Philosophy | Studies, essays, thesises » Edith Eva Eger - Az ajándék, 12 életmentő lecke

EDITH EVA EGER AZ AJÁNDÉK 12 ÉLETMENTŐ LECKE Fordítás: Mesterházi Mónika, A klienseimnek. Önök a tanáraim Önök adtak bátorságot, hogy visszatérjek Auschwitzba, és elkezdjem az utamat a megbocsátás és a szabadság felé. Önök inspirálnak az őszinteségükkel és a bátorságukkal 1 Bevezetés KINYITNI A TUDATUNK BÖRTÖNÉT Egy haláltáborban tanultam meg élni 1944 tavaszán tizenhat éves voltam, és a szüleimmel meg a két nővéremmel Kassán éltünk, Magyarországon. Mindenfelől a háború és az előítélet jelei vettek körül minket. A sárga csillag a kabátunkra tűzve A magyar nácik – a nyilasok –, akik elfoglalták a régi lakásunkat. A hírek a frontokról és az Európa-szerte terjedő német megszállásról. A szüleim riadt pillantásai az ebédlőasztalnál. A szörnyű nap, amikor kitettek az olimpiai tornászcsapatomból, mert zsidó vagyok. De engem akkoriban a szokásos boldog kamaszizgalmak kötöttek le. Szerelmes voltam

Erikbe, az első barátomba, a magas, intelligens fiúba, akit egy olvasókörben ismertem meg. Az első csókunk járt a fejemben, és az új kék selyemruhámban gyönyörködtem, amit apám nekem tervezett. Észrevettem, hogy fejlődök a balett-és gimnasztikai stúdióban, és tréfálkoztam Magdával, a gyönyörű nagyobb nővéremmel, és Klárával, aki a budapesti Konzervatórium hegedű tanszakára járt. Aztán minden megváltozott. Egy hideg áprilisi hajnalban a kassai zsidókat összegyűjtötték, és bezárták egy régi téglagyárba a város peremén. Pár héttel később Magdát, a szüleimet és engem felszállítottak egy marhavagonra, és elindítottak Auschwitzba. A szüleimet az érkezésünk napján megölték a gázkamrákban. Auschwitzban az első éjszakán arra kényszerítettek, hogy táncoljak Josef Mengele SS-tiszt, a Halál Angyala előtt, aki a frissen érkezetteket szelektálta aznap a rámpán, és anyámat a halálba küldte. „Táncolj nekem!”

– parancsolta, én meg ott álltam a barakk hideg betonján, halálra dermedve. A tábori zenekar odakint rázendített a Kék Duna keringőre. Eszembe jutott anyám tanácsa: Senki el nem veheti tőled, amit a fejedbe raksz – behunytam a szemem, és visszavonultam a belső világomba. A tudatomban már nem voltam haláltáborba zárva, nem fáztam, nem éheztem, nem hasított szét a veszteség. A budapesti Operaház színpadán álltam, és Júlia szerepét táncoltam Csajkovszkij balettjében. Ebből a belső menedékből kényszerítettem a karomat, hogy felemelkedjen, és a lábamat, hogy pörögjön. Összeszedtem minden erőmet, hogy táncoljak az életemért. 2 Auschwitzban minden pillanat a földi pokol volt. De Auschwitz volt a legjobb iskolám is. A veszteségnek, a kínzásnak, az éhezésnek és a halál állandó fenyegetésének kiszolgáltatva a túlélés és a szabadság olyan eszközeit fedeztem fel, amelyeket azóta is mindennap használok a klinikai

pszichológiai gyakorlatomban, ahogy a magánéletemben is. Most, amikor 2019 őszén ezt a bevezetőt írom, kilencvenkét éves vagyok. 1978-ban doktoráltam klinikai pszichológiából, és több mint negyven éve kezelem a klienseimet terápiás környezetben. Foglalkoztam háborús veteránokkal és szexuális bántalmazás túlélőivel; diákokkal, város-és vállalatvezetőkkel; olyan emberekkel, akik a függőség problémájával vagy szorongással és depresszióval küzdöttek; házastársakkal, akik a nehezteléssel kínlódtak, vagy akik az intimitást szerették volna újra fellobbantani; szülőkkel és gyerekekkel, akik tanulják, hogyan éljenek együtt, és olyanokkal is, akik felfedezik, hogyan éljenek külön. Pszichológusként, anyaként, nagymamaként és dédnagymamaként, a magam és mások viselkedésének megfigyelőjeként, Auschwitz-túlélőként azért állok itt, hogy elmondjam: a legrosszabb börtön nem az, ahova a nácik zártak. A legrosszabb

börtön az, amit önmagam köré építettem. Bár az életünk valószínűleg nagyon különböző, talán érted, mire gondolok. Sokan éljük át, hogy a tudatunkba vagyunk zárva Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza, és gyakran korlátozza az érzéseinket, a tetteinket, és hogy mit tartunk lehetségesnek. A munkám során felfedeztem, hogy miközben a bebörtönző hiteink egyénien jelennek meg és játszódnak le, néhány közös mentális börtön is hozzáad a szenvedéshez. Ez a könyv gyakorlati útmutatást kínál, hogy segítsen megnevezni a mentális börtöneinket, és kifejleszteni az eszközöket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy szabadok lehessünk. A szabadság alapja az erő, hogy dönteni tudunk. A háború utolsó hónapjaiban nagyon kevés választási lehetőségem volt, és megszökni sem tudtam. A magyar zsidók az utolsók közt voltak Európában, akiket a haláltáborokba deportáltak, és az Auschwitzban töltött nyolc hónap után, mielőtt

az orosz hadsereg legyőzte Németországot, a nővéremet, engem és száz más rabot evakuáltak Auschwitzból, és Lengyelországból Németországon át gyalog Ausztriába indítottak. Útközben különféle gyárakban kényszermunkát végeztünk, és vonatkocsik tetején utazva német lőszert szállítottunk, a testünk élő 3 pajzsként védte a rakományt a brit bombák elől. (A britek ettől függetlenül bombázták a vasutat.) Amire a nővéremmel 1945 májusában felszabadultunk Gunskirchenben, egy ausztriai koncentrációs táborban – alig egy évvel azután, hogy foglyul ejtettek minket –, meghaltak a szüleim és szinte mindenki más is, akit ismertem. A hátam beleroppant az állandó fizikai bántalmazásba. Éheztem, sebek borítottak, és alig tudtam megmozdulni, ahogy ott feküdtem egy halom hulla közt; olyanok közt, akik hozzám hasonlóan betegek voltak és éheztek, és a testük nem bírta tovább. Nem tudtam meg nem történtté tenni, amit velem

tettek Nem tőlem függött, hány embert löktek a nácik a marhavagonokba és a krematóriumokba, hogy még a háború vége előtt annyi zsidót és „nemkívánatos személyt” semmisíthessenek meg, amennyit lehet. Nem tudtam változtatni a táborokban meghalt több mint hatmillió ártatlan ember szisztematikus dehumanizálásán és lemészárlásán. Csak annyit tehettem, hogy eldöntöttem, hogyan válaszolok a rémületre és a reménytelenségre. Valahogy volt erőm a reményt választani De Auschwitz túlélése csak az első része volt a szabadsághoz vezető utamnak. Évtizedekig maradtam a múlt foglya A felszínen megvoltam, túltettem magam a traumán, továbbléptem. Hozzámentem Bélához, egy tehetős prešovi család fiához, aki a háború alatt partizán volt, Szlovákia erdős hegységeiben a nácik ellen harcolt. Anya lettem, elmenekültem az európai kommunisták elől, bevándoroltam Amerikába, szinte a semmiből éltem, kiemelkedtem a szegénységből,

és negyvenéves fejjel egyetemre jártam. Középiskolai tanár lettem, aztán visszatértem az iskolába, beiratkoztam mesterképzésre neveléslélektanból, és doktoráltam klinikai pszichológiából. Már az egyetemi képzésem vége felé, mikor a mások gyógyításának elkötelezett híve voltam, és a klinikai gyakorlatomban a legkeményebb esetekkel bíztak meg – és még mindig bujkáltam: menekültem a múlttól, tagadtam a gyászt és a traumát, bagatellizáltam, megjátszottam magam, próbáltam másoknak megfelelni, és tökéletesen végezni a dolgom, és Bélát okoltam a krónikus neheztelésemért és csalódásomért, és úgy kergettem a sikereket, mintha mindenért kárpótolnának, amit elveszítettem. Egy nap megérkeztem a texasi Fort Blissbe, a William Beaumont Katonai Egészségügyi Központba, ahol egy nagy presztízsű klinikai szakmai gyakorlatot vezettem, és felvettem a fehér köpenyem meg a 4 kitűzőm: Dr. Eger, Pszichiátria Tanszék De a

szavak egy pillanatra elhomályosultak, és mintha az állt volna ott: Dr. Eger, imposztor Akkor értettem meg, hogy nem támogathatok másokat a gyógyulásban, amíg magamat meg nem gyógyítottam. Terapeutaként a megközelítésem eklektikus és ösztönös: a belátásorientált és kognitív irányultságú elméletek és gyakorlatok ötvözete. Döntésterápiának nevezem, mivel a szabadság alapvetően a döntésről szól. Miközben a szenvedés elkerülhetetlen és egyetemes, mindig meg tudjuk választani, hogyan válaszoljunk, és arra törekszem, hogy hangsúlyozzam és hadba fogjam a klienseim erejét a döntésre – hogy pozitív változásokat teremtsenek az életükben. A munkám négy pszichológiai alapelvre épül: Először, Martin Seligman és a pozitív pszichológia alapján, a „tanult tehetetlenség” elvére – hogy akkor szenvedünk a leginkább, amikor azt hisszük, hogy nincs hatásunk a saját életünkre: bármit teszünk, semmi nem javít az

eredményen. Akkor teljesedünk ki, amikor munkára fogjuk a „tanult optimizmust” – az erőt, lendületet és képességet, hogy értelmet és irányt adjunk az életünknek. Másodszor, a kognitív-behaviorista terápia alapján, annak megértésére, hogy az érzéseinket és a viselkedésünket a gondolataink teremtik meg. A káros, diszfunkcionális vagy önsorsrontó viselkedés megváltoztatásához a gondolatainkon változtatunk; a negatív meggyőződéseinket felváltjuk azokkal, amelyek a gyarapodásunkat szolgálják és támogatják. Harmadszor, egyik legbefolyásosabb mentorom, Carl Rogers véleménye alapján, a feltétel nélküli pozitív énkép fontosságára. A szenvedéseink nagy része abból a tévképzetünkből ered, hogy nem lehetünk egyszerre szeretetre méltóak és valódiak: ahhoz, hogy mások elfogadjanak és elismerjenek, meg kell tagadnunk, vagy el kell rejtenünk az igazi énünket. A munkám során a feltétel nélküli szeretetet kívánom

kiterjeszteni a klienseimre, és afelé terelni őket, hogy felfedezzék, akkor válunk szabaddá, ha nem viselünk hamis álarcot, és nem mások által előírt szerepeket játszunk, és elvárásokat teljesítünk, hanem önmagunkat kezdjük feltétel nélkül szeretni. Végül annak a megértéséből indulok ki a munkámban, szeretett mentorommal, barátommal és Auschwitz-túlélő társammal, Viktor Frankllal egyetértésben, hogy a legrosszabb élményeink lehetnek a 5 legjobb tanítóink, előre nem látható felfedezéseket katalizálhatnak, és megnyithatnak bennünket új lehetőségek és perspektívák előtt. A gyógyítás, a beteljesülés és a szabadság abból a képességünkből ered, hogy meg tudjuk választani, miként válaszoljunk mindarra, amit az élet hoz, és mindannak, amit megtapasztalunk, jelentést adjunk, és belőle célt nyerjünk – különösképpen a szenvedésünkből. A szabadságot egész életünkben gyakoroljuk – olyan döntés, amit

naponta újra meg újra meg kell hoznunk. Végül a szabadsághoz remény is kell, amit kétféleképpen definiálok: egyrészt annak tudatosítása, hogy a szenvedés, bármilyen rettenetes is, átmeneti, másrészt a kíváncsiság, hogy felfedezzük, mi történik aztán. A remény lehetővé teszi számunkra, hogy a múlt helyett a jelenben éljünk, és kinyissuk mentális börtönünk kapuit. Háromnegyed századdal a felszabadulás után még mindig vannak rémálmaim. Emlékbetörésektől szenvedek Halálom napjáig gyászolni fogom a szüleim elvesztését, akiknek nem adatott meg, hogy lássák, hogy négy generáció emelkedik ki a hamvaikból. A rettenet ma is velem van. Abban nincs szabadság, ha kicsinyíteném, ami történt, vagy ha próbálnám elfelejteni. De emlékezni és tiszteletben tartani nagyon más, mint beleragadni a múlt iránti bűntudatba, szégyenbe, neheztelésbe és félelembe. Szembe tudok nézni azzal, ami történt, és emlékezni tudok, hogy a

veszteségeim ellenére soha nem adtam fel, hogy a szeretetet és a reményt válasszam. Számomra az, hogy annyi szenvedés és erőtlenség közepén mégis dönteni tudtam, igazi ajándék, ami az Auschwitzban töltött időből ered. Talán helytelennek tűnik ajándéknak nevezni olyasmit, ami egy haláltábor eredménye. Hogy származhat bármi jó a pokolból? Az állandó félelem, hogy kiemelnek a sorból vagy bármikor kirángathatnak a barakkból, és a gázkamrába lökhetnek, a sötét füst, ami a kéményekből szállt, meggyőzően emlékeztetett mindarra, amit elvesztettem, és még elveszíthettem. Nem volt hatalmam az értelmetlen, gyötrelmes körülmények fölött. De arra tudtam összpontosítani, amit a fejemben tartottam. Válaszolni tudtam, nem pusztán reagálni. Auschwitz lehetőséget biztosított, hogy felfedezzem magamban az erőt és a döntésképességet. Megtanultam önmagam olyan részeire támaszkodni, amelyek létéről különben nem is tudtam

volna. 6 A döntés képessége mindannyiunkban megvan. Amikor a külvilágból semmi segítő vagy tápláló nem érkezik, az pontosan az a pillanat, amikor lehetőségünk van felfedezni, kik is vagyunk valójában. Nem az számít a leginkább, hogy mi történik, hanem hogy mit kezdünk a tapasztalatainkkal. Amikor megszökünk a mentális börtönünkből, nemcsak megszabadulunk attól, ami visszatartott, hanem abban is szabadok leszünk, hogy a szabad akaratunkat gyakoroljuk. A negatív és pozitív szabadság közötti különbséget először a felszabadulásunk napján tanultam meg Gunskirchenben, 1945 májusában, tizenhét éves koromban. A sáros talajon feküdtem egy halom halott és haldokló között, amikor a 71. gyaloghadosztály megérkezett, hogy felszabadítsa a tábort. Emlékszem, a katonák szeme döbbenettel telt meg, az arcuk elé kendőt kötöttek, hogy ne érezzék a rothadó hús bűzét. A szabadság első óráiban figyeltem, ahogy a rabtársaim –

azok, akik lábra tudtak állni – kimennek a börtönkapun. Pár pillanat múlva visszafordultak, és apatikusan leültek a nedves fűre vagy a barakkok döngölt padlójára, és képtelenek voltak továbbmozdulni. Viktor Frankl ugyanezt a jelenséget figyelte meg, amikor a szovjet csapatok felszabadították Auschwitzot. Már nem voltunk rabok, de sokan fizikailag vagy mentálisan arra sem voltunk képesek, hogy felismerjük a szabadságunkat. Annyira kikezdett a betegség, az éhezés és a trauma, hogy nem voltunk képesek felelősséget vállalni az életünkért. Alig emlékeztünk arra, hogyan is legyünk önmagunk. A náciktól végül megszabadultunk. De nem voltunk még szabadok Most fedezem fel, hogy a legkártékonyabb börtön a saját tudatunkban van, de a kulcs a zsebünkben. Bármekkora is a szenvedésünk, bármilyen erősek a rácsok, lehetőség van kitörni, bármi tart is fogva. Nem könnyű. De annyira megéri A döntésben az utazásom történetét mondtam el

a bebörtönzéstől a felszabaduláson át a valódi szabadságig. Elképesztett és megrendített a könyv nemzetközi fogadtatása, hogy milyen sok olvasó megosztotta velem a történetét, hogy miképp nézett szembe a múltjával, és dolgozott a fájdalma enyhítésén. Kapcsolatba tudtunk lépni személyesen vagy emailben, a közösségi médiában vagy videóhívással, és sok akkor hallott történet bekerült ebbe a könyvbe. (Minden nevet és azonosításra 7 alkalmas részletet megváltoztattam, a személyiségi jogaik védelmében.) Ahogy A döntésben is írtam, nem szeretném, ha a történetemet olvasók arra gondolnának: „Lehetetlen, hogy az én szenvedésemet az övéhez mérjem.” Azt szeretném, hogy aki meghallja a történetemet, azt gondolja: „Ha ő meg tudja csinálni, nekem is sikerülni fog.” Sokan kértek gyakorlati útmutatást ahhoz a gyógyításhoz, amit a magam életében és a klinikai munkámban a klienseimmel végeztem. Az ajándék épp

ez a könyv. Minden fejezetben a tudat egy-egy ismert börtönét tárom fel, a hatásokat és kihívásokat az életemből és a klinikai munkámból vett történetekkel illusztrálom, és a megoldás kulcsával fejezem be, hogyan szabadíthatjuk ki magunkat az adott mentális börtönből. Némelyik kulcs egy kérdés, amit fel lehet használni naplótémának vagy egy bizalmas baráttal vagy terapeutával való megbeszélésben; a többi olyan lépés, amit most azonnal alkalmazhatsz, hogy javíts az életeden és a kapcsolataidon. Bár a gyógyulás nem egyenes vonalú folyamat, a fejezeteket szándékosan rendeztem ilyen sorrendbe, hogy azt az ívet tükrözzék, amilyet az én utam járt be a szabadságig. Ettől függetlenül az egyes fejezetek önmagukban is megállnak, vagy bármilyen sorrendben olvashatók. A magad útjának tervezője vagy: meghívlak, hogy úgy használd ezt a könyvet, ahogy neked a leghasznosabb. És három kezdő irányjelzőt ajánlok kiindulásul,

hogy elindítsalak a szabadság felé. Amíg nem vagyunk rá készen, nem változunk. Néha egy nehéz körülmény – mondjuk, egy válás, egy baleset, egy betegség vagy egy haláleset – kényszerít rá, hogy szembenézzünk valamivel, ami nem működik, és valami mást próbáljunk helyette. Néha olyan hangossá és kitartóvá válik a belső fájdalom vagy a kielégítetlen vágyódás, hogy egy percig sem hagyhatjuk már figyelmen kívül. De a készenlét nem kívülről jön, és se siettetni, sem erőltetni nem lehet. Akkor vagy készen, amikor készen vagy, amikor valami elmozdul belül, és eldöntöd: Mostanáig ezt csináltam. Most valami másba kezdek A változtatás arról szól, hogy megszakítjuk azokat a szokásokat vagy viselkedésmintákat, amelyek már nem hasznosak a számunkra. Ha értelmesen meg akarod változtatni az életedet, akkor nemcsak elhagysz egy diszfunkcionális szokást vagy hitet: hanem egy egészségessel 8 váltod fel. Megválasztod,

merrefelé indulsz tovább Találsz egy nyilat, és követed. Ahogy elindulsz az úton, fontos, hogy ne csak azt gondold meg, mitől akarsz megszabadulni, hanem hogy mit szeretnél szabadon csinálni vagy mivé szeretnél válni. Végül amikor megváltoztatod az életed, nem az a célod, hogy az új éned legyél. Az a célod, hogy az igazi éned legyél – az egyedüli gyémánt, ami soha többé nem fog létezni, és semmivel nem lehet pótolni. Bármi történt veled – a döntéseid, amiket mostanáig hoztál, ahányféleképpen próbáltál helytállni –, az mind számít: mind hasznos. Bármit csináltál, az hozott el idáig, eddig a pillanatig. A szabadság végső kulcsa az, hogy folyamatosan azzá válj, aki igazán vagy. 9 1. fejezet ÉS MOST? Az áldozatlét börtöne Tapasztalatom szerint az áldozatok azt kérdik: „Miért én?”. A túlélők azt kérdik: „És most?”. A szenvedés egyetemes. De az áldozatlét döntés kérdése Nem lehet kivédeni, hogy

az embert mások vagy a körülmények meg ne sértsék, el ne nyomják. Egy dolog biztos: lehetünk bármilyen kedvesek, dolgozhatunk bármilyen keményen, érnek fájdalmas dolgok. Környezeti vagy genetikai tényezők fognak hatni ránk, amik fölött csekély vagy semmilyen hatalmunk nincs. De mindannyian megválaszthatjuk, hogy áldozatok akarunk-e maradni. Nem választhatjuk meg, mi történik velünk, de megválaszthatjuk, hogyan válaszolunk a tapasztalatra. Sokan közülünk az áldozatlét börtönében maradnak, mert tudat alatt biztonságosabb érzés. Újra meg újra azt kérdezzük, „miért”, abban a hiszemben, hogy ha valamiként megtalálnánk az okát, csökkenne a fájdalom. Miért lettem rákos? Miért vesztettem el az állásomat? Miért lett a páromnak másik kapcsolata? Keressük a választ, az értelmét, mintha volna rá logikus magyarázat, hogy miért úgy történtek a dolgok, ahogy történtek. De amikor azt kérdezzük, „miért”, megakadunk annál,

hogy valakit vagy valamit találjunk, akit hibáztathatunk – beleértve önmagunkat is. Miért pont velem történt ez? De miért ne pont veled? Talán azért mentem Auschwitzba, és éltem túl, hogy most beszélhessek veled, hogy példa legyek arra, hogyan lehet az ember túlélő és nem áldozat. Mikor azt kérdem, „és most?”, ahelyett, hogy „miért pont én?”, többé nem arra fókuszálok, hogy ez a rossz dolog miért történt – vagy történik –, hanem arra kezdek figyelni, hogy mit kezdhetek az élményemmel. Nem megváltót vagy bűnbakot keresek Hanem figyelni kezdem a választásokat és a lehetőségeket. A szüleimnek nem volt választásuk abban, ahogy az életük véget ért. De nekem sok választásom van Lehet bűntudatom, hogy túlélő vagyok, amikor olyan sok millióan, köztük az anyám és az apám, odavesztek. Vagy választhatom, hogy élek és dolgozom, és olyan 10 módon gyógyulok, hogy elengedjen a múlt. Magamhoz ölelhetem az erőmet

és a szabadságomat. Az áldozatlét a tudat hullamerevsége. Megakad a múltban, megakad a fájdalomban, és megakad a veszteségekben és a hiányokban: mit nem tehetek, és mim nincs. Az első eszköz, hogy kimozdulj az áldozatlétből: bármi történik, mindenhez közelíts szelíd öleléssel. Ez nem azt jelenti, hogy szeretned kell, ami történik. De amikor már nem küzdesz, és nem állsz ellent, több energiád és képzelőerőd marad készenlétben, hogy kigondold: „És most?” Hogy előrelépj, ne semerre. Hogy felfedezd, mit akarsz, és mire van szükséged ebben a pillanatban, és hova akarsz innen indulni. Minden viselkedés valamilyen szükséget elégít ki. Sokan azért választjuk, hogy áldozatok maradjunk, mert igazolást ad arra, hogy semmit ne tegyünk meg magunkért. A szabadságnak ára van Felelősségre vonhatnak a viselkedésünkért – és felelőssé tehetnek olyan helyzetekért is, amelyeket nem mi okoztunk, nem is választottuk. Az élet tele van

meglepetéssel. Pár héttel karácsony előtt Emily – negyvenöt éves, kétgyerekes anya, aki tizenegy éve élt boldog házasságban – leült egy kicsit a férjével, miután a gyerekeik lefeküdtek. Épp javasolni akarta, hogy nézzenek meg egy filmet, amikor a férje ránézett, és nyugodt hangon kimondta a mondatot, amely felborította Emily életét. – Találkoztam valakivel – mondta. – Szeretjük egymást Azt hiszem, el kellene válnunk. Emily teljesen padlóra került. Nem látta a kiutat És aztán jött az újabb meglepetés. Mellrákja lett: nagy tumor, és azonnali, nagy dózisú kemoterápiát igényelt. A kezelés első heteiben Emily úgy érezte, lebénult. A férje elhalasztotta a házasságuk állapotáról való beszélgetést, hogy végig vele legyen a kemó alatt, de Emily kábult volt. – Azt gondoltam, az egész életem véget ért – mondta. – Azt gondoltam, meghalok. De amikor a diagnózisa után nyolc hónappal beszéltünk, épp túl volt egy

vizsgálaton, és még váratlanabb hírt kapott: teljesen felépült. – Az orvosok nem tudták volna megjósolni – mondta. – Igazi csoda A rákján túl volt. De a férjén is Amikor a kemónak vége lett, a férfi azt mondta, ő már döntött. Lakást bérel El akar válni 11 – Annyira féltem, hogy meghalok – mesélte Emily. – Most tanulhatok újra élni. Állandóan aggódik a gyerekei miatt, fáj, hogy a férje megcsalta, szorong az anyagiak miatt, a magány miatt, ami olyan hatalmas, mintha egy szikla pereméről zuhant volna le. – Még mindig nagyon nehezemre esik igent mondani az életre – tűnődött. A válás olyan állapotba lökte, amiben a legrosszabb félelme valósult meg, a mélységes rémülete, hogy elhagyják, ami négyéves kora óta fogva tartotta, amikor az anyja klinikai depresszióba esett. Az apja hallgatott az anyja betegségéről, és a munkájába menekült, Emilyt meg magára hagyta, hogy boldoguljon. Mikor később az anyja

öngyilkos lett, Emilyben megerősödött, amit mindig is tudott, csak próbált elfelejteni: hogy az emberek, akiket szeretünk, eltűnnek. – Tizenöt éves korom óta mindig volt kapcsolatom – mondta. – Sosem tanultam meg, hogyan kell önállóan boldognak lenni, magamban, szeretni magamat. – A hangja elcsuklik, amikor kimondja: szeretni magamat. Gyakran mondom, hogy a gyerekeinknek gyökereket és szárnyat kell adni. Ugyanezt kell tenni magunkkal is Magadon kívül nincs senkid. Egyedül születsz meg Egyedül halsz meg Úgyhogy kezdd azzal, hogy reggel felkelsz, és odamész a tükörhöz. A szemedbe nézel, és azt mondod: „szeretlek”. Azt mondod: „soha nem hagylak el” Öleld meg magad. Csókold meg magad Próbáld meg! És aztán is légy jelen önmagad számára, mindennap. – De hogy viselkedjek a férjemmel? – kérdezte Emily. – Amikor találkozunk, ő mindig teljesen nyugodtnak és kipihentnek látszik. Boldog a döntésétől. De rajtam minden érzés

meglátszik Sírva fakadok. Nem tudom visszafogni magam, ha látom – Vissza tudja, ha akarja – mondtam neki. – De akarnia kell, és én nem tudom elérni, hogy akarja. Nincs ilyen erőm Csak magának Döntsön. Lehet, hogy sikoltozni vagy sírni szeretne De ne mutassa ki, hacsak nem áll érdekében. Néha egyetlen mondat is elég, hogy rámutasson az áldozatlétből való kiútra: Jó ez nekem? Jó nekem, ha egy nős férfival fekszem le? Jó nekem, ha eszem a csokoládétortából? Jó nekem, ha a férjemnek, aki megcsalt, ököllel 12 verem a mellkasát? Jó nekem, ha elmegyek táncolni? Ha egy barátomnak segítek? Kimerít vagy erőt ad? Egy másik eszköz, hogy kimozduljunk az áldozatlétből, ha megtanulunk együtt élni a magánnyal. Ez az, amitől a legtöbben mindennél jobban félünk. De amikor az ember szereti önmagát, akkor az egyedüllét nem jelent magányt. – Ha szereti önmagát, az a gyerekeinek is jó – mondtam Emilynek. – Amikor megmutatja

nekik, hogy soha nem veszíti el magát, azzal megmutatja nekik, hogy ők sem veszítik el. Hogy itt van, most Aztán ők élik az életüket, és magának nem kell miattuk aggódnia, ahogy nekik sem maga miatt, mindenkinek csak aggódni és aggódni. A gyerekeinek és önmagának is mondja azt: „Itt vagyok. Jelen vagyok, itt vagyok veletek.” Akkor azt adja nekik – és magának is –, ami sosem volt: egy egészséges anyát. Mikor elkezdjük önmagunkat szeretni, befoltozzuk a szívünkön a lyukakat, a tátongó réseket, amelyek mintha sosem akarnának megtelni. És új felfedezésekre jutunk. „Aha!” – tanuljuk kimondani „Ezt így még sosem láttam.” Megkérdeztem Emilyt, milyen felfedezésekre jutott a nyolc hónap felfordulás alatt. Felcsillant a szeme – Felfedeztem, mennyi csodálatos ember vesz körül: a családom, a barátaim, olyan emberek, akiket korábban nem ismertem, de a terápiám alatt a barátaim lettek. Mikor az orvos megmondta, hogy rákom van,

úgy gondoltam, vége az életemnek. De annyi embert megismertem Megtanultam, hogy tudok küzdeni, hogy erős vagyok. Negyvenöt évembe telt, mire ezt megtanultam, de szerencsére most már tudom. Az új életem már el is kezdődött. Mindannyian találunk erőt és szabadságot, még a legrettenetesebb körülmények között is. Drágám, te vagy a felelős, úgyhogy vedd a kezedbe a felelősséget. Ne légy Hamupipőke, aki a konyhában ül, és valami lábfetisiszta fickóra vár. Nincsenek már hercegek, se hercegnők Megvan benned minden szeretet és erő, magadban. Úgyhogy írd le, mit akarsz elérni, milyen életet akarsz élni, milyen partnerrel akarsz élni. Ha elmész valahová, nézz ki nagyon szuperül. Lépj be egy csoportba, akik hasonló gondokkal kínlódnak, ahol figyelhettek egymásra, és valami nagyobbnak szentelhetitek a figyelmeteket, mint önmagatoknak. És légy kíváncsi Mi lesz utána? Hogy fog alakulni? 13 A tudatunk mindenféle zseniális módot

kitalál, hogy megvédjen minket. Az áldozatlét csábító pajzs, mert azt sejteti, hogy ha mi magunk hibátlanok vagyunk, akkor a bánatunk kevésbé fog fájni. Amíg Emily az áldozatszereppel azonosult, mindenért a volt férjét hibáztathatta és tehette felelőssé. Az áldozatlét hamis haladékot kínál, mert felfüggeszti és késlelteti a gyarapodást. Minél tovább maradunk benne, annál nehezebb kijutni. – Maga nem áldozat – mondtam Emilynek. – Áldozata volt annak, amit magával tettek. Lehetünk sebzettek és felelősek. Felelősségteljesek és ártatlanok Lemondhatunk az áldozatlét másodlagos nyereségeiről a gyarapodás és a továbblépés elsődleges nyereségéért. * Az áldozatlétből való kilépés lényege az, hogy beléphessünk a további életünkbe. Barbara e körül a sarokpont körül lavírozott, amikor megkeresett, egy évvel az anyja halála után. Hatvannégy évesnek fiatalos volt, a bőre sima, hosszú szőke haját melíroztatta.

De úgy tűnt, súlyos teher nyomja a vállát, és nagy kék szeme tele volt bánattal. Barbarának bonyolult volt a kapcsolata az anyjával, ezért a gyásza is bonyolult lett. Az anyja követelőző és parancsolgatós volt, néha kifejezetten megerősítette Barbarában az áldozattudatot, olyan problémákra fixálódott, mint a rossz osztályzatok meg a szakítások, táplálta Barbara meggyőződését, hogy benne van a hiba, és tehetetlen, és sosem fogja vinni semmire. Bizonyos értelemben könnyebbség volt, hogy megszabadult az anyja torz és kritikus nézőpontjától. De nyugtalanná és bizonytalanná tette. Egy friss hátfájás miatt abba kellett hagynia kedvenc munkáját a helyi kávézóban, és éjszaka nem tudott elaludni, a tudatában kérdések kavarogtak. Lassan lejár az időm? Miben vallottam kudarcot? Mit tettem, amiről emlékeznek majd rám? Mi az életem értelme? – Szomorúnak, szorongónak és bizonytalannak érzem magam – mondta. – Egyszerűen

nem találok békét Gyakran látom, hogy ez történik középkorú nőkkel, ha elvesztik az anyjukat. A kapcsolat mint befejezetlen érzelmi ügy tovább él – és a haláltól lehetetlenné válik, hogy valaha is lezáruljon. – Kiengedte már a mamáját a múltból? – kérdeztem. Barbara a fejét rázta. A szeme megtelt könnyel 14 A könny jó dolog. Azt jelenti, hogy fontos érzelmi igazság szúrt belénk. Ha felteszek egy kérdést, ami a klienst sírásra készteti, olyan, mintha aranyat lelnék. Itt valami lényegeset találtunk el De a megszabadulás pillanata olyan sebezhető, amilyen mély. Előrehajoltam, itt vagyok, semmi sietség. Barbara megtörölte az arcát, és mély, reszkető lélegzetet vett. – Meg szeretném kérdezni a véleményét valamiről – mondta. – Egy gyerekkori emlékemről, amit fejben folyamatosan újrajátszom. Megkértem, hogy hunyja be a szemét, miközben leírja a jelenetet, és jelen időben mesélje el, mintha most történne.

– Hároméves vagyok – kezdte. – Mindannyian a konyhában vagyunk. Apám a reggelizőasztalnál ül Anyám ott áll fölöttem és a bátyám fölött. Dühös Egymás mellé állít minket, és megkérdezi: „Kit szerettek jobban, engem vagy apátokat?” Apám végignézi a jelenetet, és sírni kezd. Azt mondja: „Ne, ezt ne Ne csináld a gyerekekkel” Azt akarom válaszolni, hogy a papát szeretem jobban: oda akarok menni, az ölébe ülni és átölelni. De nem tudok Nem mondhatom, hogy szeretem, különben a mama dühös lesz. Bajba kerülök Úgyhogy azt mondom, hogy a mamát szeretem jobban. És most – a hangja elcsuklik, a könnyek végiggördülnek az arcán. – Most szeretném visszaszívni. – Jó túlélő volt – mondtam neki. – Ügyes kislány Megtette, amit kellett, hogy életben maradjon. – Akkor miért fáj annyira? – kérdezte. – Miért nem tudom elengedni? – Mert az a kislány nem tudja, hogy maga már biztonságban van. Vezessen el hozzá, a

konyhába – mondtam. – Mondja el, mit lát Barbara leírta az ablakot, ami a hátsó kertre néz, a sárga virágokat a fiókos szekrény ajtajain, és hogy a szeme pontosan a sütő kapcsolóinak magasságában volt. – Beszéljen ahhoz a kislányhoz. Most hogy érzi magát a gyerek? – Imádom az apámat. De nem mondhatom meg – Mert erőtlen. Barbarának végigcsorogtak a könnyek az arcán, az állára. Letörölte őket, aztán az arcát a két kezébe fogta. 15 – Akkor még gyerek volt – mondtam. – Most már felnőtt Menjen oda ahhoz a drága, egyetlenegy kislányhoz. Legyen most a mamája Fogja kézen, és mondja neki: „most kiviszlek innét”. Barbara lehunyt szemmel ült. Jobbra-balra hintázott – Fogja kézen – folytattam. – Induljon el vele az ajtóhoz, le a bejárati lépcsőn, és ki a járdára. Vigye el a sarokig Forduljon be a sarkon. Mondja a kislánynak: „már nem vagy oda bezárva” Az áldozatlét börtöne gyakran gyerekkorban

teremtődik meg, és hiába növünk fel, továbbra is ugyanolyan erőtlennek érezhetjük magunkat miatta, mint fiatal korunkban. Úgy engedhetjük ki magunkat az áldozatlétből, ha segítünk a belső gyereknek, hogy biztonságban érezze magát, és ha engedjük, hogy egy felnőtt autonómiájával tapasztalja meg a világot. Azt tanácsoltam Barbarának, hogy továbbra is tartsa kézen fogva a sebzett kislányt. Vigye el sétálni Mutassa meg neki a virágokat a parkban. Kényeztesse és szeresse, most azonnal Adjon neki egy tölcsér fagylaltot vagy egy plüssmackót, amit szorongathat: bármit, amit a legjobban szeretne, hogy biztonságban érezze magát. – Aztán vigye le a tengerpartra – mondtam. – Mutassa meg neki, hogy kell a homokot rúgni. Mondja neki: „itt vagyok, és most dühösek leszünk”. Rúgja vele együtt a homokot Ordítson és kiabáljon Aztán vigye haza. Ne vissza a konyhába, hanem ahol most lakik Oda, ahol mindig is jelen lesz, hogy gondoskodjon

róla. Barbara még mindig lehunyva tartotta a szemét, a szája és az arca nyugodtabb lett. De a szemei közt most is a feszültség ránca húzódott – Az a kislány be volt zárva a konyhába, és magára volt szüksége, hogy kimentse – mondtam. – Megmentette Barbara lassan bólintott, de a feszültség nem múlt el az arcáról. Még nem fejezte be a munkáját a konyhában. Másokat is meg kellett mentenie. – Az anyjának is szüksége van magára – mondtam. – Most is ott áll abban a konyhában. Mondja meg neki, hogy ideje, hogy mindketten szabadok legyenek. Barbara elképzelte, hogy előbb odamegy az apjához, a reggelizőasztalhoz, ahol azóta is némán ült, az arcán a könnyek. Barbara megcsókolta a homlokát, és kimondta a szeretet szavait, amiket gyerekkorában el kellett rejtenie. Aztán odament az anyjához A kezét 16 a vállára tette, belenézett a zavaros tekintetébe, és a nyitott ajtó felé intett, a zöld füves terület felé, amit láttak

onnan, ahol álltak. Mikor Barbara kinyitotta a szemét, valami nyugalom látszott az arcán és a vállán. – Köszönöm – mondta. Mikor kiengedjük magunkat az áldozatlétből, az azt is jelenti, hogy másokat is kiengedünk abból a szerepből, amit kijelöltünk nekik. Volt alkalmam ezt az eszközt magamnak is megtapasztalnom pár hónapja, amikor előadás-sorozaton vettem részt Európában, és meghívtam Audrey lányomat, hogy jöjjön velem. Általános és középiskolás korában, amikor ifjúsági olimpiai úszónak készült, és hajnali ötkor kelt, hogy edzésre menjen, és a haja zöld volt az állandó klóros víztől, általában az apja kísérte el az úszótalálkozókra Texasszerte és Délnyugatra. Bélával így oldottuk meg, amit a pályánk és a három gyerek kívánt – partnerekként viselkedtünk, megosztottuk a felelősséget. De ez azt is jelentette, hogy mindketten hagytunk ki fontos dolgokat. Ez az utazás Audreyval nem válthatta fel azt az

időt, amit fiatalabb korában elvesztettünk. De jó alkalomnak tűnt, hogy gondozzuk a kapcsolatunkat. Ráadásul most én igényeltem gardedámot! Hollandiába mentünk, aztán Svájcba, ahol a fogunkat a Napóleontortába mélyesztettük, ami ugyanolyan finom és édes volt, mint amiket az apám lopott haza nekem, amikor biliárdozni járt. A háború óta többször is jártam Európában, de most hihetetlenül gyógyító hatású volt számomra, hogy úgy lehetek ott, ilyen közel a gyerekkoromhoz és a traumámhoz, hogy velem van a csodálatos lányom, aki hallgat és beszélget velem, és én is hallhatok a terveiről, hogy újabb pályába kezd gyász-és vezetői tanácsadóként. Egy éjszaka, miután egy teremre való multinacionális vezetőnek tartottam előadást egy lausanne-i üzleti iskolában, valaki a következő kérdéssel lepett meg: „Milyen érzés Audreyval utazni?” Kerestem a megfelelő szavakat, hogy átadják, mennyire különleges ez a helyzet

számomra. Megemlítettem, hogy a középső gyerekkel gyakran elég kurtán bánnak egy családban, és hogy Audrey-t nagyrészt a nővére, Marianne nevelte, miközben én az öccsükkel, Johnnal jártam be El Pasót – sőt egészen Baltimore-ig a világot –, hogy terápiát találjak egy későn diagnosztizált, aggasztó fejlődési rendellenességre. John 17 később az évfolyama tíz legjobb diákja között végzett a Texasi Egyetemen, és ma elismert városi vezető, és a fogyatékkal élők jogi képviselője. De mindig is bűntudatot éreztem amiatt, hogy John különleges igényei elvonták a figyelmemet, és megszakították Audrey gyerekkorát, valamint a Marianne és Audrey közötti hat év korkülönbség miatt, és a traumám terhe miatt is, amit a gyerekeimre raktam. Ahogy ezt a rögtönzött választ elmondtam, nyilvánosan, katarzis volt számomra. Jó érzés volt felismerni, és bocsánatot kérni De másnap reggel a reptéren Audrey a szemembe nézett.

