Economic subjects | USA » Farkas Anett - Az Amerikai Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatok elemzése

Datasheet

Year, pagecount:2003, 27 page(s)

Language:Hungarian

Downloads:78

Uploaded:February 04, 2007

Size:205 KB

Institution:
-

Comments:

Attachment:-

Download in PDF:Please log in!



Comments

No comments yet. You can be the first!

Content extract

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Nyíregyháza Az Amerikai Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatok elemzése Készítette: Farkas Anett Gazdálkodási szak II. évfolyam Nappali tagozat ,B. csoport 2003/2004-es tanév , I. félév Amerika és Európa között mindig is volt egy láthatatlan ellentét , talán a gyermek és szülő kapcsoltahoz tudnám ezt az ellentétet hasonlítani. Függetlenül attól, hogy mi okozza, az ellentétek az Egyesült Államok és európai ,,szövetségesei” között kezdenek komollyá válni - véli a The Washington Post publicistája, sajátosan idézőjelbe téve éppen a kulcsszót. Mert lehet ugyan, hogy az okok egyike az idei európai választások ténye, vagy éppenséggel Amerika harcias retorikája az afgán sikert követően, ám a NATO mintha kezdene eresztékeinél szakadni. Jelzik ezt például a német külügyminiszternek a Bush-kormányt bíráló szavai, amelyekkel értésre

adta, hogy az európaiak elutasítják “csatlósként” történő kezelésüket, amihez hasonló megjegyzéseket hallhattunk a francia kormányfőtől. Nagy a csábítás, hogy ezeket a friss ellentéteket csupán az elnöknek a “tengelyakasztó” kongresszusi üzenetéből vezessük le, nem annyira az egyeztető párbeszéd hiányzik a felek között, hanem mind inkább eltérnek az érdekek és a lehetőségek. S amennyiben ezzel az atlanti egyensúlyvesztéssel nem törődnek mihamarabb, mindkét fél nagyon gyorsan meginoghat. Mindenekelőtt nő a katonai erők közti különbség: Amerika egyre erősebbé válik Európához képest. Olyan ez, mint a házasságban, ha az egyik partner lemaradva érzi magát, miközben a másik mind sikeresebb. Hiszen Afganisztánban láthattuk az amerikai katonai technológia új nemzedékét, amely évekkel megelőzi azt, amivel Európa rendelkezik, s amiért nem is hajlandó anyagi áldozatokra. Kiderült, hogy Amerikának nem is volt

szüksége Európa segítségére ebben a háborúban, s az ha akart volna, sem tudott volna segíteni. A minapi müncheni stratégiai értekezleten Lord Robertson NATO-főtitkár figyelmeztette is az európaiakat, hogy “katonai törpévé” válnak. S az is tény, hogy az európaiak már nem Amerika kulcsszövetségesei a d iplomában sem: szeptember óta e szerepet Putyin orosz elnök tölti be. Egyszóval, hogyan lehetne megmenteni ennek az öregedő házaspárnak a kapcsolatát, mielőtt bármelyik fél valami ostobaságot követ el? - teszi fel a kérdést David Ignatius. Javaslata szerint először is meg kellene érteni a másik aggályait. Az európaiak nem fogják fel, mennyire megváltoztatta az amerikaiakat a s zeptemberi terrortámadás: patriotizmusuk máskor is hangos és öndicsérő volt, ám ezúttal más helyzet van. Az amerikaiak háborúban állnak és sebezhetőnek érzik magukat, tehát meg akarják semmisíteni az ellenséget, mielőtt az tenné ezt velük.

Tűnhet ez naivnak és leegyszerűsítőnek az európaiak 2 szemében, akik évtizedek óta néznek szembe terrorizmussal, de ettől még tény mard. Míg az amerikaiak nem értik, mennyire sebezhető lett Európa a növekvő muzulmán népesség folytán. Pedig paradox módon éppen a terrorizmus, a sok millió muzulmán között megbúvó terroristák elleni küzdelemnek kellene egyesítenie a szövetségeseket. Mindenesetre ez olcsóbb lenne, mint a válás. Michael Ledeen azt irja az Európa beteg emberei cimű cikkében: "Az európai entellektüel számára a fasizmus a gonoszság megtestesitője, mig a kommunizmus továbbra is egy rosszul megvalósitott jó elgondolás. Ez nem annyira tudatlanság vagy elvakultság következménye, mint inkább a kommunisták nagyszerű politikai és intellektuális felülkerekedése, - vagyis nem a véletlen műve, hanem az elvtársak tudatos stratégiájának következménye. A baloldaliak és a köréjük csoportosuló entellektüelek

ugyanis mind kommunisták voltak, vagy legalábbis a kommunisták által hirdetett humanitárius célok szimpatizánsai. Ezek az entellektüelek döntötték el a P árt irányitásával, hogy ki volt demokrata és ki nem, ki publikálhatott és ki nem, ki oktathatott a nagyvárosi egyetemen és ki küszködött vidéken a betevő falatért. A mágikus szavak, amelyek a jót elválasztották a gonosztól: fasiszta illetve antifasiszta." Ledeen egyes téves meglátásai egyoldalú tájékozottságával mentegethetők. Nyilván nem hallott, de nem is hallhatott az európai nemzeti értelmiségről, - amely soha nem azonosult a kommunista ideológiával és soha nem tartotta jobbnak a kommunizmust a fasizmusnál, - mivel az amerikai akadémia és a média számára egyszerűen nem létezett. Az európai antikommunista nemzeti értelmiség állásfoglalása, kűzdelme, publikációi, történelme ismeretlen volt és maradt mai napig is az Újvilágban. Ledeen a média által futtatott

internacionalista baloldal kisebbségi csoportosulásait - a radikális moszkovitától a szolgalelkű vörösön keresztül a háttérben meglapuló rózsaszinekig - az egész európai értelmiséggel azonositja, aminek következtében végzetesen téves következtetésekre jut. Például azt állitja "Az európai entellektüelek szivében fenntartott hely van a Vörös Hadsereg számára. " Az ilyen és ehhez hasonló félrevezetések következtében még a tanult amerikaiak közül is sokan azt hiszik, a háborút túlélők ujjongva fogadták a felszabaditókat, akik csokoládét osztogattak a gyerekeknek. Abban a h itben élnek, hogy a felszabadulással együtt járt a kommunizmus nemes eszméjének győzelme, ami aztán később valahogy, valahol "félresiklott". Leeden szóhasználatával Lenin "az elv", a jó fiú Amerikában, akit soha nem kritizálnak, akinek 3 vérengzéseiről, kudarcairól, alattomos világhatalmi törekvéseiről soha

nem hallani. Sztálin ugyanakkor "a kivitelező", a rossz fiú, aki felelős a kommunizmus minden bűnéért, minden kegyetlenségéért, minden árvájáért. A kommunista és post-kommunista országokban a párthűség az ára a kormányszintű és vezető miniszteriális állásoknak, nagyköveti kinevezéseknek. Mindezek az USA-ban dollárért vásárolhatók. A US News & World Report szerint “Clinton 1995-96os magasrangú testületi és hivatalnoki kinevezéseinek egyharmada pénzügyi donor. Ez a 188 ki nevezett összesen 5 m illió dollárral járult hozzá a demokrata választási kampányhoz. Az adminisztráció 4 főnyi kereskedelmi testületének 99 t agja közül 49-en szintén 5 m illió dollárt adtak a demokrata párt részére. Ezt egyesek a p oziciók “kiárulásának” illetve a m indenkori kormány “lefizetésének”, vagyis legalizált kontrolnak, ha nem zsarolásnak tekintik. Mások szerint erről szó sincs, hiszen a donor nem tesz

számottevő anyagi előnyre szert, mivel a bizottságok és testületek többnyire minimális összeget fizetnek, egyes poziciók pedig csak tiszteletbeliek. A kinevezések többsége azonban, még a díszpoziciók is, sokszorosan meghozzák a befektetett összeget, nemcsak mert ideiglenes döntésjogot és befolyást jelentenek, ami később busásan megtérül, hanem mert vezetői szinten hosszútávú kapcsolatok kiépitésére, és országos, mi több globális áttekintésre nyújtanak lehetőséget. 1958-ban Hruscsov megkísérelte, hogy a n yugati hatalmakat eltávolítsa Nyugat-Berlinből. Amikor ez meghiúsult, 1961 nyarán jóváhagyta, hogy felépítsék a falat. Hruscsov 1959. j anuár 10-én megismételte békeszerződés-javaslatát, kiegészítve azt a következőkkel: Németország - az 1945. évi potsdami egyezménnyel összhangban - lemond az Odera-Neisse folyók alkotta vonaltól keletre fekvő volt német területek minden jogáról és igényéről, beleértve a

