságának több mint harmada; Santiagóban Chile lakosságának 25 %-a; Limában Peru lakóinak 30 %-a. Ez a szélsőségesség a 1990-es években tovább fokozódott. Ekkor ugyanis a városlakók aránya a következő: Venezuelában 90,5 %, Uruguayban 89 % , Argentínában 86,6 % , Chilében 85,6 % ,

Brazíliában 76,9 % , Kubában 74,9 %, Mexikóban 72,6 %, Peruban pedig 70,2 %. Csupán Közép-Amerika mutatott alacsony, 50 % körüli vagy alatti városi arányt Paraguayon, Ecuadoron és Bolívián kívül Az 1950-es évek közepétől Latin-Amerikában az importhelyettesítő iparosítás állandó tőkehiánnyal küszködött. Bár az állam gazdaságpolitikai szerepének növelésével a tőkefelhalmozás és ennek az iparban történő koncentrálása az 1940-1950-es években figyelhető meg, az állam által felhalmozott tőke jó része az államapparátusban és a hadsereg költségvetésében tűnt el. A tőkehiány növekedése az USA-tőke iránti igényt fokozta az 1950-es évektől, hisz Latin-Amerika mint perifériagazdaság lehetőségei korlátozottak voltak. 1960-ban Brazíliában, Chilében, Venezuelában, Mexikóban, Trinidad-Tobogóban, Jamaicában, Haitin és Paraguayon a mezőgazdaság több mint 30 %-át adta a GDP-nek, 1980ra azonban csak Haiti és Paraguay

őrizte meg e szerepét, míg a többi ország mezőgazdaságának a GDP-hez való hozzájárulása kevesebb mint 10 %. Ezzel párhuzamosan a népességnövekedés, a gyors urbanizáció és a növekvő belső vásárlóerő felfutatta a hazai keresletet a mezőgazdasági termékek iránt, viszont a mezőgazdaság nem tudta tovább növelni termelését, így a legtöbb latin-amerikai ország élelmiszerellátás hiányaival küszködött. 1960 óta Haitit, Jamaicát, Guyanát, Trinidad-Tobagót, Hondurast, Bolíviát, Ecuadort, és Perut kivéve nőtt a teljes élelmiszertermelés, mely a legtöbb országban kiegyenlítette vagy meghaladta a népességnövekedést A mezőgazdaság modernizálásának, a termelés nagyobb mérvű növekedésének a legfőbb akadálya a földbirtok szerkezete, a koncentrált földtulajdon, ami a gyarmati idők öröksége. Még az 1960-as évek elején is a megművelt földterület több mint 70 %-a 1000 hektárnál nagyobb birtok volt Így e században

valamennyi gazdasági, társadalmi, szociális változtatásnak a kiinduló pontja a földreform A földreform-kísérletek ellenére tovább nő a földnélküli parasztok száma, a birtokok további felosztása csak a minifundiumok számát növeli Latin-Amerika több részén a kormányok a még szabad térségeket, főként a trópusi alföldeket és a vitatott határrészeket veszik használatba, ezzel akarják elkerülni a további földbirtoklási 18 vitákat. A mezőgazdasági termelés növekedése továbbra is extenzív módon folyik, és a latifundium-minifundium kettőssége továbbra is a latin-amerikai gazdaság legmeghatározóbb jellemzője maradt. Az iparosítási folyamat jelentős fellendülése az 1929-33-as világgazdasági válságot követően volt megfigyelhető Latin-Amerikában. De az importhelyettesítő iparosítás tovább erősítette a területi koncentrációt. Későbbiekben az Egyesült Államok támogatta a latinamerikai feldolgozó ipar

fejlődését E támogatás révén alakult át az ország gazdasági szerkezete, s még az exportképesség is javult Az 1970-es évek végére a feldolgozó ipar már közel 30 %-kal részesedett a GNP-ből. Ez viszont kedvezőtlen hatásokat is eredményezett, hisz tovább fokozódott a pénzügyi és technológiai függés az iparilag fejlettebb országoktól; s mivel a modern technológiák munkaerőigénye jóval kisebb, mint a hagyományosoké, ezáltal tovább nőtt a munkanélküliek száma is. A fokozott tőkeimport, kölcsönfelvétel a nehezen megtérülő infrastrukturális ágazatokba, élelmiszer- vagy energiaimportban kötődik le, s ezáltal igen rövid eladósodást okoz. A 80-as évek elejére ugyan Latin-Amerika néhány országának ipari szerkezete megközelítette az iparilag fejlett országok ipari szerkezetét, de éppen ezen országok nagyfokú eladósodottsága jelenti az ipar további fejlődésének gátját. A latin-amerikai országok fejlettségi

szintjének megállapítására az 1980-as évek elején egy szakértői kollektíva átfogó elemzést végzett. Ezen elemzés elvégzéséhez 18 mutatót alkalmaztak, melyből az első öt az országokra vonatkozó általános információkat tartalmaz, a többi pedig olyan mutató, amelyből egyértelműen lemérhető az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés-hírközlés, az egészségügy, az oktatás teljesítőképessége, illetve teljesítménye. Az országok e tényezők alapján megállapított sorrendje egyfajta egymáshoz viszonyított rangsort fejez ki. A sort Argentína, Uruguay, Venezuela és Chile vezeti. Ezen országok magas jövedelmi szintekkel rendelkeznek, annak ellenére, hogy az utóbbi években lelassult a gazdasági növekedésük. Népességnövekedési ütemük is alacsonyabb, mint az összes többi latinamerikai országé A lakosságnak legalább 60 %-a él 20 000 fősnél nagyobb városokban Ezen országokban a XIX. századi gazdasági növekedést erős