– Anya – mondta –, meg kell változtatnunk azt a történetet, hogy ki is vagyok én. Én nem látom magamat áldozatnak Szeretném, ha te sem látnál így. A mellkasom kellemetlenül összeszorult a késztetéstől, hogy megvédjem magam. Úgy gondoltam, túlélőként ábrázoltam őt, nem áldozatként. De abszolút igaza volt Miközben a saját bűntudatomat próbáltam kiadni, őt az elhanyagolt gyerek szerepébe száműztem. Mindannyiunknak szerepeket osztottam: én voltam a bántalmazó, Audrey az áldozat, és Marianne a megmentő. (Vagy ugyanannak a történetnek más változatában Johnnak utaltam az áldozat szerepét, magamnak a megmentőét, és Bélának, akire annyira dühös voltam azokban az években, a bántalmazóét.) Az áldozatszerep gyakran odavissza vándorol a kapcsolatokban és a családokban De áldozat nem létezhet bántalmazó nélkül. Amikor áldozatok maradunk, vagy valaki másnak osztjuk ezt a szerepet, megerősítjük és állandósítjuk a

bántást. Mikor arra fókuszáltam, ami Audrey-nak hiányzott gyerekkorában, alábecsültem a túlélői erejét – hogy képes egy élményt úgy látni, mint a gyarapodás lehetőségét. És magamat is bezártam a bűntudat börtönébe. Először akkor láttam, milyen erővel hat a perspektíva átbillenése áldozatból túlélőbe, amikor a hetvenes évek közepén klinikai gyakorlaton vettem részt a William Beaumont Katonai Egészségügyi Központban. Egy nap két új klienst kaptam, mindketten vietnámi veteránok voltak, mindketten végtagbénulással kerültek hozzám, az alsó gerincagyuk sérült meg, egyikük sem számíthatott rá, hogy valaha járni fog. Azonos diagnózis, azonos prognózis Az első órákig kuporgott magzatpózban az ágyán, tele haraggal, átkozta Istent és az országot. A másik szívesebben tartózkodott az ágyán kívül, a 18 kerekesszékben. „Most mindent máshogy látok – mesélte nekem – Tegnap bejöttek a gyerekeim

látogatóba, és most, hogy ebben a székben ülök, annyival közelebb vagyok a szemükhöz.” Nem örült, hogy mozgássérült lett, hogy le kell mondania a szexuális funkcióiról, és azon tűnődni, hogy aligha fog versenyt futni a lányával vagy táncolni a fia esküvőjén. De látta, hogy a sérülése új perspektívát kínál És választhatott, hogy a sérülésben a korlátot és az akadályt látja-e – vagy a gyarapodás új forrását. Több mint negyven évvel később, 2018 tavaszán Marianne lányom hasonló választás elé került. Olaszországban, ahol a férjével, Robbal utazott, megcsúszott egy kőlépcsőn, és a fejére esett, traumás agysérülést szenvedett. Két hétig azt sem tudtuk, túléli-e Vagy ha igen, ki lesz belőle. Fog-e tudni beszélni Fog-e emlékezni a gyerekeire, a három gyönyörű unokájára, Robra, a testvéreire, rám. Azokban az elviselhetetlen napokban, amikor az élete forgott kockán, gyakran érintettem meg a karkötőt,

amit Bélától kaptam, amikor Marianne született, egy háromféle aranyból készült vastag fonatot. Mikor 1949ben megszöktünk Csehszlovákiából, a pelenkájában csempésztem ki Azóta is mindennap hordom, ez a pusztulásból és a halálból kiemelkedő élet és a szeretet talizmánja, arra emlékeztet, hogy minden valószínűség ellenére mégis létezik túlélés. Számomra nincs nehezebb érzés, mint a félelem és a tehetetlenség kettőse. Marianne szenvedése kétségbe ejtett, rettegtem, hogy elveszítjük – és semmit nem lehetett tenni, se gyógyítani, se megakadályozni, hogy rosszabbra forduljon a helyzet. Erősödött a félelem, és egyre a magyar becenevét mondogattam: „Marcsuka, Marcsuka”, mint valami imát. Rájöttem, hogy ugyanezt csináltam Auschwitzban is, amikor Josef Mengelének táncoltam. Befelé mozdultam. Védett helyet teremtettem magamban, olyan helyet, ahol a lelkemet biztonságban megőrizhetem a fenyegetés és a bizonytalanság

zűrzavarában. Marianne csodával határos módon túlélte. Az esés utáni első hétre nem emlékszik. Talán ő is befelé húzódott Valahogy – a kiváló egészségügyi gondozásnak, a férje és a családja folyamatos támogatásának és jelenlétének, a belső tartalékainak hála – képes volt apránként visszanyerni a testi és a kognitív funkcióit, emlékezni a gyerekei nevére. Először nehezére esett a nyelés, és az ízérzékelése 19 eltorzult. Folyamatosan főztem neki, elszántam magam, hogy minden ételt megpróbálok, amit régen szeretett. Egy nap megkért, hogy csináljak trepankát, egy savanyú káposztával és brinzával (cseh juhtúróval) készült krumplis ételt. Amikor őt vártam, erre az ételre áhítoztam a legjobban! Mikor láttam, hogy az első falatot megkóstolja, és elmosolyodik, a csontjaim mélyén éreztem, hogy rendbe jön. Másfél év alatt elképesztő gyógyuláson ment keresztül, és ugyanúgy él és dolgozik, mint a

sérülése előtt: erővel, kiválóan, kreatívan, szenvedéllyel. Igaz, hogy a gyógyulása számos részlete nem rajta múlik, nem könnyen magyarázható, gyakran inkább szerencse kérdése, Marianne is hozott döntéseket, és tudom, hogy segítettek a gyógyulásában. Amikor az ember sebezhető állapotban van, és fogytán az energiája, különösen döntő megválasztani, hogyan töltse az idejét. Marianne eldöntötte, hogy túlélőként fog gondolkozni, arra fókuszál, mit kell tennie, hogy javuljon, hallgat a testére, hogy tudja, mikor kell pihennie, és hálás az egészségéért és azokért, akik segítik a gyógyulásban. Amikor reggel felébred, megkérdezi magától: „Ma mit fogok csinálni? Mikor végzem a terápiás gyakorlataimat? Milyen projekteken fogok ma dolgozni? Mit kell tennem, hogy gondoskodjak magamról?” A hozzáállás nem minden. Nem tudjuk pusztán a szemléletünkkel eltörölni a nehézségeket, és meggyógyítani magunkat. De az, hogy

az időnket és a szellemi energiáinkat mire fordítjuk, mégis hat az egészségünkre. Ha ellenállunk, és dühöngünk az ellen, amit átélünk, a gyarapodásunkból és a gyógyulásunkból veszünk el. Ha viszont tudomásul vesszük a szörnyűséget, ami történik, akkor megtalálhatjuk a legjobb utat, hogyan tudunk együtt élni vele. Ez különösen akkor igaz, amikor a gyógyulási folyamatunkban visszaesést vagy komplikációkat tapasztalunk. Az agysérülés általában azt jelenti, hogy a betegnek sok minden nem sikerül olyan jól, amit korábban könnyedén vagy ügyesen megcsinált. Marianne most is keményen dolgozik, hogy helyreállítsa az eséstől megsérült ideghálózatot. Ha túl sokat áll vagy jár, hamar elfárad, és a nyelvi készségei visszaszerzésével is sokat küszködik. A gyógyulása első heteit leszámítva az emlékei érintetlenek, de néha nem találja a szavakat – egy ország nevét, ahol járt, vagy egy zöldségét, amit meg akar

venni a gazdapiacon. Új módszereket kellett tanulnia olyasmi elvégzésére, 20 amit régen gond nélkül megcsinált. Amikor beszédet tart, nem elég, ha leírja a három fő pontot, és bízik az agyában, hogy emlékezni fog a kapcsolatokra, és kitölti a réseket, mint a sérülése előtt. Most az egész beszédet le kell írnia, minden szót, minden átkötést. De érdekes: van pár dolog, amit viszont ügyesebben és invenciózusabban csinál. Mindig is elismert szakács volt a családban, valamikor még főzőrovatot is vezetett egy San Diegó-i lapban. Az esése után újra meg kellett tanulnia főzni. Eközben új recepteket fedezett fel, vagy új módszert vitt a régi folyamatokba. Robbal Manhattanben élnek, de nyáron amennyit tudnak, La Jollában tartózkodnak, ahol én lakom. Most nyáron Marianne hideg meggylevest akart nekem főzni, mint valamikor régen New Yorkban egy vacsorára. Vett egy halom meggyet, és átolvasott két régi magyar szakácskönyvet,

csak hogy a végén félretegye őket, és a maga módján lásson hozzá: hidegen készítette el a meggylevest, ahelyett, hogy főzés után hűtötte volna le, és három másik gyümölcsöt is adott hozzá. A folyamatos alkalmazkodás nélkül, amire a sérülése óta kényszerül, valószínűleg ugyanúgy készítette volna el a levest, mint korábban. Ehelyett az újrafelfedezés gyakorlatával élt, amire a sérülése tanította, és hagyta, hogy valami új felé kormányozza. És milyen finom lett a leves! Néha látom a szemén, mennyire fárasztó és frusztráló ilyen keményen megdolgozni, hogy olyasmit tegyen, ami korábban evidens volt. De mostanra ráhangolódott a lehetőségekre – Fura – mesélte –, de olyan érzés, mintha most máshogy élnék intellektuálisan. – Az arca felragyogott, mint gyerekkorában, amikor megtanult olvasni. – Őszintén szólva, vicces és izgalmas is. Ez nem szokatlan élmény azoknál, akik hasonló sérülést éltek át.

Marianne-nak számos pácienséről mesélt a neurológusa, akik, noha nem voltak művészek, egy nagyobb agysérülés után hirtelen felfedezték, hogy tudnak rajzolni vagy festeni – méghozzá meglehetősen jól. A sérült és újrakonfigurált idegpályákban van valami, amitől sok túlélő azt tapasztalja, hogy sok olyan adottsággal rendelkezik, amivel korábban nem, vagy nem volt róla tudomása. Milyen szép figyelmeztetés, hogy valamiből, ami megakasztja az életünket, megállít az utunkon, a születő én katalizátora válhat: olyan 21 eszköz, amely megmutatja, hogyan lehet új módon élni, és új látásmódot ad. Ezért mondom, hogy minden krízisben van átmenet. Szörnyű dolgok történnek, és pokolian fájdalmasak. És ezek a pusztító élmények mégis lehetőséget adnak, hogy átrendezzük a dolgokat, és eldöntsük, mit akarunk az életben. Amikor eldöntjük, hogy úgy válaszolunk a velünk történtekre, hogy előrelépünk, és felfedezzük,

hogy szabadon megtehetünk valamit, kiszabadítjuk magunkat az áldozatlét börtönéből. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ AZ ÁLDOZATLÉTTŐL • Az akkor volt, ez most van. Gondolj a gyerek-vagy kamaszkorodból egy pillanatra, amikor valaki kicsit vagy nagyon megbántott valamivel. Próbálj egy konkrét pillanatra gondolni, ne a kapcsolat vagy az életszakasz általános emlékére. Úgy képzeld el a pillanatot, mintha most élnéd át újra. Figyelj az érzéki részletekre – látványok, hangok, szagok, ízek, testi érzetek. Aztán képzeld oda magadat, amilyen most vagy. Figyeld, ahogy belépsz abba a régi pillanatba, és fogd kézen a régi énedet. Vezesd ki magad onnan, ahol megbántottak, ki a múltból. Mondd azt magadnak: „Itt vagyok. Vigyázni fogok rád” • Minden válságban van átmenet. Szólíts meg levélben valakit vagy egy helyzetet, aki vagy ami most vagy a múltban fájdalmat okozott neked. Konkrétan írd le, amit az illető tett, vagy ami történt, és

neked rossz volt. Tedd ki az egészet az asztalra. Mondd el, hogyan hatott rád, amit csináltak, amit mondtak, vagy ami történt. Aztán írj egy másik levelet ugyanannak a személynek vagy helyzetnek – de ezúttal köszönőlevelet, amelyben hálát adsz az illetőnek azért, amit magadról tanított, vagy a helyzetnek, amely arra késztetett, hogy gyarapodj. A köszönőlevél célja nem az, hogy megjátszd, hogy tetszik valami, ami nem tetszett, vagy magadra erőltesd, hogy örülsz valaminek, ami fájdalmas. Ismerd el, hogy ami történt, nem volt helyes, és fájt. De vedd észre, milyen gyógyító ereje van, hogy a nézőpontodat az erőtlen áldozatból átváltoztatod azzá, aki vagy: erős személyiséggé. 22 • Fogd munkára a szabadságod, hogy valamit tehess. Készíts kívánságtáblát: vizuálisan jelenítsd meg, amit az életedben teremteni akarsz, vagy magadhoz akarsz ölelni. Vágj ki képeket és szavakat egy magazinból vagy régi naptárból, stb. –

nincs szabály, csak arra figyelj, hogy mi vonz. A képeket és szavakat ragaszd fel egy üres rajzlapra vagy egy nagyobb kartonra. Figyeld meg, milyen minták keletkeznek. (Csodás gyakorlat ez, amit végezhetsz jóbarátok körében – és sok finomsággal!) Tartsd a közeledben a kívánságtábládat, és mindennap nézd meg. Legyen ez az intuitív teremtés nyíl előtted, amit követsz. 23 2. fejezet AUSCHWITZBAN NEM VOLT PROZAC Az elkerülés börtöne Egy nap, amikor Marianne ötéves volt, és egy apró lakásban laktunk Baltimore-ban, sírva jött haza az óvodából. Nem hívták meg egy születésnapi partira, és a szíve össze volt törve, az arca kipirult az érzelmektől, és csupa könny volt. Én még semmit nem tudtam arról, hogyan kell jelen lenni mások érzései számára. Nem tudtam, hogyan hagyjam, hogy saját érzései legyenek. Akkoriban teljes tagadásban voltam a múltammal kapcsolatban. Soha nem beszéltem Auschwitzról A saját gyerekeim sem

tudták, hogy túlélő vagyok, amíg Marianne általános iskolás korában nem talált egy könyvet a holokausztról. Mikor megmutatta az apjának az Auschwitzban éhező, csontsovány embereket, és tudni akarta, milyen szörnyű tragédia kellett ahhoz, hogy emberek haldokoljanak szögesdrótok mögött, megszakadt a szívem, ahogy hallottam, hogy az apja elmondja neki, hogy én is ott voltam fogoly. A fürdőszobában bújtam el, nem tudtam, hogyan nézzek a lányom szemébe. Amikor Marianne könnyekkel jött haza az óvodából, a bánatától én is szomorúan és kényelmetlenül éreztem magam. Úgyhogy kézen fogtam, bevittem a konyhába, és csináltam neki egy nagy csokoládés turmixot. Megkínáltam egy nagy szelet magyar dobostortával Ez volt az orvosságom – egyél valami édességet. Kúráld a rossz érzésedet étellel. Az étel volt a válaszom mindenre Különösen a magyar csokoládé, ami sótlan vajjal készül. (Soha ne tegyél sót a vajba, ha bármi

magyarosat készítesz!) Akkor még nem tudtam, hogy megbénítjuk a gyerekeinket, amikor elvesszük tőlük a szenvedésüket. Megtanítjuk őket, hogy az érzések rosszak és ijesztőek. Nincs jó és rossz Csak az én érzéseim és a te érzéseid. Bölcsebben tesszük, ha nem próbáljuk érvekkel lebeszélni az embereket az érzéseikről, vagy felvidítani őket. Jobb, ha meghagyjuk az érzéseiket, és a közelükben maradunk, azt mondjuk: „mesélj még”. Ha megálljuk, hogy azt mondjuk, amit én mondtam a gyerekeimnek, amikor elkeseredtek, mert valaki csúfolta vagy kiközösítette őket: „tudom, mit érzel”. Hazugság Soha nem tudhatod, mit érez valaki más Nem veled történik. Ha empatikus és támogató akarsz lenni, ne vedd át 24 a másik ember belső életét, mintha a tiéd volna. Ez csak az élményeik megrablása – hogy továbbra is bezárva maradjanak. Szeretem emlékeztetni a klienseimet: a depresszió ellentéte a kifejezés. Ami kijön

belőlünk, attól nem leszünk betegek: ami bent marad, attól igen. Nemrég beszélgettem egy csodálatos emberrel, aki gyerekeknek ad tanácsot a kanadai örökbefogadási rendszerben. Segít a fiataloknak meggyászolni a családjuk, a biztonságuk és a menedékük elvesztését, ami sokuknak eleve nem is adatott meg. Megkérdeztem, mi motiválja a munkáját, és elmesélte egy beszélgetését az apjával, aki rákban haldoklott. – Szerinted miért vagy rákos? – kérdezte tőle. – Mert nem tanultam meg sírni – felelte az apja. Persze számos összetevő felelős egy ember egészségre vagy betegségre való hajlamáért, és nagy kárt okozunk magunknak, ha azt hisszük, hogy mi vagyunk a hibásak a betegségünkért vagy a sérüléseinkért. De biztosan mondhatom, hogy azok az érzelmek, amiket nem hagyunk kifejeződni, vagy nem engedünk ki, palackba zárva maradnak, és bármi is az, amihez ragaszkodunk, befolyásolja a testünk kémiáját, és kifejeződést

talál a sejtjeinkben és az idegeink hálózatában. Magyarországon erre azt mondjuk: „ne szívd mellre a haragodat”. Ártalmas lehet az érzésekhez ragaszkodni, és bezárva tartani őket. Hosszú távon nem válik be, ha meg akarjuk védeni magunkat vagy másokat az érzéseinktől. De sokan fiatal korunktól arra vagyunk nevelve, hogy tagadjuk meg a belső válaszainkat – más szóval mondjunk le az igazi énünkről. Egy gyerek azt mondja: „gyűlölöm az iskolát!”, és a szülő azt feleli: „a gyűlölet erős szó”, vagy „ne mondd, hogy gyűlölöd”, vagy „annyira nem lehet rossz”. Egy gyerek elesik, és felhorzsolja a térdét, a felnőtt meg azt mondja: „semmi baj!”. Mikor segíteni akarunk a gyerekeknek átrendezni vagy lerázni a fájdalmukat vagy a gondjaikat, a gondoskodó felnőttek gyakran kicsinyítik, amin a gyerek átmegy, vagy óvatlanul megtanítják neki, hogy bizonyos érzések megengedhetők, mások nem. Néha az érzések

megváltoztatására vagy megtagadására való felszólítás még kevésbé árnyalt: Nyugodj meg! Felejtsd el. Ne legyél már ilyen nyafka 25 A gyerekek nem is annyira abból tanulnak, amit mondunk, inkább abból, amit tőlünk látnak. Ha a felnőttek olyan otthoni környezetet teremtenek, ahol a haragot nem szabad kifejezésre juttatni, vagy ahol a haragot káros módon eresztik szabadjára, a gyerekek azt tanulják meg, hogy az erős érzelmek nem megengedhetőek vagy nem biztonságosak. Sokan azt szoktuk meg, hogy csak reagálunk, és nem válaszolunk arra, ami történik. Gyakran megtanuljuk, hogy elrejtőzzünk az érzelmeink elől – elnyomjuk őket, vagy gyógyítsuk őket, elszökjünk előlük. Egy reggel felhívott egy kliensem, egy gyógyszerfüggő orvos. „Dr Eger – mondta. – Most jöttem rá, hogy Auschwitzban nem volt Prozac” Beletelt egy kis időbe, mire megemésztettem, hogy mit mond. Hatalmas különbség van az öngyógyítás között, amit magán

végzett, és a szükséges gyógyítás között, aminek esélye van életeket menteni. Jól látta a helyzetet. Elkezdett külső segítséget keresni, hogy megszökjön az érzései elől, és rászokott a gyógyszerekre, amikre nem volt szüksége. Auschwitzban semmi nem jött kívülről. Nem volt hogyan elzsibbasztani magunkat, levágni a dolgok élét, kicsit kijelentkezni, elfelejteni a kínzás, az éhezés és az elkerülhetetlen halál valóságát. Meg kellett tanulnunk, hogy önmagunk és a körülményeink jó megfigyelői legyünk. Meg kellett tanulnunk egyáltalán létezni De nem emlékszem, hogy valaha sírtam volna a táborokban. Túlzottan elfoglalt a túlélés. Az érzések később jöttek És amikor jöttek, sok-sok éven át sikeresen elkerültem őket, elszöktem előlük. De az ember nem gyógyíthatja meg azt, amit nem érez. Több mint harminc évvel a háború után, az USA hadseregének állandó traumaspecialistájaként a munkámhoz tartozott, hogy

részt vegyek egy hadifogoly-tanácsadó bizottságban. Ahányszor Washingtonba utaztam, hogy találkozzak a bizottsággal, valaki mindig megkérdezte, jártam-e már a Holocaust Emlékmúzeumban. Auschwitzba addigra már visszatértem, álltam azon a talajon, ahol elválasztottak a szüleimtől, az ég alatt, amely befogadta a testüket, mikor füstté váltak. Miért mennék Auschwitzról és más koncentrációs táborokról szóló múzeumba? Jártam ott, megvan az élmény, gondoltam. Hat évig dolgoztam a bizottságban, és hat éven át kerültem el, hogy betegyem a lábam a múzeumba. És aztán egy reggel ott ültem a tárgyalótermünk mahagóniasztalánál, a nevem egy kis táblára maratva 26 előttem. És rájöttem, hogy az akkor volt, ez most van Dr Eger vagyok Megértettem. Amíg kerültem a múzeumot, amíg meggyőztem magam, hogy én már túljutottam a múlton, és nincs szükségem rá, hogy újra szembenézzek vele, a lényem egy része bele volt zárva. A

lényem egy része még nem volt szabad. Úgyhogy összeszedtem minden bátorságom, és elmentem a múzeumba. Pontosan olyan gyötrelmes volt, mint ahogy féltem tőle Amikor fényképeket láttam az auschwitzi rámpáról, 1944 májusából, annyira elárasztottak az érzelmek, hogy alig kaptam levegőt. És aztán odaértem a marhavagonhoz. A régi német teherkocsi másolata volt, amit élő állat szállítására terveztek. A látogatók felkapaszkodhattak, hogy érezzék, milyen sötét és kicsi a hely; érezzék, milyen volt ennyire szűk helyre zsúfolva lenni, hogy az ember valaki máson ült; elképzeljék, hogy több száz embernek kellett megosztozni egy vödör vízen, és egy vödrön az ürüléknek; elképzeljék, hogy éjjel-nappal, megállás nélkül kell utazni, és az egyedüli étel egy száraz vekni, amin nyolc-tíz rab osztozik. Ott álltam a marhavagon előtt, teljesen dermedten. Bénultan A hátam mögött feltorlódtak az emberek, és csendesen,

tisztelettel várták, hogy lépjek be. Percekig nem bírtam mozdulni – és aztán is minden csepp erőmre szükségem volt, hogy rávegyem előbb az egyik lábamat, aztán a másikat, hogy átlépjek a szűk ajtón. Odabent a rémület hulláma borított el, és féltem, hogy hányni fogok. Összekuporodtam, és feléledtek bennem az utolsó napok, amikor élve láttam a szüleimet. A kerekek könyörtelen zakatolása a vágányon Tizenhat évesen nem tudtam, hogy Auschwitzba megyünk. Nem tudtam, hogy a szüleim hamarosan meghalnak. Csak a kényelmetlenséget és a bizonytalanságot kellett túlélnem. De az valahogy könnyebb volt, mint újra átélni. Most éreznem is kellett Most sírtam. Elveszett az időérzékem, ahogy ott ültem a sötétben a fájdalmammal, és alig vettem róla tudomást, hogy a többi látogató is belép, megéli a sötétséget, aztán továbbmegy. Egy órát ültem ott, talán kettőt. Amikor végre kijöttem, máshogy éreztem magam. Kicsit

megkönnyebbültem. Kiürültem Nem múlt el minden gyászom és félelmem. A fényképeken minden horogkereszttől, minden őrt álló SS27 tiszt kemény tekintetétől összerezzentem. De megengedtem magamnak, hogy visszalátogassak a múltba, és szembenézzek az érzéseimmel, amelyek elől annyi éven át menekültem. Számos jó okunk lehet, hogy el akarjuk kerülni az érzéseinket: kényelmetlenek, vagy nem olyan érzések, amiket helyesnek gondolunk, vagy félünk, hogy rosszulesnének valakinek, vagy félünk, hogy mit is jelentenek – mit árulhatnak el a meghozott döntéseinkről vagy azokról, amiket még később hozunk. De amíg kitérsz az érzéseid elől, a valóságot tagadod. Márpedig ha valamit ki akarsz zárni, és azt mondod, „erre nem akarok gondolni”, biztosítalak, hogy fogsz rá gondolni. Úgyhogy hívd be az érzést, ültesd le, beszélgess el vele. És aztán döntsd el, meddig akarsz hozzá ragaszkodni. Mert nem vagy egy kis törékeny lélek

Jobb minden valósággal szembenézni. Abbahagyni a küzdelmet és a bujkálást Emlékezni, hogy egy érzés az csak egy érzés – nem a teljes identitásod. Caroline egy szeptemberi reggel, tizenhat éve épp elindította a mosást, és élvezte, hogy egyedül tölthet egy csöndes napot a házukban, Kanada vidéki részén, amikor kopogtak. Az ablakból látta, hogy Michael az, a férje unokatestvére. Michael egyidős volt vele – a negyvenes évei elején járt. Élete nagy részében bajokba keveredett – lopás, kisebb bűntények, drog –, és épp most kapott második esélyt. Bár előtte költözött a barátnőjéhez, Caroline és a férje voltak azok a családból, akik befogadták, hogy segítsenek változtatni az életén, szereztek neki munkát és stabil körülményeket. Michael az életük tartozéka lett, bizalmas ismerős, aki gyakran ebédelt Caroline-nál, a férjénél meg a férje három fiánál. Bár kedvelte Michaelt és jó érzés volt, hogy

segíthettek rajta, Caroline egy pillanatra tűnődött, ne tegyene úgy, mintha nem lenne otthon. A férje elment, a fiúk végre iskolában voltak a nyári szünet után, és Caroline nem akarta, hogy Michael látogatása megakassza a dolgaiban, amiket három hónap után az első szabad délelőttjére tervezett. De mégiscsak Michael volt, kedves rokon, aki szintén kedvelte őt, és számított a családjukra. Caroline ajtót nyitott, és behívta egy kávéra. – A fiúk már iskolában vannak – kezdte a beszélgetést, miközben kikészítette a csészéket meg a tejszínt az asztalra. – Tudom. 28 – Tom is elment pár napra. Akkor húzta elő a férfi a revolvert. A fejéhez nyomta, és azt mondta, feküdjön a padlóra. Caroline letérdelt a hűtőszekrény elé – Mit csinálsz? – kérdezte. – Michael, mit csinálsz? Hallotta, hogy kicsatolja az övét, és lehúzza a sliccét. Caroline-nak kiszáradt a torka. A szíve lüktetett Az egyetemen elvégzett egy

önvédelmi tanfolyamot, és a szájában formálódni kezdtek a szavak, mindaz, amikről tanulta, hogy mondania kell, ha valaki megtámadná. Mondd ki a nevét Beszélj a családról Caroline folyamatosan mondta a szavakat, a hangja valahogy magabiztos és nyugodt maradt, beszélt Michael szüleiről, a fiúkról, a családi nyaralásokról, a kedvenc horgászhelyükről. – Oké, nem erőszakollak meg – mondta végül a férfi. A hangja olyan laza és közvetlen volt, mintha csak azt mondta volna: „azt hiszem, mégsem kérek kávét”. De a fegyvert továbbra is a fejéhez nyomta. Caroline nem látta az arcát. Be van tépve? Mit akar? Úgy tűnt, előre kitervelte a dolgot, tudta, hogy egyedül találja itthon. Ki fogja rabolni? – Vigyél el, amit akarsz – mondta neki. – Tudod, hogy mit hol találsz. Vigyél el mindent – Ja – mondta a férfi. – Úgy is lesz Caroline érezte, hogy megmozdul, mintha el akarna lépni. Aztán újra megállt, a fegyver Caroline

tarkóján. – Nem tudom, hogy ezt minek csinálom – mondta. A szobát zaj töltötte be. Caroline feje lüktetett, és égett a fájdalomtól. Aztán azt vette észre, hogy magához tér. Nem tudta, mennyi ideje feküdt ájultan a konyhapadlón. Nem látott semmit Próbált felállni, de annyi vér volt mindenütt, hogy folyton elcsúszott, visszaesett a padlóra. Lépteket hallott a pincelépcső felől. – Michael? – kiáltotta. – Segíts! Nem volt sok értelme attól az embertől kérni a segítséget, aki most lőtt rá, de reflexből csinálta. Családtag És senki más nem volt, aki segíthetett volna. – Michael? – kiáltott újra. Újabb lövés hangzott. A második golyó robbant a tarkójába 29 Caroline ezúttal nem ájult el. Ezúttal eljátszotta, hogy meghalt A padlón feküdt, próbált nem lélegezni. Hallotta, hogy Michael körüljárja a házat. Várt, várt, teljesen mozdulatlanul Aztán hallotta, hogy záródik a hátsó ajtó. Tovább feküdt a

földön Talán Michael csak próbára teszi, becsapja, várja, hogy felkeljen, hogy újra rálőhessen. A fájdalomnál, a rémületnél erősebb volt Caroline-ban a harag. Hogy merészeli ezt tenni vele? Hogy merészeli otthagyni holtan, otthagyni, hogy a fiúk találják meg, amikor az iskolából hazajönnek? Hát nem fog így meghalni neki anélkül, hogy valakinek szólna, hogy ki tette ezt, hogy letartóztassák, és másnak ne tudjon ártani. Végül a ház teljesen elcsendesedett. Caroline kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. A golyók valamit szétroncsoltak az agyában vagy a szemidegében. Bizonytalanul körbecsúszkált a helyiségben, és felhúzta magát a konyhapulthoz, a telefont próbálta kitapintani. Megtalálta a készüléket, de amikor fel akarta emelni, folyton kicsúszott a kezéből. Amikor sikerült megmarkolnia, eszébe jutott, hogy nem lát, nem tud tárcsázni. Összevissza nyomkodta a gombokat, leejtette a telefont, felvette, újra megpróbálta.

De nem tudta használni Feladta, és lassan kúszni kezdett, anélkül, hogy látta volna, merre, vagy tudta volna, mit csináljon. Időnként a vakság ködén át beszivárgott valami fény, és végül sikerült a fényt követve az ajtóig jutnia, és aztán ki az udvarra. Egy ötholdas telken laktak, a legközelebbi szomszéd is messze volt, hogy meghallja a sikoltását. Ha segítséget akart, oda kellett kúsznia. Sikerült lejutnia a kocsifelhajtón, és elindult a parcellájuk előtti utcán, közben folyamatosan sikított. Abból tudta meg, hogy valaki végre meglátta, hogy egy nő vérfagyasztó sikoltást hallatott, mint egy horrorfilmben. Hamarosan többen rohantak felé Valaki kiabált, hogy hívjanak mentőt. Némelyik szomszéd hangját is sikerült azonosítania, de ők mintha nem tudták volna, hogy kicsoda. Caroline rájött, ahogy az arca annyira eltorzult, és szétrobbant, hogy nem ismerték fel. Gyorsan megszólalt, részleteket nyögött ki: Michael nevét, a

kocsija színét, és hogy nagyjából mikor volt, amikor megjelent a házban, minden részletet, amit csak fel tudott idézni. Azzal, hogy talán nem lesz több lehetősége. – Hívják fel a családomat – zihálta. – Ellenőrizzék, hogy a fiúk biztonságban vannak az iskolában. Mondják meg Tomnak és a fiúknak, hogy szeretem őket. 30 Caroline tudja, hogy a szüleit, a családtagjait és a nevelt fiait elhozták a kórházba, hogy elbúcsúzzanak, és hogy az apósa egy katolikus papot, az anyja meg egy anglikán lelkészt hívott. A pap feladta az utolsó kenetet. Pár hét múlva a pap meglátogatta a férj családjánál, ahol lábadozott, és azt mondta: – Senkit nem ismertem, aki visszajött. – Honnan? – kérdezte Caroline. – Kedvesem – mondta a pap –, maga hideg volt azon az asztalon. Valódi csoda, hogy a drága Caroline túlélte. De ha valaki túlélt egy traumát, és átjutott a túlsó partra, akkor azt is tudja, hogy a túlélés még csak az

első csata. Az erőszaknak hosszan tartó és rettenetes az utóhatása. Amikor Caroline felkeresett, pár hónappal azelőtt, hogy Michaelt feltételesen szabadlábra készültek helyezni, már tizenhat év múlt el a lövések óta, a pszichológiai sebek mégis frissek voltak. – Látunk a tévében mindenféle történetet – mondja –, olyanokról, akik valamilyen traumát éltek át, és hazamennek. Azt mondják: „Hazavisszük őket, hogy biztonságban legyenek, és folytathassák az életüket.” A férjemre nézek, és azt mondom: „Ahogy azt elképzelik” Attól, hogy az ember él, és hazamegy, még nem lesz varázsütésre jobban. Aki egyszer traumát élt át, annak hosszú utat kell megtennie Caroline-nál – akárcsak nálam – a traumának többek közt testi hatásai maradtak. Amikor az agyáról elmúlt a duzzanat, a látása lassan visszatért, de felül, alul és perifériásan vak maradt. Nem hall jól A kezeiben és a karjaiban bizonyos idegek

elsorvadtak. Ha ideges, az agya és a teste szétkapcsol. Nehezére esik érzékelni és mozgatni a tagjait A bűntény a családjától és a közösségétől is áldozatot követelt. Mindenkit arra kényszerített, hogy felfogja, akár egy általa szeretett lény, szomszéd vagy barát is követhet el ellene gonosztettet, ami rettentő bizalomvesztést jelent. Caroline-t a legkisebb nevelt fia, aki csak nyolcéves volt, amikor a dolog történt, nem akarta magára hagyni a szobában. Caroline biztatta, hogy menjen a testvéreivel vagy a többi családtaggal, de a fiú maradt. „Nem, itt maradok veled, mert tudom, hogy nem szeretsz egyedül lenni.” Amikor Caroline már tudott járni és vezetni, és részben visszanyerte a függetlenségét, a legidősebb nevelt fia lett a védelmező szülő, mindenhova elkísérte, ott lebegett, hogy ellenőrizze, nem éri-e sérülés Caroline-t. És a középső fiú hosszú időn 31 át félt megölelni, vagy megérinteni. Attól félt,

hogy fájdalmat okoz neki. Caroline elmesélte, hogy miközben egyes barátai és szerettei úgy dolgozták fel a traumát, hogy túlzottan védelmezővé váltak, mások inkább bagatellizálták a történteket. – Az emberek gyakran kínosan érzik magukat, ha tudják – mondta Caroline. – Nem akarnak róla beszélni Azt hiszik, ha nem beszélnek róla, akkor elmúlik. Vége, megvolt, lépjünk tovább Vagy „balesetnek” nevezik. De nem baleset volt, nem véletlenül hátráltam egy fegyverbe! Az emberek nem szívesen használnak olyan szavakat, mint „bűntény” meg „lövöldözés”. Még az apósa, Michael nagybátyja is – aki jelen volt a lövöldözés utáni időkben, három-négy hónapra befogadta Caroline-t és a családját, amikor ő nem tudott egyedül létezni –, még ő is azt mondta az embereknek: „Már teljesen rendbe jött, százszázalékosan.” – Hülyéskedsz? – kérdezte Caroline keserűen nevetve. De az apósának ez jobb érzés volt.

Mostanra sok szempontból visszatért a stabilitás. A fiúk felnőttek, megnősültek, gyerekeik vannak. Caroline és a férje az USA-ban él, több ezer mérföldre Michaeltől, egy nemzetközi határ túloldalán, ahol nincs sok esélye, sőt szinte semmi, hogy megtalálja őket, és bosszút álljon az ellene szóló tanúvallomásért. De a félelem nem múlt el – Családtag volt – mondta Caroline. – Lakott nálunk Megbíztunk benne. És a legvégén azt mondta nekem: „Nem is tudom, miért csinálom.” Ha nem tudta, miért próbál megölni – családtag létére –, akkor ki mindenki lehet még, aki ugyanígy próbál ártani nekem, csak úgy? Caroline elmondta, hogy folyton fél, mindig arra számít, hogy jön valaki és befejezi, amit Michael elkezdett. Nem megy ki a kertbe, amit régen annyira élvezett, hátha valaki a háta mögé settenkedik anélkül, hogy észrevenné. Még odabent is folyton éberen figyel Soha nem megy sehová egy riasztógomb nélkül, amit

bármikor megnyomhat, ha valaki betörne. Ha nincs meg a riasztó, nem kap levegőt, amíg meg nem találja. – Egy időre visszamentem, és csak azért is abban a házban éltem, ahol rám lőtt – mesélte. – Nem akartam hagyni, hogy elvegye tőlem az otthonomat. Vissza akartam szerezni 32 De túlzottan rémületes és fájdalmas volt ugyanott élnie, ahol majdnem meghalt. Messzire költöztek, egy biztonságos és barátságos közösségbe, az Egyesült Államok déli részére, egy gyönyörű tó mellé, ahol a hétvégén hajóznak. De Caroline így is félelemben él – Tizenhat ilyen év: nem élet – mondta. Úgy érezte, bebörtönzi a múlt, és kétségbeesetten szeretett volna szabad lenni. Ahogy beszélgettünk, hallottam, mennyi szeretet és erő és elszántság van Caroline-ban. Azt is megfigyeltem, hogy négy viselkedésmintát alkalmaz, amelyek megtartják a múltban, és megtartják a félelemben. Először is rengeteg energiát szánt rá, hogy

megváltoztassa az érzéseit, hogy meggyőzze magát, hogy máshogy kell éreznie, mint ahogy valójában érez. – Iszonyú szerencsém van – mondta. – Tudom, hogy szerencsém van! Élek. Körülöttem van mindenki, aki szeret – Igen! – mondtam. – Ez igaz De ne próbáljon vidám lenni, amikor szomorúnak érzi magát. Az nem fog segíteni Csak bűntudata lesz, hogy jobban kellene magát éreznie, mint ahogy tudja. Próbálja inkább a következőt. Ismerje be, amit érez Gyász Félelem Szomorúság Csak ismerje be. És aztán hagyjon fel azzal, hogy szüksége van mások jóváhagyására. Ők nem élhetik a maga életét Nem érezhetik, amit maga érez. Caroline ráadásul azon túl, hogy megpróbálta észérvekkel lebeszélni magát a nagyon is észszerű szomorúságáról és félelméről, annak a börtönében élt, hogy próbált másokat védelmezni az érzéseitől. Akik szeretnek minket, a legjobbat akarják nekünk. Nem akarják, hogy valami fájjon. Ezért

nagy a kísértés, hogy azt a változatunkat mutassuk nekik, akit látni szeretnének. De amikor megtagadjuk vagy kicsinyítjük, amit érzünk, az visszaüt. Caroline elmesélte, hogy a lövések óta a férjével mindig volt kutyájuk, de amikor a kutya nemrég meghalt, a férje, aki nem értette, mennyivel növeli egy kutya Caroline biztonságérzetét, azt mondta, időre van szüksége, hogy egy új kutyát hozzanak a családba. – Nagyon mérges voltam – mesélte. – De ezt nem mondhattam meg neki. Az lett volna a logikus, ha azt mondom, félek egyedül, kutya nélkül. De nem akartam ezt mondani Azt hiszem, megértette volna, de 33 nem akartam, hogy tudja, hogy még mindig ennyire erősen félek. Nem tudom, miért. Mondtam neki, hogy a férjét óvja az aggodalomtól. A bűntudattól De meg is fosztja valamitől azáltal, hogy nem engedi közel. Megfosztja a lehetőségtől, hogy próbálja oltalmazni. Caroline azt mondta, ugyanígy van a fiaival is. – Nem hiszem, hogy

tudják, mennyire be vagyok börtönözve. Próbálom titkolni előlük. – De közben hazudik. Nem az egész lényét adja a családjának Megfosztja önmagát a szabadságtól. És megfosztja őket is A stratégiája, ahogy a bonyolult érzelmeit kezeli, újabb probléma forrása lett. Miközben Caroline másokat óvott az érzéseitől, azt is elkerülte, hogy felelős legyen értük. És miközben folyamatosan emésztette a félelem, túl sok hatalmat tulajdonított Michaelnek és a múltnak. – A férjemmel még csak három éve voltunk házasok – mondta. – Akkor hoztuk össze az új családot, és a fiúk elfogadtak az anyjuknak, gyönyörű életünk kezdett lenni. És Michael elvette – Az álla merev lett. A kezét ökölbe szorította – Elvette? – Rám fogta a fegyvert. Bejött a házamba fegyverrel Két golyót lőtt a fejembe, és otthagyott volna meghalni. – Igen, fegyvere volt. Igen, maga megtette, amit kellett, hogy életben maradjon. De a belső életét

vagy a válaszait senki nem tudja elvenni magától. Miért ad neki több hatalmat? Caroline rémületesen kegyetlen, erőszakos módon lett áldozat. Minden joga megvolt, hogy bármit érezzen ezzel kapcsolatban – dühöt, bánatot, félelmet, gyászt. Michael majdnem elrabolta tőle az életét De ennek tizenhat éve. Még amikor feltételesen szabadlábra helyezték, akkor is csak távoli fenyegetést jelentett: messze volt, nem volt engedélye utazni, és sehogy nem tudta volna megtalálni Caroline-t. De ő neki adta az energiáját, hagyta, hogy tovább éljen a testében. Ettől meg kellett szabadulnia. Kifejezni és kiengedni a dühöt, hogy ne mérgezze tovább a belső életét. 34 Azt mondtam neki, hogy képzeletben tegye Michaelt egy székbe, kötözze meg, és üsse meg. Ordítson vele „Hogy tehetted ezt velem?” Engedje szabadjára a haragját. Sikoltsa ki Azt mondta, fél megtenni. – A félelem tanult érzés. Amikor megszületett, fogalma sem volt, mi a

félelem. Ne hagyja, hogy elvegye az életét A szeretet és a félelem nem fér össze. Elég volt Nincs ideje félelemben élni – Ha feldühödök, és ütni kezdem a székből sem marad semmi. – Ő egy beteg ember. A betegeknek beteg az elméjük is Döntenie kell, hogy meddig akarja még, hogy egy beteg ember döntései zárják el attól az élettől, amit szeretne. – Nem akarok többé ennyire ijedt és szomorú lenni – mondta Caroline. – Magányos vagyok Elrejtőztem az elől, hogy újra barátkozzak, és új dolgokba kezdjek. Bezártam magamat Az arcom feszes és riadt. Mindig feszült vagyok, és összeszorítom a számat Azt hiszem, a férjem szeretné már visszakapni azt a vidám nőt, akit feleségül vett. Én is szeretném visszakapni azt a vidám nőt, akit elvett Néha nem is a kellemetlen és fájdalmas érzéseink elől menekülünk. Néha a jó érzéseket kerüljük. Elzárjuk magunkat a szenvedély, az öröm és a boldogság elől. Ha áldozattá

tettek, a pszichénk egy része azonosul az elkövetővel, és néha magunkévá tesszük azt a büntető, bántalmazó magatartást önmagunk iránt, és megtagadjuk magunktól az engedélyt, hogy jól érezzük magunkat, megfosztjuk magunkat a születési előjogunktól: az örömtől. Ezért mondom gyakran, hogy a tegnapi áldozatokból könnyen válnak a mai elkövetők. Bármit gyakorolsz, jobb leszel benne. Ha a feszültséget gyakorlod, akkor még feszültebb leszel. Ha a félelmet gyakorlod, jobban fogsz félni. A tagadás az igazad további tagadásához vezet Caroline a paranoia gyakorlatát fejlesztette ki. Ne vezess túl gyorsan Ne menj túl gyorsan a hajóval. Ne menj oda Azt ne csináld – Elég abból, hogy ne, ne, ne – mondtam neki. – Szeretnék sok det adni magának De van választásom De van életem De van szerepem De a jelenben élek. De figyelek arra, amire fókuszálok, és határozottan egyensúlyban van a választott céljaimmal: ami kellemes nekem, amiben

örömöm lelem. Azt mondtam Caroline-nak: 35 – Azt szeretném, ha gyakorolná, hogy megfigyeli az érzékeit: a látást, a tapintást, a szaglást, az ízlelést. Ideje lenne mosolyogni Ideje nevetni. Ideje könnyű szívvel élni – Élek – mondta Caroline. – Annyira örülök, hogy élek – Igen! Most pedig ne felejtse ezt az örömöt naponta, minden percben gyakorolni abban, ahogy önmagát szereti, és önmagával beszél. Adtam neki még egy szabadsággyakorlatot. Azt mondtam neki, írja le, ami történt, aztán menjen ki a hátsó udvarba egy ásóval, és kezdjen gödröt ásni. – Meleg van – mondtam –, és izzadni fog Ne hagyja abba, amíg a gödör egy méter mély nem lett. És temesse el azt a papírt Dobja rá vissza a talajt, és menjen be, mint aki kész újjászületni, és új életet kezdeni, mert azt a részét nyugalomba helyezte. Caroline egy hónappal azután, hogy beszéltünk, megírta, hogy járt Kanadában, elment megnézni az

újszülött unokáját, és a férjével elhajtottak a régi házuk előtt, ahol rálőttek. A tölgyek és a juharfák, amik csak vékony suhángok voltak, amikor ott éltek, magasra nőttek. Az új tulajdonosok egy hátsó teraszt is felhúztak. Valahogy már nem fáj tőle annyira a szívem, mint régen, írta. A szomorúság, amit a hátrahagyott dolgaikért érzett, csökkent. Ezt jelenti, ha valaki szembenéz a múlttal, és elengedi. Elhajtunk mellette. Már nem ott élünk Amikor megszokjuk, hogy megtagadjuk az érzéseinket, még azonosítanunk is nehéz lehet, mit érzünk, nemhogy szembenéznénk vele, kifejeznénk, és végül elengednénk. Az egyik módja, hogy megakadjunk benne, ha összetévesztjük a gondolatokat az érzésekkel. Meglep, milyen gyakran hallom, hogy az emberek azt mondják, „úgy érzem, be kellene mennem a városba délután, és pár dolgot elintéznem”, vagy hogy, „úgy érzem, a szemfesték igazán kiemelné a szemét”. Ezek nem érzések!

