Arts | Art History » A román építészeti stílus

A román építészeti stílus A templom háromhajós, sík mennyezettel fedett bazilika. Hajóit egymástól két-két oszlop és egy-egy pillér váltakozásával képzett árkádok választják el. A hosszházhoz keleten és nyugaton is egy-egy kereszthajó is csatlakozik; a főhajóval alkotott átmetszésük felett négyzetes torony emelkedik. A belső tér egymáshoz önálló tagonként kapcsolódó egységekből épül fel. A templomban a cen trális négyzeti tér és a hosszanti elrendezésű bazilika elemei kapcsolódnak. Ugyanezen idő alatt Nagy Károly udvarában folytatásra talált a centrális épülettípus udvari hagyománya is. Így magyarázható az aacheni palotakápolna létrejötte. Ez az egyetlen megmaradt épület a Karoling-kori palotákból Az épület leginkább a ravennai San Vitale-al mutat hasonlóságot, ezt bizonyítja nyolcszög alaprajza és Ravennából származó oszlopai. Az antikvitás óta a román építészet jelenti az első monumentális

stílust A helyi sajátosságok ellenére egységes román stílus alakult ki. Ez nagymértékben annak köszönhető, hogy a román egyházi stílus. Van ugyan világi művészet is (várépítészet, lakóházak stb.), de jelentősége másodlagos Ugyanakkor az uralkodói elképzelések akadálytalanul érvényesülnek a vallásos művészeten belül is. Stílusjegyei, épülettípusai elterjesztésében a s zerzetesrendek (bencések, premontreiek, ciszterek) játszottak jelentős szerepet. A művészeti formák kialakulásánál számolnunk kell a szerzetesrendek nagyarányú elterjedésével, szokásaikkal és olykor eltérő esztétikai nézeteikkel is. A bencés rend például előírta a testi munka gyakorlását, amellyel jól össze lehetett egyeztetni az építészetben és más művészeti ágakban való jártasság kifejlesztését. A Szent Benedek által alapított Monte Cassinó-i "anyaapátság" 11. századi átépítése, vagy a cluny-i bencések reformja, s

vele kolostoruk többszöri, nagyarányú kibővítése a többi kolostorok számára is irányadóvá vált. Az ő "pompakedvelésükkel" szemben lépett fel a ciszterci rend megformálója, Clairvaux-i (klervói) Szent Bernát (1090-1153): "Nem említem a templomok mértéktelen magasságát, költséges csiszolásait, különleges festményeit, melyek, miközben az imádkozók tekintetét magukra kényszerítik, gátolják is áhítatukat." A képrombolókat idéző szigorú elvei a ciszterci templomok puritán stílusának kialakulásához vezettek. Templomépítészet: A korszak vezető műfaja az építészet, a legfontosabb építészeti feladata pedig a templom volt. A kor művészete döntően a keresztény hitet szolgálta. Az esztétikai elképzeléseket áthatja az isteni Szentháromság személyei - Atya, Fiú, Szentlélek - közül a másodiknak emberré válása (Jézus), s e szent titkok, dogmák (kötelező érvénnyel elfogadott hittételek)

szimbólumokkal való közvetítése. A templom és minden egyes részlete, szobrai, falfestményei, felszerelési tárgyai az érzékelhető, látható formákon - az Ó- és az Új Szövetségből, vagy a s zentek életéből vett jeleneteken - keresztül a l áthatatlan, földöntúli jelentésekre és igazságokra utalnak. A román épületet (templomot) a súlyos zártság jellemzi A formák tömbszerűek, az arányok vaskosak, a szerkezet világosan tagolt. Az épületek hatását (súlyosság, masszivitás) a román félkörív is hangsúlyozza. A félkörív - a román kori építészet egyik legjellemzőbb ismertetőjegye - az épület külsején és belsején egyaránt megjelenik. Lehet boltozati elem, ablak, ajtó íve lehet díszítő szerepű galéria vagy, vakárkád A templom alaprajza meghatározott formát követ. Jellemző típus a háromhajós bazilika, amely formát továbbfejlesztették. A főhajó (olykor két vagy négy mellékhajóval) kereszthajlóval

