Politics | Christian democracy » Kuglics Gábor - A politikai katolicizmus története Magyarországon

Kuglics Gábor - A politikai katolicizmus története Magyarországon Az 1890-es évek közepén egy új párt jelent meg a p olitikai palettán: a Néppárt, mely a politikai katolicizmus talaján állva merőben új alapokra építkezett az addigi közjogi törésvonal mentén elhelyezkedő pártok körében. Ezzel vette kezdetét Magyarországon a kereszténydemokrácia és a hozzá szorosan kapcsolódó keresztényszocializmus története.[1] Tanulmányomban a hazai kereszténydemokrata és keresztényszocialista pártok, a p olitikai katolicizmus eszmeiségén álló politizálás történetét szeretném végig vezetni a kezdetektől, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia korszakától az irányzat fénykorának tekinthető Horthykorszakon át egészen a második világháborút követő�nép demokratikus� időszakig, amikor a kommunisták erőszakkal felszámoltak minden más pártot, így a keresztény orientációjú politikai erőket is. Tanulmányom zárásaként pedig

utalok a politikai katolicizmus 1956-os �feltámadási kísérletére�, majd a rendszerváltoztatás idejére is. I. A politikai katolicizmus születése A Néppárt megalakulását a közvélemény általában a Rerum novarum kezdetű, XIII. Leó pápa által kiadott enciklikához szokta kötni, ám ez csak a tényleges pártszervezéshez adott ideológiai támaszt, a kereszténypárti politizálás kezdetei pár évvel korábbra, az egyházpolitikai küzdelmek idejére nyúlnak vissza. Ahhoz, hogy megértsük, milyen közegben jött létre a Néppárt, ki kell térnünk a dualizmus kori Magyarország politikai viszonyaira, pártrendszerére is, illetve röviden be kell mutatnunk a kormány egyházpolitikai céljait és az ezek körül kialakult küzdelmeket is. I.1 A dualista Magyarország pártrendszere és az egyházpolitikai küzdelmek A kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia magyar felében a kiegyezést megkötő Deák Ferenc hívei kerültek kormányra. Az 1867

és 1875 között hatalmon lévő magyar kormányok a Deák-pártra támaszkodtak. A következetesen liberális elvekre épülő párt kormányzása idején megszülettek a legfontosabb közjogi és a kor színvonalán demokratikus társadalmi-gazdasági élet alapjait lerakó törvények (horvát-magyar kiegyezés, nemzetiségi törvény, ipartörvény, kötelező népiskolai oktatás bevezetése, céhek felszámolása). A konjunktúrának véget vető 1873-as gazdasági válság, a p arlamenti csatározások, illetve a korszak vezetőinek távozása a politikából (Andrássy a közös külügyminiszteri székbe távozott, Deák visszavonult) szétzilálta a kormánypártot, amelyben jobbratolódás következett be. Ekkor került �helyzetbe� a Balközép, melynek vezére Tisza Kálmán volt. A párt programját az ún. B ihari pontokban foglalták össze A Balközép �48 -as alapokon állt, elfogadta a kiegyezést, ám annak módját kifogásolták: a Monarchián belül nagyobb

függetlenséget kívántak Magyarországnak. Demokratikus reformoktól, a paraszti és nemzetiségi követelések teljesítésétől azonban � miként a politikai elitet vezető köznemesség egésze � elzárkóztak. Tisza Kálmán felismerte: a meggyengült Deák-párt helyett kormányra kerülhet, ha feladja közjogi követeléseit. Nehéz belső küzdelmek árán pártja nagyobbik része végül elfogadta a bihari pontok�szögre akasztását�, s ezt követően a Balközép a Deák -párttal egyesült Szabadelvű Párt néven, és a kormányfővé kinevezett Tisza Kálmán,�generális� a szilárd bázisa volt 15 éves kormányzása idején. A kormány baloldali ellenzéke a nemzeti jelszavakat hangoztató Függetlenségi Párt volt, jobboldali ellenzéke pedig a Konzervatív Párt. Tisza rekord hosszúságú kormányzása alatt tovább folytatódott a dualizmus kiépítése: sor került a főrendiház reformjára, az egységes vármegyerendszer létrehozására

(különkormányzatú kerületek és a katonai határőrvidék felszámolása), a csendőrség és a fővárosi rendőrség életre hívására, a szárnyaló iparfejlődés kereteinek meghatározására. Tisza végül a véderővitán (a hadsereg körüli politikai csatározásokon) vérzett el, formailag azonban Kossuth Lajos honosságának ügyében mondott le. A véderővita mellett az 1880-90-es évek másik jelentős politikai küzdelemsorozata (mai kifejezéssel a p olitikai napirend témája) az egyházpolitikai reform (német eredetű kifejezéssel: kultúrharc) volt. E sokrétű küzdelem egyaránt szólt a vallásfelekezetek egyenlőségéről, az oktatás, az anyakönyvezés, a házasságkötés�bontás és állami kézbe kerüléséről, végső soron a katolikus egyház hatalmának csökkentéséről. A fennálló helyzetet jól jellemzi az a tény, hogy az országban ötféle házassági jog és bíráskodás volt érvényben. A katolikus egyház általában tiltotta

ugyan a vegyesházasságot, e tilalmat csak akkor oldotta fel (diszpenzáció), ha a nem katolikus fél biztosítékot (reverzálist) adott, hogy a születendő gyermekek katolikus hitben fognak felnőni. E biztosíték viszont sértette a protestánsokat, az egyre gyarapodó zsidó polgárság viszont nehezményezte, hogy törvény tiltja a zsidók és keresztények házasságkötését. 1868-ban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter meghozott egy rendeletet, mely szerint a vegyes házasságból született fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását kövessék, ám a katolikus egyház ezt nem tartotta be, és továbbra is reverzálist kért. Tovább mérgesítette a helyzetet, hogy az új miniszter, Trefort Ágoston bírsággal sújtotta azt a papot, aki 8 n apon belül nem küldte meg az általa katolikussá megkeresztelt gyermek keresztelési bizonylatát a másik fél lelkészének. 1889 őszén Csáky Albin újabb rendeletet hozott az elkeresztelések ellen,

lényegében megismételve Trefort rendeletét. Ha az állam érvényesíteni akarta hatalmát, és nem akart egyenként perekbe bonyolódni, akkor más megoldást kellett keresni. Erre a r észleges vagy teljes állami anyakönyvezés, illetve a polgári házasságkötés bevezetése kínálkozott. Róma ugyan tiltakozott, ám még a vallásos uralkodó, Ferenc József sem tűrhette, hogy országában ne érvényesüljön az állam hatalma, így jóváhagyását adta a törvényjavaslatokra.[2] Hosszas huzavona, egyes magyar főpapok tiltakozása, Róma beavatkozása, éles parlamenti csatározások után végül 1894-95-ben megszülettek az egyházpolitikai törvények, melyek bevezették a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyvezést, kárpótlásul viszont lehetővé tették a reverzális adását, vagyis a házasfelek szabad megegyezését gyermekeik vallását illetően (1894. évi XXXI, XXXII és XXXIII tc) Az 1895 évi XLII tc az izraelita vallást bevett

vallásnak ismerte el, és a k eresztény felekezetekkel egyenrangúnak nyilvánította. Törvényt hoztak a vallás szabad gyakorlatáról (1895 évi XLIII tc), amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az azokból való kilépést, s megengedte a felekezetnélküliséget. Ez a törvény lehetővé tette újabb felekezetek elismerését, amennyiben eleget tesznek az előírt feltételeknek (legalább egy egyházközség működése, kidolgozott szervezeti szabályzat elfogadása és bemutatása).[3] I.2 A Néppárt születése, nézetei Fentebb már láttuk, mi volt az egyházpolitikai küzdelmek jelentősége, és azt is, hogy ez végül milyen eredménnyel járt, ám az alábbiakban röviden mégis részleteznünk kell a fontosabb eseményeket, mert ezek során alakul meg hazánk első keresztény ideológiára épülő pártja. Az egyházpolitikai viták idején kezdett kikristályosodni egy csoport, mely egyházpolitikai szinten a

kormány ellenzéke lett. E csoport két irányzatból tevődött össze Az egyiket magas rangú arisztokraták és s kormány politikájával elégedetlen főpapok képviselték. Kezdetei az 1883-84-es parlamenti vitára mentek vissza, amikor a kormány már kísérletet tett a polgári házasságkötés bevezetésére, ám a javaslat akkor megbukott. E csoport a főrendiházban szerveződött, két vezetője Zichy Nándor gróf és Steiner Fülöp székesfehérvári megyéspüspök volt. Zichy közéleti tevékenységének központjában a vallásvédelem és a hitbuzgalom ápolása állt, de felkarolták a konzervatív szociálpolitika eszméit, és szükségesnek tartották a katolikus világiak szervezését is. Befolyásuk azonban csekély maradt Az egyházpolitikai ellenzék másik ága a hívők tömegeivel kapcsolatot tartó alsópapságból került ki. Ők� a hívő katolikus értelmiséggel együtt � elégedetlenek voltak a liberális állammal, amelyet a protestantizmus

hatalmi szervezetének tekintettek, s a katolicizmus elnyomásával, sőt a vallástalanság terjesztésével vádoltak. Az alsópapság élen járt az �elkeresztelésekben� (pl. Molnár János komáromi apátplébános), egy részük pedig részt vett az antiszemita és agrárius mozgalmakban is. E két csoportosulás sokáig külön utakon járt, ezt elsősorban a köztük lévő éles társadalmi ellentét idézte elő. Egymásra találásuk az egyházpolitikai küzdelmek idején történt a Magyar Állam című katolikus lap szerkesztői és papi írógárdáján keresztül. Kiteljesedett politikai ideológiává, szervezett párttá azonban külső példák alapján, Róma ösztönzésére váltak. Az Egyház vezetésében XIII. Leó pápasága (1878-1903) alatt jelentős fordulat következett be Ő sem mondott le a pápaság világi hatalmának helyreállításáról, nem békélt meg az olasz nemzeti állammal, de elődjénél, IX. Piusnál reálisabban számolt kora valós

viszonyaival Felismerte, hogy a szocializmus terjedésével szemben együtt kell működnie az államhatalommal, illetve azt, hogy a hatalmából veszítő egyház is megtalálhatja helyét a polgári államok rendszerében. 1888-ban kiadott Libertas praestantissimum kezdetű enciklikájában kimondta, hogy a polgári szabadságeszmény és szabadságjogok nem tekinthetők egyértelműen elvetendő tévtanoknak: amennyiben keresztényi mérséklettel alkalmazva az egyház és a katolicizmus szabadságát is szolgálják, elfogadhatóak. Az új irányvonal legnevezetesebb megnyilvánulása az 1891-ben kiadott �Rerum novarum� kezdetű enciklika volt. Az egyház új szociálpolitikai elveit és gyakorlati ajánlásait vázoló pásztorlevél az erősödő szocializmus ellensúlyozására született. Az enciklika által elítélt osztályharccal szemben a tőkés és a munkás keresztény hitelvek alapján való összefogását, az ellentétek méltányos kiegyenlítését ajánlotta.