Ezek gondolatok. Ötletek Tervek Az érzés energia Az érzésekből nem vezet kifelé út, csak rajtuk keresztül. Velük kell lennünk. Már a létezéshez is annyi bátorság kell, anélkül, hogy bármivel kapcsolatban bármit tenni kellene – csak egyszerűen létezni. Nemrég felhívott egy férfi, akinek az apja végső stádiumban volt, és szenvedett. Azt kérdezte, meg tudnám-e látogatni az apját és a családját. Sok bonyolult helyzetet láttam életemben, de ennek a családnak a szenvedése igazán mellbe vágott. Az apa kerekesszékben 36 volt, nem tudott se beszélni, se enni, se mozdulni, és a felesége meg a fia nagyon félt, miközben folyton felpattantak, hogy megigazítsák a karját, a lábát vagy a takarókat, mindent megtettek, hogy enyhítsenek azon, ami elviselhetetlen – de nem állt hatalmukban megállítani a betegség előrehaladását. Nem tudtam, mi használna neki vagy a családjának. Hallgattam Megkértem a feleséget, hogy fogja meg a

férje kezét, csókolja meg, és csak legyen jelen. Az apa másik kezét én fogtam Egymás szemébe néztünk, és láttam benne az erőtlenség és a kiszolgáltatottság érzését. Pusztán a jelenlétünkkel engedélyt adtunk rá, hogy mindez a felszínre jöjjön, ítélkezés nélkül. Együtt megtettünk mindent, hogy valami elviselhetőt vigyünk az elviselhetetlenbe. Hosszan ültünk együtt A fiú négy nap múlva felhívott, és elmondta, hogy az apja meghalt. Azt mondtam, úgy érzem, nagyon keveset tehettem, hogy támogassam őket, de a fiú erősködött, hogy hatalmas segítség volt. Talán azt találták hasznosnak, hogy alkalmuk volt gyakorolni a jelenlétet. Együtt ülni, egymással, a betegséggel és a halandó voltunkkal anélkül, hogy engednénk a kényszernek, hogy bármely részét megoldjuk vagy megváltoztassuk. Ennek a családnak a hatására sikerült megtennem valamit, amit korábban soha. Utálom, ha be vagyok zárva, vagy le vagyok kötözve, mert

pánikba esem. Az MRI-hez hasonló eljárásokhoz mindig kértem, hogy szedáljanak le. De a múlt héten úgy döntöttem, a következő rutinszerű MRI-vizsgálatomhoz – ami a hátam ellenőrzéséhez kell – nem kérek semmiféle nyugtatót. Az MRI-gép sötét és szűk – és rendkívül hangos. Betettek, és a zaj elindult. Ahogy ott feküdtem a csőben, a vékony kórházi köntösömben, a görbe gerincem a hideg műanyag laphoz préselődött, és úgy éreztem, a félelem kettéhasít. A döngetés olyan hangos volt, úgy hangzott, mintha bombázók közelednének, mintha az egész épület készülne romba dőlni. Azt hittem, mindjárt sikítok, és rúgkapálok, és ki kell majd húzniuk. De azt mondtam magamnak: „minél több zajt hallok, annál nyugodtabb leszek.” És sikerült Negyven percig kibírtam abban a gépben, a gyógyszer nélkül. Ez a képesség, hogy nyugodtan viseljem a kellemetlenséget, nem egyik napról a másikra történt meg. De ahogy telnek az

évek, gyakorolni fogom. 37 Így engedjük ki magunkat az elkerülés börtönéből: hagyjuk, hadd jöjjenek az érzések. Hagyjuk, hogy átjárjanak És aztán elengedjük őket. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ AZ ELKERÜLÉSTŐL • Érezz, hogy gyógyulhass. Dolgozz ki napi gyakorlatokat az érzéseid ellenőrzésére. Válassz semleges időpontot, például amikor leülsz enni valamit, vagy sorban állsz a kasszához az áruházban, vagy fogat mosol. Vegyél mély lélegzetet, és kérdezd meg magadtól: „Most épp mit érzek?” Fuss végig a testeden, hogy mit érzékelsz, például feszültséget, bizsergést, örömöt vagy fájdalmat. Figyeld meg, tudod-e azonosítani az érzést, és csak megnevezni, anélkül, hogy ítélkeznél, vagy meg akarnád változtatni. • Minden átmeneti. Amikor semleges időpontokban kényelmes szokásoddá válik az érzéseid vizsgálata, legközelebb próbálj olyankor ráhangolódni az érzéseidre, amikor valami erős érzelem önt el,

akár pozitív, akár negatív. Ha sikerül, lépj ki a helyzetből vagy kölcsönhatásból, ami az öröm, bánat, harag stb. érzését provokálta Ülj egy pillanatra mozdulatlanul, és lélegezz – az is segíthet, ha lehunyod a szemed, vagy a kezedet könnyedén az öledben vagy a hasadon pihenteted. Kezdd az érzés megnevezésével Aztán figyeld meg, tudod-e lokalizálni az érzést a testeden belül. Legyél rá kíváncsi. Forró vagy hideg? Laza vagy feszes? Éget, fáj vagy lüktet? Végül figyeld meg, hogyan változik vagy oszlik el az érzés. • A depresszió ellentéte a kifejezés. Gondolj egy friss beszélgetésre egy barátoddal, partnereddel, kollégáddal, vagy családtagoddal, amikor elkerülted, hogy kimondd, amit éreztél. Nem késő felelősséget vállalni az érzéseidért, és kifejezésre juttatni az igazadat. Mondd meg az illetőnek, hogy tűnődtél a beszélgetéseteken, és szeretnél rá visszatérni. Találj megfelelő alkalmat, amikor

beszélhettek, és mondj valami hasonlót: „Tudod, a múltkor nem tudtam, hogyan mondjam el, de azóta rájöttem, hogy éreztem, amikor .” 38 3. fejezet MINDEN MÁS KAPCSOLAT VÉGET ÉR Az önfeladás börtöne Az egyik legelső félelmünk az elhagyatástól való félelem. Így már korán megtanuljuk, hogyan szerezzük meg a mesterhármast: a figyelmet, a szeretetet és az elismerést. Rájövünk, mit kell tennünk, és kivé kell válnunk, hogy a szükségleteink kielégüljenek. A gond nem az, hogy ezeket megtesszük, hanem hogy folyamatosan ezt tesszük. Azt hisszük, muszáj, hogy szeressenek. Nagyon veszélyes dolog az embernek az egész életét valaki más kezébe tenni. Te vagy az egyetlen, aki egész életedben megleszel magadnak. Minden más kapcsolat véget ér Hogy lehetsz tehát önmagad legszeretőbb, feltétel nélküli, gyakorlatias gondoskodója? Gyerekkorunkban mindenféle üzenetet kapunk – szóban és nem csak szóban –, ami kialakítja, mit

hiszünk arról, hogy mitől számítunk, és mennyit érünk. És ezeket az üzeneteket magunkkal visszük a felnőttkorunkba. Briannak például otthagyta a családját az apja, amikor ő tízéves volt, és ő lett a férfi a családban, gondoskodott az anyjáról, mindent megtett, ami az erejéből telt, hogy könnyítsen az életén, csillapítsa a fájdalmát – és biztosítsa magának, hogy nem hagyja el végül az anyja is. Ezt a gondoskodó identitást magával vitte felnőttkorába, és folyton rászoruló nőket választott a kapcsolataiban. Neheztelt rájuk az állandó áldozatért, amit igényeltek, mégis nehezére esett egészséges határokat szabni. Úgy gondolta, a szeretethez az is kell, hogy szükség legyen az emberre. Egy másik klienst, Matthew-t olyan anya hozta világra, aki nem maga választotta, hogy teherbe essen vele. Nyűg volt neki az anyaság, és egyáltalán nem várakozással, lelkesedéssel lépett bele. Amikor a szülők stresszelnek,

csalódottak vagy kielégítetlenek, annak a gyerekeik fizetik meg az árát, és cipelik a terhet a felnőtt életükbe. Matthew felnőttként is rettenetesen félt, hogy elhagyják, és ez dühkitörésekben manifesztálódott. Kegyetlen volt a barátnőivel, és nyilvános jelenetekbe kezdett, ordítozott az emberekkel, egyszer egy kutyát is áthajított egy parkolón. Annyira félt, hogy elhagyják, hogy a félelmet önmagát beteljesítő jóslattá alakította, úgy viselkedett, hogy az embereknek nem maradt más választásuk, mint továbblépni. Aztán már 39 mondhatta: „tudtam, hogy így lesz”. Az lett belőle, akitől rettegett, miközben megkísérelte kordában tartani az elhagyatástól való félelmét. Még ha nem is éltünk meg felismerhető eseményt vagy traumát, ami arra kényszerített volna, hogy kiharcoljuk, hogy szeressenek vagy meglássanak, a legtöbben emlékszünk olyan időszakokra, amikor azért védelmeztünk másokat, vagy igyekeztünk nekik

megfelelni, hogy kivívjuk az elismerésüket. Talán hinni kezdtük, hogy a sikereinkért szeretnek, vagy azért a szerepért, amit a családban betöltünk, vagy mert gondoskodunk másokról. Sajnos sok családban miközben próbálják motiválni a gyerekeket, hogy sokra vigyék, a sikernek olyan kultúráját teremtik meg, amelyben a gyerek „létét” összekapcsolják a „tetteivel”: megtanítják neki, hogy nem önmagáért értékes, hanem azért, amit elér, és ahogy viselkedik. A gyerekek nagyon intenzív nyomásnak vannak kitéve, hogy jó jegyeket szerezzenek, sikeres atléták vagy zenészek legyenek, eredményes felvételi vizsgát tegyenek, elit egyetemeken szerezzenek diplomát, ami egy versenyképes területen jól fizető álláshoz vezet. De ha a jó bizonyítvány vagy a jó modor érdemli ki a szeretetet, az egyáltalán nem is szeretet. Hanem manipuláció Amikor akkora hangsúly esik a sikerre, a gyerekek nem tapasztalhatják meg a feltétel nélküli

szeretetet – hogy szeretik őket, akármilyenek is, hogy szabadon lehetnek önmaguk, hogy szabad hibázni is, hogy mindannyian folyamatosan tanulunk és változunk, és hogy a tanulás izgalom és öröm. Jordan unokám fényképész, és nemrég portrék készítésével bízták meg egy Los Angeles-i színészstúdióban. Egy rendező, aki pár nappal azelőtt vett át két Oscart, épp aznap látogatott el a színészosztályba. Valaki megkérdezte tőle, hova akarja kiállítani a szobrokat, és mindenki meglepetésére a rendező bevallotta, hogy betette őket egy fiókba. „Nem akarom, hogy a gyerekeim mindennap arra jöjjenek haza az iskolából – mondta –, hogy az Oscarjaimat látják, és arra gondoljanak, Nekem meg mit kéne csinálnom, hogy megfeleljek?” Nevettem, amikor Jordan elmesélte, mert ő is egy elképesztően sikeres ember fia. Az apja, Rob, Marianne férje közgazdasági Nobel-díjat kapott. És Rob is a fiókban tartja a díját, a dugóhúzó

társaságában! Nem muszáj elrejteni a sikereinket a gyerekeink elől. De ez a rendező, és az én drága Robom nagyon megnyerően ismerik be, hogy a díjaik és az eredményeik nem azonosak velük magukkal. Nem tévesztik 40 össze magukat azzal, amit csinálnak. Amikor egybeolvasztjuk az eredményt az értékkel, a siker, akárcsak a csalódás teher lehet a gyerekeink számára. Marianne elmesélt egy édes történetet, ami jó emlékeztető egy egész másfajta örökségre, amit ha akarunk, továbbadhatunk. A legidősebb dédunokám – Marianne Silas unokája – egy hétvégét nála és Robnál töltött New Yorkban. Azt mondta: – Nagymama, hallottam, hogy a nagypapa egy nagy, fontos díjat kapott. – Kérte, hadd nézze meg Marianne előhúzta a fiókból, és Silas hosszan nézte, az ujját végighúzta a nagyapja nevén, amit az aranyplakettbe véstek: Robert Fry Engle, III. Végül azt kérdezte: – Az én középső nevem is Fry. Itt miért van az, hogy Fry?

Marianne azt felelte: – Hát, szerinted kiről kaptad a nevedet? Silas boldogan fedezte fel, hogy a nevének egy részét a nagyapjától kapta. Később, mikor a család egyik barátja vacsorára jött hozzájuk, Silas büszkén kérdezte: – Láttad a díjamat? – odafutott a fiókhoz, és előhúzta. – Látod? – kérdezte. – Rajta van a nevem Nagypapa meg én díjat kaptunk! Nem jó, ha valaki úgy él, hogy fölé tornyosul a siker, és teherként nyomasztja a feladat: neki is el kell érnie egy bizonyos magasságot, hogy érdemes legyen a szeretetre. De a felmenőink ereje és képessége a miénk is. Az örökségünk A mi díjunk is Megbecsüljük a gyerekeinket azzal, ha nem az önimádat vagy az önmegtagadás, a túlteljesítés vagy az alulteljesítés kultúráját, hanem a teljesítés örömének a kultúráját teremtjük meg. Hogy a kemény munka öröm Az adottságaink gondozása öröm. Nem azért, mert muszáj Azért, mert szabadok vagyunk így tenni. Mert

megadatott az élet ajándéka Audrey lányom és a fia, David nagyon sokat tanított nekem az elvárások teljesítése helyett az adottságok gondozásáról. David hihetetlenül értelmes és kreatív személy. Ahogy megtanult olvasni, fotografikus memóriája volt a sportstatisztikák iránt. Sosem felejtem el, amikor az Óz, a nagy varázslót néztem meg vele, kétéves korában, és kikövetkeztette, hogy a viharban bicikliző nő volt a gonosz boszorka. De miközben gimnáziumban minden iskolán kívüli tevékenységben kitűnt – focizott, dalokat írt, kórusban szerepelt, 41 elindította az iskola első drámakörét –, és a szabványos teszteken nagyon magas találatokat ért el, az osztályzatai mindig gondot okoztak. Audrey-t és a férjét, Dale-t gyakran hívták be az iskolai tanácsadóhoz, mert David bukásra állt, évet veszíthetett volna. Az utolsó évében, amikor két kisebb magánegyetemre is felvételt nyert, vonakodva vallotta be a szüleinek, hogy

nem érzi magát késznek. Az oktatás mindig is nagy becsben állt a családunkban – részben azért, mert Béla meg én kihagytunk lehetőségeket, amikor a háború félbetörte az életünket. De Audrey nem hibáztatta Davidot, nem írta elő, mi a törvény. Figyelt rá És amikor hallotta, hogy egy új zeneakadémia nyílik Austinban, ahol éltek, szólt Davidnak, hogy ha bejut, kihagyhat egy évet, és koncentrálhat a zenére, aztán még gondolkozhat az egyetemi tervein. David kapott a lehetőségen, felvett egy demót saját dalokból, és megszerezte a helyét a zeneiskolában. Mivel volt ideje olyasmire összpontosítani, amit szeret, és amiben jó – és érezte, hogy a szülei támogatják abban, hogy a dolgokat a maga tempójában és a maga módján végezze –, megkapta a fókuszt és a motivációt, hogy később olyan pályát válasszon, amilyet szeretne. Amikor végül egyetemre ment egy kórusösztöndíjjal, tudta, hogy mit akar csinálni, és őszintén ott

akart lenni. Olyan döntést hozott, ami az ő érdekét szolgálta, nem valaki más elvárását akarta teljesíteni. Most újságírói diplomája van, és olyan állása, amit imád: sportriporter. A zene pedig fontos és örömteli része maradt az életének. Meghat és lenyűgöz Audrey és Dale szülői szerepe, és hogy David képes volt felismerni és kifejezni az igazát. Túlzottan gyakran zárnak dobozba az elvárások, az az érzés, hogy valami szerepet vagy funkciót kell betöltenünk. A családokban a gyerekeknek gyakran adnak címkét: a megbízható gyerek, a tréfacsináló, a lázadó. Amikor a gyereknek nevet adunk, ők eljátsszák a játékot. És ha van egy „legjobb” a családban – egy jó tanuló vagy jó kislány, jó kisfiú –, akkor általában van egy „legjobb legrosszabb” is. Ahogy egy kliensem mondta: „Az öcsém nagyon bomlasztó gyerek volt. Én akkor kaptam figyelmet, ha együttműködő és jó voltam” De a címke nem azonos az

identitással. Csak maszk – vagy börtön A kliensem nagyon szépen mondta: „Az ember csak egy bizonyos ideig lehet a jó kislány. Az igazi egyéniségem ott bugyborékolt a felszín alatt, és próbált kitörni, de a környezetem ezt nem bátorította.” A 42 gyerekkorunk akkor ér véget, amikor kezdünk aszerint élni, hogy valaki más mit gondol arról, kik is vagyunk. Ahelyett, hogy önmagunk egyetlen szerepére vagy változatára korlátoznánk magunkat, jó felismerni, hogy mindannyian egy egész családot hordozunk belül. Van a kisgyerek rész, aki mindent rögtön akar, gyorsan és könnyen. Van a gyerek rész – a kíváncsi, szabad lélek, aki bármilyen szeszélyt, ösztönt és vágyat kész követni ítélet, félelem és szégyen nélkül. Van a kamasz, aki szeret flörtölni és kockáztatni, és a határait próbálni. Aztán a racionális felnőtt, aki átgondolja a dolgokat, terveket készít, célokat tűz ki, és kigondolja, hogy éri el őket. És van

a két szülő: a gondoskodó és az ijesztgető szülő. Az egyik, aki kedves és szerető és tápláló, és a másik, aki felemeli a hangját, és feltartott ujjal azt mondja: „ezt kéne, azt kell, azt muszáj”. Arra van szükségünk, hogy a teljes belső családunk egész legyen. És amikor szabadok vagyunk, ez a család egyensúlyban van mint csapat, mindenki jöhet, senki nem hiányzik, nincs elhallgattatva, és nem is dirigál. Nekem a belső szabad lelkem segített Auschwitzot túlélni, de amikor nincs ott mellette a felelős felnőtt is a fedélzeten, akkor sok gondot tud okozni, ahogy Rachel unokám – Audrey gyönyörű lánya – bizonyíthatja. Rachel kiskora óta imád főzni, és a szívemet melengette, amikor megkérdezte, nem tanítanék-e neki néhány magyar receptet. Úgy döntöttem, megmutatom neki az egyik kedvenc receptemet, a paprikás csirkét. Különleges csoda volt Rachellel a konyhában lenni, miközben a hagyma a vajon (nagyon sok vajon!) és a

csirke zsírján dinsztelődött. De hamarosan észrevettem, hogy az apja, Dale ott van a könyökömnél, és törölgeti a kicsöpögő zsírt, és a kanalamról repülő fűszerek porát. Még az én türelmes, gyakorlatias Rachelem is kezdett kétségbeesni. – Állj! – mondta végül, és megragadta a karomat, még mielőtt beledobhattam volna egy marék fokhagymát és paprikát az edénybe. – Ha meg akarom tanulni a receptet, meg kell mérnem, és le kell írnom, hogy miből mennyit teszel bele. Nem akartam lelassítani. Szeretek ösztönösen főzni, hagyni a méricskélést és a tervezést, és csak úgy szívből nekilátni. De akkor Rachel nem kapta volna meg azokat az alapokat, amikre vágyott. Ahhoz, hogy hatékonyan átadhassam az erőmet és a tudásomat, nem volt elég a belső szabad lelkemre támaszkodnom. A belső racionális 43 felnőttre és a gondoskodó szülőre is szükségem volt, hogy kiegészítsék a csapatot. Ma már Rachel készíti a legjobb

paprikás csirkét és székelygulyást, és amikor nemrég diós tekercset sütöttem, fel kellett hívnom, hogy mondja meg, fél vagy egész bögre vizet kell tennem a tésztába. Rachelnek nem is kellett megnéznie a receptet. – Fél bögrével! – mondta. * Különösen nagy kihívás olyankor kiegyensúlyoznunk a belső családunkat, amikor úgy gondoljuk, a túlélésünk múlik azon, hogy betöltünk-e egy bizonyos szerepet. Iris évtizedekig tartott fenn egészségtelen viselkedésmintát a nővéreivel és a szüleivel, és most próbál kitörni a korlátozó szerepből, amiről megszokta, hogy ő tölti be a családban. Az apja katona volt a második világháborúban, de amikor a tank, amin szolgált, a személyzettel együtt felrobbant, leszerelték. Pszichiátriai ápoló lett, de keményen inni kezdett, és depresszióban, paranoiában és skizofréniában szenvedett, annyira, hogy amire Iris, a négyből a legkisebb gyerek megszületett, az apa rendszeresen töltött

hosszú időszakokat a kórházban. Iris szelíd, érzékeny, okos emberként emlékszik rá. Szeretett fürdés után az ölében ülni, és hagyni, hogy az apja kifésülje a nedves hajából a gubancokat. Vagy úgy tett, mintha elaludt volna este a díványon, hogy az apja vigye fel az ágyba. Jó érzés volt a karjában lenni. Amikor tizenkét éves lett, az apja súlyos szívrohamot kapott. Mire a mentő megérkezett, a szíve tizenkét perce állt. A mentősöknek sikerült feléleszteniük, de súlyos agykárosodást szenvedett, és bentlakó lett a kórházban, ahol előtte dolgozott. Akkor halt meg, amikor Iris tizennyolc éves lett. Iris fiatalon megtanulta betölteni a gondoskodó szerepet a családban. Az egyik legkorábbi emlékében a szülei komolyan vitatkoztak. Ő megérezte a feszültséget, belopózott a szobába, és remélte, hogy oldja a hangulatot. Az apja felkapta, és a karjában tartotta: „Te vagy a kedvencem – mondta. – Te soha nem okozol gondot.”

Ezt az üzenetet az anyja és nővérei is megerősítették. Iris azzal szerezte meg a mesterhármast a családban, hogy ő volt a megbízható ember, akire a többiek számíthattak. Az anyja, aki keményen dolgozott, 44 nem ítélkezett, és mindig érzékeny volt a mások viselkedése mögött megbújó sérülésekre vagy szégyenre, a legrosszabb években is állhatatosan hűséges maradt a férjéhez, de Iris kamaszkorában idegösszeomlást kapott. Évekkel később, amikor maga is betegeskedett, azt mondta Irisnek: – Úgy érzem magam, mintha háborgó tengeren hánykolódnék, és te vagy a biztos kősziklám. Irisnek és az anyjának a kapcsolata nagyrészt a három nővér körüli közös aggodalmukra épült, akik bonyolult és kaotikus életet éltek, a szexuális bántalmazás és a családon belüli erőszak traumáit élték át, valamint kábítószerfüggéssel, öngyilkossági késztetéssel és depresszióval küzdöttek. Iris és a nővérei ma már az

ötvenes éveikben járnak, és ő ma is komplex érzésekkel viaskodik, amelyek nagyrészt a családi gondoskodó szerepből erednek. – Hatalmas felelősségtudattal a szívemben élek – mesélte. – Engem neveztek „a szerencsésnek”. Engem nem ért erőszak Amikor kicsi voltam, apám a legőrültebb időszakaiban már elmegyógyintézetben volt. Én soha nem akartam véget vetni az életemnek Boldog házasságban élek egy kedves emberrel, és három csodás gyerekünk van, akik már felnőttek. Néha bűntudatom van a sok jó miatt, ami ért Megszakad a szívem a nővéreimért. Önzőnek érzem magam, hogy nem teszek többet értük. És néha kimerülök, talán attól, hogy megpróbáltam fenntartani a biztonságot, olyan életet élni, mint az a lány, aki nem okoz gondot, mert mindenki másnak sokkal nagyobbak a gondjai. Mindig arról álmodozom, hogy nyerek a lottón, és mindegyiküknek veszek egy házat, elrendezem őket anyagilag a hátralevő életükre. Akkor

talán megszabadulnék ettől a bűntudattól, amit hurcolok. Iris gyönyörű, szőke, göndör hajú és telt ajkú nő. Úgy tűnt, gondok gyötrik, beszéd közben a kék szeme ide-oda rebbent – a nyugtalanságtól, ami a mesterhármas elnyerésével töltött életből fakad. Bebörtönözte magát a saját szerepéről és identitásáról való felfogásba: hogy másoknak mindenben segítsen, könnyítsen a terheken, ne okozzon gondot, ne legyenek nagy problémái, legyen ügyes, megbízható, felelősségteljes. A bűntudatnak is foglya lett: a túlélő bűntudatának, hogy az ő útja könnyebb volt, mint az anyjáé és a nővéreié. Hogy vezessem ki Irist ebből az életből, amelyben önmagát úgy helyezte el, 45 mint felelősségteljes „jó gyereket”, aki azt kívánja, hogy másoknak segíthessen? – Semmit sem tehet a nővéreiért – mondtam –, amíg nem kezdi szeretni önmagát. – Nem tudom, hogy kell – mondta. – Idén alig beszéltünk És

könnyebb így, bár ez szörnyű érzés. Aggódom értük Jól vannak? Tehetnék többet? És tehetnék is. Ez az igazság De ha többet teszek, az már toxikus, mindent elemészt. Úgyhogy össze vagyok zavarodva Nem tudom, hogyan lépjek tovább. – Fogalmam sincs, hogy kéne újjáformálni egy kapcsolatot – folytatta. – És ketté vagyok szakítva, mert miközben tényleg szeretnék újra kapcsolatba lépni velük, ha igazán őszinte vagyok magammal, sokkal könnyebb, amikor nem vagyunk kapcsolatban. És ez rettenetes érzés. Két dologról reméltem, hogy el tudja engedni: a bűntudatról és az aggodalomról. – A bűntudat a múltban van – mondtam. – Az aggodalom a jövőben Egyetlen dolgon tud változtatni, és az itt van a jelenben. És az nem a maga döntése, hogy mit kell tenni a nővérei ügyében. Egyetlen ember van, akit szerethet és elfogadhat: önmaga. Nem az a kérdés, hogyan szeretheti eléggé a nővéreit. Hanem hogy hogyan szeretheti eléggé

önmagát. Iris bólintott, de láttam a szemén a habozást, a mosolya elrejtett valamit, mintha még a gondolat is kényelmetlen volna a számára – vagy legalábbis ismeretlen –, hogy önmagát szeresse. – Kedvesem, ha arra koncentrál, hogy mit tehetne még a nővéreiért, az nem egészséges. Nem egészséges magának De nem egészséges nekik sem. Megnyomorítja őket Arra kényszeríti őket, hogy magától függjenek. Megfosztja őket attól, hogy felelős felnőttek legyenek Felvetettem, hogy talán nem is nekik van erre szükségük. Talán inkább neki. Néha szükségünk van rá, hogy szükség legyen ránk Nem érezzük, hogy igazán működünk, ha nem mentünk meg valakit. De amikor az ember attól függ, hogy szükség legyen rá, akkor valószínű, hogy házasságot köt egy alkoholistával. Ők felelőtlenek, te meg felelős Újjáteremted ezt a viselkedésmintát. Irisnek azt mondtam: 46 – Most van itt az ideje, hogy önmagával kössön házasságot.

Különben egy rossz helyzeten tovább ront, ahelyett, hogy megjavítaná. Hallgatott, az arckifejezése zavart volt. – Az annyira nehéz – mondta. – Most is bűntudatom van Gyerekkorukban a legidősebb nővére nagyon dühös és ijesztő volt. Akkoriban senki nem tudta, hogy épp szexuális bántalmazás áldozata. Iris hazajött az iskolából, és bezárkózott a szobájába, hogy elkerülje a nővére lobbanékonyságát. A másik két testvérével együtt könyörögtek a szüleiknek: „Nem tudnátok megszabadulni tőle? Nem tudnátok fegyelmezni?” Egy nap a legidősebb nővére és az apjuk közt hatalmas veszekedés tört ki, a nővére átlökte az apját egy szúnyoghálós ajtón. Akkor küldték a szülei lánynevelő intézetbe – és ott aztán még rögösebb lett az élete. – Talán én voltam az oka, hogy a szüleim úgy döntöttek, hogy elküldik – mondta Iris. – Ha szeretetteljes kapcsolatot akar a nővéreivel – mondtam –, akkor az nem

alapulhat azon, hogy egymásra szorulnak. Csak hogy szeretnék látni egymást. Úgyhogy választhat Bűntudatot akar, vagy szeretetet? Ha a szeretetet választod, akkor kedves és jó és szerető leszel önmagaddal. És nem melegíted fel többé a múltat Nem mentegetőzöl, hogy nem vagy ott, és nem mentesz meg mindenkit. Azt jelenti, hogy kimondod: „megtettem, amit tudtam”. – De olyan érzés, mintha valahogy az egész életutam részben arról szólna, hogy megoldást találjak arra, ami négyünkkel történt – mondta Iris. – Mint a család egyetlen tagja, akinek nem volt nagyobb küzdelem az életemben, én voltam az egyetlen, aki egyben tudtam tartani akkoriban. És most hűtlennek érzem magam, hogy nem segítek nekik Az egyik első kérdés, amit a klienseimnek felteszek, hogy „mikor ért véget a gyerekkora?”. Vagyis mikor kezdett valaki mást védelmezni vagy róla gondoskodni? Mikor hagyta abba, hogy önmaga legyen, és kezdett szerepet betölteni? Azt

mondtam Irisnek: – Lehet, hogy nagyon gyorsan nőtt fel. Kis felnőtt lett, másokról gondoskodott, mint az egyedüli felelős. És bűntudatot érzett, hogy bármit csinál, semmi sem elég. Bólintott, és a szeme megtelt könnyel. 47 – Akkor most döntse el: mikor elég az elég? Nehéz dolog lemondanunk a régi módszerekről, amelyekkel megszereztük a mesterhármast, és új módot találni a szeretet és a kapcsolatok megteremtésére, ami az egymással összefüggésre épül, nem a függésre, a szeretetre, nem a szükségre. Amikor megpróbálok segíteni egy kliensemnek, hogy eltaláljon a korai viselkedésmintáihoz, gyakran azt kérdezem: „Van valami, amit túlzásba visz?” Gyakran valamilyen anyagokkal vagy viselkedésekkel gyógyítjuk a sebeinket: étellel, cukorral, alkohollal, vásárlással, szerencsejátékkal, szexszel. Még az egészséges dolgokat is túlzásba lehet vinni. Függővé válhatunk a munkától, a testmozgástól vagy a szigorú

diétáktól is. De amikor szeretetre, figyelemre és elismerésre éhezünk – azokra a dolgokra, amiket nem kaptunk meg gyerekkorunkban –, semmi nem lesz elég soha, hogy kielégítse a szükséget. Az ember rossz helyre megy, hogy kitöltse az űrt Olyan, mintha a háztartási boltba menne banánért. Amit keres, nem ott van Mégis sokan folyamatosan rossz helyre járunk vissza. Néha a szükség tesz függővé bennünket. Néha az tesz függővé, hogy szükség legyen ránk. Lucia ápolónő, és elmondta nekem, hogy úgy gondolja, genetikailag kódolva van benne, hogy másokra figyeljen, és azt kérdezze: „Mire van szüksége? Miben segíthetek?” Évtizedekig volt egy követelőző férfi felesége, beszállt a gyerekek nevelésébe, többek között egy magatehetetlen lányéba, és évekig hallgatta, hogy „ezt csináld, azt csináld”, mire feltette ő is a kérdést: „És én? Én ki vagyok ebben a helyzetben?” Most tanulja, hogy asszertívabb legyen, ne

csatlakozzon le többé a saját lehetőségeiről és vágyairól. Néha ezzel dühös válaszokba ütközik Amikor először húzott határt a férje számára, és nem volt hajlandó felkelni a díványról, hogy behozzon valami harapnivalót, a férje ráordított: „Megparancsoltam!” Lucia mély lélegzetet vett, ami egyensúlyba hozta, és azt felelte: „Nem teljesítek parancsokat. Ha még egyszer így beszélsz, kimegyek a szobából.” Most tanulja felismerni, hogy az a szorongó érzés a gyomorszájában, amikor igent mond egy kérésre, azt jelzi, hogy hagyja 48 abba, és kérdezze meg önmagát: „Én ezt akarom csinálni? Nem fogok később neheztelni, ha megteszem?” Jó ön-zőnek lenni: gyakorolni az önszeretetet és az öngondoskodást. Amikor Lindsey és Jordan kicsik voltak, Marianne és Rob megegyezett, hogy adnak egymásnak szabad estéket, amikor elvonulhatnak a családi színtérről. Amikor Marianne-nak volt kimenője, Rob ígérte meg, hogy otthon

lesz a gyerekekkel, és vice versa. Egyszer egy híres közgazdász látogatott az egyetemre Londonból, és Rob meg akarta hallgatni a beszédét. De az esemény Marianne szabad estéjére esett: ő már színházjegyet vett egy barátjával, és Rob is megígérte, hogy otthon marad a gyerekekkel. Mikor megmondta Marianne-nak, hogy ilyen rövid időn belül nem talál bébiszittert, Marianne felhívhatta volna a barátját, és átszervezhették volna a dolgokat, és a színházat is el lehetett volna érni, hátha átteszik a jegyüket egy másik estére. Mindig dönthetünk úgy, hogy alkalmazkodunk, rugalmasak leszünk. A gond az, hogy a legtöbben megszokásból rohanunk megoldani és változtatni. Túl sok felelősséget vállalunk mások problémáiért, arra szoktatjuk őket, hogy ránk számítsanak, ne önmagukra, és előre kikövezzük magunknak az utat a nehezteléshez. Marianne arcon csókolta Ront, és azt mondta: „Hú, drágám, úgy tűnik, dilemma előtt állsz.

Remélem, találsz rá megoldást” Végül Ron magával vitte a gyerekeket az előadásra, és ők pizsamában rohangáltak az előadóterem székei alatt. Néha az élet azt kívánja tőlünk, hogy sodródjunk az árral, néha helyes mások igényeit előrevenni, módosítani a terveinken. És persze erőnk szerint mindent meg akarunk tenni, hogy támogassuk a szeretteinket, érzékenyek legyünk a szükségeikre és a vágyaikra, csapatmunkában és kölcsönös egymásrautaltságban éljünk. De a nagyvonalúság nem nagyvonalú, ha mindig a saját rovásunkra adunk, ha az adás mártírt csinál belőlünk vagy a keserűségünket tüzeli. A szeretet azt jelenti, hogy az önszeretetet is gyakoroljuk, hogy törekszünk rá, hogy nagyvonalúak és megértőek legyünk másokkal – és önmagunkkal. Gyakran mondom, hogy a szeretet egy hárombetűs szó: I-D-Ő. Idő Bár a belső tartalékaink korlátlanok, az időnk és az energiánk korlátos. Kifutunk belőlük. Ha dolgozol

vagy tanulsz, ha gyerekeid, kapcsolatod, 49 barátaid vannak, ha önkénteskedsz, tornázol vagy könyvklubba, támogatói csoportba vagy templomba jársz, ha idős szülőt gondozol vagy valakit, akinek orvosi vagy más speciális szükségletei vannak: hogy tudod úgy strukturálni az idődet, hogy ne hanyagold el magadat? Mikor pihensz, mikor töltődsz? Hogy teremtesz egyensúlyt a munka, a szeretet és a játék között? Néha a magunk melletti kiállásban az a legnehezebb, hogy segítséget kérjünk. Pár éve találkozom egy kedves emberrel, aki úriember is, Gene-nel, a csodás szvingtánc partneremmel. Mikor pár hétre kórházba kellett mennie, mindennap meglátogattam, és örömmel hagyta, hogy kicsit dédelgessem – fogjam a kezét, kanállal etessem. Csodálatos, amikor valaki megajándékoz az adás adományával. Egy délután mellette ültem, és észrevettem, hogy reszket. Bevallotta, hogy eléggé fázik, de Gene számára a figyelmesség elsőrendű dolog,

és annyira aggódott, nehogy követelőzőnek tűnjön, hogy úgy döntött, nem kér melegebb takarót. Hogy ne terheljen valaki mást, inkább önmagát hanyagolta el. Ezt én is csináltam régebben. A kezdeti bevándorlónapjainkban Bélával és Marianne-nal egy apró kis cselédlakásban laktunk a baltimore-i Park Heights egyik házának végében. Semmink nem volt, amikor az országba érkeztünk – a tíz dollárt is kölcsön kellett kérnünk, hogy leszállhassunk a hajóról –, és nehezen kerestük meg a kenyérrevalót. A sivár körülmények közt kifejezetten büszke voltam rá, hogy először mindig Béla és Marianne tányérjára tettem ételt – és magamnak csak akkor, ha elég jutott mindenkinek. Igaz, hogy a nagyvonalúságot és az érzékenységet létfontosságú megőrizni. De az önfeladás nem segít senkin – mindenkit megfoszt mindentől. És az önállóság sem jelenti azt, hogy az ember visszautasítsa mások gondoskodását és a szeretetét.

Mikor Audrey a Texasi Egyetemre járt Austinban, ami az aktivizmus és a progresszív politika melegágya volt, egyszer hazajött. Egy szombat délelőtt benyitott a hálószobámba, és döbbenten látta, hogy még ágyban vagyok a dizájner hálóköntösömben, és Béla papajadarabkákkal etet. „Anya!” – kiáltotta. Visszataszítónak talált abban a pillanatban, cukinak, függőnek. Megsértettem az érzékenységét az erős nőről alkotott képével kapcsolatban. 50 Csak azt nem látta, hogy én döntöttem úgy, hogy tiszteletben tartom és elfogadom a férjem örömét, hogy gondoskodhat rólam. A szombatoknak élt, amikor korán felkeltünk, és áthajtottunk a határon a juarezi termelői piacra, és a legérettebb piros papajákra vadásztunk, amit imádok. Örömet szerzett neki És nekem is örömet szerzett, hogy osztozhatom ebben az érzéki szertartásban, hogy elfogadom, amit ő adni vágyik. Ha szabad vagy, akkor felelősséget vállalsz azért, hogy az

legyél, aki valójában vagy. Felismered az alkalmazkodás mechanizmusait vagy a viselkedésmintákat, amiket a múltban azért alakítottál ki, hogy a szükségleteid kielégüljenek. Újra kapcsolatba lépsz azokkal a részeiddel, amikről le kellett mondanod, és visszaigényled a teljes személyt, aki akkor nem lehettél. Megtöröd a szokást, hogy hanyagold magadat. Emlékezz: van valamid, amije senki másnak soha nem lesz. Megvagy magadnak. Egész életedre Ezért beszélek magammal egyfolytában. Azt mondom: „Edie, te különleges vagy. Gyönyörű vagy Bár mindennap egyre Edie-bb lennél.” Már nem szokásom, hogy érzelmileg vagy testileg megtagadjam magamat. Büszke vagyok rá, hogy kimondottan adok magamra! A wellness életmódom része az akupunktúra és a masszázs. Rendszeresen járok kozmetikushoz, ami nem szükséges, de jólesik. Arcmasszázst kérek. Festetem a hajamat – nemcsak egyetlen színre, hanem háromra, a sötéttől a világosabb felé. Odamegyek

az áruházban a kozmetikapulthoz, és a szemfestés új módozataival kísérletezem. Ha nem tanultam volna meg a belső önbecsülést, semennyi külső dédelgetés nem tudná megváltoztatni, hogyan érzek magammal kapcsolatban. De most, hogy sokra tartom magamat, most, hogy szeretem magamat, tudom, hogy a magamról való belső gondoskodás megfér a magamról való külső gondoskodás mellett – hogy kellemes dolgokkal lepem meg magamat anélkül, hogy bűntudatom lenne, hagyom, hogy a megjelenésem az önkifejezéshez vezető út legyen. És megtanultam elfogadni a bókokat. Ha valaki azt mondja, „tetszik a sálja”, azt felelem, „köszönöm, nekem is”. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor a tinédzser Marianne-t elvittem ruhát vásárolni, és mikor felpróbált egy szerelést, amit neki 51 választottam, azt mondta: „Mama, ez nem én vagyok.” A megjegyzése megdöbbentett. Aggódtam, hogy válogatósra és hálátlanra neveltem De aztán rájöttem,

micsoda ajándék, hogy olyan gyerekem van, aki tudja, mit akar, és tudja, mi az „én” és mi a „nem én”. Drágám, találd meg magad, és töltsd meg még több magaddal. Nem kell megdolgoznod azért, hogy szeresselek. Csak magadnak kell lenned. Bár mindennap egyre inkább magad lennél KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ AZ ÖNFELADÁSTÓL • Amit gyakorlunk, abban jobbak leszünk. Tölts el mindennap legalább öt percet kellemes érzetek élvezetével: ahogy reggel az első kávét kortyolod, a meleg nap érinti a bőröd, vagy valaki átölel, akit szeretsz, a nevetéssel vagy a tetőn az eső hangjával, a sülő kenyér illatával. Szánd rá az időt, hogy észreveszed és megéled az örömöt. • Dolgozz, szeress, játssz. Készíts táblázatot, ami mutatja a hét minden napján az ébren töltött óráidat. Címkézd meg az időt, amit naponta munkával, szeretettel és játékkal töltöttél. (Egyes aktivitások több kategóriába is beleillenek: ha így van,

használd az összes címkét, ami odaillik.) Aztán add össze az órákat, amiket munkával, szeretettel és játékkal töltöttél egy tipikus héten. Nagyjából egyensúlyban van a három? Hogyan tudnád máshogy strukturálni a napjaidat, hogy több jusson abból, ami pillanatnyilag a legkevesebb idődet kapja? • Mutass magad iránt egy kis szeretetet. Tűnődj el a múlt hét egy pillanatán, amikor valaki kért tőled valamit, vagy szívességet kért. Hogy válaszoltál? Megszokásból? Szükségből? Vágyból? Milyen érzés volt a válaszod a testednek? A válaszod jó volt neked? Most tűnődj el a múlt hét egy pillanatán, amikor te kértél – vagy szerettél volna kérni – segítséget valakitől. Mit mondtál? Hogy alakult végül? A válaszod jó volt neked? Mit tehetnél ma, hogy ön-ző legyél: hogy önmagad iránt szeretetet és gondoskodást mutass? 52 4. fejezet EGY FENÉK, KÉT SZÉK A titkok börtöne Magyarországon gyerekkoromban volt egy

kifejezés:* Ha egy fenékkel ülsz két széken, félseggű leszel. Ha kettős életet élsz, az utol fog érni. Ha szabad vagy, képes vagy autentikusan élni, nem a két szék – az ideális és a reális éned – közti űrt fogod megnyergelni, hanem azonos leszel önmagaddal. Megtanulsz teljesen a saját beteljesülésed székén ülni. Robin a két szék közti űrben küszködött, amikor eljött hozzám, a házassága az összeomlás szélén. Belefáradt, hogy megpróbáljon a férje szigorú elvárásai szerint élni, a házasságuk szenvedély nélküli és üres lett. Robin úgy érezte, oxigénmaszkra van szüksége, hogy egy napot végigcsináljon. A megkönnyebbülés és az öröm reményében új kapcsolatba kezdett. A csalás veszélyes játék. Semmi nem izgalmasabb, mint egy új szerető. Mikor ismeretlen ágyban vagy, nem arról beszélgetsz, ki fogja kivinni a szemetet, ki viszi el ezúttal a focicsapatot edzésre. Csak az öröm, semmi felelősség. És csak