bővülhet, a kereszthajón négyezeti toronnyal. A szentélyt a keleti oldalon találjuk. (A német romantika sajátos jellegzetessége a két szentélyes elrendezés: a t emplom keleti és nyugati részén is építettek szentélyt, pl. a hildesheimi Szt Mihály templomban) A szentélyt olykor kápolnakoszorúval veszik körül. A román korban gyakoriak voltak a zarándoklatok. Hogy a zarándokok tömegét elhelyezhessék, s egyszerre több misét is mondhassanak, a templomok szentélyét kibővítették (pl. a clunyi apátsági templom )A homlokzat súlyos zárt tömegét a bélletes-oszlopos fokapu és a kisméretű ablakok tagolják. A homlokzatot (nyugati oldal) tornyok, fogják közre. (A templom keleti végén is épülhettek tornyok.) Egyes vidékeken gyakori, hogy a nyugati homlokzatot és/vagy az oldalhomlokzatot, sőt a szentélyt is (törpe) - oszlopos (pl. a wormsi székesegyház), illetve árkádos architektúrával díszítik (pl. a pisai dóm) St Trond-i Rudolf apát

arról beszél, hogy a templomnak "feje", "nyaka", "karja", "hasa", "lába" van, elárulj a, hogy az antik esztétikából is ismert emberi test mértékének és arányának gondolatából indult ki. Természetesen itt a z emberi test átvitt értelemben Krisztus teste, a templom kereszt formájú alaprajza az o feszületét mintázza: Ezt a gondolatot mások még tovább viszik: "A templom tehát az egyházat jelenti, amely benne Isten szolgálatára összegyűl. Ezt a házat kőre alapozzák; az egyház is Krisztusra, mint erős kősziklára alapul. Négy fallal szökik a magasba, az Egyház is a négy evangélium által no az erények magasába" stb. (Honorius Augustodunensis: A lélek ékköve 1130 előtt) A román kor építőmestereinek több statikai feladatot kellett megoldaniuk. Az egyik a boltozás, a hajók lefedésének problémája volt. A korábban alkalmazott fa tetőszerkezet igen gyúlékony volt, másrészt

a k őboltozat egységesebb, harmonikusabb hatást mutatott. Legegyszerűbben a dongaboltozatot lehetett megépíteni. Két dongaboltozat derékszögű áthatásából született meg a keresztboltozat. A boltozati nyomás levezetésére a támváltást alkalmaztak, vagyis a templombelsőben oszlopok és pillérek váltják egymást. (A pilléreket féloszlopokkal is erősítették pillérköteget létrehozva, hogy ezzel is segítsék levezetni a boltozati nyomást.) Az épületnek veszélyeztetett pontjai voltak a homlokzat (ajtó, ablak) és a mellékhajók falai is. A problémát a f alak megvastagításával és vaskos támfalak alkalmazásával igyekeztek megoldani. A kőépítkezés az egyház és a társadalom legfelső vagyonos rétegeinek a privilégiuma volt. Kevésbé szabályosak és egyszerűbbek is a világi építmények: a lakótornyok és várak. A védekezés szükségletei határozták meg mindkét épülettípus kialakulását. Vár eredeti alakjában alig maradt