Nálunk ez a körlevél nem fejtett ki jelentős hatást, mivel a hazai egyházi körök nem tartották időszerűnek a szervezett szociálpolitikai gondoskodást. Sokkal jelentősebb befolyást gyakorolt az egy évvel korábban kiadott Sapientiae Christianae kezdetű enciklika a katolikus polgárok közéleti kötelességeiről. Eszerint a katolikus polgárnak kötelessége szeretnie a hazáját, de egyházát is, ám ha az állam az egyház ellen vétene, kötelessége az állammal szemben az egyház mellé állni. Mivel egyedül nehéz felvenni a harcot, ezért szervezett közösségekbe kell tömörülni, melynek vezetőivé a pápa a főpapokat jelölte ki. Érthető, hogy e körlevél az egyházpolitikai ellenzék számára komoly bátorítást jelentett. 1893-ban a pápa újabb enciklikája, a �Constanti Hungarorum� valóságos akcióprogram volt: a katolikus szellem felélesztésére nagygyűlés szervezése céljából, befolyást kell gyakorolni a napi politikára, a

választásokra, fejleszteni kell a katolikus sajtót, különös gondot kell fordítani az ifjúság vallásos nevelésére, ezen célok elérésére egyesületeket is létre kell hozni. Ferenc Józsefet is beavatkozásra kérte fel a p ápa, ám a cs ászár a r endkívüli helyzetben a kormány mellé állt. A püspökkari konferencia azonban elutasítással válaszolt, majd hozzájárult az 1894. január 16-án tartandó nagygyűlés megszervezéséhez Ezen a főpapifőrendi ellenzék nyilvánosan is összefogott az alsópapsággal 1894 májusában a főrendiház elutasította a polgári házasságról szóló javaslatot, ám a képviselőház továbbra is támogatta azt. A főrendiház ellenállását irányító mágnáscsoport 1894-ben újságot indított, gyűléseket szervezett, és egyre közeledett az alsópapsághoz. Szervezeti kereteket a mozgalom akkor kapott, amikor 1895. j anuár végén bejelentették a katolikus Néppárt megalakulását. A pártrendszer negyedik

pártjának elnöke Zichy Nándor, vezértársa Esterházy Miklós Móric, a pártiroda vezetője Molnár János lett. A párt a pápai útmutatás alapján jött létre, ám nem élvezte a p üspöki kar egészének támogatását. Az egyházpolitikai törvényeket ugyan nem helyeselték, ám a kormányt egészében támadó ellenzékiségétől elzárkózott. Fő célja a társadalom keresztény jellegének megóvása, a kereszténységen esett sérelmek orvoslása volt. Követelték az állami beavatkozástól mentes katolikus autonómiát, társadalmi-gazdasági téren pedig az igazságosabb adórendszert, tőzsdeadó bevezetését, a tőke és a munka közti viszony méltányos szabályozását, a kisgazdák és kisiparosok hiteligényét kielégít, államilag támogatott szövetkezetek létesítését szorgalmazták. A párt elfogadta a k iegyezést, ám méltánylandónak ítélte a nemzetiségek igényét is, amennyiben azok a m agyar állam egységével még

összeegyeztethetők. A párt célul tűzte ki az alsó középrétegek, sőt a választójoggal nem rendelkező tömegek közé való behatolást is.[4] A többi párttól eltérő célok más pártszervezetet tettek szükségessé. A Néppárt volt az első, amely pártirodát állított fel �hivatásos� vezetővel, s a meglévő és a kiépítendő katolikus köröket mint alapszervezeteket hierarchikus rendbe szervezve a központi iroda alá rendelte. A politikai szervezettel párhuzamosan élt és működött a legény- és munkásegyleteket, a vallási és jótékonysági egyleteket lazán összefogó szervezet, amelynek élén Zichy Nándor állt. 1900 óta minden évben összehívták a Katolikus Nagygyűlést, a második gyűlésen pedig megalakították a Katolikus Egyesületek Országos Szövetségét, amely további erőteljes lökést adott a f elekezeti alapú szervezkedésnek. 1903-ban már 8 na pilap, 30 h etilap és 46 ha vilap tartozott a katolikus sajtóhoz.

1904-ben a kulturális, társadalmi és gazdasági társaságok száma másfél ezerre emelkedett. A Kolping-egyletek tanoncok tízezreinek morális és szociális gondozását végezték. Megjelentek a keresztényszociális egyletek is, s a rájuk épülő keresztényszociális mozgalom a századfordulón létrehozta első szakszervezetét.[5] Az ilyen, keresztényszocialista hátterű szervezkedés szintén a pápai enciklikákra épült, s ekkor még szorosan összekapcsolódott a politikai érdekvédelemmel. A keresztényszocializmus hazai eszmei megalapozója Prohászka Ottokár (1905-től székesfehérvári megyéspüspök) volt, de a gyakorlati szervezésben Giesswein Sándor győri kanonok játszotta a vezető szerepet. Főleg vidéki városokban sorra jöttek létre a keresztény munkásegyletek és szakszervezetek, 1905-ben pedig a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége. (1907-ben ebből nőtt ki a Néppárttól elvált Keresztényszocialista Párt)

Ugyancsak a szociális egyházi tanítás mentén jött létre Prohászka szellemi előkészítése nyomán 1908-ban Farkas Edit vezetésével a Szociális Misszió Társulat, melynek fogadalmas nővérei és külső munkatársai jelentős társadalomgondozó tevékenységet végeztek.[6] A kétféle hálózat nem vált el élesen egymástól, hiszen voltaképpen mindkettő az egyházi szervezetre épült, irányítója a helyi plébános, nagyobb városokban esetleg világi személy volt. A néppárti kör és párthálózat a változó intenzitással működő, amorf katolikus tömegszervezetek politikai irányító szerve volt. Ez a felépítés alkalmasnak látszott egy korszerű katolikus tömegpárt kiépítésére, amilyen Németországban és Ausztriában már működött. I.3 A Néppárt politikai, közéleti tevékenysége A Néppárt vezetői lendületes szervezőmunkával kezdték tevékenységüket. A dunántúli németek és a felvidéki szlovák parasztság körében a

párt komoly � szavazatokban is megnyilvánuló � szimpátiára tett szert. Az időközi választásokon ugyanis két mandátumot is megszerzett. Az 1896-os választásokon a kormány által a korábbiakat is meghaladó közigazgatási erőszak érvényesült. A Néppárt a Felvidéken szlovák nemzetiségű jelölteket is állított, ám a kormánypárt megvédte itteni pozícióit, így közülük senki nem jutott be a törvényhozásba. A párt mindössze 19 mandátumot szerzett. A párt a parlamentben az ellenzék közé tartozott A gazdasági kiegyezés bonyodalmai nyomán csatlakozott az ellenzék álláspontjához, hallgatólagosan részt vett az obstrukcióban is. Széll Kálmán kormányra kerülése átmenetileg lecsendesítette az elégedetlenkedőket, ám Széll kormányzásának végére újra válság tört ki. Az ellenzék harcos álláspontra helyezkedett A Néppárt Rakovszky István körül tömörülő többsége szintén �harcoló a ellenzéket� támogatta.

Ezzel a párt letért az addig hirdetett hatvanhetes alapról és a közjogi ellenzékiség útjára lépett. 1904 őszén, amikor Tisza Kálmán erőszakkal letörte az obstrukciót, ezzel összekovácsolta az ellenzéket: Kossuth Ferenc, Apponyi Albert és ifj. Andrássy Gyula vezetésével létrejött a koalíció, amelynek tagja volt a katolikus Néppárt is. A kormánypárt sorai bomladoztak, az ellenzék Tiszát tette felelőssé a történtekért. A kolaíció ugyan felajánlotta a királynak, hogy kormányt alakít, ám Ferenc József inkább a népre bízta a döntést. Az 1905 j anuárjára kiírt választásokon a kormánypárt� a dualizmus idején először � súlyos vereséget szenvedett: mindössze 159 m andátumot szerzett, szemben a koalíció 235 m andátumával (az egész ellenzéknek 254 képviselője lett). A Néppárt 25 képviselőt küldhetett a Házba Erre a helyzetre a koalíció sem készült fel, mivel leginkább hangzatos nemzeti jelszavakkal nyerte meg

a választást, de kiforrott kormányzati programja nem volt, és a nemzeti hadsereg kérdésében nem akart engedni. A hadsereg kérdésében viszont az uralkodó semmiképpen sem járult hozzá előjogainak csorbításához, így a koalíció egyelőre nem kerülhetett kormányra. Ferenc József ekkor Fejérváry Géza bárót, a darabont testőrség parancsnokát nevezte ki miniszterelnöknek, a vezérkar pedig kidolgozta Magyarország katonai megszállásának tervét. A tömegmozgalmak, tüntetések felszámolása és a koalíció követeléseinek mérséklése céljából Kristóffy belügyminiszter tárgyalni kezdett a szociáldemokratákkal az általános és titkos választójog bevezetéséről. 1906 tavaszán az ellenzéki koalíció már hajlandónak mutatkozott a békülésre, ennek érdekében fokozatosan visszavonta a hadseregre és a gazdasági kiegyezésre vonatkozó nemzeti követeléseit. 1906 tavaszán a koalíció végre hatalomra került Wekerle Sándor