átmeneti Robin az új kapcsolat kezdete után egy darabig nyitottabb volt az örömre, optimistább volt, jobban táplálkozott, tolerálni tudta az otthoni status quót, mert az érzelmek és az intimitás iránti vágyát kielégítette máshol. De aztán a szeretője ultimátumot adott. Választania kellett: vagy a férj, vagy ő Robin azért jelentkezett be hozzám az első ülésre, mert elakadt, képtelen volt döntést hozni. Az első alkalommal csak mondta, mondta, részletezte a két látszólag lehetetlen választás előnyeit és hátrányait. A válás megakadályozná, hogy a szerelme elhagyja, de tönkretenné a két gyerekét. De ha marad a házasságban, akkor le kell mondania az egyetlen személyről, aki miatt úgy érezhette, látják és értékelik. Vagy a gyerekek boldogsága, vagy az ő kiteljesülése. De az alapvető döntés, amit meg kellett hoznia, nem arra vonatkozott, melyik férfival legyen. Bármit csinált a férjével – elhúzódott, bujkált,

titkolózott –, ugyanazt folytatta volna a szeretőjével, vagy bármilyen romantikus kapcsolatban, amíg el nem dönti, hogy megváltozik. A szabadsága nem a megfelelő férfi 53 kiválasztásáról szólt. Hanem arról, hogy módot találjon a vágyai, reményei és félelmei kifejezésére, bármilyen kapcsolatban. Sajnos ez elég gyakori probléma. Még a szenvedéllyel és kötődéssel indult házasság is olyan lehet idővel, mint egy börtöncella. Lassan történik, és gyakran nehéz is észrevenni, mikor és hogyan épülnek ki a rácsok. Vannak a szokásos külső hatások – a pénz, a munka, a gyerekek, a szélesebb család vagy a betegség miatti stressz –, és mivel a házaspárnak nincs ideje vagy eszköze a bosszúságok oldására, felgyűlik az aggodalom, a sértés és a harag. Egy idő múlva még nehezebb kifejezni ezeket az érzéseket, mert további feszültséghez vagy vitához vezetnek, és jobb a témát mindenestől elkerülni. Az ajtó nyitva

áll, hogy bejöjjön valaki más, és betöltse annak a helyét, ami elveszett. Amikor egy kapcsolat feszült, az nem egy ember hibája. Mindketten úgy viselkednek, hogy megtartsák a távolságot és a vitákat. Robin férje tökéletességet várt el. Kritizálta, ítélkezett, és nehéz volt a kedvére tenni. Robinnak eleinte nehezére esett, hogy felismerje, ő is tesz olyasmit, amivel árt a kapcsolatnak: elhúzódik, átmegy egy másik szobába, leválasztja magát, eltűnik. És főleg eltitkolja a boldogtalanságát. A kapcsolat csak másodlagos titok volt Az első titok abból állt, amit szokásává vált elrejteni a férje elől: a mindennapos hullámzásaiból, a szomorúságaiból és örömeiből, a vágyódásából és a bánatából. Az őszinteség azzal kezdődik, hogy megtanulsz önmagadnak igazat mondani. Azt mondtam Robinnak, szívesen kezelem, ha van hozzá kedve, de csak ha felfüggeszti a kapcsolatát, amíg önmagával őszintébb viszonyba nem jut. Két

gyakorlatot adtam neki. Az elsőt Életjeleknek nevezem Afféle gyors lázmérés, hogy az ember tisztában legyen a saját belső hőmérsékletével, és az érzelmi időjárással, amit a világba kienged. Mindig kommunikálunk, akkor is, ha egy szót se szólunk. Egyedül akkor nem kommunikálunk, ha kómában fekszünk. Naponta néhányszor tegyen tudatos erőfeszítést, lépjen kapcsolatba a testével, és kérdezze meg önmagát: „Most puhának és melegnek, vagy hidegnek és merevnek érzem magam?” Robin nem szívesen ismerte fel, milyen gyakran merev, dermedt, zárt. Idővel az érzelmi hőmérés segített neki ellágyulni Ekkor vezettem 54 be a második gyakorlatot, a Viselkedésminta megszakítását: a szokásos válaszok tudatos felváltását valami mással. Amikor Robin úgy érezte, vissza akar húzódni vagy távolságot tartani a férjétől, tudatos erőfeszítést tett, hogy ne tűnjön el. Meglágyította a tekintetét, és szerelmes pillantással nézett

a férjére – amit már nagyon rég nem csinált. Egy este a vacsoránál szelíden a férje keze után nyúlt Apró lépés az intimitás felé. Még sok mindent helyre kell hozniuk, ha újjá akarják építeni a kapcsolatukat. De már elkezdték A gyógyulás nem történhet meg, amíg elrejtünk vagy eltagadunk önmagunkból részeket. Amit elhallgattatunk vagy eltakarunk, olyanokká válnak, mint a túszok az alagsorban, egyre elkeseredettebben akarják magukra vonni a figyelmünket. Tudom, mert én is évekig próbáltam rejteni a múltamat, titkolni, mi történt velem, elrejteni a bánatomat és a dühömet. Amikor Bélával a háború után elmenekültünk a kommunista Európából, és Amerikába jöttünk Marianne-nal, normális akartam lenni. Nem akartam az a hajótörött lény lenni, aki voltam, egy anya, aki holokauszttúlélő is. Egy ruhagyárban dolgoztam, a kilógó szálakat vágtam le a kisfiúk fehérneműjéről, 7 centet kaptam egy tucatért, és féltem

angolul megszólalni, nehogy valaki meghallja az akcentusomat. Egyszerűen be akartam illeszkedni, hogy elfogadjanak. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Nem akartam, hogy meglátsszanak a hegeim Csak évtizedekkel később, amikor klinikai pszichológusként a képzésem végén jártam, akkor fogtam fel, mibe kerül a kettős életem. Úgy próbáltam másokat gyógyítani, hogy magamat nem gyógyítottam meg. Csaló voltam Kívülről orvos Belül pedig egy rémült tizenhat éves reszketett, aki tagadásba, túlteljesítésbe és tökéletességre törekvésbe öltözött. Amíg szembe nem tudtam nézni az igazsággal, titkot őriztem, és a titkom őrzött engem. A titkom a gyerekeimet is fogva tartotta, és csak most kezdem érteni, hányféleképpen. Marianne, Audrey és John gyerekkori emlékei – a felszín alatt megérzett félelem és feszültség, amiről nem tudták, micsoda – hasonlítanak arra, amit a világ különféle tájain élő olvasók leveleiben olvastam, akik

holokauszttúlélők gyerekei. Ruth, akinek a szülei magyar túlélők voltak, elmesélte, hogyan hatott a gyerekkorára a szülei hallgatása. Egyfelől csodálatos 55 gyerekkora volt. Az apja és az anyja kifelé vidám volt, megkönnyebbültek, hogy Ausztráliába emigráltak, örültek, hogy jó oktatást biztosíthatnak a gyerekeiknek, balettra és zongorára küldhetik, békés környezetben nevelhetik fel őket, és élvezhetik az eredményeiket és a barátságaikat. „Szerencsénk van Hála az égnek” – mondták gyakran. A traumának semmi látható jele nem volt De Ruth belső és külső élményei közt valami szétkapcsolódott. A szüleinek a jelenhez való pozitív hozzáállásától és ezzel ellentétben a múlttal kapcsolatos hallgatásától szorongani kezdett. Számos élményébe valami rossz előérzet szövődött bele, bármilyen kellemesek vagy világiak voltak is. Ahogy Ruth bekapcsolódott a szülei kimondatlan traumájába és félelmébe, őbenne

is kialakult az a hit, hogy valami nem jó, hogy valami rettenetes fog következni. Sikeres pszichiáter és anya lett, de bármilyen művelt lehetett, krónikus félelmet érzett, és feltette magának a kérdést: Miért érzek így? Még a pszichiátriai szakmai képzése sem adta a kezébe a megfelelő eszközt, hogy megértse. Mikor a legkisebb fia tizenkilenc éves lett, kérte, hogy vigye el a bátyjával együtt Magyarországra. Többet akart tudni a nagyszüleiről, akik már nem éltek. És mivel világszerte erősödött a szélsőjobb, és Ruth fia megértette, hogy aki nem ismeri a történelmet, az szükségképp megismétli, kifejezetten elkötelezett volt, hogy többet is megtudjon a múltról. De Ruth vonakodott Fiatal korában, a kommunizmus tetőpontján járt Magyarországon, és nem volt kellemes élmény. Semmi vágyat nem érzett, hogy visszatérjen. Aztán egy barátja ajánlott neki egy könyvet (A döntést!), és ahogy elolvasta, bátorságra kapott, és

erős késztetést érzett, hogy szembenézzen a szülei múltjával. Beleegyezett az utazásba Kiderült, hogy mélységesen átformáló és gyógyító élmény volt a fiaival újrajárni a szülei múltját. Elmentek egy zsinagógába, amely a budapesti gettónak állít emléket. Ruth először látott képeket arról, amit az anyjának át kellett élnie. Fájdalmas és nehéz volt elfogadni az igazságot. De segített is, és erőt adott Beleláthatott a múltba, és új értelemben tudott kapcsolódni a szüleihez – megértette, miért vonakodtak annyira, hogy a múltról beszéljenek, elfogadta, hogy őt akarták védeni, és magukat is. De az igazság elrejtése vagy kicsinyítése nem védi meg a szeretteinket. A védelmük azt jelenti, hogy dolgozni 56 kell a múlt gyógyításán, hogy ne adjuk tovább akaratlanul is a traumát. Ahogy Ruth szembenézett a családja örökségével, képes volt azonosságot érezni önmagával. Kiegyezni a szorongása gyökereivel,

és elkezdeni oldani őket. Az én gyógyulásom csak akkor kezdődött el, amikor egy diáktársam a Texasi Egyetemen a kezembe adta Viktor Frankl Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyvét, és végre összeszedtem a bátorságomat, és elolvastam. Annyi kifogásom volt, annyi okom, miért álljak neki ellen: Nincs szükségem mások auschwitzi beszámolóját olvasni, mondtam magamnak. Én is ott voltam! Miért éljem át újra a fájdalmat? Miért tárjam ki magam a rémálmoknak? Miért menjek el újból a pokolba? De amikor egy éjszaka közepén, miközben a családom aludt, és a házban csönd volt, végre felcsaptam a könyvet. Váratlan dolog történt: úgy éreztem, látnak Frankl ott járt, ahol én. Olyan érzés volt, mintha közvetlenül hozzám beszélne Az élményeink nem voltak azonosak. Ő már a harmincas éveiben járt, amikor elvitték, és elismert pszichiáter volt, én tizenhat éves tornász-és balettnövendék, és a

barátomról álmodtam. De ahogy a közös múltunkról írt, azzal megváltoztatta az életemet. Új lehetőséget láttam magam előtt – hogy feladhatom a titkokat és a bujkálást, és nem kell küzdenem a múlttal, és menekülni előle. A szavai – és később a mentorálása – bátorságot és ihletet adtak, hogy szembenézzek az igazsággal, és kifejezzem, és a titkaim kibeszélése során visszaköveteljem a valódi énemet. Az emlékezés és a kiengedés lehetetlen, amíg titkokat őrzünk – amíg a tagadás, az önáltatás és a kicsinyítés kódjával működünk. Néha kimondatlan és öntudatlan a parancs, hogy megőrizzünk egy titkot. Néha mások vásárolják meg a hallgatásunkat fenyegetéssel vagy erővel. Akárhogy is, a titkok ártalmasak, mert a szégyen légkörét teremtik meg és tartják fenn, márpedig minden addikció kiindulópontja a szégyen. A szabadság abból ered, hogy szembenézünk az igazsággal, és kimondjuk, és – ahogy a

következő fejezetben feltárom – ez csak akkor lehetséges, amikor megteremtjük önmagunkban a szeretet és az elfogadás légkörét. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A TITKOKTÓL 57 • Ha egy fenékkel ülsz két széken, félseggű leszel. Helyezz egymás mellé két széket. Kezdd azzal, hogy egyenes lábtartással leülsz az egyik székre. Érezd, hogy a lábfejed a padlón pihen. Érezd, hogy az ülőcsontjaid súlyosak a széken Érezd, hogy a gerinced elnyúlik a medencecsontodtól, a fejed kiemelkedik a nyakadból. Lazítsd ki oldalt a vállaidat Vegyél pár mély, tápláló lélegzetet, nyújtsd el a belégzést, támaszd meg a kilégzést. Most ülj úgy, hogy a fél fenekeddel az egyik széken ülsz, a másik felével a másik széken. Ellenőrizd a talpad, az ülőcsontjaid, a gerinced, a nyakad, a fejed és a vállad. Hogy érzi magát a tested és a légzésed, amikor két széket nyergelsz meg? Végül ülj vissza az egyik székre. Támaszd meg a lábfejed és az

ülőcsontjaidat. Nyújtsd meg a gerinced és a nyakad. Újra otthon vagy Kövesd a légzésed, ahogy újrarendeződsz, és azonos leszel önmagaddal. • Az őszinteség azzal kezdődik, hogy igazat mondasz magadnak. Próbáld meg az Életjelek gyakorlatot, amit Robin próbált, hogy meggyógyítsa a házasságát. Naponta néhányszor tegyél tudatos erőfeszítést, lépj kapcsolatba a testeddel, és mérd meg az érzelmi hőmérsékletedet. Kérdezd meg önmagadtól: „Puhának és melegnek, vagy hidegnek és merevnek érzem magam?” • Mondd ki az igazságot mások biztos jelenlétében. A támogatói csoportok és a tizenkét lépésből álló programok csodálatos alkalmat kínálnak, hogy megoszd az igazadat – és olyanoktól tanulj, akik ugyanebben a helyzetben vannak. Keress helyi vagy online találkozót, ahol olyan emberek társaságában leszel, akik kapcsolódnak az élményedhez, és együttéreznek vele. Legalább három találkozóra menj el, és csak utána

döntsd el, hogy neked való-e vagy sem. 58 5. fejezet SENKI NEM UTASÍT VISSZA, CSAK TE MAGADAT A bűntudat és a szégyen börtöne Évtizedekbe telt, mire megbocsátottam magamnak, hogy túlélő vagyok. 1969-ben diplomáztam az egyetemen. Negyvenkét éves voltam, háromgyerekes anya, bevándorló. Jókora bátorság és erőtartalék kellett hozzá, hogy megtanuljak angolul, és visszatérjek az iskolába. És kitűnően diplomáztam! Mégsem mentem el a diplomaosztó ünnepségre. Túlzottan szégyelltem magam. Mint sok más túlélő, a háború utáni években én is bénító bűntudattal viaskodtam. Huszonnégy év telt el azóta, hogy Magda nővéremmel együtt felszabadultunk. De még mindig nem értettem, miért maradtam életben, mikor a szüleim, a nagyszüleim és másik hatmillió ember odaveszett. Még egy ilyen ünnepélyes, eredményekről szóló alkalmat is tönkretett a bizonyosság, hogy selejtes árucikk vagyok, nem érdemlem meg az örömöt, és ami

rossz, az valahogy mind az én hibám, és csak idő kérdése, hogy mindenki rájöjjön, mennyire használhatatlan vagyok. A bűntudat az, amikor magadat vádolod, amikor azt hiszed valamiről, hogy a te hibád. Fontos, hogy megkülönböztessük a bűntudatot a megbánástól. A megbánás adekvát válasz egy súlyos hibára, amit okoztunk, vagy egy vétségre, amit elkövettünk. Közelebb van a bánathoz. Azt jelenti, hogy elfogadod, hogy a múlt a múlt, nem lehet visszavonni, és hagyod, hogy szomorú legyél miatta. Érezhetek megbánást, és közben elismerhetem, hogy a mába az hozott el, amit átéltem, a döntéseim, amiket meghoztam. A megbánás a jelenben van És együtt tud létezni a megbocsátással és a szabadsággal. De a bűntudat elakaszt. A bűntudat a szégyenben gyökerezik – amikor azt hiszed, „nem vagyok méltó”, amikor úgy gondolod, nem vagy elég, hogy bármit csinálsz, semmi sem elég. A bűntudat és a szégyen elképesztően elgyengít. De

nem méri fel valóban, kik is vagyunk. Csak olyan gondolatminta, amit magunk választunk, és elakadunk benne. Mindig választhatsz, hogy mihez kezdesz az információval, amit az élet nyújt. Egyszer épp előadást tartottam egy konferencián, és a 59 mondanivalóm közepénél egy méltóságteljes úriember kiment. Majdnem lefagytam a színpadon, elkapott a gátlás, a negatív önértékelés: „Nem vagyok jó. Nem érdemlem meg, hogy idehívtak előadni erre a konferenciára. Kilógok a sorból” Pár perc múlva nyílt az előadóterem ajtaja, és ugyanaz a férfi visszajött és leült. Valószínűleg csak kiment vizet inni, vagy a mosdóba, de addigra én már majdnem a guillotine alá feküdtem. Senki nem születik szégyennel. De sokunk számára korán elkezdődik a szégyenüzenet. Amikor Lindsey, a legidősebb unokám iskolába kezdett járni, a „tehetséges és jó képességű” gyerekek osztályába került (engem már ez a címke is frusztrál: minden

gyerek tehetséges és jó képességű, mind egyedi gyémánt!). Néha nem tudott lépést tartani, és a tanár elnevezte „kis fékezőkocsim”-nak. A drága Lindsey a szívére vette a tanára szavait. Meg volt róla győződve, hogy nem elég okos, hogy az osztályba járjon, nem tartozik oda, nem értékes. Kész lett volna kimaradni. De megbeszéltem vele, milyen fontos, hogy ne hagyja, hogy a tanára határozza meg. Úgyhogy maradt az osztályban És évekkel később, amikor az egyetemi felvételi esszéjét írta, azt a címet adta neki: „Amikor a fékezőkocsiból lesz a mozdony”. Kitűnően diplomázott a Princetonon. Az én szégyenüzeneteim is korán kezdődtek, hároméves koromban, amikor kancsal lettem. Amíg meg nem műtötték a szememet, a nővéreim gonosz dalokat énekeltek: „Olyan csúnya és nyápic vagy, hogy soha nem fogsz férjhez menni.” Még anyám is azt mondta: „Jó, hogy van eszed, mert csinos az nem vagy.” Ezek súlyos üzenetek voltak,

nehéz volt elfelejteni őket. De végül is nem az volt a gond, amit a családom mondott nekem. A gond az volt, hogy elhittem És folyamatosan hittem benne. Amikor Marianne, Rob és a gyerekeik La Jollában laktak, hétfőnként eljártam hozzájuk, és vacsorát főztem. Néha amerikai ételeket, néha magyarokat. Ez volt a hét fénypontja, amikor az unokáimat tápláltam, a mindennapjaik részének éreztem magam. Egy este a konyhában voltam, az edények rotyogtak, a serpenyők sisteregtek a tűzhelyen. Marianne hazajött a munkából a gyönyörű selyemkosztümjében, és azonnal fedőket kezdett előhúzni a szekrényből, és mindet a megfelelő edényhez párosította. Elkeseredtem. Próbáltam segíteni, a családot felvidítani, és akkor jön ő, 60 és megmutatja nekem, hogy nem csinálom jól. Hogy nem vagyok elég jó. Beletelt némi időmbe, mire rájöttem, hogy a kudarc üzenete nem Marianne-tól ered – hanem tőlem. Hogy ellensúlyozzam, amit hittem, hogy

selejtes vagyok, a tökéletességre törekedtem, de emberek vagyunk, se többek, se kevesebbek, és minden ember tévedhet. A szabadság a teljes, tökéletlen lényünk elfogadásában van, és a tökéletesség igényének feladásában. Végül is a bűntudat és a szégyen nem kívülről jön. Belülről jönnek Sok kliensem azért fordul a terápiához, amikor fájdalmas váláson vagy szakításon mennek keresztül. Egy kapcsolat halálát gyászolják, és hogy eltűnik az a sokféle remény, álom és elvárás, amit jelentett. De általában nem a gyászról beszélnek: a visszautasítottság érzéséről beszélnek. „Visszautasított.” De a visszautasítás csak egy szó, amit arra találunk ki, hogy kifejezzük, mit érzünk, amikor nem kapjuk meg, amit akarunk. Ki mondta, hogy mindenkinek szeretnie kellene minket? Melyik isten mondta, hogy meg kell kapnunk, amit akarunk, amikor akarjuk, ahogy akarjuk és amennyire akarjuk? És ki mondta, hogy ha mindent megkapunk, az

garancia? Senki nem utasít vissza, csak te magadat. Úgyhogy válaszd meg, minek milyen jelentést tulajdonítasz. Amikor beszédet tartok, és állva tapsolnak, és utána száz ember megölel, és könnyekkel a szemében közli: „ön megváltoztatta az életemet”, aztán jön valaki, aki kezet ráz, és azt mondja: „nagyon jó volt a beszéde, csak” – akkor megválaszthatom, hogyan válaszoljak. Belezuhanhatok a bizonytalanság vermébe, és gondolhatom, hogy „édes istenem, mit csináltam rosszul?”. Vagy felismerhetem, hogy a kritikának több köze lehet ahhoz az emberhez, aki mondja, mint hozzám – az elvárásokhoz, amivel az előadásra beült, vagy ahhoz, hogy erősnek és intelligensnek érzi magát attól, ha kritizálnivalót találhat. Vagy megkérdezhetem magamtól: „Van itt valami hasznos, amivel támogathatom a gyarapodásomat és a kreativitásomat?” Akár úgy tervezem, hogy beépítem a visszajelzést, akár úgy, hogy elengedem, mondhatom rá,

„köszönöm az észrevételét”, és továbbléphetek. Ha a szégyentől szabadon akarunk élni, nem hagyjuk, hogy mások értékelése határozzon meg minket. És főleg megválasztjuk, hogyan beszélünk önmagunkkal. Tölts el egy napot azzal, hogy fülelsz a belső beszédedre. Figyeld, hogy mire figyelsz: azt erősíted meg. Ezek a gondolatok fogják 61 befolyásolni, hogyan érzel. És ahogyan érzel, az befolyásolja, hogyan viselkedsz. De nem kell ezeknek az elvárásoknak és üzeneteknek megfelelned. Nem születtél szégyennel Az igazi éned így is szép Szeretettel, örömmel és szenvedéllyel születtél, és átírhatod a belső szövegkönyvet, és visszaigényelheted az ártatlanságot. Lehetsz újra teljes ember. Michelle-nek, amióta az eszét tudja, mindig azt mondták az utcán az emberek: „Bármit megadnék, ha olyan lehetnék, mint te.” Magas, vékony, gyönyörű, a szakmájában sikeres nő volt, tele szelíd, lágy energiával, amihez az emberek

közel akarnak lenni, kívülről fotószépség – belülről viszont haldoklott. Számtalanszor láttam a gyakorlatomban ezt a pusztító dinamikát: az űzött férj, és a feleség, aki nagyon jó színésznő – „igazi bombázó”. A nő másokhoz hibátlanul kedves és nagyvonalú, de önmagára nem figyel eléggé. A férfi is színész, ha társaságban van, nagyon szerető és romantikus, de a magánéletben inkább a nő főnöke vagy szülője, megmondja neki, mit kell és mit nem szabad csinálnia, hogy töltse az idejét, és mire a pénzét. Miközben a nő a férje dominanciájára válaszul a kedvét keresi, békíti, és alkalmazkodik, saját maga számára lemond a felnőtt hatalomról, hagyja, hogy a férfi döntsön mindenben. És ezt azzal egyenlíti ki, hogy megfosztja magát az ételtől, mert ez az egyetlen, ami fölött hatalma van. Úgy távolodik el az erőtlenség érzésétől, amelyet kicsinyít, hogy szó szerint önmagát is kicsinyíti: a teste

mind keskenyebb lesz. A legsötétebb esetekben akkor sem tud enni, ha akarna. A teste visszautasítja a táplálékot Michelle-nek nagyon elmélyült étkezési zavara volt, mire elkezdte a terápiát (nem velem: egy csodálatos terapeutával, a városában). De nem az anorexia miatt keresett végül segítséget – a házassága problémái miatt. A férje gyakran volt elutasító és durva, amitől ő úgy érezte magát, mint egy riadt gyerek a dühös apjával. Michelle racionálisan tudta, hogy erős, sikeres középkorú nő, nem erőtlen gyerek. De belül túlzottan riadt volt, hogy szembeszálljon a férjével. Mikor a férje dühkitörései már a gyerekeket is megrémisztették, tudta, hogy új eszközökre van szüksége. De ahhoz, hogy megtanuljon kiállni magáért, az intenzív szégyenét is fel kellett tárnia – a sok fájdalmat, amit az éhezéssel próbált elnyomni. Amikor újra enni kezdett – amit én mindig csak orvos felügyelete mellett ajánlok, vagy

különleges járóbeteg-programban –, 62 minden traumája és érzése, amit megpróbált féken tartani, úgy tornyosult fölé, mint egy árhullám. A gyerekkori szexuális bántalmazás, az anya, aki elutasító volt és érzelmileg rideg, a szülők, akik veréssel vagy még rosszabb dolgokkal büntették, láthatatlanná tették, egyáltalán nem beszéltek vele, úgy kezelték, mintha ott se lenne. Elemi erejű volt a rémület és a fájdalom, ahogy a múltat beengedte. Csak kis dózisokban volt rá képes. Engedte magának, hogy érezze, aztán kicsit éhezett, aztán engedte, hogy érezze, és megint éhezett. Ez a folyamat az elhagyatás gyötrelmes félelmét hívta elő. – Mindig is belekapaszkodtam azokba az emberekbe, akikről úgy éreztem, hogy törődnek velem, látnak, hallanak, elfogadják az igazi énemet – mondta Michelle. – Gyerekkoromban egy tanárommal éreztem magam biztonságban. Ahogy idősebb lettem, az egyetemi professzorommal, aztán a

terapeutámmal. Mindig van valaki, akihez szorongva kötődöm. Logikusan, mint negyvenes felnőtt, tudom, hogy biztonságban vagyok, és törődnek velem. Mégis gyakran úgy érzem, mintha nyolcéves kislány lennék, rettegek, hogy elveszítem a szeretetet, rettegek, hogy olyasmit csinálok, amitől mások nem fognak többé törődni velem. Emlékezz, te vagy az egyetlen, akit sosem veszítesz el. Kitekinthetsz önmagadon túlra, hogy érezd, becsben tartanak – vagy megtanulhatod, hogy önmagad becsüld. Michelle a terápia három évében elképesztően haladt előre. Egészséges ételekből egészséges adagokat eszik. Nem visz túlzásba semmit. Meg tudja mondani a férjének, ha a kritikája fájdalmas, és észszerű technikákat alkalmaz, hogy csökkentse a teste félelemreakcióit. És továbbra is dolgozik a magában hordozott szégyen oldásán, a szégyenén, ami három ártalmas gondolatmintából születik: az én hibám, nem érdemlem meg, és lehetett volna

rosszabb is. Azt mesélte: – Folyton arra gondolok, miért nem csináltam máshogy a dolgokat. Logikusan tudom, hogy nem az én hibám volt, azok után, ami velem történt, de van a lényemnek egy része, amelyik most is kínlódik, hogy igazán elhiggye. Ha ellenőrizni akarod a gondolkodásod, először vizsgáld meg, mit is gyakorolsz, aztán döntsd el: erőt ad vagy kimerít? Mielőtt bármit 63 mondanál, különösen magadnak, kérdezd meg: „Kedves és szerető érzés?” Michelle gyerekkora akkor ért véget, amikor nyolcéves korában elkezdődött a szexuális és testi abúzus, abban a korban, amikor az elülső homloklebenyünk fejlődik, és kezdünk logikusan gondolkozni. Meg akarjuk érteni a dolgokat. De bizonyos dolgokat sosem fogunk megérteni. Néha azért alakítunk ki bűntudatot, hogy valahogy uralkodjunk azok fölött a dolgok fölött, amik teljesen kívül esnek a hatalmunkon, amiket nem okoztunk, és nem választottunk. – Ne keresse többé a

bántalmazás okát – mondtam –, viszont kezdje gyakorolni a kedvességet. Válasszon egy nyilat, amit követhet – Jaj, a kedvesség – felelte Michelle, és halkan nevetett. – Másokkal mindig is természetes volt, hogy kedves legyek. De önmagammal csak kínlódás. Bizonyos szinten azt hiszem, nem érdemlem meg a sok jót, ami az életemben van. Nem egészen hiszem el, hogy oké, ha boldog vagyok. – Mondhatja, hogy „ez voltam régen”. És visszanyerheti az erejét a gondolkozása fölött. Egyetlen szóra van szüksége: engedély Engedélyt adok magamnak, hogy örüljek. Sírni kezdett. – Drágám, vegye vissza az erejét. De ehelyett a kicsinyítéssel élt, azt mondta magának, hogy a dolgok lehetnének sokkal rosszabbak is. Bár egyszer evezővel verték meg, a szülei legalább nem nyomtak el a karján égő cigarettát, mondta magának. Azt mondtam neki, szabaduljon meg a „kellené”-től. Legyen kedvesebb a beszéde. – Hangolódjon rá, hogyan beszél

önmagához – mondtam. – Ismerje el, hogy sebei vannak. És aztán válasszon, hogy mit enged el, és miből raktároz még. Az a szokása, hogy kicsinyíti a fájdalmát, és önmagát is kisebbre akarja fogni. Vegyen fel új szokásokat Engedje el a szégyent, váltsa fel a kedvességgel, és figyeljen oda, hogy a beszélgetése tele legyen azzal, hogy „igen, ilyen vagyok, igen, meg tudom csinálni, igen, meg is fogom!”. * Amikor egyszer egy előadás-sorozatot tartottam a KözépNyugaton, egy kedves család meghívott vacsorára. Az étel mennyei volt 64 és ízletes, a beszélgetés kellemes, de amikor a lányukat megdicsértem, az anya az asztal alatt bokán rúgott. Később a kávé és a sütemény mellett odasúgta: „Kérem, ne ontsa rá a dicséretet. Nem szeretném, ha beképzelt lenne nagy korára.” Mikor azt akarjuk elérni, hogy szerények legyenek a gyerekeink vagy mi magunk, azt kockáztatjuk, hogy kevesebbek leszünk, mint lehetnénk: kevesebbek, mint

egészek. Itt az idő, hogy puszit adjatok önmagatok kézfejére, és azt mondjátok, „jó fiú! jó kislány!”. Önmagunk szeretete a teljesség, az egészség és az öröm egyetlen alapja. Úgyhogy szeress bele magadba! Az még nem narcizmus Ha már gyógyulni kezdtél, nem az új személyedet, hanem az igazi személyedet fogod felfedezni. Azt a személyedet, amelyik végig ott volt, és gyönyörű, és szeretetre és örömre született. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A BŰNTUDATTÓL ÉS A SZÉGYENTŐL • Megcsináltad. Ha van olyan részed, amire rendszeresen neheztelsz, vagy amit kritizálni szoktál, képzeld el, hogy nagyon kicsi vagy, olyan pici, hogy bemászhatsz a testedbe, és minden szervednek, minden részednek külön köszönhetsz. Ha azt hiszed, hogy minden a te hibád, akkor szelíden fogd át a szívedet, öleld meg ezt a sebzett részedet, és cseréld ki önmagad szeretetteli változatára. Mondd azt magadnak: „Igen, hibáztam. De ettől még nem vagyok rossz

ember. Amit csináltam, nem a lényem teljessége Én jó vagyok.” Ha a traumád még él a testedben, öleld át, mert túlélted. Most is itt vagy Megcsináltad Amióta a hátam eltört a háború alatt, a légzésem elég korlátozott, úgyhogy szeretek bemenni magamba, és köszönni a légzésemnek, a tüdőmnek. Találd meg a sebezhető részedet, és szeretgesd meg. • Amire odafigyelsz, megerősödik. Tölts el egy napot azzal, hogy figyelsz a belső beszédedre. Nem csupa „kellene”, „nem lenne szabad” meg „igen, de”? Azt szoktad mondani magadnak: „az én hibám”, „nem érdemlem meg” vagy „lehetett volna rosszabb is”? Ezeket a bűntudatból és szégyenből fakadó üzeneteket váltsd fel a kedves és szerető belső beszéd napi rutinjával. És ahogy reggel felébredsz, 65 menj oda a tükörhöz, nézd meg magad szerető tekintettel. Mondd azt: „Erős vagyok. Kedves vagyok Erős személyiség vagyok.” Aztán adj puszit mindkét kézfejedre

Mosolyogj magadra a tükörben. Mondd azt: „szeretlek” 66 6. fejezet AMI NEM TÖRTÉNT MEG A feldolgozatlan gyász börtöne Egy nap két nő jött hozzám egymás után. Az elsőnek volt egy hemofíliás lánya. Akkor érkezett a kórházból, és az egész órát végigsírta, olyan erős fájdalmat érzett, mert látnia kellett a gyereke szenvedését. A következő kliensem a golfklubból jött Ő is sírt egész idő alatt. Azért volt elkeseredve, mert az új Cadillacje, amit kiszállítottak, nem olyan árnyalatú sárga volt, mint szerette volna. A felszínen a reakciója aránytalannak tűnt, a könnyei őszintétlennek. De egy kis csalódás gyakran valami nagyobb bánatot képvisel. A veszteségérzetét nem a Cadillac okozta – hanem a férjével és a fiával való kapcsolata, a neheztelése és a szomorúsága, hogy a család iránti vágyai nem találnak viszonzásra. Ez a két szép nő a munkám egyik legalapvetőbb elvére emlékeztetett: egyetemes

élményünk, hogy az élet nem úgy alakul, ahogy vártuk. A legtöbben azért szenvedünk, mert van valamink, amit nem akarunk, vagy akarunk valamit, amink nincs. Minden terápia gyászmunka, annak a folyamata, hogy szembenézünk az élettel, amelyben valamire számítunk, és valami mást kapunk helyette, az élettel, amely váratlan és előre nem látott dolgokat hoz. Ez testesül meg abban is, amivel a katonák szembesülnek a harctéren. Számos háborús veteránnal dolgoztam a pályám során, és gyakran ugyanazt mondják: olyan helyre küldték őket, amire nem voltak felkészülve, és nem azt mondták nekik, amit tapasztaltak. A gyász gyakran nem arról szól, mi történt. Hanem arról, ami nem történt meg. Amikor Marianne az első középiskolai báljába indult egy csodálatos narancssárga selyemruhában, Béla azt mondta neki: „Érezd jól magad, szívem. Anyád ennyi idős korában Auschwitzban volt, és a szüleit már megölték.” Szóhoz sem jutottam

dühömben A gyerekeim már tudták, hogy túlélő vagyok, de hogy merészeli ő a drága lányainkat a múltammal terhelni? Hogy merészeli tönkretenni az első bálját olyasmivel, amihez neki semmi köze? Abszolút nem volt fair. Teljesen oda nem illő volt. 67 De azért is fel voltam dúlva, mert igaz volt. Én sosem vehettem narancssárga selyemruhát, nem mehettem táncolni. Hitler félbeszakította az életemet, és millió másik emberét. Ha kicsinyítem vagy megtagadom a fájdalmamat, rab és áldozat vagyok – rab és áldozat akkor is, amikor a megbánáshoz ragaszkodom. A megbánás a vágy, hogy megváltoztassuk a múltat. Ezt éljük át, amikor nem tudjuk tudomásul venni, hogy erőtlenek vagyunk, hogy valami megtörtént, és semmit nem tudunk megváltoztatni a világon. * Bárcsak anyámnak jobb tanácsadója lett volna, amikor kilencévesen hirtelen veszteség érte. Egy nap arra ébredt, hogy az anyja, aki mellette aludt, meghalt, nem lélegzik, a teste

éjszaka kihűlt. Még aznap eltemették. Nem volt idő gyászolni, és anyám, amíg csak ismertem, a feldolgozatlan gyásztól szenvedett. Azonnal átvette a felelősséget, hogy a kisebb testvéreit gondozza, és főzzön a családra, miközben az apja a szeme láttára lett alkoholista, hogy tompítsa a fájdalmát és a magányát. Mire anyám férjhez ment, és maga is anya lett, a gyásza megkövesedett, a korai veszteség döbbenete és bánata ketrecbe zárta. Anyám a zongora fölé kiakasztotta az anyja portréját, és miközben a házimunkát végezte, beszélgetett vele. A gyerekkorom hangfelvételén Klára nővérem hegedűn gyakorol, az anyám meg segítségért és erőért könyörög a halott anyjához. A gyásza olyan volt, mintha negyedik gyereke lenne, folyton foglalkozni kellett vele. Jó a gyásznak minden aspektusát megélni – a szomorúságot, a haragot, a tehetetlenséget. De anyám megakadt benne Ha feldolgozatlan gyászunk van, gyakran elsöprő haragot

élünk át. Lornának volt egy bátyja, aki sokat ivott. Egy éjszaka sétálni ment, elütötte egy autó, és meghalt. Egy év telt el, és ő azóta sem tudja elfogadni, hogy meghalt. „Mindig mondtam neki, hogy ne igyon! – mondja. – Miért nem hallgatott rám? Neki kellett volna segítenie az anyánkról gondoskodni. Hogy lehetett ilyen önző?” Nem tud változtatni rajta, hogy a bátyja alkoholista volt, hogy hiába próbálta megakadályozni a családja, tovább ivott, és akkor is ittas volt, amikor meghalt. Lorna semmin nem tud változtatni – márpedig a tehetetlenséget nehéz elfogadni. Amikor az unokáim gyerekek voltak, egyikük osztálytársa egy délután biciklizni ment, bevágott a forgalom elé, és meghalt. Mariannet kérték meg, hogy beszéljen az osztálytársakkal, hogy segítsen nekik 68 feldolgozni a veszteséggel járó összetett érzéseket – hogy az ilyesmi arra kényszerít, hogy szembenézzünk a magunk halandóságával, az élet

törékeny voltával. Arra készült, hogy a szomorúságukat és a félelmüket szólítja meg. De a diákok túlnyomó többségének a tragédiára nem a szomorúság volt a válasza. Hanem a bűntudat „Lehettem volna vele kedvesebb” – mondták. „Ott lehetett volna nálunk, ahelyett, hogy egyedül biciklizett volna, de sosem volt kedvem áthívni.” A diákok mindenfélét felsoroltak, hogy hogyan tudták volna megelőzni a fiú halálát. Felelősséget éreztek, és hatalmat kerestek a dolgok felett De amíg magukat vádolták, elkerülték a gyászt. Nincs ilyen hatalmunk, bár szeretnénk, ha lenne. A gyász feldolgozása azt jelenti, hogy felmentjük magunkat minden felelősség alól, ami nem rajtunk múlott, és szembenézünk a döntéseinkkel, amiket meghoztunk, és amiket nem lehet megmásítani. Marianne segített a gyerekeknek, hogy nevezzék meg az összes olyan döntést, ami fölött nem volt hatalmuk: a fiú döntését, hogy aznap biciklizni indult, az

utat, amerre ment, azt, amire figyelt, és amire nem figyelt, amikor a járdáról az útra hajtott, azt, amire a kocsi vezetője figyelt, és amire nem figyelt, amikor behajtott a kereszteződésbe. És segített nekik szembenézni a lelkifurdalásukkal azokért a döntéseikért, amelyeket meghoztak: a házibulik és születésnapi partik miatt, ahová nem hívták el a fiút, a gúnyolódó megjegyzések miatt, amiatt, amikor kinevették, vagy hallgattak, amikor egy ugratás céltáblája volt. Ez az a munka, amit a jelenben kell elvégeznünk: meggyászolni, ami történt vagy nem történt, beismerni, amit csináltunk vagy nem csináltunk, és megválasztani a reakciónkat. Azzal, hogy jobban ráhangolódtak, hogy a viselkedésükkel hogyan bánthattak vagy szoríthattak háttérbe valaki mást, még nem hozták vissza az osztálytársukat. De megragadhatták a lehetőséget, hogy tudatosabbá váljanak – figyelmesebben és több együttérzéssel viselkedjenek. Nagyon nehéz

ott lenni, ahol vagyunk: a jelenben. Elfogadni, ami volt és van, és továbblépni. A kliensem, Sue húsz éve keres fel minden évben, a fia halálának évfordulója tájékán. Mikor a fiú huszonöt éves volt, agyonlőtte magát azzal a pisztollyal, amit az anyja az éjjeliszekrényében tartott. Már majdnem régebben halott, mint amennyit élt, és az anyja most is gyógyul, néha most is a bűntudat könyörtelen örvényének foglya. Miért tartottam fegyvert? Miért nem 69 tartottam biztonságban? Miért hagytam, hogy megtalálja? Miért nem tudtam a depressziójáról és a gondjairól? Úgy tűnik, nem tud magának megbocsátani. Persze hogy azt kívánja, bár ne halt volna meg a fiú. Szeretné eltörölni az összes olyan fontos vagy lényegtelen tényezőt, ami hozzájárulhatott a fiú halálához. De a fia nem azért vetett véget az életének, mert ő fegyvert tartott. Nem olyasmi miatt ölte meg magát, amit ő tett vagy nem tett. De amíg a bűntudatban él,

nem kell elismernie, hogy a fiú meghalt. Amíg önmagát vádolhatja, nem kell elfogadnia, hogy a fiú mit tett. Ha a fia látná az anyja szenvedését, valószínűleg azt mondaná: „Anya, én amúgy is megöltem volna magamat. Nem akartam, hogy te is meghalj velem.” Jó dolog hosszan siratni azokat, akiket elvesztettünk, hosszan érezni a fájdalmat, megmaradni a szomorúságban, és elfogadni, hogy nem múlik el soha. Egyszer meghívtak, hogy beszéljek egy gyászoló szülőket támogató csoportban, ahol emlékeket és fényképeket osztottak meg egymással, együtt sírtak, és jelen voltak egymás számára. Gyönyörű volt látni az élő gyásznak ezt az egymáshoz kapcsolódó, támogató módját. Azt is megfigyeltem, hogyan tudnám a gyászukon belül nagyobb szabadság felé terelni őket. Például a találkozót azzal kezdték, hogy körben ülve egymás után bemutatkoztak, és bemutatták a meghalt gyereket. „Elvesztettem a lányomat, aki öngyilkos lett”

– mondta valaki. Egy másik: „Elvesztettem a kisfiam, amikor kétéves volt” Mindenki az „elvesztettem” igét használta a gyásza leírására. „De az élet nem arról szól, hogy elvesztettem-megtaláltam” – mondtam nekik. Arról szól, hogy ünnepeljük, hogy a szeretteink lelke eljött hozzánk – néha csak pár rövid napra, néha több évtizedre –, és az elengedésről szól. Arról, hogy elismerjük a bánatot és az örömöt, ami ebben a pillanatban együtt él, és az egészet magunkhoz öleljük. A szülők gyakran azt mondják: „meghalnék a gyerekemért.” A gyászoló csoportban is hallottam, hogy néhány szülő kifejezte a vágyát, hogy bárcsak helyet cserélhetne az elhunyt gyerekével – meghalna, hogy a gyerek éljen. A háború után én is így éreztem Boldogan 70 meghaltam volna, ha ezzel visszahozhattam volna a szüleimet és a nagyszüleimet. De ma már tudom, ahelyett, hogy meghalnék a halottaimért, élhetek is értük. És

