History | Books » Alekszandr Septulin - A marxizmus-leninizmus filozófiája

A marxizmus-leninizmus filozófiája - Alekszandr Septulin Tankönyv Harmadik kiadás Kossuth Könyvkiadó 1976 A mű eredeti címe: ФИЛОСОФИЯ МАРКСИЗМАЛЕНИНИЗМА Издательство политической литературы Москва 1970 Fordította: Csibra István Szerkesztette: Meruk Vilmos I. fejezet A filozófia és szerepe a társadalomban Mielőtt a marxista filozófiát kifejtenénk, tisztáznunk kell, mi a filozófia, miben különbözik a többi társadalmi tudatformától, milyen funkciókat kell betöltenie. 1. § A filozófia mint világnézet 1. A világnézet fogalma A filozófia a világra vonatkozó nézetek összessége. Ezzel azonban még nem mondtuk meg megkülönböztető sajátosságát. A társadalomban ugyanis a filozófiai nézeteken kívül sok más nézet is létezik Miben különböznek hát a filozófiai nézetek a nem filozófiaiaktól, például a természettudományosaktól? A konkrét természet- és

társadalomtudományok tartalma a valóság valamely külön területének, folyamatának törvényszerűségeit tükrözi. Például a fizika a testek helyváltoztatásával, a molekulák, az „elemi” részecskék mozgásával stb. összefüggő jelenségeket tanulmányozza; a biológia az élő természet jelenségeit; a közgazdaságtan az anyagi javak termelése, elosztása és fogyasztása során az emberek között kialakuló viszonyokat; a pedagógia az emberek nevelését és oktatását stb. A filozófiai nézetek viszont nem a valóság valamely területére, nem a világ egy valamely részére vonatkoznak, hanem az egész világot felölelik, a benne létező összes jelenségeket. A filozófia tehát arra hivatott, hogy kidolgozza az egész világra vonatkozó nézetek rendszerét, egységes értelmezését adja a világban végbemenő összes folyamatoknak, vagyis az emberek világnézete legyen. 2. A filozófia alapkérdése Materializmus és idealizmus A filozófia az

anyag és a tudat, a természet és a szellem viszonyának kérdését tanulmányozza, eldönti, hogy melyik az elsődleges és melyik a másodlagos. Az anyag és a tudat viszonyának kérdése alapvető a filozófiában E kérdés ilyen vagy olyan megoldása meghatározza az összes többi filozófiai kérdés vizsgálatát. Más tudományokban nem találkozunk semmi hasonlóval: azoknak ugyanis nem feladatuk az anyag és tudat viszonyának elemzése. Tárgyukat egyetlen síkban: a jelenségek tulajdonságai tanulmányozásának síkjában vizsgálják. Még a pszichikai jelenségekkel foglalkozó tudományok is az anyaginak és az eszmeinek a szembeállításától függetlenül vizsgálják tárgyukat. Attól függően, hogyan döntik el az anyag és a tudat viszonyának kérdését, a filozófusok két nagy táborra oszlanak, materialistákra és idealistákra. A materialisták úgy vélik, hogy az anyag elsődleges a tudathoz képest és minden létező alapját jelenti. A tudat

pedig másodlagos, az anyag megfelelő feltételek mellett megjelenő sajátossága. A materialisták közé tartozó Démokritosz ókori görög filozófus például úgy vélte, hogy az atomok alkotják a világ alapját; Spinoza, XVII. századi holland filozófus, a gondolkodást az anyag elidegeníthetetlen sajátosságának, attribútumának nyilvánította; Diderot, XVIII. századi francia filozófus, azt állította, hogy a természet a tudattól függetlenül létezik stb. A materialistákkal ellentétben, az idealisták a szellemit: a tudatot, a gondolkodást, az eszmét nyilvánítják elsődlegesnek, meghatározónak. Véleményük szerint az anyag a szelleminek, a tudatnak a származéka, létezési formája. Az idealisták egyetértenek abban, hogy a szellemi elv a világ alapja, ennek értelmezésében azonban eltérnek egymástól. Egyesek úgy vélik, hogy a szellemi elv, amely a világ valamennyi jelenségét meghatározza, az emberi tudat, érzetek, észleletek,

képzetek formájában, egyszóval, valamely szubjektív tevékenység formájában létezik. Ezeket szubjektív idealistáknak nevezzük Mások ezt a szellemit a senkihez nem tartozó, úgynevezett abszolút tudat, szellem, tiszta eszme stb. formájában tüntetik fel Ezek az objektív idealisták A szubjektív idealizmus képviselője például Fichte, XVIII. századi német filozófus, aki az embert környező valóságot a szubjektum alkotó tevékenysége, valamely „Én” öntudata következményének nyilvánította. Az objektív idealizmus képviselőjeként megemlíthetjük Platón ókori görög filozófust, aki szerint a reális, valóságos világot az ideális lényegek (ideák) alkotják, az érzéki dolgok pedig ezen ideák tökéletlen kópiái, amelyek úgy jönnek létre, hogy valamely idea egyesül a megformálatlan, nemlétben leledző anyaggal. 3. A filozófiai dualizmus A világ összes jelenségét az anyagból kiindulva magyarázó materialisták tanítása

és a létezőt a szellemi tevékenységből, a tudatból levezető idealisták tanítása egyaránt monista (a monizmus a görög monosz egy szóból származik), mert egységes meghatározó princípium, egységes alapelv a tanításaik alapja. Vannak azonban olyan filozófusok is, akik nem egy alapelvet, hanem kettőt anyagit és eszmeit tesznek meg a világ alapjává. Ez a két princípium nézetük szerint teljesen önállóan, egymástól függetlenül létezik Egyik az anyagi dolgok, a fizikai világ létrejöttét határozza meg, másik a szellemi világét. Ezt a tanítást dualistának nevezik (a latin duo kettő szóból). A dualista tanítás tipikus képviselője Descartes, XVII. századi francia filozófus Nézete szerint a valóság alapja két szubsztancia: az anyagi, amelynek attributuma a kiterjedés, és a szellemi, amelynek attributuma a gondolkodás. Ezek a szubsztanciák egymástól függetlenül létezve, az emberben egyesülnek, s a lélek, illetve a

test formájában jelennek meg. Descartes szerint azonban itt, az emberben is, jóllehet együtt, egymás mellett léteznek, teljesen önállóak és egyenjogúak maradnak. A két kiinduló, meghatározó princípiumot tételező dualisták saját, külön, önálló irányvonalra tartanak igényt a filozófiában, mondván, hogy az eltér mind a materializmus, mind az idealizmus irányvonalától. Ezt az önállóságot azonban nem sikerül megvalósítaniuk. A konkrét problémák vizsgálatánál kénytelenek hol a materializmus, hol az idealizmus álláspontjára helyezkedni. Ezért nézőpontjuk következetlen és ellentmondásos, mechanikusan egyesít magában összeegyeztethetetlen tételeket és elveket. 4. Harmadik út keresése a filozófiában Egyes filozófusok megpróbálnak tehát felülemelkedni a materializmusán és idealizmuson, harmadik utat találni a filozófiában. Ezek azonban végső soron idealistáknak bizonyulnak E kísérletek különösen a fejlett

kapitalizmus korára jellemzők. A győztes burzsoázia megértette, hogy a materialista világnézet veszélyes számára: ateista és forradalmi következtetésekre ad lehetőséget, amelyek a fennálló állapotok megváltoztatására irányulhatnak. Ernst Mach osztrák fizikus és filozófus tanítását is harmadikutas törekvés jellemzi. Mach bírálatnak veti alá a materialista nézeteket is és az idealista nézeteket is. Véleménye szerint mindkettő egyoldalú A világ alapja jelenti ki nem az anyag, nem a tudat, hanem a világ úgynevezett „neutrális elemei”, amelyek anyagként és szellemként is megjelenhetnek. Amikor egymással összefüggésben jelennek meg, az anyagi-fizikai világot, amikor az ember idegrendszerével lépnek kapcsolatba, az eszmei-pszichikai világot alkotják. Mach szerint a fizikai és a pszichikai világ szerves összefüggésben van egymással, ami lehetővé teszi a fizikai világ felépítését pszichikai jelenségekből, de kizárja a

pszichikai világ felépítésének lehetőségét fizikai jelenségekből. Valójában mindezen eszmefuttatásokban semmiféle harmadik út nincs a filozófia számára. Ha a „neutrális elemek” alapján arra a megállapításra jut valaki, hogy a fizikai világ létrehozható a pszichikaiból, a pszichikai jelenségek viszont nem jöhetnek létre a fizikaiak alapján, ez a megállapítás teljes mértékben az idealizmus keretei között marad, minthogy az adott esetben a pszichikai tudat a meghatározó. Hasonlóképpen próbálkozik harmadik utat találni a filozófiában Karl Jaspers, az ismert egzisztencialista (a latin existentia létezés szóból). Machhoz hasonlóan úgy véli, hogy a létező alapja nem az anyag, nem a tudat, hanem valami harmadik, ami ezt is, azt is magában foglalja. Ez a harmadik Jaspersnél a „mindentátfogó”, amely hol mint tiszta „létezés”, hol mint „természetfeletti”, hol mint „tudat”, hol mint „világ” stb. jelenik meg

De ha a „mindentátfogó” képes világként is, értelemként is, természetiként is, természetfelettiként is megnyilvánulni, akkor egyáltalán nem különbözik az istentől, akit a teológusok minden létező alapprincípiumának tekintenek. Így Jaspers nézetei semmiben sem különböznek az objektív idealisták nézeteitől, akik nyíltan a tudatot tartják minden létező teremtőjének. Azok mellett a filozófusok mellett, akik úgy akarnak felülemelkedni a materializmuson és az idealizmuson, hogy valami harmadikat keresnek az anyagon és a tudaton kívül, vannak olyan szerzők sőt irányzatok , akik, illetve amelyek e célt követve semmibe veszik a filozófia alapkérdését, értelmetlennek, álproblémának nyilvánítják azt. Ennek az álláspontnak a képviselői a modern pozitivisták (R Carnap, B Russell stb) A pozitivisták nézete szerint a filozófia nem képes megoldani azt a kérdést: mi az elsődleges, az anyag vagy a tudat, s éppen ezért nem is

kell foglalkozni ezzel a problémával. A filozófia alapvető feladata a tudományos adatok, a szavak és mondatok értelmi oldalának logikai elemzése. Valójában azonban annak a kérdésnek a megoldása nélkül, hogy mi az elsődleges, az anyag vagy a tudat, nem lehet eredményesen elemezni a tudományos adatokat, a szavak és mondatok értelmi oldalát, mivel ez az elemzés feltételezi annak tisztázását, hogy a tudományos adatok a valóság megfelelő oldalai és összefüggései visszatükröződésének eredményei-e, vagy pedig a tudat, a gondolkodás alkotó tevékenységének eredményei. A pozitivisták is ez utóbbi felé hajlanak Az érzékileg adott dolgok tartalmát, a szavak, mondatok értelmét nem a külvilágból vezetik le, hanem a tudat, a gondolkodás alkotó tevékenységéből, s ezáltal akarva-akaratlanul idealista álláspontra helyezkednek. Tehát a harmadik út keresése a filozófiában csak idealizmushoz vezethet. 5. Az idealizmus társadalmi és

ismeretelméleti gyökerei A környező valóságra vonatkozó idealista nézeteknek sokféle oka van. Egyesek közülük a társadalom gazdasági rendjében, az osztályok szociális helyzetében, szükségleteiben, mások a megismerésben, az emberek megismerő tevékenységében gyökereznek. Az idealizmus társadalmi gyökerei az emberek társadalmi életének azon tényezői, amelyek elősegítik a környező valóságra vonatkozó idealista nézetek kialakulását és elterjedését. Ezek közé tartozik mindenekelőtt egy olyan tény, mint a szellemi és a fizikai munka elkülönülése és ellentétessé válása. „Miután már az uralkodó gondolatokat elválasztották az uralkodó egyénektől írta Marx és Engels , és mindenekelőtt a termelési mód egy adott fokából eredő viszonyoktól, és ennek folytán létrejött az az eredmény, hogy a történelemben mindig gondolatok uralkodnak, akkor nagyon könnyű e különböző gondolatokból »a gondolatot«, az

eszmét stb. mint a történelemben uralkodót elvonatkoztatni és ezzel mindezeket az egyes gondolatokat és fogalmakat a magát a történelemben kifejtő fogalom »önmeghatározásaiként« felfogni.”1 MarxEngels Művei 3 köt Budapest 1960 47 old* Az idealizmus társadalmi gyökereihez tartozik az is, hogy a kizsákmányoló osztályoknak érdekük a filozófia alapkérdésének idealista megoldása és idealista nézetek terjesztése, amelyek elméletileg igazolják a vallást, s ezáltal elősegítik a dolgozók lelki-szellemi elnyomását, eltérítik őket a fennálló helyzet megváltoztatásáért való forradalmi harctól. Az idealizmus ismeretelméleti gyökerei a megismerés folyamatában található okok. A megismerés a valóság tükröződésének bonyolult, ellentmondásos folyamata az emberi tudatban. És ha a megismerés valamely mozzanatát eltúlozzák, megfosztják más mozzanataival, oldalaival és az anyaggal való összefüggésétől, abszolútummá

változtatják, akkor szükségképpen idealizmusba tévednek. Az idealizmus ismeretelméleti gyökere tehát a megismerési folyamat valamely oldalának vagy sajátosságának abszolutizálása, ami egyoldalú elképzeléshez s egyszersmind torzításhoz vezet. „Egyenesvonalúság és egyoldalúság, merevség és megcsontosodás, szubjektivizmus és szubjektív vakság írta Lenin voilá (íme) az idealizmus gnoszeológiai gyökerei.”2 Lenin Művei 38 köt Budapest 1961 351 old* Az érzéki megismerés formáira az érzetekre és észleletekre jellemző az, hogy az embertől, idegrendszerétől, pszichikai állapotától, egyéni tapasztalatától stb. függnek De ha eltúlozzuk ezt a függést, elfelejtjük, hogy az érzetek és az észleletek nemcsak az embertől függnek, hanem attól a tárgytól is, amely az ember érzékszerveire hat, hogy az érzékszervek e tárgy megfelelő oldalait tükrözik, szükségképpen szubjektivizmusba tévedünk: azt állítjuk, hogy az

érzetek és észleletek tartalmát a szubjektum (az ember), annak pszichikai élményei határozzák meg. Így pedig eljutunk az idealizmushoz, annak kijelentéséhez, hogy az érzetek és az észleletek alkotják minden létező alapját. Éppen ilyen formában propagálta az idealizmust Berkeley, Mach, Avenarius stb A környező valóság megismerése során az emberek feltárják azoknak a tárgyaknak és jelenségeknek közös sajátosságait, amelyekkel gyakorlati tevékenységükben találkoznak. Ennek alapján e sajátosságokról az emberekben először általános képzetek, majd pedig fogalmak alakulnak ki. A kialakult képzeteket és fogalmakat az egyik nemzedék átadja a másiknak, a fogalmakban tükröződő tartalom azonban állandóan változik. Az a benyomás támad, hogy a fogalmak állandóak, változatlanok, örökkévalók, a tárgyak viszont változékonyak, átmenetiek, ideiglenesek. Például, az „ember” fogalma a régmúltban alakult ki, kialakulásának

folyamara feledésbe merült, s úgy tűnhet, hogy ez a fogalom öröktől fogva létezik. Az egyes ember viszont nem örökkévaló, születik és meghal. A fogalmak viszonylagos állandóságának eltúlzása, a külvilág tárgyaival való összefüggésük tagadása (vagyis annak tagadása, aminek tükröződéseként létrejöttek) és önálló kiinduló valamivé változtatásuk szintén szükségképpen idealizmushoz vezet, annak elismeréséhez, hogy a fogalmak meghatározó szerepet töltenek be a dolgokhoz képest, hogy az utóbbiak az előbbiektől függnek. 2. § A filozófia módszertani szerepe A filozófia világnézeti funkciót tölt be, egységes értelmezését adja a világ jelenségeinek, s ezáltal segít az embernek tájékozódni mindennapi életében és tevékenységében. A filozófia társadalmi szerepe azonban nem redukálódik erre, hanem módszertani funkciót is hivatott betölteni. Ki kell dolgoznia a megismerés általános módszerét: azoknak a

kölcsönösen összefüggő elveknek vagy posztulátumoknak az összességét, amelyek a valóságban és a megismerésben feltárt általános törvények alapján nyernek megfogalmazást, s amelyek tulajdonképpen a társadalmi megismerés fejlődéstörténetéből levont következtetések. A filozófia történetében a megismerésnek két, homlokegyenest ellentétes filozófiai módszere ismeretes: a metafizikus és a dialektikus. A metafizikus módszer a XVIXVII. század természettudományában alakult ki Ebben az időszakban a természettudósok a fejlődő termelés igényeit tartották szem előtt, s a világ egyes oldalainak és sajátosságainak, a létezés konkrét formáinak tanulmányozását tűzték ki célul. Ennek során széttagolták a tárgyat egyes részeire, kiszakították a részeket természeti vagy történeti összefüggésükből, s „mindegyiküket magáért-valóan, mibenlétük, különös okaik és okozataik stb. szerint” vizsgálták3 MarxEngels

Művei 20 köt Budapest 1963 20 old* Így alakult ki az a tendencia, amely a világ tárgyait és jelenségeit összefüggésükből és kölcsönös függésükből kiszakítva, mozgásuktól és fejlődésüktől elvonatkoztatva vizsgálta, majd pedig kialakult a megismerés általános metafizikus módszere is. E módszer szerint a külvilág tárgyai és jelenségei elszigeteltek egymástól, nem függnek össze egymással, ellentmondásoktól mentesek, nem fejlődnek, örökké azonos minőségi állapotban vannak, vagyis változatlanok. Később, ahogyan a természettudomány a dolgok és sajátosságaik tanulmányozásáról a dolgokban lezajló folyamatok vizsgálatára tért át, kezdtek kialakulni a megismerés dialektikus módszerének elvei. E módszer abból indul ki, hogy a valóságban minden jelenség szervesen összefügg egymással és kölcsönösen függ egymástól, hogy minden jelenség belsőleg ellentmondásos, s a rá jellemző ellentétek harca folytán

szüntelenül változik és magasabb rendű minőségi állapotba megy át. A megismerés dialektikus módszere a valóság és a megismerés általános törvényeinek konklúziója. Ezért a metafizikus módszertől eltérően, amelynek elvei nem tükrözik a dolgok reális helyzetét, a dialektikus módszer az egyedül következetes tudományos (filozófiai) módszer, amely segíti a tudósokat megismerő tevékenységükben. 3. § A filozófia és az emberek gyakorlati tevékenysége A filozófia jelentős hatást gyakorol az emberi életre azzal, hogy tanulmányozza a valóság és a megismerés általános törvényeit, ezek alapján kidolgozza a világnézetet és a megismerés általános módszerét. Az emberek magatartása, a gyakorlati tevékenységükben követett elvek függnek általános nézeteiktől, azoktól a filozófiai eszméktől, amelyek tudatukat uralják. Azok például, akik az idealista világnézet hatalmába kerültek, egyéni életükben sokszor nagy

teret engednek az istennek vagy valaminő más természetfölötti erőknek. Inkább a sorsukra hagyatkoznak, mint az őket környező valóság változásait meghatározó törvények ismeretére. Ezzel szemben azok, akik elsajátították a marxista világnézetet, tevékenységükben a valóság objektív törvényeinek ismeretére támaszkodnak. Fő céljuk nem az, hogy a fennálló életfeltételekhez alkalmazkodjanak, miként a polgári idealista világnézetű emberek, hanem az, hogy ezeket a feltételeket szüntelenül tökéletesítsék, módosítsák. Emellett a filozófiának, nevezetesen a dialektikus materializmusnak a gyakorlattal való összefüggése más úton is megvalósul: a dialektikus materializmus módszertani funkciójának megvalósulása révén. A valóság általános törvényeinek tanulmányozása alapján a dialektikus materializmus megfogalmaz meghatározott elveket vagy posztulátumokat, amelyeket a gyakorlati tevékenységben valamely feladat

megoldásánál be kell tartani, más szóval, kidolgozza a cselekvés módszerét, a valóság forradalmi átalakításának módszerét. Ezért rendkívül fontos, hogy a történelmi alkotó tevékenységet végző, az új, a szocialista és a kommunista társadalmat építő emberek a marxista filozófia birtokában legyenek. Így jobban tájékozódnak a gyakorlatban felmerülő problémák megoldásában, megtalálják a konkrét feltételeknek legmegfelelőbb megoldási módokat. 4. § A filozófia tárgyának meghatározása Miután megvizsgáltuk a filozófia sajátos vonásait és funkcióit, meghatározhatjuk a tárgyát. A filozófia világnézet és megismerési módszer, amely az anyag és tudat viszonyára vonatkozó kérdés meghatározott megoldása alapján nyer kidolgozást. Ez a meghatározás bármely filozófiára, bármely filozófiai nézetre alkalmazható: materialistára és idealistára, dialektikusra és metafizikusra egyaránt. Ehelyütt azonban nem

kívánjuk meghatározni valamennyi filozófiai irányzat konkrét tárgyát. A mi feladatunk csupán a marxistaleninista filozófia tartalmának feltárása A marxistaleninista filozófia olyan tudomány, amely az anyag és a tudat összefüggésének törvényszerűségeit, a természet, a társadalom és a gondolkodás általános törvényeit tanulmányozza, kidolgozza a világnézetet, illetve a válóság megismerésének és átalakításának módszerét. 5. § A filozófia és a szaktudományok Hogyan viszonylik a filozófia a szaktudományokhoz? Egyes szerzők a filozófiát a „tudományok tudományának” tüntetik fel, amelynek minden tudományt egységes egésszé kell egyesítenie. Ilyen formán kell bekapcsolnia őket saját tartalmába, kimutatva mindegyikük sajátos helyét és elveit, amelyek meghatározzák tartalmukat és fejlődésük irányát. Ez a nézet uralkodott a filozófia fejlődésének Marx előtti időszakában Egyes polgári szerzők azonban a

dialektikus materializmus létrejötte után is ezt az álláspontot képviselik. Teljesen ellentétes nézetet fejtenek ki ezzel kapcsolatban a pozitivisták. Azt állítják, hogy a szaktudományoknak nincs szükségük filozófiára, hogy ezek a tudományok nagyon jól megvannak filozófia nélkül. Sőt a pozitivisták kijelentik, hogy a filozófiát meg kell semmisíteni, mivel az csak zavart okoz, zavarja a tudományos megismerés fejlődését, a filozófiai elveknek semmi sem felel meg a valóságban, a filozófia semmit nem tanulmányoz és nem is tanulmányozhat, nincs és nem is lehel semmiféle tudományos megismerési módszere stb. Ha mindez bizonyos mértékig érvényes is a polgári idealista filozófiára, amely az objektív valóság vizsgálatát tisztán a gondolkodásból származó ilyen vagy olyan princípiumok konstruálásával helyettesíti, semmi köze sincs a dialektikus materializmushoz. A dialektikus materializmusnak saját, csak rá jellemző tárgya

van, saját, tudományos megismerési módszere van. Eltérően a szaktudományoktól, amelyek a valóság valamely területére jellemző specifikus törvényeket tanulmányozzák, a dialektikus materializmus az általános törvényeket vizsgálja, amelyek az objektív világ valamennyi területén, valamennyi jelenségre érvényesek. Az általános törvények azonban nem a specifikus törvényektől elkülönülten, nem azok mellett, hanem azok révén jelennek meg, ez utóbbiak meghatározott oldalainak formájában. Ezért ahhoz, hogy feltárjunk valamely filozófiai törvényt, a szaktudományokhoz kell fordulnunk, elemeznünk kell az általuk feltárt specifikus törvényeket, s ki kell emelnünk belőlük azt, ami a valóság valamennyi területén ismétlődik, ami általános. Ennek következtében a filozófia szervesen összefügg a szaktudományokkal, az általuk feltárt tudományos adatokkal, ezekből az adatokból meríti tartalmát, s csak ezek általánosítása

alapján fejlődhet sikeresen. A szaktudományok szintén szorosan összefüggnek a filozófiával, a filozófiai kutatások eredményeivel. A filozófia, amikor a valóság általános törvényeit, az anyag és a tudat összefüggéseinek törvényszerűségeit tanulmányozza, kidolgozza ezen az alapon az ismeretelméletet és a logikát: a gondolkodás törvényeit és formáit, és egyszersmind a megismerés általános módszerét is. A szaktudományok pedig nem boldogulhatnak és nem fejlődhetnek sikeresen, ha nem használják fel a gondolkodás logikai formáit és törvényeit. De nem nélkülözhetik a megismerés általános módszerét sem. Sajátmaguk mindezt nem tudják kidolgozni, mivel nem a valóság általános törvényeit tanulmányozzák, holott ezeknek megfelelően alakul a gondolkodás folyamata, s ezek alapján nyernek megfogalmazást a megismerés dialektikus módszerének logikai törvényei és elvei. Tehát, a dialektikus materializmusnak és a

szaktudományoknak megvan a maguk specifikus kutatási területe, s épp ezért szerves összefüggésben vannak egymással, kölcsönösen függnek egymástól, s nem fejlődhetnek sikeresen egymás nélkül. 6. § A filozófia pártossága Osztálytársadalomban a filozófia mindig pártos. Amikor a filozófia kidolgozza az egész világra, az egész környező valóságra vonatkozó nézetek rendszerét, egyszersmind kifejezi és védi valamely osztály vagy társadalmi csoport érdekeit. Az osztályok és a társadalmi csoportok a filozófiai nézetek révén értelmezik elméletileg helyzetüket a társadalomban viszonyukat a környező valósághoz, a benne zajló folyamatokhoz. A filozófia mint valamely osztály világnézetének az alapja formálja ezen osztály gondolkodás- és cselekvésmódját, szükségleteit és eszményeit. A materializmus rendszerint a haladó osztályokkal függ össze, amelyeknek érdekük a történelmi haladás, az idealizmus viszont a reakciós

osztályokkal, amelyek a fennálló állapotokat védelmezik. A társadalom haladó rétegeinek érdekeit kifejező materializmus a tudományra támaszkodik, a tudomány adataival operál; ezzel szemben az idealizmus rendszerint a vallással függ össze, a vallás dogmáira támaszkodik, és a vallás szükségességét indokolja. Lenin kiemelte a polgári filozófia pártosságát és a teológiával való összefüggését, s ezt írta: „Ezek a professzorok igen értékes kémiai, történelmi, fizikai műveket tudnak írni, de ha filozófiáról van szó, egyetlen szavát sem szabad elhinni egyiküknek sem. Miért? Ugyanazon oknál fogva, amiért egyetlen szót sem szabad elhinni egyetlen közgazdaságtan-professzornak sem, ha a politikai gazdaságtan általános elméletéről van szó, ha a tények speciális kutatása terén mégoly kitűnő munkákat tudnak is alkotni. Mert a politikai gazdaságtan éppen olyan pártos tudomány a modern társadalomban, mint az

ismeretelmélet. A közgazdaságtan-professzorok nagyjában és egészében nem mások, mint a tőkésosztály tudós kiszolgálói, a filozófiaprofesszorok pedig a teológusok tudós kiszolgálói.”4 Lenin összes művei 18 köt Budapest 1964 322 old* II. fejezet A materializmus és az idealizmus harca a Marx előtti filozófiában 1. § A filozófia kialakulás A filozófia mint a világra vonatkozó nézetek rendszere, mint az emberek világnézete nem mindig létezett. Csak a társadalom fejlődésének meghatározott szakaszában alakult ki. Megjelenéséhez az emberi gondolkodás fejlődésének jelentős szintjére és kedvező társadalmi feltételekre volt szükség. A társadalom létezésének és fejlődésének kezdeti szakaszaiban a termelőerők nagyon alacsony szinten álltak, s az ember teljességgel a természettől függött, a természet elemi erőinek hatalmában volt; nem ismerte a jelenségek létrejöttét meghatározó valóságos okokat, s ezért

hajlamos volt arra, hogy lélekkel ruházza fel a jelenségeket, s úgy vélje, hogy természetfölötti erők és lények határozzák meg és teremtik őket. Így jelenik meg az isten létébe vetett hit, s vele együtt a vallás, a vallásos nézetek. Ilyen módon az általános világfelfogás első, kezdeti formája a vallásos világnézet volt, amely abból fakadt, hogy a vadember erőtlennek bizonyult a természettel vívott harcban, félt az élettevékenységét befolyásoló titokzatos elemi erőktől. Amikor a társadalom osztályokra, rabszolgákra és rabszolgatartókra tagozódott, a vallásos nézeteket már egy másik ok is kiváltotta és meghatározta, nevezetesen az, hogy az ember most már a spontán társadalmi erőktől is függött, melyek nem kevesebb bajt okoztak neki, mint a természet elemi erői. Egyszersmind a vallás a rabszolgatartó társadalomban a rabszolgatartók kezében a rabszolgák kizsákmányolásának igazolását és fenntartását szolgáló

eszközzé válik. Az osztályok kialakulásával megjelenik az osztályharc is, amely szükségképpen tükröződik az emberek szellemi életében, az osztályok és más társadalmi csoportok különböző társadalmi helyzetét kifejező különböző világnézetek harcában. A rabszolgatartó társadalomban, miután a szellemi munka elválik a fizikai munkától, s a rabszolgatartók monopóliumává lesz, az ideológiai, világnézeti harc főképpen az egyes rabszolgatartó csoportok, nevezetesen egyfelől a rabszolgatartó osztály haladó kézműves-kereskedő rétegei, másfelől a konzervatív nemzetségi, arisztokratikus csoportok között folyik, amelyek különböző helyet foglalnak el a társadalomban. A rabszolgatartók kézműves-kereskedő része igyekezett továbbfejleszteni a termelőerőket, a kereskedelmet, harcolt a rabszolgatartó állam demokratikus formáiért. A rabszolgatartó osztály arisztokratikus rétegei viszont gátolták ezt. A haladó társadalmi

csoportoknak a reakciós arisztokrácia ellen vívott harca meghatározta a kialakuló és fejlődésnek induló materialista világnézetet, amely szembekerült a rabszolgatartó arisztokrácia vallásos nézeteivel. A rabszolgatartók reakciós részének képviselői a materializmus ellen harcolva idealista koncepciókat dolgoztak ki, ily módon akarták megalapozni a vallást, s e koncepciókat akarták szembeállítani a világban zajló folyamatok materialista magyarázatával. Ily módon jelenik meg az idealizmus mint a kialakult materialista világnézet reakciója. A létrejött idealizmus és materializmus azután megkezdte állandó, soha nem szűnő harcát egymás ellen. A filozófia egész későbbi története nem más, mint e két filozófiai irányzatnak, a materializmusnak és az idealizmusnak a küzdelme. 2. § A materializmus és az idealizmus harca a rabszolgatartó társadalomban A világról szóló materialista tanítás gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza.

Egyiptomban és Babilóniában az i e. III évezred végén és a II évezred elején jelenik meg ez a tanítás Már ebben a korban fellelhetők okfejtések arról, hogy a víz a világ ősalapja, hogy belőle jöttek létre a dolgok és az élőlények. A nézetek többé-kevésbé teljes rendszerévé azonban csak az i. e I évezredben válik a materialista tanítás Így például Indiában az i. e VIIIVII században a világra vonatkozó nézetek teljesen kialakult materialista rendszereként jelent meg a lokajáta filozófiai tanítás (szó szerint azoknak az embereknek a nézetei, akik csak ezt a világot a loká-t ismerik el). A lokajáta iskola megalapítója Brihaszpati volt A lokajáta élesen bírálta a Védákban (szent iratokban) kifejtett és az akkori Indiában uralkodó vallási tanokat. Határozottan fellépett „mindenféle varázslás és babona” ellen, és a papok kitalálásának nyilvánította a lélek halhatatlanságának dogmáját, azt, hogy az ember

halála után a lelke tovább él a túlvilágon. A lokajáta tanítása szerint a földi életen kívül semmiféle más élet nincs és nem is lehetséges, s épp ezért az ember lelke a testével együtt meghal. Körülbelül az indiaival egyidőben alakult ki a materialista világnézet Kínában. Itt az i e IXVII században elterjedt egy tanítás, amely fellépett a vallás ellen, s azt hirdette, hogy a világ örökkévaló és tűzből, vízből, fából, földből és fémből áll. Minden dolog mondták ezek az első kínai materialisták ennek az öt elemnek a különböző kombinációja. A materialista világnézet a taoizmus filozófiájában fejlődött tovább, amely az i. e VI században jelent meg és megalapítója Lao-ce. Lao-ce hívei örökkévalónak, szüntelen mozgásban és változásban levőnek tekintették a világot. A taoisták szerint a mozgást, a tao, a természeti törvényszerűség irányítja és határozza meg (a tao utat, törvényt jelent;

ebből származik a „taoizmus” elnevezés). Az Indiában és Kínában az I. évezredben létrejött materialista irányzatok évszázadokon át harcoltak először a vallásos nézetek ellen, majd pedig az idealizmus, a vallás elméleti alapja ellen; e harc folyamán továbbfejlődtek, gazdagodtak. Az i. e VI századtól kezdve a filozófiai gondolkodás viharos fejlődésnek indult az ókori Görögországban A materialista világnézet itt is a vallás ellen vívott harcban alakult ki és a rabszolgatartó osztály haladó rétegeinek érdekeit tükrözte. Az ókori görög materialista filozófia megalapítói az úgynevezett milétoszi iskola képviselői voltak: Thalész (i. e kb 624547) Anaximandrosz (i e kb 610546), Anaximenész (i e kb 585525) Thalész tanítása szerint minden létező alapja a víz. Minden vízből jött létre, és végső soron minden vízzé válik. Anaximandrosz minden létező ősalapjának az „apeiron”-t tekintette, ezt a meghatározatlan

princípiumot, amely mozgás útján hozza létre a dolgokat és jelenségeket, olyan ellentéteket produkálva, mint a „nedves” és „száraz”, „hideg” és „meleg”. A létrejövő és bizonyos ideig létező dolgok és egész világok ugyanazon okok folytán (mozgás, ellentétes mozzanatok létrejötte) elpusztulnak, eltűnnek és ismét átalakulna apeironná. A világban ily módon Anaximandrosz tanítása szerint örök körforgás megy végbe, melynek során egyes dolgok létrejönnek az apeironból, mások eltűnnek, átalakulnak apeironná. A materialista vonalat folytatva Anaximandrosz, mint látjuk, kísérletet tesz arra, hogy dialektikusan, mozgásában mutassa be a világot. E mozgásban nála meghatározott szerepet játszik az egységesnek (az apeironnak) megkettőződése ellentétekre (ellentétes mozzanatokra). Az érzékileg adott dolgok természetére vonatkozóan hasonló álláspontot fejtett ki Anaximenész is. Nála minden létező ősalapja a

levegő, ennek mozgása határozza meg az egyes dolgok keletkezését és eltűnését. A levegő szüntelen mozgásban van, hol sűrűsödik, hol ritkul. Például, ritkulva tűzzé válik, sűrűsödve széllé, még jobban sűrűsödve felhővé, még jobban tömörülve földdé, végül pedig kővé. Az összes többi dolog, beleértve az istent is, az anyag e felsorolt állapotaiból jön létre. A reakciós, arisztokratikus csoportok szembefordultak a rabszolgatartó osztály haladó rétegeinek érdekeit kifejező és védelmező első ókori görög materialistákkal és először a világ keletkezéséről és lényegéről szóló vallásos dogmákat, majd pedig az idealista filozófiát állították velük szembe. Az ókori görög idealizmus első formája a püthagoreizmus volt, melynek megalapítója Püthagorasz ókori görög filozófus és matematikus (i. e kb 580500) A püthagoreusok tanítása szerint a dolgokat meghatározó alapelemek a mennyiségi viszonyok, a

számok, amelyek meghatározzák a dolgok természetét és a dolgok lényegét képezik. A számoktól függ az egész világmindenség is, amely a püthagoreusok állítása szerint nem más, mint a számok harmóniája. A püthagoreusok tanításuk kifejtése során bírálták a milétoszi iskola materialista filozófiáját, a materializmus azonban egyre nagyobb népszerűségnek örvendett és gyorsan gerjedt. A világról szóló materialista tanítás fejlődéséhez jelentősen hozzájárult az epheszoszi Hérakleitosz ókori görög filozófus (i. e kb 530470) Hérakleitosz tanítása szerint a világ ősprincípiuma a tűz, amely meghatározza a dolgok keletkezését és elmúlását. Minden a tűzből származik mondta Hérakleitosz , és végső soron minden tűzzé alakul át. A tűz Hérakleitosz szerint hasonlít az aranyhoz, amely mindenre kicserélhető, s amelyre mindent cserélhetnek. A világot Hérakleitosz tanítása szerint senki sem hozta létre, hanem

öröktől fogva létezik, függetlenül minden természetfölötti erőtől. Az egységes világot írta Hérakleitosz nem hozta létre se isten, se ember, volt, van és lesz, mindig örökké élő tűz, amely fellobban mérték szerint és kialszik mérték szerint. Hérakleitosz, amikor kifejtette, hogy a tűz a világ anyagi ősalapja, hangsúlyozta azt a gondolatot, hogy a világ állandó mozgásban, változásban van, hogy az ellentmondás a mozgás forrása, s hogy az ellentétek átcsaphatnak egymásba. Ezáltal számos dialektikus elvet fogalmazott meg, amelyek így vagy úgy a dolgok valóságos állását tükrözik, jóllehet nem támaszkodnak tudományos ismeretekre. Hérakleitosz ezt írta: „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” (mivel mire ismét belépsz, a folyó feltétlenül megváltozik); „Egy és ugyanaz bennünk az élő és a holt, az éber és az alvó, a fiatal és az öreg. Hiszen ez megváltozván az, s viszont az megváltozván ez”; „A

hideg felmelegszik, a meleg kihűl, a nedves kiszárad, a száraz megnedvesedik.” Az ókori görög filozófia materialista vonalának továbbfejlődése Démokritosz tanításához kapcsolódik (i. e V. század), aki kifejtette a világ felépítésének atomisztikus elméletét E szerint az elmélet szerint a világ ősprincípiumát végtelen számú atom és az űr alkotják, amelyben az atomok mozognak. Az űrben mozogva az atomok egymáshoz kapcsolódnak és létrehozzák a különböző testeket. Minden létező atomokból áll Az ember lelke maga is meghatározott atomok kombinációja. Démokritosz lélekről szóló tanítását a phütagoreusok ellen irányította, akik azt állították, hogy a lélek halhatatlan. Démokritosz szerint a lélek a szervezet pusztulásával együtt elpusztul. A szervezet pusztulása azt jelenti, hogy széthullik alkotóelemeire, atomokra, így tehát a lelket alkotó atomok ugyancsak széthullanak. Az atomista elméletet később Epikurosz

ókori görög filozófus (i. e IVIII század) és Titus Lucretius Carus római filozófus (i. e, I század) fejlesztette tovább Démokritosz atomista elmélete és más filozófusok, s főként Hérakleitosz materialista nézetei ellen Platón (i. e. 427347) ókori görög idealista filozófus lépett fel, aki a reakciós rabszolgatartó arisztokrácia érdekeit fejezte ki. A platóni tanítás alapja az az elv, hogy a létező egyrészt valóságos világra (amelyet az általános ideák, az „ideális lényegek” alkotják), másrészt nem reális világra oszlik (ide tartoznak az egyes érzékileg adott dolgok, amelyek csupán visszfényét, árnyékát alkotják a valóságos világnak, az ideák világának). Az érzéki dolgok világa (a nem reális világ) és az ideák világa (a reális világ) közötti viszony érzékeltetésére Platón a következő példát hozza: Képzeljünk el egy embert, aki egy sötét barlangban ül, s egy oszlophoz van kötözve, mégpedig

úgy, hogy mindig háttal van a barlang bejáratának, ahonnan az fényt kap, s ezért nem láthatja, mi történik a barlangon kívül. Amikor a barlang bejárata előtt emberek haladnak el, a bejárattal szemben levő barlangfalon megjelennek az elhaladó emberek és az általuk vitt tárgyak árnyai. A barlangban ülő ember csak ezeket az árnyakat látja, s a valóságos világnak véli őket, holott csupán annak tökéletlen képmásai. Nos hát, az érzéki dolgok az érzéki világ hasonló képmásai, helyesebben árnyai az ideák világának. Mi pedig mondja Platón a barlangba zárt fogoly helyzetében vagyunk: valóságosnak véljük a dolgok e világát, holott az csupán árnyéka a szemünk elől elrejtett reális világnak: az ideák világának. Az ideák világa Platón tanítása szerint egységes egésszé egyesül a „legfőbb jó” ideájával, s öröktől fogva létezik; az egyes dolgok, jelenségek viszont mulandóak, átmenetiek: az amorf,

meghatározatlan létből (anyagból) jönnek létre, annak eredményeként, hogy valamely idea egyesül velük, s nyomban megszűnnek, amint ez az idea elhagyja a dolgot, amelyet alkotott. Platón tanítása szerint tehát a valóságos dolgokat és jelenségeket az ideák teremtik meg, hozzák létre, amelyek végső soron az istentől származnak. Platón filozófiájának reakciós volta, a vallással való összefüggése nyilvánvaló. A platóni ideatan meggyőző bírálatát adta Arisztotelész, akinek tanítása az ókori görög filozófia fejlődésének csúcsát alkotja. Arisztotelész (i e 384322) filozófiájában egyesítette és alkotóan feldolgozta mindazt, amit a korábbi gondolkodók létrehoztak. Művei felölelik a valóság valamennyi oldalát: a természetet, az emberi társadalmat és a megismerést. Bírálta Platón filozófiai nézeteit, s különösen azt a tételét, hogy az ideák elsődlegesek az érzéki dolgokhoz képest, hogy az ideák önállóan

léteznek, és kimutatta, hogy a dolgokon kívül és tőlük függetlenül semmiféle általános ideák nem léteznek. Mindaz, ami valóságos, az egyes dolgokban nyilvánul meg. Ami pedig az általános eszméket, ideákat illeti, azok az ember tudatában jönnek létre a megismerés folyamán, annak megfelelően, ahogyan az ember az ismétlődővel találkozik és tudatosítja azt. Arisztotelész filozófiai nézeteiben a materializmus és az idealizmus között ingadozik. Szerinte minden dolog alapja az első anyag. Erre az jellemző, hogy meghatározatlan, formátlan, vagyis lényegében csupán lehetőség a létezésre. Ez a lehetőség csak akkor válik valóságos érzéki dologgá, ha az anyag egyesül valamely formával (Arisztotelész terminológiája szerint), amelytől meghatározottságát nyeri. Jóllehet Arisztotelész e nézete alapjában véve materialista, mégis súlyos fogyatékosságokat tartalmaz. Először is, Arisztotelész az ősanyagot elszakítja a

mozgástól, az első anyag nála meghatározatlan, amorf tömeg, amelybe kívülről, a forma által kerül be a mozgás. Másodszor, a tevékeny elem, a forma, amely az anyag megváltozásához, meghatározatlan állapotából meghatározott állapotba való átmenetéhez, majd pedig az egyik állapotból a másikba való átmenetéhez vezet, végső soron az első mozgatónak tekintett istentől ered. Mindez azt mutatja, hogy Arisztotelész tanítása következetlen, hogy nézeteire a dialektika elemei és a materialista tendenciák mellett metafizikus és idealista tendenciák is jellemzők. Arisztotelész után, a rabszolgatartó állam válsága következtében az ókori görög filozófia hanyatlásnak indul. Fő tendencia a materializmusról az idealizmusra és a misztikára való áttérés. Az idealista nézetek újjáéledése és elterjedése különösen intenzívvé válik a római rabszolgatartó társadalom felbomlásának időszakában. Ezek a nézetek ebben a korban

közvetlenül összekapcsolódnak a vallással, s főként a kialakuló kereszténységgel, amely az európai feudalizmus korában ideológiává válik. 3. § A materializmus és az idealizmus harca a középkori filozófiában A középkorban osztatlan uralomra tesz szert az egyházi ideológia, áthatja és maga alá rendeli a társadalom szellemi életének valamennyi szféráját. Ez rányomja bélyegét a filozófiai gondolkodás fejlődésére is, a filozófia objektíve és hivatalosan a teológia szolgálóleányává (ancilla teologiae) válik. Arra hivatott, hogy igazolja, megalapozza az egyházi dogmákat, bebizonyítsa igazságukat és megdönthetetlenségüket. Éppen ezért minden filozófiai probléma szükségképpen vallásos színezetet nyer. A középkori filozófia különösen nagy figyelmet szentelt annak, hogy mi a viszony az általános eszmék, az úgynevezett univerzáliák és az egyes dolgok, az érzéki világ között. Az egész középkorban

elkeseredett viták folytak e probléma körül. A filozófia alapkérdésének megoldása, a materializmus és idealizmus harca ebben az időszakban szervesen összefüggött az egyes és az általános, az egyes dolgok és az általános eszmék közti viszony eldöntésével. Az idealisták azt állították, hogy az általános az egyes dolgoktól függetlenül, már azok előtt létezik, és az istennel függ össze. Sőt, maga az isten az általános lényege minden létezőnek Ami viszont az egyes egyedi dolgokat illeti, azokat végső soron az isten teremtette. Ennek az álláspontnak a híveit realistáknak nevezték, amennyiben az univerzáliák reális létezését vallották és bizonyították. A materialista tendencia képviselői éppen az ellenkezőjét állították. Kijelentették, hogy az általános (az univerzáliák) nem létezhet reálisan, s még kevésbé létezhet az egyes előtt. Csak az egyes dolgok léteznek reálisan. Az általános pedig nézetük szerint

csupán elnevezés, amely semmit sem tükröz, s ezért nincs is jelen a valóságban. Ennek az álláspontnak a híveit nominalistáknak nevezték, mert tagadták az általános reális létezését, s csupán névnek (nomen) nyilvánították az általánost. Az idealista világnézet példájaként említhető Canterburyi Anselm középkori filozófus tanítása (10331109). Nézetei szerint létezik az örök, egyetlen, megváltozhatatlan isten, aki mindenütt jelenlevő általános lényegként jelenik meg önmagában és önmagáért. Mindaz, ami az istenen kívül létezik, az istentől nyeri eredetét Az isteni princípium örök és megváltozhatatlan. A dolgok megjelenése isteni teremtésükkel függ össze A teremtés pillanatában az isten először elgondolja a dolgokat, s gondolatai előképekké válnak, amelyek alapján azután létrejönnek a dolgok. Az isten itt a művész szeredében lép fel, aki az elgondolása szerint alkotja meg műveit A dolgok ideális léte az

isteni értelemben örök, reális léte (istenen kívüli léte) viszont átmeneti, mulandó jellegű. Létrendszeréből kiindulva Anselm azt állította, hogy az univerzáliáknak az egyes dolgok előtt kell létezniük. Az egyes anyagi dolgok másodlagosak, mivel az eszmék és végső soron az isten által jönnek létre. Ez ellen az álláspont ellen határozottan fellépett Johannes Roscelinus középkori nominalista filozófus (kb. 10501112). Tanítása szerint az általános nemcsak nem előzi meg az érzéki dolgokat, nemcsak nem határozza meg őket, hanem egyáltalán nem is létezik. Az általános eszmék Roscelinus szerint csak szavak, nevek, amellyel az ember felruházza az egyes dolgokat. Reálisan csak az egyes dolgok léteznek Az általános létezését tagadva Roscelinus cáfolni igyekezett az egyháznak az egy istenről és a szentháromságról szóló tanítását. Szerinte nem lehetséges olyan helyzet, hogy létezzék az isten is és a három személy az

atya, a fiú és a szentlélek is, akik révén az isten állítólag megjelenik. Ha létezik ez a három személy, akkor három önálló istennek kell léteznie, nem pedig egynek. Roscelinusnak ezt a megállapítását az egyház felháborodva fogadta és elítélte, mert ellentmondott a vallási tanításnak. Aquinói Tamás itáliai teológus és filozófus (12251274) megpróbálta leküzdeni a nominalistákra és a realistákra jellemző szélsőségeket az egyes és az általános viszonyának megítélésében. Minden létező ősokának Aquinói Tamás az istent tartotta, aki abszolút tökéletes szellemi lény. Az isten általános eszmék formájában mindent magában foglal, ami csak létezik a világon. Ezeknek az eszméknek a mintájára hozta létre az anyagi dolgokat. Tehát Aquinói Tamás egyetért a realistákkal abban, hogy az általános eszmék isteni értelemben megelőzik az egyes dolgokat. Egyszersmind azonban megpróbálja igazolni a nominalistákat is,

kijelentve, hogy ha azokról az általános eszmékről beszélünk, amelyek nem az isteni, hanem az emberi értelemben vannak jelen, azok nem létezhetnek a dolgok előtt, nem szülhetik a dolgokat, hanem maga az ember által jönnek létre a külvilág megismerése folyamán. Aquinói Tamás megpróbálta elméletileg megindokolni azt, hogy a filozófiának a szolgáló szerepét kell betöltenie a teológiához való viszonyában. Véleménye szerint a filozófia ugyanazt a feladatot látja el, mint a teológia, vagyis megalapozza az egyházi dogmákat, csak más módon. A teológia közvetlenül az istentől indul el e dogmák felé, a filozófia viszont az isten teremtményeitől (az anyagi dolgoktól) indul el feléjük. Aquinói Tamás tanítása korunkban sok nyugati országban újjászületik és széles körben terjed a neotomizmus formájában. A neotomizmus azt tekinti fő feladatának, hogy a filozófiát és a szaktudományokat összebékítse a vallással, a

teológiával, és ezek szolgálójává tegye őket. 4. § A XVII-XVIII századi materializmus harca a vallás és az idealizmus ellen A középkort, amelyben osztatlanul uralkodott a vallási dogmák keretében mozgó terméketlen skolasztika, felváltotta az új kor, a reneszánsz kora. A tőkés termelési viszonyok kialakulásával és fejlődésével aktivizálódott a termelés, kialakult és fejlődésnek indult az ipar és a kereskedelem. Mindehhez konkrét ismereteket kell szerezni a világ jelenségeinek fejlődését és funkcionálását meghatározó törvényekről. Ily módon szükségessé válik a természet tanulmányozása és megismerése. Az emberi értelem a természet felé, az emberek anyagi tevékenysége felé fordul. Ez a tendencia szükségképpen rányomja bélyegét a filozófiára, annak fejlődésére A filozófiát tudománynak nyilvánítják, amelynek az a feladata, hogy a gyakorlati életben segítséget nyújtó, az anyagi értékek

létrehozását irányító igazságokat állapítson meg. A középkori filozófia általános tételeit és módszereit téveseknek nyilvánítják. Új kutatási és megismerési módszereket javasolnak. E tendencia megalapozójának Francis Bacont (15611625) tartják a filozófiatörténetben. Bacon mindenekelőtt élesen bírálta az idealista filozófiát, az ókortól kezdve a középkorig. Bírálata kétoldalú volt. Először is szemére vetette az idealistáknak, hogy összekeverték az istenit és az emberit, s odáig jutottak, hogy filozófiai tanaikat a szentírás könyveire kezdték alapozni. Bacon tanítása szerint a tudományoknak és a filozófiának kutatásaikban meghatározott módszerhez kell igazodniuk és a gyakorlatra kell támaszkodniuk, ezzel szemben a teológia csupán a hitre támaszkodik. Ebből következik: a teológiát és a filozófiát nem lehet összekapcsolni, egymás dolgaiba nem avatkozhatnak. Másodszor, bírálta az idealistákat, különösen

a skolasztikusokat okfejtéseik spekulatív jellege, tételeik tartalmatlansága, tanításaik terméketlensége miatt. Bacon, amikor kijelentette, hogy a megismerés folyamán a tapasztalatra kell támaszkodni, azt a célt tűzte maga elé, hogy megszabadítsa az emberek tudatát az összes lehetséges előítéletektől, amelyek nagy akadályt alkottak az igazságmegismerésének útján, letérítették az embert a helyes útról és dezorientálták. Minden dolog alapját Bacon szerint az elemi „naturák” képezik, amelyeket a formák határoznak meg. A formák száma korlátozott, de a legkülönbözőbb kombinációkká egyesülhetnek, s ezek alkotják a világban létező jelenségek egész változatosságát. Az anyagi világnak Bacon tanítása szerint nincs kezdete se vége, öröktől fogva és örökké létezik. Semmiből nem keletkezik semmi írta Semmi meg nem semmisül Az anyag egész mennyisége vagy összege állandó marad, sem nem növekszik, sem nem csökken.

1 Lásd Morus, Bacon, Hobbes, Locke Budapest 1954. 8081 old* Az örökké létező anyag egyik alapvető sajátosságának Bacon a mozgást nyilvánította, bár formáinak számát 19-re korlátozta, ami kétségkívül tanításának fogyatékossága. A metafizikus szemlélet jellemző Bacon megismerési módszerére is. Nézete szerint a megismerés folyamán a tárgyat egyes oldalaira, minőségeire (naturáira) kell bontani, minden egyes minőség pedig tovább bontandó még egyszerűbb minőségekre (naturákra). És így kell tenni mindaddig, amíg nem találtuk meg a legegyszerűbb naturákat. Ezután fel kell tárnunk azokat a törvényeket vagy formákat, amelyek ezeknek a legegyszerűbb naturáknak a lényegét meghatározzák, s meg kell néznünk, miképpen egyesülnek ezek valamely dologban. Ennek eredményeképpen ismerjük meg Bacon szerint a környező világ minden dolgát. Bacon nem értette meg, hogy a tárgyak nem mechanikus kombinációi bizonyos állandó

minőségeknek, hanem szerves egészet alkotnak, amelyben a minőségek, az egyes oldalak, kölcsönösen összefüggnek egymással és átcsapnak egymásba. Éppen ezért a dolgot nem lehet megismerni az egyes oldalairól szerzett információk mechanikus egyesítése révén. A tanításaira jellemző számos fogyatékosság ellenére Bacon nagy lépést tett előre a filozófiai gondolkodás fejlődésében, tanítása a filozófiai materializmus új formájának kialakulását jelzi. Bacon materialista tanításának továbbfejlesztését Thomas Hobbes angol polgári filozófus (15881679) nézeteiben találjuk meg. Hobbes, Marx szavai szerint, Bacon tanításának rendszerezője volt Ő tette Bacon nézeteit pregnánsan mechanisztikussá. A természet (az anyag) nála elvesztette minőségeinek változatosságát, amelyet Bacon tulajdonított neki. A természet, Hobbes tanítása szerint, a testek összességét jelenti, amelyeknek csupán két alapvető tulajdonságuk van: a

kiterjedés és a forma. Hasonló történt Hobbesnál a mozgással is A mozgásformák egész változatosságát egyetlen formára, a mechanikai formára vezette vissza. Mozgáson a testek térbeli helyváltoztatását értette. A megismerést Hobbes egyes gondolatok összeadásaként és kivonásaként képzelte el. Tanítása szerint a megismerés egyetlen tudományos módszere a matematikai módszer lehet, amely olyan matematikai műveletekre támaszkodik, mint az összeadás és a kivonás. Materialista tanításának kidolgozása során Hobbes harcolt a vallás ellen és tanításából ateista következtetéseket vont le. Úgy vélte, hogy a vallás azért jön létre, mert az emberek műveletlenek, és mert felnek az ismeretlen jövőtől. A vallásnak semmi köze sincs a tudományhoz, mindamellett Hobbes tanítása szerint szükség van rá, mert elősegíti az emberek fegyelmezését. A XVII. századi angol polgárság képviselőihez, Baconhoz és Hobbeshoz hasonlóan,

Franciaországban új megismerési módszer alapjait rakta le René Descartes (15961650). Descartes materialista képet rajzolt a világról. Tanítása szerint a természet elemi anyagi részecskékből áll, amelyek nagyságukat, formájukat és mozgásuk irányát tekintve különböznek egymástól. A testek szükségszerű változatossága Descartes szerint az isten közbeavatkozása nélkül, természeti úton a három különböző őselem-fajtából jött létre, amelyekből a végtelen világmindenség eredetileg összetevődött: tűzneműekből, légneműekből és földneműekből. Mindezen elemek mozgásban voltak és örvényt képeztek. Az első elem-fajta örvénylő mozgása során jött létre a Nap és a csillagok; a második elem-fajta ugyanilyen mozgása során az égbolt; s a harmadik elem-fajta mozgása eredményezte a földet és a többi bolygót. Ez a naiv, de természetére nézve materialista tanítás a naprendszer keletkezéséről a maga idejében haladó

volt és az ellen a vallási dogma ellen irányult, mely szerint a világot az isten teremtette hat nap alatt. Descartes a világra vonatkozó nézeteinek kidolgozása során, a középkori skolasztikával ellentétben, a tudományra támaszkodott. Ebben az időszakban azonban csak a mechanika és a matematika fejlődött jelentősen Mindez szükségképpen rányomta bélyegét Descartes tanítására, jelentős mértékben meghatározva annak mechanikus jellegét. Descartes Hobbeshoz hasonlóan megfosztotta az anyagot minőségi sokféleségétől és lényegében a puszta mennyiségre redukálta az anyagot. Például nem látott minőségi különbséget az élő organizmusok és az élettelen természet tárgyai között. Elképzelése szerint az állatok egyszerű gépek S ugyanilyen gép Descartes szerint, az ember is. Ugyanúgy, mint Hobbesnál, Descartes-nál is egyetlen formára, a testek térbeli helyváltoztatására redukálódott az anyag mozgásformáinak sokfélesége.

Descartes nem volt következetes materialista. Materialista álláspontja csak ott érvényesül, ahol a természet valamely jelenségét érintette. Amint áttért a lét és a megismerés alapelveinek vizsgálatára, hűtlenné vált a materializmushoz, s abból kiindulva oldotta meg a filozófiai problémákat, hogy elismerte az istent, s a lelket tekintette a lét egyetlen alapjának. Kijelentette például, hogy az isten, az ő mindenhatósága teremtette az anyagot a mozgással és a nyugalommal együtt,2 Lásd Descartes Válogatott filozófiai művei. Budapest 1961 231skk old* hogy a világban két független szubsztancia létezik: a szellemi és az anyagi. Mindez dualista jellegűvé tette Descartes filozófiai nézeteit, eltérően Bacontól és Hobbestől, akiknek nézetei monisták voltak. A XVII. századi angol materialistákkal ellentétben, akik a megismerés elméletének és módszerének kidolgozása során a tapasztalatból, az érzékileg adottból indultak ki,

Descartes e kérdéseket illetően a tiszta észből indul ki, mert úgy vélte, hogy a tapasztalat nem tölt be lényeges szerepet a megismerés folyamatában, hogy a megismerésben csak az észre kell támaszkodni, az ész velünk született elveiből, eszméiből kell kiindulni. Descartes filozófiai tanításának néhány fogyatékosságát (egyebek közt dualizmusát) leküzdötte Benedictus Spinoza (16321677) holland materialista filozófus. Tanítása szerint a világ egységes jellegű, és a szubsztancia a természet. Ami a gondolkodást illeti, az csupán egyik attributuma (alapvető sajátossága) az anyagnak, más attribútumai, többek között a kiterjedés mellett. A természet öröktől fogva létezik, senki soha nem teremtette Örök és végtelen létezésének oka önmagában van. Az örök természet (szubsztancia) a modusai (tulajdonságai, állapotai) révén nyilvánul meg, s ilyen modusa megszámlálhatatlanul sok van. Egyik ilyen modus a mozgás is, amely a

többitől eltérően nem véges, hanem végtelen, vagyis jellemző a szubsztancia valamennyi állapotára. Spinoza a világot önmaga okának (causa sui) nyilvánítja, s ezáltal kiküszöböli az istent mint a világmindenség teremtőjét, feloldja az istent a természetben. Spinoza szerint a vallás azért alakul ki, mert az emberek tudatlanok és félnek az ismeretlen jövőtől. A vallás írja „nem egyéb, mint a képzelet szüleménye, a szomorú és félénk lelkület káprázata”.3 Spinoza Válogatott művei. Budapest 1953 111 old* A Spinoza által kifejtett elméletnek, éppúgy, mint elődei materialista tanításának, számos fogyatékossága van, amelyek a metafizikus materializmusra jellemzők. Spinoza az összes létező mozgásformát egyre, a testek térbeli helyváltoztatására redukálta, s ráadásul úgy vélte, hogy a mozgás nem attributuma az anyagnak, hanem csupán az anyag végső állapotának sajátossága. Nem tudta kielégítően megoldani a

szenzuális (érzéki) és a racionális (ész-) megismerés viszonyának kérdését, nem látta ebben a tapasztalat, a gyakorlat jelentőségét. Végül, hülozoista volt, úgy vélte, hogy a tudat a természet egyetemes sajátossága, vagyis nemcsak az embernek van tudata, hanem az állatoknak, sőt az élettelen természet tárgyainak is. A vizsgált materialista elméletek a történetileg haladó XVII. századi polgárság érdekeit fejezték ki A XVII századi materializmus annak a polgárságnak a világnézete volt, amely a feudalizmus ellen a társadalom politikai hegemóniájáért harcolt. Amint a polgárság hatalomra jutott és megteremtette diktatúráját, nyomban eltért a materializmustól és az idealizmus felé hajlott. Az idealizmus pedig a vallás „elméleti” alapja, és a polgárság most ezzel vértezte fel magát, ezt használta fel a szellemi elnyomás egyik eszközeként, illetve saját uralmának igazolására és megalapozására. A polgárság

Angliában a XVII. század végén ragadta magához a hatalmat Ezért nem véletlen, hogy a XVIII század elején Angliában idealista rendszerek alakulnak ki, amelyek a materializmus ellen irányulnak és védelmükbe veszik a vallást. Az egyik legelső és legfontosabb volt közülük George Berkeley (16841753) anglikán püspök szubjektív idealista filozófiája. Berkeley tanítása szerint az embernek csak egyes különálló dolgokkal és jelenségekkel van dolga, amelyeket az összes lehetséges érzetek meghatározott forma, meghatározott szín, íz, szag stb. különböző összességeiként észlel. Ha elvetjük ezeket az érzeteket elmélkedik Berkeley , velük együtt eltűnik a tárgy is. Tehát vonja le a következtetést csak az érzetek léteznek valóságosan Kívülük, felettük, mögöttük nincs és nem is lehet semmi. Ezt írja: „Látom e cseresznyét, érzem, ízlelem: és biztos vagyok, hogy a semmit nem lehet látni, érezni, ízlelni, tehát ez

reális. Tedd félre a puhaság, nedvesség, vörösség, csípősség érzetét, akkor félretetted a cseresznyét, mert az nem az érzetektől különálló valami. Egy cseresznye, mondom, semmi más, mint érzéki benyomások vagy különböző érzékekkel észrevett ideák halmaza; egy dologgá egyesíti (vagy egy névvel látja el) az elme .”4 Berkeley: Három párbeszéd Hylas és Philonous közt Budapest 1909 91 old* És ha ez így van, ha csak az egyes dolgok léteznek, amelyek az ember érzetkomplexumai, akkor az anyag elmélkedik tovább Berkeley egyszerűen a materialisták kitalálása. A valóságban nincs anyag Berkeley szerint az anyagot a materialisták azért találták ki, hogy mindenféle ateista rendszereket konstruáljanak és harcoljanak a vallás ellen. Ha pedig nincs anyag, ha az anyag puszta szólam, merő kitalálás, akkor maga a materializmus is meg van cáfolva, mivel tanításában az anyag vezető helyet foglal el, kiinduló princípium. Így

próbálta Berkeley megcáfolni a materializmust, s pusztán az érzetekre támaszkodva megalapozni az idealista világrendszert. De ha csupán az ember érzetei léteznek, s mindaz, ami az embert körülveszi, csupán az ember érzetkomplexuma, akkor számára a többi ember sem valóságos lény, hanem egyszerű érzetkomplexum; és akkor a szubjektum halálával meg kell szűnnie az egész világnak. Márpedig egyetlen józanul gondolkodó ember sem kételkedik abban, hogy a körülötte levő emberek valóságosan léteznek, s abban, hogy az egyes ember halálával nem szűnik meg az egész világ. Mi hát az igazság? Nem mondanak-e ellent Berkeley fejtegetései az elemi józan észnek, amelyre támaszkodni próbál? Ha Berkeley következetes lenne eszmefuttatásaiban, szükségképpen erre a következtetésre és ellentmondásra kellene jutnia; de ő hűtlen lesz saját, egyszer elfogadott elvéhez, s kijelenti, hogy ha nincs jelen ember, aki észlelné ezt vagy azt a dolgot, a

dolog akkor sem tűnik el, mivel szüntelenül észleli az isten. És különben is: az emberek minden érzete az istentől származik, annak köszönhető, hogy az isten hat az ember lelkére. Ily módon Berkeley a szubjektív idealizmus álláspontjáról áttér az objektív idealizmus álláspontjára, s közvetlenül, nyíltan védi a vallást, az isten létét, amely nála, éppúgy, mint elődeinél, a középkori idealistáknál, minden létező teremtőjeként lép fel. Berkeleynek és a többi idealistának az a törekvése, hogy megakadályozzák a materialista nézetek fejlődését és terjedését, nem járt komoly sikerrel. A materializmus továbbfejlődött, s harca az idealizmus és a vallás ellen mind élesebbé vált. Különösen nagy horderejű volt ez a harc Franciaországban, ahol a materializmus még szellemi fegyverül szolgált a forradalmi polgárság ideológusainak kezében a feudális viszonyok és az egyház ellen vívott harcban. A francia

materialisták élesebben és következetesebben bírálták a vallást és a klérust, mint elődjeik. Remekül megírt ateista műveik máig sem vesztették el jelentőségüket. A francia materializmus képviselői: Holbach, Diderot, Helvetius, Lamettrie stb. A francia materialisták materialista nézetei a Bacon, Hobbes, Descartes, Locke és más filozófusok által kidolgozott XVII. századi mechanikus materializmust fejlesztik tovább A francia materialisták következetesebben és mélyebben oldották meg a filozófia alapkérdését, leküzdötték az elődjeikre kisebb vagy nagyobb mértékben jellemző teológiai vonásokat. Rendszereikben nem maradt hely az isten számára: nemcsak teremtőként vetették el az istent (még első mozgatóként sem hagyták meg), hanem egyszerű megfigyelőként is. Szabatosan és világosan kijelentették, hogy a természet objektíve, öröktől fogva létezik, s egyáltalán nincs szüksége istenre. A természet a francia materialisták

tanítása szerint parányi anyagrészecskék kiterjedéssel, súllyal, alakkal, mozgással és más tulajdonságokkal rendelkező atomok vagy molekulák legkülönfélébb egyesüléseinek összessége. A francia materialisták a XVII. századi materialistáknál következetesebben oldották meg az anyag és a mozgás összefüggésének problémáját is. Bár ők is főként a testek térbeli helyzetváltoztatásaként fogták fel a mozgást, mégis úgy vélték, hogy a mozgás az anyag attributuma (alapvető sajátossága), amely az anyag belső természetéből fakad. Például Holbach ezt írta: „ az anyag saját erői által hat és mozgásához nincs szüksége semmiféle külső mozgatóra .”5 Holbach: A természet rendszere Budapest 1954 20 old* Egy másik helyen pedig: „. mozgás nélkül nem tudjuk elképzelni a természetet .”6 Ugyanott* A francia materialisták helyesen hangsúlyozták ugyan, hogy a mozgás az anyag belső természetéhez tartozik, de a

mozgás forrásának felfedezéséig még nem jutottak el. Nem látták továbbá a különböző mozgásformák sokféleségét sem, nem ismerték el a természet fejlődését mint az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé való mozgást, tagadták az ugrásokat stb. Az ismeretelmélet területén a francia materialisták határozottan felléptek a velünk született eszmék descartesi elmélete ellen. Úgy vélekedtek, hogy az emberek összes eszméi, összes képzetei a tapasztalatból keletkeznek, a megismerés folyamán alakulnak ki. Spinozával ellentétben az érzéki megismerést, az érzeteket helyezték előtérbe, amelyeket ismereteink egyedüli forrásának tekintettek. Helyesen gondolták, hogy az érzetek alkotják a külvilágról szerzett ismereteink egyetlen forrását, ám nem tulajdonítottak kellő szerepet a gondolkodásnak, bár úgy vélték, hogy az igazság megismeréséhez szükség van rá. Egyszóval, a francia materialisták még nem küzdötték

le elődeik egyoldalúságát az érzéki megismerés és a gondolkodás viszonya értelmezésében. A XVIII. századi filozófia materialista vonulatának fejlődéséhez hozzájárultak orosz gondolkodók is, különösen Mihail Vasziljevics Lomonoszov (17111765) és Alekszandr Nyikolajevics Ragyiscsev (1749 1802). Lomonoszov materialista módon oldotta meg a filozófia alapkérdését, úgy vélte, hogy minden test és jelenség természetére nézve anyagi. Az anyag atomokból áll, amelyek egyesülve molekulákat alkotnak („korpuszkulák”), s ez utóbbiakból áll minden „érzéki test”. Lomonoszov indokolta meg első ízben természettudományos úton az anyag és a mozgás örökkévalóságát és megsemmisíthetetlenségét, feltárva az anyag- és a mozgásmegmaradás törvényét. Ennek lényegét így határozta meg: „A természetben végbemenő minden változás olyan jellegű, hogy amennyi valamihez hozzáadódik, ugyanannyi vevődik el máshonnét . Ez a

természeti törvény olyannyira egyetemes, hogy kiterjed a mozgás szabályaira is .”7 M V Lomonoszov Válogatott filozófiai művei Moszkva 1950 160 old (Magyarul idézi: Egyetemes filozófiatörténet. Budapest 1963192 old)* Lomonoszov hangsúlyozta, hogy az anyag és a mozgás elválaszthatatlan egymástól, hogy az anyag örök mozgás állapotában van. A mechanikus materializmus többi képviselőjéhez hasonlóan a mozgást ő is a testek térbeli helyváltoztatására redukálta, de két mozgásfajtát különböztetett meg: a külsőt, amikor a test a másik testhez képest megváltoztatja helyzetét, s a belsőt, amikor a testet alkotó részecskék helyzete változik meg. Egyes nyugat-európai materialistáktól eltérően, akik az anyagot megfosztották sokféleségétől, Lomonoszov úgy vélte, hogy az anyagnak megszámlálhatatlanul sok különféle tulajdonsága van. Lomonoszov nézetei szerint a világ megismerhető, a megismerés pedig úgy történik, hogy

érzékszerveink közvetlenül észlelik a tárgyakat és a jelenségeket, s az így kapott érzéki adatok további feldolgozásra kerülnek az elméleti gondolkodás folyamán. Lomonoszov egyforma szerepet tulajdonított a tapasztalatnak és az elméleti gondolkodásnak, azon a véleményen volt, hogy csak a kettő szoros összefüggése révén ismerhető meg az igazság. Ezt írta: „A megfigyelésekből megállapítani az elméletet, az elmélet segítségével korrigálni a megfigyeléseket ez az igazság feltárásának legjobb módszere.”8 Ugyanott, 350 old* Lomonoszov materialista nézeteinek másik fontos érdeme az, hogy a felállított filozófiai tételeket mindig szorosan összekapcsolta természettudományos anyaggal és a természet konkrét területeinek kutatásával. Lomonoszov materialista filozófiai vonalát Ragyiscsev folytatta Oroszországban a XVIII. század végén Lomonoszov nyomán bizonyította a világ anyagiságát, anyagon értve valamennyi

anyagféleség összességét. A számos többi tulajdonság, köztük a kiterjedés mellett kiemelte a mozgást mint az örökké létező anyag egyik alapvető állapotát. Ez utóbbi kérdésben nem ment tovább kortársainál, a francia materialistáknál Lomonoszovhoz hasonlóan Ragyiscsev is hitt a világ megismerhetőségében, az érzéki tapasztalatot tekintette ismereteink forrásának, egyszersmind azonban a gondolkodó tevékenységnek is nagy jelentőséget tulajdonított megismerésében, mert úgy vélte, hogy az igazi megismerés csak az érzékek és a gondolkodás közös tevékenységével történhet. Ha összegezzük a XVIIXVIII. századi gondolkodók materialista nézeteinek vizsgálatát, nem nehéz észrevenni, hogy kisebb-nagyobb mértékben mindnyájukra jellemző a metafizika: a fejlődés, a minőségi különbségek, az ellentmondásosság tagadása a természetben; illetve a mechanikusság: a mozgásformák egész változatosságának a mechanikai

mozgásformára (a testek térbeli helyváltoztatására) való redukálása, a minőségi különbségek egész sokféleségének a mechanikai törvényekből való magyarázása. Mindez kétségtelenül jelentős mértékben összefüggött a természettudomány akkori fejlettségével, hiszen akkor csupán olyan tudományok voltak többé-kevésbé kielégítően fejlettek, mint az asztronómia és a fizika (az utóbbiban főként a mechanika). 5. § A klasszikus német filozófia (XVIII század vége - XIX század eleje) Eltérően Angliától, Franciaországtól és más országoktól, ahol a polgári forradalmak megszüntették vagy nagymértékben aláásták a feudális viszonyokat, és megtisztították az utat a tőkés fejlődés számára, Németországban a vizsgált időszakban még mindig a feudális rendszer uralkodott. Németország ebben az időben elmaradott, számos különálló fejedelemségre tagolt ország volt. A polgárság mint osztály, még nem alakult ki,

gazdaságilag gyenge volt, politikai önállósága nem volt. Minthogy a hatalomért vívott harcban, önállóan fellépni nem volt képes, félt a forradalomtól és szívesen vállalt mindenféle kompromisszumot a feudális urakkal. A német polgárságnak ez az ingatag és önállótlan helyzete szükségképpen rányomta bélyegét az ideológusai által kidolgozott és terjesztett filozófiai nézetekre. Az ebben az időszakban megjelent filozófiai rendszerek nem a gyakorlati kérdések megoldására helyezték a súlyt, hiszen a burzsoázia ezekben erőtlen és gyámoltalan volt, hanem elvont problémák vizsgálatára. Ezekre a filozófiai rendszerekre persze bizonyos hatást gyakorolt részint a francia polgári forradalom, részint a természettudomány fejlődése is. Ennek köszönhető, hogy a német idealisták által kidolgozott elvont, konstruált és ellentmondásos rendszereken áttört az eleven, termékeny dialektika, és ez a német klasszikus idealista filozófia

fő érdeme. A klasszikus német filozófia atyja Immanuel Kant (1724 1804). Filozófiai munkásságának első szakaszában természetfilozófiai kérdések vizsgálatával foglalkozott, s ezeket materialista pozíciókból próbálta megoldani. Ebben a szakaszában dolgozta ki például a Naprendszer keletkezésére vonatkozó hipotézisét, amely szerint a Naprendszer gázködből keletkezett, saját belső természeti erői alapján. Kant e hipotézisének nagy szerepe volt az akkoriban osztatlanul uralkodó metafizikus gondolkodásmód elleni harcban. Engels kifejezése szerint ez ütötte az első rést a metafizika épületén A későbbi években azonban, amikor Kant kifejezetten filozófiai problémákkal, elsősorban ismeretelmélettel kezdett foglalkozni, az ösztönös materializmusról idealizmusra tért át, amelyet azonban következetlenül művelt. Kant filozófiai tanításának lényege a következő. Elismeri az anyag objektív létezését, ám lényegében

megismerhetetlennek, úgynevezett „Ding an sich”-nek, magánvaló dolognak tartja. Az anyag (az objektív realitás) mellett Kant szerint létezik a jelenségek világa, amelyet természetnek nevez; ez az a világ, amelyet látunk, észlelünk, amelyben élünk és cselekszünk. A jelenségvilág, vagyis a természet, nem rendelkezik önálló, az emberi tudattól független léttel, hanem annak folytán jön létre, hogy a „magánvaló” hat az érzékszervekre, s nem más, mint az emberi képzetek összessége. Minden testet írta Kant a „Tiszta ész Kritiká”-jában , a térrel együtt, amelyben elhelyezkednek, csupán bennünk magunkban levő egyszerű képzeteknek kell tartanunk, ezek nem léteznek sehol másutt, csak a gondolatainkban. Az ember által létrehozott jelenségvilág Kant tanítása szerint egyáltalán nem hasonlít a „magánvaló” világhoz. Az embernek pedig csak a jelenségvilággal van dolga De ha ez így van, akkor a „magánvaló dolgok”

világa teljesen hozzáférhetetlen az ember számára. Semmit sem tud és nem is tudhat róla, ez a világ megismerhetetlen. Mindaz, amit az ember tud, Kant szerint csupán a jelenségek világára, vagyis a saját képzeteire vonatkozik. A jelenségvilág Kant szerint rendszertelen, kaotikus, nincs benne semmiféle törvényszerűség, szükségszerűség, sőt, téren és időn kívül létezik. Csak az ember visz ebbe a káoszba a megismerés folyamán meghatározott rendet: minden jelenséget térbeli és időbeli keretek közé helyez, szükségszerűséggel, törvényszerűséggel, ok-okozati összefüggésekkel ruház fel. Kiderül tehát, hogy az ember hozza létre, teremti meg mind a jelenségek világát (amennyiben az Kant szerint nem más, mint az emberi érzetek, képzetek összessége), mind pedig az ebben a világban érvényesülő törvényeket. Ez nyilvánvalóan az emberi tudat és a természet kölcsönös viszonyára vonatkozó kérdés idealista megoldása. Ám