kormányfősége alatt. Az új miniszterelnökre mindenki várakozással tekintett. A Néppárt � az egyházpolitikai küzdelmek emléke miatt, amikor ő volt a kormányfő� először némi ellenérzést táplált, ám hamarosan megbékélt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a Néppárt vezére, Zichy Aladár miniszteri tárcát kapott. A politikai katolicizmus ekkor került először kormányzati rangra Hatalomra kerülése után a kormány rögtön kiírta a választásokat. Mivel a koalíció elsősorban nemzeti jelszavakat hangoztatott, így a nemzetiségi területekről nem tudta gyarapítani befolyását. Mivel a szabadelvű párt feloszlott, ezért a kormánypártok � köztük a Néppárt is � növelni tudták mandátumaikat, részben azért is, mert a közigazgatási erőszakot ők is alkalmazták. A Néppárt a választásokon 33 képviselőt küldhetett a Házba A koalíciós kormányzás azonban nem volt tartós, a több pártból összeállt szövetség a

különböző � külső és belső � válságjelek következében bomlásnak indult. 1909 -10 fordulóján a Néppárt is bomlani kezdett. Vezető politikusainak egy csoportja visszafordult a régi, politikailag konzervatívabb hagyományokhoz. Véget ért a párt�Rakovszky -korszaka� Ugyanakkor erősödtek a pártban a keresztényszocialista tendenciák is. Giesswein Sándor Justh Gyula pártjával (Függetlenségi és 48-as Párt) kezdett együttműködni. A nemzeti koalícióban való részvétele miatt meggyengült a Néppárt többnemzetiségű jellege is. Az 1910 júniusi � a korszakban utolsó � választásokon már csak 13 képviselőt tudtak a Házba küldeni. E kudarc a politikai program felülvizsgálatára késztette a Néppártot. Ellenzékiségük tartalmát újraformálták: szorosabbra fűzték kapcsolatukat a klérussal. A katolikus egyház a Néppárt támogatására 5 éven át évi 150 ezer forintot szavazott meg. Döntésük indokaként az alábbiak

szerepeltek: a N éppárt�67-es alapon áll, védi a földbirtokot, a választójog vonatkozásában tartózkodik a radikális irányzatoktól. Az 1910 j únius végén elfogadott új néppárti program első része a katolikus egyház gazdasági, politikai és vallási előjogainak védelmét, korábbi tekintélyének visszaállítását tartalmazta. A program másik része a szabadelvűszellem elleni harcot hangsúlyozta. Különösen támadták a szabadkőművességet Az 1910-es kudarc után egy ideig a p arlamenti munkában átmenetileg felfüggesztették aktív tevékenységüket: nem avatkoztak az ügyrendi vitákba, nem obstruáltak, de a munkapárti ellenreakcióktól is elhatárolták magukat. 1911 májusától újra aktívabb tevékenységet folytatott Az állandó belső feszültség (nemzetiségi problémák, sztrájkok, és a mindig problémákat okozó véderővita) mérséklésére a Néppárt szociális könnyítéseket, a n emzetiségeknek pedig nyelvi engedményeket

javasolt. Ugyanakkor a kormánypártban (Nemzeti Munkapárt) is egyre többen hirdették a politikai katolicizmus fontosságát. Pl Zichy János kultuszminiszter és köre A párt vezére, a miniszterelnöki tisztséget újra elnyerő Tisza István is érzékelte a modern eszmeáramlatok terjedését, s jó kapcsolatokat ápolt a keresztényszocializmus felé hajló katolikus egyházi vezetőkkel. Különösen jó, baráti viszonyba került az új hercegprímással, Csernoch Jánossal I.4 A keresztényszocializmus elkülönülése A századelőn új szakaszába érkezett a keresztényszocialista politikai mozgalom is. A különböző egyletekbe, szervezetekbe tömörülő tagság számára egyre kevésbé felelt meg a Néppárt politizálása. 1905-ben létrehozták a K eresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetségét. Programjukban megállapították, hogy a kapitalizmus térnyerése következében a társadalom válságba került. Ebből a válságból nem a

magántulajdon kisajátítása hozza meg a kivezető utat, hanem a keresztény tanításhoz való visszatérés. Ennek jegyében széleskörű szociális programot fogalmaztak meg. E szövetség, az ekkor létező kb száz szakszervezet, illetve a Néppárt baloldala 1907-ben létrehozta a Keresztényszocialista Pártot.[7] A válságba jutó � ám a Parlamentben mégis bent maradó � Né ppárttal belülről szembefordulók ideológiailag nem voltak egységesek. Az egyik irányzatot Prohászka Ottokár és Vass József képviselte. A szociális reform számukra a m odern eszmeáramlatok � mindenekelőtt a materializmus � és a forradalmi tömegmozgalmak felszámolását jelentette. Prohászka Kalocsán, Esztergomban, majd Rómában folytatott tanulmányokat, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott keresztényszocialista eszmeiséggel Hazatérve Esztergomban és Budapesten tanított, illetve előadásokat tartott a katolikus értelmiségi ifjúságot összefogó

Szent Imre Társaskörben, de a baloldali Társadalomtudományi Társaságban is. 1905-ben székesfehérvári megyéspüspökké szentelték fel Szorgalmazta a felekezetek közti békét, de szükségesnek tartotta a katolikus egyházi nagybirtok bizonyos mérvű � konkrétan ki nem fejtett � reformját is. Emiatt a konzervatív katolicizmus hazai képviselői � élükön Samassa egri érsekkel � folyamatosan támadták, majd a Vatikán is ellene fordult: műveinek egy részét indexre tették. Prohászkától is eltért radikálisabb követelései miatt Giesswein Sándor győri kanonok (1909től pápai prelátus).Ő több külföldi keresztényszocialista kurzuson is részt vett 1910-ben csatlakozott a keresztényszocialista párthoz. A Néppárt vezetőinek megírta: az ottani aulikus és ultrakonzervatív szellem a legnagyobb akadálya a szociális és nemzeti fejlődésnek. Ő a társadalmi fejlődést szükségszerűnek tartotta, s így a szociális reformot nem

taktikának, hanem politikája szerves részének tekintette. Amíg Prohászka a katolikus értelmiségre kívánt támaszkodni, addig Giesswein a k eresztény munkásegyletek és a k ispolgári társadalmi egyesületek keresztényszocialista jellegű átszervezését is feladatának tartotta. Ebben Huszár Károly, Haller István, Ernszt Sándor (a Horthy-korszakban jelentős szerephez jutó politikusok) is támogatták. Megerősödésüket egyrészt gátolta a katolikus egyház magatartása (inkább a Néppártot támogatták), másrészt a megerősödő és egyre erőteljesebb követelésekkel fellépő munkásmozgalmi és agrárius szervezetek. 1914-ben a parlamenti ellenzék� köztük a katolikus Néppárt is � helyesléssel fogadta a háborút, és külpolitikai kérdésekben Treuga Deit kötött a kormánnyal (mindössze a Justh�Károlyi-csoport ellenezte a háborút, de ellenállás helyett a hallgatást választották). Az 1915-ben a békéről tartott parlamenti

vitában Károlyi felvetette a békekötés lehetőségét, amit választójogi reformjavaslattal kapcsolt össze, ám mellette mindössze a keresztényszocialista Giesswein szólalt fel. Ugyancsak javasolt némi belső reformot Prohászka Ottokár Javaslata szerint a 10 ezer hold feletti birtokokból az állam vásárolhatna földet, amelyből a hadi érdemeket szerzett parasztoknak, rokkantaknak, hadiözvegyeknek juttatnának kis- vagy középbirtok nagyságú földeket bérleti díj fejében. Mivel a javaslat a nagybirtokrendszert alapjaiban nem változtatta volna meg, ezért nem keltett különösebb visszhangot a parasztság körében. A háborús évek során Tisza István kormánya egyre népszerűtlenebbé vált. A Néppárt csatlakozott ahhoz az ellenzéki követeléshez, hogy az új uralkodó, IV. Károly menessze a magyar kormányfőt. A katolikus klérus azonban nem támogatta ezt, mivel a Tisza-kormány jóindulattal viseltetett az egyház iránt. A Tisza ellen

szerveződött Választójogi Blokkhoz a keresztényszocialista Giesswein is csatlakozott. E blokk egyik előzménye volt az 1918-ban megalakuló Magyar Nemzeti Tanácsnak. 1918 elején történt egy kísérlet a Néppárt és a K eresztényszocialista Párt egyesítésére Keresztény Szociális Néppárt néven. Programjukban megkísérelték összecsiszolni a két elődpárt elképzeléseit (nemzeti jelszavakat éppúgy tartalmazott, mint szociális követeléseket, és síkra szállt az általános és titkos, egyenlő és közvetlen választójogért, a demokratikus szabadságjogok elfogadtatásáért).[8] A katolikus tábor különböző rétegeket és irányzatokat képviselő szervezetek, mint például a Katolikus Népszövetség és a Keresztény Szocialista Szakszervezetek Országos Szövetsége � csakúgy, mint az egyház maga � az egyesült párt mögé állt.[9] Az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a történelmi Magyarország bomlása azonban a sorozatos belső

válságok, a romló gazdasági helyzet következtében már megindult, és 1918 őszére kiteljesedett. A dualizmus politikai erői már nem voltak képesek hatalmukat fenntartani. Ezzel lezárult a magyarországi politikai katolicizmus első szakasza is II. A Horthy-korszak Az ellenforradalom 1919. augusztusi hatalomra kerülésével Magyarországon végbement az addigi politikai-ideológiai áramlatok átrendeződése. A tanácskormány bukása után új szónokokra, új eszmékre, új jelszavakra volt szükség� ahogy ezt Ernszt Sándor prelátus, a kereszténypárt egyik vezére is észrevette. Az ellenforradalmi rendszer az első években magát �keresztény nemzeti kurzusnak� nevezte. A bethleni konszolidációtól kezdve ez az elnevezés elmaradt, ám a kormányzat jelzője továbbra is a keresztény és a nemzeti maradt. (Sőt, a legtöbb párt elnevezésében is ott találjuk mindkét jelzőt, vagy legalább az egyiket.) A korszak társadalmi bázisát az ún

történelmi osztályok, továbbá a hozzájuk felzárkózó úri középosztály adta. Jóllehet a politikai katolicizmushoz nem sok köze van, mégis röviden szólni kell a keresztény-nemzeti kurzus mibenlétéről, majd a tényleges keresztény (kereszténydemokrata és keresztényszocialista) pártokról, illetve a kereszténypárti politizálás sajátos megjelenési formájáról, a legitimizmusról. II.1 A keresztény-nemzeti kurzus A Horthy-korszak államának vezéreszméje, a keresztény-nemzeti kurzus a f orradalmak elutasítását hangsúlyozva jött létre. Emiatt nemcsak konzervatív volt, de antidemokratikus és antiliberális is, s ez a korszak végére a szélsőjobboldali radikalizmusnak is bázisa lett. Ez az uralkodó ideológia ugyanakkor erősen historizáló is volt (jól megnyilvánult ez a külsőségekben is, mint pl. az 1938-ban állami segédlettel megrendezett Eucharisztikus Kongresszuson), és ezt a hatalmi elit egyes csoportjai érdekeiktől függően