volt Kelet-Poroszország területét, valamint Danzig városát, amelyet a Lengyel Népköztársaság szuverenitása alá helyeztek. Németország lemond a volt Königsbergről és a környező vidékről, amely a Szovjetunió szuverenitása alá kerül. Németország elismeri a müncheni egyezmény érvénytelenségét, és kijelenti, hogy a Szudéta-vidék a Csehszlovák Köztársaság érinthetetlen területe. Ezenkívül elismeri, hogy Elzász-Lotaringia a F rancia Köztársaság része. A Saar-vidék Németországhoz tartozik Németország úgy szabja meg határváltozásait, ahogyan azokat a szomszédos államokkal 1945 m ájusa és 1959. j anuár 1-je között kötött egyezményekkel elrendelték. Németország elismeri továbbá a független és 4 demokratikus Ausztria visszaállításáról szóló 1955. május 15-ei államszerződés érvényességét és az anschluss abban foglalt tilalmát. Hruscsov javaslata szerint a békeszerződést a két német állam írná

alá, amelyeknek azután átengednék államaik egyesítésének jogát. A javaslatból és a későbbi nyilatkozatokból egyértelműen kitűnt: a Szovjetunió arra törekszik, hogy a második világháború utáni európai határokat rögzítse, Németországot (a két német államot vagy a belőlük alakult konföderációt) kivonja a NATO-ból és a Varsói Szerződésből, illetőleg megakadályozza az atom- és rakétafegyverek német földön való állomásoztatását. Lényegében a régi célokat fogalmazták újra: elválasztani az európaiakat az amerikaiaktól. A Berlinről folyó vitát az 1959. m ájus-júniusi genfi külügyminiszteri konferencia után csupán lélegzetvételnyi szünet követte. 1960 elejétől Hruscsov ismét az NDK-val kötendő különbékével fenyegetőzött. Lemondta részvételét az 1960 májusára tervezett csúcskonferencián, s arra számított, hogy az amerikai elnökválasztás után az Egyesült Államok Berlin- és

Németországpolitikája megváltozik. Az 1961. j anuár 20-ától hivatalban lévő John F Kennedy elnök előnyben részesítette a Moszkvával folytatandó fegyverzet-ellenőrzési és leszerelési tárgyalásokat, s ezeket a n émet kérdéssel nem kívánta megterhelni. Az időközben kialakult “atomegyensúly” miatt megváltozott az Egyesült Államok katonai stratégiája is: agresszió esetén a "masszív" megtorlás helyébe a "rugalmas reagálás" doktrínája lépett. Berlinnel kapcsolatban csupán három dolgot tartottak fontosnak az amerikaiak: a n yugati szövetségeseknek, az NSZK polgárainak és a n yugatberlinieknek szabad bejutását a városba; a nyugati katonai jelenlétet a városban és Nyugat-Berlin gazdasági kapcsolatát az NSZK-val. Berlin helyett azonban már Nyugat-Berlint emlegettek Közvetve érzékeltették, hogy a Kelet-Berlinre korlátozódó esetleges szovjet akció nem sérti az amerikai érdeket. Adenauer kancellár hevesen

ellenezte a doktrínaváltást, mivel azt egyértelműen a Szovjetunióval való kiegyezésnek tekintette. Nyugat-Berlin az ötvenes évek végére a “s zabadság fáklyája”, a N yugat kirakata lett. Egyúttal azonban mindinkább “szálka az NDK testében”. 1949 szeptembere és 1960 vége között közel két és fél millió menekült hagyta el az NDK-t, s a legtöbben Berlinen keresztül. 1961 j anuárja és augusztusa között 180 ezer NDK állampolgár mondott búcsút országának. A Kreml többször megkísérelte, hogy Berlint használja fel a nyugati politikájában. Hruscsov a Szovjetunió és az NDK közötti különbékével fenyegetőzve igyekezett a Nyugatot a két német állam nemzetközi 5 jogi elismerésére kényszeríteni. A Kennedy elnökkel folytatott 1961 június 5-ei találkozón kijelentette, hogy szerződést kötnek az NDK-val, s annak vezetői felelnek majd az egész területért, beleértve a Berlinbe vezető közlekedési útvonalakat is.

Kennedy rezzenéstelenül azt válaszolta, hogy Nyugat-Európa és ezzel együtt saját biztonságuk mélyen gyökerezik jelenlétükben, s a Nyugat-Berlinbe való bejutás jogában, amelyet minden körülmények között megőriznek. 1961-re nyilvánvaló lett: az Egyesült Államok elfogadta, hogy Kelet-Berlin az NDK része. Ugyanakkor egyre gyakrabban jelent meg a keletnémet sajtóban az, hogy a "berlini rés" (nyitott határ) akadályozza a rendszer politikai konszolidációját. Walter Ulbricht főtitkár már a Varsói Szerződés 1961. március végi moszkvai tanácskozásán kijelentette: az NDK a nyitott határon át kiáramló anyagi erők miatt nem tudja teljesíteni a KGST-országokkal szembeni kötelezettségeit. Sürgette, hogy a szektorhatárok mentén a városon keresztül egy szögesdrótakadályt húzzanak fel. Kádár János és a román Georghiu-Dej mellett ekkor még Hruscsov is ellenezte Ulbricht tervét. 1961 júliusában az NDK kormánya

elrendelte, hogy a Kelet-Berlinben lakó, de Nyugat-Berlinben dolgozó állampolgároknak be kell jegyeztetniük magukat, s a lakbért, az áramot és egyéb közkiadásokat nyugati márkában kell fizetniük. A Varsói Szerződéshez tartozó országok első titkárainak 1961. augusztus 3-5-ei moszkvai tanácskozásán pedig Ulbricht drámai szavakkal ecsetelte a Berlinnel kapcsolatos helyzetet, s megismételte: a termelési veszteségek miatt az NDK képtelen teljesíteni szállítási kötelezettségeit. Belső körökben három változatot fontolgattak: a légi utak lezárását; egy Berlinen keresztül húzódó fal építését; egy egész Berlint körülölelő fal építését. Végül a talán legabszurdabb megoldás, a várost ketté vágó fal mellett döntöttek. A fal felépítésének biztosítására Berlinbe érkezett a v áros egykori elfoglalója, Konyev marsall. Augusztus 10-én a három nyugati városparancsnok fogadásán kijelentette, hogy berlini jogaik

érintetlenek maradnak, és semmi sem irányul Nyugat-Berlin ellen. Augusztus 12-én, szombaton délután 16 ór akor Walter Ulbricht aláírta a parancsot a f al megépítésére. Az akciót Erich Honecker felügyelte. A Kelet-Berlin körüli S-Bahn-állomásokról a rendőrség visszafordította az utasokat. 22 ór a 30 p erckor “éjszakai gyakorlat” ürügyén a néphadsereg, a munkásmilícia és a rendőrség kijelölt egységeit éleslőszerekkel a berlini övezethatárokra vezényelték. Éjfélkor 6 riadókészültséget rendeltek el, s megkezdték a szögesdrótok felállítását. Nyugat-Berlint 185 kilométer hosszú fallal vették körül, amelyből 46 kilométer a városon belül húzódott. A falat később folyamatosan “modernizálták”: tulajdonképpen két, 3,5-4 méter magas betonfalat építettek, amelyek között megfigyelőtornyok, bunkerek, jelzőkészülékek, kutyák, különböző akadályrendszerek nehezítették a menekülést. Az évekig