Kant következetlenül fejti ki ezt az álláspontot. Elismeri az objektív realitás (a „magánvaló”) tudattól független létezését, s ily módon megkísérli egy rendszerben egyesíteni a materialista és az idealista alapelveket, kibékíteni a materializmust az idealizmussal. Kant filozófiájának éppen ezt a sajátosságát emelte ki annak idején Lenin „Kant filozófiájának fő jellemzője írta a materializmus és az idealizmus összebékítése, a kompromisszum e két irányzat között, különnemű, egymással ellentétes filozófiai irányoknak egy rendszerben való egyesítése. Amikor Kant azt feltételezi, hogy képzeteinknek megfelel valami rajtunk kívül létező, valami magánvaló dolog, akkor materialista. Amikor ezt a magánvaló dolgot megismerhetetlennek, transzcendensnek, túlviláginak nyilvánítja, akkor idealista.”9 Lenin összes művei 18 köt 182183 old* Kant dualista filozófiai tanában azonban a materialista és az idealista

tendencia nem egyenrangú, az idealizmusé a vezető szerep. Ezért nem véletlen, hogy Kant tanítása a vallás igazolásának és megalapozásának is alárendelődik. Maga Kant jelenti ki, hogy éppen ezért volt kénytelen korlátozni a tudás területét Valóban, Kant szerint, mint láttuk, az embernek csupán a jelenségvilággal van dolga, s nem képes behatolni a „magánvaló dolgok” világába. De szerinte a „magánvaló” világban van az isten, a lélek, a szabadakarat stb És ezért a tudománynak nem áll módjában és nincs joga ítéletet mondani az istenről, a lélekről stb. (például bebizonyítani, hogy isten nem létezik, a lélek halandó stb.), minthogy mindez hozzáférhetetlen számára Kant szerint az egyetlen, ami behatolhat a „magánvaló dolgok” világába, ami képes elszakadni a megfigyelhető jelenségvilágtól s bepillanthat a túlvilágba: a vallás, amely az embert összekapcsolja az istennel, s a túlvilágon szabad akarattal ruházza

fel, megszabadítva mindenféle tehertől, ami az érzéki világban nyomasztja és üldözi őt. Az idealista filozófiát Georg Wilhelm Friedrich Hegel (17701831), a legnagyobb német idealista filozófus, az idealista dialektika megalkotója fejlesztette tovább rendszerében. Hegel szerint minden létező ősalapja az „abszolút eszme”. Az első időkben ez „tiszta létként” jelenik meg, vagyis semmiféle tartalma sincsen, és egyértelmű a „semmivel”. De a „tiszta lét” és a „semmi” harcra kel egymással, és megszüli az új fogalmat, a „levést” (Werdent). A „levés” elvezet az „ittlét” (Dasein) fogalmának kialakulásához stb. Az abszolút eszme saját ellentmondásossága folytán szüntelenül fejlődik és egyre újabb, tartalmilag egyre gazdagabb fogalmakat szül. És ez így tart mindaddig, amíg az abszolút eszme nem meríti ki saját magát, amíg nem bontakoztatja ki egész tartalmát. Amikor azután fogalmakban kibontakoztatta és

kifejtette tartalmának egész gazdagságát, megszüli a természetet, anyagi burkot ölt magára, s anyagi dolgok és jelenségek, vagyis a természet formájában kezd létezni. Itt az eszme először mechanikai jelenségek formájában, majd pedig kémiai vegyületek formájában jelenik meg, s végül megszüli az életet, majd az embert és az emberi társadalmat. Az ember megjelenésével az eszme áttöri a számára „idegen” anyagi burkot és saját, voltaképpeni formájában kezd létezni, az emberek tudatának, gondolkodásának formájában. Az emberi tudat fejlődésével az eszme mind jobban megszabadul az anyag béklyóitól. Végül, a hegeli filozófiában tudatosítja egész korábbi útját, betetőzi fejlődését, s mintegy visszatér önmagához, saját eredeti állapotához, de már nem tiszta létként, hanem mint olyan lét, amely kibontakoztatta és megvilágította saját tartalmának egész gazdagságát. A megismerés területén az abszolút eszme

tartalmának gazdagságát illetve az abszolút szellemet, mert Hegel így nevezi abszolút eszméjét fejlődésének ebben a végső stádiumában a hegeli filozófiai rendszernek kell képviselnie. Ennek létrehozásával befejeződik a megismerés folyamata, mert semmi sem marad, ami nem megismert. A hegeli filozófia Hegel szerint az abszolút, egyszer s mindenkorra befejezett tudást, az abszolút igazságot fejezi ki. A gyakorlat területén az abszolút szellemet a porosz rendi monarchiának kell képviselnie, amelyet Engels kifejezése szerint III. Frigyes Vilmos oly konokul és oly eredménytelenül ígérgetett alattvalóinak Az elmondottakból látható, hogy a hegeli filozófia az objektív idealizmus pregnáns példája, a tudat, a szellem elsődlegességét és a természet másodlagosságát, (a tudatból való) leszármazottságát hirdeti. Nyilvánvalóan igazolni akarja és elméletileg meg akarja alapozni továbbá az akkor fennálló állapotok, a monarchia, a

nemesség, a tömegeket elnyomó rezsim stb. örökkévalóságát A hegeli filozófiának azonban van egy másik oldala is, nevezetesen a dialektikus módszer, amelynek alapelveit Hegel rendkívül konzervatív és teljes egészében mesterkélt rendszerének keretei között fejtette ki. Hegel, amikor kidolgozta rendszerét és kimutatta, hogyan szüli meg az abszolút eszme saját tartalmát, majd pedig az anyagi világot, a természetet és a társadalmat, először is fejlődésében mutatta be a világot, másodszor egyetemesen kibontakoztatta a dialektika alaptörvényeinek tartalmát; kimutatta, hogy ez a fejlődés az ellentétek harca révén megy végbe, hogy a fejlődés folyamán az egyes fogalmakat tagadják mások, s a túlhaladott magasabb fokon megismétlődik stb., stb A fogalmak dialektikájában, összefüggésében, egymásba való átcsapásában Hegel megsejtette és kifejezésre juttatta a valóságos dialektikát, a dolgok dialektikáját. Jóllehet Hegel

gyakran következetlen volt valamely dialektikus elv érvényesítésében, különösen amikor a fennálló állapotokat érintette a dolog, mivel azokat osztályhovatartozása folytán igazolnia kellett. A hegeli dialektika következetlensége jórészt abból fakadt, hogy az idealista rendszer keretei között nyert kidolgozást, s ennek szükségleteit szolgálta. Ez összeegyeztethetetlen volt az igazi dialektika forradalmiságával, ellentétbe került annak elveivel. És Hegel, rendszere követelményeinek eleget téve, kénytelen volt hűtlen lenni a dialektikus módszerhez. Nézzünk meg néhány esetet, amikor Hegel eltér a dialektika elveitől, minthogy filozófiájában ellentmondás van a módszer és a rendszer között. 1. A dialektikus módszer annak elismeréséből indul ki, hogy a természet, a társadalom és a megismerés állandó mozgásban és fejlődésben van. A rendszer viszont a fejlődés lezárását követeli meg Hegel enged a rendszernek, s úgy

tünteti fel a dolgot, hogy ha az eszme eléri fejlődésének legmagasabb fokát, a fejlődés véget ér. 2. A módszer az ellentmondások egyetemességének elismerésén alapszik A rendszer viszont az ellentmondások megoldását és az ideális, ellentmondásmentes állapot megteremtését követeli. Hegel a rendszer mellé áll és hátat fordít módszerének, kijelentve, hogy ha az eszme legmagasabb rendű létformájába lép (a porosz rendi monarchia egyfelől, s a hegeli idealista filozófiai rendszer másfelől), akkor minden ellentmondás megoldódik, és bekövetkezik a teljesen igaz állapot. 3. A módszer megköveteli, hogy a gondolkodás mozgása megfeleljen a valóságos folyamatokra jellemző iránynak. A rendszer viszont megköveteli, hogy ha a valóságos összefüggések és viszonyok nincsenek összhangban a rendszer valamely tételével, akkor fejből konstruálódjanak az összefüggések. Hegel itt is a rendszert helyezi előtérbe, és mindenféle

mesterséges összefüggést konstruál, ahelyett, hogy tanítását összhangba hozná a dolgok valóságos állásával. 4. A módszer a valóság szüntelen átalakítását igényli, s megmutatja, milyen irányba és milyen módon kell ezt elvégezni, a rendszer viszont a fennálló állapotok örökkévalóvá tételét követeli meg. Hegel rendszerének rabjává válik, s megfosztja módszerét gyakorlati rendeltetésétől, minthogy csupán a múltra vonatkozóan alkalmazza ezt a módszert, csak a megtörtént dolgok megismerésének módszerévé teszi. A hegeli módszer összes említett fogyatékosságának leküzdése és továbbfejlesztése csak a materializmus talaján volt lehetséges, mivel a materializmus a tudományra támaszkodik és megköveteli, hogy a világot olyannak tekintsük, amilyen. Éppen ezért a filozófia továbbfejlesztése objektíve megkövetelte a materializmus álláspontjára való áttérést, s ezen az alapon a hegeli idealista filozófia

vívmányainak kritikai felülvizsgálását. Ezt a történelmi feladatot részben Ludwig Feuerbach (18041872) német materialista filozófus oldotta meg. Szerepe nem abban állt, hogy materialista alapon valamilyen mértékben átértelmezte a Hegel által felállított dialektikus elveket, hanem abban, hogy határozottan fellépett Hegel idealizmusa ellen, félredobta az idealizmust, s visszaállította jogaiba a materializmust. Ami viszont a hegeli filozófia idealista héjából a racionális magnak a dialektikának a kiemelését és e filozófia materialista alapon való továbbfejlesztését illeti, ezt csak Marx és Engels végezte el. Feuerbach kimutatta, hogy a hegeli abszolút eszme nem más, mint a hordozójától, az embertől elszakított és önálló lénnyé tett emberi ész, amely magából teremti meg a külvilágot. Azt a szerepet mutat rá Feuerbach , amelyet a hegeli filozófiában az abszolút eszme tölt be, a teológiában az isten tölti be. Ezért az (az

abszolút eszme) semmiben sem különbözik az istentől, a hegeli filozófia pedig csak a teológia egyik válfaja. „Aki nem veti el a hegeli filozófiát jelentette ki Feuerbach , az nem veti el a teológiát. Az a hegeli tanítás, hogy a természetet, a realitást az eszme tételezi csak racionális kifejezése annak a teológiai tanításnak, hogy a természetet isten teremtette .”10 Feuerbach Válogatott filozófiai művei Budapest 1951 197 old* Feuerbach szerint a gondolkodás nem létezhet az emberen kívül, az embertől függetlenül, mivel az az emberi tudat sajátossága, tevékenysége, amelyben a szellemi és az anyagi szervesen összefügg egymással. Ebből következően a gondolkodás, a szellemi nem elsődleges, mint ahogy Hegel feltüntette, hanem másodlagos, az anyagból, a természetből leszármazott. Hegeltől eltérően, aki az absztrakt szellemet tette meg filozófiája tárgyának, Feuerbach filozófiájának alapjává az embert és a természetet

teszi meg. Az ember a természet része, az embert a természet hozta létre Feuerbach materialista nézeteinek kidolgozásában az antropologizmust (a görög antroposz ember szóból) teszi vezető, kiinduló princípiummá. „Az új filozófia írta, az általa kidolgozott filozófiai nézetet tartva szem előtt az embert, belefoglalva a természetet mint az ember alapját, a filozófiának egyedüli, egyetemes és legfőbb tárgyává teszi.”11 Ugyanott, 258 old* Antropológiai elvét követve, s helyesen hangoztatva Hegellel ellentétben , hogy az ember a természet része, az emberi tudat, a gondolkodás pedig a természet sajátossága, szem elől tévesztette a másik oldalt, nevezetesen azt, hogy az ember nemcsak a természet része, hanem egyszersmind a társadalmi élet terméke is, hogy tudatát nemcsak a szervezetben, s főként az agyban lezajló fiziológiai folyamatok határozzák meg, hanem a társadalmi viszonyok, az ember anyagi létfeltételei is, amelyek

közepette az ember él és cselekszik. Ha pedig ez így van, bármennyire hangoztatta is Feuerbach a természettel szervesen összefüggő „eleven”, „érző” embert, ez az ember valójában mégiscsak elvont, a konkrét létfeltételektől elszakított, saját társadalmi (emberi) lényegétől megfosztott valami. Minthogy Feuerbach materialista módon oldotta meg a filozófia alapkérdését, helyes választ adott az alapkérdés másik oldalára is. Azon az állásponton volt, hogy a világ megismerhető, és élesen bírálta a kanti agnoszticizmust. A megismerés folyamatában Feuerbach az érzeteket tekintette kiindulópontnak, szerinte ezek adják az összes információt az embernek az objektív valóságról. Ám mindez nem a gondolkodás részvétele nélkül megy végbe A gondolkodás nemcsak kiegészíti az érzékelést, összekapcsolva azt, amit az érzékek elkülönülten észlelnek, hanem részt is vesz az érzéki megismerés stádiumában. Mindez arról

tanúskodik, hogy Feuerbach megértette az érzékelés és a gondolkodás, az érzéki és a racionális szerves összefüggését. Feuerbach egyik érdeme, hogy határozottan fellépett a vallás ellen és alapos kritikáját adta a vallásnak. Kimutatta, hogy az isten semmiféle természetfölötti lényként nem létezik, hanem az emberek hozták létre saját képükre és hasonlatosságukra. Feuerbach véleménye szerint az emberek elvont gondolkodásuk és fantáziájuk révén elválasztották maguktól a saját voltaképpeni lényegüket és azt egy különös, önálló, természetfölötti lény, az isten formájában gondolták el és tüntették fel. Feuerbach kimutatta, hogy az istenre jellemző minden vonás emberi, egyes embereknek vagy az egész emberi nemnek a sajátossága, feltárta a vallás evilági gyökereit, lehozta az istent az égből a földre. Feuerbach lerántotta ugyan az istenről a természetfölöttiség álarcát, de nem értette meg a vallás

osztálylényegét, nem tárta fel az istenbe és a síron túli életbe vetett hit meghatározó társadalmi okait. Nem véletlen tehát, hogy Feuerbach nem tudott rámutatni a vallás elleni harc helyes módszereire. Sőt, nem is vetett el minden vallást. Csak a hagyományos vallás ellen harcolt, amely természetfölötti lénynek ismerte el az istent Ugyanakkor azt bizonyította, hogy új, földi vallásra van szükség, amelyben az isten helyét magának az embernek kell elfoglalnia, s az emberszeretetnek kell alapelvnek lennie. Összes fogyatékosságai ellenére Feuerbach filozófiájának kétségtelen érdeme, hogy helyreállította a materialista elveket (bár a régi metafizikus alapon, a dialektika nélkül, amelyet elvetett a hegeli idealizmussal együtt), s ily módon jelentős hatást gyakorolt a filozófiai gondolkodás fejlődésére. Hogy milyen nagy szerepet játszott Feuerbach materialista tanítása a filozófia további fejlődésében, tanúsítja maga az a

tény is, hogy egyik elméleti forrásává vált a marxizmusnak. 6. § A XIX századi orosz forradalmi demokraták filozófiája Mint már említettük, Feuerbach visszahelyezte jogaiba a materializmust, az ő materializmusa azonban metafizikus jellegű volt. A metafizikus materializmus sok hiányosságát leküzdötték az orosz forradalmi demokraták, akik a XIX. század negyvenes éveinek elején kezdtek fellépni filozófiai nézeteikkel. A cári Oroszországban erre az időszakra megérlelődött a paraszti, polgári-demokratikus forradalom, amely a jobbágyrendszer és a cárizmus ellen irányult. Éppen ennek az érlelődő forradalomnak voltak eszmei kifejezői a forradalmi demokraták: Visszarion Grigorjevics Belinszkij (18111848), Alekszandr Ivanovics Herzen (1812 1870), Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij (18281889) és Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov (1836 1861). Az orosz forradalmi demokraták megértették a társadalmi rendszer megváltoztatásának

szükségességét és a nép, különösen a parasztság, követeléseinek jogosságát, és határozottan a parasztság, az „alsóbb néposztályok” oldalára álltak. Filozófiai nézeteikben megindokolták a parasztok felszabadításának szükségességét a hűbéri függőség alól. Filozófiai nézeteik kidolgozásában az orosz forradalmi demokraták egyrészt orosz elődeik, Lomonoszov és Ragyiscsev materialista filozófiájára, másrészt Hegel dialektikájára és Feuerbach materializmusára támaszkodtak. Ugyanakkor általánosították a korabeli természettudomány bizonyos eredményeit is Feuerbachtól eltérően az orosz forradalmi demokraták Hegel-bírálatuk során nem vetették el a hegeli dialektikát, hanem igyekeztek azt összekapcsolni a materializmussal, materialista értelmezését adni. A hegeli filozófiát bíráló első orosz forradalmi demokrata Herzen volt, Nagyra becsülte Hegel dialektikáját, amely általános vonásokban megragadta a

természet és a gondolkodás mozgásának és fejlődésének törvényszerűségeit, ugyanakkor bírálta Hegelt elvontsága, a valóságtól, az élettől való elrugaszkodása, idealizmusa miatt. Hegel írta Herzen „minden mulandót, minden létezőt feláldoz a gondolat, a szellem oltárán; az idealizmus, amelynek emlőjén nőtt fel, amelyet az anyatejjel szívott magába, egyoldalúságra kárhoztatja őt ., és a szellemmel, logikával igyekszik elnyomni a természetet, annak egyedüli alkotásait kész kísérteteknek tekinteni .”12 A I Herzen: Levelek a természet tanulmányozásáról Budapest 1970 49 old* A hegeli tiszta lét írja Herzen szakadék, amelyben elmerültek a valóságos lét összes meghatározásai. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a meghatározott lét valóban a tiszta létből származik; vajon a nem fogalmából származik a létező individuum? Valóságos létezése Herzen szerint nem a tiszta létnek van, hanem az anyagi dolgoknak,

amelyek összességükben a természetet alkotják. Ami pedig a szellemet, a gondolatot illeti, ezek Herzen tanítása szerint a természet fejlődésének következményei, egyes meghatározott fejlettséget elért anyagi képződmények sajátosságai. A valóságnak az orosz forradalmi demokratáknál megszámlálhatatlanul sok tulajdonsága van, szakadatlan mozgásban és fejlődésben levőnek tekintik a valóságot. „A természet élete szüntelen fejlődés ”13 Ugyanott, 60 old.* írta Herzen. Hasonló gondolatnak adott hangot Belinszkij is: „Nincs határa az emberiség fejlődésének az emberiség soha nem mondja önmagának: megállj, elég volt, nincs hová menned többé!”14 V. G Belinszkij: Válogatott filozófiai művei. II köt Moszkva 1948 146 old (oroszul)* Az orosz forradalmi demokraták szerint a fejlődés forrása az ellentétek harca, az ellentétek egymásba való átcsapása. Szerintük ez az élet és az igazság lényege „Minden élő csak mint

egész, mint belső és külső, mint együttlétező általános és egyes eleven és igaz. Az élet összekapcsolja ezeket a mozzanatokat, az élet e mozzanatok örökös egymásba való átmenetének a folyamata”15 A. I Herzen: Válogatott filozófiai tanulmányok Budapest 1940. 8283 old* írta Herzen. „ Az élő igazság írta Belinszkij, ugyanennek a gondolatnak hangot adva az ellentétek egységében rejlik.”16 V G Belinszkij: Válogatott filozófiai művei I köt Moszkva 1948 468 old (oroszul) * Az orosz forradalmi demokraták azt is megértették, hogy a természet mozgása és fejlődése folyamán a mennyiség minőségbe csap át, ami együttjár az új megjelenésével, mely különbözik attól, ami korábban volt. E törvényszerűség érvényesülésének példájaképpen Csernisevszkij többek között ezt írta: „. hidrogénnek és oxigénnek bizonyos arányban való egyesüléséből keletkezik a víz, amelynek számos olyan tulajdonsága van, melyek nem

voltak tapasztalhatók sem az oxigénben, sem a hidrogénben”.17 N G Csernisevszkij: Válogatott filozófiai művei. III köt Moszkva 1951 190 old (oroszul)* Végül, az orosz forradalmi demokraták kiváltképpen Csernisevszkij sokoldalúan kimutatták a természetben és a társadalomban a tagadás tagadása törvényének érvényesülését, amely meghatározza egyes formáknak mások által szüntelen felváltását, „kitaszítását”, a múlthoz való visszakanyarodást, a már egyszer megtörténtnek magasabb alapon való megismétlődését. Ilyen módon az orosz forradalmi demokraták jelentős mértékben megszabadultak a mechanicizmustól és a metafizikától, s határozott előrelépést tettek a dialektikának a materializmussal való összekapcsolásában, a dialektika materialista értelmezése és megalapozása terén. Az orosz forradalmi demokraták érdeme az is, hogy kíméletlen harcot vívtak az agnoszticizmus ellen, amely áthidalhatatlan szakadékot

akart teremteni a tudat és a valóság között, tagadva a valóság megismerésének lehetőségét. Csernisevszkij az ember életére, gyakorlatára hivatkozva cáfolja meg az agnoszticizmust, és bebizonyítja, hogy a világ megismerhető, hogy érzéki észleleteink helyesen tükrözik a valóságot. Ennek alátámasztására a következő példát hozza: Megnézünk egy fát, egy másik ember is megnézi ezt a fát, s ha belenézünk ennek az embernek a szemébe, meggyőződhetünk róla, hogy benne a fa ugyanolyannak rajzolódik ki, mint amilyennek mi látjuk; vagyis a látás szerve helyesen tükrözi a rá ható tárgyat. Az orosz forradalmi demokraták előreléptek. Feuerbachhoz és elődeihez képest a filozófiai elméletek szemlélődő jellegének leküzdésében. A világ átalakítására törekedtek Herzen például Lenin szavai szerint a dialektikát a „forradalom algebrájának” tekintette. Ami viszont a társadalomra vonatkozó nézeteket illeti, ezen a téren

az orosz forradalmi demokraták, egyes materialista kijelentéseik ellenére, nyugat-európai elődeikhez és kortársaikhoz hasonlóan idealisták voltak. III. fejezet A marxizmus forradalmi fordulat a filozófiában 1. § A marxista filozófia kialakulásának előfeltételei 1. Társadalmi-gazdasági előfeltételek A marxista filozófia kialakulása a társadalom és a tudomány fejlődésének szükségszerű következménye. A marxizmus filozófiája a proletariátus érdekeit fejezi ki, s ezért a társadalmi fejlődésnek abban a szakaszában jön létre, amikor a történelem porondján a munkások önálló társadalmi erőként lépnek fel, és harcolnak az életfeltételek megváltoztatásáért. Kezdetben a munkásosztály osztályharca spontán módon folyt, egyes tőkések elleni elszigetelt fellépések formájában, majd egyre céltudatosabb jellegűvé vált. E harc fejlődése folyamán a proletariátus egységbe tömörül, szervezetté válik, felismeri

osztályérdekeit, s már nem a burzsoázia egyes képviselői ellen lép fel, hanem a burzsoázia mint osztály ellen, a kapitalizmus mint társadalmi rend ellen. Az első tömeges munkásmegmozdulások a XIX. század harmincasnegyvenes éveiben voltak Legjelentősebbek: a lyoni takácsok felkelése Franciaországban (1831): a párizsi munkások forradalmi fellépése (1834); a sziléziai takácsok felkelése Németországban (1844); a chartista mozgalom Angliában (18301848). A burzsoázia elleni osztályharc fejlődésével szükségessé vált annak elméleti megalapozása, hogy szükséges és lehetséges a fennálló állapotok, a társadalmi és politikai rendszer megváltoztatása, illetve annak a tanításnak a kidolgozása, amely megmutatja, milyen társadalmi viszonyoknak és intézményeknek kell felváltaniuk a meglevőket stb. Éppen ennek a történelmi szükségletnek a kielégítése a marxista filozófia mint sajátos világnézet, amely irányt mutat a

proletariátusnak az új társadalomért vívott harcban, és a valóság forradalmi átalakításának módszere a proletariátus kezében. Bár a proletariátus szükséglete hívta életre a dialektikus és történelmi materializmust, ez egymagában korántsem volt elegendő a marxista filozófia létrejöttéhez. A marxizmus előtti utópikus nézetek, amelyek megindokolták az új, ideális társadalomba való átmenet szükségességét, szintén választ jelentettek az elnyomott osztályok ama szükségletére, hogy az életfeltételeket meg kell változtatni, ám nemcsak nem segítették elő, hogy ezek az osztályok helyesen fogják fel a környező valóságot és meghatározzák a valóság megváltoztatásának reális módjait, hanem éppenséggel akadályozták ezt. A dialektikus és történelmi materializmus megjelenése feltételezi a tudomány fejlődésének meghatározott szintjét, mivel tartalma az elért tudományos eredményekből levont következtetés. 2.

Természettudományos előfeltételek A XIX. század elején a tudomány fejlődése olyan szintet ért el, hogy reális lehetőség nyílt a dialektika legfontosabb elveinek elméleti megalapozására és a tudományos dialektikus-materialista világnézet kidolgozására. Éppen ebben az időszakban történik meg a fordulat a természettudományban a vizsgált jelenségek leírásától és osztályozásától a bennük lezajló folyamatok tanulmányozása felé, megfigyelhető sajátosságaik rögzítésétől e sajátosságok változásait megszabó törvényszerűségek tisztázása felé. Ebben az időszakban indult fejlődésnek a fiziológia, amely az élő szervezetekben lezajló folyamatokat tanulmányozza, az embriológia, amely az embrió fejlődését tanulmányozza; a geológia, amely a földkéreg változásainak törvényszerűségeit vizsgálja, és így tovább. Egész sereg olyan nagyszerű felfedezés született, amelyek a természeti folyamatok dialektikus

jellegét tanúsították. Ezek között különösen lényeges volt: az organizmusok sejtszerkezetének felfedezése (18381839), az energiamegmaradás és -átalakulás tőrvényének megalapozása (18421847) és az organizmusok darwini evolúciós fejlődéselméletének kidolgozása (1859). A sejtnek mint az organizmus szerkezeti alapegységének felfedezése a szerves világ egységére utalt, s arra, hogy közős fejlődéstörvények érvényesülnek benne. Az energiamegmaradás és -átalakulás törvénye arról tanúskodott, hogy az anyag örök mozgásformái összefüggnek egymással és átcsapnak egymásba. Darwin evolúciós elmélete kimutatta, hogy a szerves világ szüntelen változásban és fejlődésben van, hogy a jelenleg létező állat- és növényfajok hosszas evolúció eredményei. Ilyen módon a XIX. század elejének, s főként derekának természettudományos eredményei lehetővé tették a dialektika legfontosabb elveinek megfogalmazását és

megalapozását, s egyszersmind annak a következetesen tudományos világnézetnek a kidolgozását, amely a valóság megváltoztatásának eszköze lehet a proletariátus kezében. 3. Elméleti feltételek A marxista filozófia, melyet a társadalmi tényezők és a természettudomány fejlődésének eredményei határoztak meg, a filozófiai gondolkodás fejlődésének fő vonalán jött létre. Örököse és folytatója a korábbi filozófusok haladó eszméinek. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi és természettudományos előfeltételek mellett a marxista filozófia megjelenésének elméleti előfeltételei is vannak. Ezek elsősorban a XIX századi klasszikus német filozófiával, Hegel és Feuerbach filozófiai nézeteivel kapcsolatosak. Hegel megfogalmazta a dialektika legfontosabb elveit, kidolgozta a megismerés dialektikus módszerét. Hegel idealista volt, s így a dialektika nála ama bizonyos tiszta, valahol az anyagi világon kívül és az előtt létező eszme

önfejlődésének törvényeiként jelent meg. Ami viszont az anyagi világ, a természet és a társadalom fejlődését illeti, az nála „csupán a fogalom öröktől fogva nem tudni hol, de mindenesetre minden gondolkodó emberi agytól függetlenül végbemenő önmozgásának a lenyomata. Ezt az ideologikus fonákságot kellett kiküszöbölni.”1 MarxEngels Művei 21 köt Budapest 1970 280 old * Feuerbach Hegelt bírálva nem vette észre, a hegeli filozófia racionális magvát, a Hegel által feltárt és egyszersmind misztifikált dialektikus módszert. Feuerbach nem küzdötte le Hegelt, „hanem mint használhatatlant egyszerűen félredobta”.2 Ugyanott, 279 old* Azt, amit nem tudott megtenni Feuerbach, megtették a dialektikus és történelmi materializmus megalapítói. A Feuerbach által helyreállított materialista elvekre építve sokoldalúan bírálták a hegeli idealista filozófiát. És e kritika során kiemelték a klasszikus német filozófia fő

vívmányát, a dialektikát, megszabadították azt a misztikától, számos mesterséges sémájától és konstrukciójától, és materialista tudományos alapon továbbfejlesztve kiépítették a dialektikus és történelmi materializmust, a következetesen tudományos világnézetet és a valóság megismerésének és megváltoztatásának általános módszerét. 2. § A Marx és Engels által a filozófiában végrehajtott forradalmi fordulat lényege Az új, következetesen tudományos filozófiának, a dialektikus és történelmi materializmusnak Karl Marx (18181883) és Friedrich Engels (18201895) a megalapítói. Marx és Engels egy időben Hegel idealista filozófiájának híve volt. Később azonban a társadalmi gyakorlatnak, s főként a dolgozók kizsákmányolók elleni osztályharcának nyomására (ez utóbbival kapcsolatba kerültek: Marx mint a „Rheinische Zeitung” szerkesztője, Engels pedig mint egy vállalat alkalmazottja, melynek az apja is

részvényese volt) fokozatosan megszabadultak az idealista nézetektől és áttértek a materialista álláspontra. Engels egyebek közt a következőket írta erről: „Manchesterben szinte orrommal ütköztem bele abba, hogy a gazdasági tények, amelyek az eddigi történetírásban semmilyen vagy csak nagyon lenézett szerepet játszanak, legalábbis a modern világban döntő történelmi erők; hogy ez az alapzata a mai osztályellentétek keletkezésének .”3 Ugyanott, 205 old* A materializmusra való áttérés tendenciája megfigyelhető Marxnál „A hegeli jogfilozófia kritikájához” (1843) című írásában. Ebben Marx arra a következtetésre jut, hogy az emberiség történelmi fejlődésfolyamata megértésének kulcsát nem politikai téren, nem az államban kell keresni, mint Hegel vélte, hanem a „polgári társadalomban”, vagyis az emberek anyagi, gazdasági viszonyaiban. Ez a tendencia különösen világosan jelenik meg „A szent család” című

műben, amelyet Marx Engelsszel együtt írt 1845-ben. Ebben Marx és Engels alapos kritikának vetik alá a hegeli idealizmust és az ifjúhegeliánusok nézeteit. Az ifjúhegeliánusok mélységesen megvetették a népet, „tehetetlen tömegnek” tekintették, amely képtelen az alkotó tevékenységre és akadályt jelent a fejlődés útján. A kritikailag gondolkodó személyiségeket nyilvánították a történelmi fejlődés döntő erejének. Marx és Engels kimutatták az ifjúhegeliánus okfejtés tarthatatlanságát, és kifejtették azt a gondolatot, hogy az anyagi javakat megteremtő dolgozó tömegek alkotják a történelmi fejlődés meghatározó erejét, és ők biztosítják a társadalom létezésének és fejlődésének lehetőségét. A proletariátusról szólva kiemelték, hogy kivívhatja és ki is kell vívnia a szabadságát, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát és a belőle fakadó kizsákmányolást. A dialektikus materializmus

alapelveinek további kidolgozását Marx és Engels másik közös munkájukban, az 18451846-ban készült „Német ideológiá”-ban, valamint Marx „A filozófia nyomorúsága” című munkájában (1847) végzik el. Marx és Engels által teljes egészében kidolgozott világnézet „A Kommunista Párt kiáltványá”ban nyert kifejtést, amelyet a „Kommunisták Szövetségé”-nek megbízásából írtak meg, s amely 1848-ban látott napvilágot. Ebben a műben, Lenin kifejezése szerint zseniális világossággal és élességgel jelenik meg egyrészt a következetes materializmus, mely nemcsak a természetet öleli fel, hanem a társadalmi életet is, másrészt a dialektika mint a fejlődésről szóló legsokoldalúbb és legmélyrehatóbb tanítás. 4 Lásd Lenin összes művei 26 köt Budapest 1971. 42 old* Marx és Engels 1848 után is nagy figyelmet fordít a tudományos világnézet és a megismerési módszer problémáira. A legjellemzőbb ilyen irányú

munkáik: Marxnak „A tőke”, „A politikai gazdaságtan bírálatához”, illetve Engelsnek az „Anti-Dühring”, „A természet dialektikája”, a „Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége” c. művei A dialektikus és történelmi materializmus megalapozásával Marx és Engels forradalmi fordulatot hajtott végre a filozófiában. Az általuk kidolgozott tanítás gyökeresen eltér az egész megelőző filozófiától Valóban, a marxizmus előtti materialista tanítások főképpen mechanikusak voltak. És ez nem véletlen A XVIII. században valamennyi természettudomány közül a mechanika érte el a legnagyobb fejlődést A kémia, Engels kifejezésével élve, akkor még naiv formában létezett: a flogiszton-elmélet uralkodott benne; a biológia még gyermekcipőben járt: a szervezet működését merőben mechanikai okokkal magyarázta; a fejlődésnek ebben a szakaszában a mechanikai törvények prizmáján keresztül nézték a

tudományok az embert is: az ember bonyolult gépnek tűnt szemükben.5 Lásd MarxEngels Művei 21 köt 267 old* A mechanika mint a tudás legfejlettebb területe nemcsak a szaktudományokra nyomta rá bélyegét, hanem a filozófiára is. E kor materialista filozófusai az egész világot, az egész környező valóságot pusztán a mechanikai törvények alapján próbálták magyarázni. A Marx előtti materializmustól eltérően a dialektikus materializmus mentes a mechanicizmustól. A jelenségek magyarázatában nemcsak a mechanikai törvényekből indul ki, hanem a törvények egész sokféleségéből, úgy véli, hogy a mechanika törvényei csak az anyag mechanikai mozgásformájának megértésére adnak módot. Ami az anyag többi mozgásformáját illeti, azok lényegét nem a mechanikai törvények határozzák meg, hanem a megfelelő specifikus törvények, amelyek mindegyikükre külön-külön jellemzők. A marxizmust megelőző materializmus metafizikus volt.

Képtelen volt a világot történeti fejlődésében, fejlődési folyamatként felfogni. E kor filozófusai elismerték ugyan a valóság mozgását, azt zárt körben lezajló, ugyanazon állapotokat ismétlő mozgásnak képzelték. Ezzel szemben a dialektikus materializmus a mozgás és a fejlődés álláspontjáról vizsgálja a világot. A korábbi materializmus nem volt következetes, minden területre kidolgozott. Képviselői csak a természeti jelenségeket magyarázták materialisztikusan. A társadalmi élet jelenségeit idealista módon, valamely szellemi elvből vezették le: a politikai vagy jogi tudatból, a közvéleményből, az erkölcsiségből, a tudományból stb. A dialektikus és történelmi materializmus megalapítói első ízben terjesztették ki a materialista elveket a társadalomra is, s jutottak arra a következtetésre, hogy a társadalomban az emberek anyagi létfeltételei az elsődlegesek, a meghatározók. A szellemi jelenségek, a társadalmi

tudat, a különböző nézetek, elméletek stb másodlagosak, az emberek anyagi létfeltételeiből, társadalmi létéből leszármazottak. A Marx előtti materialisták egyik alapvonása a szemlélődő jelleg volt, az emberek forradalmi gyakorlati tevékenységétől való elszakadás. Csupán magyarázták a világot, holott a világ megváltoztatása lett volna a feladat. A marxista filozófia összekapcsolódik a gyakorlattal, nemcsak az a feladata, hogy a környező valóságot megmagyarázza, hanem az is, hogy elősegítse annak megváltoztatását. Éppen ezért nemcsak a megismerésnek, hanem a cselekvésnek, a valóság forradalmi átalakításának is módszere. A Marx előtti materialista és idealista filozófiai tanításoktól eltérően, melyek többé-kevésbé eltorzították a dolgok való állását, a dialektikus és történelmi materializmus mint a proletariátus világnézete teljes egészében a valóságra, a valóság funkcionálásának és fejlődésének

törvényszerűségeire támaszkodik. A marxista filozófia pártossága ily módon szükségszerű mozzanatként magában foglalja a tudományosságot. Minden kizsákmányoló osztály érdekei a történelmi fejlődés meghatározott szakaszában szükségképpen ellentmondásba kerülnek a társadalmi haladás szükségleteivel, s ennek megfelelően az objektív törvények érvényesülésével. Ezért nem lehet tudományos következetességgel megalapozni ezeknek az osztályoknak az érdekeit, s ezért le kell mondani egyes, az említett érdekeknek ellentmondó tudományos elvekről. Olyan elveket dolgoznak ki, amelyek, jóllehet nem tükrözik a dolgok állását, az objektíve ható törvényeket, de megfelelnek az illető osztály érdekeinek, kifejezésre juttatják azokat. A proletariátus érdekei viszont mindenkor megfelelnek a történelmi fejlődés objektív tendenciáinak, s épp ezért a proletariátusnak érdeke megismerni a dolgok valóságos állását, az

objektív fejlődésfolyamatot meghatározó törvényeket. Enélkül a proletariátus nem tud helyesen tájékozódni, aktívan beavatkozni az objektív folyamatba, s nem tudja végrehajtani a világ céltudatos megváltoztatását. Tehát a dialektikus és történelmi materializmus csak akkor lehet a proletariátus világnézete és a valóság forradalmi megváltoztatásának módszere, ha a mozgás és a fejlődés objektív törvényeinek ismeretére támaszkodik, ha elvei tudományosak. Mindez arról tanúskodik, hogy a dialektikus és történelmi materializmus elvileg új filozófia, amely lényegesen eltér az összes előző filozófiai nézetektől, kialakulása forradalom a filozófiában. 3. § A marxista filozófia lenini továbbfejlesztése A marxista filozófia mint alkotó tudomány nem áll egy helyben, hanem állandóan fejlődik, tökéletesedik. A tudomány és a társadalmi gyakorlat fejlődésének minden egyes új, jelentős lépése szükségképpen kihat a

filozófiára, gazdagítja, pontosabbá teszi kiegészíti egyes elveit, tételeit. Marx és Engels halála után a dialektikus és történelmi materializmus fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult Vlagyimir Iljics Lenin (18701924). Lenin sokoldalúan kidolgozta az anyagról és a tudatról mint a valóság visszatükröződéséről szóló marxista tanítást, megindokolta a gyakorlat meghatározó szerepét a megismerés folyamatában, és ezen az alapon feltárta a tudat aktív, alkotó jellegét, hangsúlyozva, hogy „az ember tudata nemcsak tükrözi az objektív világot, hanem teremti is”.6 Lenin Művei 38 köt 196 old* Egyszersmind meghatározta a megismerés alapvető fokait és az igazság felé való mozgásának dialektikus útját. Kidolgozta a dialektikát mint a fejlődésről szóló tanítást, s feltárta a fejlődés dialektikus koncepciójának lényegét: a fejlődés nem más, mint a már túlhaladott fokoknak magasabb alapon való megismétlődése, a

valóság ugrásszerű, forradalmi megváltozása, amelyet a belső ellentmondások, a különböző és ellentétes erők és tendenciák összeütközése határoznak meg.7 Lásd Lenin összes művei 26 köt 4748 old* Lenin tudományos és materialista alapon értelmezte Hegel dialektikáját és annak Marx művében, „A tőké”ben történt alkalmazását és továbbfejlesztését, s megfogalmazta a dialektika, a logika és az ismeretelmélet egységének elvét. Ennek az elvnek a fényében megvizsgálta a valóság általános oldalait és összefüggéseit, az általános dialektikus törvényszerűségeket, s kimutatta, hogy a filozófiai kategóriák nemcsak visszatükrözési formái a valóság általános oldalainak és összefüggéseinek, hanem a társadalmi megismerés és gyakorlat fejlődésének lépcsőfokai, csomópontjai is. A dialektika törvényei pedig nemcsak a valóság általános törvényei, hanem a gondolkodás törvényei is, metodológiai elvek,

amelyek arra hivatottak, hogy az embereket gyakorlati és megismerő tevékenységükben orientálják. Más szóval, Lenin Marx és Engels nyomán a dialektikus materializmust nemcsak mint világnézetet dolgozta ki, hanem mint ismeretelméletet is, mint a gondolkodásnak és a valóság gyakorlati megváltoztatásának módszerét. Az SZKP Központi Bizottsága által „Vlagyimir Iljics Lenin 100. születésnapjára” címmel kiadott tézisek megállapítják a következőket. Különösen nagy figyelmet szentelt Lenin a történelmi materializmus elméleti kidolgozásának. Sokoldalúan elemezte a társadalmi lét és a társadalmi tudat, az anyagi és az ideológiai viszonyok, az objektív és a szubjektív tényezők, az ösztönösség és a tudatosság összefüggésének törvényszerűségeit. Hangsúlyozta az emberek anyagi létfeltételei, az objektív körülmények meghatározó jelentőségét, s kimutatta, milyen nagy szerepe van a forradalmi elméletnek és az

általa vezérelt forradalmi pártnak, osztálynak, egyes személyiségeknek a társadalmi élet átalakításában, továbbá annak, hogy a történelmileg elavult társadalmi formákat új, a termelőerők fejlettségének megfelelő formák váltsák fel. Lenin bebizonyította: a forradalmi eszmék azért is jelentősek, mert segítségükkel a társadalom átalakításáért folyó ösztönös tömegmozgalmak alárendelhetők a fennálló társadalmi és politikai rendszer forradalmi megváltoztatása egységes céljának. Lenin a proletár párt legfontosabb feladataként jelölte meg a szocialista ideológia kidolgozását és annak bevitelét a dolgozók, a proletariátus tudatába. A kapitalizmus imperialista szakaszának sajátosságait tanulmányozva Lenin bebizonyította, hogy ez az utolsó, a szocialista forradalom előestéjét jelentő szakasz, amelyből már csak a szocializmusba történhet átmenet. Feltárta a tőkésországok egyenlőtlen gazdasági és politikai

fejlődésének törvényét az imperializmus viszonyai között, s ennek alapján azt a következtetést vonta le, hogy a szocialista forradalom néhány országban, sőt egy országban is győzhet. Lenin továbbfejlesztette, új, fontos következtetésekkel gazdagította a polgári demokratikus forradalom jellegéről és mozgató erőiről, a szocialista forradalommal való kapcsolatáról szóló marxista tanítást. Bebizonyította, hogy abban az időszakban, amikor a kapitalizmus az élenjáró országokban fejlődésének imperialista szakaszába lép, nem a burzsoázia, hanem a proletariátus a polgári demokratikus forradalom hegemónja, továbbá, hogy a proletariátus szövetségesévé válik a parasztság, s hogy e forradalom győzelmének eredményeképpen nem a burzsoázia diktatúrája jön létre, hanem a forradalmi nép, a munkások és a parasztok diktatúrája. A munkások és a parasztok diktatúrája kivívásával ez a forradalom nem ér véget, hanem fokozatosan

átnő szocialista forradalomba, melynek során a proletariátus a szegényparasztsággal és minden kizsákmányolttal szövetségben végrehajtja a társadalmi élet szocialista átalakítását. A szocialista forradalom elméletének kidolgozása során Lenin kifejtette azt a gondolatot, hogy a proletariátusnak a burzsoázia ellen, a szocializmusért folytatott osztályharcát össze kell kapcsolni a leigázott népek nemzeti felszabadító harcával a nemzeti elnyomás megszüntetéséért. Lenin érdeme annak a lehetőségnek a kidolgozása is, hogy egyes országok és népek nem-kapitalista úton is fejlődhetnek, vagyis a fejlődés kapitalista szakaszának átugrásával térhetnek át a szocializmusra. Ennek igen fontos feltétele Lenin szerint az, hogy a szocialista forradalom győzzön egyes élenjáró országokban, s ezek sokoldalú segítséget nyújtsanak az elmaradott népeknek. Nagy helyet foglal el Lenin elméleti hagyatékában a proletárdiktatúráról szóló

tanítás. Lenin a három orosz forradalom tapasztalatainak általánosítása alapján továbbfejlesztette a proletárdiktatúra marxi eszméjét, s bebizonyította, hogy a szocializmusba való átmenet időszakában szükségképpen meg kell teremteni a proletariátus diktatúráját, feltárta e diktatúra, mint új típusú demokratikus állam lényegét és sajátosságait, feladatait, működési mechanizmusát és továbbfejlesztésének útjait. Lenin nagy érdeme, hogy rávilágított a szovjetek rendszerének mint a proletárdiktatúra formájának jelentőségére; a szovjetek Oroszországban a forradalmi tömegek alkotó kezdeményezésének eredményeképpen alakultak meg, és meghatározó szerepük volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom végrehajtásában. Az Októberi Forradalom győzelme után Lenin a szocialista építés problémáinak és a világforradalom fejlődése perspektíváinak elméleti kidolgozására összpontosította figyelmét. Tudományosan

megalapozta: felépíthető a szocialista társadalom a kapitalista környezet ellenére is, kimutatta, hogy a Szovjetunió minden szükségessel rendelkezik a szocializmus felépítéséhez, kidolgozta a társadalmi élet sokoldalú szocialista átalakulásának konkrét útjait. Lenin úgy vélte, hogy a tőkés vállalatokat össznépi, szocialista tulajdonba kell venni, ily módon lehet a tőkés nagyipari termelést szocialistává átalakítani. Ami pedig a kisárutermelés szocialista átalakítását illeti, ezzel kapcsolatban Lenin a szövetkezetek különféle formáinak felhasználását ajánlotta, amelyek megkövetelik a termelési eszközök kismagántulajdonának szövetkezeti társadalmi tulajdonná való átalakítását. Lenin tudományosan megalapozta, a Szovjetunióban és a többi szocialista országban folyó szocialista építés gyakorlata pedig igazolta azt a gondolatot, hogy a szocializmus és a kommunizmus sikeres építése csak marxistaleninista párt

vezetésével történhet. A párt tevékenységében a dolgozó tömegekre támaszkodik, s élvezi a tömegek bizalmát, s a társadalom funkcionálásának és fejlődésének törvényeit felismerve meghatározza az egész társadalmi élet szocialista és kommunista elvek szerinti átalakításának gyakorlati feladatait. Az SZKP és a többi szocialista ország kommunista és munkáspártjai, az egész világ kommunistái a lenini elméleti örökséget tekintik irányadónak, s továbbfejlesztik azt a modern tudomány, a társadalmi gyakorlat vívmányainak általánosítása alapján és kérlelhetetlen harcot vívnak a jelenkori polgári ideológia ellen, a lenini forradalmi tanítást eltorzító jobb- és „bal”-oldali revizionizmus ellen. Dialektikus materializmus Anyag és tudat 1. § Az idealista és metafizikus anyagfelfogások kritikája Az idealista filozófia rendszerint tagadja az anyag objektív valóságát. Egyes képviselői úgy vélik, hogy anyag

egyáltalán nem létezik, hogy az anyagot a materialisták találták ki ateista következtetéseik megalapozása céljából (Berkeley). Mások az anyagot érzetkomplexumnak nyilvánítják (Mach) Ismét mások úgy tüntetik fel, mint az eszme fejlődésének eredményét a tudattól függő, belőle származó valamit (Hegel). 1 Minthogy minden filozófia alapkérdése az anyag és a tudat viszonya, a dialektikus materializmus kifejtését az anyagnak és alapvető formáinak jellemzésével kell kezdenünk, továbbá meg kell határoznunk a tudat kialakításának törvényszerűségeit és viszonyát anyaghoz. Ezzel egyúttal felfedjük a filozófia alapkérdésének első meghatározása után át kell térnünk második oldalának elemzésére: milyen törvényszerűségek szerint funkcionál és fejlődik a megismerés mint a világ tükröződése az ember tudatában. Ezek után meg fogjuk határozni a dialektika kategóriáit és törvényeit mint az objektív valóság

megismerés általános oldalainak és összefüggéseinek tükrözési folyamat kategóriák és törvények vizsgálatának rendjét a valóság visszatükröződő általános sajátosságainak és törvényeinek megismerési rendje határozza meg. Minthogy a dialektika alaptörvényeinek nézetünk szerint csak akkor tisztázódik, ha már a dialektika tulajdonságainak egész sorát tanulmányoztuk (egyes és általános, ok és szükségszerű és véletlen, törvény, lényeg és jelenség), el kel térnünk attól a kialakult hagyománytól, amely a dialektika alapvető a kategóriáik előtt vizsgálta. Ebben a tankönyvben a dialektika törvényeit a kategóriák után fejtjük ki. Az anyagnak ez a tagolása lehetővé teszi, hogy elkerüljük az ismétléseket és nagyobb pontosságot és megalapozottságot érjünk el a vizsgált kérdések kifejtésében. Minden materialista elismeri az anyag reális, objektív létezését. A filozófiatörténet tanúsítja, hogy a

materialisták nézetei lényegesen eltértek abban a kérdésben, hogy mi az anyag. Az ókori filozófusoknál anyagként bizonyos leginkább elterjedt konkrét anyagok vagy jelenségek szerepeltek, például a víz (Thalész), a levegő (Anaximenész), a tűz (Hérakleitosz). Azután különböző állandó elemek, ún „dolgok magvai” (Anaxagórasz) vagy atomok (Démokritosz) végtelen halmazát kezdték anyagnak tekinteni. A XVIII századi francia materialisták, továbbá Feuerbach és mások az anyag fogalmán a világon létező összes anyagféleséget alkotó állandó atomok összességét értették. Korlátozott, s egyszersmind helytelen is az a felfogás, amely az anyagot atomok vagy anyagféleségek összességének tekinti, mert az anyag meghatározott létezési formáival, egyes sajátosságainak és állapotainak abszolutizálásával függ össze, s ezért képtelen felölelni a világban végbemenő események összességét, a létformák egész

változatosságát. Az említett anyagfogalom elégtelensége különösen szembeszökővé vált a XIX. század végén és a XX század elején, amikor az elektron a radioaktivitás felfedezésével válságba jutott a természettudomány. Az elektron felfedezése többek között bebizonyította, hogy az atom nem változatlan és örök, mint korábban gondolták, hanem kisebb részecskéket, elektronokat tartalmaz. Ezzel együtt tisztázódott, hogy az elektron tömege nem változatlan, hanem mozgásának sebességétől függ: a sebesség növekedésével nő, csökkenésével csökken. Azelőtt úgy vélték, hogy az atom tömege állandó, és ebből származott a gondolat, hogy az atom és vele együtt az anyag is örökkévaló, megsemmisíthetetlen. Miután megdőlt az az elképzelés, mely szerint az atomok oszthatatlanok és örökkévalóak, hogy a tömeg állandó és megsemmisíthetetlen, kételkedni kezdtek az anyag létezésének objektivitásában, s azt a

következtetést vonták le, hogy az anyag eltűnik. Ezeknek az eszmefuttatásoknak a logikája a következő volt: ha az atom osztható, ha elektronokra bomlik, amelyeknek tömege a mozgástól függ, akkor az anyag mint meghatározó, minden lét alapját képező valami eltűnik, átalakul mozgássá. S mintha a radioaktivitás felfedezése is ezt a következtetést igazolta volna. Az urán, majd pedig a rádium radioaktív bomlását is úgy fogták fel, hogy az anyag mozgássá, tiszta energiává alakul át. Ezt nyomban kihasználták az idealisták Azt kezdték hangoztatni, hogy a természettudomány legújabb eredményei megcáfolják a materializmust, kimutatják, hogy anyag nem létezik, hogy az anyag a materialisták kitalálása stb. Szükségessé vált tehát az adott tudományos felfedezések filozófiai általánosítása, összhangba kellett ezeket hozni a dialektikus materializmussal, s bírálni kellett az e felfedezésekből tőkét kovácsoló idealista nézeteket.

Ezt a feladatot Lenin vállalta és végezte el. 2. § Az anyag lenini meghatározása Lenin „Materializmus és empiriokriticizmus” című könyvében elemezte a tudomány említett válságát és kimutatta, hogy a válság azért keletkezett, mert a természetkutatók a metafizikus materializmus álláspontjáról és annak elvei szerint magyarázták a fizika legújabb felfedezéseit. Valóban, az anyagot változatlan atomok összességének tekintő felfogás a metafizikus, nem pedig a dialektikus materializmusra jellemző. A dialektikus materializmus soha nem redukálta az anyagot atomokra, soha nem tartotta és nem tarthatta az atomokat változatlanoknak és örökkévalóknak. A dialektikus materializmus szerint az anyag egyetlen konkrét létezési formája (legyen az atom, molekula vagy elektron), sem örökkévaló, nem változatlan, hanem állandó mozgásban, változásban van, s megfelelő feltételek mellett átalakul más konkrét formákká, ezek pedig ismét

másokká, s így tovább a végtelenségig. A dialektikus „filozófia előtt írta Engels nem áll meg semmi végérvényes, semmi abszolút, semmi szent: mindenről és mindenben felmutatja a változékonyságot, s nem áll meg előtte más, csak a létrejövésnek és elmúlásnak . szakadatlan folyamata ”2 MarxEngels Művei 21 köt 257 old* Ilyen módon az a felfedezés, hogy az atom más, kisebb részecskékre bomlik, s hogy az anyag átalakul fénnyé, nemcsak nem cáfolja a dialektikus materializmust, ellenkezőleg, alátámasztja elveinek igazságát, egyebek közt azt a tételét, hogy mindaz, ami a világon létezik, állandó mozgásban van. Mi tehát az anyag a dialektikus materializmus szerint? A dialektikus materializmus szerint az anyag fogalma összefügg mindazzal, ami az emberi tudaton kívül és attól függetlenül létezik, az egész objektív valósággal. Ezért nemcsak az atomok tartoznak az anyaghoz, hanem az atomokat alkotó „elemi” részecskék is,

nemcsak a konkrét anyagféleség, hanem a fénysugarak is, amelyeket az megfelelő feltételek mellett kibocsát stb. „Az anyag írja Lenin, e fogalom dialektikus materialista meghatározását adva filozófiai kategória, amely az érzeteinkben feltáruló, érzeteinkkel lemásolt, lefényképezett, visszatükrözött, érzeteinktől függetlenül létező objektív valóság megjelölésére szolgál”3 Lenin összes művei. 18 köt 116 old (Az én kiemelésem A S)* 3. § Anyagi képződmény Anyagfajta Az anyag számos különböző, egymással összefüggésben levő test, konkrét anyagi képződmény formájában létezik. „Az egész számunkra hozzáférhető természet mutatott rá Engels testek rendszerét, egyetemes összefüggését alkotja: mégpedig testeken értünk itt minden anyagi létezést a csillagtól az atomig .”4 MarxEngels Művei. 20 köt 364 old* A konkrét anyagi képződmény vagy test az anyagnak csupán része, ezért nem rendelkezik

mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek az anyagra általában jellemzők. Többek között nem örökkévaló és nem végtelen, csak szigorúan meghatározott feltételek között jön létre, korlátozott helyet foglal el a térben, bizonyos ideig létezik, s azután más anyagi képződményekké átalakulva eltűnik. Maga az anyag viszont örök, térbelileg határtalan Mindez arról tanúskodik, hogy az anyag filozófiai fogalmának csak a világ egészével, a világot alkotó anyagi képződmények összességével összefüggésben van értelme. Az anyagi képződmények megfelelő csoportokká egyesülnek, az anyag fejlődésének meghatározott szintjeit vagy fokozatait alkotva, amelyek minőségi sajátszerűségekkel rendelkeznek. „ A különböző szinteken levő diszkrét részek (. kémiai atomok, tömegek, égitestek) írta Engels különböző csomópontok, amelyek az általános anyag különböző minőségi létezési módjait szabják meg .”5 Ugyanott, 556

old* Azokat az anyagi képződményeket, amelyek azonos természetűek és az anyagnak az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé tartó fejlődésében egy bizonyos fokot jelentenek, együtt anyagfajtáknak nevezzük. Anyagfajták például a következők: elektromágneses és gravitációs tér, elektronok, protonok, neutronok, atomok, molekulák, élő organizmusok, emberi társadalom stb. 4. § Anyag és anyagi Mint már említettük, az „anyag” fogalmát szigorú értelemben véve csakis a világ egészére, az anyagi képződmények összességére alkalmazhatjuk. Ami viszont az egyes anyagi képződményeket illeti, mindegyikük a fenti értelemben vett anyag részét alkotja, egy-egy láncszemet jelent az anyag fejlődésében. Az anyagi képződményeknek mint az egyetemes anyag meghatározott láncszemeinek az a közös vonásuk, hogy mind a tudaton kívül és attól függetlenül léteznek. E közös vonásuk jelzésére szolgál az „anyagi” fogalma E

fogalom nemcsak a világ egészére alkalmazható, hanem ezt az egészet alkotó egyes anyagi képződményekre is, az anyagfajtákra, az emberi tudaton kívül és attól függetlenül létező objektív tulajdonságokra és viszonyokra. Tehát anyagi mindaz, ami az anyag körébe tartozik és azt jellemzi, megkülönböztetésül a tudatitól. 5. § Az anyag mint szubsztancia Amikor az anyag fogalmát meghatároztuk, szembeállítottuk a tudattal, de az anyag, mint említettük, nemcsak a tudattól különbözik, hanem saját konkrét képződményeitől, állapotaitól és tulajdonságaitól is. Ebben az összefüggésben az anyag saját megnyilvánulásaihoz konkrét állapotaihoz és tulajdonságaihoz való viszonyában szubsztanciaként jelenik meg. Mint szubsztancia az anyag minden létező alapja A világban megfigyelhető jelenségek nem mások, mint az egységes anyagi természet különböző megnyilvánulásai, különböző létezési formái, különböző állapotai,

tulajdonságai. Az adott viszonylatban a tudat mint az anyag különös tulajdonsága nem áll szemben az anyag többi tulajdonságával, hanem egysorban áll velük. A tudat létezésének mint bármely más tulajdonság létezésének oka az anyagban, az anyag szerveződésében rejlik. A metafizikus materializmustól eltérően, amely az anyag szubsztancialitását az anyag változatlanságában látja, a dialektikus materializmus a szubsztancialitást összekapcsolja az anyag állandó mozgásával, változásával, amelynek közepette az anyag, az egyik minőségi állapotból a másikba megy át, de „örökké, minden változásaiban ugyanaz marad”.6 Ugyanott, 340 old* Ez mindenekelőtt az anyag mennyiségének állandóságában fejeződik ki. Mennyiségileg ugyanis az anyag minden változás közepette egy és ugyanaz marad Az anyag minőségi oldalát illetően a szubsztancialitás az anyag alapvető tulajdonságainak, attribútumainak megőrzésében jut

kifejeződésre. „ Attribútumainak egyike sem mehet veszendőbe soha ”7 Ugyanott* Ha eltűnik az egyik helyen, egyes anyagi képződményeknél, szükségképpen megjelenik más helyen, más anyagi képződményeknél. Továbbá, az anyag szubsztancialitása abban is kifejeződik, hogy mindegyik képződménye képes megfelelő feltételek megléte esetén bármely más képződménnyé átalakulni. Például minden „elemi” részecske megfelelő feltételek mellett átalakulhat más „elemi” részecskévé. Ez azt jelenti, hogy minden anyagi képződmény természetében potenciálisan benne van az anyag valamennyi tulajdonsága. Az anyag szubsztancialitásában kifejeződik a világ anyagi egysége. A valóságot alkotó végtelen számú különböző jelenségnek egységes anyagi természete van, az anyag különböző formáit, állapotait, tulajdonságait alkotja. 6. § A mozgás az anyag általános létezési formája 1. A metafizikus mozgásfelfogások

korlátozottsága A marxista mozgásfelfogás A mozgás értelmezése együtt alakult ki a filozófia megjelenésével. Az első időben úgy értelmezték, hogy a mozgás egyvalaminek a keletkezébe és másvalaminek a megsemmisülése. Ilyen mozgásfelfogás jellemző egyebek közt az első ókori görög filozófusokra (Thalész, Anaximenész, Anaximandrosz). Az első ókori görög filozófusok a mozgást, a változást helyezték előtérbe, szem elől tévesztették azonban az állandóságot. Ezt más gondolkodók emelték ki, többek között az eleaiak (Xenophanész, Parmenidész, Zénón) Az első filozófusokkal ellentétben ők az állandóságot tekintették kiinduló elvnek, abszolutizálták azt, és a mozgás tagadásához jutottak el. Empedoklész felelevenítette a mozgásról szóló tanítást, és megpróbálta azt összhangba hozni az állandóság elismerésével. Szerinte a dolgokat négy örökkévaló és változatlan „elem” (víz, levegő, tűz és föld)

alkotja. A mozgást pedig nem valami keletkezésének és másvalami megsemmisülésének tartotta, hanem az említett változatlan „elemek” helyváltoztatásának, egyesülésének és szétválásának. A mozgásról szóló tanítást Arisztotelész fejlesztette tovább. Újra fogalmazta azt a nézetet, mely szerint a mozgás valaminek a keletkezése és másvalaminek a megsemmisülése. Egyszersmind azonban a mozgásról szóló tanításba beiktatta átalakított formában a korábbi filozófusok, köztük Empedoklész nézeteit is. Arisztotelész szerint a mozgás nemcsak megsemmisülés és keletkezés, hanem növekedés, csökkenés, minőségi változás is, valamint a testek helyváltoztatása a térben. A materialista filozófia fejlődésének következő szakaszaiban a mozgás felfogás terén az a tendencia figyelhető meg, hogy abszolutizálják az anyagmozgás mechanikus formáját. A XVIIXVIII században ez a tendencia uralkodóvá válik. Ebben az időszakban a

mozgást a testek térbeli helyváltoztatásaként értelmezik Így fogta fel a mozgást többek között Descartes és Holbach. „A mozgás írta Holbach az az erőkifejtés, mely által egy test a helyét változtatja vagy változtatni törekszik.8 Holbach: A természet rendszere 14 old* Az a felfogás, mely szerint a mozgás a testek térbeli helyváltoztatása azért korlátozott, mert nem öleli fel az anyagra jellemző változások sokféleségét. Nem egyszerű helyváltoztatások például azok a változások, amelyek az atommagban, az élő organizmusban, a társadalomban stb. végbemennek A mozgás első, következetesen tudományos meghatározását a dialektikus materializmus megalapítói adták. Engels ezt írta: „Mozgás az anyagra alkalmazhatólag annyi, mint változás egyáltalában”9 MarxEngels Művei. 20 köt 518 old* „A mozgás . a világegyetemben végbemenő minden változást és folyamatot magában foglal, a puszta helyváltoztatástól a

gondolkodásig.”10 Ugyanott, 364 old* Tehát a mozgás filozófiai fogalom, amely az objektív valóságban végbemenő mindenféle változás jelölésére szolgál. 2. Az anyag alapvető mozgásformái Az anyagnak számos egymástól különböző mozgásformája létezik, amelyek között megkülönböztetünk alapvető mozgásformákat. Ezek a következők: a mechanikai mozgásforma, amely a testek térbeli helyváltoztatását jelenti, az anyag fizikai mozgásformája, amely magában foglalja az elemi részecskék és az elektromágneses terek mozgását, az atomon belüli mozgást és a molekulák mozgását; a kémiai mozgásforma, amely az atomok mozgására vonatkozik; a biológiai mozgásforma, amely az élő szervezetek funkcionálását és fejlődését tartalmazza; a társadalmi mozgásforma, amely a társadalomban végbemenő változásokat öleli fel. Az anyag alapvető mozgásformái szigorúan meghatározott kapcsolatban és összefüggésben vannak egymással.

Egyes mozgásformák mások kialakulásának előfeltételeként szerepelnek Például az „elemi” részecskék mozgása az előfeltétele az atomok és mozgásuk kialakulásának. Ez utóbbi az alapja a molekulák és mozgásuk kialakulásának. A mozgásnak ez a formája pedig meghatározott feltételek mellett az élet keletkezéséhez vezet, s vele együtt az anyag biológiai mozgásformájához, ami megteremti az előfeltételt a társadalmi mozgásforma kialakulásához. Valamennyi alapvető mozgásforma az anyagfejlődés egy-egy lépcsőfokát jelenti, amelyek a megfelelő anyagfajtákkal függnek össze és úgy viszonyulnak egymáshoz, mint alacsonyabb rendűek a magasabb rendűekhez. Az alacsonyabb rendű forma megszüntetve-megőrzött formában részt vesz a magasabb rendű formában, például a fizikai mozgásforma módosult formában bennefoglaltatik a kémiai mozgásformában, a kémiai a biológiaiban, a biológiai a társadalmiban. A magasabb rendű formában

részt vevő alacsonyabb rendű formának nincs meghatározó szerepe, alárendelt helyzetben van. A döntő szerepet betöltő magasabb rendű mozgásforma határozza meg az anyag adott mozgásformáját képviselő jelenségek lényegét. 3. A mozgás elválaszthatatlan összefüggése az anyaggal A mozgás az anyag attribútuma, alapvető sajátossága. Ha ez így van, akkor elválaszthatatlanul összefügg az anyaggal. Nem volt, nincs és nem is lesz anyag mozgás nélkül, mint ahogyan mozgás sem anyag nélkül Az anyag és a mozgás szoros összefüggéséről tanúskodik a tömeg és az energia megfelelésének törvénye. E törvény értelmében minden meghatározott tömegmennyiségnek szigorúan meghatározott energiamennyiség felel meg. Minden tömegváltozás együtt jár az energia megfelelő megváltoztatásával, és viszont, minden energiaváltozás tömegváltozást idéz elő. Egyes polgári filozófusok és fizikusok nem ismerik el a mozgás elválaszthatatlan

összefüggését az anyaggal, s azt próbálják bebizonyítani, hogy az anyag leszűkíthető a mozgásra. Ezen az alapon az energiát nyilvánítják elsődlegesnek, meghatározónak, az anyagot pedig az energia egyik formájának vélik. Álláspontjuk bizonyítékaképpen az anyag fénnyé alakulásának eseteire hivatkoznak, többek között az elektronnak és a pozitronnak két vagy három fotonná való átalakulására, s ezt a jelenséget úgy fogják fel mint az anyag tiszta energiává való átalakulását. „Az anyag írja például R. Marshall amerikai tudós az energia egyik formája Bizonyos körülmények között lehetséges az anyag átalakulása tiszta energiává és a tiszta energia átalakulása anyaggá.” Ezen álláspont hívei az anyagnak mint anyagféleségnek metafizikus felfogásából indulnak ki és ilyenformán eltorzítják a dolgok valóságos állását. Az elektronoknak és pozitronoknak átalakulása fotonokká fényrészecskékké nem az

anyagnak energiává (tiszta mozgássá) való átalakulását jelenti, hanem az egyik anyagfajtának másik anyagfajtává változását, minthogy anyag az egész objektív valóság. Ehhez tartozik minden anyagféleség, a fény is, továbbá számos más ismert vagy még nem ismert létezési forma. Az anyag mint az emberi tudaton kívül és attól függetlenül létező objektív realitás, sem egészében, sem részleteiben nem tűnhet el, nem veszhet el, nem alakulhat át valaminő nemanyagivá. Örökké létezik, szüntelenül átalakul az egyik minőségi állapotból vagy fajtából a másikba. Mindez érvényes a mozgásra is A mozgás, minthogy szerves összefüggésben van az anyaggal, nem tűnhet el vagy nem alakulhat át másvalamivé, nemmozgássá, mennyisége mindig állandó marad. Engels hangsúlyozva az anyag és a mozgás örökkévalóságát és szerves összefüggését, ezt írta: „Az anyag mozgás nélkül éppoly elgondolhatatlan, mint mozgás anyag

nélkül. A mozgás tehát éppúgy megteremthetetlen és elpusztíthatatlan, mint maga az anyag ” És továbbá „. a világon meglevő mozgás mennyisége állandóan ugyanaz.”11 Ugyanott, 61 old* 4. Mozgás és nyugalom Az a tétel, mely szerint az anyag elválaszthatatlanul összefügg a mozgással, mely szerint az utóbbi az anyag létezési formája, azt a véleményt eredményezheti, hogy a világon nincsen stabilitás, nincsen állandóság. Ennek a gondolatnak adott hangot többek között Kratülosz ókori görög filozófus. Ez azonban koránt sincs így A mozgás mellett jellemző az anyagra a stabilitás, a nyugalom is. A mozgástól eltérően, amely az állandó változást juttatja kifejezésre, a nyugalom a stabilitást, a változatlanságot fejezi ki. A nyugalom, jóllehet ellentéte a mozgásnak, nem különül el a mozgástól, hanem szervesen összefügg vele, annak mozzanata, sajátos esete. A nyugalom a mozgás viszonylag stabil rendszerét, az egyensúlyban

levő mozgást jelenti. Például a Naprendszer, amely nyugalomban levő anyagi képződménynek tekinthető, nem más, mint az őt alkotó égitestek mozgása, amely szigorúan meghatározott ciklusokat ismétel, vagyis egyensúlyban levő mozgás. A mozgás viszonylag állandó rendszerét jelenti bármely test, például az élettelen természet anyagi képződménye, az állati szervezet, az emberi társadalom. Ha megszüntetjük az ezekre a testese jellemző változásokat, nyomban megszűnnek mint adott, viszonylag állandó (nyugalomban levő) anyagi képződmények. Az egyensúlyban levő mozgás mellett minden anyagi képződmény magában foglal számtalan más változást, amelyek ideig-óráig beépülnek a mozgás adott, viszonylag állandó rendszerébe, nem bontják meg a rendszert alkotó elemek egyensúlyát. De ha egy bizonyos szintet elérnek, e változások megbontják a mozgás adott, viszonylag állandó rendszerét és új, viszonylag állandó rendszer

kialakulásához vezetnek, amely bizonyos ideig létezik, majd ismét felbomlik a benne végbement változások következtében, és teret ad más, viszonylag állandó (nyugalomban levő) rendszerek kialakulásához, azok pedig ismét másokéhoz, s így megy ez a végtelenségig. Ha megvizsgáljuk ezt a szakadatlan folyamatot, amelyben az anyag egyes állandó rendszerekből másokba csap át, nem nehéz felismerni, hogy a mozgás abszolút. A mozgás mindig létezik: abban a pillanatban is, amikor a viszonylag állandó rendszer kialakul (mivel valamely új rendszer kialakulása az előző rendszerek változásának eredményeképpen történik), a rendszer révén is (amennyiben a rendszer egyensúlyban levő mozgás), tehát a rendszer keretein belül is és felbomlásának, illetve az új, viszonylag állandó rendszer kialakulásának pillanatában is. A nyugalom ezzel szemben viszonylagos, valamely viszonylag állandó rendszer létrejöttével alakul ki, és megszűnik, amikor

ez a rendszer felbomlik, azután ismét létrejön, bizonyos ideig fennáll, majd újra megszűnik, s így tovább a végtelenségig. 5. Mozgás és fejlődés Megállapítottuk, hogy az anyag állandó mozgásban, változásban van, szüntelenül megy át egyes állandó állapotokból másokba, megsemmisít egyes anyagi képződményeket és létrehoz másokat. De mi a tendenciája ezeknek a változásoknak, mi váltja fel a megszűnő anyagi képződményeket? Egyes filozófusok úgy vélik, hogy az anyag körforgást végez, hogy szüntelenül ugyanazokat a ciklusokat ismétli meg. Mások azt állítják, hogy az anyag állandó változásainak folyamán a magasabb rendűtől az alacsonyabb rendű irányába tartó mozgás, vagyis regresszió történik. Ismét mások a világon megfigyelhető minden változást az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé tartó mozgásnak tartanak. A valóságban az anyag mozgásában az első, a második, a harmadik is előfordul. 12 Lásd

ugyanott, 9091 old* Ezek között azonban az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé tartó mozgás az uralkodó. Az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé, az egyszerűtől a bonyolult felé tartó mozgást fejlődésnek nevezzük. Példák a fejlődésre: atomok kialakulása „elemi” részecskékből, molekulák kialakulása atomokból; élő szervezetek kialakulása élettelen anyagokból; elemi, sejtszerkezettel nem rendelkező organizmusok átalakulása egysejtűekké, majd pedig többsejtűekké; átmenet a környezetet csupán ingerlékenység formájában tükrözni képes organizmusokról érzékeléssel és pszichikummal rendelkező organizmusokra; majomcsordák átalakulása emberi társadalommá; a társadalom átalakulása ősközösségi társadalomból rabszolgatartó társadalommá, feudalizmussá, kapitalizmussá és végül szocializmussá stb. Amikor arról beszélünk, hogy a fejlődés az uralkodó tendencia a világon, ez nem azt jelenti, hogy az

anyag minden konkrét létezési formája a fejlődés állapotában van. Az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű irányába változó anyagi képződmények mellett vannak olyan anyagi képződmények is, amelyek a körforgás állapotában vannak, vagy regresszív változásokat mutatnak. A fejlődés meghatározó szerepe, egyetemes jellege nem abban jut kifejezésre, hogy minden anyagi képződmény feltétlenül fejlődik, hanem abban, hogy az anyagi képződmények rendelkeznek a bonyolultabbá válás, az alacsonyabb fokról a magasabb fokra való átmenet képességével. A fejlődés az egész anyagra, minden anyagi képződményre jellemző, és éppúgy mint bármelyik más képesség, csakis megfelelő feltételek mellett nyilvánul meg. Ott, ahol ezek a feltételek megvannak, szükségképpen bekövetkezik a változás az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé, az egyszerűtől a bonyolult felé; ott viszont, ahol ezek a feltételek hiányoznak, vagy

körforgásról van szó, vagy regresszív változásokról. Emellett a körforgásba került vagy regresszív változásokon keresztülmenő anyagi képződmények sem vesztik el az alacsonyabb fokról magasabb fokra való átmenet képességét. Ez a képességük minden változásuk és átalakulásuk ellenére megmarad, s nyomban megmutatkozik, mihelyt megnyilvánulására a kedvező feltételek létrejönnek. 7. § Tér és idő 1. A tér és az idő fogalma Már említettük, hogy minden anyagi képződmény az anyag része, egyike az anyag végtelen számú láncszemeinek, és így meghatározott helyet foglal el, kiterjedéssel rendelkezik és kölcsönös összefüggésben van az őt környező más anyagi képződményekkel. Az anyagi képződmények kiterjedését és az őket környező más anyagi képződményekkel meglevő kölcsönviszonyukat térnek nevezzük. Az előbbiekben már kifejtettük, hogy egyetlenegy anyagi képződmény sem örök, mindegyik az őt

megelőző anyagi képződmények változása folytán jön létre, átmegy a fejlődés szakaszain, majd megszűnik, más anyagi képződményekké alakul át. Az anyagi képződmények létezésének tartamát és az őket megelőző és az őket követő anyagi képződményekkel meglevő kölcsönviszonyát időnek nevezzük. 2. Az idealista és metafizikus tér- és időfelfogások kritikája Az idealista filozófusok rendszerint tagadják a tér és idő objektivitását, független létezését a tudattól. Berkeley szerint például „minden hely vagy kiterjedés csupán a tudatban létezik”, éppúgy, mint az idő, amely szerinte az eszmék megjelenésének rendje a tudatunkban. Tagadja a tér és az idő objektív létezését Kant is Szerinte ezek nem a dolgok jellemzői, hanem egy belső érzék formái. Sok modern polgári természettudós és filozófus tagadja a tér és az idő mikrovilágbeli létezését. Ezt az álláspontot képviseli többek között Jeans,

Eddington és mások. A kis kvantumszámokkal jellemezhető állapotok számára jelenti ki Eddington „tér és idő nem létezik, legalábbis semmi alapom nincs feltételezni létezésüket”. Egyes filozófusok elismerik ugyan a tér és idő létezését, de tagadják összefüggésüket az anyaggal, teljesen önálló, az anyagtól független létezési formáknak vélik őket. Ez a tér- és időfelfogás a távoli ókorban keletkezett Többek között ezt hirdették a püthagoreusok. Szerintük a tér egy hatalmas láda, amely tele van különféle dolgokkal és számokkal, a láda azonban teljesen független a bele kerülő dolgoktól, s nélkülük is létezhet. Démokritosz űr formájában képzelte el a teret. Arisztotelész a teret olyan helynek fogta fel, amelyet a különböző dolgok egymást váltogatva foglalnak el. Klasszikus formában Newton fejtette ki azt a gondolatot, hogy a tér és az idő független az anyagtól. Newton szerint a tér abszolút,

örökkévaló, változatlan és mozdulatlan, nem függ a dolgoktól. A dolgok viszont függnek a tértől, benne léteznek, hozzá viszonyítva mozognak. Hasonlóképpen „viselkedik” Newtonnál az idő is, amely szintén abszolút, önmagában véve létezik, függetlenül az egyes eseményektől, egyenletesen telik, mindig azonos. Descartes megkísérelte leküzdeni a térnek az anyagtól történt metafizikus elszakítását, s kijelentette, hogy az anyag legfontosabb és egyetlen sajátossága a kiterjedés. A következő lépést ebben az irányban Spinoza tette meg. Ő úgy vélte, hogy a tér az anyag attributuma Az anyaggal kölcsönös összefüggésben vizsgálta a teret Locke is. Szerinte a tér a testek nagyságát fejezi ki A Marx előtti filozófusok egy része összekapcsolta ugyan a teret az anyaggal, de nem jutott el annak felismeréséhez, hogy a térbeli jellemzők az anyagi képződmények természetétől függnek. Sőt, úgy vélték, hogy a tér minden egyes

test vonatkozásában azonos, és ugyanazon sajátosságokkal rendelkezik. 3. A tér és idő alapvető jellemzői E kérdés első következetesen tudományos megoldását a dialektikus materializmus adta. A dialektikus materializmus szerint a tér és az idő minden anyagi képződmény szükségszerű objektív sajátossága, az anyag objektív reális létformája. A létezés kiterjedésével és tartamával nemcsak a csillagok, a bolygók, a dolgok, egyszóval a makrotestek rendelkeznek, hanem a mikrotestek, az „elemi” részecskék is. „Nincs semmi a világon írta Lenin , csak mozgásban levő anyag, a mozgásban levő anyag pedig nem mozoghat másképp, mint térben és időben.”13 Lenin összes művei 18 köt 160 old* A tér és az idő nemcsak összefügg az anyaggal, hanem függ is tőle, az anyagi képződmények természete s a rájuk jellemző mozgásforma határozza meg a teret és az időt. A dialektikus materializmusnak ezt a tételét szemléletesen

bizonyítják a modern tudomány adatai, amelyek arról tanúskodnak, hogy a tér- és időjellemzők a gravitáló tömegek mozgásától és eloszlásától függnek. Minél erősebb a tömegvonzás, annál görbültebb a tér, és annál lassabban telik az idő. Továbbá, mint a relativitáselmélet mutatja, a mozgó rendszerben a nyugvó rendszerhez képest a térbeli kölcsönviszonyok eltolódnak, a test a mozgás irányában belapul, az idő folyása lelassul. A tér igen fontos vonása háromdimenziós jellege. A térnek három irányú kiterjedése van: az egyik bal és jobb, a másik elöl és hátul, a harmadik fent és lent. Mindhárom irány szemléletesen kifejezhető három egymásra kölcsönösen merőleges vonallal. Velük párhuzamosan mozogva térbelileg bármely test meghatározható Az utóbbi időben kialakultak az ún. négydimenziós és sokdimenziós tér fizikai elméletei Amikor a tudósok négydimenziós világról, a világ négy dimenziójáról

beszélnek, az időt tekintik negyedik dimenziónak. Ezért a négydimenziósságról szóló eszmefuttatások nem mondanak ellent a valóságnak, de nem is cáfolják a tér háromdimenziós voltának tételét. Ellenkezőleg, teljes egészében abból indulnak ki Hasonló a helyzet a tér sokdimenziós jellegéről szóló tétellel is. Amikor a fizikusok vagy a matematikusok sokdimenzióról beszélnek, nem valamely test térbeli jellemzőit tartják szem előtt, helyesebben, nemcsak ezt, hanem a test (az anyagi képződmény) legkülönfélébb sajátosságainak dimenzióit. A testnek pedig számtalan sajátossága van, tehát számtalan dimenzió is lehetséges. De ez vajon a tér háromdimenziós jellegéről szóló tétel helytelenségét tanúsítja? Természetesen nem. Ez csak azt mutatja, hogy a „négydimenziós tér” és a „sokdimenziós tér” fogalmait nem valóságos értelmükben használják, nem a tér sajátosságainak kifejezésére, hanem az anyagi

képződmény legkülönfélébb oldalainak és állapotainak jellemzésére. Míg a térnek három, az időnek viszont egy dimenziója van. Az idő mindig egy irányban halad: előre A jelen múlttá válik, a jövő jelenné. Az idő folyásának ezt az irányát megváltoztatni nem lehet, az idő megfordíthatatlan A tér és az idő másik igen fontos vonása a végtelenség. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a tér és az idő véges, mivel véges anyagi képződmények tulajdonságai és viszonyai formájában létezik. Ez azonban koránt sincs így. A tér és az idő véges dolgok révén létezik ugyan, mégis végtelen Minden dolog végtelenül sok más dologgal van összefüggésben. Térbeli viszonyai átmennek az őt környező más dolgok térbeli viszonyaiba, ez utóbbiak térbeli viszonyai pedig az őket körülvevő dolgok térbeli viszonyaiba, a végtelenségig. A tér ilyenformán csakis véges nagyságokból tevődik össze, s végtelenséggé bontakozik.