értelmezték. A keresztény és a nemzeti kifejezésnek is volt számtalan interpretációja, de azok is kölcsönösen hatottak egymásra. A keresztény-nemzeti ideológiának a �20-as években 3 fő vonulata különböztethető meg: a fajvédő (�szegedi gondolat�), az újkonzervatív-klerikális és az�status quo (állagőrző) konzervatív�. Mindegyik egy markáns személyiséghez, ill egy �bestsellerré� váló könyvhöz köthető. Az elsőhöz Szabó Dezső 1919 májusában megjelent Elsodort falu című regénye, a másodikhoz Prohászka Ottokár 1918. októberi Kultúra és terror-ja, illetve Bangha Béla jezsuita páter 1919 őszén megjelent Magyarország újjáépítése és a kereszténység című munkája, a harmadikhoz Szekfű Gyula: Három nemzedék című történeti munkája társítható. A legmarkánsabb ezek közül a szegedi gondolat volt. Fő alkotóeleme a faji alapú nacionalizmus és az antiszemitizmus volt. Jellemző volt rá mindenfajta

demokratikus és liberális gondolat elutasítása, a diktatórikus törekvések elfogadása. 1919-20 fordulóján ez az elem kapta a legnagyobb hangsúlyt. Sokkal kiforrottabb, zártabb ideológiával rendelkezett az újkonzervatív-klerikális irányzat. Jelentőségét megalapozta, hogy neves gondolkodók képviselték, másrészt a katolikus egyház hivatalos állásfoglalása is ezen keresztül jelent meg, végül ez hatott a legnagyobb, főként a vallásos tömegekre. (A trianoni Magyarországon virágkorát élte a katolicizmus A katolikus egyház szervesen illeszkedett az államba. Ugrásszerűen nőtt a hierarchián kívüli társadalmi, szociális és ifjúsági szervezetek száma, melyek katolikus egyházi személyek vezetése alatt működtek. A szerzetesség is virágkorát élte: ugyanannyi férfi szerzetes élt hazánkban, mint a Trianon előtti országban, az apácák létszáma pedig a duplájára nőtt. A szerzetesi intézmények behálózták az egész társadalmat

az oktatási intézményektől kezdve a kórházakon át a sajtóig.) Ez a n ézet a k eresztény kultúrát állította szembe a legyőzendő szocializmussal. Hirdette a keresztény magyar állameszmét, a m agyar nemzet és a k eresztény vallásosság összekapcsolódását, ami a nemzet és az ország felemelkedésének egyedüli záloga. Prohászka gondolatvilágában a katolikus hit és egyház mellett fontos szerepet játszik a h adsereg is, amely az új hatalom alapjainak lerakását végezte el. (Később azonban Prohászka a jelszavak mögül hiányolta a keresztény nemzeti program valóra váltását.) A hatalmi elit bizonyos csoportjainak, elsősorban a merkantil nagytőkének e két felfogás közül egyik sem felelt meg. Számukra egy mérsékelt konzervativizmus felelt meg, melynek a történész Szekfű Gyula volt a legmarkánsabb képviselője. Koncepciójához egyfajta kereszténydemokrácia állt közelebb. Elvetette a nagybirtokosok egyoldalú agrárizmusát, a

fajvédő radikalizmust és a szociális demagógiát. A protestáns egyházaknak is leginkább ez felelt meg. A keresztény nemzeti gondolat keretén belül �30a -as években előtérbe kerültek az antiliberális újkonzervativizmus korporativizmussal �korszerűsített� változatai. Ez szoros kapcsolatba került a politikai katolicizmus megújulni akaró irányzataival. Ezek ösztönzője részint a fasizmus, részint a hivatalos egyház újszerű társadalomelmélete: a Quadragesimo anno kezdetű enciklikában XI. Pius pápa által 1931-ben megfogalmazott hivatásrendiség[10] II.2 Keresztény parlamenti pártok 1919. augusztus 6-án mindkét �forradalmat� egyaránt elvető tisztek elkergették a Forradalmi Kormányzótanácsot felváltó szociáldemokrata Peidl-kormányt, amivel kezdetét vette a magát ellenforradalminak nevező új korszak. A miniszterelnök Friedrich István lett Az országban hatalmi tényezőnek azonban nem a budapesti kormány, hanem az ország

keleti felét megszállva tartó román hadsereg és a Horthy Miklós fővezér körül szerveződő Nemzeti Hadsereg (és a tiszti különítmények) számítottak. A pártstruktúra az egy évvel korábbihoz képest gyökeresen átrendeződött: értelmét vesztette a közjogi törésvonal, az 1848-as és 1867-es szembenállás, de megszűntek a nemzetiségi pártok éppúgy, mint a régi értelemben vett konzervatív-liberális szembenállást reprezentáló erők is. Egyedül az 1919 a ugusztus végén újjáalakuló MSZDP mondhatta el magáról, hogy ott folytathatja, ahol 1918 októberében abbahagyta. Az új ideológiai és pártszerkezet már megkérdőjelezte a konzervatív nagybirtokos arisztokrácia és a liberális nagytőkés elit hatalmát is. Az új rendszerben megjelent, sőt kormányzati ragra emelkedett az antiliberális antikapitalizmus, a faji szemlélet, a nemzeti öncélúság. A politikai berendezkedés társadalmi bázisát a birtokos parasztság, a városi

középrétegek, az értelmiség és a kispolgárok adták.[11] Az új rendszer berendezkedésének egyik alternatívája a politikai katolicizmus lett. A keresztényszocialisták ekkor már kidolgozott-kiforrott eszmei-ideológiai konstrukcióval bírtak, másrészt jól kiépített szervezeti keretekkel is rendelkeztek, mint a keresztény egyesületek, a keresztényszocialista szakszervezetek és a keresztényszocialista párt (sőt pártok).[12] A politikai katolicizmus vezetői � hasonlóan a legtöbb politikai erő vezetőihez � a tanácskormány ideje alatt emigráltak vagy itthon kényszerültek bújkálni. Friedrich az ún. keresztény blokkra támaszkodott, amelyet a Keresztény Szociális Gazdasági Párt (vezetői: Huszár Károly, Haller István), a Keresztény Nemzeti Párt (Teleki Pál, Pekár Gyula) és az Egyesült Kisgazda és Földműves Párt (Sokorópátkai Szabó István, Rubinek Gyula) alkotott. A politikai katolicizmus ekkor került másodszor jkormányzati

pozícióba A két keresztény párt 1919. október 25-én egyesült, és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) nevet vette fel. Huszár Károly november 24-én megalakult (pontosabban a Clerkvezette antant misszió bábáskodásával létrehozott) koncentrációs kormányában ez a párt volt a vezető erő. (A kormány koncentrációs� aza z koalíciós � jellegét mindössze egy liberális és egy szociáldemokrata kormánytag tanúsította.) A politikai katolicizmus fellegvára� már a Katolikus Néppárt megalakulása óta � a Nyugat-Dunántúl volt. Jóval kedvezőtlenebb volt azon politikai pártok helyzete, melyek nem keresztény-nemzeti alapon álltak. Ezek ugyanis nem voltak képesek a KNEP-hez hasonló szervezetet létrehozva fellépni, amikor az új hatalom politikai jellegének kialakítása volt napirenden. A KNEP mellett, illetve részben ellenében a N agyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárt emelkedett ki, mely 1919-21 között játszotta el

addigi legnagyobb szerepét. A párt földreformot sürgető programja és a parasztságnak az ország irányításában szerepet játszó törekvése nemcsak a jómódú birtokos parasztság, hanem a kisgazdák és a földtelenek körében is komoly támogatásra talált. A párt szerette volna megnyerni támogatójának a városi kispolgárságot is. Törekvései így összevágtak a Horthy-vezette fővezérség és részben a KNEP elképzeléseivel. A korábbi rendszer megmaradt pártjai (liberálisok és az MSZDP) a két forradalom során diszkreditálódtak, és mind a keresztény pártok, mind a kisgazdák elutasították a velük való együttműködést.[13] Az 1920 j anuár 25-26-án megtartott választásokon a K NEP és a Kisgazdapárt (teljes nevén Országos Kisgazda és Földmíves Párt) között folyt a legnagyobb küzdelem. A kisgazdák 78, a KNEP 73 m andátumot szerzett. Rajtuk kívül Keresztény Szocialista Párt 3, a K eresztény Szociális és Gazdasági Párt 1,

a Nemzeti Demokrata Párt 6 tagja és 2 pártonkívüli képviselő került be az első Nemzetgyűlésbe. A keresztények a Nyugat-Dunántúlon, a fővárosban és Nógrádban nyertek. A pártstruktúra azonban nem volt állandó, abban hamarosan alapvető változások történtek. 1920. július 19-én Teleki Pál került a k ormány élére Kabinetje a K NEP és a K isgazdapárt egyesüléséből létrejött pártra (Egyesült Keresztény Nemzeti Kisgazda- és Földművespárt) támaszkodott. A békeszerződés aláírása után, mivel Horthy megbízása elvileg ideiglenes jellegű volt, ismét felmerült a trón betöltésének kérdése. A kormánypárt is megoszlott a kérdésben: Telekiék a legitimista, Nagyatádiék a szabad királyválasztó álláspontot hirdették. Telekit a kormánypártban leszavazták, ezért 38 legitimista politikus kilépett, így a kormánypárt felbomlott. IV. Károly két visszatérési kísérlete után a legitimista és szabad királyválasztó