érvényes tűzparancs miatt a berlini határokon több mint félszáz menekülő veszítette életét. A fal családokat választott szét, drasztikusan megszakítva a város vérkeringését. A ragyogó augusztusi napon a Nyugat vezető politikusai a hír hallatán nem láttak okot víkendjük megszakítására. Macmillan brit miniszterelnök és Home külügyminiszter Skóciában pihent, de Gaulle elnök Champagne-ban fekvő vidéki birtokán tartózkodott, miniszterelnöke, Debré és külügyminisztere, Couve de Murville szintén szabadságon volt. Csupán Couve határozta el, hogy visszatér Párizsba. Kennedy a hétvégét szokás szerint az Atlanti-óceán mellett töltötte Miután Rusk külügyminiszterrel folytatott telefonbeszélgetése során megbizonyosodott arról, hogy sem Nyugat-Berlin, sem a bevezető utak nincsenek veszélyben, a kivárás mellett döntött.Berlin nyugati városparancsnokai csak 36 óra múlva tiltakoztak Szolovjev szovjet képviselőnél “a

négyhatalmi egyezmény flagráns megsértése” miatt. További 36 órát vett igénybe a mérsékelt hangú moszkvai tiltakozásuk. Adenauer sem repült Berlinbe, hogy legalább együttérzését fejezze ki a n yugat-berliniekkel, pedig sokkolták őket az események, s főként a nyugati szövetségesek tétlensége. Megnyugtatásukra a városba érkezett Clay tábornok, az 1948/49-es blokád légihídjának szervezője. Ennek ellenére először tüntettek Amerika ellen. A berlini fal felépítése és a két német állam közötti határvonal megerősítése fordulópontot jelentett a n émet kérdésben és az NSZK Németország-politikájában. A németeket arra kényszerítette, hogy hosszabb távon számoljanak a megosztottsággal. Korábban azzal számoltak, hogy az NSZK és a nyugati hatalmak szövetsége belátható időn belül újraegyesítésre vezet. Nyilvánvalóvá lett, hogy szövetségeseik a n émet kérdést alárendelték a kelet-nyugati enyhülési

politikának. A két szuperhatalom atomegyensúlya változást sürgetett az amerikai célkitűzésekben. A Szovjetuniót már nem tekintették fő ellenségnek, inkább megegyezésre kívántak jutni vele Az Egyesült Államok az 1962. őszi kubai válság után befejezettnek nyilvánította az 1947-től tartó 7 hidegháborút, s helyébe az enyhülés lépett. Az amerikai külpolitikai fordulatot részben a Szovjetunió és Kína 1961/62. évi nyílt szakítása váltotta ki, amellyel egyfajta hatalmi pluralizmus jött létre. Rövidesen a Kínai Népköztársaság lett az Egyesült Államok első számú ellensége, a Szovjetunió pedig potenciális világpolitikai partnerré vált, miközben az NSZK közép-európai pozíciói miatt továbbra is ellentétben állt a Szovjetunióval. A függetlenségi mozgalmak fellendülése is elterelte a nagy- és középhatalmak figyelmét a német kérdésről. Az 1961. a ugusztus 13-ai események kapcsán az NSZK-ban

rövidesen továbbgondolták azt az érvelést, hogy az NSZK nem szigetelődhet el az amerikai-szovjet enyhülési folyamatban. Sőt, ez kiegészült azzal a f elismeréssel, hogy Bonn Németország-politikájának támogatnia kell e folyamatot, s ezt a k ét német állam jó viszonyának helyreállítására kell felhasználni. A beláthatatlan idejű állami elkülönülés időszakára a rendezett egymás mellett élés, egyfajta modus vivendi politikájára kell áttérni. A hidegháború felé 1947 januárjában lemondott Byrnes külügyminiszter; Truman Marshall tábornokot nevezte ki utódjául. A külügyminiszter-helyettes Dean Acheson maradt, külpolitikai kérdésekben Truman egyik legbizalmasabb tanácsadója. Marshall külügyminiszter első hivatalos útja - április végén - Moszkvába vezetett, a szövetséges hatalmak külügyminisztereinek konferenciájára. A szovjet delegációval, majd személy szerint Sztálinnal folytatott hosszú, kemény és eredménytelen

tárgyalásai meggyőzték, hogy a Szovjetunió bevonása Európa problémáinak megoldásába "naiv álom" volt, illetőleg csakis Moszkva feltételei alapján lehetne megvalósítani. Amerikának nincs más választása, mint hogy egyedül cselekedjék - hangzott Marshall végső konklúziója. A hazatérését követő napra magához kérette Kennant. A miniszter szándékairól, terveiről Acheson tájékoztatta előzetesen Kennant. Kennan - emlékezete szerint - "rossz hangulatban" találta főnökét. Marshall beszámolt neki moszkvai tapasztalatairól, majd közölte, hogy elhatározta külügyminisztériumi tervezőcsoport felállítását s annak vezetésével őt, Kennant kívánja megbízni. Kennan, a változások egyik legszorgalmasabb sürgetője, csak igennel válaszolhatott, s május elején a csoport már meg is kezdte működését. Első feladata - Acheson közreműködésével - a később Marshall-tervnek nevezett európai gazdasági

újjáépítési program 8 kidolgozása volt. Június 5-én a külügyminiszter már be is jelentette Harvard egyetemi beszédében, hogy a program elkészült: Amerika készen áll a gazdasági válságba süllyedt Európa megsegítésére. Nem érdektelen, hogy az alapszabályok értelmében a Szovjetunió és a már szovjet irányítás alatt álló közép-kelet-európai kisállamok is folyamodhattak volna nyugati gazdasági segélyért. Moszkvában azonban még a párizsi előkészítő konferencián való részvételtől is eltiltották őket. Az indokolás úgy szólt, hogy az újjáépítési terv nem egyéb, mint politikai propaganda. Egyedül a csehek próbálkoztak még, háborús szövetséges rangjukba kapaszkodva. Az utolsó pillanatban, Beneš áldásával és a moszkovitának ismert csehszlovák kormányelnök, Klement Gottwald vezetésével népes delegáció repült Moszkvába, hogy jobb belátásra bírja a szovjet vezetőket. Az egy helyben topogó

tárgyalásokon váratlan pillanatban Sztálin is megjelent és burkolt, de félre nem érthető fenyegetések kíséretében a prágai delegáció utolsó reményfoszlányait is eloszlatta. Ha Csehszlovákia részt vesz a k onferencián - közölte -, a S zovjetunió ezt ellenséges cselekedetnek fogja tekinteni. Gottwaldék üres kézzel repültek vissza Prágába Egy szovjet delegáció Molotov vezetésével megjelent ugyan Párizsban, de csak azért, hogy rövid idő múlva tüntetően elhagyják a konferenciát. Cseh történészek az 1947. nyári, balsorsú moszkvai összetűzéstől datálják hazájuk privilegizált helyzetének fokozatos leépülését, és erőszakos integrálását az úgynevezett szovjet blokkba. "Szervezett politikai hadviselés" Az általános, "stratégiai" program kidolgozása után Kennanra és tervezőcsoportjára maradt a második, taktikai rész is: a politikai-ideológiai-lélektani harci eszközök, módszerek kidolgozása. Nem

voltak előzmények, minták, példák, amelyeket átvehettek, lemásolhattak volna. Józan eszükre, képzelőtehetségükre és a véletlenekre voltak utalva. De mindenképpen sürgősen cselekedniük kellett, mert a túlsó - szovjet - oldalról nem szünetelt a nyomás. Csaknem egyidejű három esemény igazolta ezt: - 1948. februárban kizárták a prágai csehszlovák kormányból a nem kommunista minisztereket Az aktus egyértelmű volt a kommunista hatalomátvétellel. Röviddel ezután megindult Beneš fokozatos kiszorítása az államelnökségből. Mindez moszkvai fedezettel történt, Sztálin jóváhagyásával, aki még 1943 végén, világszerte, s különösen Amerikában nagy feltűnést és 9 reménykedést keltő nyilatkozatokban különleges szabad státust, kelet-nyugati közvetítői szerepet ígért Benešnek és Csehszlovákiájának. Nem egészen öt év múlva a Nyugat, az Egyesült Államokat is beleértve, tehetetlen szemlélőként nézte végig

ugyanennek a Benešnek moszkvai típusú "defenesztráció"-ját. - Közben, 1948 áprilisában, a szovjet megszálló erők a "berlini blokád"-dal megszüntették világháborús fegyvertársaik, az amerikai megszállók szárazföldi összeköttetését a (volt) német fővárossal. Néhány napig új, tűzfegyveres háború veszélye fenyegetett Végül is az amerikaiak, váratlan elhatározással, "megépítették" a híres berlini légihidat, s ezzel szétfoszlatták a blokádhoz kötődő szovjet reményeket. (Később az incidens nyomós érv lett a NATO létrehozását szorgalmazó diplomácia kezében.) - Ugyancsak áprilisra tűzték ki az olasz parlamenti választásokat. A Kominform-propaganda teljes bevetéssel támogatta az itáliai kommunista pártot. Akkori vélemények szerint győzelme évekre visszavetette volna egész Nyugat-Európa demokratikus erőinek kibontakozását. Az amerikaiak azonban, az Egyesült Államokba kivándorolt