Ugyanezek a jellemzői az időnek is. Minden egyes dolog létezésének megvan a maga kezdete és vége De minden egyes dolgot megelőzött más dolgok végtelen sora, s minden egyes dolog után új dolgok jönnek létre, s azokat is felváltják majd mások a végtelenségig. Egyes dolgok vagy minőségi állapotok másokkal való felváltásának folyamata soha nem kezdődött és soha nem ér véget. Az idő múlása végtelen Korántsem minden filozófiai irányzat képviselői ismerik el a tér és az idő végtelenségét. A teológusok az anyagi világ időbeli végességének kérdését rendszerint az isteni akarattal hozzák összefüggésbe, más idealisták pedig a tudat teremtő tevékenységével. Szerintük a tudat téren és időn kívül létezik, s létrehozza a térbelileg korlátozott és időbelileg véges érzéki dolgokat. Egyes modern polgári tudósok és filozófusok a relativitáselméletre hivatkozva próbálják megindokolni a világ térbeli

korlátozottságát. A relativitáselmélet szerint az anyag megfigyelhető sűrűsége és az ennek megfelelő gravitációs erők feltétlenül megkövetelik, hogy az anyag zárt gömb formájában létezzék. Ez a konklúzió, amely feltételezi, hogy az anyag a térben homogén eloszlású az általános relativitáselmélet egyenleteiből következik. Az asztronómia legutóbbi adatai azonban arról tanúskodnak, hogy az anyag a térben korántsem homogén eloszlású. Vannak, akik a „vörös eltolódás” jelenségét próbálják felhasználni a világ tér- és időbeli végességének indokolására. Ismeretes, hogy a csillagoktól hozzánk érkező fény észlelésekor megfigyelhető a spektrumvonalak eltolódása a vörös szín felé. Ez a tény azt látszik bizonyítani, hogy a világmindenség tágul, mivel a galaktikák 120170 000 km/sec sebességgel távolodnak egymástól. Azt alapul véve, hogy a galaktikák milyen sebességgel távolodnak egymástól,

kiszámítható, mikor volt együtt ez a különböző irányokban szerterepülő anyag. Mindez alapul szolgált olyan elméletek megjelenéséhez, amelyek azt bizonygatják, hogy a világ az isten által teremtett ősatomtól vette kezdetét, s hogy térbelileg korlátozott stb. Ezek az eszmefuttatások azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a világmindenség egyik részében megfigyelhető valamennyi törvényszerűség szükségképpen megfigyelhető a többi részében is. Valójában pedig korántsem minden, a valóság valamely területén, adott időben érvényesülő törvény jelenik meg a valóság többi területén is. Csak a filozófia által tanulmányozott általános törvények érvényesülnek mindenütt Ami a többi törvényt illeti, azok a világmindenségnek csak egy részén vagy területén jelennek meg, valamely adott időben. Ezért a világmindenség adott, általunk megfigyelhető részének tágulásából egyáltalán nem következik az, hogy jelenleg a

világmindenség többi része is szükségképpen tágul. Ezek a részek tágulhatnak is, össze is húzódhatnak. És a legvalószínűbb az, hogy a tágulási és az összezsugorodási folyamatok egyaránt jellemzik a világegyetemet, hogy egyik adott részében meghatározott ideig az egyik tendencia dominál, a másikban a másik. Később e tendenciák helyet cserélnek. 8. § A tükrözés mint az anyag általános sajátsága Már rámutattunk arra, hogy az anyag az egyes tér- és időbelileg véges anyagi képződmények révén létezik, amelyek nem egyszerűen egymás mellett egzisztálnak, hanem kölcsönhatásban vannak egymással, s eközben megfelelő változásokat idéznek elő egymásban. E változásokat egyrészt annak az anyagi képződménynek a természete határozza meg, amelyben a változások végbemennek, másrészt a rá ható test sajátosságai. A ható test sajátosságai nemcsak rányomják bélyegüket ezekre a változásokra, hanem kifejeződnek

bennük. Voltaképpen ez a lényege a tükröződésnek, amely minden anyagi képződmény sajátossága. A tükrözés mint az anyag általános tulajdonsága ily módon azt jelenti, hogy az anyagi képződmény tulajdonságai vagy állapotai megfelelő változásaiban reprodukálni képes más, rá ható testek sajátosságait. A tükrözés legegyszerűbb példái: valamely test deformálódása egy másik test rá gyakorolt hatására, az elektromos vezeték felmelegedése a benne végighaladó elektromos áram hatására, a test térfogatának növekedése a test melegítése következtében stb. Minden anyagi képződmény, amelyre más dolog hat nem passzívan, hanem aktívan viselkedik. Visszahat ezekre a dolgokra és megfelelő változásokat idéz elő bennük, amelyek reprodukálják sajátosságait. Ezért minden egyes kölcsönhatásban levő anyagi képződmény egyszersmind tükröző és tükrözött. Valamilyen formában reprodukálja a rá ható tárgyak

sajátosságait, s maga is reprodukálódik e tárgyak megfelelő változásaiban. Ez a körülmény a tükrözés sajátosságának egyetemességéről tanúskodik, arról, hogy velejárója minden anyagi képződménynek. 9. § A tükrözési formák fejlődése Az, hogy milyen formában reprodukálódnak az anyagi képződményekben a rájuk ható testek sajátosságai, a természetüktől függ. Ezért minőségileg eltérő anyagi képződmények ugyanazt a hatást különböző formákban tükrözik. A tükrözési formák változása különösen szembeszökő, amikor az anyag, fejlődésének egyik minőségi lépcsőfokáról a másikra megy át. Az élettelen természetben a tükrözés úgy történik, hogy bizonyos fizikai tulajdonságok vagy kémiai reakciók megfelelően megváltoznak, valamilyen formában reprodukálják a kölcsönhatásban levő testek és jelenségek sajátosságait. A legegyszerűbb állati és növényi szervezetekben a tükrözés ingerület

formájában jelenik meg; ez olyan válaszreakció a külső hatásra, amelynél már megfigyelhető a cselekvés bizonyos irányultsága14 Lásd Marx Engels Művei. 20 köt 474475 old*, bizonyos szelektivitás. Például a fénysugarak hatására a növény úgy reagál, hogy megváltoztatja leveleinek helyzetét, úgy fordítja őket, hogy merőlegesek legyenek a rájuk eső sugarakra. A levelek ilyen helyzete lehetővé teszi, hogy a növény hozzájuthasson ahhoz a nagy mennyiségű napenergiához, amelyre funkcionálásához és fejlődéséhez szüksége van. A bonyolultabb és tökéletesebb élő szervezetek, s különösen az idegrendszerrel rendelkező organizmusok megjelenésével tökéletesebbé válik a tükrözés. Most már ingerlékenység formáját ölti Ennek a tükrözési formának az a sajátossága, hogy itt a tükrözési funkciót speciális szerv, az idegrendszer tölti be. Ez ellenőrzi a szervezet és a külső köteg kölcsönhatását. Egyes szövetei

vagy sejtjei felfogják a kívülről jövő hatásokat, mások átadják a kialakult ingerületet a szervezet megfelelő részeinek és ezáltal biztosítják, hogy azok végrehajtsák a szükséges válaszreakciót. Az idegrendszer először az állat egész testében szétszórt idegrostok és -sejtek formájában jelenik meg, majd pedig a szervezet továbbfejlődése során lényeges változásokon megy keresztül. Egyes idegsejtek ideggócokat alkotnak, amelyek idegtörzsekké egyesülnek. Azután az ideggócok egyesülése folytán speciális központok alakulnak ki (a gerincvelő és az agyvelő), létrejön a központi idegrendszer. Ez utóbbi megjelenésével lényeges változások mennek végbe a szervezet tükröző tevékenységében. Míg korábban az élő szervezetek csak azokra az ingerekre reagáltak, amelyek összefüggtek életműködésükkel, most a központi idegrendszer megjelenésével, már azokra az ingerekre is kezdenek reagálni, amelyeknek önmagukban nincs

jelentőségük a szervezet szempontjából, de létfontosságú jelenségekkel kapcsolatosak. Más szóval, míg korábban az organizmus és a környező közeg kölcsönös kapcsolata a feltétlen reflexek alapján valósult meg, addig most ez utóbbiak a feltételes reflexekkel gazdagodtak. Ezek lehetővé teszik, hogy a szervezet tükrözze a legkülönfélébb, számára nem létfontosságú jelenségeknek a létfontosságú jelenségekkel való összefüggését. Ennek köszönhetően az állatok számára lehetővé vált, hogy érzékenyen reagáljanak az életfeltételek változásaira és gyorsan alkalmazkodjanak hozzájuk. A valóság tükrözésének a feltételes reflexek kialakulásával összefüggő formája lényegesen különbözik az előző tükrözési formáktól, s köztük az ingerülettől és az ingerlékenységtől. Ez utóbbiak a tükrözés biológiai formái, az előbbi viszont a valóság pszichikai tükrözési formája. 10. § A tükrözés pszichikai

formájának sajátosságai A pszichikum mint a valóság tükrözésének sajátos formája a központi idegrendszerrel, a feltételes reflexek kialakításának ez utóbbi által meghatározott képességével együtt jelenik meg. A pszichikum kialakulásával megjelenik a valóság jelzéses, képi tükrözése. A pszichikai a szervezetre ható ama jelenségek képmásaként jelenik meg, amelyek valamely feltételes reflex kialakulása folytán keletkeznek az agyban. A feltételes reflex specifikus vonása a külvilág olyan jelenségeinek tükrözése, amelyek önmagukban véve közömbösek a szervezet szempontjából, de olyan jelenségekkel kapcsolatosak, amelyek közvetlenül létfontosságúak. Ezek a jelenségek a feltételes reflex kialakulásával más, a szervezet életműködésével összefüggő, számára biológiailag fontos jelenségek jeleinek szerepét töltik be, ez utóbbiakat képviselik. Ezek hatása a szervezetre egyenértékű azoknak a biológiailag

jelentős jelenségeknek a hatásával, amelyeknek a jeleit alkotják. E hatás pillanatában az agyban kialakuló időleges kapcsolatok alapján létrejönnek a megfelelő biológiailag jelentős jelenségek képmásai. Például, a csengőnek önmagában véve nincs jelentősége a kutya számára. A kutya nem reagál rá De ha a csengetés a táplálék megjelenésével együtt történik, a kutya úgy reagál, ahogyan a táplálék megjelenésére; egyebek közt megindul nyálválasztása. Minthogy a kutya agyában időleges kapcsolat jött létre a csengő és a táplálék hatásából származó ingerületek gócai között, a kutya tükrözi a kialakult összefüggést, amelyben a esengő a táplálék megjelenését jelző jel szerepét tölti be. Éppen ezért reagál a csengőre nyálelválasztással Tehát a feltételes reflex megköveteli, hogy a jel észlelése pillanatában a biológiailag jelentős jelentőségekkel kapcsolat jöjjön létre. A pszichikai mint a

feltételes reflexnek, e fiziológiai jelenségnek elengedhetetlen oldala vagy mozzanata ily módon szervesen összefügg a fiziológiaival, annak alapján jön létre és létezik. A pszichikai az agy ama fiziológiai tevékenységének eredménye, amely válasz a külvilág jelenségeinek a szervezetre gyakorolt hatására. Minthogy a pszichikai az agyban létrejövő meghatározott fiziológiai kapcsolatok alapján jön létre, ezekhez a kapcsolatokhoz és az agyhoz képest másodlagos, tőlük függő. 11. § A tudat mint a valóság pszichikai tükrözésének legmagasabb rendű formája 1. A tudat kialakulása A valóságtükrözés pszichikai formája, amely az állati szervezetek, s különösen idegrendszerük fejlődésének meghatározott fokán jelent meg, nem marad változatlan, hanem tökéletesedik, fejlődik és megfelelő feltételek mellett a tükrözés minőségileg más formájává, tudattá alakul át. Annak, hogy az állati pszichikum tudattá alakuljon át a

munka a feltétele. A munka az állatok reflex működéséből ered, amely azon alapszik, hogy természeti tárgyakat használnak fel a szervezet valamely szükségletének kielégítésére. A tudósok feltevése szerint az emberszabású majmok egyes egyedei szükségleteik kielégítésére irányuló cselekvéseik végrehajtásánál természeti tárgyakat alkalmaztak, például botot a gyümölcs leverésére, követ az ellenségekkel szembeni védekezésre stb. Eleinte ezek a műveletek egyedi esetek voltak Minthogy azonban rendszerint eredményre vezettek, elősegítették valamely szükséglet kielégítését, ennek alapján kezdett kialakulni a feltételes reflex, s ezzel együtt az a szokás is, hogy megfelelő feltételek között természeti tárgyakat használjanak „eszköz” formájában. Ez a szokás lényeges változásokat idézett elő az adott állatok viselkedésében. A környező valósággal meglevő kapcsolatukat most már természeti tárgyak

közvetítették. Korábban a környező valóság hatására közvetlenül reagáltak, most viszont a valóságra irányuló hatásukat „eszközökként” használt természeti tárgyak révén gyakorolják. Az organizmus és a környező közeg kapcsolatának ez a bonyolultabbá válása pozitívan hatott az idegrendszer, s főként az agyvelő fejlődésére. Az agy újabb és újabb kapcsolatokat alakított ki, egyre bonyolultabb funkciókat töltött be, s ezáltal fejlődött, tökéletesedett. Ez pedig kedvezően hatott az állat „eszköz-tevékenységére”, ami szintén bonyolultabbá vált, fejlődött. E tevékenység fejlődésének bizonyos szakaszában az állatok, ha nem volt kéznél a szükséges „eszköz” valamely tevékenység elvégzéséhez, azzal próbálkoztak, hogy valamiféle más tárgyat tegyenek alkalmassá e cél eléréséhez. Kialakul ily módon az a tendencia, hogy a kellő „eszközt” bizonyos tárgyak megfelelő megmunkálása révén

hozzák létre. Ennek a tendenciának a fejlődését az ember állatőseinél az határozta meg, hogy a reflex-tevékenységek fokozatosan tudatos tevékenységgé alakultak át, amelynek célja: speciálisan létrehozott eszközökkel megváltoztatni á környező valóságot. Ez a tevékenység az állati állapotból kiemelkedő lények egymás közti és a környező valósággal meglevő kapcsolatának szükségszerű formájává vált. E tevékenység meghatározott, akaratuktól független viszonyokba szervezi, s ezáltal egységes, szervesen összefüggő egésszé, társadalommá egyesíti az állati állapotból kiemelkedő lényeket. Hogy mindez létrejöhessen, funkcionálhasson és fejlődhessen, az individuumok cselekvéseit illetően bizonyos összehangoltságra volt szükség. Ez azonban megkívánta az egységes cél és a feladatok tisztázását, a funkciók elosztását a célok és feladatok megvalósítása folyamán, s ezzel együtt a közösen tevékenykedő

egyedek közötti gondolatcserét. „Röviden, a létrejövő emberek oda jutottak, hogy mondanivalójuk volt egymásnak”15 Ugyanott, 451. old* Ez a szükséglet meghatározta a kielégítésére szolgáló eszköz létrejöttét. Ez az eszköz a nyelv lett, amelyben a tudat saját társadalmi természetének megfelelő anyagi létezési formát öltött. A nyelv, mint olyan jelzőrendszer, amely biztosítja az információ megőrzését, feldolgozását és átadását, a gondolatközlésnek és az emberek egymás közti érintkezésének eszköze. A társadalom kialakulásának folyamatában formálódó emberek megfelelő hangokkal vagy jelekkel jelölték az egyes jelenségeket, azok tulajdonságait, a cselekedeteket, s e jelzésekkel operálva közölték egymással gondolataikat. Az egyes jelenségeknek adott elnevezések a jelenségek helyettesítőiként szerepeltek Az ember ugyanúgy reagált rájuk, mint ahogyan az általuk jelölt jelenségekre. A szavak meghatározott

jelenségek jeleivé váltak. Ezeket felhasználva tükrözik az emberek a környező valóságot, cserélik ki egymás közt a kapott információt, s alkalmazzák azt mindennapi életükben és tevékenységükben. A valóság tükrözése szavak rendszere révén a tükrözés specifikusan emberi formája, Az állatok a környező valóságot magának a valóságnak a jelei révén tükrözik; ezek, mint már említettük, olyan jelenségek vagy tulajdonságok, amelyek nem közvetlenül jelentősek a szervezet életműködése szempontjából, de meghatározott kapcsolatban vannak más, biológiailag jelentős jelenségekkel vagy tulajdonságokkal. Ezt a jelzőrendszert, amely az állat és az ember számára közös, Pavlov első jelzőrendszernek nevezte. A sajátosan emberi jelzőrendszert a jelenségek jeleiként szereplő szavaknak a rendszerét pedig második jelzőrendszernek nevezte. A nyelv kialakulása lényeges változásokhoz vezetett az ember tükröző

tevékenységében. A nyelv megszabadította az embert a konkrét szituációtól való függéstől, megteremtette a szükséges feltételeket az átfogó általánosításokhoz és a többi emberrel való érintkezéshez, s ezáltal nagymértékben előmozdította az emberek tudatának kialakulását és fejlődését. 2. A tudat lényege A tudat a munkával és a munka alapján létrejövő társadalommal függ össze, az anyag társadalmi mozgásformájának szükségszerű oldala, jóllehet a társadalmat alkotó egyes egyének tudata révén létezik. Minden egyén az érvényben levő nyelv, a munkaeszközök, a tevékenységmódok révén sajátítja el a társadalom által felhalmozott tapasztalatot és adja át a társadalomnak saját egyéni tapasztalatát, szellemi és anyagi értékekben testesítve meg azt. A tudat a munka alapján létrejövő társadalmi élet szükségszerűségeként alakult ki, s elsősorban úgy jelent meg, hogy az ember őse felismerte saját

létét, saját tulajdon létezését, elkülönültségét a külvilágtól és meghatározott viszonyát e külvilághoz. Az állat nem különbözteti meg magát a külvilágtól, teljesen összeolvad saját élettevékenységével. A tudatossá váló vadember először azt veszi észre, hogy ő maga létezik, hogy körülötte tárgyak vannak, amelyekkel ő kapcsolatban van, s amelyek kapcsolatban vannak egymással. Felismerve saját ösztöneit és szokásait, fokozatosan megérti, mi történik körülötte. A tudat tehát annak megértése, mi történik a környező valóságban. De a történések megértése nem más, mint ismeret A külvilág a tudatban képmások formájában létezik, amelyek annak eredményeképpen alakulnak ki az ember agyában, hogy az ember kölcsönhatásban van a világgal. Ezeknek a valóságot tükröző képmásoknak az összessége alkotja az ember ismereteit. Az ember éppen azáltal érti meg, mi történik körülötte, hogy felhasználja

ezeket a képmásokat a külvilág tárgyainak és jelenségeinek tulajdonságairól és összefüggéseiről a képmásokban levő információkkal. Az ember világban való tájékozódásának elengedhetetlen feltétele a történések megértése. A valóság helyes észlelésére szükségszerű oldalainak és összefüggéseinek ismeretére támaszkodva az ember mintegy bepillantást nyer a jövőbe, eszmei képmások formájában reprodukálja azt, ami még nem létezik, de aminek a valóságra való ráhatások következtében be kell következnie. A valóság eme anticipáló tükrözése alapján az ember megfelelő célokat tűz ki és ezeknek alárendeli magatartását, cselekedeteit. A céltételezés tehát a tudat igen fontos funkciója E funkció megvalósítása különbözteti meg az emberi magatartást az állati magatartástól, az emberi ésszerű tevékenységet az állatok ösztönös tevékenységétől. „A pók írja Marx a takácséhoz hasonló műveleteket

végez, a méh pedig viaszsejtjeinek felépítésével nem egy emberi építőmestert megszégyenít. De a legrosszabb építőmestert már eleve a legjobb méh fölé helyezi az, hogy a sejtet a fejében már felépítette, mielőtt viaszból megépítené. A munkafolyamat végén olyan eredmény jön létre, amely megkezdésekor a munkás elképzelésében, tehát eszmeileg már megvolt.”16 MarxEngels Művei 23 köt Budapest 1967 168169 old* A valóság anticipáló tükrözése nemcsak a céltételezés alapja, hanem a tudat alkotó-átalakító tevékenységéé is, amely lényegének nagyon fontos oldala. A tudat amely a világ átalakítását feltételező munka közvetlen hatására jött létre a rendelkezésre álló ismeretek alapján újat alkot, amely korábban nem létezett. Ez az eszmei képmások rendszerében kifejezett új reális tervvé válik, amely az anyag egyik vagy másik lehetőségét valósággá változtatja. A tudat mint a világ tükrözése ily módon

alkotó jellegű, aktívan hat a környező világra és társadalom szükségleteinek megfelelően átalakítja azt. „Az ember tudata írja Lenin nemcsak tükrözi az objektív világot, hanem teremt is.”17 Lenin Művei 38 köt 196 old* Tehát a tudat a valóság tudatosult tükrözése az ember agyában, meghatározott megértése annak, ami a külvilágban történik, e megértésen alapuló céltételezés és gondolkodási tevékenység, amely biztosítja a megfelelő tájékozódást a környező világban és e világ alkotó megváltoztatását a társadalom érdekében. 3. A tudat és az anyag viszonyáról Mint az eddig elmondottakból következik, a tudat az anyaghoz képest másodlagos. Ez mindenekelőtt abban jut kifejezésre, hogy nem mindig és nem mindenütt létezik, hanem az anyag fejlődésének meghatározott sajátos fejlettségi szintjén jelenik meg, a magasrendűen szervezett anyagi képződményeknél. Minthogy az anyag fejlődésének meghatározott

fokán jelenik meg, szükségképpen összefügg az anyaggal, nem létezhet az anyag nélkül. Az anyag létezése viszont nem függ a tudattól, az anyag a tudat létrejötte előtt is létezett A tudat másodlagos azért is, mert a külvilág visszatükrözése, az objektíve létező tárgyaknak, ezek sajátosságainak és viszonyainak kópiája. Minthogy a külvilág tárgyainak tükrözése, nem létezhet ezektől a tárgyaktól függetlenül. A tudati tükrözés tehát nem létezhet a tükrözöttől függetlenül, míg a tükrözött a tükrözéstől, a tükrözőtől függetlenül létezik. 4. Anyagi és eszmei Ha a tudatot az aggyal fennálló összefüggésében vizsgáljuk, azt az eredményt kapjuk, hogy a tudat mint sajátos pszichikai jelenség az agyban jön létre, az agyban végbemenő meghatározott fiziológiai folyamatok következménye. Ha viszont a külvilággal a tudatban tükröződő valósággal való összefüggésében vizsgáljuk, a tudat eszmeiségét

tisztázzuk. A tudat eszmei jellege abban jut kifejezésre, hogy a tudatot alkotó képmások nem rendelkeznek sem a benne tükröződő valóságos tárgyak tulajdonságaival, sem azoknak az idegfiziológiai folyamatoknak a sajátosságaival, amelyek alapján ezek a képmások létrejönnek. Egy szemernyi olyan anyag sincs bennük, amely jellemző a tükrözött valóságra és az agyra. Nincs súlyuk, nincsenek térbeli jellemzőik, sem egyéb fizikai sajátosságaik Az eszmei, bár különbözik az anyagitól, szervesen összefügg az anyagival. Csak az anyagiban jön létre és létezik: az ember agyában és annak az eredménye, hogy az anyagi jelenségek hatnak az érzékszervekre. Az anyagi jelenségek határozzák meg tartalmát, amely ezek tükrözését jelenti. Az eszmei és az anyagi szerves összefüggését, az előbbinek függését, az utóbbitól hangsúlyozva, Marx megállapította: „. az eszmei nem más, mint az emberi fejbe áttett és lefordított anyagi”.18

MarxEngels Művei 23 köt 20 old* 5. A tudat szubjektivitásáról Mint már megállapítottuk, a tudat megjelenése feltételezi, hogy az ember megkülönböztesse magát a környező valóságtól, megértse, mi történik körülötte, s ezt tekintetbe tudja venni cselekedeteiben. Mindez az embert szubjektummá, olyan lénnyé teszi, aki képes megérteni a környező valóságban végbemenő folyamatokat, meghatározott célokat tűz ki- és megfelelő tetteket visz véghez a célok elérése érdekében. A szubjektum természeténél fogva aktív. Viszonylagos önállósága annak az eredménye, hogy hat a környező valóságra annak megismerése és megváltoztatása céljából. A szubjektumtól eltérően az objektum az a valóság, amelyet a szubjektum megismer. Az ember meghatározott közösség tagjaként alakul ki és létezik, amelyben az egyének szükségszerűen kölcsönös kapcsolatban és kölcsönös függőségben vannak egymással, vagyis az egyén mint a

társadalom tagja létezik, egyetemes szubjektumnak a társadalmat kell tekintenünk. Éppen a társadalom valósítja meg a külvilág megismerését és megváltoztatását. Ami pedig az egyes személyiséget illeti, az csakis annyiban lép fel szubjektumként amennyiben kifejezésre juttatja a társadalmi lényeget. A szubjektum sajátos, külön belső világgal rendelkezik, amely a külvilág, az objektív valóság eszmei tükröződése. A szubjektumnak ez a belső szellemi világa alkotja a szubjektív területét Szubjektív ily módon mindaz, ami az ember (a társadalom) szellemi világához tartozik, ami a tudat szférájába tartozik, ami a szubjektum által tudatosul. A szubjektív mozzanat, minthogy a szubjektum az egyén szellemi világa, a szubjektumtól függ, tulajdonságaitól, specifikus vonásaitól, állapotától. De a szubjektum szellemi világában nem minden függ a szubjektumtól. Az ember szubjektív világában vannak olyan oldalak, amelyeket az objektív

valóság határoz meg és nem függnek a szubjektumtól, az embertől és az emberiségtől. Ezek az oldalak az objektívat jelentik a szubjektívban, a külvilág sajátos formája létezését jelentik a szubjektum belső világában. Ez azt jelenti, hogy a tudat mint a valóság szubjektív, tudatosított tükrözése, a szubjektív és az objektív egységét képviseli. Vannak benne olyan oldalak, amelyek, az objektum valamely oldalát tükrözve, nem függnek a szubjektumtól, és olyanok, amelyek függnek a szubjektumtól, idegrendszerének állapotától, egyéni tapasztalataitól, társadalmi helyzetétől, életfeltételeitől stb. A tudat szubjektivitásának legfontosabb megnyilvánulási formája a tudat aktivitása, amely a szubjektum célirányos tevékenységében jelenik meg. A szubjektum mielőtt cselekedne meghatározott célt tűz ki, meghatározza e cél megvalósításának útjait és eszközeit, eldönti, hogy megfelelő tetteket visz véghez stb. Egyszóval,

valamennyi cselekedete keresztülmegy a tudaton és akaratának megnyilvánulása. A tudat aktivitása mint a szubjektivitás megnyilvánulásának formája, nemcsak nem zárja ki a tudat tartalmának objektivitását, hanem erősíti is azt. A szubjektum, amikor bizonyos céltudatos tetteket visz véghez, beavatkozik az objektív folyamatokba, megfelelő módon megváltoztatja azokat, s ezáltal a tudatban levő szubjektív átalakul a tudaton kívül és tőle függetlenül létező objektívvá. V. fejezet A megismerés 1. § A megismerés lényege A megismerés a valóság visszatükröződése az emberi tudatban, a vizsgált tárgynak, sajátosságainak és viszonyainak eszmei képmások formájában történő tudatosult reprodukálása. Az idealista filozófia képviselői tagadják azt a tételt, mely szerint a megismerés a valóság visszatükrözése. A szubjektív idealisták az érzetek és a képzetek kölcsönös összefüggésének vizsgálatára redukálják a

megismerést, ezeket ugyanis minden létezés alapjának tekintik. Az objektív idealista filozófusok viszont a megismerést az eszme (az ész) önfejlődéseként értelmezik, amely folyamat az anyagi világtól függetlenül megy végbe. „Gondolatainkat írta Leibniz saját tulajdon lényünkből nyerjük, anélkül, hogy más dolgok bármiféleképpen közvetlenül a lelkünkre hatnának”.1 Lásd Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény Tankönyvkiadó 1962, 314 skk. old* Bár e koncepció hívei elismerik a világ megismerhetőségét, valójában akadályozzák az igaz ismeret megszerzését, mert a megismerést elszakítják a valóságtól, a valóság gyakorlati megváltoztatásától. Eltérően azoktól a filozófusoktól, akik elismerik a világ megismerhetőségét, de eltorzítják a megismerés lényegét, az agnosztikusok (a görög a nem, illetve gnoszisz tudás szavakból) egyáltalában tagadják a valóság megismerésének lehetőségét Az agnoszticizmus

képviselői közé tartozott Kant, Hume és mások. Hume így okoskodott: Értelmünk számára soha semmi sem hozzáférhető a képmásokon vagy érzeteken kívül. Hogy honnan származnak ezek a képmásaink, nem tudjuk. Lehetséges, hogy a tárgyaknak érzékszerveinkre gyakorolt hatása váltja ki őket, lehetséges, hogy „magának az észnek az energiájából erednek”, de lehet az is, hogy valamilyen láthatatlan és ismeretlen szellem tevékenységének vagy valamely más oknak az eredményei, illetve következményei. Minderről folytatja Hume a tapasztalatnak kellene eligazítania bennünket, de a tapasztalat ezen a ponton hallgat, és nem tehet mást, mert az értelem, amelynek csak az érzetekkel van dolga, nem képes egybevetni az érzetet a tárggyal. Bármely tapasztalat ez esetben egyes érzeteknek másokkal való egybevetésére korlátozódik. Semmi reális alapja nincs annak, hogy Hume a tapasztalatra mint valóságmegismerés lehetetlenségéről tanúsító

tapasztalatra hivatkozik. A materialista módon felfogott tapasztalat, mint az emberek gyakorlati tevékenysége, éppen az ellenkezőjéről tanúskodik. Azt mutatja, hogy az ember képes megismerni a környező világot, hogy a megismerés az objektív valóságnak visszatükrözése az ember tudatában eszmei képmások formájában. Amikor arról beszélünk, hogy a megismerés a valóság visszatükröződésének folyamata az emberi tudatban, hangsúlyoznunk kell, hogy ez a visszatükröződés nem passzív, nem mechanikus, hanem aktív alkotó tevékenység. A szubjektum nem tükröz mindent, ami látómezejébe kerül, hanem csak azt, amire szüksége van élettevékenységéhez, ami valamilyen módón összefügg szükségleteivel, felhasználható ezek kielégítésére. A megismerési folyamat során az emberek megfelelő célokat tűznek maguk elé, amelyek meghatározzák a vizsgálatra kiválasztandó objektumok körét, a megismerés fejlődésének irányát,

megvalósulásának formáit stb. E célok tartalmát viszont a társadalom fejlettsége határozza meg, főként a termelőerők fejlettsége és az általa meghatározott termelési viszonyok, továbbá magának a megismerésnek a fejlettsége. Jelenleg például az ember egyebek közt olyan célokat tűz maga elé, mint az atommagot alkotó „elemi” részecskék kölcsönhatása törvényszerűségeinek, az organizmus életfolyamatait meghatározó molekulák struktúrájának, az információ felhalmozódási és átadási mechanizmusának megismerése. Nem is olyan régen az ember céljai a természettudományban még nem léptek túl az anyagok (kölcsönhatásuk során megnyilvánuló) kémiai és fizikai tulajdonságai rögzítésének, az élő szervezetek leírásának és osztályozásának határain. 2. § A gyakorlat mint a megismerés alapja A megismerés nemcsak azért aktív, mert céltudatos jellegű, hanem azért is, mert úgy valósul meg, hogy az ember

megváltoztatja a valóságot, gyakorlatilag hat a világra. Az ember, amikor megismeri a környező valóságot, nem lehet egyszerű megfigyelője, szemlélője annak, ami a valóságban történik. Ha a vizsgálandó tárgy egyszerű megfigyelésére, szemlélésére szorítkozik, a tárgynak csupán néhány, méghozzá külső sajátosságát ismerheti meg, amelyek nem adnak elképzelést számára a tárgy lényegéről. Az objektum lényegének feltárásához hatnunk kell az objektumra, más összefüggésekbe és viszonylatokba kell állítanunk, melyek eltérnek azoktól, amelyekben természetes állapotában található. Az ember, amikor megváltoztatja a vizsgálandó objektum természetes állapotát, lépésről lépésre behatol a titkaiba, feltárja lényegét, s ezt a lényeget megfelelő eszmei képmásokban kifejezésre juttatja. A valóság gyakorlati megváltoztatása ily módon a valóságmegismerés elengedhetetlen feltétele. A megismerés csak a gyakorlat

alapján funkcionálhat és fejlődhet Ezért a gyakorlat meghatározó szerepet tölt be a megismerésben. A gyakorlat mint a megismerés alapja, mint elengedhetetlen feltétele annak, hegy az emberi értelem behatoljon a külvilág tárgyainak és jelenségeinek lényegébe, végső célja és mozgató ereje a megismerésnek. A termelés funkcionálásához és fejlődéséhez ismeretekre van szükségünk a valóság ama területeinek szükségszerű oldalairól és összefüggéseiről, amelyeket az ember bevon gyakorlati tevékenységébe és átalakít a társadalom érdekében. Az ismereteket pedig a valóság megismerése folyamán főképpen a tudomány révén nyerjük A tudomány alapvető rendeltetése az, hogy biztosítsa a társadalmat, s főként a termelés számára a funkcionálásukhoz és fejlődésükhöz szükséges ismereteket. A társadalmi gyakorlat meghatározott feladatokat állít a tudomány elé, amelyek megoldása során a tudomány egyre mélyebbre hatol

a jelenségek világába, egyre újabb sajátosságokat és összefüggéseket tár fel, s ezáltal fejlődik. „Ha a társadalomnak írta Engels valamilyen technikai szükséglete van, akkor ez jobban előrelendíti a tudományt, mint tíz egyetem.”2 MarxEngels Válogatott művek. II köt Budapest 1963 492 old* A tudomány fejlődéstörténete szemléletesen bizonyítja, mennyire függ a megismerés fejlődése a gyakorlattól, a gyakorlat által felvetett problémáktól. Nevezetesen, a tudományos megismerés olyan ágai, mint a mechanika, a hidrosztatika, a hidrodinamika, abban az időszakban indultak jelentős fejlődésnek, amikor a gyakorlat felvetette a tudomány előtt, miképp lehetne mechanikus módszerekkel kiszivattyúzni a vizet a bányákból és terheket emelni. Továbbá, az elektromos jelenségek megismerése csak azután lendül előre jelentős mértékben, hogy feltárult felhasználásuk lehetősége. Hasonló volt a helyzet a nukleáris folyamatok

tanulmányozásával A tudománynak ez az ága akkor indult viharos fejlődésnek, amikor megnyíltak az atomenergia gyakorlati felhasználásának útjai. Tehát a gyakorlat meghatározóan befolyásolja a megismerést, a megismerés funkcionálásának és fejlődésének alapját képezi. A gyakorlat meghatározó szerepét a megismerésben néhány Marx előtti filozófus is elismerte, többek között Hegel. A megismerés folyamata Hegel véleménye szerint csak az alkotó tevékenység révén valósul meg A gyakorlat azonban Hegelnél csupán az abszolút eszme gondolkodó, alkotó tevékenységeként szerepel, amely öntudatra ébredése folyamán létrehozza az egyes fogalmakat, majd pedig ezek nyomán az érzéki világot is. Valójában viszont a gyakorlat az emberek anyagi tevékenységét jelenti, amely a környező valóság megváltoztatására, átalakítására irányul. A gyakorlathoz tartozik mindenekelőtt a termelőtevékenység, amelynek során az ember

megváltoztatja a természeti tárgyakat, hogy alkalmassá tegye azokat a társadalom szükségleteinek kielégítésére. Az ember azonban nemcsak a természetet változtatja meg, hanem a társadalmi életet is, az emberek közötti viszonyokat, a különböző társadalmi intézményeket stb. Ezért a gyakorlathoz hozzátartozik az emberek társadalmi tevékenysége is, s azon belül az osztályharc, amely végső soron a termelési viszonyok, s velük együtt az emberek egész társadalmi életének megváltozásához vezet. 3. § A megismerés dialektikus útja A gyakorlat alapján megvalósuló megismerés állandó mozgásban van az eleven szemlélettől az absztrakt gondolkodáshoz és onnan ismét vissza a gyakorlathoz mint a megszerzett ismeretek igazságának kritériumához. 3 Lenin Művei. 38 köt 155 old* 1. Az eleven szemlélet Az eleven szemlélet fogalmán a valóság érzéki visszatükrözését értjük. Ez úgy jön létre, hogy az ember érzékszervei

közvetlenül érzékelik a külvilág tárgyait és jelenségeit. A passzív szemlélettől eltérően az eleven szemlélet feltételezi, hogy az ember aktívan hat a megismerés tárgyára, céltudatosan megváltoztatja azt, s az érzékelés voltaképpen e ráhatás folyamán jön létre. Az eleven szemlélet a valóság tükrözésének olyan formáival függ össze tehát, mint az érzékelés és ezen túl az észlelet. Az érzékelés a közvetlenül az érzékszervekre ható tárgy szemléletes képmását jelenti. A tárgy valamelyik érzékszervre hat, ennek következtében bizonyos idegsejteket ingerel, s az inger a centripetális idegek révén átadódik a nagyagykéregnek, s annak valamely részét serkenti. Az agykéregben kialakuló ingerületi góc határozza meg az említett hatás tudatosítását és a ható tárgy valamely tulajdonságának visszatükrözését megfelelő szemléletes képmás (szín, szag, hang, íz), meghatározott alak (lágyság, keménység

stb.) formájában Az érzet ily módon „annak az eredménye, hogy az anyag érzékszerveinkre hat”,4 Lenin Összes művei. 18 köt 45 old* „a külső inger energiájának átalakulása tudati ténnyé”.5 Ugyanott 40 old* Az érzékelés nem az egész tárgyat tükrözi, hanem csupán annak egyes oldalait, sajátosságait. Minthogy a tárgy rendszerint több oldalával hat az érzékszervekre, nem egy, hanem számos különböző, egymással összefüggő érzet jön létre, amelyek összességükben többé-kevésbé teljes érzéki képmását adják a ható tárgynak. Ez a teljes képmás az észlelet. Észleletnek ily módon azt a teljes érzéki képmást nevezzük, amely az ember agyában jön létre, valamely tárgynak az érzékszervekre gyakorolt hatása következtében. Ha a tárgy hatása megszűnik, az észlelet is megszűnik, de azok az ideiglenes idegi kapcsolatok, amelyek alapján az észlelet létrejött, nem szűnnek meg nyomban, hanem bizonyos ideig még

fennmaradnak. Ennek eredményeképpen az ember később felidézheti tudatában annak a tárgynak a képmását, amely korábban érzékszerveire hatott. Az érzékszervekre a múltban hatást gyakorolt tárgynak a tudatban reprodukált képmása a képzet. A képzet tartalmilag kevésbé gazdag és pontos, mint az észlelet, az érzékszervekre korábban hatott tárgy tulajdonságainak csak egy részét reprodukálja. Számos előnye van azonban az észlelettel szemben Az észlelettől eltérően, amely minthogy mindig valamely konkrét tárggyal függ össze megköti a tudat megismerő tevékenységét, az adott konkrét eset szűk határai közé szorítja azt, a képzet nem igényel ilyen közvetlen kapcsolatot a tárggyal, lehetővé teszi a tárgy megismerését a tárgy jelenléte nélkül, s ezáltal kitágítja a tudat megismerő tevékenységének lehetőségeit. Továbbá, az észlelet, minthogy konkrét tárgynak vagy jelenségnek a képmása, mindig individuális,

egyedi. A képzet viszont általános is lehet, mert pusztán azt őrzi meg, ami számos hasonló tárgyban, jelenségben ismétlődik. Például valamely konkrét fáról vagy emberről alkotott képzetünk mellett lehet képzetünk a fáról általában, az emberről általában. Ily módon, eltérően az észlelettől, amely a tudatot az egyes, az individuális fogságában tartja, a képzet kiemeli a tudatot az egyes határain túlra, lehetővé teszi számára, hogy megkülönböztesse az általánost, s felhasználja azt a megfelelő gondolkodási tevékenységekben. A valóság képzetek általi tükrözése túllépi az eleven szemlélet határait, amelynek csak az érzetekkel és észleletekkel van dolga. Az objektív valóság érzetek, észleletek és képzetek révén történő tükrözését érzéki megismerésnek nevezik. Tehát az eleven szemlélet nem esik egybe az érzéki megismeréssel, az előbbi szűkebb, mint az utóbbi. Miután az érzéki megismerés alapvető

formáit áttekintettük, meghatározhatjuk a sajátosságait. Az érzéki megismerés legfontosabb sajátossága az, hogy közvetlenül összekapcsol bennünket a külvilággal. Az érzetek és az észleletek annak az eredményei, hogy a külvilág tárgyai és jelenségei közvetlenül hatnak érzékszerveinkre. Továbbá, az érzéki megismerés szemléletes. Ezen a szinten a világ szemléletes képmásokban tükröződik vissza Végül, az érzéki megismerés csak azt tükrözi, ami a jelenségek felszínén van, a tárgyak külső oldalait, amelyek rendszerint változékonyak és véletlenszerűek. Ugyanakkor az embert az anyagi képződmények tartós, szükségszerű oldalai és összefüggései, funkcionálásuk és fejlődésük törvényszerűségei érdeklik, mivel gyakorlati tevékenysége azon alapszik, ami megfelelő feltételek mellett szükségképpen ismétlődik, ami szükségszerű. De a szükségszerű, a törvényszerű rejtve van a közvetlen észlelet elől,

mert a jelenségek belső lényegét alkotja. Mindez arra utal, hogy a lényeg megismeréséhez nem elegendő az érzéki megismerés, hanem át kell térni újabb szintekre, tökéletesebb formákra, amelyek tükrözni tudják a belsőt, a szükségszerűt, a törvényszerűt, amelyek a valóságban jelen vannak. A, valóság megismerésének ez az újabb szintje eme újabb formái: az elvont gondolkodás és formái. 2. Az elvont gondolkodás Mielőtt megvizsgálnánk az elvont gondolkodás sajátosságait, meg kell határoznunk, mi a gondolkodás általában, mit jelent mint sajátos társadalmi jelenség. A gondolkodás azt jelenti, hogy az ember kiemeli tudatában a vizsgált tárgy egyes oldalait vagy sajátosságait és ezeket sajátos kombinációkká egyesíti új ismeret megszerzése céljából. A gondolkodási tevékenység elemi példájaként említhetjük valamely matematikai feladat megoldását. Tegyük fel, az a meghatározandó, hogy hány pár cipőt kell termelnie

egy országnak a következő évben, ha ismeretes, hogy a lakosság száma kétszáz millió, s egy év folyamán minden ember átlagosan három pár cipőt hord el. Ezen kívül ismeretes az is, hogy a lakosság évi átlagos növekedése ezer lakosonként tizenöt fő Amikor ezt a feladatot megoldjuk, meghatározott gondolatokat emelünk ki, ezeket megfelelő összefüggésekbe (viszonylatokba) állítjuk, és új ismeretet kapunk. Ilyen módon először arra figyelünk fel, hogy mennyi jelenleg a lakosság száma (kétszáz millió) azután arra, hogy mekkora az évi átlagos növekedés, majd pedig összekapcsoljuk ezt a két tényt, és megkapjuk, mekkora lesz a lakosság száma a következő évben (kettőszázhárom millió). Ezt az új ismeretet összekapcsoljuk egy lakos ismeretes évi átlagos cipőfogyasztásával, s megkapjuk azt a számot, amely megmutatja, hogy a következő évben mekkora lesz a lakosság teljes cipőszükséglete. Úgy gondolkodunk tehát, hogy

kiemelünk egyes jellemzőket, ezeket megfelelő kombinációkká kapcsoljuk össze a még hiányzó ismeret megszerzése végett, s e gondolkodási tevékenység folyamán oldjuk meg a feladatot. A gondolkodás a tudattal együtt jött létre az emberek munkatevékenysége alapján. A társadalom fejlődésének első, kezdeti szakaszaiban a gondolkodás szemléletes, sőt tárgyias volt. Ebben az időszakban, ha az emberek gondolkodási műveleteket végeztek, szemléletes képmásokat emeltek ki és kapcsoltak össze új kombinációkká: azokat az érzeteket, észleleteket, képzeteket, amelyek a környező valóság gyakorlati megváltoztatása során alakultak ki bennük, továbbá magukat a tárgyakat és jelenségeket, amelyekkel mindennapi életükben találkoztak. Később, a termelés fejlődésének megfelelően, az ember kezd elvonatkoztatni a konkrét érzékitől, a szemléletestől, kezdi kiemelni az általánost az egyesből, s ezen az alapon létrehozza először az

általános képzeteket, majd pedig a fogalmakat is, azokat az eszmei képmásokat, amelyek nem szemléletes jellegűek és a valóság tárgyainak, jelenségeinek általános, lényeges sajátosságait és összefüggéseit tükrözik. A fogalmak kialakulásával megjelenik az elvont gondolkodás, ami fogalmak kiemelését és kombinálását jelenti, új ismeret megszerzése céljából. A fogalom a valóság tükrözésének minőségileg új szintje. Lényegesen különbözik az érzéki megismerés fentebb vizsgált formáitól. Ezektől eltérően a fogalom mentes a szemléletességtől Nem lehet például szemléletesen elképzelni a kémiai elemet, a vegyértéket, a patriotizmust, a bátorságot, a demokráciát stb. Mindezek az eszmei képmások olyan gondolatok, amelyek a dolgok adekvát megértését fejezik ki. Továbbá, míg az érzéki képmások az érzetek, észleletek, képzetek a valóság tárgyainak és jelenségeinek külső sajátosságait és

összefüggéseit tükrözik, addig a fogalmak a belsőt, a lényegest, azt, ami a dolgokra természetüknél fogva jellemző. A gondolkodás folyamán a fogalmak kölcsönös kapcsolatba és kölcsönös összefüggésbe kerülnek egymással, és a valóságtükrözés más formáit alkotják, nevezetesen az ítéleteket és a következtetéseket. Az ítélet a gondolkodás legegyszerűbb formája. Fogalmak vagy képzetek meghatározott logikai összekapcsolása révén azt tükrözi, hogy van, vagy nincs összefüggés a tárgyak és tulajdonságaik között. Ítéletek például a következő gondolatok: „az ember társadalmi lény”, „a kapitalizmus munkanélküliséget, nyomort és háborút szül”, „a tőkés társadalomban a proletariátus nem tulajdonosa a termelési eszközöknek”. Az első gondolat az ember és a társadalom összefüggését rögzíti; a másik egyfelől a kapitalizmus, másfelől a munkanélküliség, a nyomor, a háború összefüggését; a

harmadik azt fejezi ki, hogy a tőkés társadalomban nincs összefüggés a proletariátus és a termelési eszközök között. A következtetés mint gondolkodási forma az ítéletek olyan összefüggését jelenti, amely új gondolatot tartalmazó, új ítélet levezetését teszi lehetővé. A következtetésre példa lehet a következő gondolatmenet: „A Szovjetunió minden polgárának joga van a munkához és a pihenéshez. Ivanov a Szovjetunió polgára Ivanovnak joga van a munkához és a pihenéshez.” Itt az első két ítélet olyan összefüggésben van egymással, amely lehetővé teszi az új gondolatot tartalmazó új ítélet kimondását. Amikor az ember a megfelelő fogalmakat ítéletekké, az ítéleteket pedig következtetésekké kapcsolja össze, gondolkodik. E gondolkodási tevékenység folyamán eszmei képmások rendszereként reprodukálja tudatában a valóság szükségszerű oldalait és összefüggéseit, a vizsgált objektum lényegét. Az elvont

gondolkodás legfontosabb vonása amely megkülönbözteti az érzéki megismeréstől az, hogy be tud hatolni a valóság vizsgált területének lényegébe hogy tisztázni tudja a jellemző belső, szükségszerű oldalakat és összefüggéseket. Az elvont gondolkodás másik specifikus vonása a visszatükrözés közvetítettsége. Amikor a fogalmakkal, ítéletekkel és következtetésekkel operál, nincs közvetlen összefüggésben a vizsgált objektummal, hanem az erről az objektumról szerzett érzéki adatokkal van dolga, amelyekhez az ember a megismerés érzéki fokán jutott. Éppen ezek az érzéki adatok töltik be a közvetítő láncszem szerepét, amely az elvont gondolkodást elválasztja a valóságtól, s egyszersmind összeköti azzal. 3. A megismerés érzéki és a racionális szintjeinek összefüggése Láttuk, hogy az ember az eleven szemlélet és az elvont gondolkodás egységes folyamata révén ismeri meg környező világát. De milyen szerepet

játszanak ezek az objektív valóság megismerésében? A szenzualisták (a latin „sensus” érzék szóból) úgy vélték, hogy az érzéki tapasztalat a meghatározó a megismerésben. Az elvont gondolkodás viszont nézetük szerint csupán mellékes szerepet tölt be, gyakorlatilag semmit sem ad ahhoz, amit az ember az érzéki megismerés folyamán megszerzett. „Semmi sincs az értelemben, ami ne lenne meg már az érzetekben” mondotta az egyik szenzualista. A racionalisták (a latin „ratio” ész szóból) viszont éppen az ellenkezőjét állították. Véleményük szerint az elvont gondolkodás, az ész a meghatározó, nem pedig az érzetek Az érzetek jelentették ki eltorzítják a valóságot, megtévesztenek bennünket, s ezért nem támaszkodhatunk rájuk az igazság megismerése során. Az egyedüli elfogulatlan bíró az ész, csak az vezethet el az igazsághoz Hogyan oldódik meg a kérdés valójában, melyik megismerési szakasz, szint a

meghatározó? Sem az érzéki megismerés, sem az elvont gondolkodás nem képes önmagában, a másiktól elszakítva biztosítani a vizsgált objektum teljes megismerését. Az érzéki megismerés annak rögzítésére szorítkozik, ami a jelenségek felszínén látható, s nem képes behatolni a jelenségek lényegébe. Az elvont gondolkodás be tud hatolni a lényegbe, de nem rendelkezik a szükséges adatokkal a vizsgált tárgyról, amelyekre támaszkodva reprodukálni lehetne a tudatban annak lényegét. Ezeket az adatokat az érzéki megismerés szállítja a gondolkodás számára Ezért nyilvánvaló, hogy helytelen szembeállítani egymással az érzéki megismerést és az elvont gondolkodást. A lényeg megismerését csak mindkettő egységes és együttes-folyamatában tárhatja fel az ember. Az érzékinek és a racionálisnak az összefüggése a megismerésben nemcsak abban jut kifejezésre, hogy ezek kiegészítik és feltételezik, hanem abban is, hogy

áthatják egymást. Az eleven szemléletben megtalálható a gondolkodási tevékenység is, amelynek során az ember konkrét szemléletes képmásokkal, köztük képzetekkel operál. Amikor az ember felfogja a vizsgált tárgy sajátosságait, alárendeli őket már meglevő fogalmainak, s ily módon tudatosítja őket. De az egyedi eset alárendelése az általános fogalomnak és ezen az alapon olyan következtetés levonása, amely új ismeretet tartalmaz a gondolat tárgyára vonatkozóan, nem más, mint deduktív következtetés. Továbbá, amikor az ember rögzíti a tárgy felfedezett sajátosságait, egyszersmind egybeveti a tárgyat előzőleg már ismert más tárgyakkal, s megállapítja hasonlóságukat és különbözőségüket. Ez szintén következtetés formájában történik. Ily módon az érzéki megismerés, amely érzetek, észleletek és képzetek formájában tükrözi a vizsgált tárgyat, szervesen összefügg a gondolkodással, magában foglalja a

gondolkodást mint egyik szükségszerű oldalát. Nem tökéletesen mentes a szemléleti képmásoktól az elvont gondolkodás sem. Amikor az ember elvont fogalmakkal operál, maga előtt kell látnia azt a konkrét tárgyat, amelynek lényegét az elvont fogalmak rendszerében fel kell tárnia és ki kell fejeznie. Végül is az érzéki megismerés és az elvont gondolkodás szerves kölcsönös kapcsolatban és kölcsönös összefüggésben vannak egymással, funkcionálásuk és fejlődésük során kölcsönösen áthatják egymást és átcsapnak egymásba. 4. Empirikus és teoretikus megismerés Amikor a megismerés folyamatát annak fényében vizsgáljuk, hogy az érzéki és a racionális, az eleven szemlélet és az elvont gondolkodás kölcsönösen áthatja egymást, szükségessé válik a megismerés empirikus és teoretikus szintjének megkülönböztetése. Az empirikus megismerést az jellemzi, hogy a jelenséggel van dolga, azzal ami a tárgy felszínén

található, a tárgy külső oldalaival és összefüggéseivel. Itt a valóságtükrözés érzéki formái, az érzetek, észleletek, képzetek töltenek be döntő szerepet. A megismerésnek ezen a szintjén felhasznált fogalmak, ítéletek és következtetések szorosan összefüggnek az érzéki adatokkal, ezeknek gondolkodásbeli feldolgozásával: a vizsgált tárgyak általános és specifikus sajátosságainak rögzítésével, analízisével, csoportosításával, megállapításával. Az empirikus megismerés leírja a vizsgált tárgy viselkedését, rögzíti a benne végbemenő változásokat és a felhalmozódott adatok alapján megfogalmazza a megfelelő általános tételeket. Ezeknek a tételeknek persze nincs nagy értékük a tudomány és a gyakorlat számára, mivel csupán, azt állapítják meg, ami van, ami megfigyelhető a tapasztalatban, de nem tudják megmagyarázni, miért van így. Erre a kérdésre csakis az elméleti megismerés tud választ adni. Az

empirikus megismerés alapján kifejlődő elméleti megismerés nem áll meg a jelenségek felszínénél, hanem behatol azok természetébe, tisztázza az őket meghatározó okokat. Az empirikus adatokra támaszkodva igyekszik megállapítani a vizsgált tárgy szükségszerű oldalait és összefüggéseit, funkcionálásának és fejlődésének törvényszerűségeit, és ezekből kiindulva megmagyarázni a megfigyelhető jelenségeket. Az elméleti megismerés feladata tehát az, hogy a „felszín pusztán látszólagos mozgását a belső, valóságos mozgásra vezesse vissza .”6 Marx: A tőke III köt Budapest 1967 315 old* Az elméleti megismerés a fogalmakkal, ítéletekkel, következtetésekkel operál és ezek kölcsönös összefüggése révén reprodukálja a tudatban a vizsgált tárgy lényegét. 5. A gyakorlat mint az igazság kritériuma A filozófusok más és más módon oldják meg az igazság kritériumának kérdését. Egyesek a gondolat világosságát,

evidenciáját nyilvánítják az igazság kritériumának (Descartes), mások az érzékletességet, a dolgok valamely állapotának közvetlen észleletét (Feuerbach), ismét mások az egyetemes érvényességet (a machista Bogdanov), továbbá a hasznosságot (Dewey) stb. Ezek a tényezők azonban nem lendíthetnek túl bennünket szubjektív véleményünk határain, s éppen ezért nem képesek megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől. Például a gondolat világossága arról tanúskodik, hogy a szubjektum megértette az adott megállapítást, de nem arról, hogy ez a megállapítás megfelel a valóságnak. Világos lehet a tévedés is Valamely jelenség közvetlen észlelése szintén lehet csalóka, torz. Például, távolról a tárgyat kisebbnek látjuk, mint közelről, holott valójában ugyanakkora. Továbbá, ha sok ember ismer el igaznak valamely tételt, ez szintén nem zárja ki, hogy a tétel téves legyen, minthogy sok ember is tévedhet. Ismeretes,

sokan hisznek az isten, az ördögök, a pokol, a mennyország stb. létezésében Ugyanezt az eredményt fogjuk kapni, ha a hasznosságot vagy a hitet használjuk az igazság próbaköveként. Egyesek számára hasznos lehet a téves megállapítás is A burzsoázia számára hasznos az a gondolat, hogy a tőkés állam minden osztály érdekeit kifejezi. Holott ez nem felel meg a valóságnak, hiszen a burzsoá állam a kizsákmányolók, nevezetesen a burzsoázia érdekeit fejezi ki, s a dolgozók ellen irányul. Hogyan ellenőrizhető végül is valamely tétel igaz volta? Ismereteink igazságát a gyakorlatban kell ellenőrizni. Csak a gyakorlat oldhatja meg véglegesen azt a kérdést, hogy mi igaz és mi téves Első ízben a marxizmus állapította meg és fejtette ki következetesen azt a gondolatot, hogy a gyakorlat az igazság kritériuma. „Az a kérdés mutatott rá Marx , hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg nem az elmélet kérdése, hanem

gyakorlati kérdés. A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igazságát, vagyis valóságát és hatalmát . bebizonyítani”7 MarxEngels Művei 3 köt 7 old* Valóban, ahhoz, hogy ellenőrizzük valamely megállapítás igazságát, a megállapításra támaszkodva gyakorlati tevékenységet kell végeznünk. És ha olyan eredményeket kapunk, amilyeneket vártunk, az ellenőrizendő megállapítás igaz, ha viszont az eredmények másmilyenek lesznek, akkor téves. Például, ellenőriznünk kell annak a tételnek az igazságát, hogy a hő átalakulhat mechanikai mozgássá. Hogy ezt megtegyük, gőzgépet építünk, amely a hőenergiának, mechanikai energiává való átalakulásán alapszik. A gép munkája bizonyítja, hogy az említett megállapítás helyes, megfelel a dolgok valóságos állásának. 6. Az objektív igazság Az ismeretek abszolút és viszonylagos jellegének összefüggése az igazságban Említettük, hogy az empirikus és a teoretikus megismerés

folyamatában szerzett ismeretek akkor válnak igazakká, ha igazolást nyernek a gyakorlatban. De mit jelentenek az igaz ismeretek? Miben különböznek a téves ismeretektől? Az igazság olyan ismeret, amely megfelel a valóságnak, a dolgok reális állását tükrözi. A valóságnak megfelelően az igaz ismeret „nem függ sem az embertől, sem az emberiségtől .”8 Lenin Összes művei. 18 köt 108 old* Az emberek nem változtathatják meg önkényesen, gondolatilag az igaz ismeretek tartalmát. Azt a tételt, mely szerint az elektromos energia átalakulhat hővé és mechanikai mozgássá, ez utóbbiak pedig elektromossággá, minthogy igaz, a valóságot helyesen tükröző tétel; nem változtathatják meg az emberek gondolatilag. Ezért az objektív igazságot a következőképpen határozhatjuk meg: Az objektív igazság olyan tartalmú ismeret, amely a dolgok valóságos állását tükrözi, s amelynek tartalma ezért nem függ sem az embertől, sem az emberiségtől.

De ha ilyen meghatározást adunk, nem azt állítjuk, vajon a metafizikusok nyomdokain haladva, hogy az igazság egyáltalán nem is változhat meg, hogy az igazság örök? Nem, nem ezt állítjuk. Jóllehet az emberek nem változtathatják meg önkényesen az igazság tartalmát, az szükségképpen megváltozik a társadalmi megismerés és gyakorlat fejlődése folyamán. Megváltozása mindenekelőtt azzal függ össze, hogy a megismerés folyamata a társadalmi gyakorlat alapján nem topog egy helyben, hanem szüntelenül fejlődik. A megismerés során az emberek mind mélyebbre jutnak a környező valóság megismerésében, egyre újabb oldalait és összefüggéseit tárják fel, s ezáltal ismereteiket szabatosabbá teszik, kiegészítik és gazdagítják, jobban összhangba hozzák a dolgok valóságos állásával. Például, Julius Plücker német fizikus ritkított gázzal telt csövön elektromos áramot vezetett át, s (1858-ban) felfedezte az úgynevezett

katódsugarakat. Később (1869-ben) Johann Hittorf megállapította, hogy ezek a sugarak egyenes vonalban terjednek, mágneses erőtér hatására eltéríthetők, szilárd test elnyeli őket stb. Majd (1879-ben) William Crookes angol fizikus annak a gondolatnak adott hangot, hogy a katódsugarak a katódból kiszakadó és óriási sebességgel mozgó parányi részecskék áramát alkotják. Ezeknek a részecskéknek Crookes véleménye szerint negatív töltésük van és minden atomban megtalálhatók. Crookes gondolatait kísérletileg John Thomson támasztotta alá (1897-ben). Ezeket a részecskéket Johnstone Stoney ír fizikus javaslatára elektronoknak nevezték el. Ez a példa mutatja, hogyan változtak ismereteink a megismerés fejlődése folyamán az elektronról, hogyan váltak pontosabbá és teljesebbé. Meggyőzően tanúskodik ez arról, hogy az objektív igazság viszonylagos, hogy tartalma a társadalmi megismerés és gyakorlat fejlődésének szintjétől függ.

Az objektív igazság nem lehet változatlan azért sem, mert az általa tükrözött valóság szüntelenül változik, fejlődik. Ha pedig a tükrözés tárgya változik, egyik minőségi állapotból másikba megy át, ha egyes tulajdonságai és összefüggései megszűnnek és mások lépnek helyükbe, akkor a róla szerzett ismereteink sem lehetnek változatlanok. Hogy igazak legyenek, feltétlenül változniuk kell, ki kell egészülniük, összhangba kell kerülniük a megváltozott valósággal. Az oroszországi munkásosztályról szerzett ismereteink nem maradhattak változatlanok azután, hogy ez az osztály végrehajtotta a szocialista forradalmat, megteremtette az országban a proletariátus diktatúráját és felépítette a szocializmust. Hogy ismereteink megfeleljenek a valóságnak, ki kell egészítenünk újabb adatokkal a munkásosztály társadalmi helyzetéről, a szocialista társadalomban elfoglalt helyéről és szerepéről. Továbbá, az objektív

igazság csak meghatározott keretek között és feltételek mellett jelent igaz ismeretet a valóságról. E határok túllépése, a feltételek megváltoztatása az igaz ismeretet tévessé teheti Az a tétel, mely szerint a szocialista forradalom viszonylag békés eszközökkel is végrehajtható, nem mindig, nem minden országra nézve igaz, hanem csupán azokban az országokban, ahol ehhez a megfelelő feltételek kialakultak. Nevezetesen ott, ahol a proletariátusnak reális lehetősége van arra, hogy maga mellé állítsa a nép többségét, és győzelmet arasson a törvényhozó szervek választásain, hogy saját kormányt alakítson, és ha a burzsoázia nem tanúsít fegyveres ellenállást békésen hozzálásson a társadalmi viszonyok szocialista átalakításához. Példánkkal azt a tételt kívántuk igazolni, hogy az igazság mindig konkrét. Az objektív igazság tehát viszonylagos, feltétlenül változik összefüggésben a társadalmi megismerés

fejlődésével, a tükrözött valóság és létfeltételei megváltozásával. De ha az igazság nem változatlan, nem örök, hanem elkerülhetetlenül változik, ha a társadalmi megismerés fejlődésének szintjétől függ, akkor mindez nem zárja ki vajon az igazság objektív jellegét? Nem, ellenkezőleg, az igazság említett változása egyik feltétele objektivitásának, minthogy éppen ez teszi lehetővé, hogy ismereteinket a dolgok valóságos állásával teljesebb összhangba hozzuk. Példaképpen hivatkozhatunk a hősugárzással kapcsolatos ismereteink fejlődésére. Az emberek már az ősidőkben felfigyeltek arra, hogy a láng hősugarakat bocsát ki. Először azt gondolták, hogy a hősugárzás csak égési folyamatokkal függ össze, később azonban a hősugárzást az izzó testeknél is tapasztalták, a XVII. század végén pedig a nem izzó, de felmelegített testeknél is. A XVIII században a tudósok (Pierre Prévost, 1791) arra a következtetésre

jutottak, hogy a hősugárzás minden testre jellemző, függetlenül a hőmérsékletétől. Ugyancsak a XVIII. században nyert megállapítást (Lamberg, 1799), hogy a hősugarak terjedése és tükröződése éppúgy történik, mint a fénysugaraké, hogy a test által kibocsátott hősugarak mennyisége egyenesen arányos a test hőmérsékletével (John Leslie). Észrevették továbbá, hogy az erősen hősugárzó testek nagy hőelnyelőképességgel rendelkeznek és megfordítva. Végül, 1800-ban Herschel megállapította, hogy a spektrum különböző részeiben a hő nem egyenletesen oszlik el, hogy a hőeffektus különösen a spektrum vörös színnek megfelelő részében jelentős, és az ibolyaszín felé haladva csökken. Látjuk, hogy a hősugárzással kapcsolatos ismereteink a társadalmi megismerés fejlődésével együtt változtak. De vajon ettől kevésbé objektívvá váltak? Megdőlt-e például az ókoriaknak az az észlelete, hogy a láng hősugarakat

bocsát ki? Természetesen nem. A hősugárzással kapcsolatos ismereteink változása egyre igazabbakká, egyre objektívabbakká, a dolgok valóságos állapotát jobban tükrözővé tette ismereteinket. Ha ismereteink viszonylagosak, a társadalmi megismerés és gyakorlat fejlődése folyamán szükségképpen változásokon mennek keresztül. Vajon ez nem arról tanúskodik-e, hogy nincs, nem létezhet abszolút igazság? A relativizmus (a latin relativus viszonylagos szóból) képviselői éppen ezt a következtetést vonják le ismereteink viszonylagos, változó jellegéből. A dialektikus materializmus számára ismereteink viszonylagos jellege nem jelenti azt, hogy nincs abszolút igazság, mert a viszonylagosban az abszolút elmét látja. A dialektikus materializmus szerint az objektív igazság egyidejűleg viszonylagos is és abszolút is. Amennyiben helyesen tükrözi a valóság valamely oldalát és összefüggését, annyiban abszolút, amennyiben viszont ez a

tükrözés soha nem teljes, soha nem öleli és nem is ölelheti fel a tárgy kimeríthetetlen tartalmát, annyiban viszonylagos. Jóllehet ismereteink mindig viszonylagosak, ez a tény nem fosztja meg őket objektivitásuktól, azzal együtt pedig abszolút voltuktól. Az abszolút igazság léte szükségszerűen összefügg ismeretünk objektivitásával „Aki elismeri az objektív, vagyis (az ismeretek tartalma szerint. Szerk) az embertől és az emberiségtől független igazságot írja Lenin , az így vagy úgy elismeri az abszolút igazságot.”9 Ugyanott, 118119 old* Az abszolút igazság a relatív igazságok révén, a relatív igazságok ama oldalai, mozzanatai révén létezik, amelyek a dolgok valóságos állását tükrözik. Más szavakkal az abszolút igazság relatív igazságokból áll Minél jobban fejlődik, a megismerés és a társadalmi gyakorlat, annál jobban növekszik a relatív igazságoknak mint az abszolút igazságot alkotó oldalaknak,

mozzanatoknak a száma. S ugyanakkor az abszolút igazság mint a viszonylagos igazságok szüntelenül növekvő összege egyre teljesebbé válik. De az abszolút igazság a teljességet soha nem érheti el, mivel a valóság változása maga is végtelen és ezért teljesen soha ki nem meríthető. Az abszolút igazságot alkotó láncolat gazdagodni fog az újabb viszonylagos igazságok láncszemeivel, amelyek közelebb visznek bennünket a valóság mind teljesebb és ebben az értelemben abszolút visszatükrözéséhez, ugyanakkor soha nem teszik lehetővé a valóság megismerésének teljes kimerítését. 4. § A tudományos megismerés formái és módszerei A környező valóság megismerése során az ember kidolgozza és felhasználja a valóság tükrözésének megfelelő formáit és módszereit. Az ítéletek, következtetések és fogalmak különböző fajtáival operál, amelyek a megismerő tevékenység normáihoz vagy alapelveihez igazodnak. A megismerés

formái és módszerei a valóság oldalait és összefüggéseit, a társadalmi megismerés és gyakorlat fejlődésének törvényszerűségeit tükrözik. A megismerés módszere azoknak a követelményeknek vagy alapelveknek az összességét jelenti, amelyeket az embernek követnie kell a válóság valamely területének tanulmányozása során. Ezek a követelmények a valóság általános oldalai és összefüggései, illetve a megismerés funkcionálásának és fejlődésének törvényszerűségei alapján nyernek megfogalmazást. E követelmények egy része a megismerés fejlődésének valamennyi szakaszára, a tudományos kutatás valamennyi területére, más része csak a megismerés egyvalamely szakaszára, a tudomány egyvalamely területére érvényes. Ezzel összefüggésben megkülönböztetjük a tudományos megismerés általános módszereit és a tudományos kutatás sajátos módszereit és eljárásait. A továbbiakban áttekintjük a tudományos

megismerés néhány általános módszerét és eljárását. 1. A megfigyelés A megfigyelés meghatározott célra irányuló, eleve elhatározott észlelése a vizsgált tárggyal kapcsolatos jelenségeknek. A megfigyelés sikere megköveteli a következőket: a cél előzetes kitűzését, a cél megvalósításához szükséges módszerek meghatározását, az objektum viselkedésének ellenőrzési tervét, olyan eszközök használatát, amelyek kibővítik az objektum bizonyos sajátosságai észlelésének és rögzítésének lehetőségeit. A megfigyelés sikere és eredményessége továbbá függ attól, hogy a megfigyelő mennyire jártas a jelenségek adott területén, mennyire felkészült és mennyire szervezett a munkája. 2. A kísérlet A kísérlet a tudományos kutatás olyan eljárása, amely feltételezi a tárgynak speciálisan erre a célra létrehozott feltételek között történő megfelelő megváltoztatását vagy reprodukálását. Eltérően a

megfigyeléstől, amelynél a szubjektum nem avatkozik bele a vizsgált jelenségbe, hanem csak rögzíti annak természetes állapotát, a kísérletnél a szubjektum aktívan beavatkozik a jelenségek vizsgált területébe, „megsérti” a dolgok természetes állapotát, más, speciálisan megtervezett feltételek közé helyezi a tárgyat. Ily módon a kutató arra kényszeríti a tárgyat, hogy reagáljon a létrehozott feltételekre, s olyan új tulajdonságokat mutasson, amelyek természetes állapotában nem figyelhetők meg. A feltételek megváltoztatásával a kutató nyomon kíséri, hogyan, milyen irányban változnak meg a tárgy tulajdonságai, s ily módon gazdag anyagot kap arról, hogyan viselkedik a tárgy különböző körülmények között. Amikor a kutató bizonyos kísérletet végez, a jelenségek adott területéről szerzett információiból indul ki, s ezekre támaszkodik a kísérlet módszerének és konkrét megvalósítási módozatainak

megválasztásánál. Emellett meghatározott feltevésekből indul ki, amelyeket a kísérletnek igazolnia vagy cáfolnia kell. Más szóval, bár a kísérletnek az a rendeltetése, hogy új konkrét adatokat szolgáltasson a vizsgált tárgyról, a megismerésnek nemcsak az érzéki formáival függ össze, hanem az elvont gondolkodással is. 3. Az összehasonlítás Az összehasonlítás annak tisztázására szolgáló módszer, hogy a vizsgált tárgy mennyiben hasonló és mennyiben eltérő más tárgyaktól. Az összehasonlítás a tudományos kutatás nélkülözhetetlen eljárása, amelyet kiterjedten alkalmaznak a megismerés legkülönbözőbb fokain. Nélküle elképzelhetetlen a tudományos megismerés. A tudomány a jelenségekben ismétlődő általános feltárására törekszik, s ennek révén kíván behatolni a jelenségek lényegébe. Ha összehasonlítjuk a vizsgált tárgyat más tárgyakkal, az itt és most kapott adatokat az ott és akkor kapott adatokkal,

ezáltal voltaképpen az általánost állapítjuk meg. Az összehasonlítás segít kihámozni az ismétlődőt a jelenségekből, s ezen az alapon segít megfogalmazni a vizsgált tárgyat illető általános tételeket. 4. A hipotézis A hipotézis az egyik legfontosabb gondolkodási forma, amely az elméleti megismerést összekapcsolja az empirikus megismeréssel és biztosítja az átmenetet a dolgok külső tükrözésétől, lényegének tükrözésére. A hipotézis a már megállapított adatokon alapuló feltevés valamely jelenség okára vonatkozólag. A hipotézis felépítése a következőképpen történik. Először gondosan tanulmányozzuk a vizsgált tárgy területéhez tartozó jelenségeket. Megfigyelések, kísérletek segítségével adatokat gyűjtünk a tárgy észlelés útján hozzáférhető tulajdonságairól, változásairól és az azt környező jelenségekkel fennálló összefüggéseiről. Ezen adatok elemzése alapján megfogalmazzuk

feltevésünket; mi lehetett az oka a megfigyelt sajátosságok megjelenésének. Ebből számos következtetést vonunk le Azután ellenőrizzük a következtetéseket: megfelelő körülmények mellett vagy fellépnek a következmények a valóságban, vagy nem. Ha valamely feltételezett következmény elmarad, a hipotézist hibásnak kell nyilvánítanunk. Ha viszont valamennyi következmény kézzelfoghatóvá válik, a hipotézist tudományosan megalapozottnak kell elfogadnunk, s azután további megalapozással és tapasztalati alátámasztással tudományos elméletté, megbízható ismeretté válik. A hipotézis felépítésének és megbízható ismeretté való átalakításának folyamatát nyomon kísérhetjük a következő példán: hogyan magyarázták meg, miért fokozódik a neutron-besugárzásnak kitett anyag radioaktivitása bizonyos könnyű anyagok jelenlétében. A kísérletek során Bruno Pontecorvo és Eduardo Amaldi észrevette, hogy a besugárzásnak

kitett anyag radioaktivitása függ a közelben levő tárgyaktól. Például amikor egy ezüst hengerecskét ólomkamrában besugároztak, radioaktivitása jelentéktelen volt, amikor viszont besugárzását úgy folytatták, hogy előzőleg fatámasztékot raktak alá, radioaktivitása jelentősen megnőtt. Fermi elemezte azokat a körülményeket, amelyek közepette ezt a jelenséget megfigyelték, s megfogalmazta azt a hipotézist, hogy miért növekedhet a radioaktivitás, ha könnyű testek vannak a besugárzott anyag közelében. E hipotézis lényege a következő: a neutron, amikor beleütközik az anyagba s valamelyik atommagba, elveszti energiájának egy részét. De hogy az egyes konkrét esetekben pontosan mekkora lesz az energiavesztesége, az attól függ, hogy milyen súlyos-e vagy könnyű atommagba ütközik. Ha súlyos atommagba ütközik, például az ólomatom magjába, csaknem ugyanolyan sebességgel visszapattan róla, vagyis nagyon kevés energiát veszít.

Ha viszont könnyű atommagba ütközik, példának okáért a hidrogén atommagjába, akkor átadja neki energiája egy részét, s csak ezután pattan vissza, de már kisebb sebességgel. Ilyen módon minél könnyebb az atommag, annál nagyobb energiát veszít a beleütköző neutron. A neutron sebességének e megváltozása folytán azonban nő a lehetősége annak, hogy a neutront befogja azon anyagnak egyik atommagja, amelyiken keresztülmegy, hiszen, minthogy lassabban mozog, hosszabb ideig van kölcsönhatásban az útjába kerülő atommagokkal. Ezért, ha a besugárzásnak kitett anyag mellett könnyű testek vannak, például fa, amely nagy mennyiségű hidrogént tartalmaz, a beleütköző neutronok lelassítják mozgásukat, s ilyen állapotban az atommagok gyakrabban befogják őket, ami a radioaktivitás növekedéséhez vezet. Fermi, miután meghatározta ezt a feltételezett okot, amiért a neutronokkal besugárzott anyag radioaktivitása növekszik, levonta a

megfelelő következtetést: a neutronokkal besugárzott anyagok radioaktivitásának bármely könnyű anyag jelenlétében növekednie kell. Fermi e következtetés helyességét ellenőrizendő elhatározta, hogy az ezüstöt paraffinban fogja besugározni. A paraffin ugyanis sokkal több hidrogénatomot tartalmaz, mint a fa, amely fokozta az ezüst radioaktivitását. A paraffinban besugárzott ezüst még nagyobb radioaktivitásra tett szert, mint az, amelyet a fa-alátét melletti besugárzásnál észleltek. Ez a tény Fermi hipotézisének helyességét bizonyította. A hipotézisnek rendkívül nagy szerepe van a tudományos megismerés fejlődésében. És ez nem véletlen, hiszen a hipotézis egyik formája annak az átmenetnek, amikor a vizsgált tárgy leírásáról áttérünk a magyarázatra, amikor külső megnyilvánulásainak rögzítése után az e megnyilvánulásokhoz vezető belső okokat reprodukáljuk. 5. Az analógia A másik gondolkodási forma, amely

lehetővé teszi az áttérést az empirikus megismerésről a teoretikusra, az analógia. Az analógia olyan következtetés, amelynek során különböző tárgyak egyes tulajdonságainak hasonlóságát alapul véve arra következtetünk, hogy más tulajdonságaikban is hasonlatosak. Az analógiát mint gondolkodási formát általában akkor használjuk, amikor olyan jelenséggel van dolgunk, amely hasonlóságot mutat más, még nem tanulmányozott jelenséggel. E hasonlóság alapján feltételezhető, hogy a még nem tanulmányozott jelenség engedelmeskedik az előző jelenségre jellemző törvényszerűségeknek. E feltevésnek az a tény az alapja, hogy a tárgyakra jellemző sajátosságok és viszonylatok között összefüggés, kölcsönös feltételezettség van, aminek folytán egyes sajátosságok és viszonylatok megléte mások meglétére utal. Az analógia lényeges szerepet tölt be a tudomány fejlődésében. Sok igen fontos tudományos felfedezés annak

köszönhető, hogy egyes jelenségekre jellemző törvényszerűségeket alkalmaztak, más jelenségek területén. Ch. Huygens holland fizikus azt a következtetést vonta le, hogy a fény hullámtermészetű, mégpedig azon az alapon, hogy számos tulajdonságában hasonlít egy olyan jelenségre, mint a hang. Krönig azon az alapon számította ki a gáz nyomását, hogy a gázmolekulák mozgását rugalmas golyók mozgásával hasonlította össze, és megállapította e folyamat lezajlásának néhány általános sajátosságát. A folyadéknak esőben és az elektronoknak vezetékben való mozgásának hasonlósága szolgált alapul az elektromos áram elméletének kidolgozásához. Végül, annak tisztázása segítette elő a megfelelő kibernetikai berendezések megalkotását, hogy bizonyos hasonlóság van az élő szervezet tükrözési folyamatai és egyes fizikai folyamatok között. 6. A modellkészítés Az empirikus és az elméleti megismerés közötti szoros

összefüggés, az átmenet egyikről a másikra a tudományos kutatásnak olyan eljárása révén is megvalósul, mint a modellkészítés. A modellkészítés azt jelenti, hogy a vizsgált tárgy meghatározott tulajdonságait és összefüggéseit egy másik, speciálisan e célból létrehozott tárgyban modellben , reprodukáljuk, hogy tüzetesebben tanulmányozhassuk őket. A modell szemléletes példája lehet a térkép, amely a földkerekség felületének meghatározott tulajdonságait és vonatkozásait reprodukálja. Modellek azok a kibernetikai gépek, amelyek az emberi agy tulajdonságait imitálják, s azok a strukturális formulák, amelyek valamely anyag molekulájának vagy valamely atomnak a tulajdonságait és összefüggéseit reprodukálják stb. A modellkészítés nagyon hasonlít az analógia módszerére. Itt azon az alapon, hogy egy tárgy a modell törvényszerűségeinek valamely sajátosságát feltárjuk, vonjuk le azt a következtetést, hogy e

sajátosság egy másik tárgynál, a megismerés objektumánál is megtalálható. A modellkészítés előnye, hogy lehetővé teszi a vizsgált tárgy bizonyos tulajdonságainak kiemelését, tiszta formában való megjelenítését és az eredeti nélkül történő tanulmányozását. Ennek rendkívül nagy jelentősége van azokban az esetekben, amikor bizonyos körülmények folytán nehéz vagy lehetetlen megközelíteni a tárgyat és hatni rá. Megkülönböztetünk materiális és gondolati (logikai) modelleket. Materiális modellek azok a speciálisan létrehozott vagy kiválasztott tárgyak, amelyek fizikailag reprodukálják a vizsgált tárgyra jellemző tulajdonságokat, összefüggéseket és folyamatokat. A materiális modellek reálisan léteznek, meghatározott objektív, az emberi tudaton kívüli és attól függetlenül létező törvények szerint funkcionálnak és fejlődnek. Materiális modell például a ház, a híd, a gát makettje stb. Az eszmei modellek

a gondolati konstrukciók, képmások, elméleti sémák, amelyek eszmei formában reprodukálják a vizsgált tárgy tulajdonságait és összefüggéseit. Ezeket a modelleket meghatározott jelek, rajzok és más anyagi eszközök segítségével rögzítik. A materiálisaktól eltérően az eszmei modellek nem reprodukálják a vizsgált tárgy fizikai állapotait és tulajdonságait, hanem csupán megfelelő gondolati konstrukciókban lemásolják, ábrázolják őket. Különösen megnőtt a modellkészítés szerepe a megismerésben és a gyakorlatban napjainkban, a kibernetika és a matematikai logika fejlődésével és szükségletével összefüggésben. 7. Az indukció és a dedukció A megismerés fejlődésének empirikus szintjén kiterjedten alkalmazzák a gondolkodás olyan formáját is, mint az indukció. Az indukció olyan következtetés, amelynek során számos egyes eset ismerete álapján levonják az adott osztályba tartozó valamennyi jelenségre vonatkozó

általános konklúziót. Az indukciós módon szerzett ismeret rendszerint csupán valószínű és problematikus. Itt az általános tétel annak az alapján nyer megfogalmazást, hogy az összes vizsgált jelenségben egyszerűen ismétlődik valamely sajátosság. Az a tény, hogy a vizsgált esetekben megfigyelhető valamely sajátosság, egyáltalán nem bizonyíték arra vonatkozóan, hogy ez a sajátosság szükségképpen előfordul majd más, még nem vizsgált jelenségekben is. Elő is fordulhat, meg nem is. Feltétlenül előfordul, ha törvényszerű, de hiányozhat, ha nem függ össze az adott osztályba tartozó jelenségek természetével, hanem csupán külső körülményekből fakad. Az indukció nem képes azt megállapítani, hogy ez a sajátosság szükségszerű-e vagy pedig véletlen, ehhez a tudományos megismerés más módszereire van szükség, többek között a dedukcióra, amely már a megismerés teoretikus szintjével függ össze. A dedukció olyan

következtetés, amelyben az új ismeret logikailag adódik az adott osztályba tartozó valamennyi jelenség általános jellemzőjeként meglevő meghatározott tételekből. A deduktív levezetés példája lehet ez a következtetés: „Az állam a társadalom uralkodó osztályának eszköze osztályellenfeleinek elnyomására. A tőkés társadalomban az uralkodó osztály a burzsoázia Tehát a tőkés társadalomban az állam eszköz a burzsoázia kezében osztályellenfeleinek elnyomására.” A dedukciónak nagy szerepe van a közvetlen észlelés számára nem hozzáférhető objektumok jellemzőit és összefüggéseit tükröző tételek tudományos megalapozásában. Bár az indukció és dedukció két önálló gondolkodási forma, mégis összefüggésben és kölcsönhatásban vannak egymással, egységes alkalmazásuk nélkül képtelenek lennénk biztosítani a megismerési folyamat fejődését. Az indukcióval válik lehetővé a felgyülemlő empirikus anyag

általánosítása, s ezzel előkészítjük a talajt a vizsgált jelenségek okára, valamely szükségszerű összefüggés létezésére vonatkozó hipotéziseink felállításához és a hipotézisek helyességének ellenőrzéséhez. A dedukció módszerével pedig elméletileg megalapozzuk az induktív úton kapott következtetéseket, megszüntetjük ezek problematikus jellegét, átalakítjuk őket megbízható ismeretté. „Indukció és dedukció ugyanolyan szükségszerűen összetartoznak, mint szintézis és analízis. Ahelyett, hogy egyiket a másik rovására egyoldalúan egekig magasztalnánk, arra kell törekednünk, hogy mindegyiket a maga helyén alkalmazzuk, s ezt csak akkor tehetjük meg, ha szem előtt tartjuk összetartozásukat, kölcsönös egymástkiegészítésüket.”10 MarxEngels Művei 20 köt 501 old* 8. Az absztraktról a konkrétra való átmenet módszere Az absztrakt a vizsgált tárgy egyoldalú visszatükröződése az ember tudatában. A konkrét

a tárgy teljes reprodukálása elvont fogalmak rendszereként (1) vagy érzékileg szemléletes formában (2). Az első a tárgyat belső, szükségszerű oldalainak egységeként reprodukálja, a lényegét fejezi ki; a második a tárgy külső oldalait reprodukálja és felszíni képzetet ad az egészről. Az átmenet az absztraktról a konkrétra az elméleti megismerés igen fontos formája, amely lehetővé teszi, hogy elvont fogalmak segítségével reprodukáljuk a tudatban a vizsgált tárgy lényegét. Ezt a módszert első ízben Hegel dolgozta ki, aki saját filozófiai rendszerének felépítésére alkalmazta. Ám Hegelnél az átmenet módszere az absztraktról a konkrétra nem nyert tudományos megalapozást, minthogy a valahol a természet és az ember előtt létezett „abszolút eszme” fejlődésének útját fejezte ki, vagyis természeténél fogva idealista volt. Materialista és tudományos alapon ezt a módszert Marx dolgozta ki „A tőké”-ben E

módszer értelmében a megismerésnek nem a konkrét egésszel kell kezdődnie, hanem az absztrakttal, az objektum egyes elemi oldalai és összefüggéseit tükröző fogalmaknak az elemzésével. De nem lehet bármelyik elemi elvont fogalom kiindulópont az egész vizsgálatban. Ilyen kiindulópont csakis az az elvont fogalom lehet, amely a vizsgált egésznek valamennyi más alapvető oldalát vagy vonatkozását tükrözi. A meghatározó oldal (vonatkozás) közvetlen hatást gyakorol az egésznek valamennyi más oldalára. Ezért, ha a meghatározó oldalt vesszük kiindulópontul, és megvizsgáljuk a fejlődését, tisztázhatjuk az egész objektum többi oldalának jelentkezését és sajátosságait, le tudjuk vezetni őket a meghatározó oldal (vonatkozás) változásaiból. Ha lépésről lépésre követjük ezeket a változásokat és megmagyarázzuk a vizsgált egésznek az oldalait, ezáltal a tudatban fogalmak rendszereként reprodukáljuk mindezen oldalak

szükségszerű összefüggését, s eljutunk a vizsgált tárgy lényegének konkrét ismeretéhez. Az absztraktról a konkrétra való átmenet útján megvalósuló megismerésnek példájául szolgálhat az, ahogyan Marx „A tőké”-ben megvizsgálta a tőkés társadalmi-gazdasági alakulatot Az árut vette kiinduló, meghatározó mozzanatnak. Az áruviszonyok változása és fejlődése alapján magyarázta meg a tőkés alakulat összes többi oldalának és összefüggésének alakulását, majd ezeket az oldalakat és összefüggéseket tükröző elvont fogalmak rendszereként reprodukálta a tudatban a tőkés társadalom lényegét. Az absztraktról a konkrétra való átmenet módszerét a megismerés fejlődésének kizárólag azon szakaszában alkalmazhatjuk, amikor a megvizsgálandó egészet többé-kevésbé már tanulmányoztuk, amikor már megfelelő elvont fogalmakban és meghatározásokban kiemeltük és kifejeztük általános oldalait és

összefüggéseit. Ez utóbbi pedig oly módon érhető el, ha megismerésünk az érzékileg konkréttól az absztrakt felé halad, s ezért e megismerési formának meg kell előznie az absztrakttól a konkrét felé tartó mozgást. 9. A történeti és a logikai a megismerésben A „történeti” fogalma a mozgásban és fejlődésben levő objektív valóságot jelöli. A „logikai” fogalma a környező valóságot az emberi tudatban tükröző gondolatok szükségszerű összefüggését jelöli. A logikaihoz képest a történeti az elsődleges. A logikai a történeti visszatükröződése Minthogy a logikai a történetit tükrözi, megfelelhet a történetinek, illetve eltérhet tőle. A logikai akkor felel meg a történetinek, ha a gondolatok összefüggése a valóságos történeti folyamatot reprodukálja. Nem adekvát azonban, ha a gondolatok összefüggése nem tükrözi a tárgy történetét, például, ha a gondolatok menete éppen ellentétes irányú ahhoz

képest, ahogyan a történelmi folyamat kibontakozott. Amikor a logikai és a történeti megfeleléséről beszélünk, nem szabad azt gondolunk, hogy ez a megfelelés teljes. A logikai nem mindenben esik egybe a történetivel „A történelem gyakran ugrásszerűen és zegzugosan halad ”11 MarxEngels Művei 13. köt Budapest 1965 466 old* A logikainak nem kell reprodukálnia és nem is tudja reprodukálni a történelem mindezen ugrásait. Az a feladata csupán, hogy az egyes minőségi állapotokból másokba történt átmenetek szükségszerű változásait, szükségszerű tendenciáját tükrözze. A logikai és a történeti megfelelése szükségszerű mozzanata a megismerés dialektikus módszerének, egyebek közt az absztraktról a konkrétra való átmenet módszerének. Mint már említettük, az absztraktról a konkrétra való átmenet módszerének megfelelően a kutatás az általános meghatározó mozzanattal vagy vonatkozással kezdődik. A tanulmányozás

során nyomon kísérjük az adott oldal vagy viszonylat változásait, s ezen az alapon magyarázzuk meg az egész többi oldalának kialakulását és változását. A gondolat mozgása során reprodukálódnak az összefüggések és viszonylatok, amelyek így vagy úgy tükrözik a vizsgált tárgy lényegének valóságos kialakulását. Ennek eredményeképpen a gondolat logikai fejlődése megfelel a tárgy valóságos fejlődéstörténetének. Igaz, ez a megfelelés csak a szükségszerű összefüggésekre vonatkozik A logikai ily módon a véletlenektől megtisztított formában reprodukálja a történetit. Engels hangsúlyozta, hogy az absztraktról a konkréthoz tartozó mozgás folyamán a logikai egybeesik a történetivel. Ezt írta: „Amivel a történelem kezdődik, ugyanazzal kell a gondolatmenetnek is kezdődnie, és további menete sem lesz egyéb, mint a történelmi lefolyás tükörképe, elvont és elméletileg következetes formában; helyesbített

tükörkép, de olyan törvények szerint helyesbített, melyeket maga a valóságos történelmi lefolyás nyújt .”12 Ugyanott* 10. Az analízis és a szintézis A környező valóság megismerése folyamán az ember szüntelenül kiemeli gondolatilag a vizsgált tárgy bizonyos oldalait és új kombinációkba egyesíti őket, hogy új ismeretet nyerjen. A megismerés tárgyának gondolati széttagolását egyes részeire (sajátosságaira) analízisnek nevezzük; az elkülönített részek (sajátosságok) egységes egésszé váló gondolati egyesítését pedig szintézisnek. A megismerési folyamat fejlődése folyamán, amikor az egyik szintről áttérünk a másikra, megváltoznak a tudományos vizsgálat formái és módszerei is. Vonatkozik ez az analízisre és a szintézisre is Az analízis és szintézis se marad mindig azonos, hanem a megismerés fejlődésével változik. A megismerés fejlődésének kezdeti fokain az úgynevezett közvetlen analízis és szintézis

érvényesül. Az analízis és szintézis e fajtájának jellemző sajátossága, hogy itt közvetlenül, merőben mechanikusan történik a vizsgált egésznek széttagolása egyes részeire és oldalaira, illetve közvetlenül mechanikusan történik a szétválasztott oldalaknak, részeknek egyesítése bizonyos kombinációkká. Az analízis itt a szintézistől függetlenül történik, és viszont. Hiányzik szerves összefüggésük Az ilyen analízis és szintézis csak a tárggyal való első ismerkedést teszi lehetővé. Ha a megismerés a jelenségek felszínén megfigyelt tulajdonságok és összefüggések rögzítéséről áttér az őket meghatározó okok tisztázására, megjelenik az analízis és szintézis új fajtája, a visszaható analízis és szintézis. A visszaható analízis azt jelenti, hogy nem mechanikusan történik valamely egész széttagolása alkotórészeire, hanem úgy, hogy az kifejezésre juttatja a jelenség tagolódását okra és okozatra.