részekre oszló kormánypárt teljesen szétzilálódott. Az új kormányfő, Bethlen előbb a KNEP-et próbálta az új kormánypárt magjává tenni, de ott a legitimista álláspont érvényesült. Bethlen ezért a kisgazdapárthoz közeledett, 1922. f ebruár 2-án 20 társával belépett a pártba, amely ettől kezdve a K eresztény�keresztyén Kisgazda, Földműves és Polgári Párt nevet vette fel, a kortársak azonban csak Egységes Pártként emlegették. Heterogén összetétele miatt szinter minden társadalmi csoport képviseletét felvállalta. A nemzetgyűlés mandátuma 1922 február 16-án lejárt, a május�júniusi választásokon már e párt indult, mint kormánypárt.[14] A kereszténypárti politizálás szervezeti kereteiben is változás következett be. Andrássy Gyula és 10 társa Friedrich István Keresztény Nemzeti Pártjához csatlakozva létrehozta a Keresztény Nemzeti Földmíves- és Polgári Pártot, mely keresztény-konzervatív-agrárius és

harcos legitimista nézeteket vallott, vezetői pedig elsősorban az arisztokraták közül kerültek ki. A KNEP Huszár Károly és Ernszt Sándor neve által fémjelzett csoportja alkotta a Keresztény Nemzeti Egyesülés többségi csoportját, mely legitimista alapon állt, de támogatta a kormány konszolidációs törekvéseit. Ehhez két kormánytag is tartozott: Vass József és Bernolák Nándor. A KNEP Haller István által vezetett 8 képviselővel rendelkező maradékát nevezték a korban a Keresztény Nemzeti Egyesülés kisebbségi pártjának, majd az újjáalakított Keresztényszocialista Pártnak. E párt nyíltan hirdette ellenzékiségét, bázisa pedig elsősorban a keresztényszocialista munkásság és kispolgárság körében volt. Hallerék és Andrássyék együttműködéséből létrejött formációt Keresztény Ellenzék néven emlegették.[15] AZ 1922-es választásokon Az Egységes Párt győzött 140 mandátummal. A keresztények blokkja összesen 34

képviselővel rendelkezett, ám meglehetősen tagoltak voltak. A kormánypárttal együttműködő, kisebbik koalíciós partnerként funkcionáló KNEP többségi csoportja 15 képviselővel rendelkezett. A kormány legradikálisabb jobboldali ellenzékének számító Andrássyék csoportja katasztrofális vereséget szenvedett: 11 mandátumot szereztek, szemben a korábbi 30-cal (alig fél év múlva a p árt be is szüntette tevékenységét). A Keresztényszocialista Párt 6, a Szövetkezett Keresztény Ellenzék 2 mandátumot szerzett.[16] A keresztény pártok választási vereségében nemcsak a kormányzati és közigazgatási szerveknek volt része, de a hercegprímásnak is. A katolikus egyház, élén az egyszerű sorsból felemelkedett Csernoch János ugyanis 1922 tavaszára teljes mértékben elfogadta Bethlen politikáját. A katolikusok feladatát nem a politikai szervezkedésben, hanem a társadalmi jótékonykodásban jelölte meg. (A katolikus egyházhoz hasonlóan

a protestáns felekezetek is elfogadták a konszolidációt és belesimultak annak rendszerébe.)[17] A következő választást 1926-ban tartották, amikorra a pártviszonyok terén újabb változások történtek, elsősorban a kereszténypártok háza táján. 1924-ben a K eresztény Nemzeti Gazdasági Párt (KNGP) és az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) megállapodást kötött az együttműködésről, de az előbbi továbbra is kormánytámogató, az utóbbi pedig ellenzéki maradt. 1925 második felében aztán tárgyalások kezdődtek a két párt fúziójáról Ezt a KNGP részéről Ernszt Sándor kezdeményezte és irányította, később csatlakozott hozzá Huszár Károly és Wolff Károly, az OKP pedig eleve egy háromtagú bizottságot (Haller István, Griger Miklós, Szabó József) küldött ki a tárgyalásokra. A tárgyalások eredményeként megalakult új párt a K eresztény Gazdasági és Szociális Párt nevet vette fel, elnöke gróf Zichy

János lett. Megalakulásakor 26 parlamenti képviselővel rendelkezett, melyhez hamarosan Griger Miklós is csatlakozott. A párt � tekintve, hogy egyik vezetője, Vass József prelátus a kormány tagja� volt kormánytámogató álláspontra helyezkedett. A KGSZP és az Egységes Párt között megegyezés jött létre, miszerint egymással szemben nem állítanak jelölteket, ezt azonban nem mindenütt tudták érvényre juttatni.[18] Ezzel a KGSZP monopolhelyzetbe került a kereszténypártok között, aminek következménye a választási eredményben is megmutatkozott. A párt 35 m andátummal a második legnagyobb �frakciót� alkotta a képviselőházban. Az Egységes Párt 170 képviselővel rendelkezett A fennmaradó 40 helyen 6 párt és 10 független képviselő osztozott.[19] (Itt említendő meg, hogy ekkor állt helyre a törvényhozás kétkamarás volta, képviselőházzal és felsőházzal. Ez utóbbi helyeit többféle módon töltötték be. Helyet kaptak

benne egyházi vezetők is) A �20-as évek végén a gazdasági válság a politikában is éreztette hatását. A kedvezőtlen szociális helyzet miatt előretörtek az agrár- és baloldali pártok, jóllehet a kormány mindent megtett ennek megakadályozására. A válság közepén, 1931 j únius 28-30-án megtartott választásokon is a kisgazdák jelentették a legnagyobb kihívást a kormánypárt számára (természetesen győzelmi esélyek nélkül): a párt azonban mindössze 10 képviselőt tudott a Házba juttatni az Egységes Párt 157 képviselőjével szemben. A keresztények csoportjában is jelentkeztek a különbségek. Most már 4 ilyen színezetű párt jutott mandátumhoz. Közülük a legjelentősebb volt a kormánytámogató KGSZP, amely 32 mandátumot szerzett. A Keresztény Ellenzék 2, a Keresztény Szociális Párt és a K eresztény Gazdasági Ellenzéki Párt pedig 1-1 mandátumot szerzett.[20] A �30-as évek elején jelentős változások történtek a

magyar politikai életben. A kormányfő 1932-ben Gömbös Gyula lett, aki határozott lépéseket tett a gazdasági válság leküzdésére, ami sikerrel járt, bár programja nagy része nem valósult meg. Hatékonyan használta fel a közigazgatást, illetve átszervezte a kormánypártot, amely ekkortól kezdve a Nemzeti Egység Pártja nevet viselte. Erőteljesen meglovagolta a radikálisabb hangokat Reformprogramja megvalósításához elérte a Ház feloszlatását, és az előrehozott választások kiírását. A 1935. á prilis 6-7-én tartott választásokon a NEP diadalmaskodott, a KGSZP viszont katasztrofális vereséget szenvedett, az előző választás 34 képviselője helyett csak 14 került a parlamentbe. Bár szavazóinak száma jelentéktelen arányban csökkent, az ellenzékbe vonult pártot egyhangú mandátum már nem illette meg. Pozícióikat csak a fővárosban és környékén sikerült megőriznie. A kormánypárt� a kisgazdákhoz hasonlóan �

differenciáltan kezelte a kereszténypárti jelölteket. Hét egyéni képviselői hely közül ötöt úgy sikerült megszereznie, hogy a kormánypárt nem állított ellenfelet, a NEP tulajdonképpen támogatta a kereszténypárti jelölteket. A legitimista néppárt 1 mandátumával teljes kudarcot vallott, ahogy a Keresztény Ellenzék sem tudta növelni egyetlen mandátumát.[21] 1936 decemberében az egyre gyengülő keresztény pártok egy új párt megalakulását határozták el. 1937 január 26-án gróf Zichy János, a K GSZP elnöke a p árt budapesti irodájába hívta össze pártja képviselőházi és felsőházi tagjait, a Keresztény Ellenzék 2 és a Nemzeti legitimista Néppárt 1 képviselőjét, illetve pártonkívülieket. A résztvevők kimondták az Egyesült Keresztény Párt megalakítását. Elnöke Zichy János lett, alelnöke pedig gróf Esterházy Móric és Csilléry András. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az új párthoz csatlakozott a Keresztény

Községi Párt is (erről bővebben a következő alfejezetben). A képviselőházban az új pártnak 21 képviselője volt. A párt �alcímeként� a keresztény Gazdasági és Szociális Néppárt elnevezést használták. A párt ellenzéki és legitimista volt, a kommunizmussal szembeni összefogás érdekében lehetségesnek és szükségesnek tartották a jobboldallal való szövetséget is. Az 1939-es választásokon az új keresztény formáció most ismét egyedüli keresztény pártként került be a Parlamentbe, viszont mindössze 4 mandátummal. A kormánypárt (ekkor Magyar Élet Pártja) listáján további 4 keresztény képviselő futott be, így a korszak utolsó törvényhozásában 8-an reprezentálta a politikai katolicizmust.[22] II. 3 Parlamenten kívüli keresztény pártok A kereszténypárti politizálást nemcsak azon pártok jelentették, amelyek a nemzetgyűlésben, illetve a képviselőházban mandátummal rendelkeztek, hanem azok is, melyek oda nem

tudtak bejutni, vagy egy ciklus után kiszorultak onnan. Természetesen körükben még gyakoribb volt a változás (névváltás, kiválás vagy beolvadás), ezért szinte lehetetlen őket felsorolni. Mindenképpen szólni kell viszont a Keresztény Községi Pártól, amely az országos politikában nem vett részt, a budapestiben viszont meghatározó szereppel bírt. E párt volt a politikai katolicizmus fővárosi�megtestesülése�, a kormánytámogató keresztény párt budapesti leágazása. 1920 derekán a fővárosban is megtörtént az alkotmányos viszonyok helyreállítása. A kezdeményezést a volt néppárti vezetők ragadták magukhoz (Ernszt Sándor, Sipőcz Jenő). Az 1920. július 11-12-én tartott fővárosi törvényhatósági választásokon a keresztény irányzat Egyesült Keresztény Pártok néven indult, és a szavazatok 71,5 %-át kapta meg. Legnagyobb arányban a női szavazók voksoltak rájuk. 1920. július 14-én alakult meg a Keresztény Községi