élhetek a gyerekeimért és az unokáimért és a dédunokáimért – minden szerettemért, aki még itt van. Ha nem tudunk továbblépni a bűntudatból, és békét kötni a gyászunkkal, az ártalmas a szeretteink számára is, és nem tiszteletadás azok előtt, akik meghaltak. Hagynunk kell, hogy a halottak hadd legyenek halottak, és nem újra meg újra előrángatni őket, el kell őket engedni, és a magunk lehető legjobb életét élni, hogy valóban békében nyugodhassanak. Sofia a gyászának kritikus pontján van. Az anyja dinamikus tanár és ünnepelt pszichológus volt, ötvenévesen diplomázott mesterképzésen (mint én!), és képesítést szerzett a Viktor Frankl-féle logoterápiából (mint én!) – ami annak az elmélete és módszere, hogy a klienseket rávezessük, hogy értelmet találjanak az életükben és az élményeikben. Hetvenévesen Sofia anyja még dolgozott, és épp megjelentette az első könyvét, amikor fájni kezdett a háta. Kifejezetten

egészséges nő volt – Sofia nem is emlékszik, hogy valaha akár megfázott volna –, de hirtelen nem akart enni, és még a családi eseményeket és a társasági feladatokat is kerülte, annyira fájt a háta. Elment egy specialistához, de semmit nem találtak Egyik specialistától a másikhoz járt, hogy kiderítsék a fájdalom okát, végül egy gasztro-enterológus végzett el egy vizsgálatot, és felállította a diagnózist: negyedik stádiumú hasnyálmirigy rák. Egy hónap múlva Sofia anyja meghalt. Sofia egy éven át folyamatosan gyászolta, folyton sírt. Az idő tompított az éles sokkon és bánaton, a fájdalom már nem annyira erős és emésztő – de Sofia most is veszélyes ponton van, olyan útelágazásnál, ahol választhat, gyógyul, vagy elakad. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy túljutunk rajta, de azt jelenti, hogy lehetünk a sebeinkkel is teljesek, a veszteségeink ellenére is találhatunk boldogságot és kiteljesülést az életben. –

Olyan hirtelen halt meg – mesélte Sofia. – Nem volt idő felkészülni rá, és annyi mindent megbántam. 71 – Bűntudatot érez? Úgy gondolja, tehetett volna valamit, amit nem tett meg? – Igen – felelte. – Anyám olyan erős volt, soha nem gondoltam, hogy haldoklik. Veszekedtem vele, amiért nem akart enni Segíteni akartam, de ha tudtam volna, hogy az utolsó napjai, akkor máshogy viselkedtem volna. Három szó zárta börtönbe: mi lett volna. Mi lett volna, ha tudom, hogy haldoklik? Mi lett volna, ha tudom, hogy el fogom veszíteni? De a mi-lett-volna nem ad erőt, hanem kimerít. Azt mondtam Sofiának: – Ma még mondhatja: „Ha tudtam volna, amit most tudok, sok mindent másképp csináltam volna.” És itt a bűntudat vége Mert tartozik vele az anyjának, hogy fordítson a bűntudaton. Mondja azt: „Ez eddig voltam. Most elkezdem értékelni az emlékeimet, amiket senki nem tud elvenni tőlem.” Az anyja harmincnégy csodás éven át magával volt. Nem

lesz még egy ilyen anya Nem lesz még egy ilyen terapeuta Úgyhogy értékelje, hogy ilyen volt, és hogy ennyi időt töltött magával, és ne veszítsen több percet a bűntudatra, mert a bűntudat nem teremt szeretetet. Soha A bűntudat megakadályozza, hogy örömet leljünk az emlékeinkben. És megakadályozza, hogy teljes életet éljünk a jelenben. – Ha bűntudata van, nem lehet magával játszani, meghitt viszonyban lenni – mondtam Sofiának. – És elhomályosítja a szép dolgokat. Amikor a kórházban beszárította az anyja haját, hogy elegánsnak és csinosnak érezhesse magát, ahogy szerette volna, az utolsó napjaiban. Az ajándékot, hogy gyorsan ment el, nem szenvedett hosszú évekig anélkül, hogy uralta volna a képességeit. Néha úgy érezhetjük, hogy megcsaljuk a halottat, ha túl sokat nevetünk, hogy elhagyjuk őket, amikor túl sokat vagyunk vidámak, elfelejtjük őket, amikor boldogok vagyunk. – De maga ahhoz tartozik, hogy táncoljon a

férjével – mondtam –, nem ahhoz, hogy otthon üljön, és az anyját sirassa. Úgyhogy szabaduljon meg magában ettől a büntető szülői hangtól – a sok nem lett volna szabadtól, lehetett volnától, miért is nemtől. Nem lehet szabad, amíg bűntudata van. Ha az anyja itt ülne most magával, mit mondana: mit kívánna magának? 72 – A húgaimnak és nekem is azt, hogy boldogok legyünk. Hogy teljes életet éljünk. – És megadhatja neki ezt az ajándékot. Éljen teljes életet Ünnepeljen. Itt van most már az egész élete maga előtt Látom, hogy az anyja magára kacsint, bátorítja. Úgyhogy legyen jelen a húgai és a férje számára. Szeressék egymást És amikor kilencvenkét éves lesz, eszébe juthatok, és az is, hogy az élete akkor kezdődött, amikor a drága anyja meghalt, és maga úgy döntött, hogy teljes életet él, és nem lesz a körülmények áldozata. Most már az a feladata, hogy megajándékozza: engedje el. Engedje el * A

gyásznak annyi rétege és íze van: szomorúság, félelem, megkönnyebbülés, a túlélő bűntudata, egzisztenciális kétely, a biztonságérzet csökkenése, törékenység. A világról való tudásunk megszakad, újrarendeződik. Azt tartja a mondás: „az idő minden sebet begyógyít”. De én nem értek ezzel egyet Az idő nem gyógyít Csak az, amit az idővel teszel. Az emberek néha úgy kompenzálják a gyász hullámát, hogy próbálnak mindent ugyanúgy hagyni – a munkáik, a szokásaik és a kapcsolataik statikusak maradnak. De amikor nagy veszteség ér, amúgy sem marad semmi ugyanúgy. A gyász felhívás is lehet, hogy átvizsgáljuk a prioritásainkat, és új döntést hozzunk: hogy újra kapcsolatba lépjünk az örömünkkel és a célunkkal, újból eldöntsük, hogy a legjobbat hozzuk ki pillanatnyilag magunkból, hogy magunkhoz öleljük, hogy az élet új irány felé küld. Amikor a gyász bekopogott – ahogy bekopog hozzád, hozzám, mindenkihez

–, Daniel nem akart gépiesen élni, újra meg újra ugyanazt tenni. Kész volt sebességet váltani, és visszavenni a dolgok feletti hatalmát. Ahogy fogalmazott: „Történhet olyan nehéz vagy tragikus dolog, hogy az embernek döntenie kell, ugyanúgy akarja-e folytatni, vagy valamit javít a helyzetén.” Az ő veszteségének története a szerelem történetével kezdődött. Tracyt tizennyolc évesen ismerte meg. Mindketten őshonos kanadaiak voltak, ugyanazokat a tárgyakat tanulták az egyetemen: környezettudományt és őslakos kultúrák tudományát. Azonnal jó 73 társalgók és jóbarátok lettek, órákig beszélgettek, kilazultak, és boldogok voltak egymás társaságában. De Daniel most azon tűnődik: – Sok mindenről nem beszéltünk, amiről valószínűleg kellett volna. Daniel huszonöt volt, amikor összeházasodtak, harminc, amikor a fiuk, Joseph megszületett. Átköltöztek az ország másik végébe, Tracy szülőföldjére. Akkor kezdtek

megkeseredni a dolgok Tracy tudományosan és szakmailag kinyílt: megszerezte a mesterszakos diplomáját, és a doktoriján kezdett dolgozni, a környezettudomány elismert szakembere és keresett konzultáns lett. De a hazatérés igazolt minden okot, hogy miért akart eleve elmenni otthonról: a közösségben mértéktelen alkoholizmus és kábítószerfüggés uralkodott, valamint erőszak és gyanús halálozások. És bár Daniel még nem sejtette, Tracy újra a családjában korábban történt tragikus bántalmazás közelébe került. Zuhanórepülésbe kezdett, gyakran ivott és veszekedett, és Daniellel különköltöztek. Joseph még csak kétéves volt Mindent megtettek, hogy tiszteletteljes szülőtársak maradjanak, a költségeket megfelezték, sikerült nem veszekedniük a gyerek körül. De Tracy élete egyre viharosabb lett. A jogosítványát felfüggesztették, Daniel úgy sejtette, ittas vezetés miatt, és amikor Josephet visszavitte az anyjához, többször

is kényelmetlenül érezte magát, az volt az érzése, hogy Tracy drogozott. Szembesítette is az aggodalmával, mire Tracy azt felelte, hogy nehéz időket él, de kézben tartja a dolgokat. Daniel egyszer Tracy állapota miatti aggodalmában bébiszitterre bízta Josephet, és elindult a felesége keresésére. Egy rokona házában találta meg, a másnaposságát aludta ki. Amikor felébredt, zaklatottnak tűnt. Daniel leült mellé az ágyra Tracy zokogva vallotta be, hogy amikor tizenkét éves volt, szexuálisan bántalmazta a családja egyik tagja. Tizennyolc éves korában számonkérte ezt a szülein, az anyja csak ült összeszorított szájjal, mereven és némán, az apja viszont visszavágott, és őt vádolta azért, ami történt. Daniel megdöbbent Tudta, hogy Tracynek nehéz gyerekkora volt, hogy a testvéreivel együtt verték őket. De a szexuális bántalmazásról fogalma sem volt Most értette meg igazán, mennyire szenved Tracy, de már másért is aggódni

kezdett. Azt mondta: – Mostantól nem hagyhatom, hogy Joseph olyan emberek közelében legyen, akik így bánnak egy gyerekkel. Úgyhogy új szabály 74 van. Semmi kapcsolat a szüleiddel, amíg ezt meg nem vizsgáltuk, és ki nem beszéltük. Tracy egyetértett. De egy hónap múlva ő maga nyújtotta be a válópert. És egy év múlva megengedte, hogy az apja vigyázzon a gyerekre. Mikor Daniel megtudta, bíróságra vitte az ügyet, és elnyerte a kizárólagos felügyeleti jogot. Tracy jóváhagyásával Daniel közelebb költözött a saját családjához. Úgy tervezték, hogy Tracy is költözik, hogy közel legyen Josephhez, és távolabb az otthoni káosztól, bántalmazástól és kábítószerfüggéstől. Eközben Daniel rendszeresen elvitte hozzá Josephet látogatóba, és néha az anya is elutazott hozzájuk. Saját maga kísértete volt: a szeme alatt sötét árnyék, a teste valahogy letargikus, mégis izgatott. De amikor Daniel közölte vele, hogy aggódik

érte, feszes arccal és üres tekintettel elutasította. És aztán nyoma veszett. Senki nem tudja, pontosan melyik nap tűnt el. Egyesek szerint egy drogdíler társaságában látták. Joseph ötéves volt, amikor utoljára látta az anyját. – Megdöbbentő volt – mesélte Daniel. – Megállt az ész Hiszen tanult nő volt. A közössége tőle kért segítséget környezetvédelmi kérdésekben. Mindig is nagyszerű embernek ismertem Ha most visszatekintek erre, azt hiszem, ezek a dolgok mind ott voltak a szőnyeg alá söpörve, soha nem foglalkoztunk velük, és utolértek. Daniel már ekkor is gyászolt – gyászolta a legjobb barátja és élettársa, a házasságuk, a szülőtársa elvesztését. De ezzel a gyásza totális lett – és baljós. Tracy hirtelen, örökre eltűnt Valószínűleg soha senki nem tudja meg, miért. Az USA-ban és Kanadában eltűnt és meggyilkolt számtalan őslakos nő egyike lett ott, ahol az őslakos nők meggyilkolásának aránya a

nemzeti átlag tízszerese. Daniel úgy érezte, mintha egy forgóajtón sodródna ki, eszébe jutott, hányféleképpen hagyta cserben Tracyt – hány bántó dolgot mondott vagy okozott, vagy hányban volt része, hányszor nem sikerült megértenie, mennyire egyedül és a világból kirekesztve érezheti magát. Meglepetten vette észre, hogy a nő eltűnése a saját korábbi bánatát is felkavarta, amiről nem is tudta, hogy odabent gyűlik gyógyítatlanul: hogy hányféleképp nem ismerte vagy nem fogadta el önmagát gyerekkorában, a rasszista támadásokat, amit az iskolában tapasztalt, az 75 éveket, amíg gyűlölte magát, és az öngyilkosságot fontolgatta, azt, hogy annyira nehezére esett a vágyait és a határait kommunikálni. Mindig arra tanították, hogy legyen kemény, tartson ki, zárja el az érzéseit, megjátszva, hogy tovább-és előrelép. Most ugyanez történt Jó szándékú emberek mondták neki, hogy csak keményen, legyen férfi, hogy Tracy

most már jobb helyen van, és Istennek terve van az emberrel. Talán így van. – De nem segítenek, hogy az ember eltávolítsa a testéből a fájdalmat és a káoszt – mondta. A gyász három éven át térdre kényszerítette, és ott tartotta a padlón. – Tudtam dolgozni, nevetni, működni – mondta –, de az esetek többségében automata üzemmódban voltam. – Ha valamin felhúzta magát, a rossz érzések napokig vagy hetekig eltartottak. És ami a legszomorúbb, tudta, hogy nincs a kezében eszköz, amivel segíthetne Josephnek, hogy a saját érzelmeit feldolgozza. Úgy tűnt, nincs kiút. Daniel tudatosan elfogadta, hogy a hátralevő életében depressziós és boldogtalan lesz. De amit a maga esetén elfogadott, nem fogadhatta el a fia nevében. A Joseph iránti szeretete volt a megváltó erő, a katalizátor, ami lehetővé tette a változást. Hogy jobban tudja segíteni a fiát, olvasni kezdett a gyászról. Az olvasás beszélgetéshez vezetett. Terápiára

kezdett járni, és míg a maga gyászmunkáját végezte, új szakmai kihívásokat talált, elvégzett egy gyászterápiás alkalmassági tanfolyamot, és elképzelt magának egy életet, amit szeretne, rendíthetetlenül ismételgette, és hitt benne, hogy megtörténik, bár még nem tudta, hogyan. Daniel ma a Gyermek-és Családmentő Szolgálatnál dolgozik, ezenkívül fiúk számára gyászfeldolgozó csoportokat tart középiskolákban, ahol nehéz sorsú gyerekeknek és kamaszoknak ad tanácsot, akik közül sokan két-három éves koruk óta gondozásban vannak. Azt meséli, a gyászmunka nagy része a hallgatásról szól, a távolságtartásról. Néha a fiúkkal nagyobb sétákra megy, tüzet raknak a szabadban, vagy némán ülnek egy McDonald’sban. – A pályám miatt állandóan gyakorlok – mondta. – Miközben másoknak segítek átjutni azon az erdőn, amin én is átjöttem, mindig figyelek befelé, a magam ügyével is folyamatosan foglalkozom, Tracyt 76

a szívembe zárom, és folyamatosan tudatában vagyok annak, hogy hol vagyok, és hogy vagyok. Úgy tapasztaltam, hogy a gyász összehoz – vagy messzire lök egymástól. Akár így, akár úgy, nem leszünk már a régiek Danielé gyönyörű példa arra, hogy a gyász megmutathatja a pozitív irányt is. És a története arra emlékeztet, hogy a gyász nem olyasmi, amit az ember csak egyszer él át. A gyász mindig is az életük és a kapcsolatuk része marad. És ahogy Joseph nő és érik, Danielnek még azt is ki kell találnia, hogyan beszéljen neki az anyjáról. Mindig lesznek kérdések, amire nem lesz válasz. * Vannak dolgok, amiket sosem fogsz megérteni. Ne is próbáld Annyi oka lehet valaminek – miért történt vagy nem történt ez vagy az; miért vagyunk ott, ahol vagyunk; miért csináljuk, amit csinálunk. A gyász arra kényszerít, hogy tisztázzuk, mi az én dolgom, mi a te dolgod, és mi Isten dolga. Amikor a kápó Auschwitzban a krematórium

kéményéből szálló füstre mutatott, és azt mondta: „Jobban teszed, ha mostantól múlt időben beszélsz az anyádról. Már meg is halt”, a nővérem, Magda azt mondta nekem: „A lélek nem hal meg.” Igaza van Amikor elmegyek egy iskolába beszélgetni, a szüleim iránti szeretetből teszem, hogy az emléküket elevenen tartsam, hogy tanuljunk a múltból, és ne ismételhessük meg. És beszélek is a szüleimhez. Nem azon a reményvesztett hangon, ahogy anyám kért segítséget az anyjától. Hanem hogy megőrizzek egy helyet a szívemben, ahol a lelkük most is él. Hogy tanúnak hívjam őket, milyen gazdag és teljes az életem – hogy lássák, mit ültettek és hagytak gyarapodni a világban. Megörököltem apám ízlését a divat és a divatszabászat iránt, és ahányszor felöltözöm, azt mondom neki: „Nézz ide, Papa! Mindig azt mondtad, én leszek a legjobban öltözött lány a városban.” Amikor jól összeszedem magam, amikor elégedettnek és

hücpének érzem magam, az az apám számára rendezett szertartás. Anyámnak hálát adok. A bölcsességéért, hogy arra tanított, találjam meg a belső erőmet. Még azért is hálát adok neki, amikor azt mondta: „Örülök, hogy van eszed, mert csinos az nem vagy!” Köszönöm, mama, hogy a legjobbat tetted azzal, amid volt. Köszönöm az erődet, amivel 77 gondoskodni tudtál a részeges, gyász sújtotta apádról, hogy etetted, tápláltad a családodat és a családunkat. Köszönöm, hogy arra buzdítottál, találjam meg a belső tartalékaimat. Szeretlek Sosem felejtelek el. Gyászolni nehéz dolog, de jó érzés is. Újra felkeresheted a múltat Magadhoz is ölelheted. Nem akadtál meg benne Most itt vagy És erős vagy. Kiegyezhetsz azzal, ami volt, és ami nem volt. És nem arra koncentrálsz, amit elvesztettél, hanem ami megmaradt: a döntésre, hogy minden pillanatot ajándékként élj meg, magadhoz öleld, ami van. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A

FELDOLGOZATLAN GYÁSZTÓL • A halottak hadd legyenek halottak. A gyász változik, de nem megy el. Ha tagadod a gyászt, az nem segít a gyógyulásban – ahogy az sem, ha több időt töltesz a halottakkal, mint az élőkkel. Ha valaki meghalt, akit szeretsz, adj magadnak naponta fél órát, hogy megemlékezz róla és a veszteségről. Vegyél elő egy képzeletbeli kulcsot, nyisd ki a szívedet, és engedd szabadon a gyászt. Sírt, kiabálj, hallgass zenét, ami a szerettedre emlékeztet, nézz képeket, olvass régi leveleket. Fejezd ki a gyászodat, legyél száz százalékig vele Mikor eltelt a fél óra, takard be a szerettedet gondosan a szívedbe, és menj vissza az életbe. • A lélek nem hal meg soha. Előfordulhat, hogy a gyász pozitív irányba indít el minket, egy olyan élet felé, amiben több az öröm, az értelem és a cél. Beszélj a szeretteddel, aki eltávozott. Mondd el, mit köszönsz neki: az emlékeket, amiket őrzöl, a képességeket, amit tőle

tanultál, az ajándékokat, amiket magaddal hordozol, mert ez a valaki érintette az életedet. Aztán kérdezd meg, „mit kívánsz nekem?”. 78 7. fejezet NEM KELL BIZONYGATNI A merevség börtöne Mikor egy házaspár azt mondja nekem, sosem veszekszenek, azt felelem, hogy „akkor nem is bizalmas a kapcsolatuk”. A konfliktus emberi dolog. Amikor elkerüljük, valójában a zsarnoksághoz kerülünk közelebb, nem a békéhez. A konfliktus maga nem zár börtönbe. Inkább az a merev gondolkodás tart bennünket fogva, ahogy gyakran a konfliktust kezeljük. A merev gondolkodás börtönrácsát nehéz felismerni, mert gyakran bearanyozza a jó szándék. Sokan azért jönnek hozzám terápiára, mert javítani akarnak a kapcsolataikon – jobb módszert keresnek a partnerükkel vagy a gyerekeikkel való kommunikációra, hogy nagyobb békét és intimitást találjanak. De gyakran azt veszem észre, hogy nem azért vannak ott a terápián, hogy megtanulják kezelni a

konfliktust: inkább abban keresik a segítségemet, hogy a másik felet győzzem meg, fogadja el az ő nézőpontjukat. Aki kész ütemtervvel érkezik, aki pontoz, vagy valaki mást akar megváltoztatni, az nem szabad. A szabadság az, amikor megragadod az erőt, hogy eldöntsd, milyen választ adsz. A klienseim folyton azt mondják: „azt akarom, hogy X” vagy „azt akarom, hogy Y”. De az ember nem akarhat semmit valaki mástól. Csak azt fedezheti fel, mi felel meg saját magának Ez a konfliktuskezelés egyik legfontosabb eszköze: hagyd abba, hogy tagadod valaki más igazát. Én imádom a jó marhanyelvszendvicset De a barátom azt kérdi: „Hogy tudod ezt megenni? Rosszul vagyok, ha csak rágondolok.” Kinek van tehát igaza? Neki, a saját szempontjából, és nekem is a sajátomból. Nem kell érvelni Nem kell lemondani az igazadról – és légy szíves, ne is mondj le róla soha! A szabadság ott kezdődik, hogy elengeded, hogy igazad legyen. Amikor a háború után

pár évtizeddel rájöttem, hogy a gyógyulásom érdekében vissza kell mennem Auschwitzba, és szembenézni a múlttal, hívtam Magdát, a nővéremet is, hogy jöjjön velem. Ketten tartottuk egymást életben, amikor foglyok voltunk: egymás okai voltunk a túlélésre. Vele akartam visszamenni oda, ahol a szüleinket meggyilkolták. Szembenézni azzal, ami történt, gyászolni, ott lenni az állandó terror és halál helyszínén, és azt mondani, „sikerült!”. De Magda úgy gondolta, megőrültem. Ki menne önként vissza a pokolba? 79 A nővéremnek, az egyetlen embernek a földön, aki olyan sokat élt át velem közösen, akinek magát az életben maradásomat köszönhetem, teljesen más válasza volt a közös élményünkre. És egyikünknek sincs igaza, és nem is téved, egyikünk sem jobb vagy rosszabb, egészségesebb vagy betegebb. Nekem igazam van Edie szempontjából, neki igaza van Magda szempontjából. Mindketten emberek vagyunk – gyönyörűek,

esendőek, se többek, se kevesebbek. És mindkettőnknek igazunk van. Egyedül mentem hát vissza Auschwitzba Azt hiszem, erre gondolt Jézus, amikor azt tanácsolta: „tartsd oda a másik orcádat”. Amikor odatartod a másik orcádat, ugyanazt a dolgot más perspektívából látod. Nem tudsz változtatni a helyzeten, nem tudod megváltoztatni egy másik ember tudatát, de máshogy nézhetsz a valóságra. Többféle nézőpontot is elfogadhatsz és integrálhatsz Ez az erőnk rugalmassága. Ez teszi lehetővé, hogy asszertívak legyünk – sem agresszívak, sem passzívak, sem passzív-agresszívak. Amikor agresszívak vagyunk, mások helyett döntünk. Amikor passzívak vagyunk, hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk. És amikor passzív-agresszívak, nem hagyjuk, hogy mások maguk döntsenek. Amikor asszertív vagy, akkor kijelentésekben beszélsz. Mikor vissza akartam menni tanulni, féltem Béla véleményétől, féltem, hogy neheztelni fog, amiért a családtól

távol töltöm az időt, féltem, hogy nem szeretné, ha úgy mutatnának be minket: „Dr. és Mr Eger” De ha teljes ember vagy, felnőtt, senkitől nem kell engedélyt kérned. Úgyhogy ne tedd az életed senki más kezébe. Csak jelentsd ki: „Úgy döntöttem, hogy visszamegyek tanulni, és megszerzem a doktorit.” Add meg a másik embernek az információt és a szabadságot, hogy ők is asszertívak lehessenek a maguk kívánságaival, reményeivel és félelmeivel kapcsolatban. Ha egy konfliktusban meg akarod őrizni a szabadságod, tarts ki az igazad mellett, miközben lemondasz a hatalom és az ellenőrzés igényéről is. Az is segít, ha úgy fogadunk el másokat, ahogy vannak, nem ahogy mi elvárjuk tőlük. Van egy kliensem, aki gyakran kerül konfliktusba a tinédzser lányával. Az egyik ülésen nagyon fel volt dúlva, mert amikor veszekedésbe fulladt a vita, hogy a lánya elviheti-e a kocsit, a gyerek beolvasott neki, sértegette, és káromkodott. Az apa azt

akarta, legyek én a bíró, hallgassam meg a vádat, és találjam bűnösnek a lányt, álljak 80 az ő oldalára. De azzal nem adunk erőt másoknak – se magunknak –, amikor panaszkodni kezdünk, amikor azt mondjuk, „tessék, ezt csináltad”, és „tessék, azt csináltad”. A kritikától senki nem gyarapodik Úgyhogy küszöböld ki. Semmi kritika Egyáltalán, soha Ezt másokért is tesszük, de leginkább önmagunkért, hogy szabadon élhessünk az irreális elvárásoktól, és a haragtól is, ami abból fakad, amikor az elvárásaink nem teljesülnek. Én nagyon megválogatom, hogy kire haragszom, mert amikor mérges vagyok, én szenvedek. Az egészségtelen konfliktusok egyenes következményei a jobbmint, rosszabb-mint gondolkodásmódnak. Mikor egy nyáron Bélával Európában utaztunk, felfedeztük, hogy a Bolsoj Balett turnéja Párizst is érinti, amikor mi is ott voltunk. Mindig arról álmodtam, hogy megnézem egyszer az előadásukat. Béla megvette a

jegyemet, és letett a színház előtt, de nem akart bejönni. Azt hittem, a pénz miatt – hogy nem akarunk még egy jegyre költeni. A szünetben kimentem, el voltam varázsolva az előadástól, és biztattam, hogy jöjjön be a második részre. – Vannak üres helyek – mondtam. – Vegyél jegyet, és gyere, élvezd velem együtt. – De nem akarta – Nem adok pénzt oroszoknak – mondta. – Azok után, amit a kommunisták csináltak velem Csehszlovákiában. Meg volt győződve, hogy így tudja megbosszulni a kegyetlenkedést és a börtönt, amit elszenvedett. Vitatkoztam vele, sürgettem, hogy gondolja meg, azt mondtam: – Ezeknek a művészeknek semmi közük ahhoz, ami veled történt. – De persze nem tudtam meggondolni helyette. Visszamentem a színházba, és élveztem az előadás második részét, egymagam. Egyfelől kár, hogy nem tette félre az előítéletét és a haragját, és nem ülhetett velem, hogy élvezze ezt a lélegzetelállító

gyönyörűséget. Másfelől nem mondhatom, hogy az én választásom jobb volt, mint az övé. Béla választása Béláé, az enyém az enyém volt. Sokan úgy élünk, mintha valamit bizonyítanunk kellene. Rászokhatunk, hogy mindig miénk legyen az utolsó szó. De ha bizonyítani akarod, hogy igazad van, vagy jó vagy, akkor olyasmivé próbálod alakítani magad, ami nem létezik. Minden ember esendő Minden ember követ el hibát. Nem vagy tehetetlen – de nem is vagy szent. Nem kell bizonyítanod az értékedet Elég csak, ha magadhoz öleled, megünnepled, hogy tökéletlen és teljes vagy, hogy soha nem 81 lesz belőled másik. Ejtsd el a kész ütemtervet Ha bizonyítanod kell valamit, még rab vagy. Ez még mások undoksága vagy vádaskodása esetén is igaz. Egy barátnőm lánya azzal jött haza nagyon kétségbeesve az óvodából, hogy a csoporttársa „kakafej”-nek nevezte. A barátnőm azt kérdezte, hogy segíthetne a lányának ebben a konfliktusban.

Fontos, hogy lemondjunk róla, hogy meg kell védenünk magunkat. Valószínűleg mindannyian találkozunk erőszakoskodókkal. De ha valaki kakafejnek nevez, ne mondd, hogy „nem vagyok kakafej”! Ne védd magad olyan bűn ellen, amit soha nem követtél el. Abból csak hatalmi harc lesz. Az erőszakos odadob egy kötelet, te megfogod a másik végét, mindketten rángatjátok, és kimerültök. A harchoz két ember kell. De az abbahagyásához elég egy Úgyhogy ne kapd el a kötelet. Mondd azt magadnak: „Minél többet beszél, annál nyugodtabb leszek.” És emlékezz, hogy ez nem személyes kérdés Amikor valaki „kakafejnek” nevez, igazából arról beszél, hogy önmagát hogy látja. Egyszer Johannesburgban adtam elő a Satyagraha House-ban – ahol valamikor Mahátma Gandhi élt, ma múzeum és pihenőközpont. Gandhi térdre kényszerítette a brit birodalmat, vérontás és gyűlöletbeszéd nélkül. Én is részben így éltem túl Auschwitzot. Minden pillanatban

dehumanizáló szavak vettek körül – értéktelen vagy, piszkos vagyok, innen csak hullaként távozhatsz. De nem hagytam, hogy ezek a szavak behatoljanak a lelkembe. Valahogy szerencsésen megéreztem, hogy a nácik inkább börtönben vannak, mint én. Ezt már aznap este megértettem, amikor Mengelének táncoltam. A testem egy haláltábor foglya volt, de a lelkem szabad. Mengelének és a többinek mindig számolnia kell azzal, amit tettek. Én a döbbenettől és az éhségtől zsibbadt voltam, és rettegtem, hogy meggyilkolnak, de megvolt a belső szentélyem. A nácik ereje a szisztematikus dehumanizálásból és a kiirtásból eredt. Az én erőm és szabadságom belül volt Joy csodálatos példája annak, hogyan lehet feloldani a merev gondolkodást. Évekig egy bántalmazó férfival élt A férje megvetette és lekezelte, verbálisan és anyagilag is ártott neki, és rendszeresen fenyegette a fejére célzó pisztollyal. Joy úgy élte túl, hogy naplót vezetett,

és gondosan katalogizálta a kölcsönös válaszaikat, hogy ki mit 82 mondott és tett. Az ép eszét akarta így megőrizni, hogy naponta követte az igazságot. Mikor olyan klienssel dolgozom, aki bántalmazó kapcsolatban él, mindig azt mondom: Ha a partnere egyszer is megüti, azonnal hagyja ott. Keressen átmeneti otthont Maradjon egy barátjánál vagy rokonánál. Vigye a gyerekeket is, kérjen segítséget, lépjen ki Ha az első alkalommal nem lépsz ki, a bántalmazó nem fog komolyan venni. És minden egyes bántalmazás után egyre nehezebb lesz elmenni. Az erőszak általában annál rosszabb, minél tovább marad az ember. És a bántalmazás pszichológiai vetületeit is nehezebb lesz megfordítani, azt, amit a bántalmazó hinni akar – hogy nélküle nem vagy semmi, hogy amikor megüt, az a te hibád. Ahány percet maradsz, annál inkább bajba jutsz. Ahhoz meg túl értékes vagy! Mikor valaki megüt, az azonnali ébresztő. Tudod, hogy mivel állsz szemben.

Nem könnyű elmenni, de ha egyszer tisztában vagy a partnered erőszakra való képességével és hajlamával, a problémát ötven százalékban megoldottad. Amikor a bántalmazás rejtettebb és pszichológiai, talán kételkedsz abban, amit látsz. Azt kérdezheted: „Tényleg ez történik velem?” Ha valaki fizikailag bánt, tudod. Igen, ez történik. Igen, mennem kell A bántalmazás fizikai sebhelyei hiányában Joynak nehéz volt kilépni a kapcsolatból. (Ez is a bántalmazás dinamikájának csapdájába szorult emberek közös élménye: a félelem, és nagyon is gyakran a valóság, hogy nem fognak nekik hinni.) Végül Joy rájött, hogy csak idő kérdése, és a férje beteljesíti a fenyegetést, úgyhogy elvált tőle, és a férfi lassan halálra itta magát. Mikor meghalt, Joy fortyogott a haragtól. Abban reménykedett, hogy egy nap a férje bocsánatot kér a durvaságban töltött évekért – felismeri a hibáit, bevallja, hogy neki igaza volt, amikor

elvált tőle. Mikor meghalt, Joynak el kellett fogadnia, hogy elmarad a bocsánatkérés. Soha nem nyeri meg a harcot Hogy békét kössön a múlttal, visszatért a korábban vezetett naplójához. És megdöbbent attól, amit olvasott: nem attól, hogy mennyire kegyetlen volt a férje, hanem hogy ő maga mennyire kegyetlen volt vele. – Én is erőszakos voltam a férjemmel – mondta. – Arra gondoltam, „bántalmaz”, de én is ugyanazt csináltam vele. Távol tartottam tőle a gyerekeimet, megtagadtam tőle mindenfélét, a gyerekeket eszköznek 83 használtam, hogy hozzáférkőzzek, csak mert bántani akartam. Annyira nekikeseredtem. Úgy gondoltam, nincs más kiút Nem láttam ki a rettenetes helyzetből. De nem ő volt az egyetlen a házasságunkban, aki bajt okozott. Én is megtettem a magamét Sok szeszélyes kapcsolat bonyolult. A családon belüli erőszakra vagy bántalmazásra nincs mentség, de gyakran nincs jó és rossz fél, jó és rossz házastárs.

Mindkét partnert megfertőzi a kapcsolat Mikor megismertem Alisont, már tizenkét éve elvált. Sean, az exférje nem sokkal azután lépett az életébe, hogy véget ért egy viharos kapcsolata egy férfival, aki dulakodás közben felrepesztette az ajkát, és aztán amikor Alison elhagyta, betört hozzá, és késsel felhasította a matracát. Sean úgy repült be, mint egy megváltó: gondviselője és lelkesítője lett, segített neki, hogy biztonságban érezze magát, és segített elindítani az énekesi pályán, szervezte a turnéit és a felvételek szerződéseit, legendás zenészek mesterkurzusaihoz és előadásaihoz juttatta. Bár Sean nagyvonalú és gondoskodó volt, néha irányítóvá vált. Alison számított rá, de neheztelt is, amiért az egész élete fölött átvette az irányítást, és a hatalomért versenyezve éhezni kezdett. Háromszor került kórházba táplálkozási rendellenességgel, de az önbüntetés csak tovább eszkalálódott. Amikor

megégette a karját és a lábát, Sean feladta a reményt. Lett egy kapcsolata, aztán egy másik, és aztán véget vetett a tizennyolc éves házasságnak. Alison több mint egy évtized múlva még mindig vele harcolt. A közösen írt dalok szellemi jogdíja miatt. A szerencsétlen eset miatt, amikor Sean megpróbált elcsábítani egy diákot, akit Alison küldött hozzá szakmai tanácsért. A házasságuk már rég véget ért, de ők még a hatalmi harc fogságába voltak zárva, és ártalmas döntéseket hoztak. Azt mondtam Alisonnak, ha véget akar vetni az ellenségeskedésnek, akkor ne a konfliktus okaira figyeljen, hanem a fenntartóira. – Hogyhogy fenntart egy nézőpontot, ami már nem szolgálja az érdekeit? – kérdeztem. Alisont lefoglalta a vágy, hogy bebizonyítsa Sean bűnösségét és a saját ártatlanságát. Fejben lényegében bíróság elé állította, a belső élete egy folyamatos bírósági tárgyalás volt. A harcot mégsem lehetett megnyerni.

84 – Drágám – mondtam neki –, lehet, hogy halálosan igaza van, de az attól még halálos. Tehát boldog akar lenni, vagy azt akarja, hogy igaza legyen? Az ellenőrzés igényének elengedésére a legjobb módszer az, ha erősek leszünk. Az erőnek semmi köze a muszklikhoz vagy a dominanciához. Azt jelenti, hogy van erőd válaszolni, nem csak reagálni, hogy a kezedbe veszed az életed, hogy a döntéseid fölött teljes hatalmad van. Erős vagy, mert nem vesztegeted el az erődet Ha visszaveszed az erődet, és így is azt akarod, hogy igazad legyen, akkor válaszd a jóságot, mert a jóságnak mindig igaza van. Ha rugalmassá tesszük a gondolkozásunkat, az nemcsak a kapcsolatunkat változtathatja meg, hanem az érzékelésünket is, ahogy a világot látjuk és érezzük. Ahogy Alison kezdte magát kiszabadítani a merevség börtönéből, világosabb határokat tudott húzni az exférjével, új ügynökséget talált a pályáján, és egy nemzetközi turnét

kezdett tervezni. De aztán hirtelen két fizikai kihívás is előállt, és megzavarta a nehezen megszerzett békéjét. Súlyos hangszálremegést kapott, ami megnehezítette az éneklést, és a pályáját fenyegette; és megsérült a háta. A napi tevékenységei is fájdalmat okoztak, és amit pihenésként vagy öngyógyításként végzett – a kertészkedés, a jóga –, szóba se jöhetett a gyógyulásig. Az arca merev grimaszba zárult, és éreztem a fájdalmat a szaggatott beszéde mögött. – Már annyira jól ment minden – mondta. – És most valószínűleg le kell mondanom a turnét. Az élet nem fair. És amikor fájdalmunk van, a harag, az aggodalom és a frusztráció teljesen jogos. De minden körülménnyel, bármilyen kellemetlen vagy igazságtalan, szembenézhetünk mereven és rugalmasan is. – Ha a teste fáj – mondtam neki –, ne büntesse, ne nehezteljen rá, és ne kívánjon tőle semmit. Mondja azt: „figyelek” Alison kialakított egy

gyakorlatot, hogyan mozduljon el a merevségből a rugalmasság felé. A probléma kimondásával kezdte, és nem kicsinyítette, nem tagadta a fájdalmát és a frusztrációját. – Nem jó – mondta. – Fáj Kellemetlen Aztán már nem állt ellen a testének, nem neheztelt rá, és elkezdett figyelni. Kíváncsi lett 85 – Mit akarsz nekem elmondani? – kérdezte. – Mi áll leginkább az érdekemben? Mi segít, és mi adhat most erőt? Egy darabig a teste ugyanazt mondta neki: lassíts. Pihenj Úgyhogy figyelt rá, és végül a háta javulni kezdett. Már ki tudott próbálni egy gyógyjógaórát. Mikor újra lefeküdt a matracra, azt vette észre, hogy finomabban és tudatosabban tud mozogni most, hogy nem az izgatja, hogy erőltesse magát, és jobban ráhangolódott a belső élményre. Megváltozott, mire mondja azt, hogy „jól csinálom”. A hátsérülése előtt valamit bizonyítania kellett – milyen hosszan tud egy bonyolult kar egyensúlyt megtartani,

milyen mélyre tud kicsavarodni. Most kevésbé zárták börtönbe az elvárásai. Nem kell szeretnünk a bonyolult és fájdalmas dolgokat, amik történnek velünk. De amikor nem küzdünk és nem állunk ellen, több energiánk és képzelőerőnk marad, hogy előrelépjünk, nem pedig semerre. Joy is felfedezte ezt. Alisonhoz hasonlóan a házassága után évekre megakadt a merev gondolkodás börtönében, a gondolkodás dichotómiái tartották fogva: jó/rossz, helyes/helytelen, áldozat/bántalmazó. Mivel mindig olyan éles és abszolút fogalmakban látta a dolgokat, a tét mindig magas volt: minden vagy semmi, élet vagy halál, és közte semmi. Ettől minden konfliktus, még egy kisebb vita is veszélyesnek tűnt. Mivel Joy gondolkodásában nem volt hely nüanszokra és összetett helyzetekre, nem tudta elviselni, hogy bárki ellentmondjon neki. – Akár mutogathattak volna rám, és mondhatták volna, hogy „kövér vagy, ronda vagy, értéktelen vagy” –

mesélte. Mikor felfedezett egy összetettebb igazságot – hogy ő is hibázott a házasságában, és nem volt mindig igaza –, valami rendkívüli történt. A látása is megváltozott. Élesebben látta meg a színeket Ahogy megszabadult a fekete-fehér gondolkodástól és a múlt merev értelmezésétől, a világ élénkebb és vibrálóbb lett. A gyerekei megőrültek tőle, mert folyton a virágokra mutogatott – sárga, piros, bíbor, kék –, és azt mondta: „Nézzétek! Nézzétek! Nézzétek!” A rugalmasság erő. Ezt akkor tanultam meg, amikor tornásznak készültem, és ezért van az, hogy amilyen gyakran csak engedi a testem, eljárok szvingelni, és ezért végzek minden beszédet egy grand battement-nal. 86 És ez a pszichére éppúgy igaz, mint a testre. Akkor vagy erős, amikor hajlékony és rugalmas vagy. Úgyhogy reggel kelj föl, és nyújtózkodj. Dolgozz ki egy mentális mozdulatsort, ami szabadon tart KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A MEREVSÉGTŐL

• Öleld meg magad szelíden. Válassz az életedből egy friss kihívást, sérülést, betegséget, meglévő feszültséget vagy konfliktust, vagy bármilyen körülményt, amitől korlátozva, akadályozva vagy beszorítva érzed magad. Kezdd azzal, hogy kimondod az igazad. Mit nem szeretsz benne? Hogy érzed magad tőle? Aztán legyél kíváncsi. Kérdezd meg: „Mit mond el nekem ez a helyzet? Mi áll leginkább az érdekemben? Mi segít, és mi ad erőt?” • Fogadj el másokat úgy, ahogy vannak. Írd le valakinek a nevét, akivel konfliktusban vagy. Aztán írd le az összes panaszodat erről a személyről. Például: A lányom durva és hálátlan. Sérteget, és mérgező nyelvet használ Egyáltalán nem tisztel. Nyíltan semmibe vesz, és nem tartja be, mikor kell hazaérni. Most írd újra a listát: ezúttal azt írd le, amit észreveszel, szerkesztés, értelmezés, ítélkezés és feltételezések nélkül. Hagyd ki a merev szavakat, mint „mindig” és

„soha”. Egyszerűen írd a tényeket: Néha a lányom felemeli a hangját, és trágár szavakat használ. Hetente egyszer-kétszer később jön haza, mint tizenegy óra. • Kooperálás, nem dominálás. Válassz ki egy dolgot a megfigyeléseid listájáról, amit felvetnél a másik félnek. Találj semleges időt a beszélgetésre: ne a konfliktus tetőpontját. Először mondd el, amit észrevettél: „Észrevettem, hogy hetente párszor később jössz haza, mint tizenegy óra.” Aztán legyél kíváncsi a másik fél nézőpontjára. A legjobb az egyszerű kérdés: „Mi újság?” Aztán anélkül, hogy az illetőt vádolnád vagy megszégyenítenéd, mondd el, mit akarsz: „Nekem fontos, hogy hét közben aludd ki magad. És tudni szeretném, hogy biztonságban hazaértél, mielőtt lefekszem.” Végül biztasd a másikat, hogy dolgozzon ki veled közös tervet: „Milyen elképzelésed van, mi lenne a legjobb megoldás, ami mindkettőnk számára működik?” Az

nem baj, 87 ha a konfliktus nem oldódik meg azonnal. A legfontosabb az, hogy a konfliktus megoldásának kooperatív változata felé mozduljatok – a kapcsolatot helyezzétek előtérbe bármelyik fél hatalom és ellenőrzés iránti igényével szemben. • Olyannak kezeld az embereket, amilyenné válni tudnak. Képzelj magad elé egy embert, akivel konfliktust élsz át. Most képzeld el ugyanennek az embernek a legmagasabb énjét. Segíthet, ha behunyod a szemed, és úgy képzeled el őt, hogy fény veszi körül. Tedd a kezed a szívedre Mondd azt, „látlak”. 88 8. fejezet LENNÉL ÖNMAGAD HÁZASTÁRSA? A neheztelés börtöne A bizalmasságot elsősorban a némán izzó, krónikus harag és ingerültség dönti romba. A Béla iránti neheztelésem – hogy türelmetlen és rosszkedvű, hogy olyan sokféleképpen megakadt a múltban, és hogy néha kiül az arcára a csalódás, amikor a fiunkra néz – olyan sok éven át gyűlt bennem, hogy azt hittem, az

egyetlen lehetőségem a szabadságra az, ha elválok tőle. Csak mikor szétváltunk, és tökéletesen szétzúztuk a gyerekeink életét, nem beszélve a sajátunkról, akkor értettem meg, hogy a csalódottságomnak és a haragomnak kevés köze van Bélához – kizárólag hozzám van köze, az én lezáratlan érzelmi ügyemhez és feldolgozatlan gyászomhoz. A fojtogató érzés, amit a házasságunkban éreztem, nem Béla bűne volt: ez volt az ára, hogy olyan sok éven át megtagadtam az érzéseimet: az anyám iránti bánatot, aki lemondott a független, kozmopolita életéről, egy budapesti konzuli irodán végzett munkájáról, és a férfiról, akit szeretett, de akihez, mivel nem volt zsidó, nem volt szabad hozzámennie – csak hogy megfeleljen mások elvárásainak. Megtagadtam a félelmet, hogy megismétlem a szüleim házasságának magányosságát. A gyászt első szerelmem, Eric iránt, akit Auschwitzban öltek meg. A szüleim iránti gyászt Férjhez mentem,