olaszok hathatós, nemcsak morális, hanem anyagi támogatásával is, elérték, hogy a szavazatok többségét az olasz kereszténydemokrata és szocialista pártok kapták. A siker szárnyakat adott a hidegháború stratégáinak: bebizonyította, hogy a demokratikus erők összefogásával el lehet fojtani a közvetett, vagy közvetlen szovjet segítséget élvező erők felforgató tevékenységét. A felsorolt események is közrejátszottak abban, hogy Kennan 1948. május elején terjedelmes, "Szervezett politikai hadviselés" címet viselő memorandumot nyújtott be a Nemzetbiztonsági Tanácsnak jóváhagyás céljából. A feljegyzés többek közt rangos amerikai személyekből tanácsadó bizottság életre hívását ajánlotta. A bizottság egyik feladata lenne, hogy felhívja a figyelmet az Európában és Amerikában tengődő emigránscsoportokra, s nyomdához, mikrofonhoz juttassa őket. Nyílt, s nem titkos, nem konspiratív tevékenység lenne;

emigráns érdekek mellett amerikai érdekeket is szolgálna. A további javaslatok közt szerepelt két titkos vállalkozás: "antikommunista akciók szervezése a szovjet orbituson kívüli országokban", valamint "szubverzív tevékenység" támogatása a vasfüggöny mögött. (Erre vonatkozóan Grose könyvében találunk részleteket.) A Nemzetbiztonsági Tanács 1948. júniusi határozatával jóváhagyta Kennan javaslatainak listáját 10 Kennan elsőnek a tanácsadó bizottságot hozta létre. A tagok névsora közismert Eisenhower tábornoktól a New Deal-es Adolf Berle-ig bezárólag számos kiváló és közismert amerikai személyiség vállalt szerepet a bizottságban. Megbeszéléseiken újra tisztázódott, de most már formális következményekkel, hogy a hidegháború - Kennan eredeti elképzeléséhez híven - az eszmék versenye lesz, színvonalas propaganda, és semmi esetre sem tűzfegyverek harca. A konzervatívnak elkönyvelt John

Foster Dulles, a későbbi republikánus külügyminiszter, saját egyetértését a következő hasonlattal fejezte ki: az új küzdelemre való felkészülésben "a (hagyományos) fegyverkezés ugyanolyan felesleges valami lenne, mint a Maginot-vonal volt (a második világháborúban)". Kemény dió volt a pénzkérdés: a hidegháború is tetemes, s egyre tetemesebb kiadásokkal járt, s nehéz volt tisztázni, hogy ki vállalja azok fedezését. A tekintetek ösztönszerűen a külügyminisztérium felé fordultak, hiszen a tervek a külügyi műhelyben készültek, s a külügyminisztérium mindenről tudni akart, ami az új, kész vagy félig kész hidegháborús intézményekben történik, vagy történni fog. (Kennan úgy vélte, hogy "A politikai hadviselés lényegében a külpolitika instrumentuma", tehát a külügy megbízottját, vagyis Kennant mindenről tájékoztatni kell. Vitás esetekben a végső szó a külügyé legyen s nem valamelyik

közbeékelt segédszervé.) Másrészt a külügy óvatos is volt Ugyanazokkal a szovjetbarát kormányokkal, amelyek a politikai hadviselés verbális pergőtüzébe kerülhettek, Washington normális diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn, s nem óhajtott kompromittálódni a hidegháborús apparátus közvetlen, nyílt támogatásával. Jó megoldásnak kínálkozott a "Keresztes hadjárat a Szabadságért" nevű szervezet. Abban a reményben alapították, hogy gyűjtéseivel megnyitja majd a privát pénzforrásokat, amelyek nagyrészt fedezni fogják a hidegháborús kiadásokat. A csábító terv azonban az adakozás lanyhasága miatt megbukott, s vissza kellett térni a hivatalos pénzforrásokhoz. Kennan azt szerette volna, hogy az egy évvel korábban alakult titkosszolgálat, a CIA vegye át a kényes közvetítő szerepet a külügy és a politikai hadviselés illetékes képviselői közt, és továbbítsa a kongresszus illetékes bizottságai által

jóváhagyott pénzeket a címzetteknek. De a CIA vezetője, Hillecoetter admirális hallani sem akart az ötletről. Azzal érvelt, hogy mivel szervezete kizárólag információgyűjtésre és kiértékelésre kapott megbízatást, nem végezhet aktív tevékenységet a szubverzív szférában. Ezután született a gondolat állítólag John Foster Dulles fivére, Allen Dulles 11 fejében, hogy alakítsanak külön munkacsoportot a lélektani hadműveletek koordinálására, valamint a közvetítői feladatok (pénzelosztás!) ellátására. Egy ilyen szerv indiszkréciók esetén magára vállalhatná a felelősséget, mentesítve a külügyet. Így jött létre a rövid életű, de szuperaktív OPC, teljes nevén Office of Policy Coordination (Politikai Koordinációs Hivatal). A Nemzetbiztonsági Tanács hosszas keresés után Frank Wisner OSS-veteránt bízta meg vezetésével. Az OSS - Office of Strategic Services - a világháború idején alakított katonai elhárító

szervezet volt. 1945 után megszűnt, s több leszerelt tagja a hidegháborús intézményeknél helyezkedett el rövidebb-hosszabb időre. A szubverzív munkában szerzett korábbi tapasztalataik miatt mindenütt szívesen fogadták őket. Közéjük tartozott Allen Dulles, az OSS európai osztályának egykori főnöke is. Az OPC eleinte a CIA-val párhuzamosan, de attól függetlenül működött. A karakán admirálist követő CIA-főnökök azonban fokozatosan bevonták a titkosszolgálat szervezeti keretébe, annyira, hogy négy év múlva elvesztette külön státusát. Beolvadt a CIA-be A döntő fordulattal három legfontosabb feladata: közvetítés, pénzelosztás és bizonyos ellenőrzési jog átszállt a CIAre. Ezen az alapon az utóbbi elvben beavatkozhatott a későbbi SZER munkájába is Más kérdés, hogy mennyire gyakorolta, vagy gyakorolhatta ezt a sokat kritizált jogát. Még néhány szót Wisnerről, az akkori idők egyik legszínesebb, gazdag fantáziájú

és vállalkozó szellemű alakjáról. Kitűnő szervezőnek és pénzgyűjtőnek bizonyult Az OPC-t átmenetileg sikeres vállalkozássá fejlesztette. Az elsők közt figyelt fel az európai "dipi" (displaced person=menekült) táborokban élő neves, tehetséges emberekre, s az elsők közt sürgette - többek közt Kennannál is -, hogy Amerika kapcsolja be a p olitikai hadviselésbe ezt az elhanyagolt szellemi erőpotenciált. Wisnert személy szerint elsősorban Albánia és Lettország sorsa érdekelte Egy időben - s ebből következtetni lehet fegyelmezetlenségére is - menekültekből paramilitáris egységeket szervezett a két kis ország felszabadítására. Terveit az angol Kim Philby árulta el az oroszoknak. Wisner állt a SZER szerencsétlen léggömbakciója mögött is; a léggömböket az OSS háborús tartalékából mentette át. (A vállalkozás a vasfüggöny mindkét oldalán heves tiltakozásokat váltott ki; Washington állíttatta le, a SZER

általános megelégedésére.) Wisner már nem vehetett részt a S ZER-műsorok irányításában - állítja könyvében Puddigton. Szertelensége miatt az 1950-es évtized elején kénytelen volt megválni befolyásos munkahelyétől 12 Világpolitikai háttér, 1989-1991 Az annus mirabilis ("csodálatos év") (1989) és a Szovjetuniónak mint államnak a megszűnése (1991. december) között eltelt időszak történelmi jelentőségű eseményeinek homlokterében a közép- és kelet-európai történések álltak. Az ebben a régióban lezajlott változások alapjaiban rajzolták újjá a nemzetközi erőviszonyokat és a geopolitikai realitásokat. [] Geopolitikai változások , Blokkok bomlása Az 1989-1991 közötti évek egyik legalapvetőbb világpolitikai változását a geopolitikai blokkok felbomlása jelentette. A Varsói Szerződés, a KGST, valamint a Szovjetunió megszűnésével azonban nem stabilabb, hanem a korábbinál kiszámíthatatlanabb

biztonsági környezet jött létre. A hidegháborút alapvetően jellemző kétpólusú világ kihívást jelentett a két szemben álló fél számára, s a stabilitást növelte a katonai erőegyensúly is. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió gondosan ügyelt arra, hogy a perifériákra szorítsa a konfliktusokat, és ott sem léptek fel soha közvetlenül egymással szemben. Az 1990-es évek elején viszont a nagyobb stabilitást biztosító bipolaritást egypólusú világ váltotta fel. Az új geopolitikai helyzetben az Egyesült Államok, illetve az általa vezetett NATO versenytárs nélkül találta magát. (Egyesek a kétpólusú világrendszer helyett többpólusú rendszerről beszélnek 1990 után.) Az új, vagy legalábbis ebben az időszakban előtérbe kerülő kihívások nagy része ún. transznacionális vagy szubnacionális jellegű. Az előbbi a határokon átnyúló, egyetlen nemzetállamhoz sem köthető kihívásokat jelenti: a nemzetközi