Párt a választásokon induló keresztény pártokból. Ideiglenes elnöke Szmrecsányi György lett A párton vezetésében azonban már egy hét múlva változás következett be, amely a keresztényszocialista szárny háttérbe szorulását jelentette. Az új pártelnök Wolff Károly lett (aki haláláig töltötte be e posztot), alelnökök pedig Csilléry András és Usetty Ferenc. Emögött egy megkötött kompromisszum állt: Wolffék lemondtak az országos politikában való részvételről, amit átengedtek az agrárius bázissal rendelkező Ernsztéknek. Ernszt viszont átengedte a fővárosi politizálást Wolffnak, és kölcsönösen támogatásukról biztosították egymást. A párt programja egyesítette magában a néppárt felekezeti politikáját, a keresztényszocialista elveket (ez volt a dominánsabb), de kiegészült a�nemzeti gondolat� jelszavaival. A párt a keresztény középosztályt, a városi közép- és kispolgárságot kívánta

megszólítani.[23] A párt teljes fennállása alatt nem fogalmazott meg tételes pártprogramot. A program a vezérek, főként Wolff Károly beszédei voltak.[24] A Keresztény Községi Párt a Horthy-korszakban a szavazatok negyedét-harmadát szerezte meg a fővárosi törvényhatósági választásokon, s ezzel � a kormánypárttal kötött paktum révén � vezető szerepet vitt Budapest irányításában. Wolff Károly 1936-ban bekövetkezett halála után Csilléry András lett az elnöke. A párt a�30 -as évek második felében bomlásnak indult, s 1939 elejére megszűnt, amiben a kormánypárt is jelentős szerepet játszott. A kormánypárt fővárosi frakciója és a Keresztény Községi Párt jobbra tolódott maradékának egyesüléséből jött létre a Magyar Élet Keresztény Községi Pártja, mely a H orthy-korszak végéig irányította a fővárost.[25] II.4 Legitimizmus Röviden szólni kell a legitimizmusról is, mint a politikai katolicizmus

sajátos� közjogi színezetű � megjelenési formájáról. A legitimizmus pártok felett álló mozgalom volt, amelynek tagjait csak a jogfolytonosság hirdetése, illetve a királykérdés legitim megoldásának szorgalmazása kötötte össze (vagyis IV. Károly, majd Ottó főherceg trónra ültetése), ugyanakkor erős keresztény ideológiai töltettel rendelkezett az irányzat. A legitimizmust hirdető politikusok általában maguk is tagjai voltak valamilyen pártnak: elsősorban a keresztény ellenzéki vagy kormánytámogató pártokról van szó, de a detronizáció 1921-es kimondásáig a kormánypártban is jelen voltak híveik. Legitimista irányzatú lapnak tekinthető a Magyarság, az Ujság, a Nemzeti Ujság, az Új Nemzedék, a Népakarat, de ide sorolható a Vasvármegye és a Zalamegyei Ujság is. Legitimistának tekinthető mindaz, aki a jogfolytonosság elvét és a királykérdésben a legitim megoldást szorgalmazta, vagy rendszeresen részt vett valamilyen

legitimista rendezvényen. Az irányzat vezetői néhány jól körülhatárolható társadalmi csoportból kerültek ki. Legnagyobb számban arisztokratákat találunk köztük: Apponyi Albert, Andrássy Gyula, Zichy János és Aladár, Cziráky József és György, Sigray Antal, Károlyi József, Hunyady József. Ők mind grófok, de ide sorolható őrgróf Pallavicini György, vagy báró Kray István és báró Szterényi József is. Jelentős számmal találunk a legitimisták között papokat: gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspök, gróf Zichy Gyula kalocsai érsek, Nemes Antal címzetes püspök, Griger Miklós bicskei plébános, Pehm (később Mindszenty) József zalaegerszegi apátplébános. A legitimista lapok szerkesztői is ide sorolhatók: Milotay István, Pethő Sándor, Lingauer Albin, Boross Imre, Movik Zsigmond, Tóth László. Vannak legitimisták a hadseregben is: Inselt tábornok, Schayb Viktor nyugalmazott vezérkari ezredes, Keresztes Arthur vezérkari

ezredes, Ostenburg-Moravek Gyula ezredes, Schnitzler Gusztáv ezredes, Noszlopy Gáspár őrnagy. Az értelmiségből ide sorolható Rakovszky István, Gratz Gusztáv, Vargha Gábor. Legitimista volt Friedrich István gyáros is Itt kell szólni a tömegbázisról is, ami véleményem szerint szoros kapcsolatban van a Habsburg�magyar viszonnyal. A magyar nép történelme során szabadságharcait a Habsburgok ellen vívta. A magyar törvényhozás háromszor mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását (sokat vitatkoztak arról a korban, hogy jogos volt-e ez). Mindez mutatja, hogy a royalista, ez esetben Habsburg-párti irányzatnak nehéz dolga van Magyarországon. Ugyan gyakran túlértékelik a legitimizmus támogatottságát, akár kormányzati, akár legitimista oldalról, de valójában az ország lakosságának csak kis része van mellettük. Ezt mutatják egyrészt a választási eredmények, másrészt az időnként előforduló értékelések. A Népakarat című hetilap

az 1925-ben megemlíti, hogy a legitimizmus ügyét nemcsak arisztokratáknak kellene hirdetni. (A lap hozzáteszi, hogy a népben is van hajlam a legitimizmusra)[26] A kormány részéről pedig Bethlen István egy interpellációra válaszolva 1927-ben kifejti, hogy a legitimizmus nem rendelkezik olyan széles társadalmi bázissal, hogy a fennálló helyzetet meg tudja változtatni.[27] Mindez arra utal, hogy a magyarországi legitimizmus támogatottsága kicsi. A magyarországi legitimizmus 3 korszakra osztható. Első időszaka 1918-tól 1921�22-ig tart Az 1921�22-es korszakhatárt településnevekkel lehet megadni: Budaörs, Tihany, Funchal. A király második visszatérési kísérlete során fegyverrel próbálta meg visszaszerezni trónját. A polgárháború rémét felidéző 1921. október 23-i budaörsi csata után azonban híveivel együtt Tihanyba szállították, ahol házi őrizetben tartották, majd Madeira szigetére vitték, amelynek fővárosában, Funchalban

1922. április 1-én elhunyt Jómagam inkább ez utóbbi dátumot tekintem fordulópontnak. IV Károly halálával ugyanis hívei azt a személyt veszítették el, aki a Szent Koronát viselte. A legitimistáknak Károly fiára, az akkor még kiskorú Ottó főhercegre kellett építeniük politikájukat. Mindez szerepük csökkenéséhez vezetett, míg a legitimizmuson belül a harcos királypártiság (vagyis a trón betöltésének�puccs -szerű� módja) végleg háttérbe szorult. 1932 szintén korszakhatárnak tekinthető. Horthy kormányzó 1932 október 1-én Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek. Ő a szabad királyválasztók egyik vezéralakja, ezért a legitimisták esküdt ellensége. Neki nagy szerepe volt abban is, hogy Budaörsnél lövettek a király csapataira. Gömbössel a hazai szélsőjobboldal megszerezte első kormányzati pozícióját, kezdetét vette a radikalizmus és a faji politika megerősödése. � Gömbös Mussolini és Dolfuss példáját

követve� egy korporatív társadalmi �gazdasági�politikai rendszert akart kiépíteni. Személye és lépései ellen a legitimisták �ősi az alkotmány� védelme érdekében tiltakoztak.5[28] Ennek jegyében hozta létre Griger Miklós a Nemzeti Néppártot � amely kifejezetten legitimista alapon állt �, később pedig más pártokkal is hajlandóak voltak együttműködésre Gömbös törekvései ellen. (Ide kívánkozik az is, hogy 1932 körül a legitimisták elvesztették vezetőiket: 1929-ben Andrássy Gyula, 1931-ben Beniczky Ödön és Rakovszky István, 1933-ban Apponyi Albert, 1934-ben Károlyi József távozott az élők sorából.) A diktatórikus törekvésekkel szemben a �30-as években még egyszer fellángol a legitimista mozgalom. Ekkor az ősi alkotmány védelme kerül előtérbe 1934 nyarán a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, a Nemzeti Legitimista Néppárt és a párton kívüli legitimisták megegyeztek abban, hogy minden fontos

politikai kérdésben egyeztetik álláspontjukat. E gondolat jegyében rendezték megy Sigray Antal legitimista vezető politikus körmendi képviselői beszámolóját 1934. augusztus 12-én Sigray képviselői beszédében felhívta a figyelmet a diktatúra veszélyére, amellyel szemben � mint mondta � az ősi alkotmány nyújthat védelmet. Kijelentette, hogy létre kell hozni egy alkotmányvédő közös frontot, amely megmentheti az országot a leselkedő diktatúrától. A különböző pártállású felszólalók � Rassay Károly, Tobler János, Gratz Gusztáv, Huszár Károly � a nemzeti egység, az alkotmányvédelem fontosságát hangsúlyozták. Formális szervezet létrehozására azonban nem került sor.[29] Az évtized végén revíziós sikerek megerősítik a kormánypárt helyzetét, ezzel együtt ellehetetlenítik a legitimista irányzatot. Politikusaik egyre inkább háttérbe szorulnak, az irányzat lehanyatlik. Életben maradt vezetőiket az

országot 1944 márciusában megszálló németek, majd októbertől a hatalmat megragadó nyilasok is üldözik.[30] III. A �népi demokrácia� kor szaka 1943-44 folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy Németország és szövetségesei el fogják veszíteni a háborút, s így fel kellett készülni a következő évekre. Már 1943 augusztusában, egy Győrben, Apor Vilmos megyéspüspök védelme alatt katolikus szervezetek részvételével tartott titkos konferencia elhatározták egy szervezet létrehozását, amely a későbbi Demokrata Néppárt előzményének tekinthető. Ez volt a Katolikus Szociális Népmozgalom, melynek ügyvezetője a jezsuita Kerkai Jenő, szellemi vezére Kovrig Béla volt. A szervezet célja az volt, hogy a katolikus szervezkedés új és hitelképes programmal jelentkezzen a háború után. A pártalakulás szükségessége is felvetődött, bár ezt fékezte, hogy a gróf Zichy János vezette, a kormánypárttal együttműködő kereszténypártot