és anya lettem, mielőtt szembenéztem volna a veszteségeimmel. És hirtelen negyvenéves lettem, amennyi anyám volt, amikor meghalt. Úgy éreztem, kifutok az időből, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék: szabadon. De ahelyett, hogy abban találtam volna meg a szabadságot, hogy felfedezem az igazi célomat és irányomat, úgy döntöttem, a szabadság annyi, hogy távol vagyok Béla ordítozásától, cinizmusától, ingerültségétől és csalódottságától – azoktól a dolgoktól, amikről úgy képzeltem, korlátoznak. Sokszor olyankor vagyunk dühösek, amikor szakadék támad az elvárásaink és a valóság közt. Azt hisszük, a másik ember tart fogva és ejt kétségbe – de az igazi börtönt a saját irreális elvárásaink jelentik. Gyakran úgy házasodunk, mint Rómeó és Júlia, anélkül, hogy igazán ismernénk egymást. Beleszeretünk a szerelembe, vagy egy ember képébe, akire rávetítünk minden olyan vonást és személyiségjegyet, 89 ami után

sóvárgunk, vagy olyasvalakibe, akivel megismételhetjük az ismerős viselkedésmintát, amit otthon tanultunk a családban. Vagy kifelé hamis képet mutatunk magunkról, szerelmet és biztos kapcsolatot keresünk, és közben feladjuk azt, akik igazán vagyunk. A szerelem hormonális trip. Elképesztő érzés – de átmeneti Amikor az érzés elhalványul, ott maradunk az elveszett álommal, egy olyan partner vagy kapcsolat elvesztésének érzésével, amely eleve nem is létezett. Annyi megmenthető kapcsolatot hagynak el kétségbeesésben. De a szerelem nem az, amit érzel. Hanem amit teszel Nem lehet visszatérni egy kapcsolat korai időszakához, amikor nem voltál még dühös, aztán csalódott, aztán elzárkózó. De van jobb: a reneszánsz. Az újrakezdés * A tánc-és performanszművész Marina próbált rájönni, hogy a házasságában lehet-e ilyen újjászületés – hogy a férjével előre tudnake egészségesen lépni, vagy a szabadsághoz vezető út az, ha

végre elengedik a kapcsolatot. – Tizennyolc éve minden áldott nap veszekszünk – mesélte, miközben hosszú haját laza kontyba tekerte. A veszekedéseik néha erőszakosak voltak. A férje nem ütötte meg, de kiélte a szenvedélyt: székeket vágott földhöz, a telefont a falhoz csapta, felborította az ágyat, amin Marina ült. – Igyekszem kerülni, hogy otthon legyek – mesélte Marina –, mert minden beszélgetésből az lesz, hogy megmondja, mit csináltam rosszul. Mivel félt szembeszállni, félt kimenni a szobából, amikor a férje dühöngött, azzal próbálta megőrizni a méltóságát, hogy békés maradt. De közben elveszítette az önbecsülését, egyre erőtlenebbnek érezte magát. És aggódott, hogy az állandó veszekedés hogyan hat a kamasz lányukra. Nem akarta folytatni a dolgokat, de nem tudta biztosan, merre van az előre vezető út – elbizonytalanodott a véleményében. Minden döntésnek ára van, valamit nyersz, és valamit

elveszítesz. Egyet mindig választhatunk, hogy nem csinálunk semmit. Úgy döntünk, hogy nem döntünk. Folytatjuk tovább, ahogy vagyunk Marina számára a másik végpont az volt, ha úgy dönt, hogy kilép a kapcsolatból, és beadja a válópert. – Nem kell elakadnia – mondtam neki. – Nem muszáj ott ülni egy rossz helyzet közepén. – De emlékeztettem, hogy a válás lehet annak a 90 szélsőséges módja, amikor továbbra se csinálunk semmit. – Mit nyer a válással? Kap egy papírt, ami azt mondja, szabadon hozzámehet valaki máshoz. A válás nem oldja meg egy kapcsolat érzelmi ügyét. Csak hivatalos engedélyt ad, hogy ugyanazt a viselkedésmintát megismételd valaki mással. Nem tesz szabaddá Marina dönthetett úgy is, hogy elhagyja a férjét, és úgy is, hogy a házasságban marad, ugyanaz a munka állt előtte: feltárni azokat az igényeket és elvárásokat, amiket ő hozott a házasságba, és begyógyítani a magával hurcolt sebeket, amiket

egész életében továbbvihet, amíg nem tisztázta őket. Először az elvárásait vizsgáltuk meg. – Tudott a férje haragos természetéről, amikor hozzáment? – kérdeztem. Hevesen csóválta a fejét. – Ő egy szívtipró – mondta. Elismert színész, tudja, hogy érje el, hogy a közönség belészeressen. Mielőtt összeházasodtak, Marina csak ezt az oldalát látta: a sármőrt, a filozófust, a romantikust. – Most meg a cipők repülnek. – Akkor mi tartja ott? – kérdeztem. Mint már mondtam, minden magatartás valamilyen szükséget elégít ki. Még egy bebörtönző és rémisztő helyzet is szolgál minket valahogy. – Az anyagi biztonságra van szüksége? Vagy talán a veszekedésekre? – Rettegek, hogy egyedül maradok. Az elhagyatástól való félelmet kisgyerekkorunkból hozzuk magunkkal. De ahogy Marina leírta a gyerekkorát, ami NyugatEurópában telt, világossá vált, hogy az ő szeparációs szorongása a nyílt mellőzéssel keveredett.

Mikor tizennégy éves volt, az apja azt mondta, nem bír tovább Marina anyjával élni, és elment. Soha nem látogatta meg a gyerekeit – még csak nem is telefonált. Az anyja annyira zaklatott volt, hogy nem tudott a család szükségleteivel törődni, úgyhogy Marina töltötte be a szerepét, ő fektette le a testvéreit, és késő éjszakáig fennmaradt, kenyeret sütött, megfőzött másnapra. Egy év múlva, amikor ledőlt a berlini fal, az anyja is megtette a maga megsemmisítő bejelentését. Egy újság társkereső rovatán át találkozott egy keletnémet férfival. Oda fog költözni hozzá, a valamikori Kelet-Németországba, és a kisebb gyerekeket magával 91 viszi. Marina marad Neki kell eltartania magát Az anyja átnyújtott neki egy albérleti szerződést egy szobára, és másnap elutazott. Több mint egy éven át nem is telefonált a lányának. Hogy Marina egyáltalán túlélte ezt, az a belső erejének és rugalmasságának alapos bizonyítéka.

A bérházban még pár hónapig maradt, amíg új lakók nem érkeztek, köztük egy családapa, aki megpróbálta elcsábítani: éjszaka bejött a szobájába egy pohár borral. Marina felbontotta a bérleti szerződést, otthagyta az iskolát, és egyik városból a másikba utazott Nyugat-Európában, egyszerre többféle munkát végzett, nyaraló emberek lakására vigyázott, lakott egyszer egy művészkolóniában is, máskor meg egy terápiás tanyán, ahol lábadozó betegek gondozták a lovakat. Marinánál veszélyes étkezési zavarok jelentkeztek, meg volt róla győződve, hogy rettenetes embernek kell lennie, ha egyszer mindkét szülője otthagyta, és arra gondolt, hogy ha eltűnne, akkor a szülei végre észrevennék, hogy hiányzik. Mikor tizenhat éves lett, a terápiás tanya tulajdonosnője, aki gyakorló alkoholista volt, kidobta. Marina ott állt az utcán a bőröndjeivel hajléktalanul és egyedül. Kétségbeesésében felhívta az anyját, és

segítségért könyörgött. De az anyja még a maga küzdelmében úszott, és elutasította. – Attól a perctől kezdve tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok a világon – mondta Marina. A húszas évei elején Berlinbe költözött, hogy jobb munkalehetőségei legyenek, és a kapcsolatai révén egy performanszcsoporttal kezdett dolgozni, és egy öreg lakókocsiban lakott az iskolája hátsó udvarán. Nem volt könnyű élet A lakókocsit nem lehetett fűteni. Marina átfagyoskodta a kemény berlini teleket, és elviselte a szigorú képzést. De az új élet illett hozzá Miközben táncolt, erősnek és szabadnak érezte magát. Nem éheztethette magát, és nem távolodhatott el a testétől – és életében először nem is akart. Felfedezte a szenvedélyt és a célt: a test mozgásának örömét, a mozdulat és a kifejezés erejét. Beleszeretett egy másik előadóművészbe, aki KeletNémetországban nevelkedett a hidegháború idején. A férfinak nehezére esett

az érzelmeit kommunikálni, kimutatni a szerelmet. – Mint a szüleimnek, gondolom – mondta bánatosan Marina. 92 Két évvel azután, hogy szakítottak, a férfi öngyilkos lett. Marina tisztában volt vele, hogy nem az ő hibája a férfi halála, és ha együtt maradnak, akkor sem tudta volna megmenteni. De a veszteség mélyen érintette. – Egy-két héttel azután találtak rá, hogy meghalt – mondta. – Teljesen egyedül volt. Mindannyian úgy lépünk be a kapcsolatokba, hogy olyan üzeneteket hordozunk, amiket még gyerekkorunkban tanultunk. Néha szó szerint egy mondást, amit gyakran hallottunk valakitől – mint amikor anyám azt mondta: „Egy rossz férj is jobb, mint ha nincs férjed.” Néha olyasmit, amit mások tetteiből vagy a családi környezetünk viselkedéséből vontunk le. – Drágám – mondtam Marinának –, hallom, hogy egy üzenetet hordoz magában: ha beleszeret valakibe, akkor elhagyják. Könnyek szöktek a szemébe. Átkarolta

magát, mintha a szoba hirtelen kihűlt volna. Mikor be vagyunk börtönözve, a káros üzenetek ragadnak meg bennünk. – De van egy másik üzenet is. Hallom a történetében – mondtam – Hogy erős nő. Valamikor még az a riadt, magányos lány volt, aki az utcán állt a bőröndjeivel. Többször is meghalhatott volna, de nem halt meg. És most nézzen magára Valamiből, amit nem akart, csinált valami jót. Jól csinálja Mivel alapvető meggyőződése volt, hogy nem érdemli meg a szerelmet, olyan partnert és olyan viselkedésmintákat választott, amik ezt erősítették. Gyakran látom ezt a mozgatóerőt a katonai házasságokban. Amikor idő kérdése, hogy mikor vetik be az embert, vagy mikor kell továbblépni, és újrakezdeni az életet, nehéz bízni benne, hogy valaki a távolság és a félbeszakítás ellenére is csakugyan megmarad mellettünk. A félelmet, hogy mennyire fáj majd a távolság – vagy hogy valaki elhagy vagy hűtlen lesz hozzánk –,

úgy is csökkenthetjük, ha eleve kerüljük a közelséget. Marina egy olyan férfival házasodott össze, aki beleringatta a biztonság és rajongás érzésébe – hogy aztán a kapcsolatot bokszzsáknak használja. Ő is magával hozta a maga fájdalmát a kapcsolatba, és a maga módszerével, amit a megoldatlan érzelmi ügyével való megbirkózásra választott – 93 hogy dühöng és vádaskodik –, csak megerősítette Marina internalizált üzenetét, hogy a szerelem azt jelenti, hogy bántják és elhagyják. – Talán mindketten a bizalom ellen küzdenek, amikor veszekszenek – mondtam. – Úgyhogy nézzük meg a viselkedésmintájukat Sok pár egy háromlépéses táncot, a konfliktus ciklusát ismétli folyamatosan. Az első lépés a frusztráció Csak gyűlik és gyűlik, aztán elég hamar következik a második lépés: a küzdelem. Ordítanak vagy dühöngenek, amíg bele nem fáradnak, és akkor jön a harmadik lépés: a kibékülés. (Soha ne szexelj

veszekedés után Csak megerősíti a veszekedést!) A kibékülés olyan, mintha a konfliktus vége lenne, de valójában a ciklus folytatása. A kezdeti frusztráció nincs feloldva Csak épp készen álltok a következő menetre. Szerettem volna adni Marinának valami eszközt, hogy már az első lépésnél segítsen megállítani a táncot. Mik voltak a frusztráló indítékok, amik folyton elindították őket ugyanarra a bebörtönző táncra? – Az ember vagy hozzáad egy kapcsolathoz, vagy elfertőzi – mondtam. – Hogyan fertőzik el külön-külön a házasságot? – Amikor meg akarok vele valamit beszélni, kimutatni egy érzést, vagy valamit felhozni, mindig attól fél, hogy ő lesz a hibás, hogy valami az ő hibája lesz. – A férj kedvenc védekezése a támadás: fordít a helyzeten, és Marinát vádolja és kritizálja. – És mi benne a maga része? – kérdeztem. – Próbálok magyarázkodni. Vagy azt mondom: „Hagyd abba!” Erre ő felrobban, és

valamit rúgni, hajigálni vagy törni kezd. Adtam Marinának egy feladatot, egy terelőutat, hogy lekerüljenek arról az ösvényről, amit mindig választanak. – Amikor legközelebb azt mondja magának, hogy téved, felelje azt: „Igazad van.” Ezzel nem tud küzdeni. És maga sem hazudik, mert mindenki hibázik: bárki fejlődhet Csak mondja azt: „Igen, igazad van.” Ha tagadunk egy vádat, azzal még elfogadjuk a vádaskodást. Felelősséget vállalunk valamiért, ami nem a miénk. – Mikor legközelebb dühös a férje, csak azt kérdezze meg magától: „Ez kinek a problémája?” Hacsak nem maga okozta, nem felelős érte, amikor a férje megpróbálja magára rakni a terhet. Adja neki vissza Mondja azt: „Úgy tűnik, nehéz helyzetben vagy. Úgy tűnik, dühít ez a dolog.” Amikor a férje magára akarja hárítani az érzéseit, adja neki vissza az érzést. Neki kell szembenéznie az érzésével, maga csak 94 reméli, hogy a férje el tudja engedni.

Amikor belép a ringbe, a férje magára néz, nem a saját érzésére. Hagyja abba, hogy meg akarja menteni. Mikor pár hét múlva beszéltünk Marinával, azt mondta, bevált a deeszkalációs módszer. A veszekedéseik radikálisan csökkentek – De annyira neheztelek rá – mondta. Marina most nem a férje haragjáról akart beszélni. Hanem a sajátjáról – Fejben mindenért őt hibáztatom. – Akkor tegye az ellenkezőjét – mondtam. – Köszönje meg neki Csak bámult rám, meglepetten húzta fel a szemöldökét. – Maga választja meg, hogyan viselkedik. Tehát köszönje meg neki És köszönje meg a szüleinek is. Segítenek magának, hogy nagyon jó túlélő legyen. – És felejtsem el, ami történt? Hagyjam, amit csináltak? – Béküljön meg vele. Sokunknak nem jutott olyan szerető és gondoskodó szülő, amilyenre vágytunk, és amilyet megérdemeltünk volna. Talán mással voltak elfoglalva, dühösek voltak, szorongtak, depressziósak voltak. Talán

rosszkor születtünk, súrlódások, veszteségek, anyagi nehézségek idején. Talán a gondviselőink a maguk traumájával voltak elfoglalva, és nem voltak mindig érzékenyek, amikor figyelemre és szeretetre lett volna szükségünk. Talán nem kaptak föl, és nem mondták azt: „Mindig pont ilyen gyereket szerettünk volna, mint te.” – Maga gyászolja azokat a szüleit, akik sosem voltak – mondtam Marinának. – És gyászolhatja a férjét is, aki nincs A gyász segít szembenézni azzal, ami történt vagy nem történt, és végül segít az elengedésben. Kitárja a teret, hogy lássuk, mi van, és megválasszuk, innen merre menjünk. – Szívesen lenne önmaga házastársa? – kérdeztem. Marina zavartan nézett. – Mit szeret önmagában? Először hallgatott, a homlokát ráncolta, mint aki megdöbbent, vagy talán csak a szavakat kereste. Habozva kezdte, de ahogy beszélt, a hangja egyre teltebb lett. A szeme kifényesedett, és az arca kipirult. 95 –

Szeretem, hogy törődök az emberekkel – mondta. – Szeretem, hogy van bennem szenvedély, hogy szeretek magasra kapaszkodni. Szeretem, hogy nem adom fel. – Ezt írja le, drágám – mondtam. – Ezeket a szavakat hordozza a tárcájában. Nagyon fontos, hogy készítsünk őszinte leltárt. Könnyű kritikát keresni másokban és magunkban, a hibákra és a panaszokra koncentrálni. De mind jók vagyunk Mi választjuk meg, mire koncentrálunk. – És mi jó a férjében? – kérdeztem. Marina megállt, kicsit hunyorgott, mintha a távolba próbálna látni. – Törődik velem – mondta. – Hiába olyan, amilyen, tudom, hogy törődik velem. És keményen dolgozik Megsértettem a vállamat, és ő segített. Van, amikor ő támogat – És a társaságában erősebb, vagy nélküle? Csak te tudod eldönteni, hogy egy kapcsolat erőt ad vagy kimerít. De ez nem olyan kérdés, amire gyorsan lehetne válaszolni. Nem tudhatod, mi igaz egy kapcsolatban, amíg a saját sebeidet

el nem láttad, amíg el nem temeted, és hátra nem hagyod a múltból mindazt, amit most is magaddal hurcolsz. Barátságtalan és fölösleges döntés volt, hogy elválok Bélától, de egy szempontból hasznos: több csendet teremtett, és teret nyitott, hogy elkezdjek szembenézni a múltammal és a gyászommal. Nem szabadított fel az érzelmeimből és a traumámból, a flashbackekből, a zsibbadtság, a szorongás, az elszigeteltség és a félelem érzéséből. Ezt csak én tehettem meg magam. – Vigyázz, hogy mit csinálsz, amikor nyughatatlan vagy – figyelmeztetett Magda nővérem. – A végén nem a megfelelő dolgokat fogod gondolni. Béla túl ilyen, túl olyan, eleget szenvedtem A végén majd az fog hiányozni, amitől megőrültél. És tényleg hiányzott Béla. Az is, ahogy táncolt, és ahogy mindig meglátszott rajta a jókedve. Meg a könyörtelen humora, amivel akkor is megnevettetett, ha nem akartam. A rendíthetetlen étvágya a kockázatra. Két évvel

a válásunk után újra összeházasodtunk. De nem tértünk vissza ugyanabba a házasságba, amit elhagytunk. Nem egymásra 96 szorultunk, hanem újra egymást választottuk, és most már a neheztelés és a teljesítetlen elvárások torzító lencséje nélkül. – Most a férje kapja meg minden haragját – mondtam Marinának. – De lehet, hogy nem ő az egyetlen, akire igazán dühös. Azokat a szerepeket, amik segítenek eljátszani a történetet, amit el akarunk mondani, másokra szoktuk osztani. Mikor új történetbe fogunk – mikor hazatérünk a teljességünkbe –, a kapcsolataink is javulhatnak. Vagy azt tapasztalhatjuk, hogy már nincs rájuk szükségünk, hogy nincs helyük a szabadságról szóló történetünkben. Nem kell gyorsan kitalálnod. Sőt, az a legjobb, ha nem akarod folyton kitalálni, inkább próbálod megérteni. Ezt a választ csak akkor kapod meg, ha többet játszol, ha olyan teljesen éled az életed, ahogy lehet, és az leszel, aki

már így is vagy: erős személyiség. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A NEHEZTELÉSTŐL • Változtass a tánclépéseken. Sok pár egy háromlépéses táncot, a konfliktus ciklusát ismétli folyamatosan. A frusztrációval indul, küzdelemmé eszkalálódik, és látszólag visszaállítja a harmóniát, amikor a felek kibékülnek. De amíg a kezdeti frusztráció nincs feloldva, a béke nem lesz tartós. Milyen frusztrációindokok működnek továbbra is megoldatlanul a kapcsolatodban? Hogy tudsz már az első lépésnél változtatni a táncon, mielőtt újrakezdenétek a régi ciklust? Válassz ki valamit, amit máshogy fogsz csinálni, ha legközelebb forrni kezd a frusztráció. Aztán tedd meg Jegyezd fel, hogy sikerült-e, és ünnepeld meg a változást. • Törődj az érzelmi ügyeddel. Tűnődj el egy üzeneten, amit talán gyerekkorodban tanultál meg, és esetleg magaddal viszel a kapcsolataidba. Marina például azt az üzenetet vitte magával, hogy ha szeretsz

valakit, el fog hagyni. Téged mire tanított a gyerekkorod a szerelemről? Fejezd be a mondatot: Ha valakit szeretsz, akkor . • Lennél önmagad házastársa? Szerinted milyen tulajdonságok teremtenek kellemes és gyümölcsöző kapcsolatot? Lennél olyasvalaki házastársa, mint amilyen te vagy? Te milyen erőkkel járulsz hozzá? Készíts listát. Milyen 97 viselkedések jelenthetnek kihívást az életben? Készíts listát. Úgy élsz, hogy az a legjobbat hozza ki belőled? 98 9. fejezet FEJLŐDSZ VAGY FOROGSZ? A bénító félelem börtöne Pár éve már pszichológiát tanítottam egy El Pasó-i középiskolában – még az év tanára díjat is megkaptam –, amikor úgy döntöttem, hogy visszatérek a tanuláshoz, és megszerzem a mesterdiplomát oktatáspszichológiából. Egy nap azt mondta a klinikai szupervízorom: – Edie, magának doktorálnia kellene. Elnevettem magam. – Mire ledoktorálok, ötvenéves leszek – mondtam. – Így is, úgy is

ötvenéves lesz. Ez a legbölcsebb hat szó, amit valaha mondtak nekem. Drágám, így is, úgy is ötvenéves leszel – vagy harminc vagy hatvan vagy kilencven. Úgyhogy akár kockáztathatsz is Csinálj olyasmit, amit még sosem csináltál. A változás a gyarapodás szinonimája Ahhoz, hogy gyarapodj, fejlődnöd kell, nem csak forognod. Amerikában a pszichológus szlengneve shrink, zsugor. De én jobban szeretem magam nyújtózásnak hívni! Hogy egyik túlélővel találkozzam a másik után, és neked is segítsek elengedni az önkorlátozó meggyőződésedet, és magadhoz ölelni a lehetőségeidet. Gyerekkoromban tanultam latinul, és ma is szeretem a tempora mutantur, et nos mutamur in illis szállóigét. Változnak az idők, és mi is velük változunk. Nem akadunk el a múltban, sem a régi viselkedésmintáinkban. Most vagyunk itt, a jelenben, és tőlünk függ, mibe kapaszkodunk, mit engedünk el, és miért nyújtjuk ki a kezünket. Gloria most is súlyos terhet

cipel. Négyévesen menekült el El Salvadorból, a polgárháború elől, és egy szélsőségesen erőszakos családban nőtt fel, az apja rendszeresen verte az anyját, és később, amikor Gloria tizenhárom évesen hazalátogatott El Salvadorba, megerőszakolta a lelkész nagybátyja, aki valaha megkeresztelte. Karácsonykor támadt rá, és összezúzta Gloria hitét és biztonságérzését. Amikor Gloria szóvá tette a támadást, senki nem hitt neki: a nagybátyja, aki megerőszakolta, ma is gyakorló lelkész. – Annyi szorongás és fájdalom van bennem – mesélte. – Mindent beborít a félelem. Nem akarom, hogy a múlt miatt elveszítsem a férjemet és a gyerekeimet. Arra van szükségem, hogy változzanak a 99 dolgok, de egyszerűen nem tudom, hogyan változzak, vagy hol kezdjem. Arra gondolt, hogy ha szociális munkásként diplomát szerez, az segít megtalálnia a célját a jelenben, és kiengedi a múlt fogságából, de ahogy a kliensei élményeit

hallgatta az áldozattá válásukról, csak tovább mélyült a kétségbeesése és a tehetetlensége, és Gloria nem szerezte meg a diplomát. Gyűlölte, hogy vereséget szenved, gyűlölte, hogy a gyerekei látják a küszködését. A rendszeres emlékbetörések és a pánik miatt mindennap retteg, hogy a gyerekeit is ugyanígy bántódás érheti. – Mindent megteszek, hogy biztonságban legyenek – mondta. – De nem leszek mindig ott, hogy megvédjem őket. Nem akarom, hogy félelemben éljenek. Nem akarom átadni nekik a félelmet De olyan mindennapi események, mint amikor otthagyja őket egy táborban, hatalmas félelmet váltanak ki belőle. – Egész éjszaka fent vagyok, és arra gondolok: „Mi fog történni vele? Lehet, hogy épp most is történik valami?” Soha nem szabad felhagynunk azzal, hogy biztonságra és igazságra törekedjünk, és mindent megtegyünk, ami a hatalmunkban áll, hogy megvédjük magunkat, a szeretteinket, a szomszédainkat, az

embertársainkat. De döntenünk kell, hogy az életünkből mennyit engedünk át a félelemnek. A félelem a legkitartóbb, legkönyörtelenebb, legprovokatívabb szavakat használja: mi van, ha? mi van, ha? mi van, ha? Amikor a félelem pánikroham formájában érkezik, és a tested reszket, a szíved kalapál, és a korábban átélt trauma azzal fenyeget, hogy lenyel, fogd meg a saját becses kezedet, és mondd azt: „Köszönöm, félelem, hogy óvni akarsz.” Aztán mondd: „Az akkor volt, ez most van” Mondd el újra meg újra. Egyszer már sikerült És itt vagy Öleld át magad a karoddal, lapogasd meg a vállad. Mondd, hogy „jó kislány”, és „szeretlek”. Soha nem tudhatod, mi közelít kívülről. Nem jósolhatod meg, ki jelenik meg, hogy ártson – sértéseket ordibáljon, odaüssön, megszegjen egy ígéretet, visszaéljen a bizalmaddal, ledobjon egy bombát, háborút indítson. Bárcsak mondhatnám, hogy holnapra biztonságban lesz a világ: nem lesz

több kegyetlenség, erőszak, előítélet, nemi erőszak, perverzió, se genocídium. De ez a világ talán soha nem jön el 100 Veszélyes világban élünk, tehát félelemmel teli világban. A biztonságodra nincs garancia. De a félelem és a szeretet nem tud együtt élni. És nem kell, hogy a félelem irányítsa az életed. A félelem elengedése veled kezdődik. * Amikor fájdalmat okoztak nekünk, vagy elárultak, nem könnyű elengedni a félelmet, hogy valaki újra fájdalmat okozhat. A félelem kedvenc szava: „megmondtam”. Megmondtam, hogy megbánod. Megmondtam, hogy túl kockázatos Megmondtam, hogy nem lesz jó vége. És utáljuk kiábrándítani a megérzéseinket. A félelembe kapaszkodunk, úgy gondoljuk, az éberség megvéd, de a félelemből könyörtelen ciklus lesz, önmagát beteljesítő jóslat. A szenvedés ellen jobban véd, ha tudod, hogyan szeresd magad, hogyan bocsáss meg magadnak, hogy biztonságban legyél önmagad számára, hogy ne büntesd

magad a hibákért, a bántásért és a fájdalomért, amelyek az élet elkerülhetetlen részei. Kathleen ezzel küszködött, amikor a férje viszonya utáni időszakban beszéltem vele. Boldogan élvezte a házassága tizenkettedik évét a jóképű, sikeres orvos férje mellett, a saját pályáját épp felfüggesztette, hogy a kisfiaikra koncentráljon, amikor egyszer megszólalt a telefon. Egy férfi, akiről sohasem hallott, azt állította, hogy partnerközvetítő luxusszolgálatot tart fent, és azzal fenyegetőzött, hogy ha Kathleen nem fizet, nyilvánosságra hozza a férje kapcsolatát az egyik luxushölggyel, és tönkreteszi a karrierjét. Aljas és idegen dolog volt, olyasmi, ami tévésorozatokban vagy rémálomban történik. De amikor Kathleen szembesítette vele a férjét, azt mondta, igaz. Valóban igénybe vette egy luxushölgy szolgálatait. A nőt az a férfi futtatta, aki Kathleent felhívta Kathleen sokkos állapotba került. Megállíthatatlanul

reszketett, nem tudott enni, se aludni. A világa felfordult, kiborult Hogy kerülhette el ennyire a figyelmét az igazság? Az állandó éberség állapotába került, kutatta a jeleket az életében, amikből megérthetné, miért csalta meg a férje, és a bizonyosságot, hogy most is kalandozik. De idővel – és egy házassági tanácsadó rengeteg tanácsa alapján – a hűtlenségből lehetőség támadt, hogy a férjével újra felfedezzék a 101 házasságukat, felélesszék a bizalmas légkört. Ahogy visszanyerték a stabilitást, a férje azzal lepte meg, hogy figyelmesebb és romantikusabb lett. A házasságuk örömtelibbnek tűnt Hatalmas karácsonyi partit adtak, a ház tele volt fénnyel. Valentin-napon a férje hajnal előtt felébresztette, és a sötét előszobán át a lépcsőhöz vezette, amit rózsaszirmok és pislákoló teamécsesek borítottak. Csak ültek a hálóköntösükben és sírtak. A kapcsolatukba visszatért a meghittség és a bizalom.

Kathleen nem sejtette, hogy a férjét csak hetek választják el egy újabb pusztító döntéstől – egy fiatal kolléganővel való friss viszonytól –, vagy hogy pár hónap múlva ő fogja megtalálni a férje szenvedélyes levelét, amit a szeretőjének írt. Kathleennel két évvel az után a pusztító felfedezés után beszéltem, hogy újra elárulták. Úgy döntött, nem válik el, és a férjével újra intenzív házassági terápiába kezdtek, és újjáépítették a kapcsolatukat a nulláról. Elmondta nekem, hogy sok szempontból erősebb köztük a kapocs, mint valaha. A férje kevésbé falazza el magát, kevésbé éles, szeretetteljesebb – az ölelései és a csókjai vigaszt nyújtanak, gyakran bejelentkezik, videóhívással keresi a munkából, vagy a munkahelyi telefonjáról hívja, hogy Kathleen tudhassa, igazán ott van, ahol mondja. A férje nyíltan vállalja, hogy miért csalta meg újra: „erősen narcisztikus voltam, mindent akartam”, mondja,

és őszinte megbánással beszél. De Kathleent most is bebörtönzi a félelem. – Van egy szerető, figyelmes férjem, amilyet mindig is akartam – mondta. – De nem tudom elfogadni Nem tudom elhinni Egész nap megy a fejemben a mozi, újraélem a múltat, várom, hogy újrakezdődjön, hogy a férjem újra megcsaljon. Tudom, hogy megfosztom magam a saját életemtől. Tudom, hogy muszáj megtanulnom újra bízni benne. Próbálok a jelenben maradni De nem tudok megszökni a félelem elől. Nem tudom megállni, hogy állandóan figyeljem és ellenőrizzem. Amikor sok kétely közt élünk, folyton keressük a jeleket, amik elcsitítják – vagy megerősítik! – a félelmeinket. De bármit keresünk is a külvilágban, a belsőt is meg kell szólítanunk. – Talán nem is a férje az, akiben kételkedik – mondtam. – Talán önmaga. Négyszer hallottam, hogy azt mondta: „nem tudom” Kathleen szeme megtelt könnyel. 102 – Nem bízik eléggé önmagában. Úgyhogy

dolgozzunk ennek a belső kételynek a feloldásán. A félelem börtöne katalizálhatja a gyarapodást és a megerősödést is. A nyelv az egyik legerősebb eszközünk, hogy ezt az átalakulást eljátsszuk. – Kezdjük ezzel, hogy „nem tudom” – mondtam. – Először is: ez hazugság. A nem tudom azt jelenti, hogy tehetetlen vagyok Márpedig hacsak nem kiskorú az ember, ez egyszerűen nem igaz. Amikor azt mondjuk, „nem tudom”, igazából azt mondjuk: „nem fogom”. Nem fogom elfogadni Nem fogom elhinni Nem fogok megszökni a félelem elől. Nem fogom megállni, hogy állandóan figyeljem és ellenőrizzem. A félelem nyelve az ellenszegülés nyelve És ha ellenszegülünk valaminek, akkor nagyon keményen dolgozunk azon, hogy biztosítsuk, nem megyünk sehová. Megtagadjuk a gyarapodást és a kíváncsiságot. Forgunk, nem fejlődünk, elzárjuk a változás lehetőségeit. Megkértem Kathleent, hogy dobja ki a szótárából, hogy nem tudom. Ha valamit eldobsz,

jobban fog sikerülni, ha valami mással cseréled fel. Ha kihagysz egy koktélt, igyál helyette egy másik italt, amit jobban szeretsz. Ha abba akarod hagyni, hogy elhúzódj és elbújj valaki elől, akit szeretsz, mint egy korábbi fejezetben Robin, akkor azt a szokást, hogy kimész a szobából, cseréld fel azzal, hogy bent maradsz, és mosolyogva, kedves tekintettel nézel a partneredre. Azt tanácsoltam Kathleennek: – Ahányszor azt akarja mondani: „nem tudom”, mondja helyette azt, hogy „tudom”. El tudom engedni a múltat Tudok a jelenben maradni. Tudom magam szeretni és meg tudok bízni magamban Még két másik félelemalapú kifejezésre is rámutattam, amiket egymás után használt a beszélgetésünk első perceiben: próbálok, és muszáj. – Azt mondta, próbál a jelenben élni. De a próba az hazugság Vagy megcsinálja, vagy nem. Ha azt mondja, „próbálom”, akkor nem kell igazából megcsinálnia. Elengedi magát Ideje hagyni a próbát, és

elkezdeni csinálni. Mikor a határán vagyunk, hogy cselekedjünk, sokan használjuk a „muszáj” kifejezést. Úgy hangzik, mintha célokat jelölnénk ki, és megszabnánk a prioritásokat. Kathleen változtatni akart a házasságában 103 a könyörtelen félelmen és éberségen, és azt mondta: „tudom, hogy muszáj megtanulnom újra bízni benne”. – De ez újabb hazugság – mondtam. – Ami muszáj, az olyan szükség, ami nélkül nem maradunk életben. Muszáj lélegezni, aludni, enni. Felhagyhatunk azzal, hogy terheljük és kényszerítsük magunkat, és azt mondjuk, hogy valami az életben maradásunkhoz szükséges, amikor nem az. – Nem muszáj bíznia a férjében. Hanem bízni akar benne És ha akar, akkor dönthet is úgy. Amikor úgy beszélünk, mintha kényszerülnénk, kötelező volna, vagy képtelenek lennénk tenni valamit, így is fogunk gondolkozni, ami azt jelenti, hogy érezni, következésképp viselkedni is így fogunk. A félelem foglyai

leszünk: muszáj ezt tennem, különben; meg akarom tenni, de nem tudom. Ha ki akarsz szabadulni a börtönből, figyelj oda a nyelvre. Figyelj a nem tudom, a próbálom, a muszáj szavakra,és nézd meg, nem tudod-e felváltani ezeket a bebörtönző kifejezéseket mással: tudom, akarom, megcsinálom, úgy döntök. Ez az a nyelv, ami erőt ad a változásra. Kathleennek semmi garanciája nincs, hogy a férje nem fogja újra megcsalni. Ha kilép a házasságból, nincs semmi garancia arra, hogy valaki más nem árulja el. De arra van eszköze, hogy kiszabadítsa magát a bénultságból. Kinek a felelőssége, ha az álmaid és a viselkedésed nem esnek egybe? Egy kliens azt mondta, a helyzet magaslatán lehetne a munkahelyén, és türelmesebb lehetne a családjával, ha jobbak lennének az alvási szokásai – de továbbra is öt kávét ivott naponta. Egy másik kliens stabil, odaadó kapcsolatra vágyott, de folyton egy másik férfi ágyában ébredt. Ezeknek a klienseknek nem

estek egybe a céljai és a döntései. Abszolút híve vagyok a pozitív gondolkodásnak, de nem vezet sehova, ha nem követi pozitív cselekvés. És felhagyhatunk azzal, hogy olyan keményen dolgozzunk azon, hogy sehova se menjünk. A változásnak való ellenszegülés egyik módja, ha kemények vagyunk magunkkal. Egy kliens azt mondta, fogyni akar, de amikor eljött hozzám, az ülés felét önmaga korholásával töltötte. „Hülyére eszem magam fagylalttal, hülyére eszem magam csokoládétortával” – 104 mondta. Abban a percben, ahogy az ember lekezeli magát, soha nem fog megváltozni. De ha azt mondja, „ma nem teszek cukrot a kapucsínómba”, akkor valamit tesz is az ügyben. A gyarapodás, a tanulás és a gyógyulás így történik: azzal, amit apránként megteszel, a magad érdekében. Néha látszólag jelentéktelen változásoknak is lehet nagy hatásuk. Michelle, aki évek óta küzdött anorexiával, mindig kerülte a fánkot. Félt tőle egész

életében – félt, hogy ha egyet megeszik, akkor megeszik egy egész dobozzal. Félt, hogy ha csak egy harapással kényezteti magát, azonnal elhízik. Félt, hogy elveszti az önuralmát Félt, hogy ha engedélyezi magának az örömet, ha el merészeli engedni magát, akkor szétesik. De tudta, hogy amíg egy régimódi cukormázas süti miatt félelemben él, börtönben van. Egy reggel összeszedte a bátorságát, bement egy pékségbe – már a csilingelő ajtócsengőtől és a cukor illatától kiverte a víz –, vett két fánkot, és elhozta őket a terápiás ülésére. A támogató környezetben, megnyugodva, hogy a terapeutája is osztozik az élményben, hagyta, hogy átjárja a félelem és az énképével és önértékelésével kapcsolatos mélyen ülő szorongás, hogy elveszti az önuralmát. Aztán kíváncsi lett az élményre A terapeutájával kettesben beleharaptak a fánkokba. Michelle megérezte a nyelvén a cukormáz ropogását. A puha

süteménytextúrát, amikor beleharapott a fánkba A testében szétáradó cukrot. A szorongását izgalommá alakította! Nem születünk félelemmel. Valahol útközben tanuljuk meg Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Audrey tízéves lett. Egy barátnője volt nála, és a szobájában játszottak. Amikor a nyitott ajtaja előtt elmentem egy kosár mosnivalóval, elszáguldott egy mentő süvöltő szirénával, aminek már a hangja ma is megriaszt. Döbbenten láttam, hogy Audrey bevetődik az ágy alá. A barátnője csak bámult rá meglepetten. A lányom, valószínűleg abból, hogy engem látott megriadni a sziréna hangjára, valahogy megtanulta, hogy féljen tőle. Internalizálta az én félelmemet. Az érzelmi válaszok, amik belénk ivódtak, gyakran nem is a mieink – abból tanultuk őket, hogy másokat figyeltünk. Úgyhogy megkérdezheted magadtól: „Ez az én félelmem? Vagy valaki másé?” Ha a félelem igazából az anyádé, az apádé, a

nagyszüleidé vagy a 105 párodé, nem kell tovább magaddal hordoznod. Csak tedd le Engedd el Hagyd magad mögött. Aztán készíts listát a megmaradó félelmeidről. Így kezdhetsz szembenézni a félelmeiddel, ahelyett, hogy küzdenél ellenük, vagy futnál előlük, vagy gyógyszerrel kezelnéd őket. Ezt a félelemgyakorlatot elvégeztettem a kliensemmel, Alisonnal, a professzionális énekessel is. Egy válás utóhatásaival küzdött, és testi gondjai is voltak – hangszálremegés, hátfájás –, és ezek hátráltatták az előadói képességét. A félelmei listája ezekből állt: Egyedül leszek. Elvesztem a bevételemet. Szegény, esetleg hajléktalan leszek. Beteg leszek, és nem lesz, aki segítene. Mások nem fogadnak el. Megkértem, hogy menjen végig a listán, és döntse el egyenként, mennyire reálisak a félelmek. Ha valamelyik reális volt – érvényes aggodalom, az élete tényei alapján –, akkor bekarikázta, és egy R-t írt mellé. Ha a

félelem nem volt reális, akkor kihúzta a listáról Felfedezte, hogy két félelme nem reális. A jogdíjakból és a nyugdíjelőtakarékosságból való bevételei alapján rendelkezett biztonsági hálóval. Még ha elvesztené a bevételét, ami valószínű, hiszen le kellett mondania a turnéját, nem volt valószínű, hogy a házát is elveszítse, és az utcán kössön ki. Áthúzta, hogy szegény, esetleg hajléktalan leszek Azt is áthúzta, hogy mások nem fogadnak el. Az élete eseményei mást igazolnak: hogy csodált előadó, és értékes barát. És ami fontosabb, rájött, hogy az, hogy valaki más elfogadja vagy nem fogadja el, az nem tőle függ. Ő épp tanulta önmagát elfogadni Hogy mások mit gondolnak róla, az rájuk tartozik. A három fennmaradó félelem R-t kapott: egyedül leszek, elvesztem a bevételemet, beteg leszek, és nem lesz, aki segítene. Megkértem, hogy állítson össze egy listát azokról a dolgokról, amiket már ma megtehet a saját

érdekében, hogy óvja magát, és felépítse azt az életet, amit akar. Ha attól fél, hogy egyedül marad, és újra kapcsolatban szeretne lenni, regisztrálhat egy társkereső oldalra, eltölthet egy napot azzal, hogy szemkontaktust létesít idegenekkel (sosem tudhatjuk, kivel ismerkedünk meg!), Anonim Egymásra Utaltak találkozón vehet részt, hogy egészségesebb környezetben léphessen új 106 kapcsolatba, mint amikor az exférjéhez hozzáment. Ha szembe akar nézni azzal a félelmével, hogy beteg lesz, és senki nem gondoskodik róla, utánanézhet az elérhető lehetőségeknek arra az esetre, ha gondozásra szorulna. Milyen otthonápolási szervezetek vannak a környéken? Mennyibe kerülnek? A biztosítása fedezi? És így tovább. Nem arról van szó, hogy elűzzük a félelmeinket. Csak nem hagyjuk, hogy domináljanak. A többi hangot is beinvitáljuk a szobába, hogy ők is beszéljenek egy kicsit. Aztán teszünk is valamit Felelősséget vállalunk.