A visszaható szintézis azt jelenti, hogy nem mechanikusan történik az elkülönített részek egyesítése valamely kombinációvá, hanem úgy, hogy a széttagolt oldalak egyesítése tükrözze az ok-okozati összefüggést. A vizsgált ok-okozati összefüggés itt az analitikus és szintetikus gondolkodási tevékenység középpontjaként szerepel, amely ezt a tevékenységet irányítja és egyesíti. Az analízis és szintézis e fajtája elősegíti a vizsgált egész egyes oldalainak megmagyarázását, ezek természetének és okainak feltárását. Nem képes azonban reprodukálni a vizsgált tárgy valamennyi oldalát és összefüggését, természetes, kölcsönös összefüggésben, nem képes reprodukálni lényegét a tudatban. A lényegmegismerés szakaszában szükségessé válik még egy újabb analízis és szintézis. Az analízis és szintézis ezen új fajtáját progresszívnak vagy szisztematikus-strukturálisnak nevezzük. A szisztematikus-strukturális

analízis és szintézis sajátossága, hogy az egész részekre tagolása és a részek egységes egésszé egyesítése megfelel valamely anyagi képződmény egyes jelenségekre, minőségileg meghatározott oldalakra és sajátosságokra való valóságos tagolódásának, illetve, ezen oldalak és sajátosságok valóságos, természetes összefüggésének. Az analízis és a szintézis itt szerves egységet alkot, azonos időben történik. Az analizálás itt egyszersmind szintetizálást is jelent Például, ha az áruviszonyok fejlődéséből kiemeljük a tőkés társadalom olyan jelenségeit, mint a pénz, az értéktöbblet, a munkaerő, a tőke, és így tovább, ez nemcsak analízist jelent, hanem szintézist is, nemcsak azt jelenti hogy az elemzendő objektumot egyes megnyilvánulásaira tagoltuk, hanem azt is, hogy reprodukáltuk az e jelenségek között kialakuló összefüggések egész rendszerét. Leninnek a kapitalizmus imperialista szakaszával kapcsolatos

kutatása jó példa arra, hogyan kell felhasználni a tudományos megismerésben az analízis és szintézis fentebb áttekintett fajtáit. E tanulmányozás során Lenin mindenekelőtt az imperializmusról szóló már meglevő anyagokat elemezte. Kiemelt egyes mozzanatokat, amelyek az imperializmust jellemzik a monopóliumok előtti szakasszal szemben. Ilyen jellemző vonások voltak a következők: a monopóliumok kialakulása, a bankok szerepének megváltozása, a finánctőke megjelenése, a tőkekivitel, a világ felosztása a tőkés államok kőzött. Az imperializmus e kiemelt jellemvonásait a kutatás adott szakaszában Lenin még nem tudta olyan következetességgel egységes egésszé egyesíteni, hogy természetes, szükségszerű összefüggésüket tükrözte volna, hanem csak olyannal, amilyennel ezeket a Lenin által elemzett gazdasági irodalomban vizsgálták. Az adott esetben Lenin a közvetlen analízist és szintézist használta A további kutatás során,

amikor az imperialista fejlődési szakasz valamely sajátosságának okát igyekezett feltárni, meghatározni a természetét, a visszaható analízishez és szintézishez folyamodott. Az ilyen analízis és szintézis segítségével állapította meg példának okáért, hogy a monopólium a termelés óriási koncentrációjának eredménye. Miután Lenin megmagyarázta az imperializmus kiemelt, specifikus vonásait, megtalálta azt az alapvető meghatározó mozzanatot, amely megszabja az összes többi sajátosságát. Ilyen mozzanatnak bizonyult a monopóliumok megjelenése és uralma. Ez az az alap, amelynek fejlődése meghatározta a kapitalizmus imperialista lényegének kialakulását, s amely, Lenin kifejezése szerint, általános és alapvető törvénye a kapitalizmus adott szakaszának.13 Lásd Lenin Összes művei 27 köt Budapest 1971 300 skk old* Lenin tehát kiindulópontnak vette a monopóliumot, nyomon kísérte fejlődését, s ezen az alapon gazdasági

fogalmak rendszereként reprodukálta az imperializmus lényegét. Rámutatott arra, hogy a monopólium megjelenése a termelésben megszüntette a szabadverseny uralmát, s lehetővé tette a termelés, a piac, a nyersanyagforrások hozzávetőleges számbavételét és a monopolista szövetségek közötti elosztását. A monopólium megjelenése a bankügyben azt jelentette, hogy „a bankok szerény közvetítőkből mindenható monopolistákká nőnek, magukhoz kaparintva . a tőkés és kistulajdonosok összességének majdnem egész pénztőkéjét .”14 Ugyanott, 313 old* Ennek következtében a bankok összefonódtak az iparral, és létrejött a finánctőke, a fináncoligarchia uralma, tőkefeleslegek képződtek egyes országokban, ami szükségszerűvé tette kivitelüket más országokba. Ez utóbbi pedig végső soron oda vezetett, hogy a tőkések szövetségei és a nagy tőkésországok felosztották maguk között a világot. Lenin, miután a monopóliumból

levezette a kapitalizmus imperialista fejlődési szakaszának sajátosságait, kiemelte a vizsgált egész meghatározott oldalait és szükségszerű összefüggésbe állította őket, amely kifejezte az imperializmus valóságos lényegét. Itt minden egyes gondolatmenet analitikus és egyszersmind szintetikus is: a vizsgált egésznek egyes oldalaira való széttagolása is, illetve az elkülönített oldalaknak egységes, összefüggő egésszé egyesítése is. Mindez azt mutatja, hogy az imperializmus vizsgálatának adott szakaszában Lenin a strukturális-szisztematikus analízis és szintézis módszerét alkalmazta. E példán látható, hogy mindegyik említett analízis- és szintézis-fajta a megismerés fejlődésének meghatározott fokával kapcsolódik össze, s mindegyiknek megvan a maga külön alkalmazási köre, amelynek keretei között nélkülözhetetlen. VI. fejezet A materialista dialektika kategóriái 1. § A kategóriák fogalma A valóság

megismerése során az emberek meghatározott fogalmakat alakítanak ki, amelyekkel kifejezik és rögzítik a külvilág tárgyainak és jelenségeinek visszatükrözött sajátosságait és összefüggéseit, amelyek e tárgyak és jelenségek eszmei képmásai. Azokat a fogalmakat, amelyek a jelenségek valamely területének leglényegesebb, legalapvetőbb oldalait és összefüggéseit tükrözik, kategóriáknak nevezzük. Minden tudománynak megvannak a maga kategóriái. Politikai gazdaságtani kategóriák például az olyan fogalmak, mint az áru, pénz, érték, értéktöbblet, munkaerő, profit stb.; biológiai kategóriák: a szervezet, a környezet, az asszimiláció, disszimiláció, az öröklődés, a faj, a nem stb.; jogtudományi kategóriák: a jog, a jogi norma, a törvény, a jogviszony, a jogsértés stb. A filozófiának is megvannak a maga kategóriái A filozófiai kategóriák a szaktudományok kategóriáitól eltérően nem egyszerűen a leglényegesebb

sajátosságokat és összefüggéseket, hanem az egyetemes sajátosságokat és összefüggéseket tükrözik, vagyis azokat, amelyek a valóság és a megismerés minden jelenségére érvényesek. A filozófiai kategóriák egyetemes fogalmak, amelyek a valóság minden területére alkalmazhatók. Ezek közé tartoznak például az olyan fogalmak, mint az egyes és általános, a mennyiség és minőség, az ok és okozat, a tartalom és forma, a szükségszerűség és véletlen, a törvény, a lényeg és jelenség, az ellentmondás stb. A megismerés történeti fejlődésfolyamatában a kategóriák nem egyszerre és nem együtt alakultak ki. Mindegyikük a megismerés fejlődésének szigorúan meghatározott szakaszához kapcsolódik. A fejlődés adott szakaszában feltárt egyetemes oldalakat és viszonylatokat rögzítve, a kategóriák tükrözik e szakasz sajátosságait, és sajátos fogódzókat jelentenek az ember számára, hogy a természet fölé emelkedjék. Más

szóval, a külvilág egyetemes oldalait és összefüggéseit tükröző kategóriák egyszersmind a megismerés fejlődésének lépcsőfokai, a megismerés egyik szakaszából a másikba való átmenetet rögzítő momentumok. „Az ember előtt ott van írta Lenin a természeti jelenségek hálója. Az ösztönös ember, a vadember nem emelkedik ki a természetből A tudatos ember kiemelkedik, a kategóriák a kiemelkedésnek, vagyis a világ megismerésének lépcsőfokai ”1 Lenin Művei. 38 köt 75 old* A dialektika kategóriái a gondolkodás formái is. Segítségükkel értelmezi az ember a tudományos kutatás és a gyakorlati valóságátalakítás során feltárt konkrét anyagot. A tudományos adatok gondolati feldolgozása során tisztázódnak a tárgy leglényegesebb jellemzői. Például, ha ezeket az adatokat az általános és a különös kategóriáinak fényében vizsgáljuk, akkor azt tisztázzuk, hogy a vizsgált tárgy mennyiben azonos más dolgokkal, s

mennyiben tér el tőlük; ha az adatokat az okság és a szükségszerűség kategóriáinak fényében vizsgáljuk, e tárgy oksági függőségét, szükségszerű és véletlen oldalait és összefüggéseit ragadjuk meg; ha az adatokat a mennyiség és a minőség kategóriáinak szemszögéből elemezzük, akkor a minőségi és a mennyiségi jellemzőkre és meghatározott viszonyok közötti összefüggésükre derítünk fényt. Minthogy a kategóriák a valóság egyetemes oldalait és összefüggéseit, az egyetemes létformákat tükrözik és rögzítik, beletartoznak a dialektika tartalmába; minthogy egyszersmind a megismerés támpontjai, lépcsőfokai, beletartoznak az ismeretelméletbe; továbbá, mivel gondolkodási formák, a dialektikus logika vizsgálódásának tárgyát alkotják. 2. § A kategóriák összefüggése A dialektikus materializmus tanítása szerint az anyagi képződmények (dolgok, tárgyak) egyetemes összefüggésben vannak egymással,

kölcsönösen függnek egymástól. Minthogy szüntelen kölcsönhatásban vannak, áthatják egymást és meghatározott viszonyok között átmennek, átcsapnak egymásba. Ezért a fogalmaknak is, amelyek révén az ember megismeri a környező világot, szükségképpen törvényszerű összefüggésben kell lenniük egymással. Olyan rugalmassággal kell rendelkezniük, amely az egymásba való átmenetet is lehetővé teszi. Enélkül képtelenek visszatükrözni a dolgok valóságos állását Ennek folytán a kategóriákat nem elszigetelten, nem egymásmellettiségükben, hanem természetes összefüggésükben és egymástól való függésükben kell vizsgálnunk, mint olyan egységes, logikailag összefüggő rendszer szükségszerű láncszemeit, amelyben minden kategóriának megvan a maga szigorúan meghatározott helye. A kategóriák problémáját mély és sokoldalú vizsgálatnak vetette alá filozófiájában Hegel. A korábbi filozófusoktól eltérően Hegel a

kategóriákat történelmi alapra helyezte, mozgásukban és fejlődésükben, dialektikus összefüggésükben és kölcsönös feltételezettségükben ábrázolta őket. Igaz, mindezt Hegel az idealizmus kereteiben tette, az emberen és az anyagi világon kívül, attól függetlenül létező tiszta gondolat, eszme fejlődésére alkalmazva. A kategóriarendszer kidolgozásának hibás kiindulási elve szükségképpen rányomta bélyegét e probléma megoldására. A kategóriák idealista megközelítése folytán Hegel a dolgok valóságos állását eltorzító számtalan mesterséges konstrukcióra kényszerült. Mindamellett Hegelnek sikerült kategóriarendszerében reprodukálnia a valóságos dialektika egész sor mély egyetemes törvényszerűségét és összefüggését, lényegét. A kategóriák összefüggésének problémája csak a marxista filozófiában nyert következetesen materialista és tudományos megoldást. A politikai gazdaságtanra alkalmazva Marx

dolgozta ki ezt a problémát „A tőké”-ben, a filozófiára alkalmazva Lenin a „Filozófiai füzetek”-ben. Lenin a kategóriákat a valóság visszatükrözésének egyetemes formáiként, a társadalmi megismerés és gyakorlat fejlődésének lépcsőfokaiként vizsgálja. Összefüggésüket a lét és a megismerés törvényszerűségeiből vezeti le, úgy véli, hogy viszonyaik, minthogy a valóság egyetemes oldalainak és összefüggéseinek viszonyait tükrözik, kifejezik a megismerésnek az alacsonyabb lépcsőfokoktól a magasabbak felé tartó szükségszerű mozgását. Minden új kategória megjelenését szükségképpen a megismerés fejlődésének folyamata határozza meg. Valamely kategória azért jelenik meg, mert a megismerés mind mélyebbre hatol a jelenségek világába, s új egyetemes oldalakat és összefüggéseket tár fel, amelyek már nem férnek a meglevő kategóriákba és kifejezésükhöz új kategóriákat igényelnek. Minden új

kategória szükségszerűen vonatkozásokba és összefüggésekbe kerül a már meglevő kategóriákkal, s ily módon elfoglalja saját külön, a megismerés fejlődésfolyamata megszabta helyét az ismeretek összességében. És ha a kategóriákat abba a sorrendbe állítjuk, ahogyan a megismerés és a társadalmi gyakorlat fejlődése során megjelentek, meghatározhatjuk szükségszerű kölcsönviszonyukat és összefüggésüket. Nézzük meg most nagy vonásokban, milyen sorrendben ismerte fel az ember az őt környező valóság egyetemes oldalait és összefüggéseit, s egyszersmind a megismerés előremozgását az egyik kategóriától a másikig. Az állattól eltérően az ember tudatra tesz szert, s kezdi megkülönböztetni magát környezetétől, kezdi felismerni saját külön létét, amely eltér a külvilág lététől. Felismerve saját létét és a külvilág létét, tudatosítja különállóságát, meghatározott elkülönültségét, s a külvilág

tárgyainak különállóságát, elkülönültségét is. A lét ezen elkülönültségének kifejezésére kialakul az embereknél a különálló tárgy, a jelenség, dolog fogalma. Az ember saját elkülönültségének, bizonyos önállóságának felismerésével együtt felismeri a külvilággal való kapcsolatát, összefüggését, s a külvilág tárgyainak egymással való összefüggését is. Mint élőlénynek szüksége van táplálékra, vízre, hajlékra, meg kell védenie magát az ellenségtől stb. Ahhoz, hogy ezeket és más szükségleteit kielégítse, szerves összefüggésben kell lennie a külvilággal, fel kell használnia a természet meghatározott tárgyait. A tárgyak összefüggése azonban feltételezi kölcsönhatásukat, s egyszersmind meghatározott változásukat, vagyis mozgásukat is. Minthogy az összefüggés szervesen összeforrt a mozgással, a tárgyak összefüggését felismerő embernek szükségképpen azt is fel kellett ismernie, hogy

ezek a tárgyak változnak, vagyis mozgásban vannak. Azzal párhuzamosan, hogy a megismerés a különállóról áttér a különálló tárgyak összefüggésére, kölcsönhatására, mozgására, tudatosulnak a valóság más egyetemes oldalai és összefüggései is, többek között az egyes és az általános. Az ember minden tárgyat, amellyel először találkozik gyakorlati tevékenységében, először a maga nemében egyediként fog fel, olyasmiként, amivel korábban még nem volt dolga, vagyis egyesként. Ha valamely felfedezett tárgy alkalmasnak bizonyul az emberek valamely szükségletének közvetlen vagy közvetett kielégítésére, akkor emlékezetbe vésődik. És annak megfelelően, ahogyan ugyanezt a szükségletet kielégítő más tárgyakat is felfedeznek, megtörténik az átmenet (a gyakorlatban is, a tudatban is) az egyről (az egyes tárgyról) a több tárgyra, a „sok”-ra. E sok tárgy gyakorlati és tudati összehasonlításának eredményeképpen

kitűnik azonosságuk (hasonlóságuk), s ennek alapján kialakulnak az általános képzetek, majd pedig az általános fogalmak is. A fejlődésnek ugyanebben a szakaszában megy végbe a minőség és a mennyiség megismerése is. Amikor az ember egyesként és a maga nemében egyedüliként észleli a különálló tárgyat, s igyekszik tisztázni, hogy mi ez a tárgy voltaképpen, a minőség oldaléról tükrözi a tárgyat. Minthogy ez esetben az ember a tárgyat mint olyant önmagában, a többi tárggyal való kapcsolatától függetlenül vizsgálja, mennyiségi jellemzője megkülönböztethetetlen, s lényegében összeolvad a minőséggel. De amint a megismerés az egy tárgyról áttér a sokra, s az összehasonlítás során megállapítja hasonlóságukat (azonosságukat) és különbségüket, megjelenik a mennyiségi oldal. A tárgy minden sajátossága mintegy megkettőződik, saját mivoltával együtt feltárja nagyságát, megjelenésének és elterjedtségének

fokát, egyszóval mennyiségét. A feltárt minőségi és mennyiségi jellemzők az első időkben nem mutatják meg egymással való összefüggésüket. Úgy tűnik, hogy egymással való viszonyukban közömbösen viselkednek, minél jobban elmélyül azonban a vizsgált jelenségek megismerése, az emberek annál inkább meggyőződnek arról, hogy az egyes minőségi oldalak éppúgy összefüggnek egymással, mint ahogyan összefüggnek egymással az egyes mennyiségi oldalak is. Ugyanakkor feltárul az emberek számára a minőség és a mennyiség szerves összefüggése is. Észreveszik, hogy meghatározott mennyiségnek csak szigorúan meghatározott minőség felelhet meg, és viszont, meghatározott minőséggel szigorúan meghatározott mennyiség jár együtt. Megismerve a minőség és a mennyiség kategóriáinak összefüggését, az emberek kezdik felismerni, hogy valamely jelenség változásai más jelenség meghatározott változásaihoz vezetnek. Az pedig, ami

más valamit szül, ami kiváltja más valaminek a megjelenését, okként szerepel; s az, ami megjelenik, kiváltódik, okozatként jelenik meg. Az a körülmény tehát, hogy az emberek megismerik az egyes minőségi és mennyiségi oldalak összefüggését, egészen közel juttatja őket az okság tisztázásához, s egyszersmind szükségessé teszi az ok és az okozat kategóriájának megfogalmazását. A feltárt ok-okozati összefüggéseket vizsgálva az emberek észreveszik, hogy az ok az okozattal úgy függ össze, hogy ha megjelenik az ok, szükségképpen fellép az okozat is, ha hiányzik az ok, hiányzik az okozat is. Más szóval, az emberek feltárják, hogy az oknak okozatával való összefüggése szükségszerű jellegű. A szükségszerűséget először az ok-okozati összefüggés sajátosságaként ismeri fel az ember. A megismerés további fejlődése folyamán azonban a szükségszerűség fogalmának tartalma szabatosabbá válik és kitágul. Már

nemcsak az oksági összefüggéseket tartják szükségszerűnek, hanem minden olyan összefüggést, amely meghatározott viszonyok között szükségképpen fellép, s nemcsak az összefüggéseket, hanem a vizsgált anyagi képződményekre szükségképpen jellemző oldalakat, sajátosságokat is. A megismerés fejlődése során tisztázott szükségszerű összefüggéseket a tudományban gyakran törvények formájában fogalmazzák meg, vagyis a törvény kategóriája révén tudatosítják, amely általános, tartós, szükségszerű összefüggéseket és viszonyokat fejez ki és tükröz vissza. A megismerésnek az okságtól a szükségszerűség és törvényszerűség felé tartó mozgásával párhuzamosan megtörténik a tartalom és forma kategóriájára való átmenet is. Ezt az idézi elő, hogy a megismerés nem áll meg az egyes ok-okozati összefüggés tisztázásánál, hanem a külvilág tárgyainak mind teljesebb ismeretét megkövetelő gyakorlat

hatására az egyik ok-okozati összefüggésről a másikra tér át, az anyagi képződmény egyik sajátosságának tisztázása után tisztázza a másikat is. Ezért szükségessé válik egy új kategória, nevezetesen a tartalom kategóriája, amely az adott anyagi képződményben végbemenő valamennyi kölcsönhatás és általa kiváltott változás összességét jelenti. A kölcsönhatásoknak és az anyagi képződményben általuk kiváltott változásoknak a megismerésével azonban megragadjuk és lépésről lépésre reprodukáljuk a tudatban a tartalmi elemek először a külső, majd pedig a belső kapcsolódási módjait, a viszonylag állandó struktúrát is, amelyben lezajlanak az anyagi képződményre jellemző összes kölcsönhatások és változások, vagyis a formát. A megismerés fejlődése folyamán a szükségszerű elválasztása a véletlentől és egyes, a vizsgált egészben megjelenő törvények tisztázása még nem jelent elegendő ismeretet

az egészről, mivel mindez csupán egyes oldalait és összefüggéseit illeti. És akármilyen nagy is a vizsgált tárgy azon oldalainak és összefüggéseinek száma, amelyeket megismertünk, megmagyaráztunk, ezek az oldalak és összefüggések nem adhatják nekünk összefüggésükben a tárgy valóban teljes ismeretét, minthogy az egyes oldalak mechanikus összegét jelentik, az anyagi képződmény viszont nem a rá jellemző egyes sajátosságok egyszerű összessége, hanem szerves egész, az említett sajátosságok dialektikus egysége. Ezért szükségessé válik, hogy az összefüggéseket egységes egésszé egyesítsük, egységes alapelvből vezessük le. Ha a vizsgált egész valamennyi szükségszerű oldalát és törvényszerűségét ezeknek természetes összefüggésében és kölcsönös feltételezettségében reprodukáljuk, a lényeget ismerjük meg. A lényeg felé tartó mozgás az alap tisztázásával, az alapvető (meghatározó) oldalak, viszonyok

feltárásával kezdődik. Az alapvető oldalak, viszonyok meghatározzák a megfelelő anyagi képződmény összes többi oldalának alakulását, funkcionálását, változásuk és fejlődésük irányát. Ezért, ha az alapvetőt fogadjuk el kiinduló elvnek, lépésről lépésre reprodukálhatjuk a tudatban a többi oldal fennálló összefüggését is, meghatározhatjuk mindegyikük helyét, szerepét és jelentőségét. Ahhoz, természetesen, hogy ez utóbbit elérjük, az alapvető oldalakat (viszonylatokat), s velük együtt magát az anyagi képződményt is keletkezésében és fejlődésében kell vizsgálnunk. Ez pedig megköveteli, hogy tisztázzuk a fejlődés forrását, azt a mozgató erőt, amely előrehajtja az anyagi képződményt, s meghatározza a fejlődés egyik szakaszából a másikba való átmenetet. A fejlődés forrása pedig az ellentmondás, az ellentétes oldalak, tendenciák, egysége és „harca”. Ha feltárjuk az alapra jellemző

ellentmondásokat, s nyomon követjük fejlődésüket és a vizsgált egész egyéb oldalainak általuk meghatározott változását, feltétlenül észrevesszük, hogy a fejlődés az egyes minőségi állapotoknak mások által történő tagadása révén történik, oly módon, hogy megőrződik a tagadott állapotok minden pozitívuma, s a már túlhaladott mozzanat új, magasabb alapon megismétlődik. Valamely jelenség lényegének megismerése tehát a következőképpen történik: meghatározzuk az alapját, feltárjuk benne az ellentmondásos oldalakat, nyomon kísérjük ezek harcát és a jelenségek vizsgált területének e harc által meghatározott fejlődését, amely az egyes minőségi állapotoknak mások általi tagadásával megy végbe. A megismerés egyik kategóriától a másik felé mozgásának vizsgált törvényszerűségét nyomon követhetjük a tudományos ismeretek fejlődésén. Minthogy a kategóriák a társadalmi megismerés fejlődésének

szükségszerű lépcsőfokai, az egyik kategóriától a másik felé tartó mozgás szükségképpen megjelenik a megismerés minden területén. 3. § A valóság jelenségeinek kölcsönös összefüggése 1. Az összefüggés és a viszony fogalma Az összefüggés a jelenségek közötti vagy ugyanazon jelenség egyes oldalai közötti viszony. Nem minden viszony összefüggés. Összefüggésnek csak az olyan viszonyt nevezzük, amelyben valamely jelenség vagy oldal változásai mások változásaitól függnek. Például, az emberek társadalmi tudata összefüggésben van anyagi létfeltételeikkel. Az emberek anyagi létfeltételeinek változása szükségképpen előidézi tudatuk megfelelő változását. Bizonyos összefüggésben vannak az élő szervezetek azzal a környezettel, amelyben léteznek A környezet változása ilyen vagy olyan formában megmutatkozik az élő szervezeteken. Az állat- és növényvilág változásai pedig feltételezik a környezet

megfelelő változásait. Az összefüggéseken kívül a viszony magában foglalja az elkülönültséget (megosztottságot), amely olyan viszonyt jelent a jelenségek között vagy ugyanazon jelenség egyes oldalai között, ahol is valamelyikük megváltozása nem jár együtt mások megváltozásával. Az elkülönültség állapotában van a könyv borítója és tartalma. A borító megváltozása nem érinti a könyv tartalmát, s viszont, a tartalom megváltozása nem feltétlenül teszi szükségessé a borító megváltozását. A viszony két különböző fajtáját jelentő összefüggés és elkülönültség nem egymástól elkülönülten, hanem együtt, egységben jelenik meg. Ott, ahol van összefüggés, van elkülönültség is, s viszont, ahol van elkülönültség, jelen van bizonyos összefüggés is. Bármely anyagi képződmény (jelenség, sajátosság), amely meghatározott önállósággal, minőségi elkülönültséggel bír, a többi anyagi

képződménytől (jelenségtől, sajátosságtól) külön létezik, s egyszersmind össze is függ velük. Függ tőlük egyes viszonylatokban és nem függ tőlük másokban Végbemennek benne olyan változások, amelyek megfelelő változásokat idéznek elő más anyagi képződményekben (jelenségekben, mozzanatokban), s olyanok, amelyek nem érintik az utóbbiakat. Például, a társadalmi termelés összefügg a földrajzi környezettel, állapota, fejlődési iránya függ attól, hogy vannak-e vagy nincsenek termékeny földek, ásványkincsek, vizek, megfelelő éghajlat stb.; az utóbbiak bizonyos változásai megfelelő változásokat követelnek a termelésben. Egyszersmind azonban a termelésnek van bizonyos önállósága a földrajzi környezethez képest, a termelés nem a földrajzi környezet törvényei szerint változik, hanem saját törvényei szerint. Jellege, formája a termelőerők fejlettségétől függ, nem pedig a környezet változásaitól. Vagy egy

másik példa. Az állati vagy növényi szervezet összefügg a környezettel, s ugyanakkor el is különült, el is vált attól. A környezet egyes változásai (különösen az organizmus életműködésével kapcsolatos oldalainak változásai) megfelelő változásokat idéznek elő a szervezetben, mások viszont nem érintik. Tehát az összefüggés és az elkülönültség (megosztottság) egységben létezik. Természetesen nem mindig egyenlő erővel jelentkeznek. Egyes esetekben (vonatkozásokban) az összefüggés kerül előtérbe, másokban az elkülönültség Ez a körülmény az alapja annak, hogy a gyakorlatban és a megismerésben megkülönböztetünk egymással összefüggő és nem összefüggő jelenségeket. A valóságban viszont minden jelenség össze is függ egymással, s el is különül egymástól, vagyis a megosztottság, elkülönültség állapotában van. 2. Az idealista és a metafizikus összefüggés-felfogások kritikája A filozófiai nézetek

megszületésével együtt kialakultak bizonyos elképzelések a jelenségek különváltságáról, elkülönült létezéséről és összefüggéséről. Így például az összefüggés már az első ókori görög filozófusoknál alapelvként funkcionál a jelenségek magyarázatában. Az ókori görög filozófusok alapelvnek valamely anyagot vagy természeti jelenséget (vizet, levegőt, tüzet) tettek meg, s kimutatták, hogy minden jelenség ezen anyag (jelenség) meghatározott változásai folytán jelent meg, hogy a jelenségek, lévén ugyanazon természet különböző állapotai, szervesen összefüggnek egymással, átmennek egymásba és a kiinduló alapelvbe. A valóság jelenségei egyetemes összefüggésének gondolatát különösen szemléletesen fogalmazta meg Hérakleitosz, aki a tüzet tette meg kiinduló princípiumnak, mely nála minden összefüggés és elkülönültség alapjaként szerepel. „Tűzváltozások: először tenger, a tengernek fele

föld, fele meg tüzes lehelet” írta2 Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény. I köt 24 old* Az első ókori görög filozófusok tanításaikban az összefüggést a jelenségek egymásba való kölcsönös átmeneteként értelmezték. Ezt az álláspontot azonban később kiszorította egy másik, amely szerint az összefüggés ugyanazon változatlan elemek mechanikus egyesüléseként és szétválásaként lép fel. Ezt az álláspontot vallotta többek között Empedoklész és Anaxagorasz. Ennek az álláspontnak a korlátozottságát Arisztotelész küzdötte le. Nála az összefüggés a dolgok egymástól való kölcsönös függőségeként jelenik meg Minden, amit mással kölcsönös összefüggésbe van hoztak írja , megnyilvánul a dolgokhoz való viszonyban, amelyek kölcsönösen függnek egymástól. Arisztotelész első ízben nyilvánította a „viszony” fogalmát kategóriának, s ezáltal megfelelően általánossá tette. A „viszony”

kategóriáját Kant fejlesztette tovább, aki kimutatta, hogy a viszony magában foglalja az összefüggést és az elkülönültséget is. Megvizsgálta ezt a kérdést az ítéletekben szereplő fogalmak viszonyával kapcsolatban, s megállapította, hogy ezek össze is függnek egymással és el is különülnek egymástól, hogy minden ítélet az összefüggés jelenlétét és hiányát is kifejezi. Például abban az ítéletben, hogy „a farkas állat” állapítja meg Kant , kifejezésre jut az is, hogy a farkas összefügg az állatokkal, s az is, hogy elkülönült az összes többi állattól, a hozzá hasonlókon, vagyis a farkasokon kívül. A helyes álláspont megalapozása mellett azonban Kant egyszersmind vissza is lép. Tagadja a jelenségek összefüggését az objektív valóságban ,Nála ezt az összefüggést a gondolkodó szubjektum viszi bele a jelenségek világába. Hegel fellépett ezellen Nézete szerint az összefüggés, a viszony természetüknél

fogva jellemző a dolgokra. Éppen a viszonyok révén nyilvánítják a dolgok lényegüket. Minden, ami létezik jegyzi meg Hegel , viszonyban van, s ez a viszony minden létezés igazsága. Ám ennek a gondolatnak hangot adva Hegel korántsem helyezkedett a materializmus álláspontjára. Úgy vélte, hogy a viszonyok természetükre nézve eszmeiek, mozzanatai vagy lépcsőfokai az anyagi világon, az érzéki dolgokon kívül és azok előtt létező abszolút eszme fejlődésének. A viszonyok dialektikus koncepcióján kívül a filozófia történetében kialakult a metafizikus koncepció is, amelynek hívei abszolutizálták az elszigeteltséget, elkülönültséget, s így vagy úgy tagadták a valóság jelenségeinek összefüggését. Ezt a koncepciót különféle formában Bacon és Locke dolgozta ki. A mai polgári filozófusok közül ehhez igazodnak a pluralista elmélet hívei, amely szerint minden tárgy önmagában zárt valami, s ennek folytán nincs és nem is

lehet a tárgyak között semmiféle összefüggés. 3. A jelenségek összefüggésének egyetemes jellege Ellentétben a metafizikus felfogás híveivel, akik tagadják a valóság jelenségeinek összefüggését, s az idealistákkal, akik ezt az összefüggést a tudatból vezetik le, a dialektikus materializmus úgy véli, hogy az összefüggés egyetemes létezési forma, amely jellemző a valóság minden jelenségére. Mindaz, ami a világon létezik, az egységes anyag láncszemét alkotja, „testek . egyetemes összefüggését alkotja”3 MarxEngels Művei 20 köt. 364 old* Például a Föld meghatározott összefüggésben van a Nappal, és a Naprendszer többi bolygójával. A Nap egyik tagja a Galaktikának, amely számtalan, más, egymással összefüggő csillagot foglal magában. Maga a Galaktika alkotórésze egy még grandiózusabb rendszernek, s e rendszer keretein belül egész sereg más csillagképződménnyel függ össze, és így tovább. Hasonló a helyzet

az anyag mélysége felé tartó mozgás esetében is. Minden égitest különböző, egymással valamilyen módon összefüggő anyagok összességét jelenti, minden anyag összefüggő molekulák összességét, minden molekula összefüggő atomok összességét, minden atom összefüggő „elemi” részecskék összességét. Az égitestek összefüggése a gravitációs erőtér révén valósul meg. A testet alkotó anyagok összefüggése, valamint az atomok összefüggése a molekulában, illetve az elektronhéj összefüggése az atommaggal a gravitációs és az elektromágneses terek révén nyilvánul meg. Meghatározott módon összefügg egymással az élő és az élettelen természet, az állat- és a növényvilág, a természet és a társadalom, összefüggnek a társadalmi élet különböző oldalai, a tudat és a megismerés jelenségei. Egyszóval, a valóságban minden kölcsönösen összefügg egymással, „mindegyik dolog (jelenség, folyamat stb.)

összefügg mindegyikkel”4 Lenin Művei 38 köt 206 old* 1. Minthogy minden dolog különböző összefüggésekben és vonatkozásokban van megszámlálhatatlanul sok más dologgal és mint adott, minőségileg meghatározott egész csak ezen összefüggéseknek és viszonylatoknak köszönhetően létezik, valamely jelenség megismerése folyamán a jelenséget más jelenségekkel való valamennyi összefüggésében és vonatkozásában kell vizsgálni, mivel csak ezen összefüggések és vonatkozások révén nyilvánul meg a természete, lényege. „Hogy valóban ismerjük a tárgyat írta Lenin , meg kell ragadni, tanulmányozni kell minden oldalát, minden kapcsolatát és »közvetítését«.”5 Lenin Művei 32 köt Budapest 1953 87 old.* Például, hogy megismerjük az ember lényegét, nem önmagában kell vizsgálnunk, hanem a többi emberrel való összefüggéseiben és vonatkozásaiban, s főként azokban az összefüggésekben, amelyek az anyagi javak

termelése, elosztása és fogyasztása során alakulnak ki. Éppen ezen összefüggések és vonatkozások közvetlen hatására alakul ki az ember lényege, amely éppen ezekben nyilvánul meg. 2. Ha bármely jelenség csak számos más jelenséggel való szükségszerű összefüggésében létezik, akkor csak úgy lehet sikeresen céltudatos hatást gyakorolni valamely jelenségre, ha figyelembe vesszük más jelenségekkel való összefüggéseit és vonatkozásait. Például, ha ki akarunk építeni valamely új termelési ágat, megfelelően meg kell terveznünk a szükséges nyersanyag- és anyagbeszerzést, a megfelelő szakemberek kiképzésének megszervezését, munkáslakások, kommunális üzemek építését stb. Ezeknek az összefüggéseknek a számbavétele nélkül lehetetlen sikeresen megoldani az említett termelési problémát. 4. § Egyes, különös, általános 1. Az egyes és az általános fogalma Minden jelenség valamiképpen összefügg számos más

jelenséggel, amely kölcsönhatás folytán megfelelő változásokat idéznek elő a jelenségben. Ezek a változások minden jelenség esetében sajátlagosak, mivel mindegyiküknek sajátos, a többiekétől valamiképpen eltérő környezete van, és mindegyiket sajátos, a többiektől valamiképpen eltérő jelenségsor előz meg (mindegyiknek megvan a maga sajátos története). A bármely egyes jelenségre valamely adott pillanatban jellemző változások azért megismételhetetlenek, mert megismételhetetlenek minden egyes jelenség vonásai, jellemzői. S mindaz, ami megismételhetetlen a jelenségben, ami csak rá jellemző és más jelenségekből hiányzik, az egyest jelenti. Egyes például az ujjlenyomatok rajzolata, minthogy ez sajátos minden egyes embernél. Egyes minden nemzet számára az, ami a kultúrájában, lelki alkatában, nyelvében, hagyományaiban, szokásaiban stb. megismételhetetlen. A megismételhetetlen vonásokkal (sajátosságokkal, mozzanatokkal)

rendelkező minden egyes jelenség részét alkotja az egységes anyagnak, láncszem az anyag fejlődésének végtelen láncolatában. De ha ez így van, akkor minden jelenségben a megismételhetetlen mellett ismétlődőnek is kell lennie, ami nem csak rá jellemző, hanem a többi jelenségre is. A jelenségekben ismétlődő az, ami nemcsak rá, hanem más jelenségekre is jellemző, az általánost jelenti. Általános például az emberben, hogy lényegét a termelési viszonyok határozzák meg, hogy gondolkodó lény, hogy tudata tükrözi társadalmi létét stb., minthogy mindez nemcsak egyes emberre jellemző, hanem a többire is Általános a nemzetre nézve az, hogy egységes területtel, egységes nyelvvel stb. rendelkezik Ezek a vonások nem egy valamely nemzetre jellemzők, hanem minden nemzetre. 2. Az egyes és általános metafizikus és idealista felfogásának kritikája A filozófia történetében élesen kirajzolódott két tendencia az egyes és az általános

összefüggésének kérdésében: a realista és a nominalista. A realisták azt állítják, hogy az általános önállóan létezik, függetlenül az egyestől, amely létében az általánostól függ, minthogy az általános teremti meg, s az egyes másodlagos, ideiglenes, átmeneti az általánoshoz képest. Hasonlóképpen oldja meg az egyes és általános összefüggésének kérdését Whitehead mai polgári filozófus. Az általános eszmei lényegeket örök objektumoknak nyilvánítja, amelyek valahol téren és időn kívül léteznek. Az egyes dolgok pedig akkor jelennek meg, amikor a megfelelő eszmei lényegek tér-időbeli világgá változnak át, s nyomban eltűnnek, amint ezek a lényegek elhagyják az érzéki világot, s visszatérnek a túlvilágba, az eszmei világba. A nominalisták úgy vélik, hogy az általános nem létezik reálisan az objektív valóságban. Szerintük, reális léttel csak az egyes bír, az általános pedig csupán az emberek

agyában, a tudatban létezik, és nem más, mint számos egyes tárgy neve, elnevezése. A mai polgári filozófiában nominalista álláspontot fejtenek ki olyan filozófusok, mint Chase, Walpole, Kaiser stb. Chase például az általános fogalmat szimbólumnak nyilvánítja, amelynek a valóságban semmi sem felel meg. „Mi folyton, összekeverjük a címkét a nem verbális tárggyal írja , s ily módon valódi értéket tulajdonítunk a szónak mint valami élőnek.” Ez a körülmény oda vezet folytatja okfejtését Chase , hogy az emberek az olyan elvont általános fogalmakat, mint a szabadság, igazságosság, demokrácia, kapitalizmus, reálisan létezőknek vélik, holott a környező világban nincs és nem is lehet semmi ezekhez hasonló, mivel reálisan csak az egyes tárgyak, jelenségek léteznek. A filozófiatörténetben néhányan megpróbálták leküzdeni az egyes és az általános összefüggésével kapcsolatos probléma realista és nominalista

megoldásának egyoldalúságát. A középkorban ilyen erőfeszítéseket tett Duns Scotus, az újkorban pedig Bacon, Locke, Feuerbach és mások. Ám ezek a filozófusok sem tudták következetesen tudományosan megoldani a vizsgált kérdést. Nézeteik szerint teljes értékű léttel csak az egyes rendelkezik, az általános pedig csak az egyes mozzanataként, részeként létezik. 3. Az egyes és az általános összefüggése Csak a dialektikus materializmus küzdötte le végleg e kérdés megoldásában a nominalista és a realista elméletekre jellemző fogyatékosságokat. A dialektikus materializmus szerint sem az általános, sem az egyes nem rendelkezik önálló léttel, nem létezik „mint olyan”. Önállóan csupán az egyes tárgyak, jelenségek, folyamatok léteznek, amelyek az egyes és az általános, a megismételhetetlen és az ismétlődő egységét alkotják. S az egyes és az általános csak az egyes tárgyakban, jelenségekben létezik, ez utóbbiak

egy-egy oldalaként, mozzanataként. Az egyes (tárgy, folyamat) és az általános összefüggése pedig az egész és a rész összefüggéseként jelenik meg, ahol is az egész az egyes, a rész az általános. Ebből következik, hogy „minden általános csupán megközelítőleg fogja át az összes egyes tárgyakat”, s „minden egyes nem teljesen lép be az általánosba”6 , mivel az egyes tárgyak az általános mellett rendelkeznek az egyedivel is, az ismétlődő sajátosságok mellett megismételhetetlenekkel is. Továbbá, minden egyes tárgy, mint már említettük, mulandó, keletkezik, meghatározott ideig létezik, s azután átalakul más egyes tárggyá, az pedig egy harmadikká, s így tovább vég nélkül. Például bármely kémiai elem meghatározott feltételek mellett átalakulhat más kémiai elemmé, minden „elemi” részecske más „elemi” részecskévé, az anyag (tömeg) erőtérré, az erőtér anyaggá (tömeggé) stb. Ebből az következik,

hogy „minden egyest ezernyi átmenet fűz össze másnemű egyesekkel (dolgokkal, jelenségekkel, folyamatokkal)”,6 Lenin Művei. 38. köt 348 old*s hogy „az egyes nem létezik másképp, csak abban az összefüggésben, mely az általánoshoz vezet”.7 Az egyes, minthogy megfelelő viszonyok között képes átalakulni más egyessé, potenciálisan magában foglalja (saját természetében) mindezen egyesek (anyagi képződmények, jelenségek, folyamatok) sajátosságait, s ily módon azonosnak tekinthető velük, vagyis általános. Az egyes tárgyakban (folyamatokban, jelenségekben) létező egyes és általános szervesen összefügg egymással és meghatározott feltételek mellett átmegy egymásba: az egyes általánossá válik, az általános egyessé. Mindezt könnyű észrevenni, ha az élő természet anyagi képződményeinél egyes sajátosságok keletkezésének és megszűnésének folyamatát elemezzük. Például a széttelepítésnél különböző

életfeltételek közé kerülő egyedek különböző alkalmazkodási sajátosságokra tesznek szert, amelyek bizonyos feltételek dominánsabbá válásának megfelelően átalakulnak általános sajátosságokká, melyek először a válfajt jellemzik, majd pedig az egész fajt is. És ha különböző helyekről vesszük ugyanazon faj egyedeit, amelyek vagy a környezet meghatározott vonásaiban, vagy e vonások megnyilvánulásának mértékében különböznek egymástól, feltárhatjuk valamennyi fokozatát annak a folyamatnak, amelyben valamely sajátosság egyedi eltérésből a faj általános sajátosságává, s viszont, általános sajátosságból egyedivé válik. 4. Az általános és a különös Ahhoz, hogy az egyest feltárjuk, a vizsgált tárgyat össze kell hasonlítanunk az összes többi tárggyal. Ez azonban gyakorlatilag lehetetlen. Éppen ezért a gyakorlatban egy tárgyat rendszerint csupán néhány meghatározott tárggyal hasonlítunk össze. Ezzel

kapcsolatban felmerül annak szükségessége, hogy az általánost ne az egyessel, hanem a különössel állítsuk szembe.7 Ugyanott* Valóban, az egyes tárgyak másokkal való összehasonlítása során nyernek megállapítást hasonlóságaik és különbségeik. S az, ami megkülönbözteti egymástól az összehasonlított tárgyakat, a különöst jelenti bennük, az pedig, ami hasonlóságukra utal, az általánost. Az egyest a különössel összehasonlítva, nem nehéz észrevenni, hogy az egyes mindig a különös szerepében jelenik meg. Lévén azon sajátosságok összessége, amelyek csupán egy adott tárgyra jellemzők, mindig meg fogja különböztetni ezt a tárgyat az összes többi tárgytól, amelyekkel összehasonlítjuk. Az egyes mindig a különös szerepében jelenik meg, az általános viszont a különössel kapcsolatban nem mindig egyformán viselkedik. Egyes esetekben a különös szerepében lép fel, más esetekben a saját szerepében Amikor azt

mutatja meg, hogy az összehasonlítandó tárgy miben különbözik azoktól a tárgyaktól, amelyekkel összehasonlítjuk, különösként lép fel. Amikor viszont az összehasonlított tárgyak hasonlóságára utal, általánosként szerepel. Például az a tény, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaságban a magántőkés ipar (a nemzeti burzsoázia vállalatai) átalakítása fokozatosan történik, vegyes államkapitalista vállalatok létrehozása révén, az általános, mivel más országokban is megtalálható, többek között az NDK-ban. Ugyanez a tény azonban a különös szerepében lép fel, ha a VDK-t nem az NDK-val, hanem a Szovjetunióval hasonlítjuk össze. Továbbá, az a körülmény, hogy a VDK-ban a proletárdiktatúra a népi demokrácia formájában létezik, szintén általános mozzanat, minthogy a proletárdiktatúra ilyen formában létezik a szocialista tábor más országaiban is, például Bulgáriában, Romániában stb. Ugyanez a mozzanat

azonban a különöst fogja jelenteni, ha a VDK-t nem Bulgáriával, Romániával hasonlítjuk össze, hanem a Szovjetunióval, ahol a proletárdiktatúra szovjet formában jelent meg. De vajon bármely általános két szerepben léphet fel, a saját szerepében, s a különös szerepében? Nem, nem bármelyik. Van olyan általános, amely nem szerepelhet különösként Ez az egyetemes Minthogy ez a valóság valamennyi tárgyára és jelenségére jellemző, ennek segítségével nem lehet megkülönböztetni egy tárgyat vagy jelenséget a többitől. Ez mindig az összehasonlítandó objektumok hasonlóságára, azonosságára fog utalni Például a dolgok olyan jellemzői, mint szükségszerű és véletlen sajátosságaik, tartalmuk és formájuk, egyes és általános mozzanataik stb., nem szerepelhetnek különösként Ezek nem teszik lehetővé, hogy az összehasonlítandó dolgot megkülönböztessük a többi dolgoktól, mivel minden dolog rendelkezik ezekkel a vonásokkal.

Tehát, az egyes mindig a különös szerepében lép fel, az általános pedig a körülményektől függően szerepel. Amikor az összehasonlított jelenségek különbségére utal, különösként lép fel, amikor pedig a hasonlóságra utal, saját szerepét, vagyis az általános szerepét tölti be. Az egyetemes nem jelenhet meg a különös szerepében, ha különösként szerepel, már nem utalhat az összehasonlított jelenségek hasonlóságára, azonosságára. * 1. Tekintettel arra, hogy minden jelenség az általános és az egyes egysége, a megismerés folyamán figyelmet kell fordítani mind a kettőre, tisztázni kell a vizsgált tárgynak a többi tárggyal való azonosságát, illetve különbségét. 2. A gyakorlati feladatok megoldása során nemcsak az általánosból, az ismétlődőből kell kiindulni, hanem az adott konkrét területre, esetre jellemző különösből is. Ebből fakad ugyanazon gyakorlati feladat megoldási formáinak és módjainak

változatossága. Példaképpen hivatkozhatunk arra, hogy milyen sokféle formában valósul meg a szocialista forradalom a különböző országokban, ami abból adódik, hogy különbözőek „a történelmi és nemzeti sajátosságok és hagyományok .”8 Az SZKP XXII kongresszusa Budapest 1962 725 old* Például a Szovjetunióban a szocialista forradalom olyan viszonyok között zajlott le, amikor minden más országban még a kizsákmányolók voltak hatalmon, a burzsoázia nem volt hajlandó engedményeket tenni, s éppen ezért a forradalom fegyveres felkelés formáját öltötte. Más országokban (Románia, NDK stb) a szocialista forradalom más formákban zajlott le, ami lehetővé tette a proletárdiktatúra békés úton való megteremtését. Azoknak a viszonyoknak a különbsége, amelyek közepette a szocialista forradalom a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban végbement, rányomta bélyegét a proletárdiktatúra formájára is, s egész sor más

társadalmi probléma megoldására is. 5. § Ok és okozat 1. Az ok és az okozat fogalma Eltérően a mechanikus materializmus képviselőitől, akik a jelenség változásának okát azon kívül, más jelenségben kerestek, a dialektikus materializmus szerint a jelenség változásának és fejlődésének oka mindenekelőtt magában a jelenségben van, s az őt alkotó oldalak vagy elemek kölcsönhatására vezethetők vissza. „ A kölcsönhatás írta Engels a dolgok igazi causa finalisa” (végső oka)9 MarxEngels Művei 20 köt 504. old* Például az állam kialakulásának, létezésének és fejlődésének oka az antagonisztikus osztályok kölcsönhatása (harca); a társadalmi forradalom oka a fejlődésben előrehaladott termelőerők és az elvault termelési viszonyok közötti kölcsönhatás. A fémek korróziójának az az oka, hogy vegyi kölcsönhatásba kerülnek a levegőben található gázokkal, illetve a vízzel, s a benne oldott anyagokkal. Tehát, az

ok a jelenségek közötti vagy ugyanazon jelenség oldalai közötti kölcsönhatás, amely megfelelő változásokat idéz elő. Az okozat pedig azoknak a változásoknak az összessége, amelyek a jelenségekben vagy a jelenség egyes oldalaiban kölcsönhatásuk folytán bekövetkeztek. 2. Az idealista és a metafizikus okság-felfogások kritikája Az okság képzete a filozófia fejlődésének már első, kezdeti szakaszaiban kialakul. Az ókori filozófusoknál azonban még eléggé körvonalazatlan és meghatározatlan. Az okot még nem különböztetik meg az ősprincípiumtól, az anyagtól, amely a létező dolgok és jelenségek alapja. Ilyen módon az ókori görög filozófiában az ok először vízként (Thalész), levegőként (Anaximenész), tűzként (Hérakleitosz) jelent meg. Később az örök, változatlan atomok jelentették az okot, amelyek formájukat, helyzetüket, rendjüket illetően különböznek egymástól, s összetalálkozásuk révén alkotják a

különböző testeket. Még később oknak kezdenek tekinteni minden olyan tényezőt, amelyek egyes dolgok keletkezéséhez vezetnek. Platónnál e tényezők közé tartozik: az amorf anyag, a meghatározott idea, a matematikai viszony és a „legfőbb jó” ideája, amely nála a mozgató elvet jelenti. Arisztotelésznél a dolgok keletkezése négy okkal függ össze: anyagi, termelési, formai és cél-okkal. Az arisztotelészi okság-felfogás hosszú ideig változatlan maradt. A középkori filozófia semmit sem tett hozzá ahhoz, amit Arisztotelész kategória kidolgozása terén végzett. Felhasználta tanítását a formai okról és a célokról, s minden erejét az isten létezésének és az érzéki világ isteni teremtésének bizonyítására fordította Bizonyos előrelépést tesz az okság megismerésében Francis Bacon. Ő is elismeri ugyan az említett négy arisztotelészi okot, de csak egynek, a formai oknak tulajdonít meghatározó jelentőséget, amely

nála nem a dolgon kívül található, mint Arisztotelésznél, hanem magában a dologban. Ez a dolog létezésének törvénye Bacontól eltérően Hobbes elveti a formai okot és a cél-okot, s csupán két okot tekint reálisan létezőnek: a termelési (cselekvési) és az anyagi okot. Termelési okon az aktív test ama tulajdonságainak összességét érti, amelyek megfelelő változásokat idéznek elő a passzív testben; anyagi okon pedig a passzív test tulajdonságainak összességét érti. Míg Bacon az ok meghatározásában azt hangsúlyozta, hogy az ok a dolog belsejéhez, természetéhez tartozik, addig Hobbes a külső területét jelöli ki az ok számára, az okot az akcidenciákkal a változékony, lényegtelen sajátosságokkal kapcsolja össze, s lényegében valamely testnek a másikra gyakorolt hatására szűkíti le. Spinoza már látja az effajta okság-felfogás korlátozottságát, és megkísérli leküzdeni. Megállapítja, hogy a dolgok

létezésének és fejlődésének okát magukban a dolgokban kell keresni, s ezzel kapcsolatban megalkotja a causa sui (önmagának oka) fogalmát. Spinoza szerint saját létezésének okát csak az egész világ, a végtelen abszolút természet tartalmazhatja. Ami a véges dolgokat illeti, ezek létezésének okai nem önmagukban találhatók, hanem rajtuk kívül, más véges dolgokban. Az a gondolat, hogy a természet magában foglalja saját létezésének okát és nincs szüksége rajta kívül levő erőre, haladó gondolat volt és nagy szerepet játszott az idealizmus és a vallás ellen vívott harcban, de arra nem volt elegendő, hogy leküzdje az említett metafizikus okság-felfogást, amely az ok-okozati összefüggést valamely test másik testre gyakorolt hatására korlátozta. Éppen ezért nem véletlen, hogy a Spinozaféle causa sui nem okozott változást az akkori okság-fogalomban. Mind a természettudományban, mind a filozófiában továbbra is úgy

értelmezték az okot, hogy valamely külső erő hat erre vagy arra a dologra. Az ok ilyen meghatározásával találkozunk többek között Newtonnál, a XVIII. századi francia materialistáknál és más szerzőknél Ha valamely dolog keletkezésének és fejlődésének okát egy másik dolog hatására korlátozzuk, ez számos nehézséget támaszt a megismerés terén. A dolog megismerése megköveteli okának megismerését Ám ha egy adott dolog oka egy másik dologban rejlik, akkor az adott dolog megismerése végett a másik dolgot kell megismernünk, azt, amelyik az előbbinek oka. E másik dolog megismerése megköveteli saját okának tisztázását, az viszont egy harmadik dologban található, vagyis mindenekelőtt ezt a harmadik dolgot kell megismernünk. Vele azonban megismétlődik ugyanaz. Tehát, bármely adott dolog megismerése az okság említett felfogása mellett a végtelenbe visz el bennünket, megszámlálhatatlanul sok más dolog megismerését követeli

meg, ami természetesen véghezvihetetlen. Ezt a körülményt már maga Spinoza észrevette, s azt a következtetést vonta le, hogy lehetetlen az egyes dolgok, adekvát megismerése. A XVIII. századi filozófusok és természettudósok, akik az említett metafizikus okság-elvet felállították, nem vették észre, a belőle szükségképpen következő ellentmondást. Ezt a módszert követve nemcsak nem kételkedtek a vizsgált dolog megismerésének lehetőségében, hanem ahhoz is elegendőnek tartották, hogy maradéktalan ismereteket szerezzenek az egész világmindenségről, hogy megmagyarázzanak minden múltbeli jelenséget, és megjósoljanak minden jövőbeli eseményt. A fizika akkori fejlettsége lehetővé tette, hogy ismerve a testre ható erőt, s a test mozgásának koordinátáit és sebességét egy adott pillanatban, meghatározzák koordinátáit és sebességét bármely más jövőbeni pillanatban. De ha az ok-okozati összefüggés említett felfogása

ilyen vagy olyan mértékben alkalmas is az egyszerű mechanikai mozgás jelenségeinek magyarázatára, ahol az elszigetelt rendszer állapotváltozása nem függ össze minőségének megváltozásával, semmiképpen nem alkalmazható más, bonyolultabb mozgásformák jelenségeire, amelyeknek létrejötte meghatározott minőségi tényezőkkel függ össze, olyanokkal, melyeket nem annyira külső erők hatása, hanem inkább a tárgy belső kölcsönhatásai váltanak ki. A metafizikus okság-felfogás korlátozottságára és ellentmondásosságára első ízben Hegel mutatott rá. Bizonyította, hogy a jelenségek ok-okozati összefüggésének metafizikus megközelítése szükségszerűen rossz végtelenhez vezet (vagyis ugyanazon sajátosságok mechanikus ismétlődéséhez, anélkül, hogy bármiféle előrehaladás volna fejlődésükben), elvetette az említett okság-felfogást, és a probléma új megoldását javasolta. Nézete szerint az ok és az okozat dialektikus

kölcsönhatásban van egymással. Az ok mint aktív szubsztancia hat a passzív szubsztanciára, változásokat idéz elő benne, amelyek a passzív szubsztanciát okozattá teszik. Az okozat azonban bizonyos visszahatást gyakorol, s ily módon passzív szubsztanciából átalakul aktívvá, s okként kezd fellépni az első szubsztanciával szemben. A kölcsönhatás folytán tehát az ok és okozat átcsap egymásba, helyet cserél, s egyidejűleg okként is és okozatként is szerepel egymáshoz való viszonyában. Hegel az ok és okozat kölcsönhatását tette meg alapvetőnek, s ezáltal nem járt messze a későbbi marxista oksági-felfogástól. A mechanikus okság-felfogást és a vele kapcsolatos hibákat máig megfigyelhetjük polgári filozófusok és tudósok körében. Egyes mai polgári fizikusok a mechanikus okság-felfogásból kiindulva próbálnak megmagyarázni egyes, az „elemi” részecskék viselkedésével kapcsolatos jelenségeket. Végeredményben arra a

következtetésre jutnak, hogy az okság elve nem alkalmazható a mikrovilág jelenségeire. Például ilyen álláspontot fejt ki W. Bridgman amerikai fizikus A parányi részecskék területén írja az ok és okozat törvénye nem érvényesül. Ezek az okfejtések azon a tényen alapulnak, hogy a kvantummechanikában nem lehet egyidejűleg meghatározni a mikrorészecske helyzetét is és sebességét is, s megjósolni további viselkedését. Csakhogy az objektum viselkedésére vonatkozó egyértelmű jelzés lehetősége és az okság elve nem egy és ugyanaz. Az okság elvének tartalma az, hogy minden jelenség okozatilag meghatározott Az objektum viselkedésének előrejelzéséhez pedig megismerendő az ok-okozati összefüggés, eléggé pontosan rögzítendő az objektum kiinduló állapota és a környezetével való kölcsönhatásának jellege. A kvantummechanika viszont fejlődésének jelenlegi szakaszában sem az egyiket, sem a másikat nem adja, s ezért az

oksági meghatározottságot a mikrovilágban valószínűség formájában fejezi ki. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a mikrovilágban nincs oksági meghatározottság. Megvan, csakhogy nem abban a formában jelenik meg, amilyenben a mechanikai mozgásban érvényesül. Az oksági meghatározottság ugyanis a valóság különböző területein különbözőképpen jelenik meg. Így például az élő anyagra egy bizonyos megjelenési forma jellemző, a társadalmi életre egy másik, az emberek megismerő tevékenységére egy harmadik. A mechanikus okság-fogalom nem veszi figyelembe ezt a változatosságot, s csupán egyetlen megnyilvánulási formára, a mechanikai formára épít, s éppen ezért alkalmatlan más mozgásformákkal kapcsolatos jelenségek oksági meghatározottságának kifejezésére. 3. Az ok és okozat összefüggése Szemben a metafizikus materializmussal, amely tagadja az ok és okozat egymásba való átcsapását, a dialektikus materializmus szerint

az ok és az okozat helyet cserélhet. Az, ami adott pillanatban vagy adott viszonylatban okozat, más pillanatban vagy más viszonylatban okként lép fel, és megfordítva. Például az antagonisztikus osztályok harca az állam kialakulásának oka. Ám a létrejött állam maga is kezd hatni az osztályharcra. Védelmez egyes osztályokat és elnyom másokat, s ezáltal változásokat idéz elő az osztályharcban Ezeket a változásokat illetően már mint ok lép fel, s azok (a változások) vele kapcsolatban okozatként jelennek meg. Ugyanazt az okozatot különböző okok válthatják ki. Például, a munka termelékenységét növelheti a munkaeszközök tökéletesítése, a munkások szakképzettségének javulása, a munkaszervezés megváltoztatása stb. Rendszerint minden okozatot nem egy ok, hanem számos ok közös hatása vált ki. Ennek az a magyarázata, hogy egyetlen kölcsönhatás sincs elszigetelve a többi kölcsönhatástól, hanem szervesen összefügg velük,

hat rájuk, s maga is hatásuk alatt áll. Mindennek eredményeképpen valamely jelenség létrejöttében nem egy kölcsönhatásnak van része, hanem soknak, és a jelenség nem egy ok okozata, hanem számos különböző oknak. Minden jelenséget több ok idéz ugyan elő, ezek az okok nem egyforma szerepet töltenek be. Egyes okok mint szükségszerűek lépnek fel, nélkülük a jelenség nem jöhetne létre. Mások nem szükségszerűek: bár közük van a jelenség létrejöttéhez, az okozat meglétük nélkül is bekövetkezhetnék. Azokat az okokat, amelyek nélkül az okozat nem következhet be, alapvető okoknak nevezzük. Azokat az okokat pedig, amelyeknek hiánya nem zárja ki az okozat bekövetkezését, nem-alapvető okoknak mondjuk. Például a tőkés társadalomra jellemző gazdasági válságok alapvető oka a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás, enélkül nem jöhet létre gazdasági válság. Nem

alapvető okokként felléphetnek viszont olyan jelenségek, mint a pénz devalvációja, valamely vállalat vagy bank csődje, bizonyos áruk iránti kereslet csökkenése stb. Utóbbi jelenségek nélkül azonban bekövetkezhet gazdasági válság Az alapvető és másodlagos okok mellett megkülönböztetünk belső és külső okokat. Belső oknak nevezzük az egyazon dolog különböző oldalai közötti kölcsönhatást, amely meghatározott változásokat idéz elő, külső oknak pedig a különböző dolgok közötti kölcsönhatást, amely megfelelő változásokhoz vezet bennük. Például az emberek kölcsönhatása az anyagi javak termelése folyamán belső oka a termelés fejlődésének, a földrajzi környezetnek a termelés fejlődésére gyakorolt hatása pedig külső ok. Valamely anyagi képződmény kialakulásában és fejlődésében a belső okoké a meghatározó szerep. A külső okok csak a belső okokon keresztül gyakorolnak hatást a dolog fejlődésére.

* 1. Minthogy minden jelenség keletkezésének, létezésének és változásának megvan a maga oka, amely meghatározza a jelenség megfelelő sajátosságait, ezért valamely jelenség megismeréséhez, sajátosságainak megmagyarázásához meg kell ismerni a jelenség okát és belőle kell levezetni a megfigyelhető sajátosságokat. Továbbá, ahhoz, hogy létrehívjunk valamely jelenséget vagy megakadályozzuk létrejöttét, létre kell hívnunk az okát vagy pedig meg kell akadályoznunk okának létrejöttét. Például a tőkés társadalomra jellemző gazdasági válságok lényegének tisztázásához fel kellett tárni okukat, amely mint Marx megállapította a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás. A gazdasági válságok kiküszöböléséhez meg kell szüntetni kiváltó okukat, vagyis meg kell oldani a termelés társadalmi jellege és a magántőkés elsajátítás közötti ellentmondást. Ez

azonban csak a szocialista forradalom folyamán történik meg, amely megszünteti a termelési eszközök magántulajdonát és megteremti a szocialista tulajdont, illetve ez utóbbi okozataként a társadalmi elosztást. Tehát, a gazdasági válságok kiküszöböléséhez meg kell szüntetni a tőkés termelési módot és meg kell teremteni a szocialista termelési módot. 2. Minthogy a jelenség mozgása és fejlődése folyamán az ok és az okozat kölcsönösen átmegy egymásba, helyet cserélve az ok okozattá válik, az okozat pedig okká , ezért ahhoz, hogy megállapítsuk valamely jelenség helyét és szerepét valamely konkrét rendszer funkcionálásában és fejlődésében, meg kell vizsgálnunk ezt a jelenséget azokban a vonatkozásokban is, amelyekben okozatként szerepel, s azokban is, amelyekben más jelenségeket kiváltó okként jelenik meg. Enélkül nem tudunk tájékozódni, s nem tudjuk megtalálni a valóság vizsgált területével összefüggő

gyakorlati feladatok helyes megoldását. 3. Minthogy ugyanazt a jelenséget különböző okok válthatják ki, a gyakorlati tevékenységben figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy ugyanazon eredmény elérésének nem egy, hanem több módja van, s igyekezni kell kiválasztani azt a módot, amely a legcélszerűbb, amely a legjobban megfelel az adott konkrét viszonyoknak. 4. Ha minden jelenség több ok közös hatásának eredménye, s ezen okok között vannak alapvetőek, amelyek nélkül a jelenség nem jöhetne létre, s nem alapvetőek, amelyeknek szerepe a jelenség létrejöttében nem döntő, akkor a valóság valamely területének megismerése és céltudatos átalakítása során tisztázandók az alapvető okok, s belőlük kell kiindulni a környező világ magyarázatában és megváltoztatásában. 6. § Szükségszerűség és véletlen 1. A szükségszerűség és a véletlen fogalma A szükségszerűség fogalmát az okság további vizsgálata,

elsősorban az ok-okozati összefüggés szükségszerű jellegének tisztázása alapján határozhatjuk meg. Nem véletlen, hogy néhány filozófus és természettudós azonosítja a szükségszerűséget az oksággal. Pedig az okság és a szükségszerűség különböző fogalmak Valóban, az „okság” fogalma egyes létezési formák mások általi meghatározottságát, genetikus összefüggésüket tükrözi. A szükségszerűség fogalma viszont azt tükrözi, hogy megfelelő feltételek mellett bizonyos összefüggéseknek és sajátosságoknak szükségszerűen, elkerülhetetlenül meg kell jelenniük. Szükségszerűeknek nevezzük azokat a sajátosságokat és összefüggéseket, amelyeknek létoka önmagukban van, amelyek a jelenséget alkotó elemek belső természete által meghatározottak. Azokat a sajátosságokat és összefüggéseket pedig, amelyeknek létoka valami másban rejlik, vagyis amelyeket külső körülmények határoznák meg, véletleneknek

nevezzük. A szükségszerű oldalak és összefüggések megfelelő feltételek mellett elkerülhetetlenül megjelennek, a véletlen sajátosságok és összefüggések viszont nem feltétlenek, megjelenhetnek is, nem is. Például a tőkés és a munkás találkozása a munkapiacon elkerülhetetlen. Ezt osztálytermészetük, társadalmi helyzetük határozza meg. A munkás nem létezhet, ha nem adja el a munkaerejét, ha nem szegődik el a tőkéshez A tőkés szintén nem maradhat tőkés, ha nem vesz fel munkásokat, nem zsákmányolja ki őket. Míg a munkások tőkések által való alkalmazása szükségszerű, addig például valamely munkásnak tőkéssé válása véletlen, mivel nem fakad saját belső természetéből, hanem külső körülmények összejátszása által meghatározott. Valóban, a munkások társadalmi természetéből nem következik az, hogy tőkéssé kell válniuk Ellenkezőleg, társadalmi természetükből az következik, hogy a munkásoknak mindig

munkásoknak kell maradniuk. Ha valakinek mégis sikerül közülük tőkéssé válni, ezt csak a körülmények véletlen összejátszása teszi lehetővé. 2. Az idealista és a metafizikus szükségszerűség- és véletlen-felfogások kritikája A szubjektív idealisták nem ismerik el a szükségszerűség objektív létezését. Nézetük szerint a szükségszerűség a tudat, a gondolkodás jellemzője. Kant például azt igyekezett bizonyítani, hogy a természetben nincs szükségszerűség; szerinte a szükségszerűség az értelmi tevékenység formája, s az ember viszi be a természetbe, a jelenségek világába. Mach szemében a szükségszerűség logikai összefüggésként jelenik meg. Pearson angol filozófus és matematikus szerint a szükségszerűség csak a fogalmak világában létezik. A fogalmak logikai összefüggéséből vezeti le a szükségszerűséget Günther Jacoby mai német polgári filozófus is. Eszmefuttatásainak lényege a következőképpen

foglalható össze: a külvilágban létező rendszerek és az azokat alkotó elemek a taszítás állapotában vannak. Meg vannak fosztva mindenféle összekötő identitástól, szükségszerű összefüggéstől Ez utóbbi a fogalomrendszer identitásában létezik, amely révén megpróbáljuk tükrözni a világ valamely rendszerét. A dolog lényegét tekintve Jacoby a szükségszerűséggel kapcsolatos okfejtéseiben a kantiánus álláspontot ismétli meg. Egyes filozófusok a szükségszerűséget egyezményes posztulátumnak nyilvánítják, amelyet az emberek kiinduló tételnek tekintenek a világ kényelmes magyarázata céljából. Ennek a posztulátumnak mondják , a természetben semmi sem felel meg, a természet egyáltalán nem köteles úgy viselkedni, ahogyan nekünk kényelmes. Ha a kiinduló tételeknek, amelyekhez az ember a megismerés folyamán igazodik, semmi nem felelne meg a valóságban, akkor az ember egyetlenegy jelenséget sem tudna megmagyarázni, még

kevésbé megváltoztatni. Egyébként a gyakorlati tevékenység arról tanúskodik, hogy az ember elképzelései a dolgok összefüggéseinek szükségszerűségéről helyesen tükrözik a reális helyzetet, s éppen ezért kiinduló mozzanatok a valóság megismerésében és megváltoztatásában. Az idealistáktól eltérően a materialisták elismerik a szükségszerűség objektív létezését, a szükségszerűséget az anyagi képződmények és összefüggéseik egyik egyetemes sajátosságának tartják. Ami pedig a logikai szükségszerűséget illeti, az a materialisták véleménye szerint a külvilág megfelelő oldalainak és összefüggéseinek mása, kópiája, egyszóval tükröződése. A szükségszerűség objektív létezését elismerő materialisták nem mind ismerik el a véletlen objektivitását. Egyesek közülük úgy vélik, hogy a véletlent az emberek találták ki. Így akarják leplezni bizonyos kérdésekben való tájékozatlanságukat. Amikor az

ember mondják , nem ismeri valamely jelenség okát, nem tudja megmagyarázni a jelenséget, akkor véletlennek nyilvánítja. Ilyen álláspontot fejtett ki annak idején a véletlennel kapcsolatban Démokritosz, Spinoza, Holbach és mások. De korunkban is hasonló nézetet vall néhány filozófus Minthogy nem láthatjuk előre valamely jelenség bekövetkezését mondják , hajlamosak vagyunk ezt a jelenséget véletlennek tartani. A mindent tudó ember számára nem létezne véletlen, mint valami előreláthatatlan Emberi megismerésünk keretein belül vélik ezek a filozófusok a „véletlen” kategóriája lakonikus rövidségű kifejezése annak, hogy a jelenségek magyarázatában elvileg korlátozottak vagyunk. A véletlen objektivitásának tagadása rendszerint az ok-okozati összefüggés egyetemességével és szükségszerű jellegével kapcsolódik össze. Ha minden jelenségnek megvan a maga oka mondják a vizsgált álláspont hívei, amely

szükségszerűen létrehívja a jelenséget, akkor a világon létező összes jelenség szükségszerű. Véletlenek nincsenek és nem is lehetségesek Az a gondolat, hogy a jelenségek okozati meghatározottsága egyetemes, s hogy az ok-okozati összefüggés szükségszerű jelegű, helyes. Ebből azonban egyáltalán nem következik az, hogy a világon minden jelenség szükségszerű, hogy véletlen nincs is. Bár minden jelenség összefügg az őt kiváltó okkal, ez azonban még nem teszi szükségszerűvé. Hogy jégeső következtében a termés elpusztul, ez szükségszerű következménye a jég növényre gyakorolt hatásának. Ezt a jelenséget mégsem tekinthetjük szükségszerűnek Nem szükségszerű az autó alá került ember halála sem, jóllehet ez a halál szükségszerű következménye annak, hogy a balesetnél az autó bizonyos erővel elgázolta az illetőt. A jelenség szükségszerűségét nem az ok-okozati összefüggés szükségszerű jellege

határozza meg, nem az, hogy a jelenség szükségszerűen következik saját okából, hanem magának az oknak a szükségszerűsége. Arról van szó, hogy az okok lehetnek szükségszerűek és véletlenek. Mint korábban kifejtettük, a jelenségek oka a jelenségek közötti vagy ugyanazon jelenség egyes elemei közötti kölcsönhatás. Ám a jelenségek vagy az elemek saját belső természetük folytán is találkozhatnak, kölcsönhatásba léphetnek, mint amikor például a proletárok találkoznak a tőkésekkel, a munkapiacon; illetve, véletlenül, bizonyos körülmények összejátszása folytán is találkozhatnak, kölcsönhatásba léphetnek. Ilyen például az, amikor jégeső zúdul a vetésekre vagy az ember autó alá kerül. A növény belső természetéből nem következik az, hogy a virágzás vagy az érés idején feltétlenül jégeső pusztítsa, mint ahogyan az ember természetéből sem következik az, hogy szükségképpen autó alá kell kerülnie.