a katolikus klérus nem volt hajlandó ejteni, elfogadhatatlannak tartotta volna egy rivális katolikus párt megjelenését. 1943-44 fordulóján már erőteljesebben merült fel az egyház érdekeinek védelme és társadalompolitikai programjának megvalósítása érdekében a pártalakítás ötlete. Abban egyetértettek a résztvevők, hogy a katolikus szervezetektől független szervezettel kell rendelkeznie, de tömegbázisát a mozgalom szolgáltassa. A klerikalizmus látszatát elkerülendő abban is egyetértettek, hogy papok ne vegyenek részt a szervezésben. Ettől függetlenül Kerkai Jenőt az új párt vezetőjének tekintették. Apor püspök vállalta, hogy a püspöki karban szószólója lesz az új pártnak. Az ő ajánlására unokaöcsét, gróf Pálffy József kormánypárti képviselőt jelölték a megalakítandó Keresztény Demokrata Néppárt elnökének. Pálffy a német megszállás után, 1944 májusában tagja lett a Magyar Frontnak, melyben a

kommunisták és a szociáldemokraták mellett a Kisgazdapárt és a legitimista Kettős Kereszt Szövetség is tagja volt. A Keresztény Demokrata Néppárt formális megalakítására 1944. okt óber 13-án került sor Előtte Pálffy és Kovrig Béla felkereste Serédi prímást, hogy rávegye az új párt támogatására. Serédi � érzékelve az országot fenyegető veszélyt � megadta támogatását, ezzel ejtette az Egységes Keresztény Pártot. Az új párt igazgató bizottságába meghívták Barankovics Istvánt, a németek által betiltott Magyar Nemzet főszerkesztőjét. A párt teljes egészében elfogadta a Katolikus Szociális Népmozgalom eszméit, és követelte a háborúból való kiválást (e célból Horthynak is memorandumot nyújtottak át). Időközben azonban a nyilasok lecsaptak a párt vezetőségére, és több személyt letartóztattak. A demokratikus élet színtere a nyilas hatalomátvétellel, majd Budapest ostromával Szegedre, majd Debrecenbe

tevődött át. A megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontból a KDNP kimaradt, mert vezetője, Pálffy Budapesten rekedt. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök jóváhagyásával a párt 1945. január 21-én Szegeden hivatalosan is zászlóbontást tartott Február 1-én nyomtatásban megjelent ötpontos programjuk is. A pártban ekkor már személyi problémák is keletkeztek: Pálffy József rokoni kapcsolatban állt Pálffy Fidél nyilas miniszterrel, ami rontotta pozícióit a demokratikus újságírói gyakorlattal rendelkező Barankoviccsal szemben, aki ekkor a párt főtitkára lett. Ráadásul Rákosi már ekkor támadni kezdte az új pártot. A klérus is megosztott volt: a veszprémi püspök, Mindszenty elsősorban a Kisgazdapárt támogatását sürgette, Czapik Gyula egri érsek a (nevéből a Keresztény jelzőt elhagyó) Demokrata Néppárt mellett szólt. Mindszenty (aki októberben az ország prímása lett) ugyanakkor Sulyok Dezsőt látta volna szívesen

a párt élén, ami visszatetszést keltett Barankovicsban. A pártok ekkor már a megmérettetésre készültek. Az 1945 évi VIII törvény értelmében minden pártnak, amely nem volt tagja a koalíciónak, az Országos Nemzeti Bizottságtól kellett engedélyt kérnie az október 7-i budapesti törvényhatósági és a november 4-i országgyűlési választásokon való induláshoz. A Demokrata Néppárt nevében két kérvény futott be szeptemberben az ONB-hez, kérve a párt működésének elismerését: Pálffyé és Barankovicsé. A Bizottság szeptember 17-én Barankovicsék kérelmét fogadta el, Pálffyét és a S chlachta Margit által beadott kérelmet a Keresztény Női Tábor megalakítására elutasította. A DNP a választásokon azonban mégsem indult. Fő indokuk az volt, hogy kevés idő áll rendelkezésre a kampányhoz, ezért inkább a Kisgazdapárt támogatására szólították fel híveiket (ezt tette a püspökkari konferencia is). A háttérben azonban ott

állt az az ok is, hogy a konzervatív Mindszenty inkább a Pálffy-féle erőket támogatta, nem pedig a földreformot elfogadó, és progresszív nézeteket valló Barankovicsékat. Varga Béla katolikus papnak, a Kisgazdapárt budapesti elnökének közbenjárására a Demokrata Néppárt a budapesti Városházán és a P arlamentben 2-2 helyett kapott a Kisgazdapárt listáiról. E személyeken kívül több olyan tagja is volt a Kisgazdapártnak, akik korábban a DNP tagjaiként politizáltak. A koalíciókötés sikeres volt: a Kisgazdapárt a fővárosban 51, az országgyűlési választáson 57 %-ot ért el. Hiába szerzett abszolút többséget a Kisgazdapárt, szovjet követelésre koalícióra kellett lépnie a baloldallal. A kommunista párt nyomására az államhatalmi szervek megkezdték a n em kommunista szervezetek felszámolását. 1946 j úliusában Rajk László belügyminiszter 220 egyesület feloszlatását rendelte el; köztük volt a K ALOT, a

Cserkészszövetség és számos katolikus szervezet. 1947 tavaszán Kovács Béla kisgazda politikust a Szovjetunióba hurcolták, a miniszterelnöknek és a házelnöknek is menekülnie kellett az országból. Szintén emigrált Pálffy József, aki ekkor az önmagát feloszlatott Szabadság Párt képviselője volt. A terror légkörében megfélemlített Nemzetgyűlés új választójogi törvényt fogadott el 1947. július 23-án. Az 1947 XXII tc szűkítette a választók és választhatók körét, illetve indokolatlan előnyt biztosított a koalíciós pártoknak az országos lajstromra leadott szavazatok és mandátumok elosztásában. A DNP-nek döntenie kellett, hogy vállalja-e a választásokon való indulást. A szétvert és megfélemlített Kisgazdapárttól nem remélhetett győzelmet a jobboldal, ezért a DNP végül az önálló indulás mellett döntött, egyúttal megkísérelte befogadni a Kisgazdapárt katolikus szárnyát. Ehhez azonban Barankovicsnak meg

kellett egyeznie Mindszentyvel. A szerzetesek közreműködésével megindult egyeztető tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, mivel a hercegprímás túlzottan szerette volna befolyását érvényesíteni a pártban. A Demokrata Néppárt szinte minden eszköz � így országos sajtó � nélkül, kevés plakáttal és szórólappal vágott bele kampányába. Barankovics felismerte, hogy pártja leginkább vidéken számíthat sikerre, ezért inkább ott kampányolt (a kereszténydemokrácia elveit összefoglaló programját Győrben mondta el). Legtöbb választási gyűlésüket a Nyugat-Dunántúlon tartották. Az ország 16 választókerületéből csak két helyütt, Jász-Nagykun-Szolnok megyében (a jelöltek alkalmatlansága miatt), illetve az Esztergom-Komárom-Fejér választókerületben (Mindszenty egyházmegyéje miatt) nem indult a párt. A püspöki kar többsége azonban jóindulattal viseltetett irántuk. Az 1947. a ugusztus 31-én megtartott

választáson a r engeteg csalás ellenére a Demokrata Néppárt az MKP mögött a második legtöbb voksot kapta (16,4 %), ám az ún. pr émiummandátumok, a töredékszavazatok elosztása miatt visszacsúszott a negyedik helyre A párt 60 fős frakciója az alábbi helyekről került a Parlamentbe: Baranya-Tolna 6, Somogy 5, Zala 8, Vas 6, Győr-Moson-Sopron 6, Veszprém 4, Nagy-Budapest 3, Pest-Pilis-Solt-Kiskun és BácsBodrog 4, Csongrád-Csanád 1, Békés 1, Hajdú-Bihar 1, Szabolcs-Szatmár-Bereg 4, BorsodGömör-Abaúj-Zemplén 3, Heves-Nógrád-Hont 5 és az országos lajstromról 3 (Bálint Sándor, Barankovics István és Ugrin József). (A Keresztény Női Tábor 4 képviselőt küldhetett a Házba.) A DNP frakciója Hévízen tartott alakuló ülésén a parlamenti magatartás eldöntése váltott ki vitát. Barankovics a�nem megalkudni, de n em provokálni� álláspontja győzött, ám a keményebb parlamenti fellépést sürgetők 1948 tavaszán kiléptek a

pártból. A DNP az Országgyűlés valamennyi lényeges vitájában kifejtette álláspontját, s ha a frakcióegyeztetéseken voltak is fennakadások, a t ényleges hozzáállás mindig a párt programjának szellemében történt. A párt napjai azonban meg voltak számlálva. Már 1947 nove mberében megsemmisítette a Választási Bíróság a szintén ellenzéki Magyar Függetlenségi Párt mandátumait, a belügyminiszter pedig feloszlatta a pártot. Miután 1948 nyarán az MKP magába olvasztotta a szociáldemokrata párt maradékát, Rákosi novemberben�az akkor éppen aktívabb � Demokrata Néppártot a�fasizmus legális búvóhelyének� nevezte. A DNP és a Magyar Radikális Párt az ellenzéki együttműködés koordinálására megalakította a Radikális Demokrata Pártszövetséget. A pártot és annak tagjait az új miniszterelnök, Dobi István 1948 december 14-ei bemutatkozó beszédében is megfenyegette. A vádakat Barankovics visszautasította, de