terrorizmust, a kábítószerkereskedelmet, a tömegméretű migrációt vagy a környezetben végbevitt pusztítást/pusztulást. Az utóbbiak közé sorolhatók az etnikai mozgalmak, a vallási mozgalmak egy része (ezek transznacionális jelleget is ölthetnek) és különböző indíttatású politikai mozgalmak, illetve ezek kombinációi. Ezen biztonsági kockázati tényezők döntő többsége a hagyományos biztonságpolitikai keretekbe nem illeszthető, s kialakulatlan azok intézményi kezelése is. (Számos esetben nem kormányzati szervezetek és magánvállalatok vagy intézmények is részt vállalnak a kihívások kezelésében.) Ez a folyamat tovább növelte a nemzetközi kapcsolatok kiszámíthatatlanságának am 13 értékét. A közép-kelet-európai régió Az új geopolitikai térkép további vonásokkal is bővült. Az 1989-ben a közép- és kelet-európai országokban lezajlott események többé-kevésbé váratlanul érték a világot s

benne a nagyhatalmakat. Mindennek az egyik tanulsága, hogy a "szuperhatalmak" a korábbiaknál kisebb mértékben voltak képesek befolyásolni, netán irányítani az érdekszférájukba tartozó államok sorsát. A gondokat tetézte, hogy az újonnan létrejött államok sokszor a vártnál is rosszabb gazdasági helyzetben voltak, és több, korábban a szőnyeg alá söpört vagy mesterségesen elfojtott etnikai és nacionalista konfliktus került a felszínre. A nemzetközi kapcsolatok természetének változásához hozzájárult még a regionalizmus megerősödése is. Az USA helye és szerepe , A nyertes Az új geopolitikai helyzet nagy nyertese első pillantásra az Egyesült Államok volt. A fél évszázados rivalizálásban a szemben álló fél gazdaságilag, politikailag és erkölcsileg csődbe jutott és rajtaütésszerű gyorsasággal összeomlott. Sokan a béke korszakát várták az új évtizedtől, de az illúziókat már 1990. augusztusban

szertefoszlatta a kuvaiti iraki invázió Sebet kapott az id George Bush amerikai elnök által meghirdetett "új világrend": a nemzetközi jog érvényesülése és a vitás kérdések békés úton való rendezése. Az Egyesült Államoknak sikerült többé-kevésbé a saját elképzeléseit elfogadtatni a Szovjetunióval a német (újra)egyesítés, valamint a fegyverzetkorlátozás kérdéseiben is. Győzelem a fegyverkezésben A fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon 1990. áprilisban az amerikaiak és a szovjetek Genfben megegyeztek abban, hogy kémiai fegyverarzenáljukat 5-5 ezer tonnában maximálják; májusban a washingtoni csúcson megállapodás született a hadászati nukleáris fegyverek korlátozásáról és a kémiai fegyverek gyártásának beszüntetéséről; majd novemberben aláírták az európai hagyományos fegyverzetek csökkentéséről szóló egyezményt számos európai állammal együtt. 14 Később bizalom- és biztonságnövelő

megállapodások megkötésére is sor került, valamint az ún. nyitott égboltokról szóló megállapodást is tető alá hozták. A NATO és az USA Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (1949) eredetileg a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés (1955) potenciális agresszióját volt hivatva elrettenteni s adott esetben visszaverni. Vagyis: a szervezet alapvetően egy statikus, territoriális védelemre berendezkedett katonai szövetséget jelentett az 1990-es évek legelejéig. A szemben álló fél összeomlása után viszont új feladatra volt szüksége a NATO-nak a megmaradáshoz. Az 1991 é vi római külügyminiszteri tanácskozáson a hangsúly, amerikai kezdeményezésre, átkerült a szervezet politikai, illetve értékés biztonságőrző funkciójára. Űr a Szovjetunió helyén A Szovjetunió összeomlásával számos, korábban nem az amerikaiakat terhelő súlyos kérdés került a m indenkori amerikai vezetés asztalára. A hidegháborús

geopolitika egyik alapvető realitása, leegyszerűsítve, az volt, hogy a két "szuperhatalom" felügyelte a maga érdekszféráját. A szovjet birodalom összeomlása után viszont az Egyesült Államoknak olyan konfliktuskezeléseket kell vállalnia, például a Balkánon, ahol a megelőző fél évszázadban gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna az am erikai katonai beavatkozás. A Szovjetunió más szempontból is hasznos "villámhárítóként" működött az USA számára: a két "szuperhatalom" egyaránt kivette a részét a "népszerűtlenségi" versenyben a harmadik világ országaiban. A szovjet birodalom eltűnése után azonban a "szuperhatalmak" elleni düh és elkeseredés fokozatosan kizárólag az Egyesült Államokra összpontosult. Biztonságpolitikai kérdések Az amerikai válaszadási képességeket alapvetően a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés jelentette "szimmetrikus"

kihívásokra tervezték. Mindez megnyilvánult a haderő struktúrájában, a fegyverzetben és a haderő földrajzi elhelyezkedésében. 15 Kína megjelenése Az Egyesült Államok tengerentúli katonai jelenlétének legfőbb célja a Szovjetunió megfékezése volt A Szovjetunió széthullása után számos amerikai elemző Kínában látja az Egyesült Államok következő globális vetélytársát. Az új biztonsági környezet tehát az amerikai fegyveres erők földrajzi helyzetének újragondolását tette szükségessé. Fegyveres erők, haditechnika Az amerikai fegyveres erők szerkezete sem felelt meg az új helyzetnek. A hagyományos fegyverekkel ellátott, nagyszámú szárazföldi erők alkalmasak lehettek volna egy hagyományos a feltételezések szerint Kelet-Európából induló - háború megvívására. A nagy létszámú, statikus egységek, a hozzájuk tartozó tankokkal, lövegekkel azonban nem képesek az új, aszimmetrikus kihívásokra válaszolni,

ráadásul még jó célpontot is kínálnak bizonyos esetekben. Ami a fegyverzeteket illeti, itt is forradalminak mondható változások következtek be az 1990-es évek elejétől. A szimmetrikus háborúban nagy szerepet kaphattak volna a hadszíntéri és hadászati nukleáris fegyverek és egyéb eszközök (stratégiai nehézbombázók, repülőgép-anyahajók stb.), ám az új kihívásokra ezekkel az eszközökkel nem lehetett hatékonyan válaszolni. Rugalmasabb, kisebb, könnyebb, ám hasonlóképpen hatékony fegyverzetre volt - és van - szükség, mint például a mélyen beásott bunkereket leromboló bombákra, a precíziós - lézer vagy/és műhold irányította fegyverekre, kisebb létszámú, de nagy hatékonysággal működő egységekre. A potenciális ellenség is alapvető változásokon ment át: etnikai, vallási - azaz nem állami szereplő - csoportok állnak sokszor szemben egy állam haderejével, amely sok esetben nem tudja érvényesíteni technikai,

stratégiai és taktikai fölényét. Nyugat-Európa nagykorúvá válása A Szovjetunió felbomlásával, a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatásával megváltozott az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei közötti viszony is. Az Egyesült Államok egyrészt megnövekedett globális kötelezettségei miatt érdeke, hogy legalább Európában vagy annak tágabban értelmezett térségében ne kelljen energiáit "fecsérelni", 16 másrészt hosszú távú gazdasági és stratégiai érdekei ellen szól, ha (Nyugat-)Európa gazdaságilag és katonailag túlságosan megerősödik és túlságosan önállóvá válik, elsősorban biztonságpolitikai téren. NATO és az EU Ennek a f olyamatnak az elismerését jelentette 1991-ben a NATO új politikai stratégiájának elfogadása és annak elismerése, hogy a NATO-n belül egy "európai biztonsági identitást" kell kialakítani. Az európai biztonságpolitikáról azonban