Mindkét esetet külső körülmények összejátszása idézi elő Tehát az ok-okozati összefüggés szükségszerű jellege nem zárja ki a véletlen objektív létezését. A véletlen éppen olyan egyetemes létezési forma, mint a szükségszerűség. 3. A szükségszerű és a véletlen összefüggése A szükségszerűség és a véletlen mint egyetemes létezési forma nem egymástól elkülönülten létezik, hanem egymással szerves összefüggésben, mint ugyanazon dolog két oldala, mozzanata. Minden jelenség szükségszerűség és véletlen egysége. Például szükségszerű az, hogy a nátrium- és a klóratom aránya 1:1 legyen a konyhasó-molekulában, minthogy ezt az illető anyag belső természete határozza meg. Az a tény viszont, hogy egy adott konkrét nátriumatom éppen egy adott konkrét klóratommal lépett kölcsönhatásba, s éppen egy adott konkrét molekulát képezett, véletlen, külső tényezők által meghatározott. Egy másik példa: ha egy

termékeny talajba hullott magból növény fejlődik, ez szükségszerű, de az, hogy a mag éppen az illető helyre került, véletlen. S véletlen az is, hogy milyen növények lesznek a szomszédjai, s hogy hány és milyen kártevő fogja veszélyeztetni stb. A szükségszerűséggel szerves összefüggésben levő véletlen a szükségszerű megjelenési formája, kiegészítő formája. A szükségszerűség a véletlen eltérések sűrűjén keresztül tör magának utat, amelyek tendenciaként fejezik ki a szükségszerűt, s a konkrét folyamatba, jelenségbe sok olyan új mozzanatot hoznak, amelyek nem a szükségszerűségből fakadnak, hanem külső körülményekből. Például az a szükségszerű összefüggés, mely szerint az áru ára az értékétől, az előállítására fordított társadalmilag szükséges munka mennyiségétől függ, a cserefolyamatokban csupán tendenciaként jelenik meg, ilyen vagy olyan irányú szüntelen eltéréseken keresztül. És ezek

az eltérések, amelyek kifejezési formáját jelentik annak, hogy az áru ára az áru értékétől függ, kiegészítik az adott szükségszerű összefüggést, egyebek között kifejezésre juttatják, hogy az áru ára a kereslet és kínálat piaci viszonyától is függ, vagyis azoktól a konkrét feltételektől, amelyek között megtörténik az áru vétele és eladása. A jelenség mozgása és fejlődése folyamán a véletlen szükségszerűvé válhat, a szükségszerű pedig véletlenné. Például, az ősközösségi társadalom viszonyai között a naturálgazdálkodás uralkodott. Minden egyes közösség maga termelte meg a maga számára a létfenntartáshoz szükséges dolgokat, amelyeket az egyenlőség elve alapján osztottak fel a közösség tagjai között. Mindez szükségszerű következménye volt a termelőerők alacsony színvonalának, amely kizárta, hogy a termelők közvetlen szükségletein felül bármiféle felesleget hozzanak létre az anyagi

javakból. Ilyen viszonyok között a termékcsere rendkívül ritka jelenség volt, olyan véletlent jelentett, amely nem az akkori társadalmi rendszer belső természetéből, hanem külső körülményekből fakadt. Később azonban a termelőerők fejlődésének megfelelően lehetővé válik, hogy valamivel több terméket állítsanak elő, mint amennyi a termelők közvetlen szükséglete. Ezzel együtt a termékfajták cseréje fokozódik, s a termelési eszközök magántulajdonának megjelenésével átalakul az ősközösségi társadalom bomlása alapján létrejött új gazdasági rendszer szükségszerű mozzanatává. Ami pedig a naturálgazdálkodást illeti, az a történelmi fejlődés meghatározott szakaszában végleg túléli önmagát, s véletlenné válik. Vagyis a fejlődés során a véletlen átalakul szükségszerűvé, a szükségszerű véletlenné. * 1. Minthogy megfelelő viszonyok között a szükségszerű feltétlenül bekövetkezik, a véletlen

megjelenése pedig nem feltétlen, ezért: a) a gyakorlatban nem a véletlenből, hanem a szükségszerűből kell kiindulni, tevékenységünkben figyelembe kell venni a környező valóság szükségszerű sajátosságait és összefüggéseit; b) a megismerésben nem szorítkozhatunk a vizsgált terület megfigyelhető sajátosságainak és összefüggéseinek rögzítésére, hanem igyekeznünk kell elválasztani egymástól a szükségszerűt és a véletlent, tisztáznunk a szükségszerű sajátosságokat és összefüggéseket. Továbbá, tekintettel arra, hogy a szükségszerű tiszta formában nem létezik, hanem csupán a véletlen révén jelenik meg, a szükségszerűt csak oly módon ismerhetjük meg, ha tanulmányozzuk a véletlenek tömegét, s feltárjuk a rajtuk áttörő szükségszerű tendenciát. 2. Minthogy a szükségszerű és a véletlen megfelelő feltételek között átmehet egymásba, helyet cserélhet, a gyakorlatban mesterségesen létrehozva ezeket a

feltételeket a praktikus érdekeknek megfelelő véletlen sajátosságokat és összefüggéseket szükségszerűekké változtathatjuk, az ezen érdekeknek ellentmondó szükségszerű sajátosságokat és összefüggéseket pedig véletlenekké. 7. § A törvény 1. A törvény fogalma Mint az előzőekben megállapítottuk, a szükségszerű a jelenségek sajátosságainak és összefüggéseinek formájában létezik. Meghatározott szükségszerű összefüggéseket vagy viszonyokat törvényeknek nevezünk A törvény az, ami feltétlenül megjelenik megfelelő viszonyok között. Így például az értéktörvény azt fejezi ki, hogy az áru árát az áru előállítására fordított társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg. E törvény szükségszerűen érvényesül mindenütt, ahol árutermelés van. Vagy egy másik példa Az összetétel állandóságának kémiában ismeretes törvénye, amely azt mondja ki, hogy minden anyagféleségnek szigorúan

meghatározott és állandó minőségi és mennyiségi összetétele van, szükségképpen megnyilvánul bármely anyagban, minthogy az általa kifejezett arányokat az illető anyagok molekuláit alkotó atomok természete határozza meg. Amikor azt mondjuk, hogy a törvény szükségszerű, feltétlen összefüggés, ezzel még nem tártuk fél egész specifikumát. Arról van szó, hogy nem minden szükségszerű összefüggés törvény Például az egyedi (individuális) szükségszerű összefüggések nem szerepelhetnek törvényként. Törvénynek csak az általános szükségszerű összefüggés, vagyis a sok jelenségre, jellemző összefüggés nevezhető. Például a feleződés törvénye, amely szerint meghatározott időn belül (az egyes anyagoknak megvan a saját felezési idejük) az anyag fele szétbomlik, bármilyen mennyiségű volt is eredetileg, nem egyvalamely radioaktív folyamatban jelenik meg, hanem az összes hasonló folyamatban, valamennyi radioaktív

anyagra jellemző, vagyis általános összefüggés. Ez az általánosság vonatkozik a természet, a társadalom és a gondolkodás bármely törvényére. A törvény nemcsak általános, ismétlődő összefüggés, hanem tartós összefüggés is. Fennáll mindaddig, amíg az anyag megfelelő mozgásformája (vagy fejlődésének meghatározott szakasza), illetve a gondolkodás megfelelő mozgásformája létezik, s fennáll mindaddig, ameddig léteznek a mozgás vagy gondolkodás adott formáját képviselő jelenségek. Például az a törvény, hogy az emberek tudatát társadalmi létük határozza meg, az emberi társadalom megszületésével jött létre, s létezni fog mindaddig, amíg az emberi társadalom létezik. És egy másik példa: az értéktörvény az ősközösségi társadalom bomlásának időszakában kezdett érvényesülni, érvényesült a rabszolgatartó, a feudális társadalomban, érvényesül a kapitalizmusban, s érvényesül a szocializmus viszonyai

között is. Ez a törvény csak akkor tűnik el a porondról, ha felépül a kommunizmus, amikor már egyáltalán nem lesz szükség árutermelésre. Tehát, a törvény szükségszerű, általános, tartós összefüggés a jelenségek vagy egyes oldalaik között. 2. Dinamikus és statisztikus törvények Az általános összefüggéseket (viszonylatokat) kifejező törvények a jelenségek tömegében jelennek meg. Megjelenési formájuk azonban nem azonos. Egyes törvények valamely mozgásformát vagy valóság-területet képviselő minden egyes jelenségben vagy anyagi képződményben érvényesülnek, mások csak a jelenségek egybizonyos tömegében. Az előbbi törvényeket dinamikusaknak, az utóbbiakat statisztikusaknak szokás nevezni A dinamikus törvényekre példa lehet Ohm törvénye, amely kimondja, hogy a vezető ellenállása függ az anyagától, keresztmetszetének nagyságától és a hosszától. Ez a törvény számos különböző vezetőre vonatkozik, s

minden egyes vezetőben érvényesül, amely ehhez a sokasághoz tartozik. A dinamikus törvényre példa lehet továbbá Faradaynak az a felfedezése, hogy az elektródákon kiváló anyag és az elektroliton áthaladó elektromosság között összefüggés van, mégpedig egyenes arányosság áll fenn az elektródán kiváló anyagmennyiség és az elektroliton áthaladó elektromosság mennyisége között. Ez a törvényszerűség jellemző mindazokra az esetekre, amikor elektromosságot vezetnek keresztül elektroliton, s érvényesül minden konkrét esetben. Statisztikus jellegű például az az összefüggés, amely a gáz nyomás- és térfogatváltozása között áll fenn állandó hőmérséklet esetén. Ez a Boyle és Mariotte által megállapított törvényszerűség csak abban az esetben érvényesül, ha gáztérfogatot alkotó, kaotikusan a helyüket változtató molekulák tömegéről van szó. Az egyes molekulára nem érvényes ez a törvény. A molekula más

molekulákkal összeütközve folyton változtatja mozgási irányát és sebességét. Mindennek eredményeképpen az az erő, amellyel valamely gázmolekula az egyes alkalmakkor az edény falának ütközik, véletlen, mert megszámlálhatatlanul sok körülménytől függ. De az adott térfogatot alkotó különböző molekulák összességét tekintve a változó sebességeknek és az ennek megfelelően változó ütközési erőknek ezen egész tömegén keresztül érvényesül egy meghatározott törvényszerűség, nevezetesen az, hogy a gáz nyomásváltozása fordítottan arányos a gáz térfogatváltozásával. Statisztikusak a kvantummechanika törvényei, amelyek a mikrorészecskék mozgásával kapcsolatosak. Ezek nem képesek meghatározni minden egyes részecske mozgását, hanem a részecskék csoportjainak, bizonyos halmazainak mozgását határozzák meg. A dinamikus törvények megkülönböztető sajátossága az, hogy segítségükkel eléggé pontosan

előrejelezhető a megfelelő jelenség létrejötte, sajátosságainak és állapotainak változása. Például arra a törvényre támaszkodva, hogy az elektródán kiváló anyag tömege egyenesen arányos az elektroliton áthaladó elektromosság mennyiségével, előre pontosan megmondható, milyen mennyiségű anyag válik ki valamely konkrét esetben. A dinamikus törvényektől eltérően a statisztikus törvények nem teszik lehetővé annak pontos prognózisát, hogy bekövetkezik-e vagy sem valamely konkrét jelenség, s milyen irányú és jellegű változások várhatók ilyen vagy olyan jellemzőivel kapcsolatban. A statisztikus törvényszerűségek alapján csak az határozható meg, mi a valószínűsége a megfelelő jelenség bekövetkeztének vagy változásának. 3. Általános és sajátos törvények Bár minden törvény általános összefüggés (viszonylat), a törvények érvényességi köre nem azonos. Egyesek közülük a jelenségek tágabb, mások

szűkebb körét ölelik fel. A jelenségek tágabb körében érvényes törvények a szűkebb körben ható törvényekhez képest általános törvényekként szerepelnek, az utóbbiak pedig sajátos, specifikus törvényekként. Például az a törvény, hogy a termelési viszonyoknak összhangban kell lenniük a termelőerők fejlettségével, az átlagprofit törvényéhez képest általános törvény, mivel valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra érvényes. Az átlagprofit törvénye viszont hozzá képest speciális törvény, minthogy csupán a polgári társadalom keretei között érvényesül. Az általános és a speciális törvény fogalma viszonylagos. Ugyanaz a törvény különböző relációkban megjelenhet általánosként is, speciálisként is. A jelenségek tágabb körét felölelő törvényhez képest sajátos, törvényként, a jelenségek szűkebb körében érvényes törvényhez képest viszont általánosként lép fel. Például az

értéktörvény a termelési viszonyok és a termelőerők összhangjának törvényéhez viszonyítva speciális törvény, mivel nem az összes társadalomban érvényesül, mint az utóbbi, hanem csak ott, ahol árutermelés van. Az értéktöbblet törvényéhez képest azonban általános, mert az a jelenségek szűkebb körében jelenik meg, mint az értéktörvény: az értéktöbblet törvénye nem minden árutermelésre érvényes, hanem csak a kapitalistára. Azok mellett a törvények mellett, amelyek a konkrét viszonyoktól függően általánosként is, sajátosként is szerepelhetnek, léteznek olyan törvények is, amelyek minden viszonylatban általánosak. Ezeket a törvényeket egyetemesnek nevezzük. Ezek a valóság valamennyi területére jellemzőek Hozzájuk képest minden más törvény speciális, minthogy a valóságnak csak néhány területére vonatkozik. Az egyetemes törvényeket a filozófia tanulmányozza. Az anyag egyes mozgásformáival

összefüggő törvényeket pedig a szaktudományok tanulmányozzák. 4. Az általános és a speciális törvények összefüggése Hogyan érvényesülnek az általános és a speciális törvények? Az általános törvények érvényesülhetnek önállóan és megnyilvánulhatnak a speciális törvényeken keresztül is. Akkor nyilvánulnak meg a speciálisak révén, amikor mindkét törvényfajta ugyanazon összefüggésre (viszonylatra) vonatkozik. Amikor viszont az általános és a speciális törvények különböző összefüggéseket érintenek, akkor egymás mellett léteznek és érvényesülnek. Például az összetétel állandóságának általános kémiai törvénye és a speciális törvények amelyek megmutatják, hogy milyen kémiai elemek milyen arányban alkotják ezt vagy azt a vegyületet , ugyanarra a viszonylatra vonatkoznak: a kémiai elemek összetételére. Épp ezért nem véletlen, hogy az általános törvény itt a speciális, sajátos törvényeken

keresztül érvényesül. Más a viszony egyfelől a termelési viszonyok és a termelőerők összhangjának törvénye (általános törvény), másfelől a szocializmus gazdasági alaptörvénye (speciális törvény) között, amely szerint a magasan fejlett technika bázisán fejleszteni kell a szocialista termelést, s ennek révén biztosítani kell az emberek anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítését. Az első törvény a termelőerők fejlettsége és a termelési viszonyok közötti összefüggést jellemzi, a második a termelés szüntelen növekedése és az emberek szükségletei között fennálló összefüggést. Az első törvény tartalma az, hogy a termelőerők fejlődésének megfelelően szükségképpen meg kell változtatni a termelési viszonyokat, a második törvény tartalma viszont azt mutatja meg, hogy mi a termelés célja és milyen eszközökkel érhető el ez a cél. Ezek a törvények, minthogy különböző

összefüggésekre és viszonylatokra vonatkoznak, semmiképpen nem nyilvánulhatnak meg egymás révén, hanem teljesen önállóan, egymás mellett érvényesülnek. Önállóságuk ellenére sincsenek azonban elszigetelve egymástól, hanem szervesen összefüggnek, de ez az összefüggés gyökeresen eltér egyes törvények más törvényeken keresztül érvényre jutó megnyilvánulásától. Az általános törvények önálló létezése szükségszerűen adódik a valóság fejlődéséből. Valóban, az egyik jelenségről a másikra való átmenet a fejlődés folyamatában megköveteli egyrészt a megelőző fokokra jellemző pozitívum megtartását, másrészt új sajátosságok és összefüggések megjelenését. Például az atomról a molekulára való átmenet során megmarad sok olyan sajátosság és összefüggés, amely az atomra jellemző. Az atom megszüntetve-megtartott, vagyis átalakult formában bennefoglaltatik a molekulában. Emellett azonban a molekula

számos új sajátosságra tesz szert, amelyeket a kölcsönhatások új fajtája, nevezetesen az atomok egymás közötti kölcsönhatása határoz meg. A már megjárt lépcsőfokok pozitív tartalmának megtartását, valamint az új sajátosságok és összefüggések létrejöttét könnyű nyomon követni az élő anyag, illetve az emberi társadalom fejlődésében is. Amennyiben az új, a fejlődés magasabb fokát képviselő jelenségben megőrződnek egyes, a korábbi fokok jelenségeire jellemző sajátosságok és összefüggések, ebben az új jelenségben szükségképpen felfedezhetők a régi törvények is. Az új sajátosságok és összefüggések létrejötte pedig új törvények létrejöttét feltételezi, amelyek speciálisak lesznek a megőrződő összefüggésekkel együtt az új jelenségekbe átment régi törvényekhez képest. Ezek csak a fejlődés új fokát képviselő jelenségekre érvényesek A régi törvények ezekben a jelenségekben is

felfedezhetők, és a fejlődés alacsonyabb fokait képviselő jelenségekben is érvényesülnek. Az új törvények, minthogy speciálisan, sajátosan a fejlődés új fokára érvényesek, nem lehetnek a régi törvények megnyilvánulási formái, hiszen különböző kölcsönhatásokkal függnek össze, különböző vonatkozásokat fejeznek ki. Például a speciálisan a molekulára érvényes törvények az atomok kölcsönhatásával függnek össze, a régi törvények viszont az atomokat alkotó „elemi” részecskék kölcsönhatásával kapcsolatosak. Megvizsgáltuk a szaktudományok által tanulmányozott általános és speciális törvények viszonyát. De hogyan áll a dolog a dialektika törvényeinek és a szaktudományok törvényeinek összefüggésével? A dialektika törvényei a valóság egyetemes összefüggéseit és vonatkozásait fejezik ki. Utóbbiak azonban nem önállóan léteznek, hanem csak azoknak a konkrét összefüggéseknek és

vonatkozásoknak a révén, amelyek a szaktudományok tárgyát képező megfelelő konkrét (általános és speciális) törvények tartalmát alkotják. Ezek (az egyetemes összefüggések és vonatkozások) valamennyi hasonló konkrét összefüggés és vonatkozás tartalmának meghatározott ismétlődő mozzanatai, oldalai. Ennek folytán a dialektika törvényei nem érvényesülhetnek tiszta formában, hanem csak más, a szaktudományok által tanulmányozott általános és specifikus törvények révén léteznek és nyilvánulnak meg. * Minthogy a dialektika törvényei csak a szaktudományok által tanulmányozott specifikus törvények révén nyilvánulhatnak meg, ezért: 1. az ezek alapján kidolgozott általános megismerési módszert minden tudományra sajátosan kell alkalmazni, az egyes tudományok specifikus törvényein átszűrve; 2. a dialektika törvényei a szaktudományos (általános és specifikus) törvények megismerése révén ismerhetők meg; 3. a

filozófiának mint az egyetemes törvényeket tanulmányozó tudománynak szervesen össze kell függnie a szaktudományokkal, általánosítania kell azok kutatási eredményeit és ki kell dolgoznia számukra a megismerés általános módszerét. 8. § Tartalom és forma 1. A tartalom és a forma fogalma A „tartalom” mint a materialista dialektika kategóriája valamely jelenségre jellemző valamennyi kölcsönhatás és ezek által meghatározott változás összességét jelenti. Például valamely társadalom tartalma: a társadalmat alkotó emberek között létrejövő valamennyi kölcsönhatás, s különösen azok a kölcsönhatások, amelyek az anyagi javak termelése, elosztása és fogyasztása során alakulnak ki; a pártok, az állam és az állampolgárok közötti kölcsönhatások stb. Valamely jelenség tartalmáról beszélve hangsúlyozandó, hogy ehhez a belső és a külső kölcsönhatások is hozzátartoznak: a jelenséget alkotó elemek közötti

kölcsönhatások is, valamint a jelenségnek más, őt körülvevő jelenségekkel való kölcsönhatásai is. Például valamely élő szervezet tartalmához nem csak a bensejében lezajló folyamatok tartoznak, hanem mindazon aktusok is, amelyek voltaképpen meghatározott válaszreakciók a külső közeg bizonyos tényezőinek hatására. A jelenségre jellemző kölcsönhatások és változások nem rendszertelenül mennek végbe, hanem meghatározott keretek között, amelyektől bizonyos stabilitást és minőségi meghatározottságot kapnak, s meghatározott, viszonylag stabil összefüggés-rendszerrel, meghatározott struktúrával rendelkeznek. A tartalmi mozzanatok viszonylag stabil összefüggésrendszere, struktúrája alkotja a jelenség formáját. Így például az állati szervezet formája: a test morfológiája, struktúrája; a termelési mód formája: az anyagi javak termelése és elosztása folyamán az emberek között kialakult társadalmi viszonyok

viszonylag tartós rendszere. 2. A metafizikus és az idealista tartalom- és forma-felfogások kritikája A forma, lévén a tartalom struktúrája, szorosan összefügg a tartalommal, nem létezhet tartalom nélkül. A filozófia történetében azonban nem egyszer igyekeztek bizonyítani, hogy a forma a tartalmon kívül és attól függetlenül létezik. Többek között Arisztotelész abból indult ki, hogy a tartalom és a forma külön is létezhet, sőt, csak szigorúan megszabott feltételek mellett egyesül egymással, amikor ezt vagy azt a konkrét dolgot alkotja. Sok mai polgári filozófus és természettudós is úgy véli, hogy a forma önállóan, az anyagtól függetlenül létezik. Például E. Schrödinger híres fizikus tiszta formáknak, mindenféle anyagi tartalomtól menteseknek nyilvánítja az „elemi” részecskéket. „ Amikor elérkezünk az elemi részecskékhez, amelyek az anyagot alkotják mondja , kiderül, hogy nem képviselnek semmi olyasmit,

ami anyagot alkotna. Ezek mindig is így volt tiszta formát, semmi mást, csak formát jelentenek .” De ha az „elemi” részecskék nem képviselnek semmi olyasmit, ami anyagot alkotna, ha csak formák, amelyeket az ember konstruált „bizonyos matematikai és geometriai törvényeknek megfelelően”, az objektív valóságban pedig végső soron minden „elemi” részecskékből áll, akkor az anyag mint objektív realitás eltűnik, csak a tiszta, eszmei formák maradnak, vagyis a tudat. A vizsgált okfejtések idealista jellege nyilvánvaló. Valójában nincsenek és nem is lehetnek tiszta, anyagtól mentes formák. Minden forma valamely anyagi képződménynek, dolognak, jelenségnek a struktúrája Ami azokat az eszmei formákat illeti, amelyeket az ember a társadalmi megismerés fejlődése során hoz létre, azok szintén nem tiszta formák, hanem a külvilág mozzanatait és összefüggéseit tükröző tartalmat foglalnak magukban. 3. A tartalom és a forma

összefüggése Mint már rámutattunk, a tartalom és a forma szerves összefüggésben, dialektikus egységben van, de ebben az egységben nem azonos szerepet töltenek be. A meghatározó a tartalom, a forma a tartalom közvetlen hatására jön létre. A tartalom közvetlen hatására létrejövő forma mindamellett nem passzív, hanem a maga részéről visszahat a tartalomra. Ez a hatás általában kétféle: a forma vagy elősegíti a tartalom kifejlődését, vagy akadályozza, attól függően, hogy megfelel-e a tartalomnak vagy sem. Ha megfelel, elősegíti a tartalom kibontakozását Ha nem felel meg, hátráltatja a tartalom fejlődését. Miért van az, hogy a forma egyes esetekben megfelel a tartalomnak, más esetekben nem? Azért, mert a forma természetét tekintve stabil, a tartalom viszont változékony, mozgékony, a jelenségre jellemző folyamatok összességét jelenti. A forma létezésének kezdeti szakaszában megfelel az őt életre hívó tartalomnak, tág

teret biztosít a fejlődése számára. A tartalom gyorsan fejlődik Egy idő elteltével azonban már olyan szintet ér el, hogy az adott összefüggésrendszer keretei szűkké válnak. A forma kezdi akadályozni a tartalom fejlődését Olyan helyzet alakul ki, amelyben a forma nem felel meg a tartalomnak. A későbbiekben ez az eltérés egyre súlyosabbá válik, s előbb-utóbb a régi forma a viszonylag stabil összefüggésrendszer összeomlásához vezet, illetve új összefüggésrendszer, új forma kialakulásához, amely az első időkben szintén megfelel az őt meghatározó tartalomnak, majd pedig szintén elavul és új váltja fel, s ez így megy a végtelenségig. A régi forma összeomlásának és az új forma kialakulásának folyamata a tartalom gyökeres minőségi átalakulásának folyamata. Egyes kölcsönhatások, folyamatok megszűnnek, mások létrejönnek, ismét mások módosulnak benne. Például, amikor az egyik gazdasági rendszert vagy termelési

módot másik váltja fel, mert megoldódtak az ellentmondások a fejlődésükben előreszaladt termelőerők (tartalom) és az elavult termelési viszonyok (forma) között, nemcsak a forma az emberek közötti termelési viszonyok , hanem a tartalom a termelőerők is átalakul. Így például amikor a kisipari, kézműves termelésről megtörtént az átmenet a tőkés manufaktúrára, a termelési viszonyok megváltozásával együtt lényeges változások következtek be a termelőerők területén is, aminek eredményeképpen teljesen új termelőerő jelent meg, mivel másként osztották el az embereket a termelési folyamatban és másként szervezték meg a munkát. Megváltoznak a termelőerők akkor is, amikor a tőkés termelési viszonyok szocialistává alakulnak át; lényeges rekonstrukciót hajtanak végre rajtuk. Mivel a szocializmusban nem a profitszerzés a termelés célja, hanem az emberek szükségleteinek maximális kielégítése, szükségképpen

megváltozik a vállalatok tevékenységének iránya, más arányok jönnek létre az egyes termelési ágak között, korábban nem létező, új ágazatok születnek stb. Tehát a fejlődő tartalomnak nem megfelelő, régi forma átalakulása új formává egyben a tartalom gyökeres átalakulását is jelenti. Ezt a törvényszerűséget Lenin így fejezte ki: „ a tartalom harca a formával és megfordítva. A forma levetése, a tartalom átalakítása”10 Lenin Művei 38 köt 207 old* 4. A rész és az egész, az elem és a struktúra Amikor a tartalma szemszögéből vizsgáljuk a jelenséget, egészként jelenik meg előttünk, mint az őt alkotó valamennyi elem, oldal, illetve valamennyi köztük levő kölcsönhatás összessége. Éppen ilyen sommás módon hozzuk összefüggésbe a tartalmat a formával. A tárgy megismerésének előrehaladtával azonban már nem elegendő a tartalomnak ez a sommás jellemzése, szükségessé válik egyes mozzanatainak, egyes

elemeinek, folyamatainak, viszonylatainak tüzetesebb vizsgálata. A tartalom egyes részekre tagolódik, amelyeknek elemzése szükségessé teszi egymással és az egésszel való összefüggésük törvényszerűségeinek feltárását. Az egyes részek és az általuk alkotott egész összefüggésének törvényszerűségeit a „rész” és az „egész” kategóriái tükrözik, a részek egymás közötti, az egész keretein belüli összefüggésének törvényszerűségeit pedig az „elem” és a „struktúra” kategóriái. Résznek nevezzük azt a tárgyat (folyamatot, jelenséget, viszonylatot), amely valamely másik tárgyhoz (folyamathoz, jelenséghez, vonatkozáshoz) tartozik, s annak tartalmi mozzanataként szerepel. Egésznek nevezzük azt a tárgyat (folyamatot, jelenséget, vonatkozást), amely alkotórészekként más, egymással szervesen összefüggő tárgyakat (jelenségeket, folyamatokat, vonatkozásokat) foglal magában, s olyan sajátosságokkal

rendelkezik, amelyek nem korlátozhatók az őt alkotó részek sajátosságaira. Minden tárgy voltaképpen meghatározott részekből álló egész. Például a vízmolekula mint egész egy oxigénatomból és két hidrogénatomból áll. A vízmolekulát alkotó egyes atomok, amikor az egész részévé válnak, nem vesznek el az egészben, nem olvadnak össze annak minőségével, hanem megőrzik saját specifikus minőségi meghatározottságukat, bizonyos elkülönültséggel és önállósággal rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy szigorúan meghatározott helyet foglaljanak el az egészben és szigorúan meghatározott szerepet töltsenek be. A molekula ilyenformán tagolt egész, amely saját specifikus tartalommal rendelkező részeket foglal magában. Ezeknek tartalmát azonban már nemcsak specifikus természetük határozza meg, hanem az egész molekula közös természete is. Ezért nem önmagukban lépnek fel saját specifikus szerepükben, hanem az egész

részeiként. Másfelől az egész (esetünkben a molekula) közös természete az őt alkotó részek, nevezetesen atomok specifikus természetétől függ. Az egész és a rész összefüggése, amely abban jut kifejezésre, hogy az egész minősége függ az őt alkotó részek specifikus természetétől, a részek minősége pedig az egész specifikus természetétől, annak a következménye, hogy a részek az egész struktúráját alkotó meghatározott összefüggésben vannak az egészben. Éppen az egyes elemek összefüggése határozza meg az egész létrejöttét, s azt, hogy az elemek az egész alkotórészeivé válnak. Struktúra nélkül nincs egész A struktúra az egész létezésének fő feltétele A „struktúra” fogalma az egészt alkotó elemek kombinációjának és összefüggésének módját jelenti. Az „elemek” fogalma azokat a komponenseket jelöli, amelyek valamely egészet alkotnak és meghatározott összefüggésben vannak egymással. Az

„elem” és a „rész” fogalma nem azonos. Az elemek a struktúrával, a közöttük kialakuló meghatározott összefüggésrendszerrel kapcsolatban nyilvánítják saját specifikus tartalmukat. Az önállósággal és minőségi elkülönültséggel rendelkező elemek lényegesen különböznek egymással való összefüggésüktől (a struktúrától). A részek specifikus tartalma viszont nem a köztük levő összefüggés viszonylatában nyilvánul meg, hanem az egészhez való viszonyban, s ezért ezeket nem lehet szembeállítani az egész struktúráját alkotó összefüggésekkel, mivel ez utóbbiak maguk az egész elemei. Ebből adódik az, hogy a „rész” fogalma tágabb az „elem” fogalmánál Az egésznek nemcsak az egymással bizonyos összefüggésben levő elemek a részei, hanem maguk az elemek közötti összefüggések is, vagyis a struktúra. Amikor azt mondjuk, hogy a struktúra az elemek összefüggésének vagy kombinációjának módja az

egységes rendszer keretein belül, ezzel lényegében azonosítjuk a „struktúra” fogalmát a „forma” fogalmával, ez azonban szükségszerű és teljesen természetes, mivel a struktúra-fogalom a forma-fogalom továbbfejlesztése alapján jött létre és annak konkretizálását jelenti. Mindamellett a „struktúra” fogalma nemcsak a tartalom és a forma összefüggésének törvényszerűségeit fejezi ki, amikor a „tartalom” kategóriájával kapcsolatban jelenik meg, hanem a tartalmi elemek összefüggésének törvényszerűségeit is, amikor az „elem” fogalmával kapcsolatban jelenik meg. Ezt az utóbbi összefüggést egyebek között az jellemzi, hogy minden elem, amely minőségileg elkülönült, s viszonylagos függetlenséggel rendelkezik az egész keretein belül, lényegesen függ az adott egészet alkotó többi elemtől, a velük való összefüggés jellegétől. Ezek az összefüggések bizonyos mértékig meghatározzák helyét, szerepét és

jelentőségét az egészben, minőségi és mennyiségi jellemzőit. Másfelől, maga az elemek közötti összefüggés függ természetüktől, minőségi és mennyiségi jellemzőiktől. Például, a házastársak, továbbá a szülők és a gyermekek között a családban kialakuló viszonylatok lényegesen függnek az ezekben a viszonylatokban szereplő emberek minőségi jellemzőitől. Másrészt, ezeknek az embereknek a minőségi vonásaik sok tekintetben függnek a családban kialakult viszonylatoktól. Alakulásukat, változásuk irányát jelentős mértékben meghatározzák ezek a viszonylatok. Tehát az elemek sajátosságai függnek annak az egésznek a struktúrájától, amelyet alkotnak, az egész struktúrája pedig függ az őt alkotó elemektől, ezek természetétől és mennyiségétől. Más szóval, az elemek, amelyekre valamely tárgy tagolódik, s az e tárgyra jellemző struktúra az elemek összefüggésének módja szükségszerű összefüggésben,

dialektikus egységben vannak egymással. 1. Tekintettel arra, hogy a tartalom és a forma kölcsönviszonyában a tartalom a meghatározó, hogy a forma csak a tartalomban bekövetkező meghatározott változásoknak megfelelően változik, a gyakorlatban valamely jelenség formájának megváltozását a jelenség tartalmában felhalmozódó változásoknak kell megelőznie. 2. Minthogy a forma csak akkor segíti elő a tartalom fejlődését, ha megfelel a tartalomnak, a gyakorlati tevékenységben, amely valamely jelenség fejlődésének meggyorsítására irányul, figyelmesen nyomon kell követni a tartalom és a forma összefüggését, s ha a forma elmarad az előreszaladó tartalomtól, idejében gondoskodni kell a szükséges változtatásokról, amelyek összhangba hozzák a tartalom fejlődésének elért szintjével. Ez biztosítja a jelenség akadálytalan fejlődését 9. § Lényeg és jelenség 1. A lényeg és a jelenség fogalma Mint az előzőekben

megállapítottuk, a tartalom magában foglalja a dologra jellemző összes kölcsönhatást és változást, a forma pedig a dolog struktúráját alkotó összes szilárd összefüggést és vonatkozást. A tartalmat alkotó kölcsönhatások és változások egy része szükségszerű, más része véletlen. Hasonló jellemző a formára is Egyes őt alkotó összefüggések és vonatkozások szükségszerűek, mások véletlenek. Az, ami a tartalomban és a formában szükségszerű, a dolog lényegét alkotja, ami pedig véletlen, a jelenségét. Ugyanakkor nem szabad azt gondolnunk, hogy a szükségszerű oldalak és összefüggések mechanikus összessége alkotja a lényeget. A lényeg a dolog olyan szükségszerű oldalainak és összefüggéseinek összessége, amelyben ezek természetes kölcsönös függőségben, dialektikus egységben vannak. Vagyis, a lényeg a dolog valamennyi szükségszerű oldalának és összefüggésének összességét jelenti, azok természetes

kölcsönös feltételezettségében; a jelenség pedig ezen oldalak és összefüggések megjelenése a felszínen a véletlen eltérések tömege révén. Például valamely társadalom lényege a rá jellemző valamennyi szükségszerű oldal és összefüggés összessége, amely magában foglalja funkcionálásának és fejlődésének összes törvényét. A jelenség területéhez viszont mindezen oldalak és összefüggések (törvények) megnyilvánulásai tartoznak, amelyek az embereknek a mindennapi életben kialakult kölcsönhatásai révén, a társadalmi intézmények és szervezetek tevékenysége révén stb. jelennek meg Valamely vegyi anyag molekulájának lényegét az őt alkotó atomok és a köztük levő összefüggés törvényei alkotják. Azoknak a sajátosságoknak az összessége pedig, amelyek révén ezen atomos összefüggésének és kölcsönös függésének törvényei a felszínen megnyilvánulnak, a jelenséget alkotja. 2. Az idealista és a

metafizikus lényeg- és jelenség-felfogások kritikája Az idealisták vagy egyáltalában tagadják a lényeg reális létezését, vagy tagadják anyagiságát. Nem ismerte el a lényeg létezését például Berkeley sem. Ugyanez jellemző Mach és Avenarius nézeteire is Tagadja a lényeg reális létezését néhány mai polgári filozófus is, például Russell, Schiller és mások. Russell például így okoskodik azzal kapcsolatban, hogy van-e az embernek lényege vagy nincs. „Micsoda voltaképpen Mr. Smith? teszi fel a kérdést, és így válaszol: Amikor ránézünk, egy csomó szint látunk, amikor halljuk őt, egy sereg hangot hallunk, s úgy gondoljuk, hogy hozzánk hasonlóan neki is vannak gondolatai és érzései. De mi is valójában Mr Smith, e jelenségeken kívül? Egyszerűen egy képzeletbeli kampó, amelyre, ahogy képzelik, fel vannak akasztva a jelenségek. Valójában a jelenségeknek nincs szükségük ilyen kampóra” Hasonló álláspontot fejt ki

Schiller is. Azt, hogy a külvilág jelenségeinek nincs lényege, annak alapján bizonyítja, hogy az emberek különbözőképpen értelmezik valamely tárgy lényegét. A vallás fejtegeti a lelket tekinti az ember lényegének, az orvos testként fogja fel a lényegét, a mosónő abban látja az ember lényegét, hogy fehérneműt hord, egyesek számára az ember lényege abban jut kifejezésre, hogy pénzt tud keresni. Mi hát az ember igazi lényege? kérdezi Schiller, és így válaszol: Ilyesmi egyszerűen nincsen Ezt az emberek kreálják saját belátásuk szerint. A különböző emberek valóban különbözőképpen foghatják fel valamely dolognak a lényegét. Ebből azonban egyáltalán nem az következik, hogy ez a lényeg nem létezik. Ez csupán arról tanúskodik, hogy az emberek valamely dolog lényegének megítélésénél különböző oldalakból és összefüggésekből indulnak ki; s tudvalevő, hogy megszámlálhatatlanul sok különböző oldala és

összefüggése van egy dolognak; majd pedig abszolutizálják ezeket, és ily módon eltorzítják a dolgok valóságos állását. A lényeg azonban, mint egy adott dologra jellemző szükségszerű oldalak és összefüggések összessége, függetlenül létezik attól, hogy helyesen ítélik-e meg vagy sem, átfogóan tükröződik vagy érvényesül-e egyvalamely oldal révén. Számos más idealista, például Platón, Hegel, Santayana, Whitehead, elismeri a lényegek objektív-reális létezését, de eszmeieknek tartják őket. Platónnál és Santayananál ezek a lényegek külön világot alkotnak, amely szerintük az igazi realitás, a felsőbbrendű lét. Hegelnél a lényeg valamely tárgynak a fogalma, amely a tárgy minden változása ellenére megőrzi sajátmagát. A dialektikus materializmus szerint a lényegek eszmei formájú tükörképei nem a környező valóságban, nem a külvilágban léteznek, hanem a tudatban. Itt a tudatban nemcsak nem alkotnak semmi

magasabb rendű létet a külvilághoz képest, hanem éppenséggel alá vannak rendelve ennek a világnak, tőle függnek, mivel tartalmuk ebből a világból származik, az objektív valóság bizonyos oldalainak vagy összefüggéseinek mása, kópiája. 3. A lényeg és a jelenség összefüggése A dialektikus materializmus szerint az anyagi dolgok lényege materiális, a rájuk jellemző szükségszerű oldalak és összefüggések összességét jelenti és az emberi tudattól függetlenül létezik. Szervesen összefügg a jelenséggel, csak benne, általa tárja fel saját tartalmát. A jelenség viszont a maga részéről szintén elválaszthatatlanul összefügg a lényeggel, nem létezhet nélküle. „ a lényeg írta Lenin a lényeg jelenséggel való szoros összefüggését hangsúlyozva megjelenik. A jelenség lényegi11 Ugyanott, 237 old* A jelenség, lévén a lényeg megjelenésének formája, különbözik a lényegtől: a lényeg torzított módon fejeződik

ki benne. Például a tőkés társadalomban a jelenségek arról tanúskodnak, hogy az emberek sorsa, anyagi helyzete dologi viszonyoktól függ, a piaci cserefolyamatokban részt vevő áruk árának játékától. Valójában mindez az anyagi javak termelése, elosztása és fogyasztása folyamán az emberek között kialakuló viszonyoktól függ. A jelenség, amikor a lényeget kifejezi, ahhoz, ami a lényegtől származik, hozzátesz olyan új mozzanatokat, vonásokat, amelyeket nem a lényeg határoz meg, hanem a dolgot körülvevő külső körülmények, illetve a dolog és a környező feltételek közötti kölcsönhatások. Ezért a jelenség mindig gazdagabb a lényegnél Ezt könnyű belátni, ha megvizsgáljuk az áru értékének és árainak viszonyát. Valamely áru árai mindig változatosabbak (és ebben az értelemben gazdagabbak), mint az értéke, mivel bennük nemcsak az jut kifejezésre, hogy az adott áru egy egységének előállításához társadalmilag

szükséges munka mennyiségétől függnek, hanem az is, hogy függnek számos külső tényezőtől is, s kiváltképp attól, hogy milyen a piacon az illető áru keresletének és kínálatának aránya. Továbbá, ha a jelenség tartalmát nemcsak a lényeg a dolog belső szükségszerű oldalainak és összefüggéseinek összessége határozza meg, hanem létezésének külső feltételei, más dolgokkal való kölcsönhatásai is (amely dolgok állandóan változnak), akkor a jelenség tartalmának mozgékonynak, változékonynak kell lennie, míg a lényeg szilárd, amely megőrződik mindezen változások ellenére. Például, valamely áru árai állandóan változnak, az értéke viszont meghatározott ideig változatlan marad. Hasonló a helyzet az emberek anyagi helyzetével is (s főként a munkásokéval) a tőkés társadalomban. Ez változik a termelés fejlődésének egyik szakaszáról a másikra való áttéréssel, például a megélénkülésből a

fellendülésbe, illetve a válságba és depresszióba való átmenettel. Ám az emberek termelési viszonyainak összessége (lényege), amely anyagi helyzetüket meghatározza, viszonylag változatlan, stabil marad. A lényeg és a jelenség viszonyának ezt a törvényszerűségét Lenin így fejezte ki: „ . a lényegtelen, a látszólagos, a felszínes többnyire eltűnik, nem tartja magát olyan »keményen«, nem »ül« olyan »szilárdan«, mint a »lényeg«”.12 Ugyanott, 112 old* A lényeg, bár stabil a jelenséghez képest, nem marad teljesen változatlan. A lényeg is változik, de lassabban, mint a jelenség. Ez a változása abból fakad, hogy a jelenség fejlődése folyamán egyes szükséges oldalak és összefüggések kezdenek felerősödni és nagy szerepet betölteni, mások háttérbe szorulnak vagy egészen eltűnnek. Példa lehet erre a kapitalizmus átmenete a monopóliumok előtti szakaszból az imperializmus szakaszába. Míg a kapitalizmus

fejlődésének szabadversenyes szakaszában a szabad konkurrencia, az árukivitel dominált, s a monopóliumok nem töltöttek be semmiféle lényeges szerepet, addig az imperializmus szakaszában a szabadverseny továbbra is előfordul ugyan, de hallatlanul korlátozzák a monopóliumok, amelyek itt általános jelenséggé válnak és meghatározó szerepet játszanak a társadalom életében, az árukivitel háttérbe szorul, a tőkekivitel válik uralkodóvá stb. Ez arról tanúskodik, hogy ugyanazon lényeg sajáthatárain belül meghatározott változásokon megy át. * Ha a jelenség nem esik egybe teljesen a lényeggel, ha a lényeg torzított módon jelenik meg benne, akkor: 1. A megismerésben nem szabad megállni a jelenségnél, a külső oldalak és összefüggések leírására szorítkozni, s ezekből megítélni a vizsgált tárgy lényegét. Be kell hatolni a jelenség mélyébe, reprodukálni kell a tudatban a közvetlen észlelés elől rejtett szükségszerű

oldalakat és összefüggéseket, s ezekből kiindulva kell megmagyarázni a jelenségben megfigyelhetőt. 2. A gyakorlati tevékenységben nem szabad abból kiindulni, ami a jelenségek felszínén figyelhető meg, mivel az mulandó, változékony, esetleg nem ismétlődő; a belső oldalakra és összefüggésekre kell inkább támaszkodni, a jelenségek adott területén érvényesülő törvényekre. Ezek stabilak, s épp ezért lehetővé teszik, hogy eligazodjunk a környező valóságban és tervszerű, céltudatos tetteket hajtsunk végre. 10. § Lehetőség és valóság 1. A valóság és a lehetőség fogalma Amikor a megismerés feltárja a vizsgált tárgy lényegét, a múlthoz fordul, nyomon kíséri a tárgy keletkezésének és fejlődésének történetét. Amikor eléri a lényeget, már előretekinthet, nemcsak azt határozhatja meg, mi volt a vizsgált tárgy a múltban, s mi a jelenben, hanem azt is, mivé válik a jövőben. Más szóval, amikor valamely

jelenség lényegét a rá jellemző szükségszerű oldalak és összefüggések (törvények) összességét tisztázzuk, ítéletet alkothatunk mind valóságos, mind pedig lehetséges állapotairól. Valóság az, ami reálisan létezik. Lehetőség az, ami bekövetkezhet megfelelő feltételek mellett Azt mondhatná valaki; „ha a valóság az, ami reálisan létezik, akkor nem lehet megkülönböztetni a lehetőségtől, hiszen a lehetőség szintén reálisan létezik”. A lehetőség valóban reálisan létezik, de csak mint ama sajátossága, képessége az anyagnak, hogy megfelelő feltételek mellett egyik dologból vagy minőségi állapotból másikká alakulhat át. Ebben a formájában, vagyis mint az egyikből a másikba való átalakulás lehetősége, a lehetőség a valóság mozzanataként jelenik meg, s természetesen rendelkezik egy olyan lényeges vonással, mint a reálig létezés. Amikor viszont úgy beszélünk a lehetőségről, mint még nem létező

valamiről, nem azt tartjuk szem előtt, hogy egy jelenség mássá alakulhat át, hanem azokat a minőségi állapotokat, jellemzőket, amelyekké az adott jelenség megfelelő feltételek mellett átalakulhat. Ezeknek nincs reális létük, még nincsenek meg a valóságban, de megjelenhetnek, bekövetkezhetnek. Tehát lehetőségen azokat a sajátosságokat, állapotokat, folyamatokat, dolgokat értjük, amelyek nincsenek meg a valóságban, de amelyek megjelenhetnek a valóságra jellemző ama képesség révén, hogy egyes dolgok másokba mehetnek át. Ha a lehetőség realizálódik, valósággá válik, s ezért a valóságot megvalósult lehetőségként, a lehetőséget pedig potenciális valóságként határozhatjuk meg, 2. Az idealista és a metafizikus lehetőség és valóságfelfogások kritikája A lehetőség és a valóság problémája már régen, a távoli ókortól fogva foglalkoztatta a filozófusokat. Már Platónnál megfigyelhetünk bizonyos kísérletet e

probléma megoldására. Platón megkülönböztette a lehetséges létezést és a valóságos, reális létezést. Valóságos léttel Platónnál az ideák, az ideális lényegek világa rendelkezett, lehetségessel a dolgok világa. Platón szerint a lehetőség állapotában levő dologi világ nem alakulhat át valósággá, nem tehet szert reális létezésre. A reális létezést és a lehetséges létezést szükségszerű határ osztja ketté Platóntól eltérően Arisztotelész elismerve a lehetőség és a valóság különálló, egymástól független, önálló létezését, tagadta, hogy áthatolhatatlan határ van közöttük. Úgy vélte, hogy a lehetséges átalakulhat valósággá, éppúgy, mint ahogyan a valóságos átalakulhat lehetőséggé. Arisztotelésznél tiszta lehetőségként az ősanyag szerepel, tiszta realitásként pedig a forma, amely végső soron az istennel olvad össze, aki minden formák formája. Annak eredményeképpen, hogy a forma

összekapcsolódik az anyaggal, létrejönnek a minőségileg meghatározott dolgok, amelyek lehetséges és valóságos léttel rendelkeznek, s annak folytán változnak, hogy az egyik ellentmondás (lehetőség) másikká (valósággá) változik át. A lehetőség valósággá válása Arisztotelésznél nem a dolgokra jellemző belső erők, tendenciák alapján történik, hanem külső tényezők, külső erő, valamely valóságosan létező dolog hatásával függ össze. Azt mondja Arisztotelész, hogy a lehetőségben létező dologból mindig úgy jön létre a valóságban létező dolog, hogy valamely „más”, „szintén” a valóságban létező dolog hatása lép közbe. Arisztotelésznek erre a tételére támaszkodva Aquinói Tamás megindokolta, hogy szükségszerűen léteznie kell a tiszta valóságnak, amely hatásával előidézi valamely lehetőségnek valósággá válását. Ennek a (tiszta) valóságnak a szerepében véleménye szerint csak az isten

léphet fel. A lehetőség és a valóság metafizikus szétszakítása, abszolutizálása szükségképpen idealizmushoz vezet, annak az aktív princípiumnak a kereséséhez, amely képes összekapcsolni a lehetőséget a valósággal, s ily módon létrehozni a dolgoknak és jelenségeknek a világon megfigyelhető változatosságát. A lehetőség és a valóság szétszakítása ellen határozottan fellépett Giordano Bruno. Véleménye szerint a lehetőség nem létezhet a valóságon kívül, a valóságtól függetlenül, hanem szerves összefüggésben van vele. Ennek a gondolatnak a továbbfejlesztését Hobbesnál találjuk meg, aki bebizonyította a lehetőség és a valóság szerves összefüggését, s hangoztatta, hogy azonos a természetük. Más álláspontot képviselt Kant. Nézete szerint a lehetőség és a valóság nem jellemzője a dolgoknak, a külvilágnak, hanem csupán az emberi értelemnek, megismerőképességeinek jellemzője. „ A lehetséges dolgok

különbsége a valóságosaktól írta tehát olyan, amely csak szubjektíve érvényes az emberi értelem számára.”13 Kant: Az ítélőerő kritikája Budapest 1966 371 old* A lehetőség és a valóság kanti szubjektív megközelítését alapos kritikának vetette alá Hegel, aki a gondolat fejlődésére alkalmazva nemcsak azt mutatta ki, hogy az előbbit az utóbbi határozza meg, hanem az egyik másikká alakulásának dialektikáját is. A lehetőség és a valóság összefüggésének törvényszerűségeire vonatkozó hegeli megsejtéseket a dialektikus materializmus értelmezte materialista módon és alapozta meg tudományosan. 3. A lehetőség és a valóság összefüggése A lehetőségek fajtái A lehetőség nem mindig, hanem csak megfelelő feltételek mellett alakul át valósággá. Például a szocialista forradalom lehetősége a kapitalista országokban csak akkor válhat valósággá, ha az egész nemzetet megmozgató válság van ezekben az

országokban, olyan helyzet, amikor már nemcsak az alsóbb osztályok nem akarnak a régi módon élni, hanem a felső tízezer sem tud már a régi módon kormányozni, amikor még súlyosabbá válnak az elnyomott osztályok nélkülözései és nyomorúságai, s épp ezért növekszik az aktivitásuk, s végül, amikor a forradalmi osztály képes olyan „forradalmi tömegakciókra, amelyek elég erősek ahhoz, hogy széttörjék (vagy megtörjék) a régi kormányhatalmat”.14 Lenin Összes művei 26 köt 204 old* A feltételek azoknak a tényezőknek az összességét jelentik, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valamely lehetőség valósággá váljék. A lehetőségek valósággá válása nem azt jelenti, hogy a lehetőségek száma csökken. Egyes lehetőségek megvalósítása más lehetőségek keletkezéséhez vezet. Ezeket az új valóság szüli Ily módon a valóság, amikor az egyik minőségi állapotból a másikba megy át, soha nem merítheti ki lehetőségeit.

Lehetőségei korlátlanok Mint már megállapítottuk, minden jelenség számos különböző és ellentétes oldalak és tendenciák egysége, amelyek mindegyikének megvan az a képessége, hogy (megfelelő feltételek mellett) mássá vagy saját ellentétévé alakuljon át. Ennek megfelelően minden jelenségnek sok különböző lehetősége van Ha tekintetbe vesszük e lehetőségek sajátosságait, a következő fajtákra oszthatjuk fel őket: reálisak és formálisak, elvontak és konkrétak, megfordíthatok (reverzibilisek) és megfordíthatatlanok (irreverzibilisek), egymás mellett létezők és kizárólagosak, lényegi lehetőségek és a jelenségbeli lehetőségek. Reálisaknak nevezzük az olyan lehetőségeket, amelyeket a tárgy funkcionálásának és fejlődésének szükségszerű oldalai és összefüggései, törvényei határoznak meg; formálisaknak pedig az olyan lehetőségeket, amelyeket véletlen összefüggések és viszonylatok határoznák meg. A

reális lehetőségre példa a tervszerű gazdálkodás lehetősége a szocialista országokban. Ezt egy olyan, a szocialista országokra nézve szükségszerű tényező határozza meg, mint a termelési eszközök társadalmi tulajdonának uralma. A formális lehetőségre példa lehet a kapitalizmusban a munkásnak az a lehetősége, hogy tőkéssé váljék. Ez a lehetőség nem szükségszerűségen alapszik, nem következik a tőkés termelési mód funkcionálásnak törvényeiből, hanem külső tényezők, a körülmények véletlen összejátszása határozzák meg. A kapitalizmus törvényeiből éppen az ellenkező következik, az, hogy a munkásnak a tőkés társadalomban örökké munkásnak kell maradnia. A valóság szükségszerű oldalai és viszonyai által kialakult reális lehetőségek abban különböznek egymástól, hogy milyen összefüggésben vannak a megvalósulásukhoz szükséges feltételekkel. Attól függően, hogyan függnek össze ezekkel a

feltételekkel, elvont és konkrét lehetőségekre oszlanak. Konkrét lehetőség az olyan lehetőség, amelynek megvalósulásához kialakulhatnak vagy már kialakultak a megfelelő feltételek a jelenben; elvont lehetőség az a lehetőség, amelynek megvalósulásához a jelenben nincsenek meg a szükséges feltételek. Ahhoz, hogy ez a lehetőség megvalósuljon, a vele rendelkező jelenségnek még számos fejlődési szakaszon kell keresztülmennie. A konkrét lehetőség szemléletes példája lehet a gazdasági válságok lehetősége a kapitalizmus viszonyai között. E lehetőség megvalósulásához a fejlett tőkésországokban kialakulhatnak és mint az élet tanúsítja , ki is alakulnak a megfelelő feltételek. Ez a lehetőség csak a kibontakozott tőkés társadalmat illetően konkrét, az egyszerű árutermelés vonatkozásában még elvont. Az egyszerű árutermelés keretei között nem voltak meg a szükséges feltételek ahhoz, hogy ez a lehetőség

valósággá váljék. Ahhoz, hogy ezek létrejöjjenek, az egyszerű árutermelésnek még számos fejlődési szakaszon kellett keresztülmennie. Át kellett alakulnia tőkés árutermeléssé, ez utóbbinak pedig meghatározott fejlődési szintet kellett elérnie. Éppen ezért nem véletlen, hogy a kapitalizmus első gazdasági válsága csak 1825-ben robbant ki. Attól függően, hogy valamely lehetőség valósággá válásának milyen sajátosságai vannak, a lehetőségeket megfordíthatókra és megfordíthatatlanokra oszthatjuk. Megfordíthatónak (reverzibilisnek) az olyan lehetőséget nevezzük, amelynek megvalósulásával az eredeti valóság lehetőséggé válik. Meg fordíthatatlannak (irreverzibilisnek) pedig az olyan lehetőséget nevezzük, amelynek megvalósulásával az eredeti valóság lehetetlenséggé válik. Reverzibilis például az a lehetőség, hogy a mechanikai mozgást hővé alakítsuk, mivel ennek valóraváltásával az, ami korábban valóság

volt a mechanikai mozgás , lehetőséggé válik. Valóban a hő magában rejti azt a lehetőséget, hogy mechanikai mozgássá alakuljon át. Irreverzibilis lehetőség az, hogy a kőszén vegyi energiáját elektromos energiává alakítsuk át. Ennek megvalósulásával az eredeti valóság lehetetlenséggé változik; az elektromosság nem rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy kőszénné alakuljon át. Azok a különböző lehetőségek, amelyek ugyanazon jelenségre jellemzőek, meghatározott összefüggésben vannak egymással, kölcsönösen függnek egymástól. Ha a lehetőségek egymás közti összefüggésének jellegét tekintjük, egymás mellett létezőkre és egymást kizárókra oszthatjuk őket. Valamely más lehetőséggel kapcsolatban egymás mellett létezőnek nevezzük azt a lehetőséget, amelynek megvalósulása nem vezet a másik lehetőség megszűnéséhez; kizárólagosnak nevezzük azt a lehetőséget, amelynek megvalósulása a másik lehetőség

megszűnését idézi elő. Az egymás mellett létező lehetőségre példa az, hogy a paraszt kulákká válhat, ahhoz a lehetőséghez viszonyítva, hogy béressé is válhat. Ha kizsákmányoló kulákká vált, előfordulhat, hogy nem bírja a konkurrenciát, tönkremegy, s ily módon béressé, bérmunkássá változik. Annak lehetősége viszont, hogy a tőkés magántulajdon társadalmi, szocialista tulajdonná válik, kizárja a kizsákmányolás lehetőségét. Megvalósulása az utóbbi lehetőség megszűnéséhez vezet, a szocialista tulajdon kialakításával a kizsákmányolás lehetetlenné válik. A tárgyra jellemző különböző lehetőségek megvalósulása nem egyformán mutatkozik meg a tárgy lényegén. Egyes lehetőségek megvalósulása nem változtatja meg a lényeget, mások megvalósulása megváltoztatja, az adott tárgy mássá válásához vezet. Azt a lehetőséget, amelynek megvalósulása nem változtatja meg a dolog lényegét, a jelenségben rejlő

lehetőségnek nevezzük; azt a lehetőséget pedig, amelynek megvalósulása a dolog lényegének megváltozásával, a dolog más dologgá váló átalakulásával függ össze, a lényegi lehetőségnek nevezzük. Az a lehetőség például, hogy valamely iparágban a tőkésekkel vívott harc eredményeképpen elérjék a munkások munkabérének emelését, a jelenségben rejlő lehetőség, mivel megvalósulása nem változtatja meg az adott társadalmi csoportok társadalmi lényegét. A munkások azok maradnak, akik addig voltak: a termelési eszközök tulajdonától megfosztott, a hatalomtól távoltartott, a burzsoázia által kizsákmányolt emberek. A szocialista forradalom lehetősége viszont a tőkésországokban lényegi lehetőség. Megvalósulásával megváltozik a társadalmi rendszer lényege, a tőkés társadalom szocialistává alakul át. A lehetőségek e helyütt vizsgált fajtái közvetlenül összefüggnek az emberek gyakorlati tevékenységével,

figyelembevételük elősegíti valamely gyakorlati feladat minél helyesebb megoldásának biztosítását, a gyakorlati eredmény eléréséhez szükséges utak és eszközök minél helyesebb megválasztását. 1. Minthogy minden lehetőség csak a megfelelő feltételek mellett válik valósággá, ha meghatároztuk a lehetőség megvalósításával kapcsolatos feltételeket, céltudatosan létrehozhatjuk ezeket, s törekedhetünk a bennünket érdeklő lehetőség valósággá változtatására. 2. Minthogy a reális lehetőségeket a valóság szükségszerű oldalai és összefüggései, a formálisakat pedig véletlen oldalai és összefüggései szülik, a gyakorlatban a reális lehetőségekből kell kiindulni, mivel ezek megvalósulása szükségszerű. Ami viszont a formális lehetőségeket illeti, azok megvalósulása nem szükségszerű, lehet, hogy valósággá válnak, lehet, hogy nem. 3. Tekintettel arra, hogy a reális lehetőségek nem mind egyformák, hogy egyesek

közülük a konkrétak megvalósulhatnak a jelenben, mások pedig az elvontak csak a jövőben, ha a megfelelő jelenség a fejlődés magasabb fokára emelkedett, a gyakorlatban meg kell őket különböztetni egymástól, s mindegyiket a maga helyén kell felhasználni. Például a konkrét lehetőségekből kell kiindulni a folyó tervezés megvalósításánál, a távlati tervezés megvalósításánál viszont az elvont lehetőségeket is figyelembe kell venni. 4. Minthogy a reverzibilis és irreverzibilis, egymás mellett létező és egymást kizáró, valamint a lényegi és jelenségben rejlő lehetőségek megvalósulása rendkívül különböző, sőt ellentétes eredményekhez vezet, mielőtt gyakorlati akciókat hajtanánk végre valamely lehetőség valósággá változtatása érdekében, meg kell határoznunk, hogy az illető lehetőség mely lehetőség-fajták közé tartozik, s számításba kell vennünk mindazokat a következményeket, amelyek

megvalósítása során előállhatnak. VII. fejezet A dialektika alaptörvényei Mint már megállapítottuk, a törvény általános, tartós, szükségszerű összefüggés vagy viszony a jelenségen belül, vagy jelenségek között. Minden tárgy sok különböző általános, tartós és szükségszerű összefüggéssel rendelkezik, különböző törvényeknek rendelődik alá. De ezek az általános, tartós, szükségszerű összefüggések nem játszanak egyforma szerepet. Egyesek közülük meghatározó jelentőségűek, hatnak a jelenség összes többi törvényére és oldalára, meghatározzák az adott jelenség egészének funkcionálását és fejlődését; mások alárendelt helyzetben vannak és a jelenség csupán néhány oldalának funkcionálását és fejlődését határozzák meg. Az előbbiek alapvető törvények, az utóbbiak nem alapvetőek. Az alapvető és nem alapvető törvényekre való felosztás nemcsak az egyes konkrét tudományokra

jellemző, hanem a filozófiára is. A filozófiai törvények, s köztük a dialektika törvényei szintén nem egyenrangúak Egyesek közülük meghatározóak, hatnak az összes többi törvényre, jellemzik a fejlődésfolyamat egészét, mások alárendelt szerepet töltenek be, és a fejlődési folyamatnak csupán egyes oldalait jellemzik. Az előbbiek a dialektika alaptörvényei, az utóbbiak a nem alapvető törvényei közé tartoznak. A dialektika alaptörvényei a következők: a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapásának törvénye, az ellentétek egységének és „harcának” törvénye, a tagadás tagadásának tőrvénye. A dialektika nem alapvető törvényei közé tartoznak: az okság törvénye, a forma tartalom által való meghatározottságának törvénye, a forma tartalomra való aktív visszahatásának törvénye, a szükségszerűség véletlenek révén történő létezésének, illetve megjelenésének törvénye, az

általános és a különös, a rész és az egész összefüggésének törvényei stb. A nem alapvető törvények egész sorát jellemeztük a dialektika alapvető kategóriáinak elemzésénél, a dialektika alaptörvényeinek jellemzésére pedig ebben a fejezetben térünk ki. 1. § A mennyiségi és minőségi változások egymásba való átcsapásának törvénye A minőség és a mennyiség fogalma Mint az előző fejezetben megállapítottuk, minden dolog (tárgy, folyamat) az általános és a különös egysége: egysége annak, ami más dolgokkal való hasonlóságára utal, s annak, ami megkülönbözteti más dolgoktól. Azt pedig, ami valamely dolgot más dolgoktól megkülönböztet, vagy ami valamely dolog más dolgokkal való hasonlóságára utal, sajátosságnak nevezzük. A dolgot ilyenformán megszámlálhatatlanul sok, különböző sajátosság jellemzi. Egyesek közülük azt mutatják meg, mi a dolog voltaképpen, mások a méreteit, a nagyságát stb.

Például a klór olyan sajátosságai, hogy normális feltételek között gáznemű, sárgászöld színű, mérgező, kémiailag aktív, közvetlenül egyesül a fémek és a nem fémek túlnyomó többségével stb., arra utalnak, hogy mi voltaképpen a klór. Az olyan sajátosságai viszont, hogy 2,5-szer nehezebb a levegőnél, hogy 0°C hőmérsékleten, normális nyomás mellett 3,214 g a súlya, hogy atommagjának töltése 17 protonból áll, hogy a mag körül 17 elektron kering stb., a klór mennyiségi viszonyait jellemzik Azoknak a sajátosságoknak az összességét, amelyek megmutatják, tulajdonképpen mi is a dolog, a dolog minőségének nevezzük. Azoknak a sajátosságoknak az összességét, amelyek a dolog méreteire, nagyságára mutatnak rá, a dolog mennyiségének nevezzük. Megkülönböztetendők a vizsgált dolog alapvető és nem alapvető tulajdonságai. Minthogy minden egyes dolognak a valóság többi jelenségeivel való összefüggései sokfélék,

ezért egyidőben, egyes vonatkozásokban a dolog egyes sajátosságait, más időben, más vonatkozásokban más sajátosságait nyilvánítja. Ezért bizonyos feltételek mellett a dolog egy konkrét nem alapvető minőséget mutat, más feltételek mellett mást. Minden egyes esetben konkrét minőségként azoknak a sajátosságoknak az összessége jelenik meg, amelyek az adott feltételek mellett, az adott vonatkozásokban jelentkeznek a dolognál. Például, amikor az ember bizonyos munkaműveleteket végez, olyan tulajdonságokat nyilvánít, amelyek arra mutatnak: mi az ember mint dolgozó, s amelyek az adott feltételek mellett az embernek mint dolgozónak a minőségét alkotják. Az ember itt szerepelhet lakatosként, mérnökként, adminisztrátorként stb. Más viszonyok között ennél az embernél más sajátosságok nyilvánulnak meg, ismét más viszonyok között ismét más sajátosságok és így tovább. És mindezen esetekben új, konkrét minőség jelenik meg

nála. Például a férfi megnősül, s ebben a vonatkozásban férjként szerepel; gyermekei születnek, akikhez apaként viszonyul; beválasztják a parlamentbe, s ebben az új vonatkozásban új minőségben: képviselőként szerepel. De azok mellett a sajátosságok mellett, amelyek egyes vonatkozásokban, egyes feltételek mellett megjelennek, másokban eltűnnek, a dolognak vannak olyan sajátosságai, amelyek mindig velejárói, minden viszonylatban, minden feltétel mellett. Ezeknek a sajátosságoknak az összessége alkotja a dolog alapvető minőségét. Eltérően a nem alapvető minőségektől, amelyek csupán meghatározott vonatkozásokban jellemzik a dolgot, az alapvető minőség minden vonatkozásban jellemző a dologra. Elszakíthatatlan a dologtól, vele együtt jön létre, s csak akkor változik meg, ha a dolog megváltozik, ha átalakul más dologgá. Az ember alapvető minőségét az olyan sajátosságok alkotják, mint példáid a tudat, a környező

valóság céltudatos megváltoztatásának és az élethez szükséges anyagi javak előteremtésének képessége, s az, hogy csak társadalomban létezhet, vagyis csak a többi emberrel közösségben stb. A víz alapvető minőségéhez tartozik, hogy olyan anyag, amely két hidrogénatomból és egy oxigénatomból áll, nem alapvető minőségeihez pedig például az, hogy halmazállapota egyes feltételek mellett folyékony, mások mellett szilárd, és ismét mások mellett légnemű. 2. A mennyiségi és minőségi változások kölcsönös átcsapása törvényének lényege A dolog minőségi változásai annak eredményét jelentik, hogy meghatározott mennyiségi változások halmozódtak fel benne, amelyek, elérve bizonyos határt, szükségképpen átalakulnak minőségiekké, s ezek azután visszahatást gyakorolnak a mennyiségre, és a maguk részéről meghatározzák a mennyiségi jellemzők változásait. Valóban, akármilyen minőségi különbséget veszünk

is, mindig azt tapasztalhatjuk, hogy megjelenése szükségképpen összefügg bizonyos mennyiségi különbségekkel. Például az oxigénre és az ózonra jellemző minőségi különbségek közvetlen következményei annak, hogy különböző az adott anyagok molekuláit alkotó atomok száma. Az oxigén-molekulában két atom van, az ózon-molekulában három Továbbá, két olyan anyag, mint a dinitrogénoxid (N2O), a kéjgáz, illetve a nitrogénanhidrid (N2O5), minőségileg roppant eltérő: az egyik gáz, másik szilárd anyag, de vegyi összetételükben csupán az a különbség, hogy a második molekulájába ötször annyi oxigén van, mint az elsőében. Ugyanerről tanúskodik az elemek Mengyelejev-féle periódusos rendszere, amely különösen szemléletesen mutatja, hogy az atommag protonjainak tisztán mennyiségi különbségei miképpen szabják meg az elemek minőségének megfelelő változásait. A minőség és a mennyiség azonban bizonyos önállósággal,

viszonylagos függetlenséggel rendelkezik, aminek következtében nem mindig vezetnek a mennyiségi változások minőségi változásokhoz. Például a víz minősége nem változik meg, ha növeljük vagy csökkentjük a mennyiségét. A víz víz marad akkor is, ha a mennyisége egy pohárba elfér, s akkor is, ha egész tengerré növekszik, illetve, ha lecsökken egyetlen cseppé; az asztal asztal marad, ha öt-tíz, tizenöt centiméterrel kisebbítjük vagy nagyobbítjuk. Mindennek azonban megvan a határa, megvannak a meghatározott korlátai. Nem mindig, nem minden szakaszban marad a minőség közömbös a mennyiségi változások iránt. Előbb vagy utóbb bekövetkezik az a pillanat, amikor valamely mennyiségi oldal növelése vagy csökkentése szükségképpen a minőség megváltozásához vezet. Például a víz mennyiségének változása sem korlátlan, mert csak meghatározott pontig csökkenthetjük a cseppet, amelynek átlépése nyomban a víz minőségének

megváltozását idézi elő. Ilyen határ a közönséges víz esetében 18 súlyegység, E határ átlépése a vizet minőségileg más anyaggá, hidrogénné és oxigénné változtatja. Továbbá, az asztal nagyságának nem minden csökkentése vagy növelése után marad változatlan az asztal minősége; ha jelentősen nagyobbítjuk vagy kisebbítjük az asztalt, az egyik esetben átalakul valamiféle állvánnyá vagy fészerré, a másik esetben gyerekjátékká vagy maketté. Tehát, csak bizonyos határig, csak meghatározott keretek között igaz az, hogy a mennyiségi változások nem okoznak minőségváltozásokat. Azt a kört, amelyen belül a mennyiségi változások nem okoznak minőségi változásokat, mértéknek nevezzük. A minőségi változások ilyen módon csak akkor következnek be, ha a mennyiségi változások átlépik valamely mérték határait. De ha ez így van, ha a minőségi változások nem mindig következnek be, hanem csak akkor, amikor a

mennyiségi változások elérnek egy bizonyos határt, ha túlmennek a megfelelő mérték keretein, akkor nyilvánvaló, hogy a minőségi változások a mennyiségi változások eredményei, hogy a minőségi jellemzőket a mennyiségi jellemzők, a minőségi különbségeket mennyiségi különbségek határozzák meg. A meghatározott mennyiségi változások eredményeképpen létrejött minőségi különbségek nem viselkednek passzívan a mennyiségi változásokat illetően, hanem visszahatnak rájuk, s meghatározzák a mennyiségi jellemzők megfelelő változásait. Példáid a szocializmus létrejöttével, amely (mint új minőség) felváltja a kapitalizmust (a régi minőséget), új mennyiségi jellemzők is megjelennek: a termelés fejlődésének más üteme, a nép más fokú részvétele az ország irányításában, a dolgozók anyagi és szellemi szükségletei kielégítésének más foka stb. A minőség és a mennyiség, a minőségi változások és a

mennyiségi változások összefüggésének és kölcsönös meghatározottságának éppen ez a törvényszerűsége alkotja a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapása törvényének, s megfordítva, a minőségi változások mennyiségi változásokba való átcsapása törvényének lényegét. 3. A mennyiség és a minőség összefüggésére vonatkozó metafizikus nézetek kritikája Jóllehet az elemzett összefüggés nyilvánvaló, a metafizikusok tagadják igazságát, úgy vélik, hogy a minőség és a mennyiség nem függ össze egymással, nem mehet át egymásba. Abszurdnak nyilvánítja ezt a tételt például Sidney Hook mai amerikai filozófus. Ezt írja: „ bár a mennyiség és a minőség változhat, s változásaik kölcsönviszonya leírható folytonos vagy szakaszos függvények segítségével, abszurd dolog azt állítani, hogy a mennyiség valamikor is minőséggé válik, vagy hogy a minőség mennyiséggé válik.” A

mennyiség Hook szerint nem alakulhat át minőséggé, azért, mert a minőség „logikailag megelőzi a mennyiséget”, s létezhet nélküle. Igaz, hogy a minőség logikailag megelőzi a mennyiséget. Az ember a megismerés folyamán történelmileg a minőség megismerésétől haladt a mennyiség felismerése (tisztázása) felé, ebből azonban egyáltalán nem adódik, hogy a minőségi változások nem mennyiségi változások következményei. A megismerésben néha kénytelenek vagyunk ellentétes irányban haladni azzal, ahogyan a dolog a valóságban történt. De abból, ami a megismerésben figyelhető meg, nem lehet mechanikusan a valóságra következtetni. Az objektív világot magának a valóságnak a törvényszerűségei alapján kell megítélni, nem pedig a megismerés törvényei alapján. Tagadja a minőség és a mennyiség összefüggését Faibleman, mai angol filozófus is aki a következőt állítja: „A minőség és a mennyiség nem függhet össze

egymással, mivel egyikük (a minőség) az érzékelés révén derül ki, másikuk (a mennyiség) a gondolkodás folyamán.” Ha mindez valóban így lenne, (bár koránt sincs így: a minőséget nemcsak az érzékelés révén ismerjük meg, hanem a gondolkodás révén is, éppúgy, mint a mennyiséget), akkor sem tanúskodna arról, hogy a mennyiség és a minőség el van szigetelve egymástól, hiszen az, amit néha szétválasztunk, elszigetelünk egymástól a megismerésben, nem feltétlenül létezik elkülönülten vagy válik szét az objektív valóságban. A metafizikusokkal ellentétben a dialektikus materializmus a természettudományos adatoknak megfelelően nemcsak elismeri a mennyiség és a minőség, a mennyiségi és a minőségi változások összefüggését, hanem ezt az anyagmozgás és fejlődés egyik alaptörvényének tartja. 4. Az ugrás mint az egyik minőségből a másikba való átcsapás általános formája A mennyiségi és a minőségi

változások összefüggnek ugyan egymással, és feltételezik egymást, lényegesen különböznek egymástól. A mennyiségi változások lassan, rejtetten, fokozatosan, szakadatlanul zajlanak le, a minőségiek hirtelen, nyíltan, ugrásszerűen, s a fokozatosság, folyamatosság megszakítását jelentik. Az ugrás a minőség átalakulásának folyamata, a dolog egyik állapotból másikba való átcsapása. Az ugrás mint a dolog folyamatos mennyiségi változásainak megszakítása, a dolog természetétől, specifikus lényegétől függ. A természetükre nézve különböző jelenségekre az ugrás különböző formái jellemzők Például, egy bizonyos formában történik meg az elektron és a pozitron két vagy három fotonná való átalakulása, egy másik formában az anyag folyékony halmazállapotból gázhalmazállapotba való átmenete, s megint másban valamely állatfajta más fajtává való átalakulása. Az ugrás jellege, formája függ azoktól a konkrét

feltételektől is, amelyek közepette az ugrás végbemegy. Azonos természetű jelenségek különböző konkrét viszonyok között különböző módokon mennek át az új minőségi állapotba. Például a Szovjetunióban, ahol nyomban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után megtörtént a föld államosítása, a mezőgazdaság szocialista átalakítása folyamán sikerült jelentős mértékben elkerülni a termelőszövetkezetek alsó- és középfokú formáit, s nyomban áttérni a legmagasabb fokú formára, nevezetesen a mezőgazdasági artyelre, amelyben a közös földön végzett kollektív munka azzal párosul, hogy közösségi tulajdonban vannak az alapvető termelési eszközök, s a megtermelt terméket annak megfelelően osztják el, hogy ki milyen minőségű és mennyiségű munkával járult hozzá a közös gazdasághoz. Másképpen megy végbe ez a folyamat a népi demokratikus országokban Itt megmaradt a föld magántulajdona, s ilyen

viszonyok között történik a kisárutermelő mezőgazdaság szocialista átalakítása. Ez rányomja bélyegét az átalakítás formájára Ennek folytán ezekben az országokban például kiterjedten alkalmazzák a különböző szövetkezeti gazdálkodási formákat, amelyekben az alapvető termelési eszközök szocialista tulajdona a föld magántulajdonával párosul, s a ráfordított munka mennyisége és minősége szerinti elosztás mellett a tagok kisebb mértékben aszerint is részesülitek a jövedelemből, hogy ki milyen minőségű és mennyiségű földet vitt be a közös gazdaságba. Az ugrások változatos formáit két fő fajtára redukálhatjuk:1. azok az ugrások, amelyek robbanás formájában történnek; 2. azok az ugrások, amelyek viszonylag fokozatosan, az új minőség elemeinek fokozatos felhalmozódása révén és a régi minőség elemeinek elhalása révén következnek be. A robbanásszerű ugrás viharosan, hirtelen, gyakran „egy

csapásra” történik. Megvalósulása során az átalakulások kiterjednek az egész minőségre. Ezzel szemben az az ugrás, amely az új minőség elemeinek fokozatos felhalmozódása és a régi minőség elemeinek elhalása révén következik be, lassan, hosszabb vagy rövidebb idő alatt zajlik le. Itt a minőség nem egyszerre, hanem részleteiben alakul át Először megváltozik valamely minőségi jellemző, azután egy másik, egy harmadik stb., amíg csak meg nem változik az egész minőség. A robbanásszerű ugrásra példa lehet a dinamit robbanása, melynek során egy anyag hirtelen, a kiinduló minőség valamennyi oldalát érintve alakul át mássá. A társadalmat illetten robbanásszerű ugrásnak tekinthető az a társadalmi forradalom, amely fegyveres felkelés formájában zajlik le. Arra az ugrásra, amely az új minőség elemeinek viszonylag fokozatos felhalmozódása és a régi minőség elemeinek elhalása révén történik, példaként említhető az

új növény- és állatfajták kialakulása. Valamely állatvagy növényfajta természetes viszonyok kőzött rendszerint úgy alakul át másikká, hogy egymás után fokozatosan új sajátosságai jelennek meg, amelyek megfelelnek a változó környezeti feltételeknek, s fokozatosan eltűnnek azok a sajátosságai, amelyek már nem felelnek meg ezeknek a létfeltételeknek. A társadalomban az ilyenfajta ugrásra példa lehet az, amikor a proletariátus békés úton vívja ki a politikai hatalmat. 5. Evolúció és revolúció A robbanásszerű ugrások és az új minőség elemeinek fokozatos felhalmozódása, illetve a régi minőség elemeinek elhalása révéig történő ugrások esetében a felosztás alapja az ugrás megvalósulásának jellege, vagyis az, hogy miképpen zajlik le az ugrás. Egy másik alapon is osztályozhatjuk az ugrásokat, nevezetesen a minőségi változások jellege szerint, aszerint, hogy mi változik a dologban, milyen a minősége. Minthogy a

dolognak van alapvető minősége és vannak nem alapvető minőségei, az alapvető minőség változásai lényegesen eltérnek a nem alapvető minőségek változásaitól. Az alapvető minőség változásai feltételezik a dolog lényegének megváltozását, más dologgá való átalakulását, a nem alapvető minőségek változásai viszont ugyanazon lényeg keretei között történnek, e változások folyamán a dolog nem alakul át más dologgá. Ezt a körülményt figyelembe véve az ugrásokat revolúciós és evolúciós ugrásokra oszthatjuk fel. A revolúció olyan ugrás, amelynek során teljesen lerombolódik a régi minőségi alap, s megváltozik a dolog lényege. Az evolúció olyan ugrás, amelynek során az új minőségbe való átmenet a dolog adott lényegének keretein belül valósul meg a lényeges minőségi alap teljes lerombolódása nélkül. A revolúcióra, forradalomra példa az egyik társadalmi alakulatról a másikra való átmenet, például a

kapitalizmusról a szocializmusra való átmenet. Az evolúcióra példa lehet a szabadversenyes kapitalizmusról a monopolkapitalizmusra való átmenet, a szocializmusról a kommunizmusra való átmenet stb. Az adott értelemben a revolúció és evolúció fogalma alkalmazható a valóság valamennyi területére. A társadalmi élet egyes területein azonban némileg más értelmet nyer, amikor az egyik minőségi állapotból a másikba való átmenet törvényszerűségeinek kifejezésére alkalmazzuk. A társadalomra vonatkozóan nem nevezünk revolúciónak, forradalomnak minden olyan ugrást, amely a lényeges minőségi alap teljes lerombolásával, az anyagi képződmény lényegének megváltozásával jár együtt, hanem csupán az olyat, amelynek eredményeképpen tökéletesebb minőségi állapotok jönnek létre, vagyis megvalósul az átmenet az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendűhöz. A magasabb rendűről az alacsonyabb rendűre való átmenetet viszont az adott

esetben kontrarevolúciónak, ellenforradalomnak nevezzük. Revolúció, forradalom például a politikai hatalom átkerülése a burzsoázia kezéből a proletariátus kezébe, amely a történelmileg elavult tőkés termelési mód felváltására hivatott szocialista termelési módot képviseli, Ellenforradalom viszont, ha ideiglenesen ismét hatalomra jut a forradalom során megdöntött burzsoázia. Ami az evolúciót illeti, az a történelmi fejlődést illetően reform formájában jelenik meg, olyanfajta változásokként, amelyek feltételezik a fennálló gazdasági és politikai rendszerminőségi alapjának, lényegének fennmaradását. * 1. Minthogy a minőség azoknak a sajátosságoknak az összessége, amelyek megmutatják, mi a dolog voltaképpen, a mennyiség pedig azoknak a sajátosságoknak az összességé, amelyek a dolog nagyságára, méreteire utalnak, továbbá sajátosság mindaz, ami a dolgot megkülönbözteti a többi dologtól, illetve utal a dolog

többi dologgal való hasonlóságára, ahhoz, hogy tisztázzuk a dolog minőségi és mennyiségi sajátosságait, a többi dologgal való összefüggésében, azokkal egybevetve kell vizsgálnunk. Például, amikor a szocializmus sajátosságát tanulmányozzuk, szükségképpen egybe kell vetnünk egyfelől a kapitalizmussal, másfelől a kommunista társadalommal. 2. Minthogy a minőségi változásokat mennyiségi változások határozzák meg, s csak akkor jönnek létre, ha az utóbbiak meghatározott szintet elérnek, ezért ha bizonyos változásokat akarunk előidézni valamely jelenség minőségében, mindenekelőtt a jelenség mennyiségi oldalára kell hatnunk, megfelelő változásokat kell kiváltanunk. benne, s csak ezután valósíthatjuk meg a szükséges minőségi változásokat Például, ha meg akarjuk változtatni a szocialista társadalomban az anyagi javak elosztásának jelenlegi elvét, és át akarunk térni a munka szerinti elosztásról a szükségletek

szerinti elosztásra, a megtermelt termékek mennyiségét olyan szintre kell emelnünk, hogy elegendő legyen a társadalom valamennyi szükségletének teljes kielégítésére. 3. Minthogy a mennyiség által meghatározott minőség nem viselkedik passzívan, hanem visszahat a mennyiségre és megfelelően megváltoztatja azt, a gyakorlatban nemcsak úgy érhetünk el meghatározott mennyiségi mutatókat (például valamely termék termelésének növelését), hogy a folyamat mennyiségi oldalára hatunk (vagyis nemcsak úgy, hogy növeljük az adott terméket gyártó vállalatok számát), hanem úgy is, hogy a folyamat minőségére hatunk (vagyis tökéletesítjük a vállalatok technikai színvonalát). 4. Minthogy a fejlődés vagyis a kevésbé tökéletes minőségi állapotból a tökéletesebb állapotban való átmenet ugrás formájában történik, a gyakorlatban forradalmárnak kell lenni, nem szabad félni az átalakításoktól, az elavult régit újjal,

haladóbbal kell felváltani. 5. Minthogy az ugrás jellege és formája annak a jelenségnek a természetétől függ, amelyben a minőségi változások létrejönnek, illetve, e változások konkrét feltételeitől, ezért a gyakorlatban minden minőségi változtatást olyan formában, olyan módszerekkel kell végrehajtani, amelyek a legjobban megfelelnek a megváltoztatandó jelenség természetének és specifikus létfeltételeinek. Például a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet nem történhet reform formájában, mivel ez megköveteli a fennálló társadalmigazdásági alakulat minőségi alapjának lerombolását, s új alakulatra való áttérést, vagyis a lényeg megváltoztatását, a reform pedig az ugrás olyan fajtája, amelynél az egyik minőségi állapotból a másikba való átmenet ugyanazon lényeg keretein belül történik. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet csak forradalom formájában történhet, amely olyan ugrás, mely a

jelenség lényegének megváltozásával, a jelenség új jelenséggé való átalakulásával jár együtt. 2. § Az ellentétek egységének és „harcának” törvénye 1. Az ellentét és az ellentmondás fogalma Mint már tudjuk, minden dolognak megszámlálhatatlanul sok oldala van, amelyek kölcsönhatásban vannak egymással és megfelelő változásokat váltanak ki egymásban. Ezek a változások lehetnek azonos, különböző és ellentétes irányúak, kifejezhetnek azonos és különböző tendenciákat. Azokat az oldalakat, amelyek ellentétes irányban változnak, s amelyeknek funkcionálásuk és fejlődésük ellentétes tendenciájú, ellentéteknek neveztük, ezen oldalak kölcsönhatása pedig ellentmondást alkot. Ellentétekként jelennek meg például az asszimiláció és a disszimiláció folyamatai az élő szervezetben. Az asszimiláció azt a tendenciát fejezi ki, hogy a szervezet a környezet anyagaiból létrehozza saját alkotórészeit, a

disszimiláció viszont a bomlás, a pusztulás tendenciáját juttatja kifejezésre. Egy másik példa az antagonisztikus osztályok, nevezetesen a proletariátus és a burzsoázia helyzete a kapitalizmusban. Ezekre az osztályokra teljesen ellentétes érdekek és cselekvési tendenciák jellemzők. Valóban, a proletariátus szüntelen harcot vív a munkabér emeléséért, a burzsoázia viszont a munkabér csökkentéséért. A proletariátus a törvényhozó szervekbe történő választásokon igyekszik győzelemre juttatni képviselőit, a burzsoázia viszont mindent megtesz ennek megakadályozására. A proletariátus harcol a békéért, a burzsoázia viszont rendszerint háborúpárti, minthogy meggazdagszik a háborúkon. 2. Az ellentétek egysége Az ellentétek, bár funkcionálásuk és fejlődésük ellentétes tendenciájú, ellentétes irányúak a változásaik, s ily módon kizárják egymást, mégsem különülnek el egymástól és nem semmisítik meg egymást,

hanem együtt léteznek, szétválaszthatatlan összefüggésben és kölcsönös függőségben. Az asszimiláció és a disszimiláció az élő szervezetben összefügg egymással és feltételezi egymást. Szervesen összefügg egymással a proletariátus és a burzsoázia is a tőkés társadalomban. A burzsoázia mint osztály nem létezhet a proletariátus nélkül, s viszont a proletariátus mint elnyomott, kizsákmányolt osztály megszűnik a burzsoázia felszámolásával, átalakul a szocialista társadalom munkásosztályává. Az ellentétek kölcsönös feltételezettsége, szerves összefüggése egységük legfontosabb megnyilvánulási formája. Az ellentétek egységének másik megnyilvánulási formája az, hogy meghatározott oldalaik, mozzanataik bizonyos egybeesést mutatnak, vannak bizonyos közös sajátosságaik. Minthogy ugyanazon dolog oldalait alkotják, ugyanazt a lényeget jellemzik, szükségképpen van közös mozzanatuk is, egybeesik számos

sajátosságuk. Például a mágnes északi és déli pólusa ugyanazon fizikai jelenség, ugyanazon lényeg két oldala Az ellentétek, minthogy ugyanazon dolog különböző oldalait jelentik, nemcsak kölcsönösen kizárják, hanem át is hatják egymást, nemcsak az egymással szervesen összefüggő oldalak különbségét fejezik ki, hanem azonosságát is. Az ellentétek mennyiségi jellemzőinek azonossága többek között az erők egyenlő hatásának vagy egyensúlyának formájában fejeződik ki. Az ellentétek egyenlő hatása az ellentmondás fejlődésének meghatározott stádiumában nyilvánul meg, amikor bekövetkezik az egymással szemben ható erők, tendenciák egyenlősége. Az ellentétek egyenlő hatására példa lehet a forradalmi és az ellenforradalmi erők viszonya Oroszországban 1905 októberében. Ebben az időszakban a cárizmusnak, Lenin kifejezése szerint, „már nincs ereje”, s „a forradalomnak még nincs ereje a győzelemhez”.1 Lenin

Összes művei 12 köt Budapest 1966 5 old* Az erők egyenlő hatása vagy egyensúlya nem jelenti azt, hogy megszűnik vagy meggyengül az ellentétek „harca”. Ellenkezőleg, az ellentmondás fejlődésének adott szakaszában az ellentétek „harca” különösen kiéleződik. Az ellentétek azonosságának legmagasabb fokú megnyilvánulási formája egymásba való átcsapásuk, amikor helyet cserélnek. A proletariátus és a burzsoázia osztályharcát illetően ez azt jelenti, hogy a proletariátus uralkodó osztállyá válik, a burzsoázia pedig elnyomott osztállyá. Az ellentétek egymásba való átcsapásának mozzanata az ellentmondás fejlődésének csúcspontja. Ebben a stádiumban történik az ellentmondás megoldódása, s megy át a dolog az egyik minőségi állapotból a másikba. Tekintettel arra, hogy az ellentmondás fejlődésének ez a mozzanata, az ellentétek azonosságának ez a megnyilvánulási formája különösen fontos, Lenin úgy határozta

meg a dialektikát, mint az ellentétek azonosságáról, egymásba való átcsapásának törvényszerűségeiről szóló tanítást. „A dialektika írja arról szóló tan, hogy hogyan lehetnek és hogyan szoktak az ellentétek azonosak lenni (hogyan válnak azokká) milyen feltételek mellett lehetnek azonosak, egymásba átváltozva , miért nem szabad az emberi elmének ezeket az ellentéteket holtaknak, megmeredteknek vennie, hanem eleveneknek, feltételeseknek, mozgékonyaknak, egymásba átváltozóknak.”2 Lenin Művei 38 köt 9192 old* 3. Az ellentétek egységének viszonylagos és „harcának” abszolút volta Az ellentmondás mint az ellentétek kölcsönhatása magában foglalja az ellentétek „harcát” is és egységét is. Ez a két mozzanat azonban nem azonos helyet foglal el az ellentmondás tartalmában. A „harc” tölti be a fő szerepet. A harc abszolút, éppúgy, mint az általa meghatározott mozgás Ami viszont az ellentétek egységét illeti,

az viszonylagos. Az ellentétek „harcának” abszolút volta abban jut kifejezésre, hogy a harc részt vesz a dolog létezésének és más dologgá való átalakulásának minden szakaszában. Jelen van minden konkrét egység létrejötténél, amely az ellentétes erők, tendenciák „harcának” eredményeként fellép. Jelen van az egység keretein belül, meghatározza annak kialakulását és fejlődését. Részt vesz és különösen erőteljesen nyilvánul meg az egység lerombolásánál, szétzúzásának és az új egység keletkezésének szakaszában. Éppen az ellentétek „harca” idézi elő a régi egység lerombolódását és új, az új létfeltételeknek jobban megfelelő egységgel való felváltását. A „harctól” eltérően, az ellentétek egysége ideiglenes. A „harc” eredményeképpen jön létre, bizonyos ideig fennáll, amíg az ellentmondás, amellyel összefügg, nem érlelődik meg, s nem oldódik meg, azután eltűnik, átadva a

helyét az új egységnek. Ez utóbbi szintén bizonyos ideig létezik, majd a rá jellemző ellentétek „harcának” fejlődése folytán szintén megbomlik, s felváltja egy új egység, azt pedig egy harmadik, s ez így megy vég nélkül. Az egység tehát cserélődik, a „harc” viszont marad Mivel a „harc” az egymást váltó egységek keretein belül létezik, egyszersmind láncszem, amely az egyik egységet a másikkal összeköti, s meghatározza a történeti folytonosságot a fejlődési folyamatban. Az egység viszonylagossága ily módon létezésének, ideiglenességében, átmeneti jellegében nyilvánul meg. Az egység viszonylagosságának e megnyilvánulási formája mellett azonban vannak más formái is, például az, hogy az ellentétek nem teljesen esnek egybe, hiányzik a teljes összehangoltság funkcionálásukból és fejlődésükből, s végül, egyenlő hatásuk, egyensúlyuk átmeneti jellegű. 4. Az ellentmondás és a különbség Amikor

meghatározzuk az ellentmondást, azt mondottuk, hogy az ellentétek kölcsönhatását jelenti. E meghatározásnál azonban a kibontakozott, érett ellentmondást tartottuk szem előtt. Az ellentmondás azonban rendszerint nem kész formában jelenik meg. Létrejön, s eleinte éretlen formában létezik Az egyetemes létforma, amelyből az ellentmondás kifejlődik, a különbség, amely az ellentmondás megjelenésének első, éretlen formája. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy minden különbség ellentmondás. Különbségek mindenütt vannak, minden jelenség között, s ugyanazon jelenség minden oldala között. S ha minden különbség ellentmondás lenne, nem állapíthatnánk meg semmiféle más összefüggést és viszonyt, csak ellentmondást. Az ellentmondás lenne a tárgyak és egyes oldalaik összefüggésének egyetlen formája. Márpedig az objektív valóságban az ellentmondás mellett a viszonyok és összefüggések más formái is léteznek, például a

harmónia, az összehangoltság, a megfelelés stb. viszonyai Csak az olyan különbséget nevezzük ellentmondásnak, amely bizonyos kölcsönhatásban levő oldalak vagy jelenségek eltérő tendenciájú vagy irányú változásaira vonatkozik. Másszóval, csak azok az oldalak alkotnak ellentmondást, amelyek különböző irányú változást és fejlődést mutatnak. Például a szocialista termelés egyes ágai között lényeges eltérések vannak. Ellentmondások azonban nem lehetnek köztük, ha funkcionálásukban és fejlődésükben megvan a szükséges összhang. Ellentmondás csak akkor keletkezik, ha bizonyos tervezési és gazdálkodási szervezetek nem eléggé pontos munkája folytán eltérő tendenciák, bizonyos diszharmóniák figyelhetők meg ezen ágazatok fejlődésében. 5. Az ellentmondások egyetemes jellege A metafizikusok tagadjak az ellentmondások általános jellegét. Egyesek közülük például N Hartmann német filozófus úgy vélik, hogy a

létező természete szerint nem ellentmondásos, hogy nem a létező önmagában, nem az ész önmagában ellentmondásos, hanem az a követelmény, hogy az észnek maradéktalanul fel kell ölelnie a létezőt”. Mások például Sidney Hook az ellentmondások létezését csupán a gondolkodásban ismerik el, tagadva, hogy a külvilágban léteznének. A metafizikusoktól eltérően a dialektikus materializmus képviselői úgy vélik, hogy az ellentmondás egyetemes jellegű. Az ellentmondások a valóság minden területén, minden egyes anyagi képződményben megtalálhatók Meggyőzően tanúskodnak erről a tudomány és a társadalmi gyakorlat adatai. Például a mechanikában találkozunk a hatással és ellenhatással, az elektromosság területén a pozitív és a negatív töltéssel, a mágnesnél az északi és a déli pólussal, a matematikában a plusszal és a mínusszal. A modern fizika kimutatta, hogy az „elemi” részecskék természete is ellentmondásos.