érzékeltette, hogy a p árt parlamenti munkában való részvételére eredeti elvei feladása nélkül nincs lehetőség. A januári parlamenti munkában, Mindszenty december 26-i letartóztatását követően már nem vett részt. Rákosi 1949 j anuárjában, utolsó találkozásukkor közölte Barankoviccsal, hogy �a Néppárt sorsa eldőlt�, de még rá akarta venni, hogy nyilvánosan ítéljék el a letartóztatásban lévő hercegprímást. Miután erre nem volt hajlandó, feleségével és két társával együtt, az amerikai követség kiutasított titkárának kocsijával elhagyta az országot. Példáját számos képviselőtársa, illetve Schlachta Margit, a KNT vezetője is követte. A párt főtitkára távozása után kézbesített levélben értesítette az Országgyűlés elnökét a párt feloszlatásáról. A Ház március 10-i ülésen a DNP megszűnését tudomásul vette. (Meg kell említeni, hogy a rendszer egyedüli ellenfelének ekkor már csak az

egyházat tekintette, amelyre le is sújtott. Számos egyházi vezetőt és papot bebörtönöztek, az egyházi intézményeket államosították, a templomba járókat üldözték, zaklatták.) A Néppárt megjelenése a magyar közéletben és 1947-es sikere felzárkózást jelentett a háború utáni Európa újjáépítésében döntő szerepet betöltő nyugat-európai pártok eszmevilágához � sajátosan magyar változatban. A Néppárt előretörése a katolikus-szociális reformmozgalom és a protestáns testvérszervezetek előkészítő munkájának volt a gyümölcse. A DNP 18 hónapos ellenzéki szerepe, kitartása az erkölcsileg vállalható határig kelet-közép-európai viszonylatban is történelmi eseménynek számít.[31] IV. 1956 A kereszténydemokrata elvek mentén történő politizálás újabb lehetősége az 1956-os forradalom idején következett el. Nagy Imre miniszterelnök október 30-án � szovjet jóváhagyással � sorsdöntő bejelentést tett:

Magyarországon megszűnik az egypártrendszer, �a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira� helyezik. Még ezen a napon a h onvédség rétsági alakulata Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy vezetésével a kormány utasítására felsőpetényi házi őrizetéből kiszabadította Mindszenty József hercegprímást. A Magyar Dolgozók Pártja helyett létrejött az MSZMP, és sorra alakultak újjá a történelmi pártok. kereszténydemokrata színezettel 3 pá rt is alakult A Demokrata Néppárt 1947-ben megválasztott képviselői közül Farkas Dénes, Keresztes Sándor és mások október 30-án kezdték meg a párt újjászervezését. A DNP képviselői újra felajánlották szolgálatukat az ország megmentése érdekében lényegében annak a k ereszténydemokrata programnak a szellemében, amit 1947 augusztusában elfogadtak és megszavaztak. Dr. Varga Endre 1956 nove mber 1-én rádióban

jelentette be a K atolikus Néppárt működésének megkezdését. Ők Mindszenty hercegprímás szellemében kívánták �rend, a a biztonság, a b éke helyreállítását, a m egbékélést és a m egbocsátást, de ugyanakkor a s zilárd erkölcsi alapokon épülő jogrend keretében a bűnösök és cinkosok félreállítását. De nem az elvakult bosszú, hanem a keresztény humanitás jegyében�. A Keresztény Demokrata Néppárt október 31-én alakult újjá. A meglehetősen bizonytalan összetételű párt sajtóértesülések szerint arra vállalkozott, hogy�felekezeti különbség nélkül minden magyar embert, aki a keresztény etikát magáévá teszi, szívesen lát soraiba. Egyetlen feltétel, hogy a jelentkező mind az elmúlt Rákosi-Gerő korszak, mind a fasizmus bűneiben teljesen bűntelen legyen�. A forradalom utolsó napjaiban zászlót bontó kereszténydemokrata erőknek és pártoknak a jövőre vonatkozó elképzeléseit mintegy összegezte a Jézus

Szíve Szövetség november 3-án megjelenő lapjának, a Szívnek Mit akarunk? című vezércikke. Mint hangsúlyozta,�arra kell törekedni, hogy az értelmiség, ipari munkásság és parasztság közelebb kerüljön egymáshoz, és az a szellem állandósuljon, amely a csodaszámba menő forradalom napjaiban megvalósult�. Mindannyian kívánták a semlegesség deklarálását, a parlamenti demokráciát, a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását, a magántulajdon védelmét. Egyikük sem kívánta a visszatérést a másodiki világháború előtti társadalmi rendhez, sőt bizonyos �népi demokratikus� vívmányokat is elfogadtak, mint pl. a bányák, bankok és gyárak államosítása vagy a földreform. November 3-án este 8-kor a rádióban elhangzott Mindszenty hercegprímás beszéde. A magyar egyházfő kijelentette, hogy békében kell élnünk szomszédainkkal, illetve a két nagyhatalommal. Elfogadta a fennálló társadalmat, de elvetett minden

együttműködést a �bukott rendszer örököseivel�. Legsürgősebb teendőként a hitoktatás szabadságának azonnali visszaállítását, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását jelölte meg.[32] Tényleges kibontakozásra azonban nem nyílott lehetőség. A forradalmat elsöpörte a szovjet hadsereg és magyar csatlósainak fegyveres túlereje. V. Epilógus: a rendszerváltoztatás A kereszténydemokrata és keresztényszociális nézetrendszer a�80-as évek végén kapott új, történelmi lehetőséget. A rendszerváltoztatás során számos történelmi párt alakult újjá, köztük az egykori Demokrata Néppárt Kereszténydemokrata Néppárt néven (1989. szeptember 30- án). Új pártok is alakultak, melyek magukénak vallották a modern kereszténydemokrata értékeket (is). A legjelentősebb ilyen erő az 1987 szeptember 27-én alakult Magyar Demokrata Fórum volt, melyben a népi-nemzeti, a nemzeti

liberális, a konzervatív és a kereszténydemokrata ideológia élt egymás mellett. Az ideológiai letisztulás során a KDNP inkább keresztényszocialista irányba mozdult el, majd a radikális jobboldaltól a baloldalig vezető útját követően lényegében tagság és szavazóbázis nélküli kirakatpárttá vált. Az MDF pedig � a sorozatos szakadások, kiválások után � részben kereszténydemokrata, részben konzervatív pártként jellemezhető. S azóta is, meggyöngülve ugyan, de a magyar pártrendszer egyetlen, hiteles kereszténydemokrata pártja. Jegyzetek [1] Meg kell jegyezni, hogy már 1872-ben is létrejött egy nevében a politikai katolicizmusra utaló szervezet, a Katholikus Konzervatív Párt. Programja azonban erősen ókonzervatív volt, abban nyomát sem találjuk a szélesebb tömegbázis megnyerését célzó elképzeléseknek, csak az egyházi hatalom stabilizálására törekedett. Programját lásd: Mérei Gyula: A magyar polgári pártok

programjai (1867-1918). Akadémiai Kiadó Budapest, 1971 144-145 o [2] A politikai katolicizmus Monarchia-beli korszakának bemutatásánál elsősorban a Magyarország története 1890-1918. (Főszerk: Hanák Péter Akadémiai Kiadó Budapest, 1988.) című kétkötetes munka eseménytörténetet és pártrendszert bemutató fejezeteire támaszkodtam, ezért az erre történő hivatkozást nem jelzem külön, csak azt, ahol más szakirodalmat használtam fel. [3] Kettős kötődés. Az Osztrák-Magyar Monarchia (1867-1918) Magyar Kódex-sorozat CDROM Egyháztörténet fejezet [4] A párt programját bővebben lásd Mérei Gyula: i.m 148-149 o [5] Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Osiris Kiadó Budapest,1998 88 o [6][6] Kettős kötődés. Az Osztrák-Magyar Monarchia (1867-1918) Magyar Kódex-sorozat CD-ROM. Egyháztörténet fejezet [7] Enyedi Zsolt: i.m 109 o [8] Programját bővebben lásd Mérei Gyula: i.m 174-176 o [9] Enyedi Zsolt: i.m 109 o [10] Gergely Jenő:

Magyarország története 1919 őszétől a II. világháború végéig IKVA Budapest, 1991. 65-75 o [11] Gergely Jenő�Pritz Pál: A trianoni Magyarország. Tudomány � Egyetem sorozat Vince Kiadó. Budapest, 1998 39 o [12] Gergely Jenő: A politikai katolicizmus átrendeződése a bethleni konszolidáció első felében (1923-1926). In: Századok 1990/5-6 sz 670 o [13] L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918-1945 Történelmi Figyelő Könyvek 3 Multiplex Média Debrecen. Debrecen, 1995 81-82 o [14] Pölöskei Ferenc-Gergely Jenő-Izsák Lajos: 20. századi magyar történelem 1900-1994 Korona Kiadó. Budapest, 1997 138-139 o [15] Gergely Jenő-Glatz Ferenc-Pölöskei Ferenc: Magyarországi pártprogramok 1919-1944. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1991. 59-60, 80-82 és 85-86 o [16] Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000 I-III kötet Napvilág Kiadó. Budapest, 2001 38 o [17] Pölöskei Ferenc�Gergely Jenő�Izsák Lajos: i.m

159-160 o [18] Gergely Jenő: A politikai katolicizmus átrendeződése a bethleni konszolidáció első felében (1923-1926). In: Századok 1990/5-6 sz 691-700 o [19] Hubai László: i.m 46 o [20] Uo. 51 o [21] Uo. 59 o [22] Uo. 68 o [23] Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1903-1923. Akadémiai Kiadó Budapest, 1977. 157 o [24] Uő.: A keresztényszocializmus Magyarországon 1924-1944 Typovent Kiadó Budapest, 1993. 45 o [25] Uo. 144 o [26] Népakarat, 1925. június 281 o [27] Vasvármegye, 1927. december 1 3 o [28] Hóbor József: Pehm (Mindszenty) József, a legitimizmus zalai apostola. In: Horváth Csaba (szerk.): Konfliktus, konszenzus, kooperáció II Országos Politológus Vándorgyűlés Pécs. 1996 � 1997 163 o [29] Pölöskei Ferenc�Gergely Jenő�Izsák Lajos: i.m 233 o [30] A legitimizmusról lásd bővebben: Kardos József: Legitimizmus. Legitimista politikusok Magyarországon a két világháború között. Korona Kiadó Budapest, 1998 ill:

Kuglics Gábor: Legitimizmus Vas megyében 1922-1932. Szakdolgozat Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola. Szombathely, 1998 [31] Elmer István: A Keresztény Demokrata Néppárt, majd Demokrata Néppárt története (1944-1949). In: Az idő élén jártak Kereszténydemokrácia Magyarországon (1944-1949) Barankovics István Alapítvány. Budapest, 1996 95 -111 o A párt választási eredményeiről bővebben lásd Hubai László: i.m [32] Pölöskei Ferenc�Gergely Jenő�Izsák Lajos: i.m 327-332 o