végső soron nem alakultak ki határozott elképzelések. Történtek ugyan kísérletek az eredetileg a n yugat-európai biztonsági keretnek szánt, de gyakorlatilag soha nem működő Nyugat-európai Unió (NYEU) felélesztésére - kevés sikerrel. Új keretként jelent meg az EBEÉ, mely elsősorban az amerikai túlsúly ellen berzenkedő Franciaország támogatását élvezte - de a b alkáni válságok tanúsága szerint ez a s zervezet is papírtigrisnek bizonyult. Maradt tehát a NATO, valamint az amerikai és nyugat-európai katonai képességek közötti óriási különbségek kiküszöbölésére irányuló törekvések. Ezek azonban az 1990-es években jobbára megmaradtak az elképzelések szintjén. Az amerikaiak hidegháború utáni elképzeléseiben nagy szerepet kapott egy egységes NyugatEurópa, amely a felszabadult közép- és kelet-európai államok irányában "mágnesként" működne, amennyiben a politikai pluralizmus és a szabad

piacgazdaság felé vonzaná őket. Közép- és KeletEurópából viszont számos esetben inkább egyfajta erődnek tűnt Nyugat-Európa, amely különböző eszközökkel, így protekcionista mezőgazdasági politikájával, megpróbálja "a közös európai házon" kívül tartani a volt kommunista államokat. Az 1989-es "nagy várakozások" tehát csak részben valósultak meg. A világ a kezdeti elképzelésekkel szemben nem lett egy stabilabb, biztonságosabb hely - sőt, sok szempontból kiszámíthatatlanabbá és ezért veszélyesebbé vált. Az Egyesült Államok politikai rendszere számára a hidegháború legszembetűnőbb hatása az elnök szerepének megváltozása volt. A szocialista kihívás megjelenése óta ugyanis az USA elnöke nem egyszerűen a szövetségi államapparátus feje, hanem a n yugati szövetség, a ”szabad világ” elsőszámú vezetője (aki mindig a rakéták indítógombján tartja ujját). Ez a tényező pedig 17

alapvetően a republikánusoknak kedvezett, hiszen mindig is ők képviselték erőteljesebben az amerikai nacionalizmust, az antikommunizmust, illetve a katonai elit érdekeit. A hidegháború alatti tizenegy elnökválasztásból hetet meg is nyertek. A demokratáknak csak akkor sikerült győzni, amikor jelöltjük legalább annyira antikommunista volt, mint a republikánusoké (lásd: Truman, Kennedy, Carter), vagy pedig a republikánus jelölt mutatkozott kirívóan felelőtlennek és megbízhatatlannak (lásd: Goldwater). Ebből a szempontból a hidegháború elmúltának első amerikai áldozata George Bush volt 1992-ben. A szocialista ”világrendszerrel” való rivalizálás azonban ennél mélyebben hatotta át az amerikai politikai rendszert. E verseny nélkül ugyanis nem kerülhetett volna sor a harmincas-hatvanas évek szociális és polgárjogi reformjaira, amelyek megerősítették a társadalom kohézióját, és egyúttal felduzzasztották a szabályozó és

újraelosztó washingtoni bürokráciát is. A szövetségi végrehajtó hatalom ezért elkerülhetetlenül vesztese a hidegháború befejezésének, hiszen ma már a verseny nem ösztönöz progresszív és egalitárius intézkedésekre, sőt, éppen hogy azok visszafordítására nyílik lehetőség. Ezért vonják le sokan a következtetést: a ”történelem” e pillanatban Gingrich oldalán áll. Az ”uralkodói elnökséget” (Arthur Schlesinger kifejezése), amelynek agóniáját szemlélhetjük, két fejlemény hozta létre a XX. század első felében: a gazdaság szervezeti rendszerének átalakulása (a monopolizálódás kiteljesedésével), valamint a külső kihívások (a nemzetbiztonságnak a fasizmus és a kommunizmus miatti felértékelődésével). Daniel Bell megfogalmazásában: az Egyesült Államokban belső okokból egy tudományos elitnek, világpolitikai okokból pedig egy erős politikai elitnek kellett egyidejűleg színrelépnie. (Bell szerint

ez egyúttal a demokrácia elsorvadását is jelentette.) A tőkés gazdaság multinacionálissá válása és a szocialista kihívás elmúlása szükségképpen az erős elnöki hatalom hanyatlásához vezetett. Ez a folyamat lényegében már Nixonnal megkezdődött, amikor is a Watergate-botrányt éppen azért használta ki a Kongresszus az elnök eltávolítására, hogy megindíthassa a végrehajtó hatalom csendes erózióját. Az 1980-85 közötti újabb hidegháborús forduló lassította ugyan ezt az eróziót, amely azonban a 90-es években ismét felgyorsult. Egyértelművé vált, hogy a hidegháborút maga mögött hagyó Amerikában nincs visszatérés valamiféle idilli normalitáshoz. Elkerülhetetlen, hogy a társadalom és a politika szembenálló erői között harc kezdődjön az amerikai politikai és társadalmi rend alapelveiről. 18 Az útkeresést csak bonyolítja, hogy a hidegháború elmúlása mellett egy másik történelmi változáshoz is

alkalmazkodni kell, ez pedig az amerikai gazdaság relatív hanyatlása. A hanyatlás iskolája mind a politológiai, mind a közgazdasági irodalomban markáns irányzatként jelentkezett a 80-as években. Az USA világpolitikai és -gazdasági pozícióját már nem egyszerűen a valuta túlértékeltsége, vagy a különféle katonai túlkapások miatt érhette kritika, hanem lényegében a nemzetközi rendszer egész struktúrája kérdőjeleződött meg. A Yale Egyetemen tanító angol történész, Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása (The Rise and Fall of Great Powers, 1988) című könyve hatalmas vitákat váltott ki Amerikában, majd Európában is. Kennedy szerint minden birodalom "túlnövi magát", és a túlzott katonaipolitikai kiterjedés súlya alatt gazdaságilag összeroppan, majd kénytelen lesz katonai-politikai pozícióját is feladni. Ez alól nem kivétel az U SA sem, amely sokak véleménye szerint pirruszi győzelmet aratott a

hidegháborúban. Az Egyesült Államok valóban az egyetlen létező szuperhatalomként maradt talpon a hidegháború elmúltával, korábbi erőteljes vezető szerepét azonban már nem érvényesíthette. Egyszerűen azért, mert hatalmas arzenáljának felhasználását már végképp nem tudta saját maga finanszírozni. Ennek bizonyítéka volt például az, hogy már az öbölháború idején Baker külügyminiszternek úgy kellett körbekalapoznia a s zövetségeseket (a közel-keletiek mellett Japánt és a n yugateurópaiakat), hogy össze tudják gyűjteni a hadműveletek költségeit fedező összegeket. A hanyatlás iskolájával szemben foglalt állást Susan Strange londoni professzor, aki szerint az Egyesült Államoknak - az ismert negatív trendek ellenére - "strukturális hatalma" van a világrendszerben, vagyis a nemzetközi intézményrendszer keretei a közeljövőben semmiképp nem tudnak annyit változni, hogy az USA vezető szerepe nélkülözhető

legyen. Az amerikai Stephen Krasner már finomabban fogalmazott; szerinte az új világrend "centralizáltabb, de kevésbé hierarchikus", mint a régi. (Vagyis az USA maradt ugyan az egyetlen szuperhatalom, de szövetségeseivel fennálló kapcsolatát kevésbé merev "főnök-beosztott" viszony jellemzi.) A 90-es években felértékelődtek azok a korábbi elemzések, amelyek szerint a megelőző évtizedekben az USA túlzottan és fölöslegesen igazította hozzá gazdasági prioritásait és mechanizmusait a hidegháború körülményeihez. Míg korábban arról volt szó, hogy a katonaiipari szektor fejlesztései nagy előnyt jelentenek a későbbi polgári hasznosításban, most több érv 19 hangzott el amellett, hogy a hadiiparra koncentrált fejlesztés - a pénzügyi, anyagi és emberi erőforrások elszívása által - éppen hogy hátrányosan érinti a civil fogyasztásra orientált ágazatokat. Clinton kormánya több tekintetben is megpróbálta

kezelni a világgazdasági pozícióváltozás következményeit. A lehetőségekhez képest elindították a szakképzés rendszerének reformját A GATT uruguayi fordulójának lezárulása után új, keményebb tárgyalási stratégiával léptek fel az amerikai exportlehetőségek javítása érdekében, elsősorban Japán és más kelet-ázsiai országok irányában. Amikor pedig kiderült, hogy Mickey Kantor erőfeszítései nem jártak kellő eredménnyel, a központi bank valóságos árfolyamháborút indított a japánok ellen, hogy rákényszerítsék őket a különféle piacvédő intézkedések leépítésére. A világgazdasági erőviszonyok megváltozása és a külpolitikai szerepek átalakulása közötti kapcsolat majdhogynem nyilvánvaló, számolni kell azonban a korszakváltás belpolitikai hatásaival is. Ha ugyanis - Paul Kennedyt követve - az USA felemelkedését, világhegemóniáját és hanyatlását párhuzamba állítjuk a brit példával, érdekes