ránk, mivel időről időre átépítették a haditechnika szükségleteinek megfelelően. Fontos eleme volt a várkápolna (lásd Esztergom) A lakótornyok négyzetes, kerek vagy sokszögű alaprajzúak, többszintűek, a falak vastagok, kisméretű nyílásokkal áttörtek. Állhattak védekezésre alkalmas helyen egyedül, de csoportosulhattak várasokban is (pl. Bologna, San Gimignano, Volterra) Több lakótorony vált később gótikus vár bonyolultabb védelmi rendszerének magvává. A kódex (a latin codex, fatábla szóból) kézzel írott középkori könyv, a 4. században jelent meg. A papír európai elterjedéséig (kb 11 század) csak pergamenre írták Megjelenése is a pergamennek köszönhető. A korábban általánosan használt papirusz nem volt alkalmas könyv készítésére, tekercsek formájában alkalmazták. A legszebb és leginkább díszes kódexeket később is mindig pergamenre készítették: hóráskönyveket és egyéb, hosszú időre szánt

könyveket. Kötése általában bőrrel bevont, fém kapcsokkal összefogott két fatábla (innen származik a n eve). Az értékesebbeket néha arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszítették Egy-egy kódex nem egyszerű lapokból (folio), hanem levélpárokból, bifoliumokból állt. Számos lap egymásba hajtogatásával, közepükön átvarrással egybeerősítve készültek az ívek. Minden középkori kézirat ilyen ívekből állt össze: egy kódex tehát olyan könyv, mely több kisebb összefűzésével alakult ki. Egy középkori ív általában nyolc lapból, vagyis négy bifolióból áll – ez a qvaternio. Előfordult a 6 (ternio), 10, 12, 16 és 24 lapos ív is Ha a szöveg terjedelme úgy kívánta, különböző terjedelmű íveket kötöttek egybe, illetve melléjük néhány foliót. Például a Képes Krónika pergamen törzsanyaga 75 f olio, mely kilenc qvatenióból és három folióból tevődik össze. Az ívek összeállításánál a szembenálló

oldalak megegyeznek: azaz pergamennél húsoldal mindig húsoldal felől, szőroldal mindig szőroldal felől következik, papír esetében pedig a vízjeles oldal vízjeles oldallal néz szembe. A kezdeti időkben nem volt sem tartalomjegyzék, sem oldalszámozás, nem voltak fejezetek, bekezdések, sem hasábok – az egész egyetlen folyamatos szövegnek tűnt. A szöveg kezdetét az incipit, végét az explicit szó jelölte. Az idézeteket sem különböztették meg A 12 századtól kezdték alkalmazni a fejezetekre, alfejezetekre, bekezdésekre, versekre és a hasábokra bontást. A kötés segítésére minden ív utolsó versojának jobb alsó sarkába írták a következő ív kezdő szavait – ez a reklamáns vagy őrszó. Később számokkal vagy betűkkel jelölték meg az oldalakat A foliálás esetén csak a f olio recto oldala kapott számot, a paginálásnál mindkét oldal – utóbbi a 13. századtól kezdett terjedni. Az esetleges idézés megkönnyítése

végett, egyes liturgikus kódexekben a több hasábra tördelve írt szöveg hasábjait, sőt, néha a sorokat is megszámozták. A felső margót az élőfejhez használták: ez vagy helyettesítette, vagy másolta a fejezetcímeket. A szélső margókon magyarázatokat, hivatkozásokat, utalásokat helyeztek el. Mindezekhez más-más írástípust használtak. A margón lévő jegyzetekhez tartozó rész kezdő szavait a főszövegben litterae nobiliores-szel emelték ki. A szöveget iniciáléval, lapszéldísszel, miniatúrával élénkítették Az első évezredben Európában szinte csak a kolostorok falai közt, a scriptoriumokban folyt kódexírás, -másolás, kivéve Bizáncot, ahol állami intézményekben is. A 12 századtól mind nagyobb lett az ezzel foglalkozó világi intézmények száma. Itáliától Németalföldig léteztek ilyen műhelyek, céhek. Emelkedett az igényes, művészi kódexek száma és színvonala Mindez több ember: a másoló scriptor, a szöveget

részekre tagoló, címeket kiemelő rubricator, a kódex aranyozását végző illuminátor, az iniciálékat festő miniator, a korrektor, a könyvkötő összehangolt munkájának eredménye volt