Például az elektron és a foton hullám és korpuszkula egysége. Ellentétek egysége az atom is, kölcsönhatásban vannak benne az elektronok és a protonok stb Az ellentmondásosság szükséges feltétele az élő szervezetek létezésének is. Minden élő szervezet funkcionálása és fejlődése azon az alapon történik, hogy kölcsönhatásban vannak bennük olyan ellentétes folyamatok, mint az asszimiláció és a disszimiláció. A társadalomra a következő ellentmondások jellemzők: a fogyasztás és a termelés ellentmondása, a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondása. A megismerésben ellentmondás van az analízis és a szintézis, az objektív és a szubjektív, az absztrakt és a konkrét stb. között Nincs tehát a valóságnak egyetlen olyan területe sem, ahol ne lenne ellentmondás. Az ellentmondásosság egyetemes jellegű. Jellemző minden létezőre a valóságban és a tudatban egyaránt 6. Az ellentmondás mint a valóság mozgásának

és fejlődésének forrása Az anyag és a megismerés mozgásának és fejlődésének forrására vonatkozó kérdés rendkívül bonyolult. A múlt sok filozófusa töprengett a megoldásán. Minthogy nem ismerték el a lét ellentmondásosságát, kénytelenek voltak vagy tagadni a mozgást, vagy az istenhez folyamodni, a világban megfigyelhető változások okának nyilvánítani az istent. Első ízben Hérakleitosz mondta ki azt a tételt, hogy az ellentmondás a mozgás forrása E gondolat kidolgozása azonban Hegel érdeme, aki idealista alapon, a tiszta gondolatot illetően fejtette ki ezt az eszmét. Valóban tudományosan csak a dialektikus materializmus alapozta meg ezt a tételt Engels így fogalmazta meg: „a dialektikus gondolkodás csak reflexe a természetben mindenütt érvényesülő ellentétekbenmozgásnak, s ezek az ellentétek szabják meg éppen állandó ellenkezésükkel és végső egymásba-, illetve magasabb formákba olvadásukkal a természet

életét”.3 MarxEngels Művei 20 köt 487 old* Miképpen tölti be tehát az ellentmondás a mozgás és fejlődés forrásának szerepét? Az ellentmondás, mint ismeretes, ellentétek kölcsönhatását jelenti. De az egyik ellentétes irányú erőnek a másikra gyakorolt hatása szükségképpen megfelelő változásokat okoz a kölcsönhatásban levő oldalakban, s ugyanakkor a dologban is, amelyre ezek az oldalak jellemzők. Ez azt jelenti, hogy az ellentmondások létezése maga feltételezi a mozgást, megfelelő feltételek mellett pedig azoknak a jelenségeknek a fejlődését is, amelyekre az ellentmondások jellemzők. Például, a társadalmi élet olyan ellentétes oldalainak kölcsönhatása, mint a termelés és a fogyasztás, szükségképpen változásokat okoz bennük, majd pedig az egész társadalomban is. Az emberek szükségletei hatnak a termelésre, s ezáltal megváltoztatják a termelést. A termelés tekintetbe veszi ezeket a szükségleteket, s

megfelelő irányban fejlődik. A termelés fejlődése során azonban fejlődnek maguk a szükségletek is, egyeseket újak váltanak fel, amelyek új feladatokat tűznek a termelés elé. A termelés, ha ezeket megoldja, tökéletesebbé válik, továbbfejlődik, és ezzel együtt tökéletesebbé válnak, változnak a szükségletek is. A megváltozott szükségletek azután új feladatokat adnak a termelésnek, amely újra megváltozik, s így megy ez vég nélkül. A termelés és a fogyasztás kölcsönhatása így határozza meg a termelés és a szükségletek szüntelen változását. A társadalom fejlődésének meghatározott szakaszában szükségessé válik a termelési viszonyok tökéletesítése, amelyek keretei között eddig funkcionált a termelés: meg kell szüntetni a termelési eszközök magántulajdonformáját, s más tulajdonformát kell bevezetni. A megváltozott termelési viszonyok megfelelő módon átépítik az egész társadalmi organizmust, a

társadalom új, magasabb fejlődési szakaszba lép. Az ellentétek kölcsönhatása ilyen módon szabja meg a változásokat és az átmenetet a jelenségek új minőségi állapotába. Mindez szemléletesen mutatja, hogyan tölti be az ellentmondás a mozgás és fejlődés forrásának szerepét. 7. Az ellentmondások fajtái Minden jelenség számos különböző ellentmondást tartalmaz, s ezek szerepe a jelenség létezésében és fejlődésében korántsem azonos. Felmerül ezért az ellentmondások osztályozásának szükségessége Rendszerint az ellentmondások következő fajtáit különböztetik meg: belsők és külsők, lényegesek és lényegtelenek, alapvetőek és nem alapvetőek. Belső ellentmondásoknak nevezzük az ugyanazon jelenségre jellemző ellentétes oldalak közötti kölcsönhatásokat, külső ellentmondásoknak a különböző jelenségekre jellemző ellentétes oldalak közötti kölcsönhatásokat. A belső ellentmondásra példa lehet az

elektronok és a protonok közötti kölcsönhatás az atomban, az asszimiláció és a disszimiláció kölcsönhatása az élő szervezetben, a termelőerők és a termelési viszonyok kölcsönhatása a társadalomban. Külső ellentmondásra példa a társadalom és a természet ellentmondása, a különböző állatfajok közötti ellentmondás a fajok egyes egyedei viszonylatában stb. A belső és külső ellentmondásoknak nincs egyforma szerepük a jelenség fejlődésében. A döntő szerep a belső ellentmondásoké, mivel csak ezek fejlődése és megoldása határozza meg a dolgok új minőségi állapotba, új fejlődési szakaszba való átmenetét. A külső ellentmondások hatása a dolog fejlődésére szintén lényeges, de átszűrődik a belső ellentmondásokon, lehet pozitív és negatív, meggyorsíthatja a dolog fejlődését vagy akadályozhatja azt. Például valamely állati szervezetnek a környezettel való kölcsönhatása vagy gyorsítja a szervezet

tökéletesedését, vagy pusztulásához vezethet, a konkrét feltételektől függően, amelyek közé kerül. Lényeges ellentmondásoknak, nevezzük a tárgy lényegéhez tartozó ellentétes oldalak közötti kölcsönhatásokat; lényegtelen ellentmondásoknak nevezzük a véletlen összefüggések és viszonyok területéhez tartozó ellentétes oldalak közötti kölcsönhatásokat. A lényeges ellentmondásokra példa a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás a tőkés társadalomban, minthogy ez a tőkés termelési mód lényegét jellemzi. A lényegtelen ellentmondások példái lehetnek a következők: a polgári pártok ellentmondásai, amikor egymás ellen harcolnak a választásokon; a szocialista termelés különböző ágai között keletkező ellentmondások stb. Ezek az ellentmondások nem tartoznak a vizsgált jelenségek lényegéhez, nem jellemzik azokat. A dolog fejlődésében a lényeges

ellentmondások töltenek be meghatározó szerepet. Csak ezek megoldása vezet a tárgy lényegének megváltozásához, a tárgy új tárggyá átalakulásához. Ami viszont a lényegtelen ellentmondásokat illeti, azok megoldása nem változtat a dolgok állásán. Például, ha megoldódnak az ellentmondások bizonyos polgári pártok között, ez nem érinti a tőkés társadalom lényegét, az ugyanaz marad. Más dolog a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentmondás. Ennek megoldódása megváltoztatja a társadalmi rendszer lényegét, megszabja a kapitalizmus szocializmussá való átalakulását. A lényeges ellentmondások között megkülönböztetünk alapvetőeket és nem alapvetőeket. Alapvető ellentmondásoknak nevezzük azokat, amelyek meghatározzák a jelenség valamennyi többé kevésbé lényeges oldalát, s a jelenség fejlődésének valamennyi szakaszában betöltik ezt a szerepet. Nem alapvető ellentmondásoknak nevezzük azokat, amelyek a

jelenség egy valamely oldalát jellemzik. Például alapvető ellentmondás a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás a kapitalista társadalomban, „a haldokló kapitalizmus és a születő kommunizmus”4 Lenin Művei. 30 köt Budapest 1953. 93 old* közötti ellentmondás a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában; nem alapvetőek a város és a falu közötti ellentmondások, a szellemi és a fizikai munka közötti ellentmondások, amelyek jellemzők a tőkés társadalomra, de nem a társadalom egészére, hanem csupán a társadalmi élet egyes oldalaira. Az itt megvizsgált ellentmondás-fajták jellemzőek a valóság valamennyi területére. A konkrét területen vagy mozgásformában megjelenő ellentmondások bizonyos specifikus vonásokat öltenek, amelyek megkülönböztetik őket más területek vagy mozgásformák ellentmondásaitól. Ily módon meghatározott vonásokkal rendelkeznek

az élettelen természet ellentmondásai, másmilyenekkel az élő természet ellentmondásai, ismét másokkal a tudat szféráját jellemző ellentmondások stb. Hasonlóképpen specifikus vonásai vannak a társadalmi élet ellentmondásainak is. Tekintettel a társadalmi élet specifikus, sajátos voltára, a dialektikus és történelmi materializmus megalapítói a társadalomra vonatkozóan megkülönböztettek olyan ellentmondás-fajtákat, mint az antagonisztikus és a nem antagonisztikus ellentmondások. 8. Antagonisztikus és nem antagonisztikus ellentmondások Antagonisztikusaknak nevezzük az ellentétes érdekkel rendelkező osztályok vagy más társadalmi csoportok közötti ellentmondásokat; nem antagonisztikusaknak nevezzük az alapvető létkérdéseket illetően közös érdekekkel rendelkező osztályok vagy más társadalmi csoportok közötti ellentmondásokat. Antagonisztikus ellentmondások például a rabszolgák és a rabszolgatartók, a jobbágyok és a

földesurak, a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentmondások; nem antagonisztikusak a munkásosztály és a parasztság vagy a különböző szocialista országok közötti ellentmondások stb. Az antagonisztikus ellentmondásokat az jellemzi, hogy megoldódásuk előbb-utóbb megszünteti, felbomlasztja azt az egységet, amelynek keretei között léteztek. Például a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentét megoldásával felszámolódik a kapitalizmus, amelyre ez az ellentmondás jellemző volt, átalakul szocialista társadalommá. Más jellemzi a nem antagonisztikus ellentmondásokat. Megoldódásukkal az az egység, amellyel összefüggnek, nem bomlik fel, hanem megszilárdul, egyre stabilabbá válik. Például, ha leküzdjük a lényeges különbséget a munkásosztály és a parasztság között, ezzel a szocialista társadalom nem semmisül meg, hanem éppenséggel egyre egységesebbé, egyre érettebbé és tökéletesebbé válik. Mivel az

antagonisztikus ellentmondások alapja az osztályérdekek kibékíthetetlensége, ezek az ellentmondások rendszerint az egyre nagyobb kiéleződés tendenciáját mutatják. Ebből azonban nem az következik, hogy ez a tendencia mindig, minden körülmények között megnyilvánul; kialakulhatnak az országban olyan feltételek, amelyek közepette e tendencia megbénul, az antagonisztikus ellentmondás pedig, mivel részleteiben megoldódik, nem éleződik, hanem enyhül. Erre a helyzetre példa lehet a nemzeti burzsoázia és a proletariátus közötti antagonisztikus ellentmondások fejlődése és megoldódása a Vietnami Demokratikus Köztársaságban, ahol ezek az ellentmondások nem éleződnek, hanem fokozatos megoldódásuk folyamán enyhülnek. Az antagonisztikus ellentmondásokkal ellentétben a nem antagonisztikus ellentmondások nem foglalják magukban az éleződés tendenciáját. Ellenkezőleg, mivel a szóban forgó ellentmondások oldalait képviselő társadalmi

csoportok érdekeltek a társadalom továbbfejlődésének biztosításában, ezek az enyhülés, az elsimulás és megoldódás tendenciáját mutatják, nem nyilvánulnak meg szélsőséges formákban. Az antagonisztikus ellentmondások osztályharc útján oldódnak meg, a nem antagonisztikusak viszont a meggyőzés, a kritika és az önkritika módszerével. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek a módszerek nem alkalmazhatók meghatározott feltételek mellett az antagonisztikus ellentmondások megoldásához is. Abban az esetben, ha a burzsoázia értelmetlennek és eredménytelennek látja, hogy szembeszálljon a társadalom szocializmus felé való mozgásával, az antagonisztikus ellentmondásokat közte és a proletariátus között meg lehet oldani békés úton is, kiterjedten alkalmazva a meggyőzés módszerét, s átnevelve a burzsoáziának azt a részét, amely elfogadja a szocialista átalakításokat és önként együttműködik a proletariátussal és a dolgozók

más rétegeivel. A meggyőzés és az átnevelés módszerét kiterjedten alkalmazták a proletariátus és a burzsoázia közötti antagonisztikus ellentmondások megoldásához a Vietnami Demokratikus Köztársaságban és a Német Demokratikus Köztársaságban a magántőkés vállalatok átalakítása során. * 1. Minthogy minden jelenség természetére nézve ellentmondásos, ellentétes tendenciákat foglal magában, megismerése során tisztázni kell és tekintetbe kell venni ezeket a tendenciákat, fel kell tárni a jelenségre jellemző ellentmondásokat. Enélkül nem tisztázható a jelenség lényege „Az egységesnek megkettőződése és ellentmondó részeinek megismerése . mutatott rá Lenin ez a dialektika veleje (egyik »lényege«, egyik alapvető, ha ugyan nem az alapvető, sajátossága vagy vonása).”5 Lenin Művei 38 köt 347 old* 2. Minthogy az ellentmondások a mozgás és a fejlődés forrásai, ha céltudatosan meg akarunk változtatni valamely

jelenséget, a rá jellemző ellentmondásokra kell hatást gyakorolnunk, erősítenünk vagy gyengítenünk kell az ellentmondásoknak megfelelő tendenciákat. 3. Minthogy az ellentmondások különböző fajtái nem egyforma szerepet töltenek be a jelenség fejlődésében, a jelenségek valamely területének megváltoztatására irányuló gyakorlati intézkedések kidolgozásánál a belső, lényeges ellentmondásokból kell kiindulni, s ezeket a fő ellentmondással szerves összefüggésben kell vizsgálni. 4. Minthogy az antagonisztikus és a nem antagonisztikus ellentmondások eltérő természetűek, s különböző módszerekkel és eszközökkel oldódnak meg, az adott társadalmi ellentmondás megoldási módjainak megjelölésénél tisztázandó az ellentmondás természete, megállapítandó, hogy az említett csoportok közül melyikbe tartozik. 3. § A tagadás tagadásának törvénye 1. A dialektikus tagadás fogalma A dialektikus tagadásnak sajátossága,

hogy összefügg a fejlődéssel. Ennek eredményeképpen történik meg az alacsonyabb rendűről a magasabb rendűre való átmenet. Ez persze nem azt jelenti, hogy a regresszív változásokra és a körmozgásra jellemfő tagadások nem rendelődnek alá a dialektika törvényeinek. A dialektika törvényei egyetemesek, a változások minden folyamatában megnyilvánulnak, minden mozgásra jellemzők. A „dialektikus tagadás” elnevezés, melynek során megtörténik az alacsonyabb rendűről a magasabb rendűre való átmenet, feltételes. A dialektikának mint tudománynak a sajátosságaival függ össze Eltérően a metafizikától, amely tagadja a fejlődést, a dialektika a fejlődés elmélete. A fejlődés törvényeiről és formáiról szóló tanítás alkotja a dialektika fő tartalmát. Éppen ezért nevezték el fejlődésre jellemző tagadást dialektikusnak, eltérően az összes többi tagadástól, amelyeket valamilyen formában elismertek a metafizikusok. A

dialektikus tagadás objektív, az egyik minőségi állapot megsemmisülését és a másik, új minőségi állapot kialakulását jelenti. A jelenség belső ellentmondásainak fejlődése határozza meg, a belső ellentétes erők és tendenciák „harcának” következménye, és összekötő láncszem az alacsonyabb rendű és a magasabb rendű között. Ezt a funkciót azért töltheti be, mert nem egyszerűen valamely minőségi meghatározottság megsemmisítőjeként, szétzúzójaként lép fel, hanem új létrehozójaként is. Olyan tagadást jelent, amelynek során csak az semmisül meg, ami elavult, ami nem felel meg a dolog új létfeltételeinek. Ami viszont a benne levő pozitívat illeti, az megőrződik és továbbfejlődik a tagadás folyamán kialakuló új jelenségben. A dialektikus tagadás e sajátosságát emelte ki Lenin, amikor ezt írta: „Nem a csupasz tagadás, nem a haszontalan tagadás, nem a szkeptikus tagadás, ingadozás, kételkedés jellemző

és lényeges a dialektikában amely kétségtelenül tartalmazza magában a tagadás elemét, éspedig legfontosabb elemeként , nem, hanem a tagadás mint az összefüggés mozzanata, mint a fejlődés mozzanata, a pozitív megtartásával .”6 Ugyanott, 211 old* Például annak a tagadásnak a folyamán, amikor egyes élő szervezetek megszűnnek, s mások, tökéletesebbek jelennek meg, hogy felváltsák őket, megőrződik és továbbfejlődik mindaz a pozitívum, amit a korábbi történelmi fejlődésben elértek. Ily módon az első élőlények vegyi alkotó részeinek regenerációs képessége, valamennyi kémiai reakciójának szervezettsége és meghatározott összehangoltsága stb. nem tűnt el ezeknek a lényeknek a megszűnésével, hanem továbbfejlődött az őket felváltó új szervezetekben. Hasonló a helyzet az élő szervezet sejtszerkezetét tekintve is. A legegyszerűbb egysejtű lényeknél megjelent, sejtszerkezet nem tűnt el a bonyolultabb

organizmusokra való átmenettel, hanem megőrződött és szükségszerű elemévé vált ez utóbbiak struktúrájának. Továbbá, ama tagadás folyamán, amikor az egyik társadalmi-gazdasági alakulat megszűnik, s másik lép a helyébe, nem semmisülnek meg a korábbi nemzedékek által létrehozott termelőerők. Ellenkezőleg, mivel alapját képezik az új, tökéletesebb gazdasági rendszer, társadalom létrejöttének, az új társadalmi-gazdasági alakulatban kedvező keretet nyernek továbbfejlődésükhöz. Tehát a dialektikus tagadás specifikus sajátossága az, hogy az alacsonyabb rendű és a magasabb rendű összefüggésének egyetemes formáját jelenti. 2. A „dialektikus tagadás”, az „ugrás” és az „ellentmondások megoldódása” fogalmainak összefüggése A dialektika alaptörvényeinek tanulmányozása során rendszerint nehézség támad annak tisztázását illetően, hogy mi a különbség az ugrás, a dialektikus tagadás és az

ellentmondások megoldódása között. És ez nem véletlen, mivel a „dialektikus tagadás”, az „ugrás” és az „ellentmondások megoldódása” fogalmak ugyanarra a folyamatra vonatkoznak, nevezetesen arra, hogy egy tárgy, dolog mássá válik. Ugyanarra a folyamatra vonatkoznak, de különböző oldalait tükrözik. Az „ellentmondások megoldódásának” fogalma azt jelenti, hogy valamely dolog mássá alakulása az ellentétek „harcának”, egymásba való átcsapásának, s az adott ellentmondásos egység megszűnésének eredményeként történik. Az „ugrás” fogalma azt a törvényszerűséget fejezi ki, hogy ez a folyamat a mennyiségi változások minőségiekké válása, az adott minőségi állapot átalakulása, további létezésének megszakadása révén történik. A „dialektikus tagadás” fogalma azt a tényt tükrözi, hogy valamely dolog mássá válása úgy megy végbe, hogy megsemmisül benne az, ami a megváltozott állapotnak és

létfeltételeknek nem felel meg, s a régi tagadása alapján létrejövő új jelenségben megőrződik és továbbfejlődik mindaz a pozitívum, ami megfelel a fejlődés új feltételeinek és tendenciáinak. Eltérően az „ellentmondás megoldódása” fogalomtól, amely valamely ellentmondásos egység felszámolódását rögzíti, s ily módon a lét végességére hívja fel a figyelmet, a „dialektikus tagadás” fogalma, amely valamely tárgynak vagy minőségi állapotnak a megsemmisülését rögzíti, a létvégtelenségére figyelmeztet. Továbbá, eltérően az ugrás fogalmától, amely a megszakítottság mozzanatát rögzíti valamely tárgy vagy minőségi állapot létezésében, a dialektikus tagadás fogalma a lét folyamatosságának mozzanatát rögzíti, a tagadott és a tagadó közötti összefüggés mozzanatát, a fejlődés kontinuitásának mozzanatát. 3. A tagadás tagadása törvényének lényege Egyes jelenségek vagy minőségi állapotok

mások által történő dialektikus tagadása folyamán bekövetkezik egy olyan pillanat, amikor az újonnan létrejövő jelenségek vagy minőségi állapotok megismételnek bizonyos, már korábban túlhaladott fokokat. Ez az ismétlés nem teljes, hanem részleges, nem lényegi, hanem inkább formai. Nem valóságos visszakanyarodás történik, hanem, mint Lenin mondotta, kvázi visszatérés Az újonnan létrejövő jelenség vagy minőségi állapot új, magasabb alapon megismétli az egyszer már megtett szakaszt. Például a szocialista társadalmi tulajdon megteremtése a proletárforradalom során megismételése annak, ami az ősközösségi rendszerben volt, amikor szintén társadalmi tulajdon uralkodott. De a szocialista tulajdon, jóllehet megismétlése annak, ami a társadalom fejlődésének kezdeti szakaszaiban létezett, specifikus sajátosságokkal is rendelkezik. Míg az ősközösségi tulajdon a társadalom fejletlen termelőerőinek következménye, ugyanis

ki volt zárva annak lehetősége, hogy az emberek külön-külön teremtsék elő az életükhöz szükséges anyagi javakat, addig a szocialista tulajdont a termelőerők rendkívüli fejlettsége hívta létre. Ez a tulajdonforma akkor alakul ki, amikor a termelőerők túlnőnek mindenfajta magántulajdon határain, s továbbfejlődésük megköveteli a magántulajdon társadalmi tulajdonnal való felváltását. Egy másik példa. Az egyszerű árutermelés munkása a valamely árufajta előállításával kapcsolatos összes munkaműveletet maga végezte. A tőkés manufaktúrák létrejöttével átalakult mint Marx és Lenin mondotta részmunkássá, attól fogva a műveleteknek már csak egy részét végezte, sőt egyvalamely műveletet. Ma, a termelés automatizálásával, a munkás-ismét számos különböző műveletet végez el. Látjuk tehát a múlt megismétlődését, a visszakanyarodást, de itt is új, magasabb alapon. Korábban, amikor egyszerű árutermelés

folyt, a munkás közvetlenül kézzel végzett minden munkaműveletet. Ma ezeket a műveleteket gépek végzik A munkás szerepe pedig a gépek irányítására korlátozódik. Vegyünk egy másik példát, a megismerés fejlődésének történetéből. Ismeretes, hogy a középkorban az alkimisták kifejtették azt a gondolatot, hogy bizonyos elemek átalakíthatók másokká. Később (XVIIXIX század), amikor az atomok állandóságát megalapozó atomista elmélet vált uralkodóvá, ezt a gondolatot kiszorította egy másik, amely szerint az elemek nem alakulhatnak át egymássá. Ma a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy megfelelő feltételek mellett egyes elemek átalakulhatnak más elemekké. A korábbihoz való visszatérés itt is nyilvánvaló, de itt is új alapon történik. Az alkimisták a fantáziára támaszkodtak következtetéseikben, a mai tudósok viszont a természetes és mesterséges radioaktivitás objektív törvényeinek ismeretére. Egyes

tárgyak vagy minőségi állapotok mások által való tagadása folyamán a korábbi szakasz megismétlése nem véletlen jelenség, hanem a fejlődés egyetemes törvényszerűsége. Ez szükségszerű következménye annak, hogy a fejlődés folyamán bizonyos jelenségek (oldalak, sajátosságok) saját ellentétükbe való átmenetét figyelhetjük meg. A saját ellentétévé átalakult jelenség (oldal, sajátosság) a további fejlődés során ismét átalakul saját ellentétévé, s ily módon mintegy visszatér saját eredeti állapotába, megismétli a már túlhaladott szakaszt, de feltétlenül új, magasabb alapon. Ez abból fakad, hogy az eredeti állapotába visszatért jelenség (oldal, sajátosság) megszüntetve-megőrzött formában tartalmazza azt a pozitívumot, amelyre a későbbi fejlődésben szert tett. Tehát, egyes tárgyaknak vagy minőségi állapotoknak mások által történő tagadása folyamán a múlt új, magasabb alapon való megismétlődése

történik. Ezzel kapcsolatban szükségképpen felmerül a kérdés: „Hány tagadás szükséges ahhoz, hogy a fejlődő jelenség megismételje az egyszer már túlhaladott fokot?” A legegyszerűbb esetekben a visszakanyarodás a kiinduló minőségi állapotok megismétlődése két tagadás révén történik. Például, két tagadás révén ismétlődik meg az eredeti állapot a mag fejlődésében: a növény tagadja a magot, s a növényt tagadja a mag. Ám a két tagadás révén bekövetkező visszakanyarodás a tagadás tagadása törvényének nem egyetlen megnyilvánulási formája. A már korábban megtett szakasz megismétlődése több tagadás, például négy, nyolc stb. tagadás révén is történhet Ez azért van így, mert a fejlődő jelenség (oldal, sajátosság) nem minden tagadásnál alakul át saját ellentétévé. A tagadás során a dolog gyakran nem saját ellentétébe, hanem valamely más minőségi állapotba megy át, amely különbözik ugyan

a kiinduló állapottól, de nem ellentétes vele. Az ellentétbe való átcsapás pedig csupán végső soron történik meg. Például a magántulajdon társadalmi, szocialista tulajdonná való átalakulása, mint a társadalom története mutatja, három tagadás révén történik: az első az, amikor a rabszolgatartó tulajdonát tagadja a feudális tulajdon; a második, amikor a feudális tulajdont tagadja a polgári tulajdon; a harmadik, amikor a polgár és egyáltalán a magán jellegű tulajdont tagadja a szocialista, a társadalmi tulajdon, mely a magántulajdon ellentéte. Tehát azoknak a tagadásoknak a száma, amelyek révén a valóság valamely területének fejlődésében bekövetkezik a múlt új alapon való megismétlődése, különböző lehet. Ez függ a fejlődő jelenség természetétől és azoktól a konkrét feltételektől, amelyek közepette a fejlődés végbemegy. A tagadás tagadása törvényének specifikus vonása tehát a múlt új alapon való

megismétlődése, mintegy a régihez való visszatérés. Éppen ezt a törvényszerűséget emelte ki Lenin, amikor e törvény lényegét meghatározta. A tagadás tagadása írta olyan fejlődés, amely mintegy megismétli a már megtett fokokat, de másként, magasabb szinten ismétli meg őket.7 Lenin Összes művei 26 köt 48 old* De ha a visszakanyarodás, a múlt új alapon való megismétlődése a fejlődés egyetemes törvényszerűsége, akkor a fejlődés nem haladhat egyenes vonalban, hanem spirálisan történik, spirális jellegű. * 1. Minthogy a dialektikus tagadás során, melynek révén megtörténik az alacsonyabbról a magasabbra való átmenet, csupán az semmisül meg, ami elavult, s minden pozitívum megőrződik, s átmegy a régi tagadása alapján létrejövő új minőségi állapotba, valamely terület céltudatos átalakítása folyamán valójában csupán azt kell megsemmisíteni, ami csakugyan elavult. Ami pedig a dolog többi oldalát és

összefüggését illeti, azokat meg kell őrizni és tovább kell fejleszteni az új minőségi állapot keretein belül. 2. Minthogy a régi magasabb alapon való megismétlődése a fejlődés törvénye, a gyakorlatban nem szabad félni akkor a visszakanyarodástól, a már túllépett formák megismétlésétől, ha e visszatérés új, magasabb alapon történik: a felhalmozott tapasztalatok felhasználásával, az új konkrét feltételek figyelembevételével. Történelmi materializmus VIII. fejezet A történelmi materializmus tárgya 1. § A történelmi materializmus: a marxista filozófia része A történelmi materializmus a társadalmi életben tanulmányozza az anyag és a tudat összefüggésének törvényszerűségeit és a valóság egyetemes törvényeit. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a dialektikus materializmus nem tanulmányozza, miképpen nyilvánulnak meg az anyag mozgásának és fejlődésének egyetemes törvényei a társadalomban. A

dialektikus materializmus feladata a valóság valamennyi területére jellemző törvényeket tanulmányozni, s épp ezért szükségképpen nyomon kell követnie e törvények érvényesülését a társadalmi életben is. Amikor azonban e törvények társadalmi megnyilvánulását vizsgálja, akkor csak azokra a mozzanatokra, oldalakra és összefüggésekre fordít figyelmet, amelyek közösek a valóság összes többi területével. A történelmi materializmus viszont az egyetemes törvényeknek a társadalmi életben való érvényesülését abból a célból tanulmányozza, hogy tisztázza az anyag társadalmi mozgásformájának sajátosságai által meghatározott specifikus tartalmukat. A történelmi materializmus, amikor megállapítja a (dialektikus materializmus által tanulmányozott) törvények specifikumát a társadalmi életben, egyszersmind feltárja az emberi társadalom funkcionálásának és fejlődésének általános törvényeit. Míg a dialektikus

materializmus a filozófia alapkérdésének megoldása során megállapítja általában az anyag és a tudat összefüggésének törvényszerűségeit, addig a történelmi materializmus a társadalom vonatkozásában vizsgálja ezt a kérdést, a társadalmi lét és a társadalmi tudat, a társadalom anyagi élete és szellemi élete összefüggésének törvényszerűségeit tárja fel. Ezek a törvényszerűségek ugyan az egész valóságra jellemző általános törvények egyik megnyilvánulási formáját jelentik, de nem szűkíthetők le azokra, hanem specifikus tartalommal rendelkeznek, s ezért önálló törvényei a társadalmi organizmus működésének. Például az olyan általános törvény, mint az ellentétek egysége és „harca”, a történelmi materializmusban úgy jelenik meg, mint az osztályharc törvénye az antagonisztikus társadalomban, vagy mint a termelés és a fogyasztás összefüggésének törvénye, illetve mint a társadalmi fejlődés

egyéb törvényszerűségei. A mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapásának törvénye a társadalomban a társadalmi forradalom törvényeként nyilvánul meg, illetve a társadalmi élet különböző oldalai minőségi átalakulásának egyéb törvényszerűségeként; a tagadás tagadásának törvénye pedig oly módon jelentkezik, hogy a társadalmi-gazdasági alakulatok törvényszerűen váltják egymást a történeti fejlődés során, s az egyszer már megtett szakaszok új, magasabb alapon megismétlődnek, ami a társadalmi élet valamennyi szférájában megfigyelhető stb. Tehát a történelmi materializmus úgy tanulmányozza az anyag és a tudat összefüggésének törvényszerűségeit és a valóság egyetemes törvényeit, ahogyan azok a társadalmi életben specifikusan megnyilvánulnak, s ezek álapján feltárja a társadalom mint az anyag sajátos mozgásformája funkcionálásának és fejlődésének általános törvényeit. A

történelmi materializmus tárgya ily módon: a társadalom funkcionálásának és fejlődésének általános törvényei. 2. § A történelmi materializmus és a többi társadalomtudomány A történelmi materializmuson kívül konkrét társadalomtudományok a nyelvtudomány, a jogtudomány, az etika, az esztétika, a politikai gazdaságtan, a történelemtudomány is tanulmányozzák a társadalmi élet sok általános törvényét. Ezért szükségképpen felmerül a kérdés, miben különbözik a történelmi materializmus tárgya a konkrét társadalomtudományok tárgyától, és milyen viszony áll fenn a történelmi materializmus és e tudományok között. A konkrét társadalomtudományok rendszerint a társadalom egyes oldalait, a társadalmi élet különböző szférái, területei funkcionálásának és fejlődésének törvényeit tanulmányozzák. Például a Nyelvtudomány a nyelv funkcionálásának és fejlődésének törvényeit tanulmányozza, a

jogtudományok a jog törvényeit, az etika az erkölcsi normák és nézetek kialakulásának és fejlődésének törvényeit, a politikai gazdaságtan a társadalom gazdasági életének törvényeit a társadalmi fejlődés különböző szakaszaiban. E tudományoktól eltérően a történelmi materializmus a társadalmi életnek nem egyes oldalait, szféráit, területeit vizsgálja, hanem magát a társadalmat, mint egységes organizmust, mint az anyag sajátos, viszonylag stabil mozgásrendszerét, amelyben a társadalmi élet minden oldala szerves összefüggésben és kölcsönös függésben van egymással. A történelmi materializmus által tanulmányozott törvények ilyenformán a társadalmi organizmus valamennyi oldala és láncszeme közti összefüggés és kölcsönös feltételezettség törvényei. Az említett társadalmi szaktudományok mellett van egy olyan társadalomtudomány is, amely a társadalmi életnek nem egyes oldalait tanulmányozza, hanem,

éppúgy, mint a történelmi materializmus, a társadalmat a maga egészében. Ez a tudomány az egyetemes történelem Hogyan különböztessük meg hát a történelmi materializmus tárgyát a történettudomány tárgyától? A történelmi materializmus abból acélból vizsgálja a konkrét történelmi jelenségeket, hogy feltárja a társadalom funkcionálásának és fejlődésének rajtuk keresztül megnyilvánuló általános törvényeit, a történettudomány viszont az egyes konkrét jelenségeket akarja megmagyarázni a társadalmi fejlődés megfelelő törvényeiből kiindulva. Más szóval, amikor a történelmi materializmus a konkrét társadalmi jelenségeket vizsgálja, azt az általánosat akarja feltárni, ami a fejlődés adott szakaszában minden társadalomra jellemző, a történettudomány viszont e jelenségek vizsgálata során a különös tisztázására törekszik, azt akarja megmagyarázni a történelmi materializmus megfelelő általános

törvényei alapján. Ilyen módon, bár a történelmi materializmusnak és a történettudománynak ugyanazzal az objektummal a társadalom egészével van dolga, vizsgálatuk tárgya mégis különböző. 3. § A Marx előtti szociológiai nézetek korlátozottsága Már a távoli ókorban kialakultak bizonyos nézetek a társadalomról, mozgatóerőiről és fejlődéstörvényeiről. Ezek az elgondolások együtt keletkeztek a filozófiával, amely fejlődésének kezdeti szakaszaiban az egyetlen tudomány volt, s nemcsak az egyetemes létezési formák megismerésével foglalkozott, hanem a természet és a társadalmi élet konkrét jelenségeinek magyarázatával is. A kialakult szociológiai nézetek persze nem maradtak változatlanok, hanem szüntelenül módosultak, különösen akkor, amikor a társadalmi fejlődés egyik szakaszából a másikba jutott. A Marx előtti szociológiai nézetekre, minden változatosságuk ellenére, általánosan jellemző, hogy idealista

jellegűek voltak. A társadalmi élet lényegét, változásait, fejlődését valamely szellemi princípiumból az isteni értelemből, az abszolút eszméből, a tudomány fejlődéséből, a vallásból, a közvéleményből stb. vezették le Így például az ókori Görögországban nagyon sok filozófus úgy vélte, hogy a társadalom életét az istenek szabályozzák, akik közvetlenül beavatkoznak és meghatározzák az emberek és népek sorsát. Az isteni természetből vezették le a társadalmi élet lényegét a középkori teológusok és filozófusok Például Aquinói Tamás isteni eredetűnek tekintette a szabadságot, a szolgaságot, az osztálykülönbséget és az államhatalmat. Nézete szerint az isten szabadnak teremtette az embert, de az elkövetett bűnök büntetésképpen szolgasággal sújtotta. Továbbá, a társadalomban szükséges „szennyes” munka elvégzésére megteremtette Aquinói Tamás szerint a „piszkos tömeget”, a parasztokat,

polgárokat (városlakókat), kézműveseket. Ami pedig az államhatalmat illeti, az Aquinói Tamás szerint az egyesítő elv az államban, s úgy viszonylik az államhoz, mint az isten a világhoz vagy a lélek a testhez. A XVIII. századi francia materialisták, köztük Helvetius és Holbach, a közvélemény változásával magyarázták az állam változásait, illetve az emberek életfeltételeinek változásait. Hegel az abszolút eszme fejlődéséből vezette le a társadalom fejlődésének lényegét és törvényeit. Feuerbach a vallások váltakozásával kapcsolta össze a társadalom átmenetét egyik fejlődési szakaszból a másikba. Amikor rámutatunk a Marx előtti szociológiai nézetek idealizmusára, nem szabad azt gondolnunk, hogy ezekben a nézetekben nem volt semmi racionális, semmi tudományos. Egyes Marx előtti filozófusok és szociológusok helyes, lényegében materialisztikus tételeknek is hangot adtak, ezek azonban csak zseniális megsejtések

voltak, s nem tölthettek be lényeges szerepet e gondolkodók szociológiai elméleteiben, amelyek idealista alapelvekre épültek. Így például Démokritosz ókori görög filozófus szembeszállt azzal a püthagoreus tanítással, mely szerint az istenek beavatkoznak az emberek társadalmi életébe, s kifejtette azt a gondolatot, hogy az emberek anyagi szükségleteinek jelentős szerepük van a társadalom fejlődésében. Például úgy vélte, hogy „maga a szükség volt az emberek tanítómestere mindenben”. Ugyanakkor a termelést önkényes alkotás produktumának tekintette Nagy szerepet tulajdonított a társadalom életében az anyagi kultúra fejlődésének Prótagorasz ókori görög filozófus. Kimutatta, hogy a kultúra fejlődésével például a tűz birtokbavételével és a mesterségek kialakulásával összefüggésben az emberek áttérnek a közös, szervezett életre a városokban. Ugyanakkor kijelentette, hogy a társadalmi életnek erre az új

formájára való átmenethez az embereknek bizonyos ítélőképességgel kellett rendelkezniük az igazságosságról és igazságtalanságról, e képességet pedig az istenektől kapják. Mély gondolatot fejtett ki a jog és a termelési mód összefüggésére vonatkozóan Montesquieu, a francia felvilágosodás jelentős alakja. „A törvények mondotta nagyon szorosan összefüggnek azokkal a módokkal, ahogyan a különböző népek előteremtik maguknak az élethez szükséges eszközöket.” Ugyanakkor a törvények tartalmát a kormányzási formából, vagyis politikai tényezőből vezette le, amely meghatározó szerepet töltött be nála. Egész sereg racionális gondolatnak adott hangot a magántulajdon, az osztályok és az állam keletkezésére vonatkozóan Rousseau. Nézete szerint a magántulajdon annak következtében jelenik meg, hogy az emberek, akik a természettől fogva képesek a tökéletesedésre, új termelési eszközöket találnak fel és

áttérnek a földművelésre. A tökéletesebb eszközök lehetővé teszik a föld jobb megmunkálását és végül is a magántulajdon kialakulásához vezetnek, amelynek azután az lesz a következménye, hogy a társadalom gazdagokra és szegényekre oszlik, s harc indul meg közöttük. Rousseau szerint a fokozódó osztályharc teszi szükségszerűvé az állam kialakulását, amely a magántulajdon védelmére kel és megszilárdítja a vagyonosok uralmát. Rousseau nagy vonásokban realisztikusan írta le azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek az osztályok és az állam megjelenéséhez vezettek, mégsem volt képes a materializmus álláspontjára helyezkedni és következetesen végigvinni a materialista elvet. Az állam keletkezésére vonatkozó kérdésben az idealizmus álláspontjára tért át, amikor kijelentette, hogy az államot a gazdagok eszelték ki, akik rászedték a szegényeket, elhitették velük, hogy szükség van az államhatalom létrehozására.

A végeredmény tehát az, hogy az állam az emberek szellemi tevékenységének következménye. Materialisztikus és általános formáját tekintve helyes az a XVIII. századi francia materialisták (Helvetius, Holbach stb.) által kifejtett tétel, mely szerint az ember valamennyi törekvésével, nézetével és érzésével együtt nevelésének, társadalmi környezetének terméke. „Az emberek írta ezzel kapcsolatban Helvetius vagy nem születnek semmiféle hajlammal, vagy a legellentétesebb vétkekre és erényekre való hajlammal születnek. Tehát csupán a nevelés termékei.” De e tétel mellett a francia materialisták kifejtették azt a gondolatot is, hogy a társadalmi környezet az emberek véleményének hatására formálódó törvényhozástól és politikai berendezkedéstől függ. „A tapasztalat írta Helvetius azt bizonyítja, hogy a népek jelleme és értelme kormányformájukkal együtt változik, hogy különböző kormányformák ugyanazon

nemzetnek sorjában hol fenséges, hol alantas, hol állandó, hol változó, hol bátor, hol félénk jellemet adnak.” Kiderül tehát, hogy a társadalmi életet, annak fejlődését végső soron nem az anyagi tényezők, nem a gazdasági viszonyok, hanem a törvényhozás, a politikai tevékenység, az emberek véleménye határozzák meg. A XVIII. századi francia materialistáknál kissé tovább mentek a társadalmi élet lényegének tisztázásában a restauráció korának francia történészei (Guizot, Thierry, Mignet). Megállapították, hogy a politikai intézményeket a társadalmi viszonyok határozzák meg, ez utóbbiak pedig a tulajdon állapotától függnek. „Ésszerűbb lenne írta például Guizot a politikai intézmények megismerését és megértését magának a társadalomnak a tanulmányozásával kezdeni. Az intézmények mielőtt okká válnának, okozatot jelentenek; a társadalom előbb létrehozza őket, aztán kezd megváltozni a hatásukra; és

ahelyett, hogy a nép állapotát kormányformái alapján ítélnők meg, mindenekelőtt a nép állapotát kell megvizsgálni, hogy megítélhessük, milyennek kellene lennie, milyen lehet a kormánya .” És továbbá: „Hogy megértsük a politikai intézményeket, tanulmányoznunk kell a társadalomban létező különböző rétegeket, s ezeknek kölcsönviszonyait. Hogy megértsük ezeket a különböző társadalmi rétegeket, ismernünk kell a földviszonyok természetét.” A francia történészek hangot adtak ugyan annak a gondolatnak, hogy a politikai intézmények a társadalmi viszonyoktól, ez utóbbiak pedig a tulajdonviszonyoktól függnek, de nem tudták tisztázni a „tulajdon állapotát” meghatározó valóságos okot. Az ember természetére mint a tulajdonviszonyokat befolyásoló tényezőre való hivatkozás semmit sem magyarázott meg, s csak arra mutatott rá, hogy a francia történészek sem tudtak túljutni azon eszmék keretein, melyeket a

felvilágosítók kifejtettek, akik minden társadalmi problémát az „emberi természetre” vezettek vissza. A társadalmi fejlődés okainak feltárásában előreléptek az utópikus szocialisták (Owen, Saint-Simon, Fourier). A XVIII századi francia materialistákhoz és a restauráció korának történészeihez hasonlóan társadalmi nézeteikben ők is az „ember állandó, igaz természetéből” indultak ki, de nem szorítkoztak annak rögzítésére, hogy a tulajdonviszonyok alkotják a társadalmi rendszer alapját, mint a XIX. század elejének francia történészei, hanem megpróbálták megmagyarázni, miért játszanak ezek a viszonyok ilyen fontos szerepet. Saint-Simon például a termelés, az ipar szükségleteivel indokolta, hogy a vagyoni viszonyoknak meghatározó szerepük van a társadalmi fejlődésben. Az ipar fejlődési szükségletével magyarázta, hogy a tulajdon a feudális urak kezéből átkerül a burzsoázia kezébe, s hogy ezt a folyamatot

megfelelő politikai változások kísérik Franciaországban. Helyesen mutatott rá arra, hogy a termelés a társadalmi élet meghatározó tényezője, ám ugyanakkor az ipar fejlődését az emberek tudatában lejátszódó változásokkal magyarázta, csupán az emberiség szellemi tökéletesedésének eredményeként kezelte. Tehát a társadalom létezésének és fejlődésének végső okaként itt is a szellemi princípium, a tudat jelent meg. Végül, az orosz forradalmi demokraták Belinszkij, Csernisevszkij is rámutattak arra, hogy az „emberek anyagi létfeltételei”, anyagi szükségletei igen fontos szerepet játszanak az emberek életében. Ez azonban náluk is annak elismerésével párosult, hogy a tudomány fejlődése, a felvilágosítás a történelmi haladásban döntő szerepet játszik. Tehát valamennyi Marx előtti filozófus idealista és materialista egyaránt végső soron szellemi princípiumból indult ki, vagyis a társadalmi élet

lényegének, a történelem mozgatóerőinek magyarázatában idealista volt. Mi lehet ennek az oka? Miért uralkodott osztatlanul az idealizmus a Marx előtti filozófusok és szociológusok szociológiai nézeteiben? Mint ismeretes, a természetben az anyagi képződmények kölcsönhatásai tudatos lények beavatkozása nélkül mennek végbe, itt, Engels kifejezése szerint, „mindabból, ami történik sem a számtalan látszólagos véletlenségből, amelyek a felszínen láthatóvá válnak, sem a végső, e véletlenségeken belül a törvényszerűséget igazoló eredményekből semmi sem történik mint akart tudatos cél”1. MarxEngels Művei 21 köt 284 old* A társadalomban viszont emberek, tudattal rendelkező lények tevékenykednek, akik meghatározott célokat tűznek ki maguk elé és azok megvalósítására törekszenek. Itt írja Engels „semmi sem történik tudatos szándék, akart cél nélkül”2. Ugyanott* Éppen ez a körülmény tévesztette meg a

Marx előtti materialista filozófusokat, emiatt váltak hűtlenné materialista alapelvükhöz, amelyből a természet jelenségeinek magyarázatánál kiindultak, s tértek át az idealizmus álláspontjára a társadalmi élet jelenségeinek magyarázatában: éppen ebből a körülményből fakadt, hogy a Marx előtti materialisták a társadalomban működő eszmei ösztönző erőket az események végső okainak tartották, s nem próbáltak más, mélyebben rejlő mozgató erők után kutatni, amelyek ezeket az ösztönző erőket meghatározzák. Továbbá, éppen e körülmény a szellemi princípium társadalmi életben betöltött szerepének eltúlzása következtében került ki a Marx előtti szociológusok látóköréből a néptömegek tevékenysége, s jelentek meg a történelem alkotóinak szerepében a nagy személyiségek, felvilágosult egyeduralkodók, törvényhozók stb. A Marx előtti materialisták, akik a társadalmi jelenségek magyarázatában az

embereket történelmi tevékenységre serkentő eszmei motívumokból indultak ki, nem tudták feltárni az e motívumokat meghatározó okokat, s ennek folytán hűtlenné váltak materialista elveikhez, s az idealizmus álláspontjára kerültek. Hegel megpróbálta kijavítani azt a hibát, amelyet a materialisták a történelmi fejlődés végső okainak meghatározásában elkövettek. Kijelentette, hogy az emberek történelmi tevékenysége független az akaratuktól és óhajuktól; e tevékenységet a „világszellem” határozza meg, amely az egyes események mögött meghúzódó történelmi szükségszerűségként hat. Az egyes emberek céljaiknak megfelelően cselekszenek ugyan mutat rá Hegel , ám e tevékenységük révén olyasmi valósul meg, ami nem állott szándékukban, nem tartozik céljaik tartalmához, ami nem tudatosul bennük. Azt, amit az emberek közvetlen célja, tudata nem ölel fel, egyes népeknek történelmi küldetésképpen kell

megvalósítaniuk. E népek mint vak eszközök a „világszellem” kezében arra hivatottak, hogy valóra váltsák a történelmi fejlődés egyes szakaszait meghatározó, s a „világszellem” fejlődésének. egyes lépcsőfokait jelentő eszméket. Például az ókori Görögország története Hegel szerint nem más, „mint »a szép egyéniség alakzatainak« kimunkálása, a »műalkotásnak« mint olyannak a realizációja”.3 Ugyanott, 285 old* Hegel kimutatta, hogy a XVIII. századi materialistáknak az emberek történelmi tevékenysége végső okairól vallott felfogása korlátozott. Helyesen úgy vélte, hogy a történelmi személyiségek közvetlen ösztönző erői egyáltalán nem a végső okai a történelmi eseményeknek, hogy ezen ösztönzők mögött más mozgatóerők állnak. Ám, mint látjuk, mégsem tudta tudományosan megoldani a vizsgált problémát. A történelmi fejlődés végső okait nem magában a történelemben kereste, hanem azon

kívül, nem az emberek társadalmi életének anyagi szférájában, hanem a szellemi princípiumban, az emberi társadalmon és történelmen kívül, attól függetlenül létező abszolút eszme fejlődésének logikai törvényeiben. 4. § A szociológia tudománnyá változtatása Hegeltől eltérően Marx az emberek eszmei ösztönző erőinek okát nem a „világszellemben” látta, hanem magukat a társadalmat alkotó embereknek a tevékenységében. Feltárta azt a roppant egyszerű, de „ideológiai burjántól ellepett” tényt, hogy „az embereknek előbb enniök, inniok, lakniok és ruházkodniok kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak; hogy tehát a közvetlen anyagi létfenntartási eszközök termelése s ezzel egy nép vagy korszak mindenkori gazdasági fejlődési foka az az alap, amelyből az illető emberek állami berendezései, jogi nézetei, művészete, sőt vallási képzetei kifejlődtek, és így ebből

az alapból meg kell ezeket magyarázni is nem pedig, ahogy eddig történt, megfordítva”.4 MarxEngels Művei. 19 köt Budapest 1969 461 old* Marx kiterjesztette a társadalomra az anyag elsődlegességének és a tudat másodlagosságának materialista elvét, s megállapította, hogy a társadalomban nem a szellemi tevékenység, nem a tudat a meghatározó, hanem az emberek anyagi létfeltételei, az anyagi javak termelése, s az ezen az alapon kialakuló gazdasági viszonyok. Marx, miután feltárta az anyagi termelés meghatározó szerepét az emberek életében, természetszerűen arra a következtetésre jutott, hogy az anyagi javak termelőinek a néptömegeknek döntő szerepük van a társadalmi fejlődésben, s hogy az osztályharc a történelmi fejlődés mozgatóereje. A Marx előtti szociológusok a tudat valamely oldalát nyilvánították a társadalom funkcionálása és fejlődése meghatározó tényezőjének, s ezen az alapon magyarázták a társadalmi

élet lényegét. Így nem vették és nem vehették észre az ismétlődést és a szabályosságot a különböző országok társadalmi jelenségeiben, nem különböztethették meg a társadalmi jelenségek bonyolult hálójában a fontos és mellékes jelenségeket, és ennek folytán tudományuk legjobb esetben a jelenségek leírása, a tények, a nyersanyag összeválogatása volt, de a történelmi folyamat törvényeit nem tudta feltárni. Enélkül pedig nem lehetett igazi társadalomtudomány Az a körülmény, hogy Marx a termelési viszonyokat nyilvánította meghatározóaknak, lehetővé tette az ismétlődés megállapítását a különböző népek életében, s a különböző országok rendszereinek egyetlen alapvető fogalommá, a társadalmi-gazdasági alakulattá váló általánosítását. A társadalmi-gazdasági alakulatot Marx szerint a következők jellemzik: a termelőerők fejlődésének adott szintje alapján létrejövő meghatározott termelési

viszonyok; a termelési viszonyoknak megfelelő politikai és jogi felépítmény, különböző társadalmi tudatformák, a család, a mindennapi élet stb. Ez az általánosítás lehetővé tette az áttérést a társadalmi jelenségek leírásáról és valamely szerző kedvenc eszméi szemszögéből történő önkényes értékeléséről e jelenségek szigorúan tudományos elemzésére. Végül, eltérően a korábbi szociológusoktól, akik az ember meghatározott eszméire és céljaira alapoztak, s ez utóbbiakat nem tudták összefüggésbe hozni az anyagi társadalmi viszonyokkal, hanem szellemi tényezőkkel kapcsolták össze őket, Marx minden társadalmi viszonyt a termelési viszonyokra ez utóbbiakat pedig a termelőerők fejlettségére vezetett vissza, s ennek révén reális lehetősége nyílott arra, hogy a társadalmigazdasági alakulatok fejlődését „természettörténeti” folyamatként mutassa be, amely objektív, az emberek akaratától és

óhajától független törvények alapján megy végbe. Marx volt az első, aki ezekkel a felfedezésekkel a szociológiát tudománnyá tette.5 Lenin Összes művei 1 köt Budapest 1964. 128 old* „Ahogy Darwin írja Lenin ezzel kapcsolatban véget vetett annak a felfogásnak, hogy az állat- és növényfajok semmilyen kapcsolatban nincsenek egymással, véletlenül keletkeztek, »isten teremtményei« és változhatatlanok, s elsőnek fektette a biológiát teljesen tudományos alapra annak megállapításával, hogy a fajok változékonyak és folytonossági kapcsolat van közöttük, úgy Marx is véget vetett annak a felfogásnak, hogy a társadalom az egyének mechanikus aggregátuma, amelyen a felsőbbség (vagy ami ugyanaz: a társadalom, a kormány) tetszés szerinti változtatásokat eszközölhet, amely véletlenül keletkezik és változik ő volt az első, aki a szociológiát tudományos alapra fektette, amikor meghatározta a társadalmigazdasági alakulatnak mint

az adott termelési viszonyok összességének fogalmát, és megállapította, hogy az ilyen alakulatok fejlődése természettörténeti folyamat.”6 Ugyanott* 5. § A történelmi szükségszerűség és az emberek tudatos tevékenysége A társadalmi élet nagyon fontos vonása, amely megkülönbözteti az élő és az élettelen természettől az, hogy a társadalomban tudatos lények cselekszenek, akik célokat tűznek ki maguk elé és igyekeznek azokat megvalósítani. Természeti jelenségek megváltozása nem tudatos célok megvalósulásával függ össze, hanem anyagi testek kölcsönhatásával, megszámlálhatatlanul sok, különböző spontán erő és tendencia összeütközésével. Tekintettel erre a körülményre, sok Marx előtti szociológus, aki a természeti jelenségek fejlődésében elismerte az objektív szükségszerűséget, a meghatározott törvényszerűséget, ugyanezt tagadta a történeti fejlődésben, a társadalmi életben. Nézetük szerint a

társadalomra nem érvényesek semmiféle törvények, semmiféle szükségszerűségek, a társadalom az emberek szabad akarata, szabad alkotói tevékenysége alapján fejlődik. Marx és Engels kimutatta, hogy ez az okfejtés nem tükrözi a dolgok valóságos állását. Igaz, hogy a társadalomban célokat követő, tudatos lények tevékenykednek, ez azonban nem zárja ki a történelmi szükségszerűséget és törvényszerűséget. Ezek éppen az emberek cselekedetei révén nyilvánulnak meg, és szükségszerűvé teszik a cselekvő emberek tudatától és akaratától független eredmények bekövetkezését. Valóban, bár minden egyes ember tudatosan, saját akarata szerint cselekszik, az emberek által kitűzött célok megvalósításuk során összeütközésbe és ellentmondásba kerülnek egymással, s elérhetetleneknek bizonyulhatnak (vagy saját lényegük folytán, vagy a megvalósításukhoz szükséges eszközök hiánya folytán), ha pedig valamilyen

mértékben mégis megvalósulnak, végül is egészen más következményekre vezetnek, mint amilyeneket az emberek kívántak. Például, amikor feltalálták a gőzgépet, csak azzal törődtek, hogy növeljék a munka termelékenységét a termelés megfelelő területein. Nem is sejtették, hogy olyan eszközt alkottak, amely minden másnál jobban forradalmasítja a társadalmi viszonyokat az egész világon, a vagyonoknak a kisebbség kezében való koncentrálódásához, a lakosság zömének proletarizálódásához vezet, s előbb társadalmi és politikai uralomra juttatja a burzsoáziát, majd pedig kiváltja az osztályharcot a burzsoázia és a proletariátus között, amely végül szükségképpen a burzsoázia1 megdöntéséhez és az osztályellentétek megszüntetéséhez vezet. 7 Lásd Marx Engels Művei. 20 köt 458 old* Van egy másik példa. Amikor az emberek érintkezésbe lépnek egymással, eladnak vagy vesznek különböző árukat, munkásokat alkalmaznak

vagy munkába állnak, bizonyos konkrét célokat követnek, de egyáltalán nem gondolnak arra, hogy ennek folytán milyen viszonyok alakulnak ki, s ezek milyen társadalmi változásokhoz vezethetnek. Például, amikor a paraszt eladja a gabonát, „érintkezésbe” lép a világ gabonatermelőivel a világpiacon, de nem tudatosítja ezt, nem képzeli el magában, milyen társadalmi viszonyok alakulnak ki a cseréből.8 Lásd Lenin Összes művei 18 köt 305 old* A társadalomban ilyen módon minden egyén saját tudatosan kitűzött céljait követi, a különböző irányú egyéni akciók közös eredménye azonban olyan következmény, amely nem függ az egyes személyek akaratától és tudatától, s bizonyos szükségszerű tendenciát fejez ki, amelyet ezen egyének életének és tevékenységének anyagi feltételei határoznak meg. A számtalan törekvés és cselekvés összeütközései ilyenformán a történelem területén ahhoz hasonló állapothoz vezetnek, amely

a tudat nélküli természetben uralkodik: az összes lehetséges véletlen kölcsönhatás, összefüggés és viszonylat tömegén keresztül utat tör magának a belső szükségszerűség és törvényszerűség, érvényre jutnak a mozgás objektív törvényei. Vagyis, annak ellenére, hogy a társadalomnak kizárólagos specifikuma van, funkcionálása és fejlődése objektív törvényszerűségeknek rendelődik alá, amelyek a meghatározott történelmi események bekövetkezésének szükségszerűségét, a történelmi folyamat lezajlásának törvényszerűségét fejezik ki. De miképpen egyeztethető össze bizonyos események bekövetkezésének szükségszerűsége az ember szabad cselekvésével? A marxizmus egyes kritikusai úgy vélik, hogy a történelmi szükségszerűség elismerése ellentmond az emberek szabad magatartásának, hogy a történelmi folyamat lezajlásának szükségszerűsége kizárja a szabadságot. Valójában azonban az emberek szabad

tevékenysége nemcsak nem mond ellent az objektív szükségszerűségnek, hanem éppenséggel azon alapszik. Az ember csak akkor cselekedhet szabadon valamely területen, ha megismerte és cselekedeteiben figyelembe veszi az erre a területre jellemző objektív törvényeket, szükségszerű összefüggéseket és viszonyokat. Ha viszont nem ismeri ezeket a törvényeket és szükségszerű összefüggéseket, nem lehet szabad a jelenségek adott területét érintő döntésekben. Ez esetben vaktában cselekszik, s természetesen foglya marad azoknak a spontán erőknek, amelyek a rájuk jellemző törvények alapján kibontakoznak és megfosztják az illető magatartását mindenféle valóságos szabadságtól. A szabadság ily módon nem abban rejlik, hogy az ember független minden szükségszerűségtől, a valóság törvényeitől, hanem „e törvények megismerésében és az ezzel adott lehetőségben, hogy tervszerűen, meghatározott célokra hatni engedjük őket”, a

szabadság nem más, mint hogy „tárgyismerettel dönteni tudunk”.9 MarxEngels Művei 20 köt 112 old* És ez nemcsak azokra a cselekvésekre vonatkozik, amelyekkel az ember a természeti jelenségeket akarja megváltoztatni, hanem azokra is, amelyek valamely társadalmi jelenség megváltoztatására irányulnak, nemcsak a természeti folyamatok szabályozására, hanem a társadalmi élet folyamatainak szabályozására is. A cselekvési szabadságot a társadalmi jelenségek területén persze csak a szocializmusra, majd pedig a kommunizmusra való átmenettel érjük el: csak a szocializmusban jönnek létre az objektív feltételek a társadalmi tevékenység törvényeinek tudatos alkalmazásához, a történelmi szükségszerűség tudatos felhasználásához. Csak ettől a pillanattól fogva kezdik az emberek „teljesen tudatosan maguk csinálni történelmüket”, a történelem objektív törvényeinek, belső szükségszerűségeinek megfelelően. Ami viszont az

antagonisztikus társadalmi alakulatokat illeti, itt a termelési eszközök magántulajdonának és az ebből adódó kizsákmányolás következtében hiányoznak a szükséges feltételek a társadalmi fejlődés törvényeinek tervszerű és tudatos felhasználásához. Ennek folytán ezek a törvények az emberekkel mint „idegen, rajtuk uralkodó természeti törvények”10 Ugyanott, 279. old* szembe fordulnak, s kizárják történelmi alkotó tevékenységük valóságos szabadságát. IX. fejezet A társadalom és a természet 1. § A társadalom és a természet egységéről A társadalom mint az anyag sajátos mozgásformája természetet alkotó anyagi mozgásformák, s főképpen a biológiai forma továbbfejlődése alapján jött létre. Közvetlen elődje az állati falka, amely az ösztönökön táplálkozási, szexuális, védelmi stb. ösztönön alapuló biológiai összetartozást jelent Az állati falka emberi társadalommá válása annak közvetlen

hatására ment végbe, hogy állatőseink szükségleteik kielégítésére munkát, eszközkészítő- és használó tevékenységet kezdtek végezni. A táplálékszerzés vagy az ellenséggel szembeni védekezés folyamán az előember természetben található tárgyakat (botot, követ stb.) kezdett használni, hogy elérje a gyümölcsöt, feltörje a kemény dióhéjat, legyőzze a támadó ragadozót stb Ezek az akciók gyakran pozitív eredményre vezettek, s ennek folytán megfelelő reflex alakult ki, s vele együtt meggyökeresedett az a szokás is, hogy természeti tárgyakat használjanak fel a szervezet szükségleteinek kielégítésével kapcsolatos akciók „eszközeiként”. Az első időkben a természeti tárgyak ilyen felhasználása véletlen, ideiglenes jelenség volt. Később azonban a nyilvánvaló eredményesség következtében egyre nagyobb jelentőségűvé vált az adott állatfaj életében. A rendszeres tárgyhasználat során megpróbálkoztak a

szükséges „eszközök” létrehozásával: bizonyos természeti tárgyakat megfelelően megmunkáltak. Ennek a tendenciának a fejlődése vezetett, oda, hogy az ösztönös reflextevékenység fokozatosan tudatos, célirányos tevékenységgé alakult át. Az ember őse, miután létrehozta a szükséges eszközöket, hogy a természetre hatást gyakorolhasson, egyre inkább megszabadult a természettől való közvetlen függéstől, s most már nem biológiai sajátosságainak, funkcióinak megváltoztatása révén harcolt fennmaradásáért, hanem olyan módon, hogy tökéletesítette a természetre gyakorolt hatásnak, a természet tudatos megváltoztatásának eszközeit. Az eszközkészítés és -felhasználás során a közösen tevékenykedő egyedek között megfelelő kapcsolatok és viszonyok alakultak ki, amelyek azután e tevékenység fejlődésével egyre erősödtek, és fokozatosan háttérbe szorították a közösség alapját képező biológiai

kapcsolatokat. Minél jelentősebbé váltak a hordát alkotó egyedek e viszonyai, annál inkább alakult át a horda emberi társadalommá, az anyag magasabb rendű létezési formájává, amely minőségileg különbözik az élő természet megelőző formáitól. Az új mozgásforma létezésének és fejlődésének alapja mint látjuk a munka, az az ember és a természet között lezajló folyamat, „amelyben az ember saját tettével közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcseréjét”1. MarxEngels Művei 23 köt 168 old* A munka elsődleges és alapvető feltétele az emberi életnek; mindenekelőtt a munka megléte különbözteti meg az emberi társadalmat az állati csordától. A munka révén kiemelkedik az ember a természetből, „céljai szolgálatába állítja a természetet, uralkodik rajta”.2 MarxEngels Művei. 20 köt 456 old* A társadalom, miután mint az anyag sajátos mozgásformája alakult ki, nem szakítja meg

kapcsolatát az őt megelőző, az élő és élettelen természetet alkotó formákkal, hanem megszüntetve-megtartott, vagyis átalakított formában magában foglalja azokat. Valóban, a társadalmat egymással kölcsönhatásban levő és kölcsönösen összefüggő sajátos bonyolult anyagi rendszerek alkotják az emberek, akikben megfelelő fizikai, kémiai és biológiai törvényeknek alárendelt fizikai, kémiai és biológiai folyamatok zajlanak le. Mindezen törvények kifejezésre juttatják ugyan a társadalom szerves összefüggését és egységét a természettel, de nem meghatározóak a társadalomban, nem alkotják a társadalom lényegét, nem fejezik ki a társadalom minőségi specifikumát. Az ember funkcionálása és fejlődése, amely meghatározott fizikai, kémiai és biológiai törvényeknek alárendelt, egyszersmind a társadalmi viszonyok meghatározott rendszerében van bekapcsolva, amelynek megvannak a maga sajátos törvényei, s ezek határozzák

meg a társadalom és a társadalmat alkotó emberek sajátos lényegét. Továbbá, a társadalom és a természet szerves összefüggése abban is kifejezésre jut, hogy a társadalom nem létezhet természettel való kölcsönhatás nélkül. Mint már megállapítottuk, a társadalom kialakulásának és létezésének alapja a munka, amely előteremti a létfenntartáshoz szükséges eszközöket. A munka pedig nem más, mint az ember kölcsönhatása a természettel, melynek folyamán az ember célszerűen megváltoztatja a természet meghatározott tárgyait és jelenségeit, hogy alkalmassá tegye őket bizonyos emberi szükségletek kielégítésére. Ilyen módon a társadalom kölcsönhatása a természettel, funkcionálásának és fejlődésének fontos feltétele. E kölcsönhatás során a természet meghatározott hatást gyakorol a társadalomra, az utóbbi pedig a természetre. Nézzük meg, hogy konkrétan miben fejeződik ki ez a jelenség. 2. § A természet

társadalomra gyakorolt hatásáról A természetnek azt a részét, amellyel a társadalom kölcsönhatásban van, földrajzi környezetnek nevezzük. A földrajzi környezet magában foglalja az embert körülvevő szárazföldeket és vízterületeket, az éghajlatot, az állat- és növényvilágot, az ásványkincseket stb. Kétségkívül mindezen tényezőktől függ a társadalom létezése és fejlődése. A természet az ember számára természetes táplálék- és munkaeszközraktár Az emberek csak akkor teremthetik meg a szükséges létfeltételeket, állíthatják elő az életükhöz nélkülözhetetlen javakat, ha kihasználják a természet kincseit, a természetet alkotó anyagi képződmények (tárgyak, testek, folyamatok) sajátosságait. A természet, vagy helyesebben, a földrajzi környezet ilyen módon lényeges hatást gyakorol az emberek társadalmi életére, a társadalom állapotára és fejlődésére. Például, „minél nagyobb a talaj természetes

termékenysége és kedvezőbb az éghajlat, annál csekélyebb a termelő fenntartásához és újratermeléséhez szükséges munkaidő. Annál nagyobb lehet tehát a mások számára végzett munkájának többlete .”3 MarxEngels Művei 23 köt 477 old* és a közvagyonok felhalmozása. Minél nagyobbak az ásványkincsek valamely országban, annál nagyobbak az ország lehetőségei a termelés fejlesztésére. És minél változatosabbak ezek a kincsek és az egyéb természeti feltétetek, annál változatosabb az emberek tevékenysége. A tevékenység változatossága pedig szükségképpen elősegíti az ember „szükségleteinek, képességeinek, munkaeszközeinek és munkamódjainak megsokszorozását.”4 Ugyanott, 478 old* A földrajzi környezetnek a társadalom fejlődésére gyakorolt hatása különösen erőteljesen mutatkozott meg az emberiség történetének kezdeti fokain. Ebben a korszakban valamely konkrét termelésfajta, konkrét tevékenységfajta

kialakulása és fejlődése közvetlenül a földrajzi környezettől, annak sajátosságaitól függött. Így például a termékeny földek elősegítették a földművelés kialakulását, a folyók és tavak meghatározták a halászat megjelenését, az erdők a vadászatnak mint mesterségnek az elterjedését, a rétségek és hegyvidékek kedvező feltételeket biztosítottak az állatok megszelídítéséhez és az állattenyésztéshez. Tehát a földrajzi környezet lényeges hatást gyakorol a társadalom fejlődésére. De mi a jelentősége ennek a hatásnak? Az úgynevezett földrajzi determinizmus hívei azt vallják, hogy a földrajzi környezet társadalomra gyakorolt hatása meghatározó, hogy a társadalom jellege, fejlődése teljes egészében a környező természet tényezőitől függ. Ezen irányzat követőinek eszméi rég napvilágot láttak. Már az ókorban egyes történészek például Sztrabón és mások, a földrajzi környezettel érveltek a

különböző népek életének és szokásainak leírásánál. De különösen az újkorban, a kapitalizmus kifejlődésének időszakában terjedt el a földrajzi determinizmus. Ebben az időszakban megjelentek olyan „elméletek”, amelyek a társadalom jellegét és fejlődését a hőmérsékleti viszonyokkal, a domborzati viszonyokkal, a vizek létével és elhelyezkedésével stb. magyarázták Montesquieu XVIII. századi francia történész és filozófus úgy vélte, hogy az éghajlat határozza meg a társadalom erkölcsi alapelveit, az államhatalom formáit és a törvényhozást. A forró éghajlat Montesquieu szerint lustává, gyávává teszi az embereket, és szükségképpen a rabszolgaság kialakulásához vezet, a hűvös éghajlat viszont „az emberek testének-lelkének bizonyos erőt kölcsönöz, amely képessé teszi őket nehéz, nagy és bátor tettek véghezvitelére”, s ennek folytán az északi országok népei szabadok: „A forró éghajlat

népeinek gyávasága csaknem mindig rabszolgaságba döntötte ezeket a népeket, míg a hűvös éghajlat népeinek bátorsága megőrizte e népek szabadságát.” L. I Mecsnyikov orosz szociológus a vízkészleteket tartotta meghatározónak a társadalomban „A víz írta nemcsak a természetben éltető elem, hanem igazi mozgató erő a történelemben is. Olyan »erő«, amely ösztönzi a kultúra fejlődését, az átvándorlásokat a folyami rendszerek környezetéből a beltengerek partvidékére, onnan pedig az óceánokhoz.” G. Buckle, az angol burzsoázia XIX századi ideológusa a társadalmi fejlődés meghatározó tényezőjeként a földrajzi környezetet, nevezetesen az éghajlatot, a talajt, a domborzatot stb. jelölte meg A tőkés társadalom kezdeti időszakában a földrajzi „elméletek” haladó szerepet töltöttek be: a társadalomra vonatkozó teológiai tanítások ellen irányultak, mert a társadalmi változásokat földi okokkal magyarázták.

Később azonban egyre reakciósabb jellegűvé váltak, mert elterelték a dolgozók, főként a proletáriátus figyelmét jogfosztott és nyomorúságos helyzetük valóságos okairól, és a földrajzi környezetre, az éghajlatra, a talaj termékenységére stb. hárítottak minden „felelősséget” A XX. században a földrajzi determinizmus elméleti alappá vált az imperialista burzsoázia militarista nézetei számára, amelyekkel igazolni próbálták az agresszív háborúkat, a népek leigázását, s amelyek a „geopolitika” nevet viselték. Ezek a nézetek eredetileg Németországban alakultak ki Szerzőik azt hangoztatták, hogy a társadalom fejlődésében az „élettér” (Lebensraum), és főként a megfelelő terület tölt be meghatározó szerepet. Ennek folytán minden nép nézetük szerint igyekszik biztosítani a maga számára az életteret, meghódítani a szükséges területet, ami következésképpen harchoz vezet a különböző népek

között az életterekért, s egyszersmind elkerülhetetlenül háborúkat vált ki. Ezek az eszmék teljes mértékben megfeleltek a fasizmus politikai vonalának, s ezért a „geopolitikát” a hitleristák hivatalos ideológiává nyilvánították, s külön tantárgyként oktatták a fasiszta Németország valamennyi egyetemén. Miután a fasizmus a második világháborúban vereséget szenvedett, elvesztette egykori jelentőségét a „geopolitika” is. Ám az utóbbi időben megélénkültek a revansista tendenciák Nyugat-Németországban, s ezzel kapcsolatban a geopolitika teóriája ismét feléledt. Manapság nemcsak Nyugat-Németországban, hanem az Egyesült Államok imperialistái is akik a harmadik világháború kirobbantásával szeretnének világuralomra jutni rokonszenveznek e nézetekkel. A társadalmi fejlődés földrajzi elmélete, mint látjuk, reakciós következtetések levonására is lehetőséget ad, amelyet a burzsoázia ideológusai ki is

használnak. Már maga ez a tény arra utal, hogy a társadalmi fejlődésnek ez az elmélete tarthatatlan. De tarthatatlan azért is, mert tudománytalan, nem felel meg a dolgok valóságos állásának. Valójában a földrajzi környezet nem meghatározó tényezője a társadalom fejlődésének Hiszen, ha a földrajzi környezet volna a társadalmi fejlődés meghatározó tényezője, hogyan fordulhatna elő, hogy népek, amelyek a legkülönbözőbb éghajlati és természeti viszonyok közepette, forró, hideg, mérsékelt éghajlat alatt élnek, termékeny és szikes talajon gazdálkodnak, hegyek között, síkságokon, folyók, tengerek és óceánok partjain, illetve ezektől távol laknak, mégis a társadalmi fejlődésnek alapjában véve ugyanazon szakaszain mennek át, az osztály nélküli, a termelési eszközök közösségi tulajdonán alapuló ősközösségi társadalommal kezdik, azután áttérnek az osztálytársadalomra, amely a magántulajdonra épül, majd

pedig ismét az osztály nélküli, a kommunista társadalomra, miután megvívták a szocialista forradalmat és felépítették a szocializmust?! Továbbá, ha a földrajzi környezet határozza meg a társadalmi fejlődést, hogyan fordulhatott elő, hogy viszonylag állandó földrajzi környezet mellett, például a földkerekség európai részén, a népek többségénél már három társadalmi-gazdasági alakulat adta át a helyét (az ősközösségi rendszer, a rabszolgatartó rendszer, a feudalizmus), azoknál a népeknél pedig, amelyek a szocialista társadalomformálás útjára léptek, már négy? Mindez arról tanúskodik, hogy a földrajzi környezet nem meghatározó tényezője a társadalmi fejlődésnek. Ha pedig ez így van, akkor nem határozhatja meg az állam politikáját sem. Valamely állam politikájának tartalma kizárólag attól függ, hogy melyik osztály van hatalmon. Ha a hatalom a reakciós imperialista körök képviselőinek kezében van, akkor

az ország földrajzi helyzetétől függetlenül ennek a kormánynak a politikája népellenes és veszélyezteti a békét. Például, Haiti és Spanyolország földrajzi helyzete különböző, kormányaik bel- és külpolitikájában azonban nagyon sok a közös vonás: üldözik a haladó pártokat, terrort alkalmaznak, a nagytőke érdekeit védelmezik, közvetlenül vagy közvetve részt vesznek az agresszív tömbökben stb. Nyilvánvaló, hogyha ezekben az országokban a demokratikus erők lennének hatalmon, akkor bel- és külpolitikájuk egyaránt gyökeresen megváltozna, teljesen más lenne, ugyanilyen földrajzi viszonyok között. 3. § A társadalom természetre gyakorolt hatásáról A társadalom nemcsak a természet hatása alatt áll, hanem maga is hatást gyakorol az őt környező természetre, megfelelő változásokat idéz elő benne, s új földrajzi környezetet alakít ki. Az ember, amikor megtermeli az élethez szükséges anyagi javakat, a földkerekség

egyes részeiről másokra telepít át különböző állat- és növényfajtákat, s ily módon megváltoztatja az adott vidékek, kontinensek, sőt világrészek flóráját és faunáját. Például Amerikából kerültek Európába olyan növények, mint a burgonya, a paradicsom, a kukorica, a dohány stb. De azokra a növényekre és állatokra is hat az ember, amelyek tőle függetlenül terjedtek el különböző földrészeken. Egyes állat- és növényfajtákat az ember céltudatos ráhatással átalakít S ezenkívül teljesen új fajtákat is nemesít, ás ily módon megváltoztatja az adott vidék növény- és állatvilágát. Az emberi társadalom hatására nemcsak az élő természet változik meg, hanem az élettelen is. Így például a nagy mennyiségű tüzelőanyag elégetése folytán a légkörben fokozódik a széndioxid-koncentráció, ami hasznosan befolyásolja a növények fejlődését. Az ember megváltoztatja földrajzi környezetének sajátosságait

akkor is, amikor nagy mennyiségű ásványkincset termel ki a föld mélyéből, s ezt feldolgozott vagy természetes formában más vidékekre szállítja. Az emberi társadalom hatása a földrajzi környezetre nem mindig azonos, hanem a társadalom fejlődésével, a rendelkezésre álló munkaeszközök tökéletesedésével, a társadalmi rendszer változásával változik. Minél jobban fejlődik a társadalom, annál nagyobb hatást gyakorol a földrajzi környezetre. Az ember egyre tökéletesebb munkaeszközöket talál fel, s a természet újabb és újabb területeit vonja be gyakorlati tevékenységének szférájába, céltudatosan átalakítja ezeket, s ezáltal megszilárdítja uralmát fölöttük. 4. § A népesség növekedésének szerepe a társadalom életében Mint már említettük, a társadalom emberek összessége, akik az anyagi javak termelése és elosztása által meghatározott kapcsolatokban vannak egymással. Nyilvánvaló hogy a társadalom

normális funkcionálásához és fejlődéséhez bizonyos számú emberre, bizonyos népsűrűségre van szikség. Ez a minimum nem lehet állandó, változnia kell, annak megfelelően, hogy a társadalom fejlődésének egyik szakaszából a másikba lép át. A társadalom normális funkcionálásához szükséges népességminimumnak azért kell változnia, mert a társadalom fejlődésével megsokasodnak az emberek szükségtetei, s ennek megfelelően az anyagi és szellemi javak termelésében több eszközre van szükség e szükségletek kielégítéséhez. A termeléshez és a társadalmi organizmus más funkcióinak ellátásához szükséges emberek számát az határozza meg, hogy a társadalmi fejlődés egyes szakaszaiban milyen színvonalúak a termelési eszközök, s ennek folytán milyen viszonyok alakultak ki az emberek között az anyagi javak termelése és elosztása során. A társadalomban jelenlevő embermennyiséget viszont a népesség növekedésének

törvényei határozzák meg. Ezek ugyan függnek a társadalomban uralkodó termelési módtól, de van bizonyos önállóságuk is, s ezért a népesség növekedése nem mindig felel meg a szükséges növekedésnek. Így például a rabszolgatartó társadalomban a népesség növekedése sokkal kisebb volt, mint amire szükség lett volna. Ennek az a magyarázata, hogy a rabszolgáknak tilos volt családot alapítani. A tőkés társadalomban viszont a népesség növekedése meghaladja a pótlólagos munkaerő iránti szükséglet növekedését. Ennek következtében megjelenik a népesség-„felesleg” Ez szükségszerű következménye a burzsoá társadalom spontán működő gazdasági törvényeinek. A tőkés célja a profit növelése, nem pedig a lakosság szükségleteinek maximális kielégítése, s ezért csak addig bővíti a termelést, ameddig a megtermelt termékek fizetőképes keresletre találnak. A termelés fejlesztését alárendelik a tőke érdekeinek,

a tőke önnövelésének, s éppen ez az a tényező, amely gátolja, hogy az egész munkástömeget bevonják a termelőtevékenységbe, s ez vezet a viszonylag felesleges vagyis a tőke átlagos növekedési szükségletéhez képeset felesleges munkásnépességhez.5 MarxEngels Művei 23 köt 589 old* A szocialista társadalomban megszűnt ez az akadály. Itt a termelés célja minden ember szükségleteinek maximális kielégítése, s ezért a termelés előtt álló korlátlan fejlődési lehetőségek biztosítják a társadalom minden munkaképes tagjának foglalkoztatottságát. És bár a termelőerők tökéletesítése itt is a munkatermelékenység növekedéséhez, s ily módon a termékegységre számított munkaerő csökkenéséhez vezet, mégsem okoz népességfelesleget. A munka termelékenységének a technikai haladás által meghatározott növekedése az anyagi bázis ahhoz, hogy csökkenjen a munkaidő, s a társadalom minden tagja megkapja a sokoldalú

önfejlődéséhez szükséges szabad időt. Tehát a viszonylagos túlnépesedés megjelenése a tőkés termelés funkcionálásának következménye, s csak erre a társadalmi-gazdasági formációra érvényes népesedési törvény. Ami pedig a többi társadalmi alakulatot illeti, „valójában minden külön történelmi termelési módnak megvan a maga külön, történelmileg érvényes népesedési törvénye”.6 Ugyanott, 591 old* Egyébként sok szociológus a burzsoá társadalomban megfigyelhető népességfelesleget nem a kapitalizmus történelmi törvényeivel hozza összefüggésbe, hanem a természet bizonyos törvényeivel, amelyek a társadalmi rendszertől, a termelési módtól függetlenül érvényesülnek. Ezt az úgynevezett abszolút népesedési „törvényt” első ízben Malthus fogalmazta meg 1798-ban. Szerinte bolygónk lakossága sokkal gyorsabban növekszik, mint a létfenntartási eszközök termelése. Ezért a társadalom egy bizonyos számú

embert nem képes eltartani, s ennek folytán ezek feleslegessé válnak. Hogy Malthus tanítása mennyire téves, szemléletesen mutatja például az, ha összehasonlítjuk a Szovjetunió lakosságának és termelésének növekedést. 1928-től 1965-ig a lakosság 1,5-szeresére nőtt, az egy főre jutó jövedelem pedig 21-szeresére. Az utóbbi időben a malthusiánusok azokra az országokra hivatkoznak, amelyek nemrég szabadultak fel a gyarmati uralom alól, s amelyekben az elmaradott anyagi-technikai bázis miatt a termelés fejlődése nem tart lépést a lakosság növekedésével. Ezek a tények sem bizonyítják azonban a malthusi következtetések igazságát Ezekben az országokban a termelés nem azért marad el a lakosság növekedésétől, mert igaz az a malthusi törvény, miszerint a lakosság növekedése megelőzi a termelés növekedését, hanem azért, mert ezeket az országokat évszázadokon át kiszipolyozták a külföldi tőkések, s ennek folytán

gazdaságuk anyagi bázisa szinte nem is fejlődött, lakosságuk viszont nőtt. Mindez oda vezetett, hogy mély szakadék keletkezett a népesség száma és a nemzeti termelés fejlettsége között. Jelenleg ezek az országok erőfeszítéseket tesznek ennek az ellentmondásnak a leküzdésére, s kétségtelen, hogy ez előbb-utóbb meg is fog szűnni az iparilag fejlett országok, s kivált a szocialista tábor segítő közreműködésével. Mindazonáltal felmerül a kérdés: végtelenül növekedhet-e a Föld lakossága? Nem vezet-e ez a növekedés bolygónk túlnépesedéséhez? A Föld távoli jövőben bekövetkező túlnépesedésének lehetősége persze fennáll. Ez azonban elvont lehetőség, mivel teljesen kétségtelen, hogy az eljövendő kommunista társadalom emberei idejekorán észreveszik ezt a tendenciát, és tervszerűen szabályozzák a népesség újratermelését. X. fejezet Az anyagi termelés a társadalom létezésének és fejlődésének alapja

1. § A termelés fogalma Mint már megállapítottuk, a társadalom nem oly módon létezik, hogy alkalmazkodik a természethez és elfogyasztja a természet által létrehozott létfenntartási eszközöket, hanem oly módon, hogy azokat saját szükségleteihez idomítja, megváltoztatja a természet alkotta anyagi képződmények sajátosságait, s azokat az emberi léthez szükséges létfontosságú eszközökké változtatja. A természeti tárgyakat az ember úgy alakítja át saját létfontosságú tárgyaivá, anyagi javakká, hogy speciálisan létrehozott eszközökkel, munkaeszközökkel hat a természetre. A természetre gyakorolt céltudatos hatást, a természet sajátosságainak a társadalom érdekében való megváltoztatását nevezzük termelésnek. A termelés legfontosabb elemei: 1 a célszerű tevékenység, 2 a munka tárgya, 3. a munka eszköze Az emberi tevékenység a munkafolyamatban tudatosan megy végbe és szigorúan meghatározott célnak rendelődik

alá. A termelőtevékenység és az állati ösztöntevékenység különbségét elemezve Marx éppen ezt a vonást emelte ki: a munkaműveletek tudatosságát és célirányosságát. „A munkás nemcsak létrehozza a természeti dolog formaváltozását, hanem egyúttal a természeti dologban megvalósítja célját, amelynek tudatában van, amely törvényként meghatározza cselekvésének útját-módját, s amelynek alá kell rendelnie akaratát.”1 MarxEngels Művei. 23 köt 169 old* A munka tárgya a természetnek az a része, amelyre az ember a termelés folyamatában hat, amelyet megváltoztat, átalakít a társadalom valamely szükségletének kielégítésére alkalmas dologgá. Munkatárgy például az érc, a kőszén, a kőolaj, amelyeket az ember a föld mélyéből bányász és megfelelően megmunkál. A munka tárgyai lehetnek természetes állapotban levő természeti tárgyak (ásványkincsek a föld mélyén, halak a természetes vizekben, az őserdők, a

szűzföldek stb.), illetve előzetesen már megmunkált tárgyak (érc a fémkohászati üzemben, gyapot a fonodában, gabona a malomban, liszt a kenyérgyárban stb.) Azt a munkatárgyat, amelyet előzetesen már megdolgoztak, s amely már valamekkora emberi munkát testesít meg, nyersanyagnak nevezzük. Tehát „minden nyersanyag munkatárgy, de nem minden munkatárgy nyersanyag Csak akkor nyersanyag a munkatárgy, ha már valamilyen munkaközvetítette változáson esett át.”2 Ugyanott* A munkaeszköz olyan dolog vagy dolgok összessége, amelyeket az ember önmaga és a munkatárgy közé iktat, s amelyek e tárgyra ható tevékenységének vezető közegéül szolgálnak. 3 Lásd ugyanott* Az iparban munkaeszközök a munkapadok, a gépek, az összes lehetséges berendezések, a termelési épületek a szállítási eszközök, amelyek a vállalat ellátásához szükségesek stb.; a földművelésben a mezőgazdasági gépek és felszerelések, amelyeket a föld

megmunkálásánál és a termésbetakarításnál használnak; maga a megmunkált föld, mivel hozzátartozik azokhoz a komplex feltételekhez, amelyek szükségesek a mag kicsíráztatásához, a növény kifejlődéséhez és beéréséhez; a szállítási eszközök, melyeket a gabona, a leszedett termék stb. szállítására használnak; a raktárak, amelyek a termés megóvásához szükségesek stb., stb Az állattenyésztésben munkaeszközöknek számítanak az állatok, amelyeket gyapjú, tej, hús és más termékek előállítása céljából tartanak; az épületek, amelyekben az állatokat tartják; a gépek, melyeket az állatok ápolása és hasznosítása folyamán alkalmaznak stb. A munkaeszközök tömegében külön hely illeti meg a szerszámokat. A szerszámok olyan munkaeszközök, amelyek közvetlen közvetítői az ember munkatárgyra gyakorolt hatásának, s (mechanikai, fizikai, kémiai) tulajdonságaikkal megfelelő változásokat idéznek elő benne. A

szerszámra példa lehet a fémforgácsoló gép, az eszterga, a fúró, a maró, a csiszoló stb., az eke, a borona, a vetőgép, a kombájn A legegyszerűbb szerszámok, amelyeket az emberi társadalom fejlődésének korai szakaszaiban alkottak meg: a kés, a fejsze, a kalapács, a kapa stb. A munkaeszközök a munkatárgyakkal együtt a termelési eszközöket alkotják. A munkaeszközök rendkívül fontos szerepet töltenek be az anyagi javak termelésének folyamatában. Fejlettségük határozza meg a társadalom gazdasági rendjének jellegét és az ember természet fölötti uralmának mértékét. Mint Marx írta, „nem az különbözteti meg a gazdasági korszakokat, hogy mit, hanem hogy hogyan, milyen munkaeszközökkel termelnek.”4 Ugyanott, 170 old* 2. § A társadalom termelőerői 1. A termelőerők fogalma A társadalom termelőerőinek nevezzük a munkaeszközöket és az embereket, akik ezeket mozgásba hozzák, és meghatározott termelési tapasztalatuk és

munkatapasztalatuk alapján megtermelik az anyagi javakat. Az anyagi javak termelését az emberek bonyolítják le, ők hatnak a természetre és alakítják át megfelelő képződményeit létfenntartási eszközökké. Ezért nyilvánvaló, hogy a termelésben részt vevő embereket a termelőerőkhöz kell számítanunk. Sőt, az emberek alkotják „a társadalom fő termelőerejét”5 Lenin Művei 32 köt 244. old* Az emberek „nem puszta kézzel”, nem közvetlenül hatnak a természetre, hanem a munkaeszközök révén. A természet átalakításának mértéke, a létrehozott anyagi javak mennyisége attól függ, hogy milyen munkaeszközöket, milyen termelési eszközöket használnak. Tehát a munkaeszközök is a társadalom termelőerőihez tartoznak. Amikor azt mondjuk, hogy a munkaeszközök szükségszerű elemei a termelőerőknek, az is hangsúlyozandó, hogy nem önmagukban, hanem csak az emberrel szerves összefüggésben jelentenek termelőerőket. A gép

csak vashalmaz, ha elszakítjuk az őt működésbe hozó embertől. Valamely szerszám csak az ember kezében válik termelőerővé. A munkaeszközök mint az emberek alkotó tevékenységének eredményei ilyen módon csak akkor képesek betölteni társadalmi funkciójukat, csak akkor szerepelnek termelőerőként, ha e tevékenység keretei között működnek, ha az emberi tevékenység lebonyolításának és fejlődésének szükségszerű oldalát jelentik. Az alkotó tevékenység folyamán minden munkaeszköz használatához bizonyos ismeretre van szükség, amely eligazít ezeknek az eszközöknek az alkalmazásában, továbbá bizonyos jártasságra, tapasztalatra is szert kell tenni a megfelelő munkaeszközök használatában. Minél több tapasztalattal rendelkeznek az emberek bizonyos munkaeszközök felhasználásában, annál tökéletesebb és hatékonyabb a tevékenységük, annál nagyobb a termelőerejük. Tehát a társadalom termelőereje nemcsak az anyagi

javak termelésében részt vevő emberektől függ, s nemcsak az általuk felhasznált munkaeszközöktől, hanem attól is, hogy milyen tapasztalatok birtokában használják fel ezeket az eszközöket, milyen a munkások szakképzettsége. A társadalom termelőerejére hatással van továbbá a munka technikai megszervezése, az emberek elosztása a termelési folyamatban, a megfelelő funkciók szétosztása közöttük. Minél tökéletesebb a munkaszervezés, minél ésszerűbben használják fel a munkaeszközöket és a munkaerőt, annál nagyobb a társadalom termelőereje. Marx, amikor az egyszerű kooperáció és a manufaktúra sajátosságait elemezte, külön utalt arra, hogy a társadalom termelőereje függ a munkaszervezéstől: „A kézműszerű tevékenység elemzése, a munkaszerszámok specializálása, a részmunkások kialakítása, továbbá a részmunkásoknak egy összmechanizmussá való csoportosítása és kombinálása révén a munka manufaktúraszerű

megosztása megteremti a társadalmi termelési folyamatok minőségi tagozódását és mennyiségi arányosságát, tehát a társadalmi munka meghatározott szervezetét, és ezzel egyúttal kifejleszti a munka új, társadalmi termelőerejét.”6 MarxEngels Művei 23 köt 341342 old.* „Nemcsak az egyéni termelőerőnek a kooperáció révén való fokozásáról van itt szó hangoztatta Marx , hanem egy olyan termelőerő teremtéséről is, amelynek önmagában tömegerőnek kell lennie.”7 Ugyanott, 306 old* Az elmondottakból következik, hogy a termelőerők azok a konkrét objektív lehetőségek, amelyekkel a társadalom a természetre hatást gyakorolhat, a társadalom reálisan meglevő képességei, hogy meghatározott mennyiségben anyagi javakat termeljen. 2. A társadalom termelőerői és a tudomány A társadalom fejlődésének kezdeti fokain, amikor a tudomány még csak születőben volt, a munkaeszközök pedig jelentéktelenek, tökéletlenek, csak kézi

munkára alkalmasak voltak, az anyagi javak termelésében az emberek megelégedtek azokkal az empirikus ismeretekkel, amelyeket a természettel vívott harcban az előző nemzedékek halmoztak fel, és akkumuláltak a létrehozott munkaeszközökben. Ekkor elég volt számukra a nemzedékről nemzedékre hagyományozó termelési tapasztalat. Azonban minél jobban áttértek a kézi munkáról a gépi termelésre, a létrehozott munkaeszközökben és felhasználásuk módszereiben már nemcsak azok az ismeretek öltöttek testet, amelyeket a közvetlen termelők a munka és a tanulás során szereztek, hanem a tudományos felfedezések is. A gépek megépítése és alkalmazása azon alapszik, hogy tervszerűen felhasználják a tudomány által feltárt természeti törvényeket. Ez teszi lehetővé, hogy a termelés szolgálatába állítsák a természet spontán erőit, s helyettesítsék velük az emberi erőt. „Gépi berendezésként mutatott rá Marx a munkaeszköz olyan

anyagi létezési módra tesz szert, amely az emberi erőnek természeti erőkkel, a tapasztalatszerű gyakorlottságnak pedig a természettudomány tudatos alkalmazásával való helyettesítését feltételezi.”8 Ugyanott, 359 old* Ám az első időben korlátozott volt a tudomány felhasználása a termelésben. A tudományos törvényeket még csupán a gépi munkaeszközök létrehozásánál vették figyelembe, a termelési folyamat technológiája még kívül rekedt a tudomány látókörén. A XVIII század végén és a XIX század elején megkezdődött ipari forradalom azonban egymás után kerítette, hatalmába a termelési ágakat. A tudomány mind nagyobb szerepet tölt be a termelésben. Nemcsak a technológiai folyamatok tökéletesítését segíti elő, hanem új iparágak létrejöttét is Míg korábban főként a mechanika volt közvetlen kapcsolatban a termeléssel, addig mostantól fogva mind jobban betör a termelés szférájába a fizika és a kémia.