előrejelzést kapunk a belpolitikai struktúrák tekintetében is. Angliában ugyanis - mindaddig, amíg az ország bőségesen élvezte a világhatalomból adódó többletjövedelmeket - nem okozott különösebb problémát a munkásosztály pacifikálása. A birodalom hanyatlása azonban már a századfordulón kérdésessé tette, hogy a jólét akkoriban kialakuló megosztása fenntartható legyen. A dilemma végül is a Liberális Párt szakadásához vezetett; a birodalomhoz ragaszkodó liberálisok jobbról csatlakoztak a Konzervatív Párthoz. Ugyanakkor a szociális kérdés megoldását a felemelkedő Munkáspárt tűzte zászlajára. Ha a párhuzam mutatis mutandis fennáll, úgy figyelemre méltóak azok a várakozások, amelyek egy új munkáspárt megjelenését vetítik előre az Egyesült Államokban. A XX század elején hosszú időre eldőlt, hogy a legerősebb szakszervezetek a Demokrata Párthoz, és nem a szocialistákhoz csatlakoznak. Ezt a szövetséget

megerősítette Franklin Roosevelt politikája, s többé-kevésbé zavartalanul működött is hosszú évtizedeken át. Nemcsak az amerikai gazdaság relatív hanyatlása okozta azonban, hogy ez a szövetség a 90-es években kérdésessé válhatott. A szakadást sejtette a jóléti állam elleni általános, világméretű támadás, amely a szovjet blokk megszűnése után kapott igazi lendületet Nyugat-Európában is; efelé hatott a NAFTA megkötése is, amely az USA, Kanada és Mexikó piacainak összeolvasztásával korábban nem tapasztalt 20 versenyhelyzetbe hozta az amerikai munkásosztályt. Nem véletlen, hogy Clinton nem tudta az egyezmény mögé felsorakoztatni a D emokrata Párt egészét; éppen az AFL-CIO lépett fel határozottan a NAFTA ellen. Akik a harmadik párt megjelenését éppen most, az ezredforduló időszakában tartják lehetségesnek, a v álasztásokon való részvétel hanyatló trendjére is felhívják a f igyelmet. Nyilvánvaló, hogy a

szavazásból éppen azok maradnak ki tömegesen, akik a két uralkodó párt között nem látnak igazi különbséget, és az általuk kínáltnál nagyobb mértékű változásban lennének érdekeltek. Mivel az Egyesült Államokban - anyagi és ideológiai okoknál fogva - nem könnyű politikai reformokat kezdeményezni és végrehajtani, a rendszerrel való elégedetlenség leginkább apátiában s a politikai folyamattól való távolmaradásban manifesztálódik. Ezzel összhangban a 90-es évek elején-közepén számos jel mutatta, hogy az amerikai társadalomnak a politikai rendszerbe vetett bizalma tovább erodálódott. Az a tekintélyvesztési folyamat, amely Lyndon Johnsonnal megkezdődött, Nixon botrányaival és Carter ügyetlenségével folytatódott, csak átmenetileg fékeződött le Ronald Reagan elnöksége alatt. A felújított amerikai álom gyors elillanása után a washingtoni intézmények népszerűsége ismét megrendült. A Washington elleni általános

lázadásnak már a P erot-kampány is hangot adott, a retorika azonban sok esetben konkrét intézkedésekkel is párosult. 1992-ben 14 t agállamban, két évvel később pedig már huszonkettőben döntöttek úgy, hogy korlátozzák a Kongresszusba megválasztható politikusok hivatali idejét. Nem egyszerűen a választott tisztségviselők ellenőrzésének igényéről volt itt szó, hanem a legtöbb esetben - mint például Rush Limbaugh televíziós személyiség megnyilvánulásaiban - a politika világa, a közös társadalmi felelősség elleni általános támadásról. Ha lehet, még a t örvényhozáshoz képest is jobban megingott a t ársadalom bizalma az igazságszolgáltatás rendszerében, amelynek csődjét mutatta a büntetőbírságok kiszabásának kóros elharapódzása, vagy például az O. J Simpson-per rendkívül feszült lefolyása és lezárása A jogrend válsága azzal magyarázható, hogy a demokrácia amerikai felfogása szerint, a j ogi

szabályozásnak van elsődleges szerepe a társadalmi harmónia megteremtésében. A társadalmi és gazdasági folyamatok bonyolultságának meghatványozódásával azonban ez olyan feladattömeget 21 jelent, amivel a jog egyszerűen képtelen megbirkózni és nem tudja megakadályozni a helyzet kaotikussá válását. Márpedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az általános bizalomvesztés mögött az anyagi természetű problémák állnak; az, hogy sem a hagyományos, sem a 80-as években élenjárónak tekintett ágazatok nem biztosították már egyértelműen a jó színvonalú megélhetés stabilitását. A kemény munkára, legfőképpen pedig az önerőre alapozott előrejutás mítosza az amerikaiak sok generációjának nemcsak ideológia, hanem valóságos tapasztalat is volt. Ennek azonban a nemzetközi pozícióvesztés egyszer s mindenkorra véget vetett. Jimmy Carter megpróbált szembenézni a hanyatlás problémájával, de sem a megfelelő stratégia

kidolgozásához, sem annak végrehajtásához nem volt képes szövetségeseket szerezni. Reagan és Bush kormányzása alatt Amerika struccpolitikát folytatott, egyszerűen hátat fordított a hosszú távon való gondolkodásnak. Bill Clintonról a megválasztása előtti hónapokban kiderült, hogy érzékeli a problémák nagyságrendjét, hivatalában azonban nagyfokú tehetetlenséget mutatott. Az ezredforduló kérdése, hogy az amerikai politika szembe mer-e nézni az ország belső problémáinak nagyságrendjével és külső pozíciójának megváltozásával. A struccpolitika ezúttal sokkal nagyobb árat követelne, mint a 80-as években, az alkalmazkodás viszont sokkal több belpolitikai változást feltételezne, mint amire akár Jimmy Carter, akár Bill Clinton valaha is gondolni mert. Az USA és Afganisztán 1979-1989 Az egyes történeti események megítélése és jelentősége nem állandó, hanem korszakonként változik. Míg az 1979 évi afganisztáni szovjet

bevonulást korszakhatárként tartják nyilván a történészek, az 1989. é vi kivonulás szinte elsikkad a sokkal jelentősebbnek vélt történések Kelet-Európa demokratizálódása, a n émet egyesítési folyamat - árnyékában Az USA-t ért szeptember 11-i támadás fényében felértékelődik az 1989-es afgán rendezés és az ehhez kapcsolódó szovjet kivonulás jelentősége, hiszen az ezt követően keletkezett belső és nagyhatalmi vákuum közepette ragadta magához a hatalmat a radikális iszlám tálib mozgalom. Afganisztán a 19. század óta orosz- angol hatalmi vetélkedés színtere volt, ennek helyét vette át 22 1979 után a szovjet-amerikai szembenállás. Ez utóbbi meglehetősen váratlanul következett be, a moszkvai vezetés nem számított különösebben heves amerikai válaszlépésre, amikor a politikai rémdrámába illő afgán belpolitikai viszálykodásnak fegyveres beavatkozással igyekezett véget vetni. Erre azért került sor, mert

Hafizullah Amin belpolitikailag népszerűtlen rendszere egyre inkább szovjetellenes politikát folytatott. Afganisztán elvesztése presztízsveszteséget jelentett volna a Szovjetunió számára.* A feltartóztatás politikája Washington szempontjából a dolog egészen másként festett: egy szisztematikus szovjet terjeszkedés lépcsőfokaként fogta föl a balul sikerült szovjet katonai akciót. 1980 január 8-án Carter elnök arról beszélt a Kongresszusnak, hogy "az afganisztáni szovjet beavatkozás jelenti a legnagyobb fenyegetést a világbéke számára a második világháború óta, amely közvetlenül fenyegeti nemzetünk biztonságát". Carter és kormányzatának idegeit erősen próbára tette Irán elvesztése az 1979-ben lezajlott iszlám forradalomban. Ez különösen veszélyes színben tüntette fel a Szovjetunió afganisztáni beavatkozását, hiszen olybá tűnhetett, hogy Moszkva rá akarja tenni a kezét a Perzsa-öbölre. 1979-ben a v