Segítséget kérünk Amikor megakadunk, gyakran nem arról van szó, hogy ne tudnánk, mit tegyünk. Hanem félünk, hogy nem csináljuk elég jól Önkritikusak vagyunk. Magasak az elvárásaink Mások elismerésére vágyunk – leginkább a magunkéra –, és azt hisszük, azzal érdemeljük ki, ha szuperhősök és szuperhősnők vagyunk. De ha tökéletességre törekszel, akkor csak halogatni fogsz, mert a tökéletes azt jelenti, hogy soha. Egy másik megközelítés, hogy gondolkodj rajta. Ha tökéletességre törekszel, Istennel vetélkedsz. Márpedig ember vagy Hibázni fogsz Ne próbálj Isten lenni, mert Isten mindig győz. Ahhoz nem kell bátorság, hogy valaki a tökéletesre törekedjen. Ahhoz kell bátorság, hogy átlagos legyen. Azt mondani, „rendben vagyok magammal”. Azt mondani, „az elég jó: elég jó” Néha a félelmeink fájdalmasan reálisak, és a forrásaink is szűkösek a leküzdésükre. Így volt ezzel Lauren, két kisgyerek anyja is, akit a

negyvenes évei elején rákkal diagnosztizáltak. A betegsége maga is börtön volt A jövőre vonatkozó félelmei – hogy meghal, hogy a gyerekei nélküle nőnek fel – újabb rácsot jelentettek. Egy nap elmesélte, mi az, ami mindennél jobban megrémiszti: hogy anélkül hal meg, hogy igazán élt volna. Egy érzelmileg és fizikailag is bántalmazó házasság foglya volt Szerette volna megvédeni a gyerekeit, és a férje ellenőrzésétől és erőszakosságától szabadon élni. De lehetetlennek tűnt, hogy otthagyja A rák fizikailag és anyagilag is sebezhetővé tette, ami csak rontott egy eleve rossz helyzeten. Túl kockázatosnak tűnt, hogy elmenjen Feltártuk, hogy különbség van stressz és distressz között. A distressz állandó fenyegetés és bizonytalanság, amilyen nekünk volt Auschwitzban: amikor zuhanyoztunk, sohasem tudtuk, mi fog jönni a csapból, víz vagy gáz. A distressz toxikus Jelentheti, hogy sosem 107 tudod, mikor hullik bomba a

házadra, sosem tudod, hol alszol aznap éjszaka. A stressz viszont igazából jó dolog Azt kívánja, hogy nézzünk szembe egy kihívással, találjunk kreatív megoldásokat, bízzunk magunkban. Olyan nagy kihívás és olyan veszélyes elhagyni a bántalmazás körét, hogy a legtöbb nő többször is visszatér a bántalmazójához, mielőtt megszabadulna – ha egyáltalán megszabadul. Kihívás lenne Laurennek is, semmi kétség. Valószínűleg küszködne – hogy a korlátozott bevételéből enni adjon a gyerekeinek, és egyedülálló szülőként megoldja a háztartást és a kezelésének megfelelő életmódot. De legalább nem élne nap mint nap az erőszak fenyegetésében. Nem élne distresszben. De ha távozna, az azt kívánná tőle, hogy egy ismert valóságot ismeretlenre cseréljen. Általában épp ez akadályoz meg miket a kockázat vállalásában. Inkább maradunk amellett, amit ismerünk, hiába fájdalmas és tarthatatlan, mint hogy szembenézzünk

azzal, amit nem ismerünk. Amikor kockáztatsz, nem tudod, hogy fog sikerülni. Lehet, hogy nem kapod meg, amit szeretnél, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak. De még így is jobban jársz, mert a való világban fogsz élni, nem a félelmed teremtette képzelt valóságban. Lauren elhatározta, hogy elhagyja a férjét. Azt mondta: „Nem tudom, mennyi időm van még. De nem fogom a hátralevő életemet azzal tölteni, hogy folyamatosan közlik velem, hogy nem érek semmit.” Amikor azt tapasztalom, hogy a klienseim semerre nem mozdulnak, csak az önpusztító viselkedés könyörtelen ringlispíljén ülnek, nekik szegezem a kérdést. „Miért választ önpusztító életet? Meg akar halni?” Azt felelik: „Igen, néha meg.” Mélységesen emberi kérdés: Lenni vagy nem lenni? Remélem, mindig képes leszel a lennit választani. Egyszer úgyis meghalsz, és nagyon hosszú ideig leszel halott. Miért ne lennél inkább kíváncsi? Miért ne néznéd meg, mit tartogat ez az

élet? A kíváncsiság életbe vágó. Az teszi lehetővé a kockázatot Ha tele vagyunk félelemmel, akkor a múltban élünk, ami már megtörtént, vagy a jövőben, ami még nem jött el. Amikor kíváncsiak vagyunk, akkor itt vagyunk a jelenben, mohón várjuk, hogy felfedezzük, mi történik még. 108 Jobb kockáztatni és gyarapodni, és esetleg elbukni, mint börtönben élni, soha nem tudni meg, mi jöhetett volna még. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A BÉNÍTÓ FÉLELEMTŐL • Tudom. Akarom Megcsinálom Figyeld egy napig, hogy mikor mondod: nem tudom, muszáj, kellene, és próbálom. A „nem tudom” azt jelenti, nem fogom A „muszáj” és a „kellene” azt jelenti, lemondok a döntés szabadságáról. A „próbálom” hazugság Dobd ki az ilyen beszédet a szótáradból. Nem tudsz úgy elengedni valamit, ha nem helyettesíted mással. A félelem nyelvét helyettesítsd valami mással: tudom, akarom, megcsinálom, úgy döntöttem, képes vagyok. • A

változás a gyarapodás szinonimája. Tegyél ma valamit máshogy, mint tegnap. Ha mindig ugyanarra mész munkába, ma menj másik úton – vagy ülj biciklire, menj busszal. Ha általában annyira sietsz, vagy a gondjaidba merülsz, hogy sosem beszélgetsz az áruházban a pénztárossal, ma próbálj a szemébe nézni és beszélgetni. Ha a családod általában elfoglalt, hogy együtt egyen, próbáljatok együtt leülni egy ételhez anélkül, hogy szólna a tévé, vagy az asztalon lennének a mobilok. Talán jelentéktelennek tűnnek ezek a kis lépések, de ezek edzik meg az agyadat, hogy tudd, képes vagy változtatni, hogy semmi sincs kőbe vésve, hogy a választásaid és a lehetőségeid végtelenek. És ha kíváncsi vagy az életedre, az segít, hogy a szorongást izgalomra váltsd. Nem kell ott maradnod, ahol vagy, ahogy vagy, és azt csinálni, amit csinálsz. Keverd meg a dolgokat. Nem vagy elakadva • Azonosítsd a félelmeidet. Írj listát a félelmeidről Minden

félelemről kérdezd meg: „Ez az én félelmem? Vagy valaki másé?” Ha örökölted vagy eltanultad a félelmet, húzd ki a listáról. Engedd el Nem a tiéd, nem kell cipelned Minden fennmaradó félelem esetén döntsd el, mennyire reális. Ha az életed tényei alapján érvényes aggodalom, karikázd be. Minden reális félelemről döntsd el, hogy distresszt vagy stresszt okoz. A distressz krónikus veszély és 109 bizonytalanság. Ha distresszben élsz, a legfontosabb felelősséged, hogy amennyire csak lehetséges, a biztonságod és a túlélésed szükségleteivel törődj. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy óvd magad. Ha a félelem stresszt okoz, tudatosítsd, hogy a stressz egészséges is lehet. Vedd észre, hogy a stressz lehetőséget adhat a gyarapodásra is. Végül minden reális félelmed esetén írj listát azokról a dolgokról, amiket már ma megtehetsz magadért, hogy megerősítsd magad, és felépítsd azt az életet, amit szeretnél. 110

10. fejezet A BELSŐ NÁCI Az ítélkezés börtöne Amikor Audreyval tavaly Svájcban, Lausanne-ban jártunk, multinacionális vezetők és vezetői tanácsadók ösztönző csapata számára tartottam megnyitó előadást a Nemzetközi Menedzsmentfejlesztési Intézetben (International Institute for Management Development), Európa egyik legjobb üzleti iskolájában. Megdöbbentem, hogy az előadásom utáni vacsorán milyen őszintén hálás és elismerő pohárköszöntőket kaptam a vendégektől. Egy férfi különösen mély benyomást tett rám. Magas volt, hullámos haja őszült, vékony arcán a szomorú, értelmes szeme tűnt fel legjobban. Azt mondta, különösen a megbocsátásról szóló szavaimat érezte olyannak, mint egy ajándékot. Aztán elsírta magát A könnyek végigfolytak az arcán, és azt mondta: – Nekem is megvan a magam története. Nagyon nehéz elmondani Audrey elkapta a tekintetemet. Megéreztünk valamit, némán felismertük a járulékos

kárt, amit a trauma okoz, a fájdalmat, amit azzal adnak tovább, amikor elhallgatnak egy titkot. Mikor a hivatalos fogadás véget ért, Audrey elnézést kért, és átvágott a zsúfolt termen a férfi asztalához. Aztán visszajött, és azt mondta: – A neve Andreas, és határozottan meg kell hallgatnod a történetét. Az időbeosztásunk feszes volt, de Audrey megszervezett nekem másnapra egy magánebédet Andreasszal, mielőtt hazaindultunk. Andreas csöndes, elgondolkodó stílusban terítette ki az élettörténete darabkáit, a felismerés puzzle-pillanatait, amiket az idők során összerakott. Az első puzzle-darabon kilencéves, és az apjával egy kiállításon áll egy Frankfurt melletti kis faluban. „Fiam, ez itt a város polgármestereinek listája” – jelenti be az apja, és súlyos ujjával egy névre mutat: Hermann Neumann. Andreas középső neve Hermann Az apja ujja a névre bök, a hangjában a bánat, a harag, a sóvárgás és a büszkeség

különös keveréke, ahogy azt mondja: „Ő a nagyapád.” Andreas nagyapja egy évtizeddel az ő születése előtt halt meg. Nem volt róla semmi személyes emléke, fogalma sem volt, miféle ember lehetett, milyen érzés lett volna a térdén ülni, és hallgatni, ahogy mesél. Senki nem beszélt a nagyapjáról. Ehelyett súlyos csend volt, ahol a 111 családi patriarchának lett volna a helye. Andreas megérezte, hogy a hiányzó nagyapának a komorsághoz van köze, ami néha az apja és a nagybátyjai szemébe kúszott. Fiatal volt még, hogy megértse, hogy valaki 1933 és 1945 között csak egyféleképpen juthatott hivatalos álláshoz Németországban. Újabb kilenc év telt el, mire a kirakós következő darabja is értelmet nyert. Andreas épp visszatért Németországba Chiléből, ahol egy évig cserediák volt. A nagybátyja, aki évekig küzdött az alkoholizmussal, akkor halt meg, és Andreas elment a lakásába, hogy kiürítse az alagsori rakodóteret. Ott

állt a félhomályban, szoktatta a szemét a sötéthez, vizsgálta a könyvekkel meg személyes tárgyakkal megrakott polcokat, és próbálta felmérni, mennyi idő lesz, mire kiüríti, és akkor látta meg. Egy régi fakoffer volt, amire egy furán ismerős matricát ragasztottak. Közelebb lépett, és felismerte, hogy a vám matricája a chilei Aricából, az 1931-es évre lepecsételve. A koffer bőr névkártyáján ott volt a nagyapja neve. Vajon miért nem említette senki a családból, amikor Chilébe indult, hogy a nagyapja is járt ott? És miért lett olyan nyugtalan, amikor megtalálta a koffert? Megkérdezte a szüleit. Az apja megvonta a vállát, és kiment a szobából. Az anyja homályosan beszélt: „Azt hiszem, köze lett valamihez – mondta –, és pár hónapra elment.” A harmincas évek elejét sivár gazdasági válság jellemezte Németországban. Talán a nagyapja valahol másutt keresett lehetőséget, mint más fiatal németek is, azokban a szűk

esztendőkben. Andreas meggyőzte magát, hogy ez az igazság, és mindent megtett, hogy ne hallgasson a nyomasztó érzésre, hogy még van itt valami. Pár évvel később engedélyt kért az apja másik testvérétől, hogy átnézhessen régi családi iratokat és emlékeket, amiket a nagybátyja a háza végében tartott. Az ösztöne azt súgta, hogy találni fog valamit a nagyapja múltjában, ami magyarázatot ad a nyugtalanság szakadékára, ami elválasztotta a család generációit – az apja és a nagybátyjai alkoholproblémáját, a visszahúzódó, zárkózott viselkedésüket, amiről Andreas gyanította, hogy a szégyennel kapcsolatos. Napokig olvasott és válogatott, és apránként további darabkák kerültek elő. A nagyapja régi útlevele, amit a chilei belépéskor lepecsételtek, és azt mutatta, hogy 1930-ban érkezett, és 1931-ben távozott. Aztán egy távirat, amit 1942-ben küldtek a nagyapjának a 112 munkahelyére, Frankfurtba, az egyik nagy

ipari konglomerátum irodájába. Minden kerékpárt és tartozékot eltávolítottál a frankfurti házból? – így szólt a távirat, és a nagyapa bátyja írta alá. Különös üzenet. Andreas megnézte a feladó címét. A nagy-nagybátyja a marseille-i Gestapo-főhadiszállásról küldte az üzenetet a nagyapjának. Hogy engedhették a nagybátyjának, hogy náci telexet használjon? Miért kapott személyes üzenetet a nagyapja egy Gestapo-irodából? Milyen szoros lehetett a család náci összeköttetése? Tovább ásott a dokumentumok közt, és talált egy levelet a család egyik barátjától, aki értesítette őket, hogy a nagy-nagybácsi meghalt a háborúban csapatkivonás közben, Franciaországban, amikor a kocsija egy aknára hajtott. A robbanás után nem maradt semmilyen személyes holmi, sem azonosításra alkalmas okmány. Andreas talált leveleket is a nagyapjától, amiket egy hadifogoly táborból küldött a nagyanyjának Dél-Németországból, a

háború után. Milyen állítólagos vagy valóságos vétkek juttatták börtönbe a nagyapját? Andreas évekig kutatott további információ után, de nem ért célba. A nagyapja bebörtönzése ellenére semmi nyoma nem volt, hogy lett volna per vagy vizsgálat a bűnössége ügyében. Egy utolsó elkeseredett ötlettől hajtva, hogy kitöltse az űrt a családja múltjában, kapcsolatba lépett az illetékes tartományi levéltárral, ahol a nagyszülei a háború után éltek. Végre átadtak neki egy vékony dossziét Csak pár lap volt benne, köztük egy gépelt kronológia, alig fél oldal. A nagyapja 1927-ben, húszévesen belépett az SA-ba – a Sturmabteilungba, az első náci párthoz tartozó félkatonai csoportba, amit a zsidók üldözésére hoztak létre, hogy köveket dobáljanak be az ablakukon, háztömböket gyújtsanak fel, és a félelem és erőszak olyan légkörét hozzák létre, ami elősegítette Hitler hatalomra jutását. A nagyapa 1930-ban

kilépett az SA-ból – abban az évben, amikor Chilébe ment –, majd pár hónap múlva, Németországba visszatérve visszalépett, rajparancsnoki rangra emelkedett, és a náci párt tagja lett. Ezek a döntések 1933-ban lehetővé tették, hogy állást kapjon a tartományi pénzügyi hivatalban, Frankfurtban, és polgármester legyen a faluban, ahol Andreas apja megmutatta a nevét – Hermann Neumann –, a négy szótagot, amely a sötét örökséget jelölte. 113 – Ugyanaz a nevem – mondta Andreas. – A sejtjeim az ő sejtjeiből lettek. Alapvetően én is annak az eredménye – a terméke – vagyok, ami történt. Úgy érezte, az önazonossága is meg van fertőzve. És a történelem ismételni látszik önmagát. Épp amikor Adreas megtudta az igazságot a nagyapjáról, Németország gazdaságilag összeomlott keleti részében újra erőre kezdett kapni a szélsőjobboldali mozgalom. – Láttam képeket Chemnitzről, ahol bevándorlókat kergettek meg

– mondta –, és tudtam, hogy a nagyapám ugyanezt csinálta. A középső nevét Hermannról hivatalosan Phileasra változtatta, Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényének Phileas Foggja után, mert ez a könyv keltette fel az érdeklődését gyerekkorában a világ iránt. A névváltoztatás célja az volt, hogy eltávolítsa magát a nagyapjától, elvágja a személyes kapcsolatot a nagyapja bűntetteivel, és azt mondja: – Igen, Hermann unokája vagyok, de a keresztnevét nem kell viselnem. Andreas azt mondta, ma is próbálja lerázni a múlt terhét – a könyörtelen szégyent, hogy egy háborús bűnös vére kering az ereiben, hogy az élete is annak az eredménye, hogy a nagyapja hasznot húzott mások üldözéséből, a mások elleni jogtalanságokból. Ez olyan kollektív bűntudat, amit sajnos sok német ember hordoz. Ha német vagy, vagy hutu, vagy olyanok leszármazottja, akik apartheidet, genocídiumot vagy másfajta rendszerszintű

erőszakot és jogtalanságot kényszerítettek a világra, hadd mondjam el: nem te voltál. A vád illesse a bűnösöket, te pedig dönts. – Meddig akarja még folyton felemelni és magával vinni? – kérdeztem Andreast. – Mi az az örökség, amit maga szeretne továbbadni? Azt akarod, hogy örökre magához láncoljon a múlt? Vagy találsz rá módot, hogy megszabadítsd a szeretteidet – és önmagadat? Amíg el nem utaztunk Európába, fogalmam sem volt, hogy a lányomat mennyire gyötri ez a kérdés. Sem Audrey, sem én nem emlékszünk, hogy a gyerekkorában valaha is beszéltünk volna a múltamról. A vasárnapi iskolában tanult a holokausztról, és megkérdezte róla Bélát. Ő mondta el neki, hogy voltam Auschwitzban. Valami helyreugrott Audrey megérezte, hogy 114 voltak dolgok, amikről nem beszéltünk: tudta, hogy fájdalom is volt. De mert nem tudta, hogyan kérdezzen – vagy bizonyos értelemben nem akarta tudni –, az igazság rejtve maradt előtte.

És egyszerre itt volt az orra előtt. Amikor nyíltabban és nyilvánosan kezdtem beszélni a múltamról, Audrey nem tudta, mihez kezdjen az érzéseivel, amiket a történetem kiváltott belőle. Azon tűnődött, hogy a szenvedésem, és Béláé nem öröklődött-e át a DNS-ébe, és aggódott, hogy a trauma terhét átadja majd a saját gyerekeinek. Évekig kerülte azokat a könyveket, filmeket, múzeumokat és eseményeket, amelyek a holokauszttal foglalkoztak. Mikor nehéz örökséget hurcolunk, gyakran két dolog közül választunk: vagy leküzdjük, vagy eltávolodunk tőle; vagy megküzdünk vele, vagy elmenekülünk. Bár ugyanannak a tragédiának a két ellentétes oldalán álltak, Andreas és Audrey ugyanazt az utat járták: szembesültek egy brutális igazsággal, és kitalálták, hogyan őrizzék meg és vigyék tovább. * Azon túl, hogy hallgattam, hogy ezzel óvjam a gyerekeimet a fájdalmamtól, sosem gondoltam át, milyen tágabb hatása lehet ennek az

örökségnek – egészen a nyolcvanas évek elejéig, amikor egy tizennégy éves fiú barna ingben és barna bakancsban beállított a bíróság által előírt terápiás ülésére, rákönyökölt az asztalomra, és hadoválni kezdett arról, hogyan kellene Amerikából újra fehér országot csinálni, hogy kellene megölni a zsidókat, a niggereket, a mexikóiakat és a kínaiakat. Elöntött a düh. Nagyon szerettem volna jól megrázni, és azt kérdezni: „Hogy merészelsz így beszélni? Tudod egyáltalán, ki vagyok? Az anyám a gázkamrában halt meg!” De mikor épp arra gondoltam, hogy mindjárt torkon ragadom, meghallottam egy belső hangot: „Találd meg magadban a fanatikust.” Lehetetlen, gondoltam. Én nem vagyok fanatikus Én holokauszttúlélő vagyok és bevándorló. Elvesztettem a szüleimet a gyűlölet miatt. Amikor Baltimore-ban a gyárban dolgoztam, a „színes” mosdót használtam az afroamerikai munkatársaim iránti szolidaritásból. Vonultam

dr Martin Luther King Jr polgárjogi menetében. Nem vagyok fanatikus! De a fanatizmus megállítása azt jelenti, hogy magaddal kezded. Elengeded az ítélkezést, és az együttérzést választod. 115 Mély lélegzetet vettem, közelebb hajoltam, annyi kedvességgel figyeltem a fiút, amennyit csak össze tudtam szedni, és azt mondtam neki: „Mesélj még!” Az elfogadás apró gesztusa volt – nem az ideológiájára, hanem a személyére vonatkozott. És elég is volt, hogy kicsit beszéljen a magányos gyerekkoráról, a távol lévő szüleiről, a súlyos elhanyagoltságáról. Mikor a történetét hallgattam, az jutott eszembe, hogy nem azért lépett be egy szélsőséges csoportba, mert a lelkében gyűlölettel született. Azt kereste, amit mindannyian akarunk: elfogadást, figyelmet, szeretetet. Ami nem mentség De ha támadom, azzal csak az értéktelensége magjait tápláltam volna, amiket a neveltetése ültetett el benne. Választhattam: vagy még inkább

elidegenítem, vagy a menedék és a valahová tartozás másik változatát kínálom neki. Soha többé nem láttam. Nem tudom, hogy megmaradt-e az előítélet, a bűn és az erőszak ösvényén, vagy meg tudott gyógyulni, és fordítotte az életén. Azt tudom, hogy úgy jött be, mint aki kész megölni valaki hozzám hasonlót, és ennél szelídebb hangulatban távozott. Olykor egy náci is hordozhatja Isten üzenetét. Ez a fiú volt a tanárom, aki elvezetett ahhoz a döntéshez, hogy az ítélkezést mindig fel kell váltanom az együttérzéssel – hogy felismerjem a közös emberségünket, és a szeretetet gyakoroljam. A fasizmus feltámadása világszerte fenyeget. A dédunokáim egy olyan világot fognak megörökölni, amelyet most is az előítélet és a gyűlölet szorongat, ahol a gyerekek rasszista jelzőket kiabálnak a játszótéren, és fegyvert visznek az iskolába, ahol a nemzetek kerítést húznak, hogy megtagadják a menedéket embertársaiktól. A

félelem és a sebezhetőség ilyen állapotában csábító lehet gyűlölni a gyűlölködőket. De én szánalmat érzek azok iránt, akiket gyűlölni tanítottak. És azonosulok velük. Mi lett volna, ha német kereszténynek születek, és nem magyar zsidónak? Mi lett volna, ha hallom, amikor Hitler bejelenti: „ma Németország, holnap a világ”? Belőlem is lehetett volna a Hitler-Jugend tagja, ravensbrücki őr. Nem vagyunk mind a nácik leszármazottai. De mindannyiunkban ott van a belső náci. 116 A szabadság azt jelenti, hogy minden pillanatban választunk, hogy a belső nácit vagy a belső Gandhit hívjuk elő. A szeretetet, amivel születtünk, vagy a gyűlöletet, amit tanultunk. A belső náci az a részed, amelyik képes ítélkezni, és visszafojtani az együttérzést, amelyik megtagadja az engedélyt, hogy szabad legyél, és másokat gyötör, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy szeretnéd. Most is tanulom, hogy elengedjem a belső nácit magamból.

Nemrég egy elegáns golfklubban együtt ebédeltem néhány nővel, akik egytől egyig ragyogóan néztek ki. Miért töltöm én a délutánomat olyan emberekkel, akik úgy néznek ki, mint a Barbie babák? – gondoltam. Aztán rajtakaptam magam, hogy megítélek másokat, ugyanabba az „ők kontra mi” mentalitásba merülök, amelyik megölte a szüleimet. Mikor félretettem az előítéletemet, észrevettem, hogy a nők mélyen gondolkodnak, és nehéz és fájdalmas helyzeteket élnek át. És én kész lettem volna egy mozdulattal leírni őket. Egy másik este egy Chábád-gyűlésen beszéltem, ahol egy túlélő társam is jelen volt. A beszédemet követő kérdés-felelet sávban megkérdezte: „Maguk miért álltak be olyan könnyen a sorba Auschwitzban? Miért nem lázadtak fel?” A hangja egyre hangosabb lett beszéd közben. Magyarázni kezdtem neki, hogy ha harcolni kezdtem volna egy őrrel, akkor azonnal lelőnek. A lázadás nem szabadított volna meg, és

elmulasztottam volna a hátralevő életemet. De aztán rájöttem, hogy az izgatottságára feleltem azzal, hogy próbáltam megvédeni az akkori döntésemet. És a jelen pillanat? Talán ez az egyetlen pillanat az életemben, amikor ez iránt a férfi iránt együttérzést fejezhetek ki. „Köszönöm, hogy eljött, köszönöm, hogy megosztotta az élményét!” – mondtam. Amikor az ítélkezés börtönében élünk, nem csak másokat teszünk áldozattá. Magunkból is áldozatot csinálunk Alex nagy útra indult önmaga megértése felé, amikor találkoztunk. Megmutatta a karján a tetoválást. Az volt odaírva: HARAG És alá: SZERETET. – Így nőttem fel – mondta. – Apám volt a harag Anyám a szeretet Az apja rendőrtiszt volt, és ilyen légkörben nevelte a lányát meg a bátyjait: tüntesd el ezt a nézést a képedről; ne légy más számára teher; ne mutasd ki az érzéseidet; viselkedj úgy, mintha jól lennél; hibázni tilos. Gyakran jött haza

dühösen a munkahelyéről, és Alex hamar 117 megtanulta, hogy visszavonuljon a szobájába, amikor az apjában forrni kezdett a harag. – Mindig úgy gondoltam, hogy az én hibám – mondta. – Nem tudtam, mitől borult ki az apám. Soha senki nem mondta, hogy: „Ez nem rólad szól. Te semmit nem csináltál rosszul” Úgy nőttem fel, hogy végig azt hittem, miattam dühös, velem van valami baj. Alex a vádak és az ítélkezés szellemét annyira internalizálta, hogy felnőttkorában félt megkérni egy áruházi dolgozót, hogy segítsen neki leszedni valamit egy magas polcról. – Biztos voltam benne, hogy azt gondolja, elmebeteg vagyok. A gátlásai, a szorongása és a félelme ellen átmenetileg az alkohol nyújtott menedéket. Amíg elvonókúrára nem küldték Amikor Alexszel beszéltem, már tizenhárom éve volt józan, és frissen hagyta ott a megerőltető mentős diszpécser állását, ahol több mint húsz éven át dolgozott, mert nehéz volt

egyensúlyban tartani a fogyatékos lánya szükségleteivel. Az élete új témája: hogy kedvesen válaszoljon önmagának. És úgy érzi, ez a célja mindig sérül, amikor a családjával van együtt. Miközben az anyja a melegséget, a biztonságot, a kedvességet és a szeretetet testesíti meg mint a család békefenntartója: képes haladni az árral, mindent félretesz, hogy jelen legyen a gyerekei és az unokái életében, és még egy rutin családi vacsorát is úgy rendez meg, mintha valami ünnep lenne, Alex apja ma is dühös és komor. Alex éber szemmel figyeli a viselkedését, hogy meg tudja magát védeni. Amikor nemrég a szüleivel kempingeztek, észrevette, hány negatív megjegyzést tesz az apja a többi emberre. – A szomszédban épp csomagolták össze a sátrat meg a felszerelést, és apám azt mondta: „Ez a kedvenc részem: amikor figyelem, ahogy az elmebetegek próbálnak rájönni, mit kéne csinálni.” És ebben nőttem fel Apám figyelte az

embereket, és nevetett, amikor hibáztak. Nem csoda, hogy folyton feltételeztem, hogy mások rémes dolgokat gondolnak rólam! Nem csoda, hogy folyton lestem minden arcrezdülését és grimaszát: ez volt a jel, hogy mindent meg kell tennem, nehogy feldühödjön. Egész életemben rettegtem tőle – A legellenszenvesebb ember a legjobb tanítónk – mondtam neki. – Megtanít rá, hogy amit benne nem szeretünk, megvizsgáljuk 118 önmagunkban is. Mennyi időt is tölt azzal, hogy önmagát kritizálja? Hogy önmagát rémiszti? Végignéztük, hányféleképpen zárja le önmagát. Ott volt a spanyoltanfolyam, amit el akart kezdeni, de nem mert rá jelentkezni, a torna, amire nem mert elmenni. Mindannyian áldozatok áldozatai vagyunk. Meddig akarsz visszamenni, hogy megtaláld a forrást? Jobb, ha önmagaddal kezded. Pár hónap múlva Alex elárulta, hogy összeszedte a bátorságát és önmaga elfogadását: jelentkezett a spanyoltanfolyamra, és elment a tornaterembe.

– Tárt karokkal fogadtak – mesélte. – Még a női súlyemelő csapatba is beválogattak versenyezni. Amikor elhagyjuk magunkban a belső nácit, leszereljük azokat a belső és külső erőket, amelyek addig visszafogtak bennünket. – A lénye egyik fele az apja – mondtam Alexnak. – Világítsa meg fehér fénnyel. Csomagolja be fehér fénybe Ezt tanultam meg Auschwitzban. Ha megpróbálok szembeszállni az őrökkel, lelőnek. Ha megpróbálok menekülni, nekirohanok a szögesdrótnak, és áramütésben halok meg. Úgyhogy a gyűlöletet szánalommá alakítottam. Úgy döntöttem, hogy szánalmat érzek az őrök iránt. Ők agymosottak Elrabolták az ártatlanságukat Eljöttek Auschwitzba, hogy gyerekeket lökjenek a gázkamrába, és arra gondoltak, hogy megszabadítják a világot a ráktól. Elvesztették a szabadságukat. Az enyém megvolt Pár hónappal a lausanne-i látogatásunk után Audrey visszatért a Nemzetközi Menedzsmentfejlesztési Intézetbe, hogy

közös workshopot tartson Andreasszal a rövid és eredményes értekezletek vezetése tréningen. – Mi a titkok és a rémségek továbbadásának ellentétes oldalán nőttünk fel – mondta Andreas. És most együttműködnek, hogy segítsék a jelen üzleti vezetőit, hogy a belső gyógyulásra fókuszáljanak: szembenézzenek a múlttal, és jelöljék ki az utat a jobb realitás felé. A diákjaik közt sok az európai, elsősorban Németországból és a környező országokból, akik a harmincas, negyvenes, ötvenes éveikben járnak – egy-két generációnyi távolságban a második világháborútól, akik kíváncsiak, hogy mi történt a családjukkal a háború alatt. Más diákok Afrika vagy Délkelet-Európa erőszak dúlta tájairól jöttek, ők azt 119 tanulják meg, hogyan nézzenek szembe a múlttal, és hogyan engedjék el a tragédiákat, amiket a családjuk átélt – vagy okozott. Ez a belső gyógyulásról szóló workshop, amelyet egy túlélő

lánya és egy náci unokája vezet, csodás példája nemcsak annak, hogyan, hanem hogy miért érdemes gyógyulni. A magunk számára is, és azért is, amit a gyógyulásunk a világnak ad. Az új örökségért, amit tovább szeretnénk adni. – Én magam is részese voltam a múltról való hallgatásnak – mondta Audrey. – Féltem a fájdalomtól De rájött, hogy amikor kerülte a tudást, még jobban kapaszkodott a gyászba. – Most már inkább kíváncsi lennék – mondta. – És segíteni akarok Andreas egyetértett. – Végre megértettem, miért fektettem annyi időt a múltba – mondta. – Azt hiszem, a felmenőim azt akarnák, hogy jóvátétel szülessen, amennyire lehetséges. Mikor ezt felfogtam, sokkal könnyebben megbékélek velük. Felhagyhatok azzal, hogy azt kérdezzem, miért tették, amit tettek. Arra fókuszálhatok, hogy én hogyan tudok hozzájárulni a békéhez. Szeretetre születtünk; gyűlölni megtanulunk. Tőlünk függ, melyik után

nyúlunk. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ AZ ÍTÉLKEZÉSTŐL • A legjobb tanáraink. Az életünkben a legtoxikusabb, legellenszenvesebb emberek lehetnek a legjobb tanítóink. Ha legközelebb olyasvalaki társaságában vagy, aki bosszant vagy megsért, nézz rá szelíden, és mondd magadnak azt: „Ember, se több, se kevesebb. Ember, mint én” És kérdezd meg: „Mit akarsz nekem megtanítani?” • Szeretetre születtünk, gyűlölni megtanulunk. Írj listát a neveltetésed során hallott üzenetekről, amelyek kategóriákra osztják az embereket: mi-ők; jó-rossz; helyeshelytelen. Karikázd be azt az üzenetet, amelyik ma is leírja, hogyan látod a világot. Vedd észre, hol ragaszkodsz esetleg ítélkezéshez. Hogy befolyásolja ez az ítélkezés a kapcsolataidat? Korlátozza a döntéseidet vagy a kockázatvállalási képességedet? 120 • Mi az az örökség, amit te akarsz továbbadni? Nem választhatjuk meg, mit tettek a felmenőink, sem azt, hogy velük mit

tettek. De eljuthatunk odáig, hogy megteremtsük a receptet, amit továbbadunk. Írj receptet a jól megélt életről Vegyél jó dolgokat a családod múltjából, és add hozzá a magad hozzávalóit. Adj a következő generációnak ízletes, tápláló fogást, amire alapozhatnak. 121 11. fejezet HA A MÁT TÚLÉLEM, HOLNAP SZABAD LESZEK A reménytelenség börtöne Auschwitzban az a nyomasztó gondolat kísértett: tudja egyáltalán valaki, hogy Magdával itt vagyunk? Minden válasz a reménytelenség irányába mutatott. Ha az emberek tudják, és nem lépnek közbe, akkor mi értelme az életemnek? És ha senki sem tudja: hogy fogunk valaha kiszabadulni innen? Amikor elárasztott a reménytelenség, mindig arra gondoltam, amit anyám mondott a sötét, zsúfolt marhavagonban, útban a börtönünk felé: „Nem tudjuk, hova megyünk. Nem tudjuk, mi fog történni De ne felejtsd el, hogy senki el nem veheti tőled, amit a fejedbe raksz.” A rabságban töltött hosszú,

rettenetes napok és éjszakák alatt eldöntöttem, mit tartsak a fejemben. Erikre gondoltam, a barátomra, arra, hogy a szerelmünk a háború alatt éledt, hogy kimentünk a folyó mellé piknikezni, ettük anyám ízletes sült csirkéjét krumplisalátával, terveztük a jövőt. Arra gondoltam, hogy táncolok vele abban a ruhában, amit apám közvetlenül azelőtt készített, hogy kiűztek az otthonunkból – arra, amikor a ruhát próbáltam, hogy biztosan tudjak benne táncolni, a szoknya pörögjön, arra, amikor Erik keze a vékony antilopbőr övön pihent a derekamon. Az utolsó szavaira gondoltam, amit akkor mondott, amikor nézte, ahogy a teherkocsi elindul velünk a téglagyárból: „Sosem fogom elfelejteni a szemed. Sosem fogom elfelejteni a kezed.” És elképzeltem, hogy újra találkozunk, hogy örömmel és megkönnyebbülve olvadunk egymás karjaiba. Ezek a gondolatok olyanok voltak, mint a gyertya azokban a legsötétebb órákban és hónapokban. Nem arról

van szó, hogy az Erikről való ábrándozás eltörölte volna a rémületet. Nem hozta vissza a szüleimet, sem a haláluk fájdalmán nem enyhített – sem a fölém tornyosuló saját félelmemen. De az, hogy rá gondoltam, segített, hogy elnézzek amögé, ahol voltam, és elképzeljem a jövőt, amelyben ott volt a szerelmem, hogy az éhezést és a kínzást perspektívában tartsam. A földi poklot éltem át – de átmenetinek láttam. És ha átmeneti, akkor túl lehet élnem A remény valóban élet-halál kérdése. Ismertem egy fiatal nőt Auschwitzban, aki biztos volt benne, hogy a tábort karácsonyra felszabadítják. Látta, hogy az újabb érkezők kevesebben vannak, híreket hallott, hogy a németek súlyos fegyveres vereségeket 122 szenvednek, és meg volt róla győződve, hogy hetek kérdése, és szabadok leszünk. De aztán eljött a karácsony, és el is múlt Senki nem jött, hogy felszabadítsa a tábort. A karácsonyt követő napra a barátnőm

meghalt. A remény tartotta életben Amikor a remény meghalt, ő is meghalt vele. Erre több mint hetven évvel később voltam kénytelen emlékezni, amikor La Jollában, pár hónappal az első könyvem, A döntés megjelenése után kórházban kerültem. Évtizedeken át volt az álmom, hogy végre papírra vessem a gyógyulásom történetét, és ahány embert lehet, arra bátorítsak a világon, hogy induljanak el, és tartsanak ki a szabadság felé vezető úton. Rengeteg elképesztő és megerősítő dolog történt – naponta kaptam megrendítő leveleket az olvasóktól, meghívókat, hogy konferenciákon és külön rendezvényeken beszéljek, és nemzetközi interjúkat adjak. Egy izgalmas nap meghívott Deepak Chopra, hogy vegyek részt egy élő facebookos eseményen, aminek ő lesz a házigazdája a carlsbadi Chopra Centerben. Nagyon izgatott a dolog És mivel az én koromban a test karbantartása időbe telik, azonnal munkához láttam. Időpontot foglaltam a

fodrásznál és a kozmetikusnál, hogy a lehető legjobban nézzek ki, és úgy is érezzem magam; kivasaltam a kedvenc dizájner kosztümömet, és próbáltam nem törődni a nyilalló fájdalommal, amit a gyomromban éreztem, a figyelemért kiáltó, égető görcsökkel, amik az Auschwitzban átélt gyötrő éhségre emlékeztettek. – Hagyj békén! – mondtam a hasamnak, miközben a sminkemet tökéletesítettem. – Most nem érek rá! Az esemény reggelén korán keltem, és gondosan öltözködtem. Miközben a kosztümkabátomat igazgattam a tükörben, elképzeltem, hogy az apám figyel. „Most nézz meg!” – mondtam neki mosolyogva De amikor egy barátnőm értem jött, hogy elvigyen a Chopra központba, ott talált összegörnyedve, miközben próbáltam leszorítani egy újabb rettenetes görcshullámot. „Nem az estre viszlek – mondta –, beviszlek a kórházba.” Hallani sem akartam róla. „Két napomba telt, hogy elkészüljek! – mondtam

összeszorított foggal. – A Chopra központba megyek” A barátnőm olyan gyorsan vezetett, ahogy tudott, de amikor megérkeztünk, berontottam, épp csak üdvözöltem Deepakot és a feleségét, és a mosdóban térdre rogytam. Megmarkoltam a mosdó 123 peremét, halálra rémültem, milyen kínos lesz, ha összerondítom a padlót, aztán elájultam a fájdalomtól. Legközelebb azt láttam, hogy Deepak fogja a karom, és visszakísér a kocsihoz, és egyenest a kórházba mentem, ahol az orvosok azt látták, hogy a vékonybelem egy része megcsavarodott, és ki kell metszeni. Azonnali műtét „Ha még egy órát vár – mondta a sebész –, meghalt volna.” Amikor órákkal később, kábán és zsibbadtan felébredtem az operációból, a nővérek azt mondták, én voltam a legelegánsabb beteg, akit valaha a műtőből láttak kijönni. Ezek szerint a sminkem tökéletes maradt. De én nem éreztem magam elegánsnak. Úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen

kisgyerek – hagymázas voltam a gyógyszerektől, alig tudtam értelmezni a környezetemet, és segítség nélkül mozdulni sem tudtam. Egy gombot kellett megnyomnom, hogy valaki vigyen ki a vécére, aztán rettegve vártam, hogy időben odaér-e a nővér vagy az ápoló. Nem éreztem magam teljesen embernek Úgy éreztem, redukálódtam egy sor alapszükségletre – éhség, szomjúság, kiválasztás –, és ezeket is képtelen vagyok egyedül ellátni. És ami a legrosszabb, szonda volt a számban, és nem tudtam beszélni. Hogy egyszerre vagyok tehetetlen, és hangom sincs, nagyon sok rémületes emléket hozott fel. Megragadtam a szondát, és próbáltam kihúzni. Az ápolónők aggódtak, hogy megfulladok, és lekötözték a kezem. Most aztán végképp rémületbe estem Az automatikus testi reakcióim – a múltam traumája okozta PTSD-tüneteim – következményeként nem bírom a bezártságot. A szűk helyektől és bármitől, ami lekötöz, pánikba esem. A

szívem vészesen gyorsan rohant, előbb húzódott össze, mint hogy meg tudott volna telni vérrel. Ahogy a kórházban lekötözve és némán feküdtem, úgy éreztem, életben maradni túl meredek teljesítmény. A három gyönyörű gyerekem – Marianne, Audrey és John – ott volt mellettem a műtéttől kezdve, és fáradhatatlanul védték az érdekeimet, ellenőrizték, hogy a gyógyszereket úgy adagolják számomra, hogy a lehető leglucidusabb maradjak, és a kedvenc Chanel testápolómat dörzsölték a kiszáradt bőrömbe. Az unokáim meglátogattak Rachel és Audrey hozott nekem puha köntöst. Mindannyian annyira kedvesen törődtek velem, mindent megtettek, hogy meglegyen a méltóságom és a kényelmem. De túl sok géphez voltam kikötve Vajon fogok-e valaha 124 ezek nélkül is működni? Nem akartam, hogy lélegeztessenek, ha nem tudok aztán teljes életet élni. Amint a kezeim szabadok voltak, intettem Marianne-nak, hogy hozzon papírt meg tollat. Meg

akarok halni – boldogan, firkáltam le. Biztosítottak róla, hogy ha eljön az ideje, elengednek, és Marianne zsebre tette a cédulámat. Valahogy nem értették, hogy én már most is mennék. Még aznap bejött a viziten dr McCaul, a tüdőorvosom, és azt mondta, jól nézek ki. Másnap kiveszi a szondát, mondta A gyerekeim rám mosolyogtak, megcsókoltak. „Látod, Mama – mondták –, jól leszel.” Ahogy teltek a lassú délután órái, és körülöttem minden létfenntartó gép pittyegett és ketyegett, próbáltam magam meggyőzni. Átmeneti, mondtam magamnak. Túl tudom élni Többször szunnyadtam el és ébredtem fel, mint ahányra emlékszem, aztán eltöltöttem egy nyugtalan, végtelen éjszakát, és csak bámultam ki a kórterem kis szögletes ablakán, aludtam, felébredtem. Felkelt a nap Végül is sikerült. És hamarosan úgyis kiveszik a szondát Átmeneti, ismételtem meg, ahogy dr. McCaulra vártam, hogy vegye ki a csövet. Átmeneti De aztán

megjött az orvos, töprengett, a jegyzeteibe pillantott, és sóhajtott: „Azt hiszem, adnunk kell ennek még egy napot.” Nem szólalhattam meg, hogy megmondjam neki, nincs már bennem még egy nap. Nem értette, milyen közel vagyok ahhoz, hogy feladjam, biztatóan rám mosolygott, aztán folytatta a vizitet. Az éjszaka közepén felébredtem. Az egész testem összekuporodott, kizárta a világot. Tűnődtem, ilyen érzés-e, amikor az ember végül elengedi. Aztán meghallottam egy belső hangot: „Auschwitzban sikerült. Most is sikerülhet” Dönthettem: feladom, megadom magam Vagy választhatom a reményt. Új érzés söpört át a testemen Éreztem, hogy három generáció tagjai – a gyerekeim, az unokáim és a dédunokáim – gyűltek össze, hogy támogassanak. Marianne-ra gondoltam, amikor Audrey születése után meglátogatott a kórházban, örömében ugrált, és azt kiáltozta: „Megkaptam a húgomat! Megkaptam a húgomat!” Johnra, akinek a gyerekkori

nehézségei megtanítottak, hogy bármi történjék, soha nem adjuk fel. Lindsey ragyogó arcára, amikor anya lett. A dédunokám, Hale édes hangjára, amikor Gi-gi Babának nevezett. Davidre, aki kisgyerekkorában felhúzta az ingét, hogy megpuszilhassam a köldökét, és azt kiáltozta: „Ide csináld! Ide 125 csináld!” Jordanra, aki kamaszkorában keménykedett a barátaival, aztán lefekvéskor meleg mézes tejet kért. Rachel gyönyörű szemére, ahogy aznap reggel is rám ragyogott, miközben a lábfejemet masszírozta. Élnem kell, mert nem akarok leszokni róla, hogy belenézzek a szemébe! Éreztem, hogy mindegyikük ajándék, az élet is ajándék. A fájdalom és a fáradtság nem múlt el, de a tagjaim és a szívem éltek, a lehetőség és a cél lüktetett bennük, a felismerés, hogy nincs vége, hogy másokon segítsek, hogy még van, amit csinálni akarok ezen a bolygón. Ha eljön az időnk, eljön az időnk. Nem választhatjuk meg, mikor halunk meg.