Például az elektromosságtan területén keletkezett olyan felfedezések, mint az elektromágneses indukció, a katódsugárzás, az elektromágneses fényelmélet megalkotása, egy új termelési ág, az elektrotechnika létrejöttéhez vezettek. Ezen az alapon találták fel a távírót, a telefont, konstruálták meg a dinamót, a villanymotort stb., amelyeknek nagy szerepük volt a termelés átalakításában A kémia terén tett óriási felfedezések a vegyipar kialakulásához, a termeléshez szükséges számos anyag mesterséges szintetizálásához vezettek. A gépgyártás viharos fejlődése megteremtette a kísérleti technika fejlődéséhez a szükséges bázist. Ez lehetővé tette a tudósok-számára, hogy egyre mélyebbre hatoljanak a természet titkaiba. A XIX század végén és a XX. század elején hatalmas felfedezéseket tettek a fizikában: kidolgozták az anyag elektron-elméletét, feltárták néhány anyag radioaktív bomlását (uránium, rádium

stb.) Az atom és az atommag szerkezetének tanulmányozása, az egyre újabb „elemi” részecskék felfedezése, egymásrahatásuk és egymásba való átalakulásuk törvényeinek tisztázása a magfizika, a kvantummechanika és más tudományágak kialakulásához vehetett, s reális lehetőség nyílt az atomenergiának a termelésben és a haditechnikában való felhasználására. A fizika és más tudományok sikereivel együtt intenzíven fejlődött a matematika. Módszereit egyre kiterjedtebben alkalmazta minden tudomány. A matematikának a különböző tudományos és technikai területeken való alkalmazása alapján kidolgozták a számítórendszereket. Megjelentek az elektronikus számítógépek, amelyek egy másodperc alatt a műveletek százezreit és millióit tudják elvégezni. Kialakul a kibernetika, az információelmélet, a matematikai modellezés stb. Létrejönnek az összes szükséges feltételek a termelési folyamatok teljes automatizálásához. Az

automatizálás megköveteli, hogy az alkalmazott technikai berendezéseknél és technológiai folyamatoknál felhasználják a legkülönbözőbb tudományágakat, s különösen a fizikát, kémiát, elektronikát, matematikát, kibernetikát stb. Mindez arról tanúskodik, hogy a modern termelésben alkalmazott munkaeszközök és technológiák Marx kifejezésével élve a „tudomány tárgyiasult erejévé”, materializálódott tudománnyá válnak. Ennek megfelelően a modern termelésben részt vevő emberek sem támaszkodhatnak csupán meglevő tapasztalataikra és készségeikre, hanem gyakorlati tevékenységükben az adott termeléssel összefüggő tudományos ismeretekhez kell igazodniuk. A tudomány és a termelés mind szorosabb összefüggése folytán nő a tudományos kutatóintézetek szerepe. A tökéletesebb gépek és berendezések megkonstruálásával, az új anyagok technológiájának a munkaeszközök hatékonyabb felhasználási módjainak

kidolgozásával, a tudományos kutatóintézetek munkatársai részt vesznek az anyagi értékek létrehozásáéban. Ilyen módon a tudomány egyre inkább átalakul közvetlen termelőerővé, a termelés pedig „a tudomány technológiai alkalmazásává”9 Ugyanott, 584. old* válik. Így tehát a tudomány úgy alakul át termelőerővé,, hogy, egyrészt a megfelelő tudományos elméletek alapján mind tökéletesebb technikát hoznak létre, kidolgozzák a termelés új, magasabb követelményeknek megfelelő technológiáját, s másrészt a termelési folyamatban részt vevő emberek elsajátítják a modern tudomány eredményeit, ami módot ad a termelés ésszerűbb megszervezésére és az alkalmazott technika hatékonyabb felhasználására. 3. § A termelési viszonyok Az emberek termelőerői kifejezik az emberek viszonyát a természethez. A termelőerők fejlettsége megmutatja, milyen mértékben sikerült alárendelni a természetet a társadalom érdekeinek,

milyen mértékben uralkodik az ember a Spontán természeti erők fölött. De a termelés folyamatában nemcsak a természettel kerülnek kapcsolatba az emberek, hanem egymással is. S ez utóbbi kapcsolatok, ezeknek meghatározott összefüggései igen fontos feltételét alkotják a termelés funkcionálásának és fejlődésének. A természetalakítás a társadalom érdekében csak e viszonyok keretein belül történhet, az emberek közötti társadalmi kapcsolatok révén. Ezek a kapcsolatok és viszonyok képezik azt a társadalmi formát, amelyben az ember a természetre hat, átalakítja és birtokba veszi a természetet. „Minden termelés írta ezzel kapcsolatban Marx , a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén.”10 MarxEngels Művei 13 köt 155. old* „Hogy termelhessenek (az emberek), meghatározott kapcsolatokba és viszonyokba lépnek egymással, és a természettel való kapcsolatuk,

termelésük csak e társadalmi kapcsolatok és viszonyok keretében megy végbe.”11 MarxEngels Művei 6 köt Budapest 1062 396 old* Azokat a viszonyokat, amelyek az anyagi javak termelése, elosztása és fogyasztása folyamán az emberek között kialakulnak, termelési viszonyoknak nevezzük. Mivel a termelés azt jelenti, hogy az ember meghatározott munkaeszközökkel hatást gyakorol a munka tárgyára, ezért a termelési viszonyok közé elsősorban az embereknek a munka tárgyához és eszközeihez, vagyis a termelési eszközökhöz fűződő viszonyai tartoznak. A termelési eszközök vagy (teljesen vagy részben) a termelők tulajdonában vannak, vagy a termelők meg vannak fosztva a termelési eszközöktől. A termelési eszközökhöz való viszonyok alapján az emberek meghatározott viszonyai alakulnak ki a megtermelt anyagi javakkal, illetve azok elosztásával kapcsolatban is. Ha a termelési eszközök a termelők tulajdonában vannak, akkor a megtermelt anyagi

javak is tulajdonukban vannak, amelyeket vagy egyenlően osztanak el (a termelési eszközök ősközösségi tulajdona esetében), vagy a társadalom javára végzett munka szerint (a termelési eszközök szocialista tulajdona esetében), vagy pedig szükségletek szerint (a termelési eszközök kommunista tulajdona esetében). Ha viszont a termelési eszközök egy embercsoport tulajdonában vannak, akik kizsákmányolásból élnek, akkor a megtermelt termékek a kizsákmányolók tulajdonát képezik, s az elosztás az utóbbiak érdekeinek megfelelő formákban történik. A termelési viszonyok közé tartoznak azok a viszonyok is, amelyek a társadalom tagjai közötti tevékenységcsere folyamán jönnek létre. Ilyenek mindenekelőtt az áru- és pénzviszonyok Attól függően, hogy a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vagy magántulajdonban vannak, vagy az együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás viszonyai, vagy az uralom és az elnyomás

viszonyai alakulnak ki. A termelési viszonyok e két alaptípusán kívül a történeti fejlődés bizonyos szakaszaiban átmeneti termelési viszonyok keletkeznek, amelyek egyidejűleg magán- és társadalmi tulajdonra épülnek, s magukba foglalják az együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás elemeit, illetve az uralom és az elnyomás elemeit is. A magántulajdon három formájának a rabszolgatartó, a feudális és a kapitalista formának megfelelően, amelyek a társadalmi fejlődés meghatározott időszakaiban alakultak ki és uralkodtak, az uralmat és elnyomást kifejező termelési viszonyok is három típusba sorolhatók: rabszolgatartó, feudális és kapitalista termelési viszonyok. A rabszolgatartó termelési viszonyok azt jelentik, hogy az emberek egy meghatározott csoportjának (a rabszolgatartóknak) a magántulajdonában vannak az összes termelési eszközök, és a dolgozók (rabszolgák), akik működésbe hozzák a munkaeszközöket és

végzik a termelést a tulajdonos érdekében. A feudális termelési viszonyok azon alapulnak, hogy a földesúr tulajdonában vannak a földek és más munkaeszközök, s részben tulajdonában vannak a dolgozók, a jobbágyok (akiknek saját munkaeszközeik is vannak, s van bizonyos földdarabjuk, jobbágytelkük is), akiket a földesúr robotra kényszeríthet, eladhat, de nem ölhet meg, mint a rabszolgatartó rabszolgáját. A kapitalista termelési viszonyok azt jelentik, hogy egyes személyek, a tőkések tulajdonában vannak a termelési eszközök, és a formálisan (jogilag) szabad munkások „szabadon” elszegődhetnek hozzájuk, s kénytelenek is eladni a munkaerejüket a termelési eszközök tulajdonosának (a tőkésnek), mivel meg vannak fosztva mindjenféle termelési eszköztől, egyszersmind a létfenntartási eszközöktől is. Az együttműködést és kölcsönös segítségnyújtást kifejező termelési viszonyoknak két típusa van: az ősközösségi és a

szocialista. Az első abból következik, hogy a munkaeszközök fejletlenek, s kizárják az egyéni munka lehetőségét; a másik a termelőerők magas fokú fejlettségével függ össze: normális funkcionálásuk és akadálytalan fejlődésük megköveteli a termelési eszközök társadalmi tulajdonát. Az átmeneti termelési viszonyoknak történetileg ismét két típusa van: az egyik a társadalmi tulajdonról a magántulajdonra való átmenet formája, a másik fordítva. Az első típus az ősközösségi rendszer felbomlásának és az osztálytársadalom kialakulásának időszakára jellemző. Példa lehet a patriarchális rabszolgaság, amikor a közösségből kiváló egyes családok a családtagok munkája mellett kezdik felhasználni a családban és a közösségben alávetett helyzetben levő rabszolgák munkáját. Az átmeneti termelési viszonyok második típusa a kapitalista termelési viszonyok szocialista termelési viszonyokká való átalakításának

időszakában jön létre. Erre például szolgálhatnak a már említett államimagán vegyes vállalatok á Német Demokratikus Köztársaságban és a Vietnami Demokratikus Köztársaságban, melyek az államkapitalizmus formái. Mivel a termelési viszonyok azt a társadalmi formát képezik, amelynek keretei között a termelés funkcionálása és fejlődése megvalósul, nem különülnek el a termelőerőktől, nem függetlenek a munkaeszközöktől és az emberektől, akik ezeket az eszközöket mozgásba hozzák. A termelőerők és a termelési viszonyok a termelés két különböző, de egymással szervesen összefüggő oldalai, s ebben az egységükben az anyagi javak termelési módját alkotják. A termelési mód nem más, mint az emberek ama tevékenységének módja, amelynek során átalakítják a természet különböző tárgyait létfenntartási eszközökké, s ezáltal lényegében újratermelik saját fizikai létüket. A tevékenység módja azonban nemcsak

ilyen értelemben hat az emberek életére. Az emberek tevékenységének módja meghatározza életmódjukat. „Ahogyan az egyének életüket megnyilvánítják mutatott rá Marx és Engels , olyanok ők maguk.”12 MarxEngels Művei 3 köt 23 old* Az emberek mivolta attól függ, hogy mit termelnek és hogyan termelnek. Az anyagi javak termelésének módja az egész társadalmi élet alapja, ez határozza meg a társadalmi szervezet struktúráját, az élet szociális, politikai és szellemi folyamatait, a társadalmi és állami viszonyokat. A társadalom osztálytagozódása, az osztályok közötti viszonyok, a családforma, a társadalomban uralkodó erkölcs, a jogi viszonyok, az emberek vallásos és esztétikai nézetei stb. a termelési módtól függnek A termelési mód megváltozásával megváltoznak az összes társadalmi viszonyok, átstrukturálódik az egész társadalmi organizmus. A termelési mód megváltozása a társadalom termelőerőinek

megváltozásával kezdődik. „Új termelőerők megszerzésével az emberek megváltoztatják termelési módjukat, és a termelési módnak, létfenntartásuk módjának megváltoztatásával megváltoztatják valamennyi társadalmi viszonyukat.”13 MarxEngels Művei 4 köt Budapest 1959. 125 old* 4. § A termelőerők és a termelési viszonyok fejlődésének dialektikája 1. A termelési viszonyok függése a termelőerők fejlettségétől A termelőerők a termelés tartalmát, a termelési viszonyok a termelés társadalmi formáját jelentik. A termelés tartalmát képező termelőerők állandó, szakadatlan mozgásban, változásban és fejlődésben vannak. Ez abból fakad, hogy a termelés mint az emberi társadalom létezésének alapja és feltétele szüntelenül funkcionál. Az emberek csak úgy élhetnek, hogy elfogyasztják a termelés folyamán létrehozott anyagi javakat. Az elfogyasztott létfenntartási eszközök helyett pedig szüntelenül újakat kell

létrehozni, s tekintettel arra, hogy a népesség nemzedékről nemzedékre növekszik, s növekszenek a szükségletei is, a társadalmi termelésnek nemcsak és nem egyszerűen az elfogyasztott létfenntartási eszközöket kell újratermelnie, hanem ezeket egyre növekvő mennyiségben kell előállítania. A létfenntartási eszközök bővített újratermelésének szükségessége arra készteti a társadalmat, hogy állandóan tökéletesítse termelőerőit. A termelőerők fejlesztése magának a termelésnek a funkcionálása során történik. A munkaeszközökkel a természetre hatást gyakorló emberek termelési tapasztalatokra tesznek szert, begyakorolják magukat a munkában, új ismereteket szereznek a velük kapcsolatba kerülő jelenségekről, s ennek alapján szüntelenül változásokat végeznek a munkaeszközökön, tökéletesítik azokat, újakat hoznak létre. Ezeknek az új munkaeszközöknek a felhasználása gazdagítja a meglevő termelési

tapasztalatokat, elősegíti újabb, a munkatermelékenységet növelő fogások kidolgozását bizonyos munkaműveletek elvégzéséhez, majd pedig a munkaeszközök további tökéletesítését is, és így tovább, vég nélkül. Ilyen módon szüntelenül tökéletesednek a munkaeszközök, az emberek termelési tapasztalatai, jártasságuk a munkában, s ennek során növekednek és fejlődnek a termelőerők, megvalósul a történeti haladás. Ha a termelőerők fejlődése elér egy bizonyos szintet, szükségessé válik a termelési viszonyok megváltoztatása. Amikor a termelési viszonyok egyik formáját másik váltja fel, ez átmenetet jelent a történeti haladás új, magasabb fokára, az új társadalmi-gazdasági alakulatra. Ilyen módon váltotta fel a rabszolgatartó alakulat az ősközösségi rendszert, a feudalizmus a rabszolgaságot, a kapitalizmus a feudális viszonyokat, a szocializmus a tőkés termelési viszonyokat. Minden új nemzedék átveszi az

előzőktől az általuk létrehozott termelőerőket, és a gyakorlat és megismerés eredményeire támaszkodva továbbfejleszti azokat, ily módon új láncszemet hozva létre a történeti haladás láncolatában. Az új nemzedéknek, átvéve elődjeitől a termelőerőket, alkalmazkodnia kell azokhoz a munkafeltételekhez, amelyek a termelőerők alapján kialakultak, be kell lépnie azokba a viszonyokba, amelyek keretében az adott termelőerők funkcionálnak, mert csak ily módon biztosíthatja a termelés továbbfejlődését, s egyszersmind a társadalmi haladást is. Amikor az új nemzedék továbbfejleszti az előző nemzedéktől kapott termelőerőket, lényegében azokat a lehetőségeket valósítja meg, amelyeket a gyakorlat és a megismerés fejlődésének elért szintje nyújt, azokat a tendenciákat realizálja, amelyeket ez a szint teremt meg. Ez pedig azt jelenti, hogy a társadalom fejlődése, a történeti haladás objektíve megy végbe, az emberek

akaratától és óhajától függetlenül, jóllehet az ő alkotó tevékenységük eredményeképpen. „ Az emberek nem szabadon rendelkeznek termelőerőikkel egész történelmük alapjával , mert minden termelőerő szerzett erő, előző tevékenység terméke. Ily módon a termelőerők az emberek gyakorlati energiájának eredményei, de magának ennek az energiának határt szabnak a körülmények, melyek között az emberek vannak, a már megszerzett termelőerők, a társadalmi forma, amely előttük már fennállott, amelyet nem ők teremtenek, amely az előző nemzedék terméke. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy minden későbbi nemzedék az előbbi nemzedék által szerzett termelőerőket talál, amelyek neki új termelés nyersanyagául szolgálnak, összefüggés jön létre az emberek történetében, létrejön az emberiség története . Ebből szükségszerűen következik, hogy az emberek társadalmi története sohasem más, mint egyéni fejlődésük

története, akár tudatában vannak ennek, akár nem. Anyagi viszonyaik alkotják minden viszonyuk alapját. Ezek az anyagi viszonyok nem egyebek, mint azok a szükségszerű formák, amelyekben az emberek anyagi és egyéni tevékenysége megvalósul.”14 MarxEngels Válogatott művek II köt 407 old* A termelési viszonyok, amelyek az emberek termelőtevékenységének formáját alkotják, a termelőerőktől függnek, ez utóbbiak változása nyomán és alapján változnak. A termelési viszonyok függése a termelőerők jellegétől és fejlettségétől a termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvényében jut kifejezésre. 2. A termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye Ennek a törvénynek az a lényege, hogy meghatározott termelőerők szigorúan meghatározott, saját fejlettségüknek megfelelő termelési viszonyokat követelnek meg, hogy a termelőerők változásai végső soron a termelési viszonyok megfelelő

változásaihoz vezetnek. A termelőerők és a termelési viszonyok összhangja a társadalmi termelés funkcionálásának és fejlődésének elengedhetetlen feltétele. Már megállapítottuk, hogy a konkrét termelési viszonyok a termelőerők fejlődésének szigorúan meghatározott szintje alapján alakulnak ki, ennek közvetlen hatására. Ha ez így van, hogyan lehetséges mégis diszharmónia a termelési viszonyok és a termelőerők között? Minthogy a termelés tartalmát alkotó termelőerők szüntelen változásban vannak, ezzel szemben a termelés társadalmi formáját képező termelési viszonyok az emberek viszonylag stabil kapcsolatrendszereként funkcionálnak (amelynek keretében végbemegy az anyagcsere a társadalom és a természet között, és a tevékenységcsere a társadalmat alkotó emberek között), azért a termelőerők fejlődésének meghatározott szakaszában szükségképpen diszharmónia támad a termelőerők és a fejlődésben elmaradt

termelési viszonyok között. A termelési viszonyok az első szakaszban, amikor még megfelelnek a termelőerőknek, azok fejlődésének formáját és feltételét képezik, a második szakaszban azonban, amikor diszharmóniába, majd pedig ellentmondásba kerülnek a termelőerőkkel, már a termelés akadályává válnak. A termelés továbbfejlődése folyamán ez az ellentmondás elmélyül, kiéleződik, konfliktussá válik, ami történelmi szükségszerűséggé teszi, hogy a termelési viszonyok elavult formáit, az emberek tevékenységének régi formáit új, a termelőerők elért fejlettségének megfelelő formák váltsák fel. A termelési viszonyok egymást váltó formái „az egész történelmi fejlődésben érintkezési formák összefüggő sorát alkotják, amelynek összefüggése abban áll, hogy a korábbi, béklyóvá vált érintkezési forma helyébe új, a fejlettebb termelőerőknek és ezzel az egyének haladott öntevékenységi módjának

megfelelő érintkezési formát állítanak, amely á son tour (A maga részéről Szerk.) megint béklyóvá válik, és akkor másik lép helyébe”15 MarxEngels Művei. 3 köt 67 old* Annak dialektikáját, hogy a történeti fejlődés folyamán a termelőerők és a termelési viszonyok összhangja diszharmóniává válik, vagyis a termelési viszonyok a termelőerők fejlődésének segítő formájából akadályozójává, béklyójává válnak, világosan nyomon követhetjük az emberi társadalom történetének vizsgálatánál. Nézzük meg röviden, hogyan váltották egymást a termelési viszonyok a történeti fejlődés folyamán. Mint ismeretes, a társadalom kialakulásának kezdeti fokain, amikor a termelőerők lehetetlenné tették, hogy az egyén egyedül harcoljon a természet ellen, az emberek kollektívan teremtették elő a létfenntartási eszközöket. A közös munka a termelési eszközök ősközösségi tulajdonát, illetve az együttműködés és

kölcsönös segítségnyújtás viszonyait feltételezte. Az ősközösségi társadalom primitív munkaeszközei fokozatosan tökéletesedtek, fejlődtek, a kőszerszámokat fémszerszámok váltották fel. Lehetővé vált a munkaeszközök egyéni alkalmazása, az anyagi javak egyéni termelésének megszervezése. Mivel az egyéni termelés elősegítette a társadalmi munkamegosztás fokozódását és a termelés specializálódását, melyek eredményeképpen növekedett a munka termelékenysége és tovább tökéletesedtek a termelési eszközök, a társadalom fejlődésének adott stádiumában az egyéni termelés előnyösebbnek bizonyult a társadalmi termelésnél. A termelési eszközök társadalmi tulajdona és az egyenlő elosztás ugyanis nem tette lehetővé az egyéni kezdeményezést, nem tette közvetlenül egyénileg érdekeltté az embereket a munkatermelékenység növelésében és a termelőerők továbbfejlesztésében. Kialakult tehát az a történelmi

szükségszerűség, hogy a termelési eszközök társadalmi tulajdonát, amely már nem felelt meg a termelőerők fejlődése adott szintjének, magántulajdonnal váltsák fel, amely az új helyzetben jobban megfelelt a fejlettebbé vált termelőerőknek. „A társadalmi rend minden megváltozása, a tulajdonviszonyok minden átalakulása írta Engels a tulajdonformák váltakozásának okairól olyan új termelőerők létrehozásának szükségszerű következménye volt, amelyek már nem akartak beilleszkedni a régi tulajdonviszonyokba. Így keletkezett maga a magántulajdon is.”16 MarxEngels Művei 4 köt 355 old* A magántulajdon megjelenésével kialakult a rabszolgaság és megszilárdultak a rabszolgatartó termelési viszonyok. Bizonyos ideig a rabszolgatartó termelési viszonyok képezték a termelőerők funkcionálásának és fejlődésének uralkodó formáját. Később azonban ellentmondásba kerültek a termelőerőkkel, továbbfejlődésük béklyóivá

váltak. Arról van szó, hogy a rabszolga mivel egyszerűen dolognak számított és a rabszolgatartó kizárólagos tulajdonát képezte egyáltalán nem volt érdekelt a munkában, a termelékenység növelésében, a munkaeszközök tökéletesítésében. Sőt, a kegyetlenül, embertelenül kizsákmányolt rabszolga gyűlölte munkáját és urát, és szándékosan összetörte, tönkretette a rábízott munkaeszközöket. Ezért a rabszolgatartók arra kényszerültek, hogy csak olyan szerszámokat adjanak a rabszolgák kezébe, amelyeket nem tudnak összetörni. Ez viszont feltartóztatta a munkaeszközök tökéletesítését, termelékenységük növelését. Ilyen módon a rabszolgatartó termelési viszonyok ellentmondásba kerültek a termelőerők továbbfejlődésével, s azokat más, fejlettebb termelési viszonyok, a feudális viszonyok váltották fel. A feudális termelési viszonyok már bizonyos fokig érdekeltté tették a munkában a dolgozókat, a

jobbágyokat. A közvetlen termelőknek megszabott földdarabjuk (jobbágytelkük) s néhány a termeléshez nélkülözhetetlen munkaeszközük is volt, továbbá rendelkeztek valamelyes szabad idővel, amikor saját földjükön dolgozhattak (miután befejezték a munkát a földesurak földjein). A feudális társadalom termelőerőinek továbbfejlődése a tőkés manufaktúra és más bérmunkán alapuló vállalatok kifejlődéséhez vezetett. A bérmunkás jobban érdekelt - a munka termelékenységének növelésében, mint a jobbágy, hiszen munkabére az általa előállított termék mennyiségétől vagy a munkában eltöltött időtől függ. Mindez kedvező hatással van a termelőerők, s főként a munkaeszközök fejlődésére Ezek egyre tökéletesebbekké válnak. Először megjelennek az egyszerű, majd pedig az egyre bonyolultabb gépek, amelyeknek alkalmazása és fejlődése forradalmasítja a munka termelékenységét. A termelékenység ugrásszerűen megnő.

A bérmunkán alapuló, vagyis tőkés termelés, miután fejlődésnek indult, szabad és többé-kevésbé képzett munkásokat követelt (akik képesek megtanulni a bonyolult technológiai folyamatokat és gépeket kezelni). A munkaerő viszont a földesurak kezében volt. A jobbágyok a földesúr földjéhez voltak láncolva, s nem rendelkeztek személyi jogokkal. Ezenkívül a feudális viszonyok gúzsba kötötték a szabadkereskedelmet, holott a kialakuló kapitalista termelőerők teljes egészében erre épültek. Mindez arról tanúskodik, hogy a feudális termelési viszonyok akadályává váltak a termelőerők fejlődésének, s ennek folytán kénytelenek voltak átadni helyüket a tőkés termelési viszonyoknak. A termelés fejlődése a kapitalizmus keretein belül együtt járt egyre újabb, tökéletesebb és bonyolultabb gépek bevezetésével és a társadalmi munkamegosztás fokozódásával, ami a termelés mind nagyobb társadalmasításához vezetett. A

termelési ágak szükségszerű és egyre szorosabb összefüggésbe kerültek egymással, szerves egészet alkottak, amelyben minden egyes láncszem normális funkcionálása és fejlődése megköveteli az összes többi láncszem funkcionálását és fejlődését. Mindennek folytán a társadalmi termék úgy jelenik meg, mint a különböző termelési ágakban foglalkoztatott rengeteg ember tevékenységének eredménye, tehát mindinkább társadalmivá válik. Mivel azonban a munkaeszközök változatlanul egyes tőkések tulajdonában maradnak, a termelés és az előállított termékek elosztása a tőkések érdekében történik. Ilyen módon kialakul és elmélyül az ellentmondás a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája között. Ennek az ellentmondásnak az elmélyülése ciklusosan ismétlődő túltermelési gazdasági válságokat idéz elő, melyeknek kísérőjelenségei: a termelőerők, és létfenntartási cikkek

megsemmisítése, a krónikus kapacitáskihasználatlanság és a tömeges munkanélküliség. Mindez arról tanúskodik, hogy a tőkés termelési viszonyok konfliktusba kerültek a termelőerők fejlettségével, a továbbfejlődés akadályává váltak. Történelmileg szükségszerűvé válik, hogy a tőkés termelési viszonyokat új, szocialista termelési viszonyok váltsák fel, vagyis az áttérés a termelési eszközök társadalmi tulajdonára, ami a megtermelt anyagi javak elosztásának társadalmi formáját követeli meg. A szocialista termelési viszonyok, minthogy megfelelnek a termelőerők fejlődése modern színvonalának, korlátlan fejlődési lehetőségeket adnak a termelésnek. Ilyen módon nyilvánul meg konkrétan a társadalom fejlődésének történetében a termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye. 3. A termelési viszonyok hatása a termelőerők fejlődésére Az elmondottakból következik, hogy a termelési viszonyok a

termelőerőktől függnek. A fejlődésben előreszaladó termelőerők hatására változó termelési viszonyok azonban nem viselkednek passzívan, hanem aktívan visszahatnak az őket létrehozó termelőerőkre. Ez a visszahatás elsősorban abban mutatkozik, hogy meghatározott módon ösztönzik a társadalom termelésének és termelőerőinek fejlődését. Például, a rabszolgatartó társadalomban a termelés fejlődésének ösztönzője volt a rabszolgatartók szükségleteinek kielégítése, a dologtalan életükhöz szükséges anyagi javak előteremtése. Ami a rabszolgákat illeti, számukra az uralkodó termelési viszonyok nem jelentettek semmiféle ösztönzést, nem tették érdekeltté őket a termelés fejlesztésében. A feudális termelési viszonyok nem különböznek a rabszolgatartó viszonyoktól az uralkodó kizsákmányoló osztályra jellemző ösztönzőket illetően (a feudális urak is arra törekednek, hogy biztosítsák maguknak a dologtalan

életet), ugyanakkor előrelépést jelentenek, amennyiben a kizsákmányolt osztályt, a jobbágyságot bizonyos mértékig ösztönzik a munkára, a termelés fejlesztésére. A jobbágyok már bizonyos mértékig érdekeltek a termelés és a termelőerők fejlesztésében, igaz, csak a saját maguk számára, a jobbágytelken végzett munkában. A robot teljesítésekor viszont (vagyis amikor a földesúrra, a földbirtokosra dolgozott) a jobbágy, nem volt érdekelve a munka termelékenységének növelésében. A tőkés termelési viszonyok új módon, erőteljesebben ösztönzik a termelés fejlesztését mind a kizsákmányolókat, mind a kizsákmányoltakat illetően. A tőkés termelés alapvető célja az, hogy a burzsoázia mind nagyobb terméktöbbletet sajátítson el. Ebből fakad az elemi erejű törekvés a felhalmozásra és a termelés bővítésére, amire sem a feudális, sem a rabszolgatartó társadalomban nem volt példa. A földesurak és a rabszolgatartók

fő célja az volt, hogy elfogyasszák a megtermelt termékeket. Nem véletlen, hogy a rabszolgatartó és a feudális társadalomban a bővített újratermelés igen jelentéktelen ütemben történt. A munkás jobban érdekelt a munkatermelékenység növelésében, mint a jobbágy. Nála a saját maga számára végzett munka nem különül el a tőkés számára végzett munkától sem időben, sem térben. Minden órában, minden percben saját magára is és a tőkésre is dolgozik. Ezért, mivel akkordban dolgozik, érdekelt a munka termelékenységének növelésében. Ennek az érdekeltségnek a foka természetesen nem magas, mivel a munkás tisztában van azzal, hogy a tőkésre dolgozik, hogy a tőkés vagyonát gyarapítja. A szocialista termelési viszonyok minden szempontból érdekeltté teszik a dolgozót a termelés fejlesztésében. A szocializmusban a dolgozók tudják, hogy teljes egészében saját maguk, saját társadalmuk számára dolgoznak. Éppen ezért

igyekeznek növelni a munka termelékenységét, tökéletesíteni a technikát, fejleszteni a termelést. Nem véletlen, hogy a szocialista országok termelése gyorsabb ütemben fejlődik, mint a tőkésországoké. Tehát a termelési viszonyoknak a termelőerők fejlődésére gyakorolt hatása abban jut kifejezésre, hogy a termelési viszonyok ösztönzik a termelés fejlődését. XI. fejezet Alap és felépítmény Az előbbiekben bebizonyítottuk, hogy a termelési viszonyok visszahatnak a termelőerőkre. Ebben a fejezetben azt tárgyaljuk, hogy miképpen hatnak a termelési viszonyok a társadalmi élet egyéb oldalaira, s meghatározzuk e viszonyok helyét, szerepét és jelentőségét a társadalomban. 1. § Az alap és a felépítmény sajátosságai A termelőerők által megszabott termelési viszonyok meghatározó módon hatnak a társadalom valamennyi egyéb oldalára. Hatásuk alatt és bázisukon jönnek létre és fejlődnek a politikai, jogi, etikai,

esztétikai, vallási és egyéb nézetek és az ezeknek megfelelő intézmények. Ennek folytán a termelési viszonyokat a társadalom gazdasági alapjának tekintjük, az áltáluk meghatározott nézeteket és az azoknak megfelelő intézményeket pedig a társadalom felépítményének. A termelési és érintkezési viszonyok, „a társadalom mindenkori gazdasági szerkezete írta Engels ezzel kapcsolatban az a reális alapzat, amelyből mindegyik történelmi időszakasz jogi és politikai berendezkedéseinek, valamint vallási, filozófiai és egyéb elképzelésmódjának egész felépítménye végső fokon magyarázandó”1. MarxEngels Művei 20 köt 27 old* Az alaphoz nemcsak az adott korban uralkodó termelési viszonyok tartoznak, hanem egyéb termelési viszonyok is, nevezetesen olyanok, amelyek csökevényként itt maradtak a régi termelési módból, s olyanok, amelyek az adott alakulaton belül kialakuló, új gazdasági berendezésekkel függnek össze. Az alap,

amely a társadalom adott fejlődési szakaszában létező valamennyi termelési viszony összességét jelenti, egyszersmind összefügg az uralkodó termelési móddal. Az uralkodó termelési mód által meghatározott termelési viszonyok szabják meg a gazdasági alap jellegét, lényegét és az egész társadalmi-gazdasági alakulat lényegét. A gazdasági alap roppant fontos sajátossága az, hogy az anyagi viszonyok alkotják a lényegét, amelyek az emberek tudatától függetlenül jönnek létre, eltérően a felépítményi viszonyoktól, amelyek ideológiaiak, keletkezésük során az emberek tudatán mennek keresztül, tehát függnek az emberek akaratától. Az alap viszonyai egyetemesek, mivel az adott társadalom valamennyi polgára beletartozik ezekbe a viszonyokba. Valóban, a társadalomban élő minden egyes ember meghatározott részt kap a létfenntartási eszközökből, és ily módon részt vesz a társadalomban megtermelt anyagi javak elosztásában. Az

elosztás pedig, mint ismeretes, a termelési viszonyok egyik eleme. Ezenkívül minden egyes ember már születésétől fogva valamely társadalmi csoporthoz vagy osztályhoz tartozik, ilyenformán, meghatározott viszonyokba kerül más társadalmi csoportok vagy osztályok képviselőivel. Az antagonisztikus társadalomban az alap osztály jellegű. Minthogy az alap a termelési eszközök magántulajdonán, illetve az uralom és elnyomás elvén alapuló termelési viszonyok összességét jelenti, biztosítja azt, hogy egy bizonyos embercsoport elsajátítsa mások munkájának eredményét, hogy egyes osztályok kizsákmányoljanak másokat. Ez a mozzanat kiváltképpen jellemző a termelési viszonyokra a termelőerőkkel szemben. A termelőerők nem osztály jellegűek, egyaránt kiszolgálják mind a régi osztályokat, mind pedig az újakat, mind a burzsoá társadalmat, mind pedig a szocialistát. „A gép írta Marx éppúgy nem közgazdaság kategória, mint az ökör,

amely az ekét húzza . A gépek kiaknázásának módja ellenben egészen más dolog, mint maguk a gépek. A lőpor ugyanaz marad, akár arra használják, hogy egy embert megsebezzenek, akár arra, hogy a sebesült sebeit gyógyítsák vele.”2 MarxEngels Válogatott művek II köt 410 old* Az alap, amelyet a termelőerők fejlettsége határoz meg, afféle közvetítő láncszem a termelőerők és a felépítmény között. A termelőerők, a bennük végbemenő változások nem közvetlenül hatnak a felépítményre, a politikai, jogi és egyéb nézetekre, s a nekik megfelelő intézményekre, ezt a hatást csak, az alap közvetítheti. Ebből adódik, hogy a termelőerők ugyanazon fejlettsége esetén különböző, sőt ellentétes felépítmények létezhetnek, minthogy azonos fejlettségű termelőerők bizonyos ideig teljesen különböző társadalmi formákban, különböző, sőt homlokegyenest ellentétes termelési viszonyok mellett is létezhetnek. Például a

Szovjetunió termelőerői és az Egyesült Államok termelőerői körülbelül azonos szinten vannak, pedig a Szovjetunióban szocialista termelési viszonyok, az Egyesült Államokban viszont kapitalista termelési viszonyok állnak fenn. Ennek megfelelően a felépítmény a Szovjetunióban szocialista, az Egyesült Államokban kapitalista. Következésképpen, ha a felépítményt közvetlenül a termelőerők állapotából magyarázzuk, nem juthatunk helyes következtetésekre. Ha viszont meghatározó oknak a gazdasági alapot, a termelési viszonyok összességét tekintjük, amelyekben így vagy úgy rögzítődik a termelőerők állapota, helyes eredményre jutunk a felépítmény jellegű jelenségek magyarázatában. A termelési viszonyok vizsgált sajátosságai utalnak arra, hogy e viszonyoknak meghatározó szerepük van a társadalmi kapcsolatok és viszonylatok egész rendszerében. Ha már tisztáztuk a gazdasági alap sajátosságait, nem nehéz tisztáznunk a

felépítmény jellemző vonásait sem. a felépítmény a meghatározott termelési viszonyok, vagyis az alap bázisán jön létre, s a társadalom politikai, jogi, erkölcsi, esztétikai, vallási és egyéb nézeteinek, illetve ezeknek megfelelő intézményeknek az összességét jelenti. Nem viselkedik passzívan, az őt létrehívó alap iránt, hanem aktívan visszahat rá „A politikai, jogi, filozófiai, vallási, irodalmi, művészeti stb. fejlődés írta Engels a gazdasági fejlődésen alapszik. De mindezek visszahatnak egymásra és a gazdasági alapra is Nem úgy áll a dolog, hogy a gazdasági helyzet az egyedül aktív, az ok, minden más pedig csak passzív okozat. Kölcsönhatás megy végbe a gazdasági szükségszerűség alapján, amely végső fokon mindig érvényesül.”3 Ugyanott, 493 old* Minthogy a felépítmény az adott alap bázisán létrejövő valamennyi nézet és ennek megfelelő intézmény összességét jelenti, vagyis magában foglalja mind

az uralkodó osztály, minő pedig az elnyomott osztályok nézeteit és intézményeit, az alapra gyakorolt hatása nem egynemű, nem egyértelmű, nem egyirányú, hanem különböző, sőt néha teljesen ellentétes irányokban hat. Valóban, az uralkodó osztály, az adott termelési mód élén álló osztály nézetei és az azoknak megfelelő intézmények arra irányulnak, hogy megindokolják, megszilárdítsák és megvédjék az adott alapot. Az elnyomott osztály nézetei és a nekik megfelelő intézmények viszont meg akarják ingatni, alá akarják ásni és meg akarják semmisíteni a társadalom adott gazdasági struktúráját, új, progresszívebb rendszerrel akarják azt felváltani, s elméletileg igyekeznek megalapozni ennek szükségszerűségét. Ebből fakad az, hogy a felépítmény az osztálytársadalomban osztály jellegű és elkeseredett osztályharc területe, amely a gazdasági érdekeknek az antagonisztikus alap által meghatározott és megerősített

ellentétes voltát tükrözi. Jóllehet, az antagonisztikus társadalom felépítménye mind az uralkodó, mind pedig az elnyomott osztály nézeteit és az azoknak megfelelő intézményeket magában foglalja, mégis az uralkodó osztály eszméi és intézményei játszanak benne vezető, meghatározó szerepet. Ezért amikor valamely antagonisztikus társadalom felépítményének szerepéről beszélünk, éppen ezeket a nézeteket és intézményeket, az uralkodó osztály eszméit és intézményeit kell szem előtt tartanunk. A felépítmény fő feladata a társadalomban az, hogy védje és erősítse az uralkodó alapot, az uralkodó gazdasági viszonyokat. 2. § Az alap és a felépítmény fejlődésének és váltakozásának törvényszerűségei Már megállapítottuk, hogy a termelőerők fejlődése szükségképpen a régi termelési viszonyok megváltozásához és újabbak kialakulásához, a társadalom gazdasági rendszerének átalakulásához vezet. „A

gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodik az egész óriási felépítmény.”4 MarxEngels Művei 13. köt 6 old* De a felépítmény forradalmasodása nem azonnal, nem közvetlenül követi a társadalom alapjának, gazdaságának forradalmasodását. Az alap átstrukturálódása előbb történik meg, mint a felépítményé A magasabb rendű antagonisztikus formációt jelentő új termelési mód, a régi alap keretein belül alakul ki. Miután létrejött, bizonyos ideig még kénytelen a régi felépítmény uralma alatt létezni, amely ellentmondásba kerül vele. Ennek az ellentmondásnak a kiéleződése rendszerint oda vezet, hogy összeütköznek a régi felépítményt védelmező, illetve az új alapot képviselő osztályok, vagyis forradalom tör ki, melynek során megszüntetik a régi felépítményt, s létrejön az új, a kialakuló társadalmi-gazdasági rendszernek megfelelő felépítmény. Így például a feudális

alakulat keretein belül annak idején spontán módon kezdett létrejönni az új, tőkés termelési mód, amely egymás után hódította meg a gazdaság egyes területeit. A tőkés termelés fejlődése azonban hamarosan a régi feudális felépítmény ellenállásába ütközött, amely ellentmondásba került a kialakulóban tevő új alappal. A burzsoázia mintán hegemóniára tett szert a gazdaságban, természetesen igyekezett ennek megfelelő helyet elfoglalni a politikában is, igyekezett magához ragadni a hatalmi szerveket, s felhasználni őket a gazdasági tevékenysége számára legkedvezőbb feltételek megteremtéséhez. Megjelennek az új politikai, jogi, erkölcsi, filozófiai és egyéb elméletek, amelyek bírálják a feudális társadalom nézeteit és intézményeit. A burzsoázia ideológusai a következő alapelveket fejtik ki: népszuverenitás, törvény előtti egyenlőség, a nemesi kiváltságok eltörlése stb. Végül is a polgári forradalom

felszámolja a régi feudális felépítményt, s megszilárdul az új, polgári felépítmény. A régi felépítmény átalakulása folyamán e felépítmények nem minden alkotóeleme, nem minden oldala változik meg. A régi felépítmény tartalmában sok minden megőrződik és továbbfejlődik az új felépítményben Ez mindenekelőtt abból következik, hogy a felépítmény fejlődése nemcsak az alap követelményeinek alárendelt, hanem saját belső törvényeinek is. Az alap a felépítmény tartalmi változásának csupán az irányát határozza meg De az alap nyomására fejlődő felépítmény a rendelkezésére álló felépítmény jellegű elemekből indul ki, ami a folytonosságot biztosítja az adott területen. Minden gondolkodó „minden tudományos téren olyan anyagot talál, amely az előbbi nemzedékek gondolkodásából önállóan képződött, és ezeknek az egymást követő nemzedékeknek az agyában a fejlődésnek önálló, saját útját járta

végig”.5 MarxEngels Válogatott művek II köt 486 old* A felépítmény fejlődésének folytonosságát az egymást váltó alapok fejlődésének folytonossága is meghatározza. Például az antagonisztikus termelési viszonyok fejlődésében megfigyelhető a magántulajdon folytonossága és a dolgozók ezen alapuló kizsákmányolásának folytonossága. Mindkettő fennmarad, amikor az egyik antagonisztikus alapot másik váltja fel, csak a forma változik. Ez szükségképpen folytonossághoz vezet a politikai, jogi és egyéb intézményekben, s az ideológiában is. Ilyen módon, amikor hatalomra kerül valamelyik új kizsákmányoló osztály, nem semmisíti meg az államgépezetet, hanem tökéletesíti, hozzáidomítja saját szükségleteihez. Nem vetik el rendszerint a vallást sem, amely mindegyik kizsákmányoló társadalomban az uralkodó osztályt szolgálja, engedelmességre neveli az elnyomott osztályokat. 3. § A szocialista társadalom alapjának és

felépítményének sajátosságai A szocialista alap lényegesen különbözik az őt megelőző antagonisztikus alapoktól. Azok a termelési eszközök magántulajdonára és a kizsákmányolásra épültek, a szocialista bázist viszont a társadalmi tulajdon képezi, amely kizárja az idegen munka elsajátítását. A szocialista alap megkülönböztető sajátosságai szükségképpen minőségi különbséghez vezetnek a szocialista felépítményre vonatkozólag is. A kizsákmányoló alakulat felépítményeitől eltérően a szocialista felépítmény nem a kizsákmányolók érdekeit fejezi ki és védelmezi, hanem a dolgozóét. A szocialista alap, minthogy természeténél fogva homlokegyenest ellentétes a megelőző, antagonisztikus alapokkal, nem jöhet létre a tőkés társadalom méhében, kialakulása csak a szocialista forradalom folyamán lehetséges, amely megfosztja a kizsákmányoló osztályt a hatalomtól és a termelési eszközök magántulajdonát

társadalmi tulajdonná teszi. Ezért a kapitalista alakulatról a szocialista alakulatra való áttéréskor az alap forradalmasodása nem előzi meg a politikai forradalmat, ellenkezőleg, az utóbbinak kell megelőznie a gazdasági fordulatot. A proletariátusnak a politikai hatalom meghódításával kell kezdenie a társadalom átalakítását, majd pedig a forradalom fejlődése folyamán fel kell használnia ezt a hatalmat a társadalom gazdasági bázisának, az alapnak az átalakításához. Mire támaszkodik a proletariátusnak a forradalom során kivívott politikai hatalma abban az időszakban, amikor még nem hozta létre teljesen az új, szocialista alapot? A hatalom meghódítása után azonnal létrehozott szocialista termelési viszonyokra támaszkodik, illetve magára a régi alap szétzúzására és átalakítására. A munkásosztály, amint meghódította a hatalmat, nyomban hozzálát a magántőkés vállalatok szocialista vállalatokká való

átalakításához, s ily módon lépésről lépésre megfosztja a burzsoáziát a gazdasági alaptól. Semmiféle forradalmi munkáskormány nem maradhat hosszú ideig hatalmon, ha nem fog azonnal hozzá az ipar szocialista átalakításához. Ez pedig azt jelenti, hogy a proletárdiktatúra csak úgy szilárdulhat meg, ha szétzúzza a tőkés termelési viszonyokat és létrehozza a szocialista alapot. A szocialista felépítmény létrejöttének másik sajátossága az, hogy fő eleme, az államgépezet, ezúttal nem tökéletesedik, mint a korábbi gazdasági alakulatok felépítményeinek kialakulásakor történt, hanem a forradalom szétzúzza ezt a gépezetet és új, proletár államapparátussal váltja fel, amely nem a dolgozók elnyomásának eszköze, hanem az a célja, hogy védje és maximálisan kielégítse a dolgozók érdekeit és a szocializmus szellemében nevelje őket. A szocialista felépítménynek nemcsak az a szerepe, hogy részt vegyen a kapitalista alap

szocialista alappá való átalakításában. A szocialista felépítmény a kapitalista társadalom felépítményétől eltérően, amely csak igen korlátozott mértékben avatkozhat bele a gazdasági életbe a társadalom gazdasági életének minden területébe beavatkozik. A termelési eszközök társadalmi tulajdona a szocialista felépítményt, a szocialista állam személyében a termelési eszközök fő gazdájává, a termelési folyamat irányítójává teszi az egész társadalmat illetően. Ez azt jelenti, hogy a szocialista felépítmény politikai funkciói mellett adminisztratív, gazdasági funkciókat is betölt. XII. fejezet Osztályok és osztályviszonyok Mint az előző fejezetben kimutattuk, a történeti haladás a termelőerők fejlődése alapján megy végbe, amelyek megfelelő változásokhoz vezetnek a termelési viszonyokban, illetve meghatározzák az egyik termelési módból a másikba való átmenetet. A termelőerők fejlődésének

bizonyos fokán a társadalom antagonisztikus osztályokra tagozódik, ellentétes gazdasági érdekekkel rendelkező meghatározott társadalmi csoportok alakulnak ki. Így jelenik meg a kizsákmányolók osztálya és a kizsákmányoltak osztálya. A rabszolgatartók és a rabszolgák képezték az első osztályokat. Az osztályviszonyok, minthogy lényegében termelési viszonyok, ezután meghatározó módon hatnak az emberek életének minden oldalára, minden társadalmi jelenségre. A társadalom történeti fejlődésének e pontjától kezdve nem lehet megérteni egyetlen egy társadalmi jelenséget, egyetlen egy társadalmi változást sem az osztályoktól, az osztályok egymáshoz való viszonyától és harcától függetlenül. Ezért a történelmi materializmusban az osztályszempont minden társadalmi vizsgálódás igen fontos módszertani alapelve, enélkül nem hatolnak a vizsgált társadalmi jelenségek lényegébe. Az osztályok és az osztályviszonyok

problémája már jóval Marx előtt felkeltette a polgári tudósok figyelmét, akik ezzel kapcsolatban számos racionális gondolatot fejtettek ki. Például már az angol politikái gazdaságtan klasszikusai (A. Smith és D Ricardo) jellemezték a tőkés társadalom osztálystruktúráját A restauráció korának francia történetírói (Thierry, Guizot, Mignet) megalapozták azt a tételt, mely szerint az osztályharc a társadalom politikai rendszere megváltozásának az oka stb. A Marx előtti szociológusok nem dolgozhatták ki az osztályok és az osztályharc tudományos elméletét. A kizsákmányoló osztályok ideológusai lévén, idealista módon értelmezve a társadalmi életet, rendszerint nem kapcsolták össze az osztályok létezését az anyagi termelés fejlődésének meghatározott szintjével, nem vették észre, hogy a proletariátus és a burzsoázia osztályharca szükségképpen a tőkés társadalom pusztulásához és új, szocialista társadalommal

való felváltásához vezet, nem tartották lehetségesnek az osztályok megszűnését és az osztály nélküli társadalom létrehozását. Ezeket a kérdéseket elsőként Marx és Engels oldották meg tudományos módon, akik feltárták s tudományosan megalapozták az osztályok keletkezésének, fejlődésének és elhalásának törvényszerűségeit, megállapították az osztályharc meghatározó szerepét a társadalom fejlődésében, abban, hogy az egyik társadalmi-gazdasági alakulat a másikba megy át, s végül is létrejön az osztály nélküli kommunista társadalom. „. Ami mármost engem illet írta Marx Weydemeyernek 1852 március 5-én , nem az én érdemem sem a modern társadalomban levő osztályok létezésének, sem ezek egymás közötti harcának a felfedezése. Polgári történetírók már jóval előttem ábrázolták az osztályok e harcának történelmi fejlődését, polgári közgazdászok pedig az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami

újat én tettem, az az volt, hogy kimutattam: 1 hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet az összes osztályok megszüntetéséhez és az osztálynélküli társadalomhoz ”1 MarxEngels Válogatott művek. II köt 418 old* 1. § Az osztály lenini meghatározása Az osztályok klasszikus meghatározását Lenin adta, „Osztályoknak írta az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól.

Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük”2 Lenin Művei. 29 köt Budapest 1953 428 old (Az én kiemelésem A S)* Az osztályok lenini ismérvei között az embereknek a termelési eszközökhöz való viszonya az alapvető. Minden mást ez határoz meg. Valóban, az emberek helye a társadalmi termelés rendszerében attól függ, tulajdonosai-e a termelési eszközöknek vagy sem. Ha a termelési eszközök tulajdonosai, az ő szükségleteik határozzák meg a termelés célját, méreteit és fejlődésének irányát, ha viszont meg vannak fosztva a termelési eszközöktől, csak termelőerőként szerepelnek, amelyet a munkaeszközök tulajdonosai a saját belátásuk szerint használnak fel. Ugyanettől függ szerepük a munka szervezetében. Akié a termelési eszköz, az a termelés gazdája, szervezője, az

viszont, aki nem rendelkezik munkaeszközökkel, idegen akarat végrehajtója, alárendelt szerepet tölt be. Nem kevésbé nyilvánvaló, hogy a megtermelt anyagi javak elsajátításának formája és mennyisége is az emberek termelési eszközökhöz való viszonyától függ. A termelési eszközök tulajdonosai a társadalmi javak oroszlánrészét tartják kezükben, s csupán jelentéktelen részét bocsátják a közvetlen termelők, a dolgozók rendelkezésére. Például az Egyesült Államokban a burzsoá társadalom felső tízezrének a lakosság 1%-ának kezében van a társadalmi javak 59%-a, míg a lakosság 87%-ának csupán 8% jut. A termelési eszközökhöz való viszony határozza meg azt is, hogy a társadalom egy része a társadalom másik részének munkájából élhet. Elsajátítva a termelési eszközöket, amelyek nélkül a természet tárgyai és jelenségei nem alakíthatók át létfenntartási eszközökké, az emberek egy meghatározott

csoportja számára lehetővé vált, hogy ezeket az eszközöket felhasználják azoknak a kizsákmányolására, akiket megfosztottak a termelési eszközöktől, s akik ezért gazdasági függőségbe kerültek e csoporttal szemben. Ez az osztály-meghatározás elsősorban az antagonisztikus alakulatot tartja szem előtt, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem indulhatunk ki belőle a szocialista társadalom osztályainak elemzésekor. Ellenkezőleg, ez a meghatározás hozzásegít bennünket azoknak a minőségi változásoknak a jobb megértéséhez, amelyeken a szocialista társadalom osztályai keresztülmennek, miközben saját teljes megszűnésük felé tartanak. A szocialista társadalom osztályai a munkásosztály és a szövetkezeti parasztság nem rendelkeznek számos olyan ismérvvel, amelyeket Lenin az osztályok vizsgált meghatározásában megállapított. Például a szocialista társadalom osztályai nem különböznek egymástól a termelési

eszközökhöz való viszony tekintetében. Mindkét osztály ezek tulajdonosa. Az a különbség köztük, hogy a munkásosztály az állami, össznépi tulajdonnal, a szövetkezeti parasztság pedig a termelési eszközök szövetkezeti, csoporttulajdonával kapcsolódik össze. De mindkét tulajdonforma szocialista. A munkásosztály és a szövetkezeti parasztság nem különbözik egymástól a társadalmi termelés szervezetében betöltött szerepét illetően sem. A szocialista társadalomban mindkét osztály képviselői irányítói a termelésnek. Végül, a szocialista társadalom osztályai nem különböznek egymástól lényegesen a társadalmi javakból való részesedés mértékét és módját tekintve sem. Mindkét osztály munkabért kap, amelynek mértékét a társadalom javára végzett munka minősége és mennyisége határozza meg. Mindez arról tanúskodik, hogy a szocialista társadalom osztályai nem antagonisztikus osztályok; közösek az érdekeik az

alapvető létkérdések tekintetében, s közös a céljuk: a kommunista társadalom felépítése; s éppen ezért az elvtársi együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás viszonyai alakulnak ki közöttük. Minél jobban előrehaladunk a kommunizmus felé, annál inkább elmosódnak a szocialista társadalom osztályai közötti különbségek, míg csak egészen meg nem szűnnek. 2. § Az osztályok keletkezése 1. Az osztályok keletkezésére vonatkozó idealista elméletek kritikája Az osztályok keletkezésének problémája nagy elméleti és gyakorlati jelentőségű. Helyes megoldása nélkül nem dolgozható ki tudományosan megalapozott tanítás az osztályviszonyoknak, az osztályharc fejlődésének törvényszerűségeiről, nem határozhatók meg az osztályok elhalásának feltételei, s egyszersmind nem valósítható meg gyakorlatilag az osztály nélküli kommunista társadalomra való átmenet. Az osztályok keletkezésére vonatkozóan számos

álláspont létezik. Egyes szerzők úgy vélik, hogy az emberek osztálykülönbségeit biológiai tényezők határozzák meg, például az, hogy melyik fajhoz tartoznak. Ezt az álláspontot képviselték a fasizmus ideológusai. E koncepció tarthatatlansága teljesen nyilvánvaló Ez a koncepció egyszerűen tudománytalan. Hívei a biológiai törvények érvényességét kiterjesztik a társadalmi jelenségekre, holott a társadalmi jelenségek fejlődése nem az anyag biológiai mozgásformájára jellemző törvényeknek rendelődik alá, hanem a társadalmi élet törvényeinek. A történelmi tapasztalatok s a különböző országok szocialista és kommunista építésének tapasztalatai azt mutatják, hogy nem a faji és nemzeti különbségek határozzák meg az osztályok közötti viszonyokat, hanem a társadalmi tényezők. Egy másik álláspont szerint az emberek osztályokra tagozódása azért következett be, mert a társadalomban számos különböző szakma,

tevékenységfajta alakult ki. Ilyenformán az egy szakmához tartozók meghatározott osztályt alkotnak. Ám a tevékenységfajták különbségei semmiképpen nem képezhetik az osztályokra tagozódás alapját. Az emberek nem azért tartoznak különböző osztályokhoz, mert különböző tevékenységekkel foglalkoznak, hanem, ellenkezőleg, éppen azért foglalkoznak különböző tevékenységekkel, mert különböző osztályokhoz tartoznak. Egyes szociológusok az emberek közötti osztálykülönbségeket a jövedelemszerzés módjaiból vezetik le. Úgy vélik, hogy az emberek azért tagozódtak osztályokra, mert különböző formákban kezdték elsajátítani a terméktöbbletet. Azok, akik profit formájában kapják jövedelmüket, ezek szerint a tőkések osztályát alkotják, azok, akik járadék formájában jutnak jövedelemhez, a földbirtokosok osztályát alkotják, azok pedig, akik munkabér formájában kapják jövedelmüket, a munkásosztályhoz tartoznak

stb. Ennek az úgynevezett elosztási osztályelméletnek a szerzői az okozatot tették meg oknak, s ily módon eltorzították a dolgok valóságos állását. Valóban, a megtermelt anyagi javak elosztásának formája nemcsak hogy nem meghatározó, de teljes egészében a termelési módtól, a termelési eszközök tulajdonformájától függ. „Aki a különböző társadalmi osztályok legfőbb megkülönböztető ismérvét a jövedelem forrásában keresi írta ezzel kapcsolatban Lenin az az elosztási viszonyokat helyezi élőtérbe, melyeket a valóságban a termelési viszonyok szabnak meg”3 Lenin Összes művei. 7 köt Budapest 1965 42 old* Az osztályok keletkezésére vonatkozó említett elméletek mellett a legelterjedtebb az erőszak-elmélet, mely szerint az osztályok annak folytán alakultak ki, hogy az egyik nép leigázta a másikat. Ezen elmélet hívei szerint a hódítók erőszakkal elveszik a legyőzöttek vagyonát és kizsákmányolják őket. Ezt

az elméletet annak idején E Dühring fejtette ki. Az erőszak-elmélet tudománytalan. A puszta erőszak nem hozhat létre osztályokat A kizsákmányoló osztályok létezéséhez olyan anyagi javakra van szükség, amelyek még nem abszolút nélkülözhetetlenek közvetlen termelőik létezéséhez, és amelyeket a kizsákmányolók rendszeresen elsajátíthatnak. Az erőszak nem hozhatja létre ezeket a javakat, hanem csupán elveheti a termelőktől, amikor már megtermelték őket. Más szóval, „az erőszak megváltoztathatja ugyan a birtoklást, de nem hozhatja létre a magántulajdont mint olyant”.4 Marx Engels Művei. 20 köt 160 old* Az osztályok nem az erőszak folytán, hanem gazdasági okok következtében jöttek létre. Ezek az okok vezettek olyan létfenntartási cikkek előállításához, amelyek már nem szükségesek a termelők létéhez, s ezért elsajátíthatók egyes személyek és társadalmi csoportok által. 2. Az osztályok keletkezésének marxista

elmélete Fentebb már említettük, hogy a marxizmus tárta fel első ízben a termelés fejlődése és a társadalom osztálystruktúrája közötti összefüggést. Az osztályok mindenekelőtt úgy függnek össze a termelés fejlődésével, hogy a munkatermelékenység meghatározott fejlettsége szükséges a kizsákmányolás reális lehetőségének megjelenéséhez. Valóban, amikor az ember csak azt a minimumot termeli meg, amely saját fizikai létének fenntartásához és utódjainak felneveléséhez szükséges, addig teljesen kizárt az idegen munka bármiféle rendszeres elsajátítása. Csak ha a termelőerők olyan fejlettséget érnek el, amikor már valamivel több terméket kezdenek előállítani, mint amennyi a közvetlen termelők életének fenntartásához szükséges, csak akkor válik lehetővé az idegen munka termékeinek elsajátítása. Az osztályok kialakulásában nagy szerepe volt a társadalmi munkamegosztásnak. Mint ismeretes, az első nagy

társadalmi munkamegosztás a nomád törzsek kialakulása volt. Ez egyrészt munkájuk termelékenységének növekedéséhez, másrészt számos új, korábban ismeretlen termék előállításához vezetett. Ezek a törzsek nemcsak húst és tejtermékeket kezdtek előállítani, hanem bőrt, szőrmét, s egyszersmind fonalat és szövetet is. Ez tette lehetővé először a rendszeres cserét más, főként földművelő törzsekkel. A termékcsere kialakult lehetősége ösztönözte a földművelés és a kézműipar fejlődését. Ez mind jobban növelte az egyes nemzetségi tagokra jutó munkamennyiséget. Új munkaerő bevonása vált szükségessé A háború szállította ezt a munkaerőt: a hadifoglyokat kezdték rabszolgákká tenni. Az első időkben a rabszolgamunkát még csak szórványosan alkalmazták, a rabszolga segítőtársként jelent meg. Együtt dolgozott a közösség többi szabad tagjaival, és életmódja még jórészt nem különbözött a szabadok

életmódjától. Ám minél jobban továbbfejlődött a termelés, a rabszolgák annál inkább megszűntek egyszerű segítőtársak lenni, különösen amikor létrejött a második nagy társadalmi munkamegosztás, amikor a kézműipar elkülönült a mezőgazdaságtól, majd pedig amikor kezdetét vette a fizikai és a szellemi munka szétválása. Tucatszám űzik őket dolgozni a földekre és a műhelyekbe. A rabszolgák kezdik elvégezni a javak termelésével összefüggő összes alapvető munkákat, s most már nem családtagoknak tekintik őket, hanem dolgoknak, beszélő szerszámnak. A rabszolgaság ilyen módon a gazdálkodás alapvető formájává válik „ A munka megosztásával írta Marx adva van annak lehetősége, sőt valósága, hogy a szellemi és anyagi tevékenység hogy az élvezet és a munka, termelés és fogyasztás más-más egyéneknek jusson.”5 MarxEngels Művei 3 köt 32 old* A fejlődő termelőerők lehetővé tették az embereknek, hogy

külön családokként, egyénekként dolgozzanak. A nagy közösségekben végzett munka átadta helyét az egyéni munkának. A munka jellegének megváltozásával megváltozott az előállított termékek elosztási formája is. Korábban ezek a termékek a közösség tulajdonát képezték, most viszont a családfők hatáskörébe kerültek, s tulajdonukká váltak. Ilyen módon a spontán kialakult ősközösségi tulajdont a magántulajdon váltotta fel, amely már jobban megfelelt a termelés szükségleteinek. A társadalom egyes tagjai közötti vagyoni különbségek, Engels kifejezésével élve, felrobbantották a régi kommunisztikus közösséget.6 Lásd MarxEngels, Válogatott művek II köt 170216 old* A nemzetségi rendszer túlhaladottá vált, s felváltotta egy új társadalom, amely a magántulajdonra és arra épült, hogy a társadalom egy része kizsákmányolta a másikat, az egyik osztály a másikat. 3. § A sztratifikáció és a társadalmi mobilitás

polgári elméletének kritikája Az osztályok lenini meghatározását állandó támadások érik a mai polgári szociológusok részéről. Megpróbálják bebizonyítani, hogy ez a meghatározás, éppúgy, mint maga a marxilenini osztályelmélet, elavult, hogy manapság már nem a termelési eszközökhöz való viszony, hanem más ismérvek szerint kell az embereket társadalmi csoportokba sorolni. A polgári szociológusok az emberek társadalmi csoportokba, úgynevezett sztratumokba, rétegekbe sorolásának alapjaként a legkülönbözőbb ismérveket jelölik meg, többek között a foglalkozás nemét, a lakhelyet, a képzettséget, az előrejutás módját, a megjelenést, vagy azt, van-e a lakásban telefon stb. Egyes szerzők valamely társadalmi csoportba való tartozás kritériumaként több ismérvet sorolnak fel, amelyekből meghatározott „indexet” képeznek. Így például W Lloyd Warner amerikai szociológusnál a réteg vagy a sztratum „indexét”

olyan ismérvek alkotják, mint a foglalkozás neme, a jövedelem forrása, a lakóhely és a lakástípus. Más szerzők a sztratákat jellemző ismérvek közé sorolják a kulturális szintet, a közügyekben való részvételt, a felekezeti hovatartozást, az erkölcsi arculatot, sőt a kiejtést is. Ezen ismérvek többsége persze nem tartozik az osztálykülönbségek közé, hanem a legkülönbözőbb osztályok képviselőjére lehet jellemző. Például a foglalkozás neme, a jövedelem forrása, a kulturáltság, tanúskodhat ugyan valamely osztályhoz való tartozásról, de sem egyenként, sem együtt nem jellemezheti a társadalmi osztályok lényegét, nem mutatja meg az osztályok helyét a társadalomban, nem tárja fel az osztályok történeti szerepét. Nem nehéz észrevenni, hogy a polgári szociológusok legkülönfélébb ismérveket felsorolva az emberek társadalmi csoportokba sorolására vonatkozóan, gondosan kerülik azokat, amelyek valóban

meghatározzák a társadalom osztálystruktúráját. És ez nem véletlen Ily módon próbálják leplezni a tőkés társadalomban meglevő osztályellentéteket, leszűkíteni ezeket a szokásos szakmai és életmódbeli különbségekre, s ezáltal elterelni a dolgozók figyelmét arról, hogy miért is nyomhatják el őket a termelési eszközök tulajdonosai. Ugyanezt a célt szolgálja a „társadalmi mobilitás” elmélete is, amelyet nagyban propagálnak a polgári szociológusok. A „társadalmi mobilitáson” azt értik, hogy egyes egyének vagy csoportok egy bizonyos társadalmi helyzetből másikba juthatnak. Kétfajta mobilitást különböztetnek meg: a horizontálisat és a vertikálisat. A horizontális azt jelenti, hogy ugyanazon társadalmi rétegen belül történik a helyváltoztatás, a vertikális pedig azt, hogy az egyén feljebb vagy lejjebb jut a „társadalmi ranglétrán”. Horizontális mobilitásnak mondható például az, hogy egy munkást az egyik

üzemből a másikba helyeznek át, vertikális mobilitásnak pedig az, hogy a munkásból mérnök, a tisztviselőből vállalkozó lesz. A polgári szociológusok állítása szerint a társadalmi mobilitás, különösen a vertikális mobilitás léte a társadalom osztálystruktúráját elasztikussá, mozgóvá teszi, és kizárja az osztályharcot. Állításuk szerint osztályharcra nincs szükség, mivel minden egyes egyén, aki elégedetlen társadalmi helyzetével, átmehet és át is megy egy másik, magasabb társadalmi rétegbe. „A mai Angliában mondja például Beaverbrook nincs semmi akadálya annak, hogy a szegény felemelkedjék a hatalom és a jólét magaslatára.” A nyitott társadalomban vélekedik J. Gentler „valamely adott réteg vagy osztály tagjainak helyzete emelkedhet vagy süllyedhet annak folytán, hogy életük folyamán vannak-e vagy nincsenek [.] bizonyos eredményeik Az ilyen rendszer nem jelent kategorikus korlátokat a személyiség

számára osztályhelyzetét illetően. A vertikális mobilitás nem egyszerűen lehetőség, hanem jog, amely joga lehet mindenkinek.” Ami azt a formális jogot illeti, hogy az ember az egyik osztályból átkerülhet a másikba, az valóban megvan bármely egyén számára a tőkés társadalomban. Formálisan itt minden egyén átmehet az egyik társadalmi csoportból a másikba, az egyik osztályból a másikba, ezt semmiféle törvény nem korlátozza. Valójában azonban a munkás (bármilyen jól dolgozik is, bármilyen eredményei vannak is) nem válhat tőkéssé, merthogy az általa kapott munkabér nem más, mint a tőkésnek eladott munkaerejének értéke. Akárhogyan ingadozzék is a munkabér értéke, csupán e munkaerő újratermelésére hivatott, és soha nem válhat tőkévé. Ha megtörténik is, hogy valamelyik proletár átkerül a burzsoázia osztályába, ez először is eléggé ritka, másodszor, nem a munkásosztály társadalmi helyzetére jellemző

szükségszerű tendenciák, nem a tőkés társadalom funkcionálásának és fejlődésének törvényei alapján történik, hanem a körülmények véletlen összejátszása révén. A munkásosztály társadalmi helyzete és a tőkés termelési mód törvényei a proletariátus szüntelen, ráadásul bővített újratermeléséhez vezetnek, s egyszersmind a burzsoáziával való ellentéteinek kiéleződéséhez, ami főként az osztályharc fokozódásában jut kifejezésre. 4. § A társadalom osztályszerkezete 1. Alapvető és nem alapvető osztályok Alapvető társadalmi osztályoknak nevezzük azokat az osztályokat, amelyeket a társadalomban uralkodó termelési mód hoz létre. Ilyen módon a rabszolgatartó termelési mód rabszolgák és rabszolgatartók, a feudális jobbágyok és földbirtokosok, a kapitalista proletariátus és burzsoázia létezését határozza meg. Az alapvető osztályok közötti viszonyokat a társadalom társadalmi-gazdasági rendjének

lényege és az illető rendszer keretein belül alkalmazott kizsákmányolási formák szabják meg. Amikor a társadalom az egyik alakulatról a másikra megy át, lényegesen megváltoznak az alapvető osztályok közötti viszonyok. Például a rabszolgatartó rendszerre az alapvető osztályok olyan viszonya volt jellemző, hogy a kizsákmányoltak (a rabszolgák) a kizsákmányolók (a rabszolgatartók) tulajdonát alkották, s ki voltak szolgáltatva az utóbbiak kénye-kedvének. A feudális társadalomban a jobbágytartó földbirtokos már nem volt a jobbágy tulajdonosa, „hanem csak a paraszt munkájára volt joga, és a parasztot bizonyos szolgáltatások teljesítésére kényszeríthette”.7 Lenin Művei 29 köt 487 old.* A kapitalizmusra való áttéréssel végleg megszűnik a gazdaságon kívüli kényszer az osztályok közötti viszonyokban. A munkás, jogilag szabad, független a tőkéstől, de mivel meg van fosztva a termelőeszközöktől, eladja a

tőkésnek munkaerejét, és ezáltal már a tőkéstől függ. Minden osztálytársadalomban csak két alapvető osztály van, de minden társadalomban az alapvető osztályok mellett nem alapvető osztályok is léteznek. Ez abból fakad, hogy az uralkodó termelési mód mellett különböző egyéb társadalmi-gazdasági formák is léteznek Például a rabszolgatartó társadalomban a rabszolgamunkán alapuló termelés mellett létezett a kézműipar és a kisárutermelő mezőgazdasági termelés. Ezek a rendszerek alakították ki a nem alapvető osztályokat: a kézműveseket és a szabad parasztokat. Hasonlóképpen a feudalizmusban a földbirtokosok és a jobbágyparasztok mellett ott volt a kézművesek osztálya, a születő burzsoázia osztálya és a vele összefüggő proletariátus, a kapitalizmusban pedig a proletariátus és a burzsoázia mellett létezik a városi és falusi kispolgárság osztálya. 2. Az értelmiség Az alapvető és a nem alapvető osztályokon

kívül a tőkés társadalomban van egy sajátos társadalmi réteg: az értelmiség. Az értelmiséget olyan szellemi dolgozók alkotják, akiknek nincsenek termelési eszközeik, s akik nem közvetlen termelői az anyagi javaknak. Ide tartoznak a tudományos munkatársak, a mérnökök, írók, pedagógusok, orvosok, művészek, s a különböző intézményekben dolgozó alkalmazottak egy bizonyos része. A tőkés társadalomban az értelmiség különböző osztályokból tevődik össze. Egy része a tőkét, a kapitalista termelést szolgálja, kidolgozza és propagálja a burzsoázia érdekeinek megfelelő ideológiát. Más része a dolgozókkal köti össze sorsát, az ő érdekeiket fejezi ki és aktívan harcol a fennálló társadalmi rendszer ellen. A szocialista társadalomban megváltozik az értelmiség társadalmi természete. A szellemi munkások zöme a munkásosztály oldalára áll és bekapcsolódik az új társadalom építésébe. Minél jobban előrehaladunk

a szocializmus felé, az értelmiség sorai annál inkább feltöltődnek a dolgozó osztályok fiaival, akik egyre szorosabban hozzákötik ezt a réteget a néphez, alárendelve érdekeit a kommunista építés érdekeinek. 3. A rendek A rendek olyan társadalmi csoportok, amelyeknek társadalmi helyzetét törvény határozza meg, amely kimondja, hogy milyen jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek az egyes rendi csoportok. A rendek az osztálykülönbségek egyik formáját képezik, s ezért feltételezik a társadalom osztályokra tagozódását. A rendi társadalomban a különböző osztályok rendszerint a különböző rendekhez tartoznak: a felsőbb rendeket a kizsákmányoló osztályok, az alsóbbakat a kizsákmányoltak alkotják. A történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban azonban bizonyos diszharmónia keletkezik az osztálytagozódás és a rendi tagozódás között. Például a feudális társadalom bomlásának időszakában a gyorsan meggazdagodott

burzsoázia kizsákmányoló osztállyá vált, de nem került a felsőbb rendek közé. A társadalom rendi tagozódása a feudális társadalmigazdasági alakulatra jellemző Minden rendnek az államhatalom által szigorúan meghatározott, megszabott és védett jogai és kötelességei vannak. Például a nemesség a cári Oroszországban „nemes”, „kiváltságos” rend volt, mentesült az adófizetéstől, a testi fenyítéstől, joga volt arra, hogy birtokai és jobbágyai legyenek stb. Különleges kiváltságokkal rendelkezett a papság is. Például fel volt mentve az állami kötelezettségek és adók alól Ezektől az úgynevezett „felsőbb” rendektől eltérően az „alsóbb” rendek (kézművesek, kereskedők, parasztok) semmiféle privilégiumokkal nem rendelkeztek, viszont sokféle kötelezettségük volt, például adót kellett fizetniük, s a legkülönfélébb kötelezettségeket, járandóságokat kellett teljesíteniük. A rendi hovatartozás