európai bevándorlás kísérte Ezen országok azok, amelyekben a gazdaság belső területi különbségei nem olyan kiugróan nagyok, mint a legtöbb latin-amerikai országban. Argentína és Uruguay a XX század elején Latin-Amerika legfejlettebb országai voltak, Chile viszont a bőséges salétrom, a későbbiekben pedig a rézlelőhelyekre alapozott exportgazdaságának köszönheti vezető szerepét. Venezuela kiemelkedő helye pedig olajkészletein alapszik Bár a négy ország közül Venezuela 19 fejlődése csak a XX. század elején indult meg, s a népességnövekedési üteme is kiugróan magas A II. világháborút követő időszak nagy részében egyedül Mexikó tartotta meg gazdasági növekedésének ütemét Bár úgy tűnik, hogy jövője nem a kőolajtól függ, hanem a komplex ipari bázis megteremtésétől Brazília a gazdasági, társadalmi és területi egyenlőtlenségek magas arányát tükrözi, hisz az ország délkeleti részén magas ipari

fejlettséggel találkozhatunk, addig északkeleten csak szegénységgel. Kolumbiában az 1 főre jutó gazdaságnövekedés 1950 óta igen szerény, bár itt a belső területi különbségek kevésbé nyomasztóak. Perura erős társadalmi és területi egyenlőtlenség jellemző. A perui hegyvidékek elszigeteltsége miatt rendkívül szegény régió alakult itt ki Ecuador és Bolívia az uralkodóan indián lakosság integrálásának problémájával küszködik a hegyvidéki térségekben, sőt Bolíviában ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy nem rendelkezik tengerparti kikötővel, s ásványi kincsekben szegény ország. A dél-amerikai kontinens legszerényebb fejlettségi mutatókkal rendelkező országai közé sorolható Paraguay, bár ez leginkább annak köszönhető, hogy az ország keleti térségei gazdaságilag nem hasznosíthatóak. Napjainkban a termelés többségében nagyüzemi keretek között történik. DélAmerikában megszokott, hogy a

földterületeket részművelőknek adják bérbe A saját ellátásra termelő kisparaszti gazdaságok nagyon alacsony szinten termelnek. Ma már egyre többen hagynak fel a földműveléssel. A munkalehetőség és a jobb megélhetés reményében sokan a városokba vándorolnak. Latin-Amerika mérsékelt égövi területein a búza, a kukorica és a szója a jellemző növény. A Paraná-alföld a kontinens legnagyobb búzatermő tája A kukorica az indiánok fő tápláléka, mely az Andok lejtőin is megterem, ugyanis Dél-Amerikában teraszokat építenek, hogy a hegyoldalakat is megművelhessék. A trópusi övezet keleti és északi részén ültetvényes gazdálkodás jellemző. Banánt, kakaót és cukornádat termesztenek A manióka itt is népi tápláléknak tekinthető, akárcsak Afrikában és Óceániában. A szavannavidékeken kávét termesztenek, szubtrópusi területeken hatalmas narancsültetvények díszlenek A belső füves tájakon szarvasmarhát tenyésztenek.

Itt a külterjes állattartás honosodott meg, melynek lényege az, hogy az enyhe télen is a legelőn vannak az állatok A dúsabb legelőkön szarvasmarhát tartanak A szárazabb vidékek gyérebb legelőin a juh a legfontosabb haszonállat Az Andok lakóinak életében nélkülözhetetlen állat a láma. Teherhordásra használják, de tejét és 20 húsát is fogyasztják. Gyapjából készülnek az indián népművészet jól ismert színes szőttesei Főként a Csendes-óceán vizein fontos a halászat. Kiemelkedő az Andok réz-és ezüstércvagyona. Többféle színes-és nemesfém ércét bányásszák. A Guyanai-hegyvidéken hatalmas bauxitbányák működnek A Brazil-felföld vasérckészletei számottevőek. A földrész északi részein és a hozzá kapcsolódott sekély tengerrészeken nagy mennyiségű kőolajat hoznak felszínre, melynek fő vásárlója az USA és Kanada. Dél-Amerika bányáinak jelentős részét az USA építette és használja napjainkban is.

Feldolgozó üzemek hiányában az ércek egy részét nyersen vagy félig feldolgozott állapotában exportálják, viszont az így eladott áruért lényegesen kevesebbet kapnak a világpiacon, mint a feldolgozottért. Ez is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy Dél-Amerika ipara csak rendkívül lassú ütemben tud fejlődni 21 Irodalomjegyzék Anderle Ádám: Latin-Amerika története (Pannonica Kiadó, Budapest, 1998) Kollár Zoltán: Dél keresztje alatt. Latin-Amerika latinamerikanizálódása (Budapest, 1996) Bara Zoltán – Szabó Katalin: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. Bevezetés az összehasonlító gazdaságtanba. (Aula Kiadó, Budapest, 2000) Mészáros Rezső – Probáld Ferenc – Sárfalvi Béla – Szegedi Nándor: Amerika gazdaságföldrajza (Tankönyvkiadó, Budapest, 1987) A világ országai (szerkesztette Szegedi Nándor; Kossuth Könyvkiadó, 1990) 22