De már nem akartam Élni akartam Másnap az orvos visszajött, a cső kijött, és Audrey segítségével végigsétáltam a folyosón – a sok gyógyszeres tasakot és gépet húztuk magunk után. Az ápolók ott álltak a fal mellett, biztattak, tapsoltak, elképedtek, hogy kint látnak, és el vagyok szánva, hogy bármennyi felszerelést is kell magam után vonszolnom, mégis járok. Egy héten belül otthon voltam. Amikor a kórházi ágyban lekötözve a reményt választottam, nem tudtam, hogy egy éven belül levelet kapok Oprahtól, hogy olvasta a könyvemet, és interjút akar velem készíteni a SuperSoul Sunday számára. Sosem tudjuk, mi jön még. A remény nem fehér festék, amivel eltakarjuk a szenvedésünket. Hanem beruházás a kíváncsiságba Annak felismerése, hogy ha most feladjuk, sosem látjuk meg, mi történik aztán. Úgy gondoltam, az életemben semmi nem haladhatja meg azt a boldogságot, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok az

első gyerekemmel. Az orvos óva intett, hogy folytassam a terhességet, félt, hogy fizikailag nem vagyok elég erős, hogy egészséges gyereket növesszek, túléljem a szülést, de én a rendelés után végigugrándoztam az utcákat, alig tudtam visszafogni a boldogságot, hogy annyi szenvedés után életet hozok a világra. Azzal ünnepeltem meg, hogy annyi rozskenyeret és nyers krumplis speclit ettem, amennyi belém fért. Minden kirakatban a tükörképemre vigyorogtam Huszonöt kilót híztam. A Marianne születése óta eltelt évtizedekben sokat nyertem, sokat veszítettem, vagy majdnem veszítettem. Ez mind megtanította, hogy milyen sok, amim van, és hogy minden becses pillanatot ünnepeljek 126 meg anélkül, hogy valaki más engedélyére vagy elismerésére várnék. Újra meg újra emlékeznem kell: ha a reményt választod, az életet választod. A remény nem ad garanciát semmire, hogy mi fog történni a jövőben. A gerincferdülésem, ami a háború óta

megvan, megmaradt Hatással van a tüdőmre: egyre közelebb tolja a szívemhez. Nem tudom, nem lesz-e infarktusom, vagy mikor ébredek arra, hogy nem kapok levegőt. De a remény választása arra is hat, hogy mi kelti fel nap mint nap a figyelmem. Fiatalosan gondolkodhatok Megválaszthatom, mit csinálok, hogy szenvedéllyel teljenek a napjaim: táncolok vagy megcsinálom a grand battement-t, amíg meg tudom csinálni; újraolvasok egyes könyveket, amik sokat jelentenek nekem, és moziba, operába, színházba járok; jó ételeket kóstolok és a divatnak élek; olyan emberekkel töltöm az időmet, akik kedvesek és van integritásuk; észben tartom, hogy a veszteség és a trauma nem azt jelenti, hogy az ember ne élhetne többé teljes életet. „Első kézből látta a világ legnagyobb gonosztetteit. Hogy reménykedhet, amikor a világban ma is van genocídium, amikor annyi minden szól az ellenkezőjéről?” – kérdezik az emberek. Ha valaki azt kérdezi, hogyan

létezhet a remény a sivár valósággal szemben, az összetéveszti a reményt az idealizmussal. Idealizmus az, amikor azt várod, hogy az életben minden igazságos, jó és könnyű lesz. Védekező mechanizmus, akárcsak a tagadás és az önáltatás. Drágám, ne vond be a fokhagymát csokoládéval. Nem lesz jó íze Ugyanígy nincs szabadság a valóság tagadásában, vagy abban, ha valami édessel akarjuk befedni. A remény nem a sötétségről való megfeledkezés. Hanem a sötétséggel való konfrontáció Nem sokkal azután, hogy ezt a könyvet írni kezdtem, ráakadtam egy Ben Ferenczcel készült tévéinterjúra, aki kilencvenkilenc évesen az utolsó, aki a vádat képviselte a nácik nürnbergi perében, ami lényegében a legnagyobb gyilkossági per volt a világ történetében. Ferencz akkoriban csak huszonhét éves volt. Erdélyi zsidó bevándorló szülők gyermekeként a második világháborúban az USA hadseregében szolgált, harcolt a normandiai

partraszállásban és a bulgei csatában is. Aztán amikor a koncentrációs táborokat felszabadították, odaküldték, hogy gyűjtsön bizonyítékot. Ferenczet traumatizálta a 127 látvány, és megesküdött, hogy soha többé nem tér vissza Németországba. Hazament New Yorkba, és épp megkezdte volna jogászi pályáját, amikor újra behívták, hogy menjen Berlinbe, és kutassa át a náci hivatalok és levéltárak anyagát olyan bizonyítékok után, amelyek a vádat segítik a háborús bűnösök nürnbergi perében. Miközben a náci dokumentumokat katalogizálta, jelentéseket talált, amelyeket az Einsatzgruppék, az SS alá tartozó gyilkolóosztagok készítettek. A jelentésekben a nácik által elfoglalt európai városokban és falvakban hidegvérrel meggyilkolt férfiak, nők és gyerekek listája szerepelt. Ferencz összeadta a halottak számát: több mint egymilliót mészároltak le az otthonukban, temettek el tömegsírokban. „Hetvenegy évvel

később – mondta Ferencz – ugyanúgy forog a gyomrom.” Itt lép be a remény. Ha Ferencz az idealizmusba kapaszkodik, megpróbálta volna elfelejteni a gyötrelmes igazságot, vagy vágyálmokba temette volna: a háború véget ért, ma már jobb a világ, nem történik meg újra. Ha a reménytelenségbe zuhan, azt mondta volna: „Az emberiség förtelmes. Semmit nem lehet tenni” De Ferencz a reményt választotta. Elhatározta, hogy mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy érvényt szerezzen a törvénynek, megakadályozza, hogy újra elkövessenek hasonló bűnöket, és őt jelölték ki az Einsatzgruppe-per vezető ügyészének. Csak huszonhét éves volt Ez volt az első pere. Majdnem egy évszázadot leélt, és továbbra is a béke és a társadalmi igazság szószólója. „Bátorság kell hozzá, hogy az ember el ne csüggedjen” – mondta. De soha ne adjuk fel, figyelmeztet. Körülöttünk minden fejlődik és változik, semmi, ami új, nem történt meg

korábban. Eszembe jutottak a szavai, amikor nemrég Rancho Santa Fé-ben beszéltem, egy korábban szegregált közösségben, San Diegó-tól északra, ahol nem is olyan régen még nem lakhattak zsidók. A közösség most ünnepli a tizenötödik évfordulóját, hogy Rancho Santa Fe első Chábád-rabbiját köszöntötték. Ha úgy döntünk, hogy valami reménytelen vagy lehetetlen, akkor az is lesz. Ha cselekszünk, ki tudja, mit nyilvánítunk ki A remény a 128 kíváncsiság – nagyban. A szándék, hogy műveljük magunkban azt, ami fényre lobban, és ezt a fényt sötét helyeken hagyjuk égni. A remény a képzelet legbátrabb tette, amit ismerek. A kétségbeesés bőven terem. Túléltem Auschwitzot és a kommunista Európát, majd eljöttem Amerikába, a szabadság földjére, és azt tapasztaltam, hogy a baltimorei gyárban, ahol dolgoztam, a mosdók és az ivókutak szegregálva vannak. Elmenekültem a gyűlölet és az előítélet elől, csak hogy további

előítéletet és gyűlöletet találjak. Pár hónappal azután, hogy elkezdtem ezen a könyvön dolgozni, a megszabadulásra emlékező zsidó ünnep, pészah utolsó napján San Diego közelében, ahol élek, egy fegyveres besétált egy ortodox zsinagógába, tüzet nyitott, és megölte a gyülekezet egyik tagját. Azt mondta: – Meg akarom menteni a nemzetemet a zsidóktól. – Pár hónappal később előző lakóhelyemen, a texasi El Pasóban, egy Walmartban egy másik fiatal fehér férfi lőtt le huszonkét embert a bevándorlóellenes, fehér-felsőbbrendű gyilkos gyűlölet miatt. Hát azért haltak meg a szüleim, hogy a múltat meg lehessen ismételni? Soha nem fogom elfelejteni, milyen gyomorgörcsöt éreztem, amikor sok éve El Pasóban, egy egyetemi előadásom után a tanár megkérdezte: „Önök közül hányan hallottak Auschwitzról?” Legalább kétszázan ültek a teremben. Csak öt hallgató emelte fel a kezét A tudatlanság a remény ellensége. De a

remény katalizátora is. Megtiszteltetés volt számomra, hogy találkozhattam a San Diegó-i zsinagógában történt lövöldözés egyik túlélőjével, aki pár héttel később kezdte az első egyetemi évét. Izraelben született, és kilencéves korában vándorolt be az Egyesült Államokba a családjával. A szülei nem voltak igazán vallásosak, de a fiatalember és az apja egy ideje minden szombaton eljárt a zsinagógába, és úgy érezte, ez a gyakorlat segítette „gondolkozni, rendszert újraindítani, felfrissülni, és valahogy reflektálni, mit csináltam rosszul és jól a héten”. A lövöldözés reggelén is azt akarta épp eldönteni, melyik egyetemre menjen, a lehetőségeket mérlegelte. Az apja a szentélyben volt, hogy hallgassa a Tóra felolvasását, ő meg a zsinagóga elülső aulájában ült, ahol imádkozni és tűnődni szokott. Épp kinézett az ablakon, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy egy férfi lép az épületbe, aztán látta a

fegyver végét, a 129 repülő golyókat, és hogy egy nő a földre zuhan. „Futás!” – mondta magának. Felugrott, hogy elmeneküljön, de a fegyveres észrevette, utánarohant, és azt ordította: „Csak fuss, te rohadék!” A fiatalember talált egy üres termet, beugrott az asztal alá, és a fához préselte magát. A fegyveres léptei az ajtóig jöttek. Fiatal barátom visszafojtotta a lélegzetét. A léptek távolodtak A fiatalember még akkor is az íróasztal alatt lapult, és próbált lélegzetet se venni, amikor az apja rátalált. A fegyveres már elmenekült az épületből, nyugtatta meg az apja. De ő dermedten az asztal alatt maradt. „Úgy fogok magával beszélni, mint túlélő a túlélővel – mondtam neki. – Ez az élmény mindig magával marad” Elmondtam neki, hogy az emlékbetörések és a pánik általában nem múlnak el. De az úgynevezett poszttraumás stressz rendellenesség valójában nem rendellenesség – nagyon is normális

reakció a veszteség, az erőszak és a tragédia után. Bár soha nem fog túljutni azon, amit aznap átélt, megbékélhet vele. Sőt, használhatja is, ahogy bármit szoktunk az életben, hogy táplálja a gyarapodását és a céljait. Ez a remény, amit ajánlani tudok neked is. Neked is lett volna már alkalmad így vagy úgy meghalni. Talán volt is idő, amikor akartál. De nem haltál meg A remény az a meggyőződés, hogy azért élted túl mindazt, amit túléltél, hogy példakép lehess. A szabadság követe. Olyan személy, aki nemcsak arra fókuszál, ami elveszett, hanem arra is, ami ma is itt van a számodra, a munkára, aminek elvégzésére elhívattál. Mindig van mit tenni. Matilda nagynéném, aki százegy éves koráig élt, minden reggel azzal ébredt: „lehetne rosszabb is, lehetne jobb is”. Így kezdte minden napját. Én kilencvenkét éves vagyok, és a legtöbb nap arra ébredek, hogy valamim fáj. Ez a valóság Hozzátartozik az öregedéshez, ahhoz,

hogy gerincferdüléssel és sérült tüdővel élek. Ha egy nap nem érzek fájdalmat, aznap meghaltam. A remény nem homályosítja el, és nem meszeli fehérre a valóságot. A remény azt mondja nekünk, hogy az élet tele van sötétséggel és szenvedéssel – de ha a mát túléljük, holnap szabadok leszünk. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A REMÉNYTELENSÉGTŐL 130 • Ne vond be a fokhagymát csokoládéval. Csábító összekeverni a reményt az idealizmussal, de az idealizmus csak a tagadás másik formája, a szenvedéssel való őszinte szembenézés elkerülésének módja. Abból nem származik rugalmasság és a szabadság, ha leplezzük a fájdalmunkat. Figyeld magad, hogyan beszélsz egy nehéz vagy fájdalmas helyzetről. Semmi gond Nem olyan vészes Másoknak annyival rosszabb. Nincs miért panaszkodnom Végül majd minden jóra fordul. Ha nincs fájdalom, nincs dicsőség! Ha legközelebb meghallod, hogy a kicsinyítés, az önámítás vagy a tagadás nyelvén

beszélsz, próbáld helyette ezeket a szavakat mondani: „Fáj. De átmeneti” Emlékeztesd magad: „Máskor is túléltem már fájdalmat.” • Bátorság kell hozzá, hogy az ember el ne csüggedjen. Körülöttünk minden fejlődik és változik, semmi, ami új, nem történt meg korábban. Állítsd be az órád tíz percre, és írj fel annyi dolgot, amennyi csak az eszedbe jut, ami jobb most, mint öt éve volt. Gondolkodj globálisan – emberjogi eredmények, technikai újítások, új művészeti alkotások. És gondolkodj személyes szinten is – amiket megcsináltál, elértél, vagy amin javítottál. Az elvégzendő munka a remény katalizátora legyen, ne a kétségbeesésé. • A remény beruházás a kíváncsiságba. Találj kényelmes ülőhelyet, vagy feküdj le, és csukd be a szemed. Engedd el a tested. Vegyél pár mély lélegzetet Képzeld el, hogy egyedül sétálsz egy ösvényen vagy egy úton. Útban vagy, hogy találkozz a jövendő éneddel. Hol

sétálsz? Egy világos városi utcán? Egy erdőben? Egy vidéki ösvényen? Figyeld meg érzéki benyomásokat gyűjtve a környezetedet – figyelj a látványra, a szagokra, a hangokra, az ízekre és a testi érzésekre. Most érsz oda a jövendő éned ajtajába Hol él a jövendő éned? Egy felhőkarcolóban? Egy fakunyhóban? Egy széles teraszos házban? Kinyílik az ajtó. A jövendő éned üdvözöl. Hogy néz ki a jövendő éned? Mi van rajta? Öleld meg, vagy rázzatok kezet. Aztán kérdezd meg: „Mi az, amit a tudtomra akarsz hozni?” 131 12. fejezet NINCS MEGBOCSÁTÁS HARAG NÉLKÜL A meg nem bocsátás börtöne Gyakran kérdezik tőlem, hogyan tudok megbocsátani a náciknak. Nincs bennem isteni erő, hogy bárkit felkenjek a megbocsátásra, hogy másokat lelkileg megtisztítsak a bűneiktől. De van hatalmam önmagamat szabaddá tenni. És neked is van. Nem annak a kedvéért bocsátunk meg, aki megsértett minket. Hanem magunkért, hogy ne legyünk

többé a múlt áldozatai vagy rabjai, hogy ne cipeljük tovább a terhet, amiben semmi más nincs, csak fájdalom. Egy másik tévképzet a megbocsátással kapcsolatban, hogy valakivel megbékélni, aki ártott nekünk, abból áll, hogy azt mondjuk, „végeztem vele”. Ez így nem működik. Nem arról szól, hogy valakit kivágunk az életünkből. Hanem hogy elengedjük Amíg nem tudsz megbocsátani valakinek, az energiádat arra fordítod, hogy ellene vagy, nem magadért, és az életért, amit megérdemelsz. Megbocsátani nem azt jelenti, hogy engedélyt adsz valakinek, hogy tovább bántson. Nincs rendben, ha bántanak De az már megtörtént. A sebet egyedül te tudod meggyógyítani Ez a fajta elengedés nem jön könnyen. Nem történik meg estéről reggelre. És nagyon sok minden áll az útjában Az igazság vagy a bosszú iránti vágy, a bocsánatkérés vagy a puszta beismerés igénye. Évekig űztem az ábrándképet, hogy lenyomozom Josef Mengelét

Argentínában, ahová a háború után menekült. Szimpatizánsnak, újságírónak adnám ki magam, hogy bejussak, aztán bemennék a házába, a szemébe néznék, és azt mondanám: „Én vagyok az a lány, aki táncolt magának Auschwitzban. Maga meggyilkolta az anyámat” Látni akartam az arckifejezését, ahogy az igazság célba ér a szemében, és nincs hova futnia. Azt akartam, hogy ott álljon a bűneivel szemben, védtelenül. Erősnek és diadalmasnak akartam magam érezni, mert ő gyenge. Nem a bosszút kerestem, vagy nem igazán Valahogy megéreztem, hogy ha másnak ártok, az még nem szünteti meg a fájdalmamat. De ez a fantáziakép hosszú időn át elégtétellel töltött el 132 Csak épp nem szüntette meg a haragomat és a gyászomat – csak elodázta őket. Könnyebb elengedni a múltat, amikor mások is látják az igazad, kimondják az igazságot. Amikor van egy kollektív folyamat – helyreállító igazságszolgáltatás, háborús bűnöket

vizsgáló nemzetközi bíróság, igazságtételi és megbékélési bizottságok –, és az elkövetőket felelősségre vonják az általuk okozott bűnökért, és a világ bírósága felmutatja az igazságot a fénybe. De a te életed nem függ attól, amit mástól kapsz, vagy nem kapsz. A te életed a tiéd. Lehet, hogy meg fog lepni, amit most mondok. Nincs megbocsátás harag nélkül. Éveken át rettentő gondjaim voltak a haraggal. Nem akartam elismerni. Megrémisztett Úgy gondoltam, elveszek benne Hogy ha egyszer elkezdődik, soha nem ér véget. Hogy teljesen fel fog emészteni De ahogy már mondtam, a depresszió ellentéte a kifejezés. Ami kijön a testünkből, attól nem betegszünk meg. Ami benn marad, attól igen A megbocsátás elengedés, márpedig én nem voltam rá képes, amíg engedélyt nem adtam rá magamnak, hogy kifejezzem a haragomat. Végül megkértem a terapeutámat, hogy üljön rám, szorítson le, hogy legyen egy erő, amivel szemben eltolom

magam, hogy kiadhassak egy ősi sikoltást. A néma harag önpusztító. Ha nem aktívan, tudatosan, szándékosan engeded ki, akkor kapaszkodsz belé. És attól semmi jót nem várhatsz Attól sem, ha szabadjára engeded. Ez van akkor, amikor felrobban a fejed. Lehet, hogy abban a pillanatban katartikus érzés, de mások fizetik meg az árát. És könnyen addiktívvá is válik Nem engedsz ki igazán semmit. Csak egy ciklust állandósítasz: egy veszélyes ciklust A legjobb, amit a haragoddal tehetsz, ha megtanulod csatornázni, és aztán feloldani. Ez elég egyszerűen hangzik. De ha valaha arra tanítottak, hogy legyél „jó kislány” vagy „jó fiú”, arra tanítottak, hogy a harag elfogadhatatlan vagy ijesztő, ha valaha bántott valaki más dühkitörése, akkor nem könnyű megérezned – nemhogy kifejezned – a saját haragodat. Amikor Lenának váratlanul, minden magyarázat, minden vita nélkül azt mondta a férje, hogy el akar válni, sokkolta a veszteség.

133 Most, egy évvel később már bámulatosan megállja a helyét, végzi a munkát, támogatja és szereti a három gyerekét, sőt, elkezdett randizni, modern frizurája van, és merész fülbevalója. De belül úgy érzi, elakadt, képtelen elmozdulni attól az érzéstől, hogy becsapta az élet. – Elvesztettem valamit, amit nem akartam elveszteni – mondta. – Nem volt választásom. Mély szomorúságot, gyászt, bűntudatot élt át. Nem is hitte volna, mennyi erőt és energiát tudott összeszedni, hogy támogassa a gyerekeit, és továbblépjen a válás gyakorlati ügyeiben. De egész végig nem volt képes átélni a haragot. Évekkel korábban tanúja volt, hogy a kedvenc nagynénje hasonlóan zajos váláson ment át, látta, ahogy a nagynénje visszavonul a világtól, évekig tartja visszafojtva a lélegzetét, várja, hogy a volt férje rájöjjön, mekkora hibát követett el ellene, és könyörögjön, hogy visszajöhessen. Rákban halt meg, és még

akkor is várta, hogy a férje visszatér. Lenát nyomasztotta a nagynénje bánata, és egy nap kiment az erdőbe, hogy kiengedje a haragját, mert tudta, hogy nyilván ott ólálkodik benne, hiába nem érzi. Egy ösvényen az erdő mélyére ment, megállt a fák közt, teljesen egyedül, kész volt olyan hangosan sikoltani, ahogy csak bír. De a sikoly nem jött Lena blokkolódott. Minél erősebben próbálkozott megélni a haragját, annál zsibbadtabb lett. – Hogy érezhetném meg és fejezhetném ki a haragomat? – kérdezte. – Annyira félek megélni. Nem akarom érezni – Először is legitimálnia kell – feleltem. Jogod van dühösnek lenni. A harag emberi érzelem Ember vagy Amikor nem tudjuk kiengedni a haragunkat, tagadjuk, hogy áldozattá tettek, vagy tagadjuk, hogy emberek vagyunk. (Így szenved, aki tökéletességre vágyik. Némán!) Akárhogy is, a valóságot tagadjuk Elzsibbasztjuk magunkat, úgy teszünk, mintha jól lennénk. Ettől még nem leszel

szabad. Sikolts és püföld ököllel a párnát. Menj ki a tengerpartra vagy a hegyoldalba egyedül, és ordíts a szélbe. Ragadj fel egy nagy botot, csapkodj, és üsd a földet. Szoktunk magunkban énekelni a kocsiban Miért ne lehetne sikoltani is? Húzd fel az ablakokat, vegyél mély lélegzetet, és mikor kifújod, adj hozzá hangot, crescendóban kiáltsd a világ leghosszabb, leghangosabb üvöltését. Mikor eljön hozzám egy kliens, aki merevnek és maszkosnak látszik, azt mondom: „Ma kedvem 134 lenne sikoltani. Sikoltsunk együtt?” És akkor együtt megtesszük Ha félsz egyedül sikoltani, keress egy barátot vagy terapeutát, aki veled sikolt. Akkora felszabadulás! És olyan mély is, sőt üdítő, amikor a saját hamisítatlan hangodat hallod, tele érzelemmel, amint a legnehezebb igazságát közli. Hallod magad leplezetlenül Felállsz, és kiköveteled magadnak a teret, azt mondod: „Beáldoztak, de nem vagyok áldozat. Én: én vagyok.” A harag

másodlagos érzés, védekezés, páncél, amit az alatta húzódó elsődleges érzés felé öltünk. Átégetjük a haragot, hogy eljussunk oda, ami alatta van: a félelemhez vagy a fájdalomhoz. Csak akkor foghatunk a legnehezebb munkába. Hogy megbocsássunk önmagunknak. Egy augusztusi péntek délután, nem sokkal azután, hogy ennek a könyvnek az első fejezeteit fogalmaztam, arra érkeztem haza, hogy egy ember áll az ajtómban. Khakiszínű nadrágban és pólóban volt, és egy hivatalosnak látszó kitűző volt a mellén. „A csatornázási társaságtól jöttem – mondta. – Ellenőriznem kell, hogy nem fertőzött-e a vize” Beengedtem, bevittem a konyhába. Kinyitotta a csapot, ellenőrizte a fürdőszobai csapokat is, aztán azt mondta: „Most be kell hívnom a felettesemet, valószínűleg a fémekkel lesz gond.” Elővette a mobiltelefonját, és felhívta a kollégáját, hogy segítsen. Egy hasonlóan öltözött, hasonló kitűzős férfi jött be, minden

csapot kipróbáltak, aztán azt mondták, hogy mindent le kell vennem magamról, ami fém. Órát, övet, ékszereket Levettem a nyakláncom és a karkötőm. A gyűrűk nehezebben mentek Az arthritisem miatt a gyűrűimre kis kapcsokat tetettem, hogy le tudjam őket venni, különben nem tudnám áthúzni őket a duzzadt ízületeimen. De az arthritis a kapcsok nyitását is megnehezíti. Megkértem a két férfit, hogy segítsenek. Újra megvizsgálták a csapokat, és valamivel kezelték a vizet. Most menjen ki a fürdőszobai mosdóhoz, mondták, és addig folyassa a vizet, amíg kék nem lesz. Végigmentem a folyosón, kinyitottam a csapot, néztem, ahogy folyik a víz, vártam, vártam. Aztán megértettem Visszasiettem a konyhába, de már rég eltűntek – a nyakláncommal, a karkötőmmel és a gyűrűimmel. A rendőrség azt mondta, én vagyok egy idősek elleni, széles körű csalási akció legújabb áldozata. Olyan hülyének és hiszékenynek 135 éreztem magam,

hogy bevettem egy ilyen fogást. Kirázott a hideg, ahányszor eszembe jutott, milyen hülye és bizalmas voltam. Beengedtem őket, hagytam, hogy végigjárják a házamat, én magam adtam oda nekik az ékszereimet. Ennyi erővel csekket is írhattam volna A rendőrség – és a gyerekeim – máshogy látták. Hála ég, hogy engedelmeskedtél, mondták. Elvittek valamit, de nem bántottak Ha megpróbáltam volna ellenállni, megkötözhettek volna, vagy rosszabb is történhetett volna. Talán az életemet mentette meg, hogy mindent szó nélkül megtettem. Ez a perspektíva segít. De nem mulasztja el az érzést Az értékes és nagy becsben tartott tárgyaim elvesztése, különösen a karkötőé, amit Béla vett nekem Marianne születése alkalmából, és amit a pelenkában csempésztem ki Csehszlovákiából, csak egy tárgy, mégis valami mást jelent, az életet, az anyaságot, a szabadságot – csupa olyasmit, amit érdemes ünnepelni, amiért érdemes harcolni. A karom

csupasz lett nélküle. Aztán ott volt a félelem. Napokig megszállottan azt éreztem, hogy visszajönnek, és megölnek, hogy ne beszéljek. Aztán ott volt a vágy is, hogy lehordjam a bűnözőket, megbüntessem őket, megtörjem a hatalmukat. „Így nevelte magukat az anyjuk? – ordítottam nekik képzeletben. – Nem szégyellik magukat?” És aztán ott volt az én szégyenem. Válaszoltam a kérdéseikre Végrehajtottam a parancsaikat, odatartottam a kezem, hogy kikapcsolhassák a gyűrűimet. Utáltam önmagamnak ezt a változatát, amit láttam. Sebezhető Gyenge Hiszékeny De ezeket a címkéket egyedül én ragasztottam magamra. Csak azt mondom, hogy az élet folyamatosan lehetőségeket ad, hogy a szabadságot válasszam – szeressem magam, ahogy vagyok: mint embert, aki tökéletlen, de teljes. Úgyhogy megbocsátottam magamnak, elengedtem őket, hogy elengedhessem magam is. Itt az életem, amit élni akarok, a munkám, amit el akarok végezni, és a szeretetem, amit

meg akarok osztani. Nincs időm, hogy továbbra is a félelembe, a haragba és a szégyenbe kapaszkodjam, hogy bármit adjak még ennek a két embernek, akik már eleve megloptak. Nem adok nekik egy morzsát sem már. Nem pazarlom az erőmet * 136 A legutóbbi európai utamon Audreyval elmentünk Amszterdamba, ahol az Anna Frank Házban tartottam beszédet, aztán a legelképesztőbb megtiszteltetésben részesültem. A holland Nemzeti Balett primadonnája, Igone de Jongh egy darabot koreografált és adott elő, amit az én első auschwitzi éjszakám inspirált, amikor Mengele előtt táncoltam. Az előadás 2019. május 4-én volt, a Gunskirchenből való felszabadulásom hetvennegyedik évfordulóján, ami Hollandiában a megemlékezés napja. Az egész ország két percre némán feláll azok tiszteletére, akik a táborokban meghaltak, és akik túlélték. Amikor Audreyval megérkeztünk a színházba, úgy ünnepeltek, mint hírességeket, tapsoltak, virágot adtak. Az

emberek sírtak, és átöleltek A király és a királyné elkésett az előadásról, és az ő helyeiket nekünk ajánlották. Az előadás maga életem egyik legpompásabb és legértékesebb élménye. Teljesen elképesztett Igone de Jongh ereje, eleganciája és szenvedélye, ahogy a szépséget és a transzcendenciát visszaadta – a pokolban. Még ennél is elképesztőbb volt Mengele ábrázolása Éhes kísértet volt, szomorú és üres, egyre csak közeledett hozzám, a foglyához, de sosem elégült ki, továbbra is a hatalom és az ellenőrzés rabja maradt. Az előadók meghajoltak, a közönség felállt, és tapsviharban tört ki. Ahogy a taps halkulni kezdett, Igone de Jongh a karjában virágokkal lejött a színpadról, egyenest oda, ahol Audrey meg én ültünk. Fénycsóva világított meg minket. A balerina megölelt, a szeme tele volt könnyel, aztán a legnagyobb csokrot nekem adta. A közönség hangos ovációban tört ki. Alig láttam, merre lépek, amikor

elhagytuk a helyünket, mert a szemem megtelt könnyel. Annyi évig tartott, mire átdolgoztam magam a haragon és a gyászon, hogy elengedjem Mengelét és Hitlert, hogy megbocsássam magamnak, hogy túlélő vagyok. De ahogy a színházban ültem a lányommal, és néztem, ahogy a múltam egyik legsötétebb pillanata megéled a színpadon, újra tudtam, amit aznap a barakkban is megértettem: hogy miközben Mengeléé volt minden hatalom, miközben nap mint nap válogatta a groteszkül billegő ujjával, hogy ki élhet, és ki hal meg, ő sokkal inkább rab volt, mint én. Én ártatlan voltam. 137 És szabad. KULCSOK, HOGY MEGSZABADULJ A MEG NEM BOCSÁTÁSTÓL • Készen állok, hogy megbocsássak? Gondolj valakire, aki rosszat tett vagy ártott neked. Igaznak hangzik ezek közül az állítások közül bármelyik? Amit tett, megbocsáthatatlan. Nem érdemelte ki a megbocsátásomat. Készen állok, hogy megajándékozzam a megbocsátásommal. Ha megbocsátok, megszabadul

tőlem. Ha megbocsátok, engedélyt adok neki, hogy tovább bántson. Majd megbocsátok, ha eldől az igazság, vagy ha bocsánatot kér, vagy elismeri, hogy mit tett. Ha ezek közül bármelyik állításhoz kapcsolódni tudsz, valószínűleg valaki ellen fordítod az energiádat, és nem magadra, arra az életre, amit megérdemelsz. A megbocsátás nem olyasmi, amit valaki másnak adsz. Hanem így engeded magad szabadon. • Ismerd el és engedd ki a haragod. Tűzz ki haraghatáridőt magadnak. Ha ijesztő számodra a gondolat, hogy egyedül éld át a haragot, kérj meg egy bizalmas barátot vagy terapeutát, hogy segítsen. Legalizáld a haragod, aztán válaszd meg, hogyan csatornázod, és végül oszlasd szét. Sikolts és ordíts. Bokszolj homokzsákba Döngesd a talajt bottal. Törj el tányérokat a kiskertben Hadd mozduljon a harag, engedd szabadon, hogy ne gyűljön meg, ne fertőzzön tovább. Ne hagyd abba, amíg egyáltalán maradt belőle Egy nap vagy egy hét múlva

ismételd ezt meg. • Bocsáss meg önmagadnak. Ha nehezemre esik elengedni valakit, aki bántott, lehet, hogy a bűntudathoz vagy a szégyenhez vagy a magam fölötti ítélkezéshez ragaszkodom. Mindannyian ártatlannak születünk. Képzeld el, hogy egy drága kisbabát tartasz a karodban. Érezd ennek a pici lénynek a melegét és a bizalmát. Bámulj a kíváncsi, tágra nyitott szemébe, a kicsi kezeire, amikkel előrenyúl, mintha csak a teljes, feneketlen, bőséges világ minden részletét kívánná elkapni. Ez a kisbaba te vagy Mondd azt: „Itt vagyok. Érted élek” 138 Befejezés AZ AJÁNDÉK Nem tudjuk eltörölni a szenvedést, nem tudjuk megváltoztatni, ami történt – de dönthetünk úgy, hogy megtaláljuk az ajándékot az életünkben. Még a sebet is megtanulhatjuk értékelni Van egy magyar mondás: a legsötétebb pont a gyertya lángja alatt van. A legsötétebb és legfényesebb helyek – az árnyékaink és a lángjaink – egymáshoz

kapcsolódnak. Életem legrettenetesebb éjszakája, az első auschwitzi éjszaka életre szóló leckét adott, ami azóta is gyarapítja és erősíti az életemet. A lehető legrosszabb körülmények adtak lehetőséget, hogy felfedezzem a belső tartalékaimat, amelyek újra meg újra segítettek a túlélésben. A befelé fordulás évei, amikor egyedül voltam és keményen dolgoztam, mint balett-és tornásznövendék, segítettek túlélni a poklot; és a pokol megtanított rá, hogy táncoljak az életemért. Az élet – még az elkerülhetetlen traumájával, fájdalmával, gyászával és szenvedésével és a halállal együtt is – ajándék. Ajándék, amit elszabotálunk, amikor börtönbe zárjuk magunkat: a büntetéstől, a kudarctól és az elhagyatástól való félelmünk; a szégyen és a vád; a felsőbbrendűség és az alacsonyabb rendűség; a hatalom és az irányítás iránti szükség börtönébe. Ha meg akarjuk ünnepelni az élet ajándékát, akkor

bármi történik, mindenben meg kell találnunk az ajándékot, még abban is, ami nehéz, amiről azt sem tudjuk, hogyan éljük túl. Megünnepelni az életet – és pont. Örömben, szeretetben, szenvedélyesen élni. Néha úgy gondoljuk, hogy ha továbblépünk a veszteségtől vagy a traumától, ha mulatunk, és jól érezzük magunkat, ha tovább gyarapodunk és fejlődünk, valahogy megsértjük a halottakat, vagy megsértjük a múltat. De semmi baj, ha nevetünk! Semmi baj, ha örülünk! Még Auschwitzban is folyton ünnepeltünk fejben, főzőversenyt tartottunk, vitatkoztunk, mennyi kömény kell a legjobb rozscipóba, mennyi paprika a magyar paprikás csirkébe. Még ciciszépségversenyt is tartottunk egy este! (Na és ki nyerte meg?) Nem állíthatom, hogy minden valamilyen okból történik, hogy az igazságtalanságnak és a szenvedésnek célja van. De azt állítom, hogy a fájdalom, a nehézség és a szenvedés olyan ajándékok, amelyek 139 segítenek,

hogy gyarapodjunk, tanuljunk, és azzá válhassunk, akiknek lennünk kell. A háború utolsó napjaiban az éhhalál közelében voltunk, és a táborban felütötte a fejét a kannibalizmus. Mozgásképtelenül feküdtem a sáros földön, hallucináltam az éhségtől, és imádkoztam, hogy valahogy életben maradhassak anélkül, hogy megadjam magam, és emberhúst egyek. És egy hang azt mondta: „Füvet is ehetsz” Még a halál kapujában is volt választásom. Eldönthettem, melyik fűszálat eszem meg. Régen mindig azt kérdeztem: „Miért én?” De most azt kérdem: „Miért ne én?” Talán azért vagyok túlélő, hogy eldönthessem, mihez kezdek azzal, ami történt, és hogyan legyek itt és most. Hogy másoknak is megmutathassam, hogyan lehet az életet választani, hogy ne legyen hiábavaló a szüleim és annyi más ártatlan halála. Hogy a leckéket, amiket a pokolban tanultam, mind ajándékká változtathassam, amit neked kínálok: lehetőséggé, hogy

eldöntsd, milyen életet akarsz élni, felfedezd a kiaknázatlan lehetőséget, ami az árnyékban hever, hogy feltárd és magadnak igényeld azt, aki igazán vagy. Drágám, bárcsak te is azt választanád, hogy otthagyod a börtönt, és elvégzed a munkát, hogy szabad legyél. Hogy megtaláld a szenvedésedben a magad életre szóló tanításait. Hogy megválaszd, milyen örökséget kapjon a világ. Hogy a fájdalmat örökíted tovább – vagy továbbadod az ajándékot. 140 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Az emberek nem csak úgy jönnek hozzám, szoktam mondani. Hanem küldik őket hozzám. Nagy áldás számomra, hogy annyi csodálatos embert küldtek hozzám, akik hozzájárultak a könyvhöz. Lehetetlen mindenkit egyenként megnevezni, aki megindított, inspirált, és gondoskodott rólam, és közvetlenül vagy közvetve így járult hozzá e könyv megalkotásához. Mindannyiuknak, akik érintették az életemet, hittek bennem, vezettek, hogy ne adjam fel – ünneplem

az egyedülálló ajándékát, és becsben tartom a jelenlétüket az életemben. Köszönöm, hogy megtöltötték a kosaramat, segítettek szembenézni az ismeretlennel, megbirkózni azzal, ami előre nem látható és váratlan, és felelősséget vállalni az életemért és a szabadságomért. A klienseimnek, akik inspiráltak, hogy soha ne akarjak visszavonulni: köszönöm, hogy annyiféleképp kérdeznek és tanítanak, hogy jó segítőjük legyek. És nagyon sok embernek szerte a világon, akik értelmesnek találták a munkámat, és különösen azoknak, akik elmondták nekem a történetüket: köszönöm, hogy arra késztettek, hogy megosszam ezeket a tanításokat, hogy mindannyian minden napunkat az élet iránti szenvedéllyel telve köszöntsük – hogy mindannyian szabadok lehessünk. Tanáraimnak és mentoraimnak, és mindenkinek, aki támogatott, hogy a gyógyítás művészetének szakemberei közé tartozzam, és azoknak, akik tovább dolgoznak, hogy másokat

irányítsanak: köszönöm, hogy annyiféleképp vezetnek a példájukkal – gondoskodnak önmagukról, miközben továbblépnek az „én”-en, hozzájárulnak, hogy jobb legyen a világ, megélik a tanítást, hogy a változás a gyarapodás szinonimája. Külön elismerésem Jakob van Wielinknek és a kollégáinak, hogy vezérlőim és vezetőim voltak Hollandiában és Svájcban, lehetővé tették az utazást, összekötöttek olyan emberekkel, akiket meg kellett ismernem, és elvittek olyan helyekre, ahol ünnepeltek, és kimondhatatlanul meg is hatottak. Bárcsak mindannyian életünk minden pillanatát kihasználnánk, hogy erőt adjunk egymásnak a különbségeinkkel, és egy nagy emberi családot alkotnánk. Köszönöm azoknak, akik a mindennapjaimban támogatnak – különösen dr. Scott McCaulnak és dr Sabina Wallachnak, akik sosem kételkedtek benne, hogy lesz erőm kitartani; táncpartneremnek, Gene 141 Cooknak, akiben a lehető legnagyobb kedvesség lakozik;

és Katie Andersonnak, aki a jobbkezem, és megtart a helyemen, mindenfélék intézésében támogat, és példát ad, hogyan kell felelősen viselkedni. Köszönöm mindannyiuknak, hogy gondozzák a testemet, az agyamat és a lelkemet, hogy az érdekeimet mindig a szívükön viselik, és naponta emlékeztetnek, hogy az önszeretet öngondoskodást is jelent. Az első könyvem megírásával az álmom vált valóra. Hogy még egy második könyvet is publikáljak, az több, mint amit valaha lehetségesnek hittem. Semmit nem tudtam volna belőle megvalósítani, ha nincs ilyen kivételes csapatom: biztatóm, Wendy Walker, aki ösztönző példaképe, hogyan lehet valaki egyszerre igazi túlélő, és hogy élhet közben a jelenben; empatikus szerkesztőim, Roz Lippel és Nan Graham, és csodálatos kollégáik a Scribnernél; Jordan és Illynger Engle, akik segítenek az üzenetem megosztani a közösségi médiában; az ügynököm, Doug Abrams és álomgyára az Idea Architectsnél;

és szellemíróm, Esmé Schwall Weigand, aki költészetté önti a szavaimat. A lányaimnak, Marianne-nak és Audrey-nak, a legerősebb nővéreknek, akik művészi fokon helyeselnek, hogy ellentmondjanak: köszönök mindent, amire tanítottatok, hogy ne legyek áldozat, se megmentő. És köszönöm a dinamikus és érzékeny megjegyzéseiteket a könyvemhez, hogy segítettetek lepárolni a munkám elméleti és gyakorlati dimenzióját. Fiamnak, Johnnak: köszönöm a bátorságot, amit mindennap mutatsz, ahogy másoknak szenteled magad. Az utánam jövő nemzedékeknek, és az elődjeimnek: köszönöm, hogy megmutattátok, hogy a túlélők vérét hordozzuk. Hogy mindig élhetünk szabadon, sosem vagyunk semminek és senkinek az áldozatai. Jegyzet A szerző emlékei az 1948 előtti kassai nyelvhasználathoz fűződnek, elképzelhető a jiddis hatás is. (A ford) 142 TARTALOM Bevezetés: KINYITNI A TUDATUNK BÖRTÖNÉT Egy haláltáborban tanultam meg élni 1. ÉS MOST? Az

áldozatlét börtöne 2. AUSCHWITZBAN NEM VOLT PROZAC Az elkerülés börtöne 3. MINDEN MÁS KAPCSOLAT VÉGET ÉR Az önfeladás börtöne 4. EGY FENÉK, KÉT SZÉK A titkok börtöne 5. SENKI NEM UTASÍT VISSZA, CSAK TE MAGADAT A bűntudat és a szégyen börtöne 6. AMI NEM TÖRTÉNT MEG A feldolgozatlan gyász börtöne 7. NEM KELL BIZONYGATNI A merevség börtöne 8. LENNÉL ÖNMAGAD HÁZASTÁRSA? A neheztelés börtöne 9. FEJLŐDSZ VAGY FOROGSZ? A bénító félelem börtöne 10. A BELSŐ NÁCI Az ítélkezés börtöne 11. HA A MÁT TÚLÉLEM, HOLNAP SZABAD LESZEK A reménytelenség börtöne 12. NINCS MEGBOCSÁTÁS HARAG NÉLKÜL A meg nem bocsátás börtöne Befejezés: AZ AJÁNDÉK Köszönetnyilvánítás 143