égnapjait élte a s zovjet- amerikai enyhülés. A szovjetek angolai és etiópiai beavatkozása (1976, 1977), a Kubában felfedezett szovjet katonai különítmény és a szovjet stratégiai ütőerő gyors ütemű fejlesztése miatt egyre több amerikai politikus gondolta úgy, hogy már nem Kína, hanem a Szovjetunió a l egveszélyesebb kommunista állam, és hogy a k ínaiszovjet ellentét kihasználható Amerika javára. Szabadságharcosok, kábítószerkereskedők Az időközben hatalomra került Reagan-kormányzat felfüggesztette a S zovjetunió elleni gazdasági szankciókat. Ez azonban nem jelentette az amerikai politika irányváltását 1984-ben Reagan elnök az afgán ellenállás további segélyezése mellett döntött annak ellenére, hogy a Kongresszusban vita folyt arról, hogy az amerikai fegyverek ellenséges kézbe kerülhetnek. Ugyanakkor a törvényhozás is az afgán függetlenségi harc támogatása mellett foglalt állást. Az afgán ellenállók - vallási

és politikai nézeteiktől függetlenül - szabadságharcosoknak számítottak, pedig egyre több bizonyíték állt rendelkezésre arról, hogy az USA által támogatott felkelők részt vesznek a kábítószerkereskedelemben. Az amerikai fegyverszállítmányokat a p akisztáni 23 titkosszolgálat juttatta el az iszlám radikálisoknak. Emellett Kína évi 100 millió dollárt kapott az amerikaiaktól, hogy szovjet fegyvereket szállítson az afgán felkelőknek, akiknek a kiképzésében a CIA is részt vett. 1984-ben William Casey, a CIA elnöke saját hatáskörében arra buzdította a gerillákat, hogy szovjet területet támadjanak katonai zaklatás, szabotázs és felforgató propaganda céljából, melynek keretein belül a Koránt osztogatták Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban. A Reagan-doktrína, 1983 Reagan új doktrínája szerint, amit 1983 okt óberében jelentett be, a küzdelem a szabadság és a totális diktatúra, a "jó és a rossz" között

folyt. Szerinte a szabad világ nem elégedhet meg a szovjet terjeszkedés megállításával. Fegyverbe szólított a kommunizmus ellen, és támogatást ígért az arra érdemes szabadságharcosok számára. Ennek szellemében 1985 szeptemberében Reagan aláírta a 166. számú nemzetbiztonsági utasítást, melynek értelmében "minden rendelkezésre álló eszközzel" folytatni kellett a szovjetek kiszorítását Dél-Ázsiából. Ugyanebben az évben határozott arról, hogy az USA Stinger típusú rakétákat bocsát a felkelők rendelkezésére. (Ezek a fegyverek fontos szerepet játszottak az afgán ellenzékiek győzelmében.) A gorbacsovi fordulat Ezzel egy időben az SZKP új főtitkára, Mihail Gorbacsov fokozatosan fordulatot hajtott végre a szovjet külpolitikában. Már 1985-ben, a genfi csúcstalálkozón utalt rá, hogy szándékában áll kivonulni Afganisztánból. Mondani azonban könnyebb volt, mint végrehajtani Moszkva és Washington is azt a célt

tűzte maga elé, hogy a szovjetek presztízsveszteség nélkül vethessenek véget a katasztrofális vállalkozásnak. Ugyanakkor Washington nem hagyhatta magára az afgán gerillákat, ha nem akarta magára vonni az iszlám radikálisok haragját. Az amerikaiak mindaddig nem óhajtottak véget vetni az ellenzék támogatásának, amíg Moszkva fegyverekkel látja el a kabuli kormányt. Moszkva viszont nem hagyhatta cserben a kabuli kommunista kormányzatot, melynek fenntartását a kivonulás után is magára vállalta. 1987 során a szovjetek 2,5 milliárd dollár értékű katonai repülőt vesztettek a Stinger-rakétákkal támadó gerilláktól. Reagan novemberben a Fehér Házban fogadta a gerillavezetőket, és biztosította őket, hogy még az eddiginél is több amerikai segélyre számíthatnak. Az amerikai 24 vezetés nehéz helyzetben volt, hiszen egyesek a gerillák elárulásával vádolhatták őket, mások pedig a béketárgyalások akadályozásával. 1988

januárjában Sevardnadze közölte Karmal utódjával, a Gorbacsov által hatalomra ültetett Mohamed Nadzsibullahhal, hogy a szovjet kivonulásnak nem előfeltétele az afganisztáni belpolitikai megegyezés. Pakisztán úgy vélte, hogy a kommunista kormány egyes tagjainak meg kell maradniuk a háború utáni koalíciós kormányban, de ebbe az amerikai politika irányítói nem egyeztek bele. 1988. február 9-én Gorbacsov bejelentette, hogy a szovjet katonai kontingensek tíz hónapon belül elhagyják az országot. Amikor a Szovjetunió megkezdte hadseregének kivonását Afganisztánból, az amerikai vezetés igyekezett rábírni protezsáltjait, hogy ne támadják az országot elhagyó kontingenseket, mert ezzel késleltetik a folyamatot. A kivonulás 1989 február 15-ére befejeződött. Feloldatlan feszültségek Tekintve, hogy Moszkva ígéretet tett a Nadzsibullah-kormány támogatására, az amerikai kormány sem szüntette be az afgán ellenzék fegyverekkel történő

ellátását. 1990 végére, 1991 elejére azonban Washington elégedetlenkedni kezdett az afgán ellenzékkel, és csökkentette a támogatást. Végül is Amerika célja megvalósult: helyreállt Afganisztán függetlensége Ám minden erőfeszítése ellenére sem tudta elnyerni az iszlám ellenzék bizalmát. Visszatekintve az eseményekre, ma már világos, hogy igyekezni kellett volna stabil helyzetet teremteni egy nem radikális kabuli kormányzat számára. Erre azonban a szovjet-amerikai ellentét paradigmájában gondolkodó amerikai vezetés nem mutatott hajlandóságot. Kérdés persze, hogy az afgánok vallási, etnikai és regionális megosztottságán sikerült volna-e úrrá lenni. Ezt a kérdést a történelem megismétli a vizsgázóknak. 25 Országháttér Az Amerikai Egyesült Államokban 270 millió, főként európai kulturális hátterű lakos él. Gazdasága a világon a legerősebb: a világ GDP-jének a 2 5%-át adja. Ezt a világ össznépességének

csupán 5%-a termeli meg a Föld összes termőterületének 7%-án. A kilencvenes években zajlott az USA történetének leghosszabb gazdasági növekedése, amelynek során 18 m illió új munkahely létesült. 1999-ben 41 év óta a legalacsonyabb - 4,3%-os munkanélküliségi rátát érte el az ország, az afroamerikaiak munkanélküliségi rátája 7,8%-ra csökkent, a spanyoloké pedig 6,6% volt. Ez elsősorban az építőipar és a gyáripar újjáéledésének, valamint a szolgáltatószektorbeli foglalkoztatás folyamatos bővülésének köszönhető. Az amerikaiak 75%-a városlakó, és a virágzó gazdaság ellenére a munkások 30%-a minimálbért vagy ahhoz közeli fizetést kap. A legalacsonyabb fizetésért dolgozó munkások az ipari világ országai közül itt a legrosszabbul fizetettek. A gyermekek több mint 20%-a nyomorog az Egyesült Államokban. Azoknak az amerikai állampolgároknak a száma, akik több mint egy munkahelyen dolgoznak, 92%-kal növekedett 1973

és 1997 köz ött, és ezeknek a 43%-a olyan munkás, aki több mint heti 50 órát dolgozik. Azoknak a fiatalon munkába álló munkásoknak a reálbére, akiknek nincs középfokú iskolai végzettségük, 20%-kal csökkent 1979 és 1997 között. Másrészről a nagyvállalatok felsővezetői a beosztottaik átlagfizetésénél 419-szer nagyobb fizetést kapnak. A népesség leggazdagabb 1%-a annyit keres, mint a legszegényebb 95% 26 Felhasznált irodalom 1. Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben Európa, Budapest, 1996 2. Grose, Peter: Gentleman Spy: The Life of Allan Dulles Boston, 1994 3. Grose, Peter: Operation Rollback Boston - New York, 2000 4. Kennan, George F: Memoirs 1925-1950 Boston-Toronto, 1967 5. Kissinger, Henry: Diplomacy 6. Meyer, Cord: Facing Reality New York, 1980 7. Puddington, Arch: Broadcasting Freedom Lexington, Kentucky, 2000 27