öröklődő volt. A kapitalizmusra való áttéréssel a társadalom rendi tagozódása megszűnik. Itt jogilag minden állampolgár egyenlő. Ténylegesen azonban a különböző osztályok különböző helyet foglalnak el a társadalomban Egyesek (a burzsoázia) hatalmon vannak és kihasználják a hatalmat saját érdekeik védelmére, mások (a proletariátus, a parasztság) rendszerint meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy akaratukat törvény formájában juttassák kifejezésre, szüntelenül elnyomja őket az uralkodó kizsákmányoló osztály és annak állama. 4. Az úgynevezett középosztályokról A marxizmusleninizmus klasszikusai az antagonisztikus társadalom osztály struktúrájának elemzésekor kidolgozták a „középosztályok” fogalmát. Ezzel a fogalommal azokat az osztályokat jelölték, amelyek közbülső helyet foglalnak el az alapvető osztályok között. A feudális társadalomban középosztálynak számít a burzsoázia, amely

közbülső helyet foglal el a feudális urak (az arisztokrácia) és a dolgozók között. A polgári társadalomban középosztályként szerepel a városi és a falusi kispolgárság, amely a proletariátus és a nagyburzsoázia között áll. A kispolgársághoz a parasztság egy része, a kisiparosok és kiskereskedők tartoznak. A középosztályok sajátossága, hogy nincs szilárd helyük a társadalomban, ingadoznak az alapvető osztályok között, hol az egyik, hol a másik álláspontjára helyezkednek. A kisiparosok és a kereskedők osztályát jellemezve Engels például ez írta: „Jellegét meghatározza közbülső helyzete a nagyobb kapitalisták, kereskedők és gyárosok osztálya, a tulajdonképpeni burzsoázia és a proletariátus, illetve munkásosztály között. A burzsoázia pozíciójára törekszik, de egyedeit a legcsekélyebb balszerencse a proletariátus soraiba taszítja . ez az ide-oda lökődés a jómódúak osztályába való feljutás reménye és

a proletárok vagy éppen a pauperek állapotára süllyedés félelme között; a remény, hogy érdekeit elő tudja mozdítani a közügyek vezetésében való részvétel kivívása útján, s a rettegés, hogy rosszkor alkalmazott ellenzékiséggel magára vonja egy olyan kormány haragját, amelytől léte függ, mivel ennek hatalmában áll legjobb vevőit elvonni tőle; csekély anyagi eszközei, amelyek birtoklásának biztonsága fordított arányban áll összegük nagyságával mindebből következően ennek az osztálynak rendkívül ingadozóak a nézetei.”8 Marx Engels Művei. 8 köt Budapest 1962 7 old* Az utóbbi időben a középosztályok problémája felkeltette a polgári szociológusok figyelmét, akik olyan tényezőt pillantottak meg bennük, amely szerintük cáfolja az osztályharcról és a forradalomról szóló marxista leninista tanítást. A polgári szociológusok önkényesen értelmezve a középosztály fogalmát, mindenképpen megpróbálják

bebizonyítani, hogy a modern tőkés társadalomban eltűnnek a kapitalisták és a proletárok, hogy ezek is és azok is átalakulnak „középosztállyá”, amely döntő erővé válik a modern társadalomban. Ennek megfelelően véleményük szerint a tőkés társadalom osztályharc és proletárdiktatúra nélkül átalakul a „középosztály” társadalmává. „Az ipari társadalom története írja Jessie Bernard , úgy látszik az »osztály nélküli« társadalom irányában fejlődik, de nem azon az úton, amelyet Marx jósolt . Az »osztály nélküli« társadalom nem a proletariátus átmeneti diktatúrája révén jön el, hanem a középosztály óriási kibővülése révén, amely olyan tendenciát mutat, hogy magába szívja a nála alacsonyabban levő osztályokat.” A középosztály meghatározásánál a polgári szociológusok sok mindent figyelembe vesznek, csak azt nem, hogy milyen helyet foglalnak el az emberek a társadalmi termelés

rendszerében, s hogy mi a viszonyuk a termelési eszközökhöz. Egyes személyek középosztályhoz sorolásának kritériumaként gyakran a család évi jövedelmének mértékét jelölik meg. S ráadásul a jövedelem határait úgy szabják meg, hogy ugyanahhoz a középosztályhoz sorolható a tőkés is és a munkás is. Így például az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma a középosztályhoz számította azokat a családokat, amelyeknek évi jövedelme 3200 dollártól 100 000 dollárig terjedt. Ennek következtében a középosztályba kerültek egyrészt a kisiparosok, kiskereskedők, irodai és kereskedelmi alkalmazottak, a tehetős farmerek, a magasan kvalifikált munkások, másrészt a cégek igazgatói, az üzletemberek, a földbirtokosok és a nagy- és középburzsoázia egyéb képviselői. Hasonló kép figyelhető meg akkor is, amikor más, hasonló tényezőt jelölnek meg a középosztályhoz tartozás meghatározó ismérveként. Egyesek például a

foglalkozás neme alapján határozzák meg a középosztályt, s hozzásorolják a technikusokat, eladókat, pedagógusokat, a kisebb üzletembereket stb. Nem nehéz észrevenni, hogy e fejtegetéseknek semmi közük sincs a tudományhoz. Attól, hogy egy osztályba soroljuk a dolgozók kizsákmányolásából élő üzletembereket, és a tőke által kizsákmányolt munkásokat, attól még nem szűnik meg az ellentét a kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, a termelési eszközök tulajdonosai és a termelési eszközöktől megfosztottak között. Ha pedig ez így van, akkor az az állítás, mely szerint a kapitalizmus viszonyai között megszűnnek az antagonisztikus osztályok egy egységes „középosztállyá” való egyesülésük révén, nem más, mint újabb kísérlet, hogy leleplezzék, eltussolják a kapitalizmus kizsákmányoló lényegét, s eltereljék a dolgozók figyelmét a dolgok fennálló állapotának megváltoztatásáért folytatandó

forradalmi harcról. 5. § Az osztályharc mint az antagonisztikus társadalom fejlődésének mozgató ereje Minthogy a különböző osztályok különböző gazdasági helyzetben vannak a társadalomban, különböző viszonyok között élnek, érdekeik természetszerűleg nem lehetnek azonosak. Például a burzsoázia érdeke a munkabér csökkentése, mert ez vezet profitjának növekedéséhez, a munkás viszont éppen ennek az ellenkezőjében érdekelt; a tőkések a választásokon saját képviselőiket igyekeznek bejuttatni a törvényhozó szervekbe, a proletárok pedig szintén a sajátjaikat; a burzsoáziának érdeke a magántulajdon megszilárdítása, mert ez képezi uralmának gazdasági alapját, a proletariátus viszont a magántulajdon megszüntetésére törekszik; a burzsoázia igyekszik örökkévalóvá tenni a kizsákmányolást, a proletariátus viszont a kizsákmányolás megszüntetésében érdekelt, olyan viszonyokat akar létrehozni, amelyek

kizárják annak lehetőségét, hogy egyes emberek munkájából éljenek stb. Az antagonisztikus osztályok, minthogy ellentétesek az érdekeik, szüntelen harcot vívnak egymással, amely fejlődésének meghatározott szakaszában az egész társadalmi organizmus átalakításához, a társadalmi fejlődés egyik szakaszából a másikba való átmenethez vezet. „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” írta Marx és Engels.9 MarxEngels Művei 4 köt 442 old* Az osztályharc mindenekelőtt a termelőerők fejlődésére van hatással. Többek között meggyorsítja a munkaeszközök tökéletesedését. Például, a munkásoknak a munkanap lerövidítéséért vívott harca arra késztette a tőkést, hogy tökéletesebb technikát alkalmazzon és ez lehetővé tette számára, hogy növelje az értéktöbblet termelését. Marx kimutatta, hogy a munkások sztrájkjai sok esetben indítékul szolgáltak új gépek feltalálásához és

üzembehelyezéséhez. Az osztályharcnak a termelőerők fejlődésére gyakorolt hatása a különböző társadalmi-gazdasági alakulatokban némileg más formában nyilvánult meg. Például a feudális társadalomban a jobbágyparasztok osztályharca kivívta, hogy a robotot úrbérrel váltsák fel, majd pedig a természetbeni úrbérről pénzbeni úrbérre térjenek át. Az osztályharc a termelőerők és a termelési viszonyok fejlődésére egyaránt hatással van. Az elavult termelési viszonyok nem változnak meg automatikusan a kereteik között fejlődő termelőerők hatására. A régi termelési viszonyok mögött ott áll a történelmileg túlhaladott, de még uralkodó osztály, amely minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik megakadályozni e viszonyok megváltozását. Ezért reális erőre van szükség, amely le tudja győzni ezt az ellenállást. Éppen ilyen erőt jelentenek a haladó osztályok, amelyeknek a fennálló helyzet

megváltoztatásáért folytatott tevékenysége az osztályharcban jut kifejezésre. Csak a társadalom haladó erőinek a történelmileg levitézlett uralkodó osztály ellen vívott harca vezethet a termelőerők elért fejlettségének megfelelő új termelési viszonyok megszilárdításához. Éppen ezért az osztályharc a mozgatóereje a haladásnak az antagonisztikus társadalomban. Az osztályok harcának megvan a maga hosszú története. Történeti szakaszonként változott e harc formája, célja és jellege. Így például a rabszolgatartó társadalomban a kizsákmányoltak kizsákmányolók elleni osztályharca nem irányult a fennálló termelési mód ellen. A rabszolgák, amikor szembefordultak a rabszolgatartókkal, a rabságtól akartak megszabadulni, de nem akarták megsemmisíteni az akkori termelési módot. Lázadásaik azonban megingatták a rabszolgatartó társadalmi rendet, s végül is arra kényszerítették a rabszolgatartókat, hogy röghöz kössék

a rabszolgákat, s egyéb intézkedéseket tegyenek, amelyek mind elősegítették a rabszolgatartó rendszer gazdasági átalakulását és feudalizmussal történő felváltását. A feudális társadalomban a kizsákmányolt jobbágyok már összekapcsolják harcukat a társadalmi viszonyok, például a jobbágyság, a földmagántulajdon stb. megváltoztatásával Amikor a parasztok síkraszállnak az elnyomás ellen, rendszerint a polgárság politikai irányítása alá kerülnek, alárendelődnek a polgárságnak. Ennek folytán a parasztháborúk lendületét rendszerint korlátok közé szorítják a polgárság érdekei. Mindamellett a parasztok kizsákmányolás elleni harca pozitív szerepet tölt be, mert elősegíti a feudális termelési viszonyok felszámolását és a tőkés termelési mód győzelmét. A feudális társadalom dolgozói a kizsákmányolás, az elnyomás ellen harcoltak, e harcuk azonban nem érhette el célját, mert maguk is tulajdonosok voltak, s

objektíve nem léphettek fel a magántulajdonnal szemben. Ők csupán a feudális tulajdont ellenezték, viszont a tőkés tulajdont támogatták, s vele együtt a kapitalista termelési viszonyokat is. Ennek eredményeképpen harcuk gyakorlatilag csupán oda vezetett, hogy a kizsákmányolás egyik formáját másik váltotta fel. Megváltozik a helyzet, amikor a történelem színterén önálló politikai erőként megjelenik az ipari proletáriátus. Gazdasági helyzete folytán a proletariátus következetesen síkraszállhat a magántulajdon és a kizsákmányolás megszüntetéséért. Minél jobban előrehalad a tőkés termelés fejlődése, annál jobban összefognak a proletárok, megszerveződnek és a kizsákmányolók ellen irányuló hatalmas erővé válnak. A proletariátus osztályharca úgy kezdődik, hogy a munkásosztály egyes különálló csoportjai ösztönösen fellépnek egyes, a munkásokat különösen sanyargató tőkések ellen. Ez a harc még

kizárólag gazdasági jellegű, a mértéktelen kizsákmányolás, mértéktelen elnyomás ellen irányul, melynek okát először ennek vagy annak a tőkésnek a kegyetlenségében és embertelenségében látják. A gazdasági harc a proletariátus osztályharcának történetileg első formája. Ez a munkásosztály súlyos gazdasági helyzetéből ösztönösen nő ki, s főként a viszonyok javításáért folyik. Mindamellett a gazdasági harc nagy jelentőségű: a harc folyamán jönnek létre a proletariátus első osztályszervei, a szakszervezetek. A későbbiekben azonban a munkásosztály meggyőződik arról, hogy a gazdasági harc nem vezethet helyzetének gyökeres megváltozásához, nem szüntetheti meg a kizsákmányolást. Kezdi felismerni az összefüggést a burzsoázia gazdasági uralma és az államhatalom között, kezdi megérteni, hogy utóbbi a kizsákmányoló rendszert védelmezi. Tudatosítja, hogy érdekei nemcsak a gazdaságiak, hanem a politikaiak

is ellentétesek a burzsoázia érdekeivel, s a proletariátus osztályharca tudatossá és célirányossá válik. Abban, hogy az osztályharc ösztönös, gazdasági jellegű harcból tudatos, politikai jellegű harccá fejlődik, óriási szerepet játszik a szocialista ideológia és annak a munkásmozgalommal való egyesítése. A szocialista ideológiát a kommunista párt viszi be a munkásmozgalomba. Ez a párt vezeti az ideológiai harcot a polgári és kispolgári ideológia ellen. Kifejezi a munkásosztály alapvető érdekeit, s elméletileg megalapozza a proletariátus harci céljait, meghatározza e célok elérésének útjait és eszközeit. Ilyen módon a proletariátus osztályharca három irányban bontakozik ki: gazdasági, politikai és ideológiai irányban. Ugyanakkor a harc döntő formája a politikai, mert csak a proletariátus politikai uralmának megteremtése biztosíthatja a gazdaság gyökeres átalakítását és az osztály nélküli kommunista

társadalom felépítését. A proletariátus burzsoázia elleni osztályharcának igen fontos vonása a jelenkori viszonyok között a harc éleződése, ami azzal függ össze, hogy az imperializmus korában minden társadalmi ellentmondás kiéleződik, illetve azzal, hogy létrejött és sikeresen fejlődik a szocialista világrendszer, amely ékes példája a kizsákmányolás megszüntetésének. A proletár osztályharc jelenkori állapotának igen fontos vonása továbbá a gazdasági harc és a politikai harc szorosabb kapcsolata. A sztrájkok és munkabeszüntetések mind gyakrabban politikai jellegűvé válnak, politikai követelésekkel és megmozdulásokkal (utcai tüntetésekkel, demonstrációkkal) járnak együtt. Minthogy fokozódik a munkásosztály heterogenitása (a monopóliumok uralmának viszonyai között különösen intenzíven töltődnek fel sorai a kispolgárság olyan képviselőivel, akik nem bírták a konkurenciát), s minthogy a burzsoázia

rendszeresen megvásárolja az úgynevezett „munkásarisztokráciát”, szakadás áll be a munkásság soraiban. Egy része a kommunistákat követi, más része viszont az opportunistákat támogatja, akik lényegében a burzsoázia érdekeit fejezik ki. Ezért a proletariátus jelenlegi forradalmi mozgalmának egyik legfontosabb feladata az akcióegységért vívott harc. A proletariátus burzsoázia elleni osztályharcának másik sajátossága a jelenlegi viszonyok között az, hogy szoros kapcsolatban van a monopóliumok túlsúlya ellen fellépő különböző demokratikus mozgalmakkal, valamint a békéért, a nemzeti függetlenségért és szuverenitásért vívott harccal. Bár e mozgalmak résztvevői nem tűzik ki célul a tőkés társadalmi rend szocialistává való átalakítását, harcuk mégis lényegesen hozzájárul a proletariátus szocializmusért vívott harcához. „A monopóliumok ellen folytatott általános demokratikus harc állapítja meg az SZKP

programja nem odázza el, hanem közelebb hozza a szocialista forradalmat. A demokráciáért vívott harc a szocializmusért folytatott harc alkotórésze.”10 Az SZKP XXII kongresszusának jegyzőkönyve. 742 old* Amikor arról beszélünk, hogy a proletariátus osztályharca összefügg a jelenkori demokratikus mozgalmakkal, figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy ezeknek most más a tendenciájuk, mint a kapitalizmus monopóliumok előtti szakaszában. Korábban főként a feudális csökevények ellen léptek fel, manapság viszont az élenjáró tőkésországokban a jelenkori kapitalizmus lényegét legkoncentráltabban kifejező monopóliumok uralma ellen szállnak síkra. Ilyen módon a jelenkori demokratikus mozgalmak az élenjáró tőkésországokban összefüggnek a kapitalizmus ellen, a kapitalizmus egyes legreakciósabb vonásai ellen vívott harccal. Ami pedig a fejlődő országokat illeti, azokban a demokratikus mozgalmak elsősorban még a feudalizmus

ellen irányulnak, amely feltartóztatja fejlődésüket a haladás útján, illetve az idegen tőke ellen, amely mély gyökereket eresztett ezekben az országokban és mindenképpen megpróbálja megőrizni pozícióit. De ezekben az országokban is lehetőség van arra, hogy létrejöjjön a kommunista párt vezette munkásosztály szövetsége a parasztsággal, a városi kispolgársággal és a forradalmi érzelmű nemzeti burzsoáziával, amely alapjává válhat a tőkés alakulat elkerüléséért, a szocializmusba való átmenetért vívott harcnak. 6. § Az osztályok elhalásának objektív feltételei Sok polgári szociológus úgy véli, hogy a jelenlegi tőkés társadalomban eltűntek az osztályok és az osztálykülönbségek, hogy manapság már nem osztálykülönbségekről, hanem csupán egyéni különbségről kell beszélni az emberek között. „Ma írja Hermann Port nyugatnémet szociológus a szociális különbségek egyre inkább elsimulnak és csak az

egyéni különbségek maradnak meg.” Többek között annak alapján vonják le ezt a következtetést, hogy jelenleg sok munkás részvényeket vásárol és ily módon társtulajdonosává válik az illető vállalatoknak, s így szerintük érdekeik teljesen egybeesnek a tőkések érdekeivel, s maga a kapitalizmus átalakul „népi kapitalizmussá”. A valóság azonban azt mutatja, hogy a kapitalizmus népellenes volt és az is maradt, a monopóliumok és a dolgozók érdekei soha nem eshetnek egybe, hanem homlokegyenest ellentétesek egymással. Az a tény pedig, hogy egyes munkások részvényeket vásárolnak, nem változtat a dolgok állásán. Statisztikai adatok tanúsága szerint a munkások 9899%-ának egyáltalán nincs részvénye, a fennmaradó 12%-nak pedig mindössze néhány részvénye van, s ily módon természetesen semmiféleképpen nem befolyásolhatják az illető társaság ügyeit. A termelési eszközök és az előállított termékek valóságos

tulajdonosai a tőkések, akik a részvények zömével rendelkeznek. Például az Egyesült Államokban a fő részvénytulajdonosok a felnőtt lakosságnak csupán 0,20,3%-át teszik ki. Kétségtelen, hogy az élenjáró tőkésországokban létrejöttek az antagonisztikus osztályok felszámolásának objektív feltételei, ezek az osztályok azonban nem szűnhetnek meg a kapitalizmus keretei között, ahol a termelési eszközök magántulajdona uralkodik. Milyen feltételek szükségesek tehát az osztályok elhalásához, és milyen formában kell ennek megtörténnie? Mindaddig, amíg a társadalmi munka annyi terméket ad, hogy az alig lépi túl az emberek legszükségesebb létfenntartási eszközeit, amíg a társadalmi munka leköti a társadalom tagjai túlnyomó többségének minden vagy csaknem minden idejét, addig a társadalom osztályokra tagozódik. Az anyagi javak megtermelésével teljesen elfoglalt többség mellett kialakul egy osztály, amely mentes a

közvetlen termelőmunkától és az anyagi javak termelésének irányításával, politikával, igazságszolgáltatással, tudománnyal, művészettel stb. foglalkozik De ha a termelőerők magasabb szintre emelkednek, ha lehetővé teszik az anyagi javak olyan mennyiségű előállítását, hogy az elegendő a társadalom valamennyi tagja szükségleteinek kielégítésére, az osztályok létezése már nem szükségszerű, már nemcsak nem segíti elő a társadalmi haladást, hanem éppenséggel akadályozza. Ilyen viszonyok között az osztályok megszüntethetők. „ A társadalmi osztályok eltörlésének egy olyan történelmi fejlődési fok az előfeltétele írta Engels , amelyen nem csupán ennek vagy annak a meghatározott uralkodó osztálynak, hanem egyáltalában bármely uralkodó osztálynak, tehát magának az osztálykülönbségnek a fennállása anakronizmussá vált, elavult. Tehát a termelés fejlődésének olyan magas foka az előfeltétele, amelyen a

termelési eszközöknek és termékeknek, s ezzel a politikai uralomnak, a művelődés és szellemi vezetés monopóliumának elsajátítása egy különös társadalmi osztály által, nemcsak feleslegessé, hanem gazdaságilag, politikailag és intellektuálisan a fejlődés akadályává is lett. Ezt a pontot most elértük”11 MarxEngels Művei 19 köt 215. old* Tehát az osztályok elhalásának egyik legfontosabb feltétele a termelőerők magas fokú fejlettsége. A termelőerők fejlődése önmagában azonban nem elegendő ahhoz, hogy az osztályok megszűnjenek. Az osztályok léte nemcsak a termelőerők fejlettségének meghatározott szintjével függ össze, hanem meghatározott, e szintből következő termelési viszonyokkal is, nevezetesen, a termelési eszközök magántulajdonán alapuló termelési viszonyokkal. Hogy megszűnjenek az antagonisztikus osztályok, meg kell szüntetni a magántulajdont „Az osztályokat megszüntetni annyit jelent írta Lenin ,

hogy egyenlő viszonyt teremtünk az egész társadalom termelési eszközei és valamennyi állampolgár között, annyit jelent, hogy minden állampolgár számára egyenlően hozzáférhető a munka a társadalmi tulajdonban levő termelési eszközökkel, a társadalmi tulajdonban levő földön, a társadalmi tulajdonban levő gyárakban és így tovább.”12 Lenin Összes művei 24 köt Budapest 1970 358 old* Az osztályok teljes megszűnésének más feltételei is vannak. Az osztályok közötti gazdasági és politikai különbségek alapján az évszázadok során kialakultak, felhalmozódtak, megrögződtek más rendkívül lényeges különbségek is, többek között képzettségbeli, neveltetésbeli, erkölcsi, esztétikai és más tulajdonságokban mutatkozó különbségek. E különbségek megszűnéséhez a kommunizmus győzelmére van szükség Tehát az osztályok megszűnésének folyamata összefügg a szocialista forradalommal és a kommunista társadalom

felépítésével. XIII. fejezet A társadalom politikai rendszere 1. § A társadalom politikai rendszerének fogalma A társadalom osztályokra tagozódásával és az osztályuralom létrejöttével kialakul egy sajátos mechanizmus, amelyet az uralkodó osztályok a társadalom irányítására, az osztályok, az egyes személyek, az egyén és a társadalom, az illető ország és a vele kapcsolatban levő más országok közötti viszonyok szabályozására használnak fel. Ebbe a mechanizmusba a következők tartoznak: az állam intézményeinek és szervezeteinek egész kiterjedt hálózatával, a politikai pártok, a szakszervezetek, a különböző ifjúsági egyesületek, illetve egyéb szövetségek és egyesületek. A társadalom politikai rendszerének fő láncszeme az állam. Ez a fő eszköz az uralkodó osztály politikája megvalósításának, a társadalom belső osztályviszonyai és külkapcsolatai szabályozásának. 2. § Az állam kialakulására és

lényegére vonatkozó nem marxista elméletek kritikája Az állam lényegének kérdése bonyolult kérdés, amelyről szüntelenül éles ideológiai harc folyt és folyik. Ennek az a magyarázata, hogy ez a kérdés minden másnál jobban érinti az osztályérdekeket. A neotomisták például az állam úgynevezett teológiai elméletét védelmezik, amelynek alaptételeit Aquinói Tamás fogalmazta meg. E szerint az elmélet szerint az állam az istentől ered Az isten földi képviselője lévén az állam fölötte áll a társadalmi osztályoknak, egységes egésszé egyesíti azokat, s ebben az isten által szentesített egészben valósítja meg saját hatalmát. Ennek az elméletnek a védelmezői szerint az államhatalmat tisztelni kell, éppen, mert az istentől ered. E neotomista elmélet reakciós jellege nyilvánvaló. Szerzői azt a gondolatot sugallják a dolgozóknak, hogy a burzsoá állam osztályok fölött áll, hogy a társadalom összes tagjainak az érdekeit

fejezi ki és védelmezi, s tekintettel istentől eredő természetére, különös tisztelettel kell övezni, vonakodás nélkül teljesíteni kell minden tőle származó parancsot. Egy másik, az úgynevezett patriarchális elmélet hívei azt állítják, hogy az állam a család növekedése folytán jött létre. A család először átalakult nemzetséggé, majd törzzsé, azután pedig állammá Az államhatalom ily módon nem más, mint módosult atyai hatalom. Az atya pedig, mint ismeretes, egyformán bánik a család minden tagjával, atyailag gondoskodik mindegyikről. Az állam kialakulásának és lényegének patriarchális elmélete, Lenin kifejezésével élve, „gyerekes badarság”1. Lenin Összes művei 1 köt 140 old* Ez az elmélet nyilvánvalóan ellentmond a dolgok valóságos állásának. A család egyáltalán nem őssejtje az emberi társadalomnak A társadalom fejlődésének későbbi szakaszában jelent meg. Kezdetben az emberek nemzetségekben,

törzsekben éltek, s a család csak később vált ki a nemzetségből és a törzsből, a gazdasági fejlődésnek, s főként annak következtében, hogy olyan munkaeszközöket hoztak létre, amelyek lehetővé tették az egyéni munkát. Az állam nem az emberek vérségi kapcsolatára épül, hanem területi összetartozásukra. Valamely állam polgárainak számítanak mindazok, akik a területén élnek, függetlenül attól, hol születtek. Elterjedt az az elmélet is, amely szerint az állam úgy jött létre, hogy az emberek a távoli múltban társadalmi szerződést kötöttek egymással. Ezen elmélet hívei (Spinoza, Hobbes, Locke, Rousseau stb) szerint az emberek azért hozták létre az államot, hogy megakadályozzák a kölcsönös ellenségeskedést és szabályozzák viszonyaikat. Az államot létrehozó emberek a szerződés alapján átadták az államnak jogaik egy részét, s megbízták szabadságuk védelmével. Ez az elmélet keletkezésekor (XVIIXVIII.

század) haladó szerepet töltött be, mert az állam földi eredetét, s megváltoztatásának jogosságát bizonyította: valamennyi állampolgár szabadságának védelmét. Általában azonban ez az elmélet tudománytalan. Soha senki nem kötött semmiféle szerződést állam alakítására Bár ezen elmélet sok híve nyíltan kijelentette, hogy valójában nem létezett ilyen okirat, s hogy a társadalmi szerződést csupán elméleti alapnak tekintik az államhatalom és a népszuverenitás lényegének magyarázatához, ez a szerződés ilyen alapként sem szolgálhat, mert azoknak az embereknek a tudatától függ, akik megkötik. Az állam keletkezésének okai pedig nem a tudat területén keresendők, hanem az emberek tudatától függetlenül kialakuló anyagi létfeltételekben. Sok polgári szociológus az állam kialakulását az erőszakkal magyarázza. Nézetük szerint az állam annak következtében jött létre, hogy az egyik törzs vagy nép leigázta a

másikat. A győzők elszedték a legyőzöttek vagyonát és speciálisan létrehozott apparátus segítségével kezdték irányítani őket. Kautsky, az erőszakelmélet egyik híve például így magyarázza az állam megjelenését: „A győztesek törzse írja alárendeli magának a legyőzöttek törzsét, kisajátítja földjüket is, majd pedig arra kényszeríti a legyőzött törzset, hogy rendszeresen dolgozzék a győzteseknek, hadisarcot vagy adót fizessen nekik . a kényszerítő apparátus pedig, amelyet a győztesek kormányzására létrehoznak, átalakul állammá.” Az állam keletkezésének ez az elmélete nem tükrözi a dolgok valóságos állását. A puszta erőszak nem képes államot létrehozni. Ahhoz, hogy létezhessen az embereknek egy külön fegyveres csoportja, amely arra hivatott, hogy rendszeres erőszakot gyakoroljon a lakosság fölött, meghatározott anyagi javakra van szükség, amelyek rendszeresen rendelkezésükre állnak ezeknek a

személyeknek Az erőszak egymagában azonban nem tudja ezeket előteremteni. Ehhez megfelelő gazdasági feltételekre van szükség, s kiváltképp munkaeszközökre, amelyek lehetővé teszik, hogy több létfenntartási eszközt termeljenek, mint amennyi a termelők fizikai létének fenntartásához szükséges. E feltételek létrejöttéhez pedig az erőszaknak semmi köze sincs Számos polgári ideológus az állam kialakulásának szükségszerűségét megpróbálja az emberek pszichikai sajátosságaival kapcsolatba hozni. Azt mondják, hogy az emberek tulajdonságaik tekintetében két teljesen ellentétes csoportra oszlanak. Egyesek erőteljesek, akaraterősek, csak úgy forr bennük a tettvágy, mások akaratnélküliek, passzívak, teljesen életképtelenek. Az előbbieknek vezetettekre van szükségük, olyan emberekre, akiket meg kell szervezni, tevékenységre kell késztetni, az utóbbiaknak viszont vezetőkre, nevelőkre, akik nélkül nemcsak cselekedni, de

létezni sem képesek. Ezen álláspont hívei szerint ez a két embercsoport egyesül, s megalkotja az államot, amelyben az előbbiek ragadják magukhoz a hatalmat, s meghatározott funkciók betöltésére kényszerítik az utóbbiakat. Ezt az úgynevezett pszichológiai elméletet előszeretettel alkalmazzák az amerikai szociológusok a pénzmágnások hatalmának indoklására és igazolására. Az imperialista burzsoázia ideológusai hangsúlyozzák, hogy az állam politikáját irányító és a termelést megszervező és fejlesztő nagy, erőteljes személyiségek nélkül a lakosság nem tudna létezni, éhen halna saját tunyasága, passzivitása, gyámoltalansága folytán. Az élet azonban megcáfolja ezeket a teóriákat. A szocialista tábor országaiban megszüntették a pénzmágnások hatalmát, mégis a dolgozok néhány évtized alatt olyan színvonalra fejlesztették a termelést, amelynek eléréséhez a tőkésországoknak, s kőztük az Egyesült Államoknak

is sokkal több időre volt szüksége. A pszichológiai államelmélet lényegénél fogva idealista, mert a pszichikai tényezőkben keresi az állam kialakulásának végső okát. Ezek a tényezők valójában nem meghatározóak sem a társadalom egészében, sem az egyes ember életében. A vizsgált államelméletek fogyatékossága tehát abban van, hogy az állam létezésének okát nem a társadalmi élet gazdasági területén keresik, hanem a túlvilágon vagy az emberek szubjektív, pszichikai aktusaiban. Csak a történelmi materializmus tudott tudományos magyarázatot adni az állam keletkezésére és lényegére vonatkozóan. 3. § Az állam kialakulása és lényege A történelmi materializmus szerint az állam nem mindig létezett, hanem a társadalmi fejlődés meghatározott szakaszában alakult ki, nevezetesen akkor, amikor megtörtént a társadalom osztályokra, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra tagozódása. Az ősközösségi társadalomban, ahol

közösségi munka folyt, a termelési eszközök társadalmi tulajdonban voltak, s az együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás viszonyai uralkodtak, nem voltak osztályok és nem volt állam. Az emberek közötti viszonyokat, a munkakötelezettségeket és a társadalmi élet minden egyéb oldalát itt a nemzedékről nemzedékre öröklődő szokások és hagyományok szabályozták. A közéleti tisztségeket választások útján töltötték be, az e tisztségekben levő emberek tevékenységükben kizárólag arra a tekintélyre és tiszteletre támaszkodtak, amelyet a nép, a közösség vagy nemzetség tagjai körében élveztek. Az osztályok kialakulásával lényegesen megváltozik a helyzet. A társadalom egyre inkább ellentétes érdekű csoportokra szakad, s az egyik csoport a másik munkájának elsajátításából kezd élni. Megjelenik az elkeseredett, kíméletlen osztályharc a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak között, amely pusztulással

fenyegeti a társadalmat. Ilyen viszonyok közepette szükségessé válik egy meghatározott kényszergépezet létrehozása, amelynek segítségével rendszeresen letörhető a kizsákmányoltak ellenállása és ily módon az osztályharc meghatározott keretek közé, a „rend” keretei közé szorítható, amire feltétlenül szükség van a társadalom funkcionálásához és fejlődéséhez. S az állam éppen ilyen, a társadalomtól elkülönült és a társadalom fölé emelkedő apparátussá vált, amelynek az a rendeltetése, hogy védelmezze a gazdaságilag uralkodó osztálynak megfelelő és hasznos rendszert. Ennek segítségével a gazdaságilag uralkodó osztály politikailag is uralkodó osztállyá válik és új eszközökre tesz szert az elnyomott osztály megfékezéséhez és kizsákmányolásához. 2 Lásd MarxEngels Művei. 21 köt Budapest 1970 151152 old* Az állam tehát eszköz az uralkodó osztály kezében a dolgozók, a kizsákmányolt tömegek

fékentartására és elnyomására. Az állam egyik igen fontos megkülönböztető vonása a lakosságmegoszlás területi elve. A nemzetségi rendszerben a társadalom tagjait vérségi-rokonsági kapcsolatok fűzték össze egységes egésszé. Csak a magántulajdon és a csere megjelenésével kezdték helyüket változtatni a nemzetségek és törzsek, s ily módon előkészítették a talajt az emberek területi ismérv szerinti, lakóhely szerinti egyesítéséhez. Az állam másik megkülönböztető vonása: közhatalom van jelen a társadalomban. A társadalom nemzetségi szervezetében a hatalom közvetlenül egybeesett a lakossággal. A lakosság maga őrizte évszázadok alatt kialakult rendet, maga büntette meg a rend megsértőit, s az érvényben levő magatartási normák megtartására kényszerítette őket. Az államban viszont a hatalom elkülönül a lakosságtól, föléje kerül, illetve szembekerül vele, fegyveres osztagokkal, börtönökkel és más

kényszerítő intézményekkel rendelkező külön embercsoportok formájában. Végül, az államra jellemző, hogy a lakosságtól adót szed, amelyek biztosítják számára a hatalmat gyakorló emberek fenntartásához szükséges anyagi javakat. Minthogy a kizsákmányolók állama természeténél fogva eszköz a kizsákmányoltak elnyomására és fékentartására, a kizsákmányolóknak kedvező és előnyös viszonyok védelmére, az állam fő funkciója a kizsákmányoltak ellenállásának letörése. Egész gépezete, minden szerve úgy van felépítve, hogy a kizsákmányolt osztályok kizsákmányolók elleni akcióit már a kezdet kezdetén keresztülhúzhassák, illetve mihelyt azok veszélyessé válnak a kizsákmányolókra. A kizsákmányolók állama, amellett, hogy fizikailag elnyomja a dolgozókat, a lakosság szellemi elnyomásának funkcióját is betölti. Az ideológiai intézmények kiterjedt hálózatával rendelkezik (beleértve az egyházat is), amelyek

az uralkodó osztály érdekeit kifejező eszméket, nézeteket, erkölcsi elveket propagálják. Ezenkívül az uralkodó osztály számára megfelelő időben és mértékben az állam beavatkozik a gazdasági életbe és befolyásolja annak fejlődését. Ez a tendencia különösen szembeszökővé vált az imperializmus korában, amikor a nagy monopóliumok szolgálatában álló állam e monopóliumok érdekében beavatkozik bizonyos gazdasági kérdések megoldásába. Az állam külpolitikai funkciót is betölt, amely tevékenységében nem a legfontosabb, de az uralkodó osztály érdekeinek érvényesítéséhez szükséges. Védi az országot a más államok részéről jövő támadásokkal szemben, háborúkat visel újabb területek és befolyási övezetek meghódításáért, részt vesz a nemzetközi politikai és gazdasági problémáknak az uralkodó osztály érdekében történő megoldásában. Az állam külpolitikai funkciója szorosan összefügg belpolitikai

funkcióival. A külpolitikái funkciónak is ugyanaz a célja: megvédeni az uralkodó osztály érdekeit az országon belüli és a más országokkal való kapcsolatokban. 4. § Államtípusok és államformák A létrejött állam nem maradt változatlan, hanem fejlődött a termelőerők és a termelési viszonyok fejlődése nyomán. A történeti haladás folyamán az állam struktúrája és lényege jelentős változásokon ment át E változásokat figyelembe véve a történelmi materializmus bizonyos államtípusokat és államformákat különböztet meg. Az állam típusát az határozza meg, hogy melyik osztály kezében van az államhatalom, milyen termelési viszonyokat védelmez és támogat az állam. A történelmi materializmus a kizsákmányoló állam három típusát és a szocialista állam egy típusát különbözteti meg. A kizsákmányoló államok a következők: a rabszolgatartó állam, amely a rabszolgatartók diktatúrája, s arra hivatott, hogy

védelmezze a rabszolgatartó magántulajdont és féken tartsa a rabszolgákat; a feudális állam, amely a jobbágyok elnyomásának eszköze a földesurak kezében; s a tőkés állam, amely a burzsoázia érdekeit fejezi ki, elnyomva a proletariátust és a dolgozók más rétegeit. Az állam formája azt mutatja meg, miképpen szervezik az államhatalom gyakorlását. Az államformán elsősorban a kormányzás formája értendő. A kormányformáktól függően az államokat monarchiákra és köztársaságokra oszthatjuk. A köztársasági államok között megkülönböztethetünk arisztokratikus és demokratikus köztársaságokat. „A monarchia írta Lenin, az államformákat meghatározva mint egyeduralom, a köztársaság mint minden olyan hatalom tagadása, amely nem a választás útján jön létre; az arisztokrácia mint egy aránylag törpe kisebbség uralma, a demokrácia mint a nép uralma (demokrácia görög szó, szó szerint azt jelenti: népuralom).”3

Lenin Válogatott művei III köt Budapest 1967 102 old* Ugyanazon államtípus a legkülönbözőbb formákban létezhet és nyilvánulhat meg. Így a rabszolgatartó állam létezett monarchia formájában, köztársaság formájában, s azon belül mind arisztokratikus, mind pedig demokratikus köztársaság formájában. Köztársaságok és monarchiák voltak a feudalizmusban is, a kapitalizmusban is. Az államforma meghatározó jelentőségű valamely hatalom jellemzése szempontjából, de nem ez jellemzi az állam lényegét. Az állam lényegét az államtípus határozza meg, vagyis az, hogy melyik osztály diktatúrája az államhatalom. Például különböző formáik ellenére a rabszolgatartó államoknak azonos volt a lényegük Az jellemezte őket, hogy a rabszolgákért nemcsak nem tekintették állampolgároknak, hanem emberszámba sem vették őket. A római jog egyszerűen dolognak tekintette a rabszolgát Meg is ölhették a rabszolgát, ezért senkit sem vontak

felelősségre, nem is beszélve az emberi személyiség védelmének egyéb törvényeiről. A törvény csak a rabszolgatartókat védelmezte, egyedül őket ismerte el teljes jogú állampolgároknak. 4 Ugyanott, 102103 old* Akármilyen változatosak is a burzsoá államformák, lényegük azonos: ezek az államok a burzsoázia diktatúrái. Ami viszont a szocialista államot illeti, az a proletariátus diktatúrája, és létezett a Párizsi Kommün formájában, létezik jelenleg a szovjet köztársaság és a népi demokrácia formájában. Az államtípusok és államformák megkülönböztetése lehetővé teszi, hogy helyesen orientálódjunk valamely állam értékelését illetően: az állam osztályjellegének tisztázására irányítja a figyelmet. 5. § A szocialista állam sajátosságai Minden államtípus megfelelő társadalmi-gazdasági alakulattal függ össze és meghatározott fokot jelent a társadalom politikai berendezkedésének fejlődésében. A

társadalmi fejlődés folyamán az államgépezet átmegy az egyik kizsákmányoló osztály kezéből a másikéba, s továbbra is a dolgozók alávetésének és elnyomásának eszköze marad. Így történt ez mindaddig, amíg a történelem színpadán nem jelent meg a proletariátus, az az osztály, amelynek érdeke a kizsákmányolás megszüntetése, s amely gazdasági helyzete folytán képes maga mellé állítani minden dolgozót. A kizsákmányoló osztályoktól eltérően a proletariátus, magához ragadva a szocialista forradalom során az államhatalmat, nem veheti át s nem hozhatja működésbe a régi államgépezetet, mivel azt a dolgozók elnyomásához és a kizsákmányolók érdekeinek védelméhez idomították, a proletariátus pedig a kizsákmányolás megszüntetését és a dolgozók érdekeinek védelmét tekinti feladatának. Ezért a proletariátus szétzúzza a régi államgépezetet, és újat hoz létre, amely megvalósítja a proletariátus

diktatúráját és megfelel a dolgozók érdekeinek. A proletariátusnak azért van szüksége államra, hogy megoldja a kapitalista társadalom szocialista társadalommá való átalakításával kapcsolatos feladatokat. Az egyik ilyen feladat azoknak a kizsákmányolóknak az elnyomása, akik megdöntésük után tovább harcolnak a proletariátus ellen és a proletariátus által végrehajtott társadalmi átalakítások ellen, tőkével, szervezettséggel és megfelelő ismeretekkel rendelkeznek, s tartós kapcsolataik vannak a nemzetközi burzsoáziával és a belső kispolgári elemekkel. Ezért a proletariátusnak, amikor letöri a burzsoázia ellenállását, maga köré kell tömörítenie a dolgozók egész tömegét, a kispolgári rétegekkel együtt, meg kell szerveznie, s be kell vonnia őket abba a harcba, amelyet a szocializmusért, a társadalmi élet szocialista átalakításáért, a szocialista nagyüzemi termelés megszervezéséért és az osztályok

megszüntetéséhez szükséges feltételeknek ezen az alapon való megteremtéséért folytat. „A proletariátusnak írta Lenin ahhoz, hogy győzzön, hogy megteremtse és megszilárdítsa a szocializmust, kettős, illetve kettősségében egységes feladatot kell megoldania: először, a tőke elleni forradalmi harcban tanúsított határtalan bátorságával magával kell ragadnia a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét, magával kell ragadnia, szerveznie és vezetnie kell ezt a tömeget a burzsoázia megdöntése és minden ellenállási kísérletének teljes elnyomása céljából, másodszor, maga után kell vonnia a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét, továbbá valamennyi kispolgári réteget az új gazdasági építés útjára, az új társadalmi kapcsolat, az új munkafegyelem, az új munkaszervezet megteremtésének útjára, amely a tudomány és a tőkés technika legújabb vívmányait a nagybani szocialista termelést létrehozó öntudatos

dolgozók tömeges egyesülésével kapcsolja egybe.”5 Ugyanott, 70 old* Állam nélkül, saját diktatúrája megteremtése nélkül a proletariátus nem tudja megoldani e feladatokat, nem valósíthatja meg a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet. Marx kiemelte, hogy ebben az időszakban szükségszerű a proletárdiktatúra állama. Ezt írta: „A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, amelyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakúi át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.”6 Marx Engels Művei. 19 köt 26 old* A proletárdiktatúra állama gyökeresen eltér a kizsákmányoló államoktól. Ez utóbbiak a kisebbség, a kizsákmányolók érdekeit fejezik ki, s a többség, a dolgozók elnyomására használják fel őket. A proletár állam viszont minden dolgozónak, vagyis az ország lakossága

túlnyomó többségének érdekeit juttatja kifejezésre, s a kisebbség, a kizsákmányolók ellen irányul. Továbbá, a kizsákmányolók állama erőszakszervezet. A proletariátus diktatúrája viszont nemcsak és nem elsősorban erőszakszervezet, hanem olyan szervezet, amelynek révén a munkásosztály vezeti, irányítja a parasztságot és a társadalom többi dolgozó rétegeit, elősegíti, hogy önként áttérjenek a szocializmus álláspontjára. A proletárdiktatúra ilyen módon a kizsákmányolók ellen irányul, a dolgozóknak s köztük a parasztoknak viszont segítőtársa a kizsákmányolástól való megszabadulásért és a magasabb életszínvonal megteremtéséért vívott harcban. „A munkásállam írta Lenin könyörtelen ellensége a földbirtokosnak és a tőkésnek ” „és egyetlen igaz barátja és segítője minden dolgozónak, a parasztságnak is.”7 Lenin Válogatott művei III. köt 115 old* A proletárdiktatúra lényegét tekintve minden

más diktatúrától eltérő diktatúra, s egyszersmind a demokrácia új, magasabb típusát jelenti. Szemben a polgári demokráciával, amely mindegyik tőkésországban valójában csak a kizsákmányolók demokráciája, a szocialista demokrácia minden dolgozónak, a nép túlnyomó többségének demokráciája. A proletárdiktatúrában a szabadságjogok formális elismeréséről (ahogyan ez a tőkés világban történik) áttevődik a súlypont annak tényleges biztosítására, hogy a dolgozók élhessenek is szabadságjogaikkal. Csak a proletárdiktatúra megteremtésével válik valósággá a dolgozók számára például a burzsoá alkotmányok által meghirdetett sajtószabadság, hiszen itt a lapok, kiadók és nyomdák az állam kezében, s ily módon a dolgozók kezében vannak. A tőkésországokban a sajtószabadság puszta ámítás, mert a sajtó a tőke hatalmában van. „Hogy ki lehessen vívni a dolgozók, a munkások és parasztok számára a valódi

egyenlőséget és az igazi demokráciát írta Lenin , előbb meg kell fosztani a tőkéseket attól a lehetőségtől, hogy írókat fogadjanak szolgálatukba, hogy összevásárolhassák a kiadóvállalatokat és megvesztegethessék az újságokat ”8 Ugyanott, 8. old* Eltérően a kizsákmányoló államoktól, amelyekben a dolgozó tömegeket eltávolítják a politikai életben való részvételtől, a szocialista állam azon alapszik, hogy szüntelenül, rendszeresen bekapcsolja a dolgozók széles rétegeit az állami kérdések megoldásába, az ország irányításába. A proletárdiktatúra állama, amely a szocialista forradalom győzelmének eredményeként jön létre a kizsákmányolók elnyomása és a szocialista építés irányítása céljából, a szocialista átalakulás során számos változáson megy keresztül, és a szocializmus építésének befejeztével, a kommunista társadalom kibontakozó építésének szakaszán, miután teljesítette történeti

küldetését, átalakul össznépi állammá. Eltérően a proletárdiktatúrától, amelynek még el kellett nyomnia a megdöntött kizsákmányoló osztályokat, az össznépi állam már nem alkalmaz osztályerőszakot. A szocializmus győzelmével a kizsákmányoló osztályok megszűnnek, s ugyanakkor megszűnik elnyomásuk feladata. A proletárdiktatúra a munkásosztály és a dolgozó tömegek érdekeit fejezi ki, ezzel szemben az össznépi állam az egész társadalom érdekeit kifejezi: a szocialista tulajdon uralmából, az egységes termelési módból fakadó népi egység megtestesülése. Az össznépi állam lényegesen különbözik ugyan a proletárdiktatúra államától, ezek mégis szorosan összefüggnek egymással, sok közös van bennük. Az össznépi állam a proletárdiktatúrából nő ki, a proletárdiktatúra alapelveinek következetes kibontakoztatása alapján fejlődik ki. Azok a vonások, amelyek az össznépi állam lényegét alkotják a dolgozók

érdekeinek kifejezése és védelme, irányításuk az új, osztály nélküli társadalom felépítésében , jellemzők a proletárdiktatúra államára is. Annak megfelelően, ahogyan megszűnnek a kizsákmányoló osztályok és a kizsákmányolást szülő viszonyok, a proletárállam diktatórikus oldala kezd elhalni, az össznépi érdekek kifejezésével és védelmével kapcsolatos oldalai viszont megerősödnek, majd meghatározókká válnak. Az állam az osztályuralom eszközéből az össznépi akarat kifejezésének szervévé válik. Amikor a proletárdiktatúra átfejlődik össznépi állammá, a munkásosztály vezető szerepe nem évül el, hanem fennmarad. A kommunizmus kibontakozott építésének korszakában is a munkásosztály marad a leghaladóbb, a legszervezettebb és legtudatosabb osztály, a kommunista eszmények legkövetkezetesebb letéteményese. A szocialista tulajdonnak azzal a formájával van kapcsolatban, amely a legmagasabb fokon

társadalmasult. Ezért vezető szerepe a társadalomban megmarad egészen a kommunizmus teljes felépítéséig, mindaddig, amíg osztálykülönbségek lesznek. A fejlődés kezdeti szakaszaiban a munkásosztály és a parasztság szövetsége és a munkásosztály vezető szerepe ebben a szövetségben a proletárdiktatúra formájában valósul meg. De a munkásparaszt szövetség nem azonos a proletárdiktatúrával, és önmagában nem jelent proletárdiktatúrát; a kizsákmányolók elnyomásának időszakában, a társadalmi élet szocialista alapelvek szerint történő átalakításának időszakában a proletárdiktatúra formájában érvényesül. A szocializmus teljes és végleges győzelmének időszakában azonban, amikor a kizsákmányoló osztályokat már felszámolták, s létrejön a munkásosztály és a parasztság alapvető érdekeinek teljes egysége, a két osztály társadalmi, politikai és eszmei egysége, a munkásosztály és a parasztság

szövetségének már nincs szüksége a proletárdiktatúrára, ez a szövetség sikeresen érvényesülhet az össznépi állam viszonyai között is. A proletárdiktatúra össznépi állammá való átalakulása nem a szocialista állam meggyengüléséhez, hanem megerősödéséhez vezet: most már szilárdabb társadalmi bázisra épül, hatalmas termelőerőkre, az osztatlanul uralkodó szocialista gazdaságra és a nép egységére támaszkodik. Az össznépi állam új, magasabb szakaszt jelent a szocialista állam fejlődésében, de nem a végső pontja ennek a fejlődésnek. Továbbfejlődése folyamán fokozatosan átalakul kommunista társadalmi önigazgatássá a társadalom irányításának állam nélküli szervezetévé , s ily módon elhal. 6. § Az állam elhalásának objektív feltételei Egyes revizionisták az állam elhalását a társadalmi fejlődés szocialista fázisával, a szocialista forradalom győzelmével kapcsolják össze. A szocializmus azonban

nem teremti meg az állam elhalásának objektív feltételeit. Itt még szükség van arra, hogy az állam beleszóljon a társadalmi életbe, még szükség van az állami kényszerre. A társadalom állami irányítására a szocializmusban elsősorban gazdasági okok miatt van szükség, s főként azért, mert még nem eléggé fejlett a termelés, tehát elengedhetetlen a munka és a fogyasztás mértékének állami ellenőrzése. Állami irányítás nélkül a szocialista társadalom nem tudná megoldani azokat az óriási feladatokat, amelyek a kommunizmus építése folyamán felmerülnek, s amelyek rendkívüli fegyelmet, centralizált tervezést és egységes központi irányítást igényelnek. A szocializmusban a társadalomnak még nem minden tagja tanulja meg önként tiszteletben tartani a magatartási normákat. Éppen ezért szükség van e normáknak az államhatalom részéről történő védelmére. Ezenkívül azért is szükség van a szocializmusban az

államra, hogy megvédje a szocialista vívmányokat a külső ellenségekkel szemében, hiszen a kapitalista tábor léte azt jelenti, hogy fennáll a szocialista országok megtámadásának veszélye. Az állam csak a kommunizmus viszonyai között halhat el. Elhalásához mindenekelőtt szükség van az osztályok teljes felszámolására, valamennyi osztálykülönbség leküzdésére. „Az állam eltörlésének a kommunistáknál csak egyetlen értelme van írta Marx és Engels : szükségszerű eredménye az osztályok eltörlésének, amelyekkel együtt magától elesik az a szükséglet, hogy egyik osztálynak szervezett hatalma legyen a többiek elnyomására.”9 MarxEngels Művei 7 köt Budapest 1962 280 old* Az állam teljes elhalásához az anyagi javak termelésének olyan fejlettségére van szükség, amely lehetővé teszi minden ember szükségleteinek kielégítését, s a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” alapelv

megvalósítását. Végül, az állam elhalásának egyik nagyon fontos feltétele a társadalom tagjainak magas fokú kulturáltsága és tudatossága, amikor a társadalom javára végzett munka minden egészséges ember szükségletévé válik, amikor az emberek önként tiszteletben tartják az együttélés valamennyi szabályát, s megszűnik bármiféle kényszer szükségessége. Az állam megszűnésének e belső feltételei mellett vannak külső feltételei is: minden országban meg kell szűnnie a kapitalizmusnak; a szocializmusnak és a kommunizmusnak győzelmet kell aratnia az egész világon. Csak ebben az esetben szűnik meg a katonai megtámadtatás veszélye. Addig azonban szükség van hadseregre, biztonsági szervekre és a külpolitikai funkciók végrehajtásával kapcsolatos egyéb állami intézményekre. A szocialista állam elhalása fokozatosan fog megtörténni, oly módon, hogy egyre több dolgozó vesz részt a társadalom irányításában, bővül a

népi ellenőrzés, s az állami funkciókat egymás után társadalmi szervezetek veszik át. E folyamat során a szocialista állam az irányítás nem állami szervezetévé, kommunista társadalmi önkormányzattá alakul át. XIV. fejezet A társadalmi forradalom 1. § A társadalmi forradalom mint az egyik osztály jellegű társadalmi-gazdasági alakulatból a másikba való átmenet formája Társadalmi forradalomnak azt a fordulatot nevezzük, amelynek során megtörténik az átmenet az egyik, történelmileg idejét múlt társadalmi-gazdasági alakulatból a másik, a haladóbb formációba. A társadalmi forradalom nem véletlen a társadalmi fejlődésben, hanem szükségszerű következménye az uralkodó termelési mód keretein belül kifejlődött ellentmondások kiéleződésének. A társadalmi forradalom során megoldódik az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok közötti konfliktus. A haladó erők igyekeznek megváltoztatni az elavult

termelési viszonyokat, de ez utóbbiak a reakciós osztály uralmának alapját képezik. Ezért ez az osztály szembeszáll e viszonyok megváltoztatásával, s ennek során mindenekelőtt az elnyomás eszközeivel rendelkező államhatalomra támaszkodik. Ezért az elavult termelési viszonyok megváltoztatása végett meg kell fosztani a hatalomtól az ezekkel a viszonyokkal összenőtt osztályt, vagyis forradalmat kell véghez vinni. A forradalom egyik fő, alapvető ismérve az, hogy az államhatalom az egyik osztály kezéből átkerül a másikéba.1 Lásd Lenin Művei 24 köt Budapest 1952 26 old* Éppen ez az ismérv különbözteti meg a társadalmi forradalmat mindenfajta puccstól, a felső vezetésben bekövetkezett fordulattól, amely nem érinti az illető osztály uralmának alapjait, hanem csupán a hatalmon levő személyek kicserélődéséhez vezet. Lenin így határozta meg a forradalom politikai oldalát: „. a forradalom pedig nem egyéb, mint a régi

felépítmények ledöntése és azoknak a különböző osztályoknak az önálló színre lépése, amelyek a maguk módján igyekszenek megteremteni az új felépítményt”.2 Lenin Összes művei 9 köt 277 old* A forradalmi átalakulás azonban nem merül ki abban, hogy a hatalom átkerül a haladó osztály kezébe. A társadalmi forradalom nemcsak politikai téren követel meg gyökeres változásokat, hanem a társadalmi élet valamennyi egyéb területén is, s kivált a gazdaságban, az ideológiában, a társadalompszichológiában stb. A társadalmi forradalom folyamán átstrukturálódik, megújul az egész társadalmi organizmus, a társadalmi viszonyok és intézmények egész rendszere. A történelmi materializmus, amikor hangsúlyozza, hogy a forradalom döntő szerepet játszik az egyik társadalmi-gazdasági formációból a másikba való átmenetben, nem tagadja, hogy evolúciós folyamatok is jelen vannak a társadalmi fejlődésben, amelyek ugyanazon

társadalmi-gazdasági alakulat keretein belül a politikai és gazdasági rendszer bizonyos progresszív változásaihoz vezethetnek. Ám a reformistáktól eltérően, akik a fejlődés evolúciós útját tekintik a társadalmi haladás alapvető formájának és a társadalmi-gazdasági formáció megváltozása, tökéletesebbé válása alapvető módjának, a történelmi materializmus a fejlődés evolúciós formáját másodrangúnak tekinti, amely csak ugyanazon lényegen belüli bizonyos mennyiségi változásokhoz vezethet, de nem képes biztosítani az új társadalmi rendszerre, az új társadalmi-gazdasági alakulatra való átmenetet. Hogy megtörténjen az átmenet az egyik, történelmileg már elavulttá vált társadalmi rendszerről a másik, magasabb rendű rendszerre, forradalomra van szükség, mert csak az zúzza szét a meglevő társadalmi formákat, csak az alakítja át a társadalmi élet valamennyi oldalát. Éppen ezért nem véletlen, hogy a

kommunisták a forradalmat tekintik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egyetlen módjának. Ez persze nem jelenti azt, hogy ellene vannak mindenféle evolúciós forma, illetve reform felhasználásának. Nem tagadják a reformokat és az értük való harc szükségességét, de leszögezik, hogy a reformokért folytatott harc nem lehet a fő harci forma, minthogy semmiféle reform nem vezethet a társadalmi rendszer lényegének megváltozásához. A reformok mindig csak másodrangú termékei az osztályharcnak, bizonyos engedményeket jelentenek az uralkodó osztály részéről, amely ily módon akarja megőrizni a fennálló társadalmi rendszert, az uralkodó hatalmat, s megállítani a forradalom fejlődését.3 Lásd Lenin Összes művei 15 köt Budapest 1967 102104 old* 2. § A társadalmi forradalom objektív és szubjektív feltételei A társadalmi forradalom gazdasági alapja az, hogy az új termelőerők konfliktusba kerülnek az elavult termelési

viszonyokkal, amelyek a termelőerők továbbfejlődésének, s egyszersmind a társadalmi haladásnak is akadályává váltak. Végső soron éppen ez a Konfliktus készteti harcra a társadalom haladó erőit a társadalmi rendszer, a termelési viszonyok megváltoztatásáért, s ez a harc fejlődésének bizonyos pontján forradalomba csap át. Az említett konfliktus azonban korántsem elegendő ahhoz, hogy társadalmi forradalom menjen végbe A termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondása nem szül automatikusan forradalmat. A társadalmi forradalom kirobbantásához arra van szükség, hogy ez az ellentmondás forradalmi szituációt váltson ki, amely a társadalmi forradalom objektív előfeltétele. Lenin a következő tényezőket tartotta a forradalmi szituáció ismérveinek: 1. olyan helyzet alakul ki, amikor nemcsak az alul levők nem akarnak már a régi módon élni, hanem a felül levők sem tudnak már többé a régi módon élni; 2. rendkívül

súlyossá válik az elnyomott osztályok nyomora és szenvedése; 3 rendkívüli mértékben megnő a tömegek aktivitása, akik békés időkben nyugodtan hagyják magukat kifosztani, viharos időkben azonban határozottan fellépnek követéléseikkel. 4 Lásd Lenin Összes művei 26 köt 203204 old* A forradalmi szituáció szemléletes példájául szolgálhat az 1905-ös forradalom előtti oroszországi helyzet. Ezt a forradalmat, mint ismeretes, az egész népet megmozgató válság előzte meg. A cári kormány belezavarodott az ellentmondásokba, s képtelen volt megoldani a kapitalista viszonyok szükségszerű fejlesztésével kapcsolatban Oroszország előtt álló feladatokat. De tisztában volt azzal, hogy valamit tenni kell, mert többé nem maradhat minden a régiben. Az alul levők pedig, akiket a nyomorúság fojtogatott, szintén nem akartak a régi módon élni Tehát a forradalomhoz forradalmi helyzetre van szükség, de még ez sem elegendő önmagában a

forradalom megvalósulásához. Nem minden forradalmi szituációból keletkezik forradalom Csupán akkor robban ki ilyen szituációban forradalom, ha a fentebb felsorolt objektív feltételekhez csatlakozik egy meghatározott szubjektív feltétel, „nevezetesen a forradalmi osztály képessége olyan forradalmi tömegakciókra, amelyek elég erősek ahhoz, hogy széttörjék (vagy megtörjék) a régi kormányhatalmat, amely soha, még a válságok korszakában sem »dől meg«, ha meg nem »döntik«”5 Ugyanott, 204. old*, ehhez pedig forradalmi pártra van szükség. A forradalmi helyzet spontán alakul ki. Mindig az osztályharc éleződésének, annak az eredménye, hogy számtalan különböző tényező játszik össze az adott társadalmi-gazdasági formáció válságának viszonyai közt. 3. § A társadalmi forradalom jellege és mozgatóerői A társadalmi forradalom jellegét azok a konkrét feladatok határozzák, meg, amelyeknek megoldására hivatott, illetve az

az eredmény, amelyet a megvalósulása során elér. Ha a forradalom arra hivatott, hogy a feudális termelési viszonyokat kapitalista viszonyokkal váltsa fel, s biztosítsa a burzsoázia uralmát, akkor polgári forradalomról van szó. Ha viszont az a forradalom fő feladata, hogy felszámolja a tőkés magántulajdont, társadalmi, szocialista tulajdonba vegye a termelési eszközöket, s ha célja a proletárdiktatúra megteremtése és a szocializmusba való átmenet, akkor szocialista forradalomról van szó. Ami pedig a társadalmi forradalom mozgató erőit illeti, azok az osztályok lépnek fel ilyen erőkként, amelyek végrehajtják a forradalmat. Például a feudális társadalmi rendszer ellen irányuló forradalmakban részt vett a polgárság, a parasztság, a városi kispolgárság (kisiparosok, kiskereskedők), sőt a proletariátus is. A körülményektől függően mindezek az osztályok szerepelhetnek a polgári forradalom mozgatóerőiként. Az a körülmény,

hogy a dolgozó osztályok aktívan részt vettek a polgári forradalomban, s olyan sajátos követelésekkel léptek fel, amelyek a forradalom egész menetére rányomták bélyegükét, ezeket a forradalmakat népi, illetve polgári demokratikus forradalmakká változtatja. Ezek a forradalmi akciók nagyobb határozottságával és a forradalmi átalakítások végrehajtásának nagyobb következetességével tűnnek ki. 4. § A szocialista forradalom 1. A szocialista forradalom lényege és sajátosságai A szocialista forradalom minőségi ugrás, amelynek eredményeképpen megtörténik a kapitalista társadalmigazdasági formációból a szocialista formációba való átmenet. A szocialista forradalom gazdasági alapja az, hogy a termelőerőknek a kapitalista termelési mód keretein belül elért fejlettsége ellentmondásba kerül a kapitalista termelési viszonyokkal, melyek a termelés továbbfejlődésének béklyóivá váltak. Ez az ellentmondás úgy jelentkezik, hogy

a magántőkés elsajátítás egyre kevésbé felel meg a termelés társadalmi jellegének, amely szükségszerű következménye a gépek alkalmazásának, a termelési folyamatok gépesítésének. Ez a diszharmónia a ciklikusan ismétlődő gazdasági válságokhoz vezet, amikor is krónikussá válik a kapacitás-kihasználatlanság, növekszik a munkanélküliek serege, háborúkat robbantanak ki a világ újrafelosztásáért, a befolyási övezetekért, újabb piacok, nyersanyagforrások meghódításáért stb. Mindez fokozza a konfliktust a burzsoázia és a proletariátus között, s elősegíti, hogy minden dolgozó és kizsákmányolt a proletariátus köré tömörüljön, amely síkra száll a társadalom szocialista alapelvek szerint történő átalakításáért. A szocialista forradalom mozgatóerői a proletárok és a tőke által kizsákmányolt nem proletár dolgozó tömegek. A szocialista forradalomban a proletariátus játssza a fő szerepet Be kell

töltenie azt a történelmi küldetést, hogy a burzsoázia sírásója legyen, végre kell hajtania a történelem ítéletét a kapitalista magántulajdon fölött, társadalmi, szocialista tulajdonná kell átalakítani ezt a tulajdont, s ily módon megoldani a kapitalista társadalom termelőerői és termelési viszonyai közötti ellentmondást. A proletariátus mivel meg van fosztva a termelési eszközök tulajdonától, s mivel a munkafeltételek folytán összekovácsolódott és megszerveződött következetesen forradalmi osztály, amely maga mellé tudja állítani a nem proletár dolgozó tömegeket és a kispolgári rétegeket, s irányítani tudja őket a szocialista forradalom során. A szocialista forradalom célja a politikai hatalom meghódítása, a proletárdiktatúra megteremtése és a kizsákmányolók elnyomására való felhasználása; a kapitalista és kis- árutermelési viszonyok szocialista viszonyokkal való felváltása és egyszersmind a

kizsákmányolás lehetőségének felszámolása; a magas fokúan gépesített, szocialista nagyüzemi termelés megszervezése, amely képes kielégíteni a dolgozó tömegek növekvő szükségleteit; a lakosság kulturális szintjének emelése és bevonása az ország irányításába, hogy aktívan vegyen részt a társadalmi problémák megoldásában, s mindennek eredményeképpen a szocialista társadalom felépítése. A szocialista forradalom gyökeresen eltér minden korábban lezajlott társadalmi forradalomtól. Minden korábbi forradalom az egyik kizsákmányoló osztály helyett másikat juttatott uralomra. A szocialista forradalom viszont olyan osztály uralmát biztosítja, amely a kizsákmányolás megsemmisítésére hivatott. Minden korábbi forradalom fellépett a magántulajdon egy bizonyos formája ellen, de meghonosította egy másik formáját. A szocialista forradalom viszont mindenféle magántulajdont megszüntet és átalakít társadalmi tulajdonná. A

korábbi társadalmi forradalmak folyamán az uralomért harcoló osztályok csupán a már megszerzett pozícióikat igyekeztek megszilárdítani, s ezért az egész társadalmat a forradalom előtt kialakult gazdasági viszonyoknak rendelték alá. A szocialista forradalom folyamán uralomra jutó proletariátus viszont csak úgy veheti birtokába a társadalmi termelőerőket, ha megváltoztatja társadalmi helyzetét, s megsemmisíti saját addigi elsajátítási módját. „A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniok kellene nekik le kell rombolniok minden eddigi magánbiztosságot és magánbiztosítékot.”6 MarxEngels Művei 4 köt 451 old* Minden eddigi forradalom a régi társadalmi rendszer és méhében kialakult gazdasági viszonyokat erősítette meg és szentesítette, s csupán azt rombolta szét, ami zavarta ezeknek a viszonyoknak a fejlődését. A szocialista forradalom nem éri be a réginek, a történelmileg elavultnak a lerombolásával, hanem

arra hivatott, hogy újat hozzon létre, új tulajdonformákat, új termelési viszonyokat, amelyek nem alakulhattak ki a magántulajdonra épülő régi társadalom méhében.7 Lásd Lenin Művei 31 köt Budapest 1951 429430 old* Minden eddigi forradalom a kizsákmányolók, vagyis a kisebbség érdekeit fejezte ki, s az egyik osztály uralmának másik osztály uralmával való felváltására redukálódott. Éppen ezért nem tudta kiváltani a dolgozó tömegek aktív alkotó tevékenységét. A szocialista forradalom viszont az óriási többség érdekében megy végbe, s ezért aktív tevékenységre serkenti a lakosság széles rétegeit, a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét. Végül, minden korábbi forradalom, minthogy a dolgozók kizsákmányolásának egyik formáját csupán másikkal váltotta fel, képtelen volt biztosítani a társadalom eggyé forrását. A korábbi forradalmak győzelme után nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalomra került osztály

érdekei ellentmondásban vannak a lakosság túlnyomó többségének érdekeivel. Ez arról tanúskodott, hogy elkerülhetetlenek az újabb társadalmi konfliktusok, az újabb társadalmi fordulatok. A szocialista forradalom viszont, minthogy minden kizsákmányolás, miniden elnyomás megszüntetése a célja, eggyé tudja kovácsolni és eggyé is kovácsolja a lakosság túlnyomó többségét, a dolgozó osztályokat, amelyek szövetséget kötnek egymással, s ez az érdekazonosságon és közös célon alapuló szövetség a forradalom fejlődése folyamán egyre jobban megszilárdul. 2. A szocialista forradalom elméletének lenini továbbfejlesztése A szocialista forradalom elméletét Marx és Engels alkotta meg, az imperializmus korának új történelmi feltételeire pedig ezt az elméletet Lenin alkalmazta. Lenin vetette fel és indokolta meg azt a gondolatot, hogy egy országban is lehetséges a szocialista forradalom győzelme; kidolgozta a polgári demokratikus

forradalom szocialista forradalomba való átnövésének elméletét; bebizonyította a proletariátus és a parasztság szövetségének szükségszerűségét a szocialista forradalomban, feltárta, hogy a szovjetek a forradalom győzelmének eredményeképpen megteremtendő proletárdiktatúra formáiként funkcionálnak stb. Ismeretes, hogy Marx és Engels abban a korszakban élt, amikor a kapitalizmus még fellendülőben volt, viharosan fejlődött és terjedt az egész világon. Az ebben a korszakban lezajlott polgári demokratikus forradalmakat a burzsoázia vezette. A parasztság és a proletariátus ennek szövetségeseként lépett fel E forradalmak győzelmének eredményeképpen a burzsoázia rendszerint magához ragadta a hatalmat, megteremtette saját uralmát és hosszabb-rövidebb ideig háborítatlanul kizsákmányolhatta a dolgozókat, míg csak ki nem alakultak a megfelelő objektív és szubjektív feltételek a proletárforradalomhoz. Természetes, hogy ilyen

viszonyok között Marx és Engels nem vonhatta le azt a következtetést, hogy a polgári demokratikus forradalom szükségszerűen közvetlenül szocialista forradalomba nő át. Ezzel szemben Lenin más korszakban élt, abban a korszakban, amikor a kapitalizmus legfelső és legutolsó stádiumába lépett. Erre az időszakra a proletariátus már kialakult mint osztály, eléggé megerősödött, nagy tapasztalatokra tett szert az osztályharcban, létrehozta saját politikai pártját és határozott tettekre képes erőként lépett fel. A burzsoázia viszont erre az időszakra elvesztette egykori forradalmiságát Már nem a földesurakban, nem a monarchiában látta fő ellenségét, hanem a proletariátusban, s ezért kész volt bármiféle engedményeket tenni a földesuraknak és a nemességnek, s mindenféleképpen összepaktálni velük, hogy megakadályozza a polgári demokratikus forradalom kibontakozását, a szükséges demokratikus átalakulásokat. Ezen új viszonyok

közepette a burzsoázia már kevésbé volt érdekelt a régi feudális termelési viszonyok szétzúzásában, mint a proletariátus, amelynek szüksége volt az elemi demokratikus szabadságjogokra és garanciákra, hogy biztosítsa magának a szabadabb és kiterjedtebb szervezkedés feltételeit a szocializmusért folytatandó harchoz. Ezért a burzsoázia már nem játszhatta a hegemón szerepét a forradalomban. Ez a szerep a polgári demokratikus forradalomban a proletariátusra ruházódik át, amely hű szövetségesre lel a parasztságban. Ilyen körülmények között a polgári demokratikus forradalom győzelmének eredményeképpen az államhatalom nem a burzsoázia, hanem a proletariátus és a parasztság kezébe kerülhet, s kell is hogy kerüljön, amelyek megteremtik saját diktatúrájukat, amit azután arra használnak fel, hogy letörjék az ellenforradalmárok ellenállasát, teljesen felszámolják a feudalizmus maradványait, olyan feltételeket teremtsenek,

amelyek közepette a dolgozók általánosan élhetnek demokratikus szabadságjogaikkal, s végül, jelentősen megjavítsák a munkásosztály és valamennyi dolgozó anyagi helyzetét. Lenin, feltárva az imperializmus korában lezajló polgári demokratikus forradalom sajátosságait, kifejtette a polgári demokratikus forradalom közvetlenül szocialista forradalomba való átnövésének elméletét. Ezen elmélet szerint a polgári demokratikus forradalom feladatainak megvalósítása során a proletariátus és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája amely ezen osztályok proletariátus vezette szövetségére és együttműködésére épülő hatalmat jelent , biztosítja a kapitalizmus megdöntésének előkészítését, s kiváltképpen azoknak az erőknek a kialakulását és a proletariátus köré történő csoportosulását, amelyek képesek megvalósítani a szocialista forradalomba való átmenetet. A polgári demokratikus forradalom szocialista

forradalomba való átnövésének lenini eszméje azon alapult, hogy Lenin mélységesen megértette az imperializmus korában végbemenő demokratikus és szocialista mozgalmak egységét. Ez az egység azt eredményezi, hogy a demokratikus mozgalom bármely formában történő növekedése elősegíti a proletárforradalom társadalmi bázisának kiszélesedését, különösen azokban az országokban, ahol fennmaradtak a feudális vagy félfeudális viszonyok. Ennek az új törvényszerűségnek a tükröződései a népfrontok a népi demokratikus országokban. Ezekben az országokban a nemzeti felszabadító mozgalmat a kommunista pártok vezették, s ez biztosította a közvetlen átmenetet a demokratikus átalakulásoktól a szocialista átalakulásokhoz, s a proletárdiktatúra győzelméhez. Amikor Lenin kidolgozta a polgári demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének elméletét, sokoldalúan megvizsgálta a proletariátus szövetségeseinek

kérdését a szocialista forradalomban. A proletariátus nem egymagában hajtja végre a szocialista forradalmat, hanem szövetségesei vannak, amelyek vezetése mellett részt vesznek a szocialista forradalom megvalósításában; ezek a szövetségesek a nem-proletár dolgozó tömegek, s mindenekelőtt a parasztság. A parasztok az imperializmus korában egyre inkább a tőke rabszolgáivá válnak. A tőke behatol a mezőgazdaság valamennyi ágába, s ennek folytán növekszik a bérmunka alkalmazása, fokozódik a parasztok földnélkülivé válása, proletárrá való átalakulása, s a dolgozó parasztság egyre ellenségesebb viszonyba kerül a burzsoáziával. Mindennek eredményeképpen a nem-proletár dolgozó lakosság a proletariátus megbízható szövetségesévé válhat a szocialista forradalomért vívott harcban. Továbbá, Marx és Engels úgy vélte, hogy a szocialista forradalomnak egyidejűleg kell győznie minden tőkésországban vagy legalábbis a vezető

tőkésországokban. Lenin a kapitalizmus imperialista szakaszát vizsgálva felfigyelt arra, hogy különösen élesen nyilvánul meg a kapitalista országok egyenlőtlen gazdasági és politikai fejlődésének törvénye az imperializmus korában. Az egyes kapitalista országok egyenlőtlen gazdasági és politikai fejlődése folytán a proletárforradalom feltételei is egyenlőtlenül érnek be a különböző országokban. Ebből vonta le Lenin azt a következtetést, hogy nem mehet végbe egyidejűleg a forradalom ezekben az országokban, viszont győzhet egy országban is, illetve legjobb esetben néhány országban, ahol az imperializmus láncszemei a leggyengébbnek bizonyulnak. 3. A szocialista forradalom megvalósulási formáinak változatossága A különböző országokban, különböző időpontokban és különböző viszonyok között végbemenő szocialista forradalom nem mindenütt egyformán zajlik, hanem különböző formákban. Például végbemehet fegyveres

felkelés formájában is és békés úton is. A Szovjetunióban, ahol a munkásosztály a parasztsággal szövetségben olyan körülmények között lépett fel a burzsoáziával szemben, amikor még minden más vezető országban tőkés rendszer uralkodott, s az oroszországi burzsoázia ezen országok segítségére támaszkodva nem volt hajlandó békés úton átengedni a hatalmat, a szocialista forradalom fegyveres felkelés formájában valósult meg, majd pedig a burzsoázia által kirobbantott polgárháborúban. Más országokban (például a népi demokratikus országokban, Lengyelországban, Romániában, Magyarországon), ahol a szocialista forradalom más viszonyok közepette ment végbe amikor már létezett a Szovjetunió , s ahol a fasiszta hódítók, a földesurak és a monopoltőkés burzsoázia ellen irányuló demokratikus, antiimperialista forradalom nőtt át szocialista forradalomba, a szocialista átalakulás békés úton történt meg. A szocialista

forradalom sajátos fejlődése valamely országban nemcsak a hatalom megragadásának formáira vonatkozik, hanem a politikai, gazdasági, ideológiai stb. élet átalakításának számos más oldalára is Például a Szovjetunióban az Október utáni időszakban a burzsoázia nem volt hajlandó együttműködni a munkásokkal és a parasztokkal, úgy vélte, hogy a munkás-paraszt hatalom nem sokáig tudja tartani magát, s ezért harcolt ez ellen a hatalom ellen, minden eszközzel igyekezett megdönteni. Ennek folytán a szovjet kormány kénytelen volt elszigetelni a burzsoáziát az ország gazdasági és politikai életében való részvételtől. Megfosztotta a választójogtól, a kezelésében levő termelési eszközöket pedig államosította, össznépi tulajdonba vette. A Szovjetuniótól eltérően, néhány népi demokratikus országban, például a Vietnami Demokratikus Köztársaságban, a nemzeti burzsoázia vállalatainak átalakítása nem államosítás

formájában történt meg, hanem vegyes, állami-magántőkés vállalatok létrehozása formájában, amelyeknek később fokozatosan át kell alakulniuk szocialista vállalatokká. Ezeknek a sajátosságoknak az a magyarázata, hogy ezek az országok hosszú ideig félgyarmati, félfeudális, gazdaságilag elmaradott országok voltak, s viszonylag fejletlen nemzeti burzsoáziájuk részt vett az imperializmus, a nagyburzsoázia és a földesurak ellen vívott harcban. Ezeknek az országoknak a nemzeti burzsoáziája, minthogy gazdaságilag is és politikailag is gyenge, s minthogy látja a gazdaság szocialista átalakításával való szembeszállás hasztalanságát, együttműködik a dolgozók hatalmával, s nem harcol a kapitalista ipar szocialista elveknek megfelelő átalakítása ellen. A szocialista forradalmat megvalósító országokra a mezőgazdaság és a társadalmi élet más területei átalakításában is sokféle sajátosság jellemző. A marxizmusleninizmus

hangsúlyozza, hogy szükségszerű különbségek vannak a szocialista forradalom fejlődési formáiban az egyes országokban, ugyanakkor fellép a revizionisták ellen, akik abszolutizálják a különböző országokban megvalósuló szocialista forradalomnak ezeket a különbségeit, sajátosságait, s kijelentik, hogy minden egyes ország a maga saját, külön útján halad a szocializmus felé, amely út egyáltalán nem hasonlít más országok útjaira, illetve a Szovjetunió útjára. Minden sajátos, különös szükségképpen összefügg az általánossal, minden eltérés azonosságot tételez fel, a szocialista forradalom egyes országokban való megvalósulásának minden sajátos vonásán keresztül szükségképpen utat törnek maguknak a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek általános törvényszerűségei, amelyeket mindig tekintetbe kell venni, hogy a legrövidebb úton jussunk el a célhoz, a szocializmushoz és a kommunizmushoz. Ezeket az

általános törvényszerűségeket a kommunista és munkáspártok képviselőinek 1957-es értekezletéről kiadott Nyilatkozat a következőképpen fogalmazta meg: 1. a proletárforradalom végrehajtásában és a proletárdiktatúra megteremtésében a dolgozó tömegeket a munkásosztálynak kell vezetnie, amelynek magva a marxistaleninista párt; 2. a munkásosztálynak szövetségre kell lépnie a parasztság zömével, s a dolgozók más rétegeivel; 3 meg kell szüntetni az alapvető termelési eszközök tőkés tulajdonát, s társadalmi tulajdonba kell venni őket; 4. tervszerűen kell fejleszteni a népgazdaságot; 5. fokozatosan szocialistává kell változtatni a mezőgazdaságot; 6 végre kell hajtani a szocialista forradalmat az ideológia és a kultúra területén s létre kell hozni a munkásosztályhoz, a dolgozó néphez, a szocializmus ügyéhez hű nagy létszámú értelmiséget; 7. fel kell számolni a nemzeti elnyomást, az egyenjogúság és a testvéri

barátság viszonyait kell kialakítani a népek között; 8. meg kell védeni a szocializmus vívmányait a külső és belső ellenségek merényleteivel szemben; 9 minden ország munkásosztályának szolidaritást kell vállalnia az összes többi ország munkásosztályával, a proletár internacionalizmus szellemében. XV. fejezet A társadalmi tudat és formái 1. § A társadalmi lét és a társadalmi tudat fogalma Ha a dialektikus materializmus elvét az anyag elsődleges a tudattal szemben kiterjesztjük a társadalmi életre, szükségképpen meg kell különböztetnünk ez utóbbiban az anyagi és a szellemi folyamatokat, jelenségeket, s meg kell állapítanunk összefüggésük törvényszerűségeit. A társadalom anyagi jelenségeinek jelölésére a marxista szociológia kidolgozta a „társadalmi lét” fogalmát, szellemi jelenségeinek jelölésére pedig a „társadalmi tudat” fogalmát. A társadalmi lét magában foglalja az emberek életéhez

szükséges tárgyak, az anyagi javak élelmiszer, ruházat, lakás, közlekedési eszközök stb. előállítását célzó tevékenységet Ez a tevékenység oly módon történik, hogy az ember felhasználja a társadalom által létrehozott munkaeszközöket, azokkal hat a természetre, hogy azt a társadalom szükségleteinek kielégítésére alkalmassá tegye. E munkatevékenység során az emberek megfelelő viszonyokba kerülnek egymással és a természettel. Az emberek természethez fűződő viszonyai a munkaeszközök megbatározott fajtáiban fejeződnek ki és rögzítődnek, egymás közti viszonyai pedig a termelési eszközök tulajdonformáiban, illetve a munkaeszközök és a megtermelt anyagi javak e tulajdonformáknak megfelelő elosztási formáiban jutnak kifejezésre. A társadalmi létet tehát elsősorban azok az emberek közötti viszonyok alkotják, amelyek az anyagi javak termelése és elosztása folyamán jönnek létre, vagyis a termelési viszonyok.

Az emberek termelési viszonyai ugyan a fő mozzanatát jelentik a társadalmi létnek, de nem merítik ki egész tartalmát. A társadalmi lét más mozzanatokat is magában foglal, például azokat az anyagi viszonyokat, amelyek a családban a házastársak között, a szülők és a gyerekek között alakulnak ki, továbbá bizonyos (anyagi) kulturális-jóléti viszonyokat stb. A társadalmi lét mindazon anyagi viszonyok összessége, amelyek közepette az emberek életének reális folyamata végbemegy, vagyis az emberek társadalmi-anyagi létfeltételeinek összessége. Míg a „társadalmi lét” fogalma az emberek anyagi életére, az anyagi javak termelésének feltételeire vonatkozik, addig a „társadalmi tudat” fogalma az emberek szellemi életét, a társadalom szellemi termelésének sajátosságait foglalja össze. A társadalmi tudat a társadalomban létező, az emberek társadalmi létét, anyagi életfeltételeit tükröző eszméknek, elméleteknek,

nézeteknek, véleményeknek, érzéseknek, hangulatoknak, szokásoknak, hagyományoknak az összessége. A társadalmi tudat éppúgy tükröződése a társadalmi létnek, mint ahogy a tudat általában a rajta kívül és tőle függetlenül létező-valóságnak a tükröződése. Az a tétel, hogy a társadalmi tudat a társadalmi létet tükrözi, jóllehet annak az általános filozófiai elvnek a konkretizálása, hogy a tudat a rajta kívül és tőle függetlenül létező valóságot tükrözi, mégis számos specifikus mozzanatot foglal magában, amelyek a tudat és a lét összefüggésének sajátos aspektusára vonatkozó, teljesen önálló szociológiai princípiummá teszik. Valóban, míg általános filozófiai síkon (a dialektikus materializmus síkján) a tudat abban az értelemben tükrözi a valóságot, hogy a valóság képmását, kópiáját jelenti, addig szociológiai síkon (a történelmi materializmus síkján) a tudat (a társadalom tudata) a

társadalmi létet nemcsak alkotórészeinek képmásai, kópiái formájában tükrözi, hanem abban a formában is, hogy a társadalmi eszmék, nézetek, érzelmek, törekvések stb. tartalmát az emberek gazdasági létfeltételei határozzák meg. Például ha erkölcsösnek ismerik el a tőkés társadalomban az érdekházasságot, ez kétségkívül a burzsoá gazdasági helyzetét, a kapitalista magántulajdon uralmán és az áru- és pénzviszonyokon alapuló társadalmi létét tükrözi, de nem képmása ennek a létnek, ennek a gazdasági helyzetnek, hanem csupán abból következik, az váltja ki. Vagy egy másik példa Arisztotelésznek az a tanítása, hogy egyes emberek természettől kapott tulajdonságaik alapján arra rendeltettek, hogy rabszolgatartók legyenek, mások viszont ugyanezen az alapon rabszolgák, a rabszolgatartók társadalmi létét, á rabszolgatartó termelési mód elméleti megalapozására és igazolására irányuló törekvését tükrözi, de

nem igazi képmása a dolgok valóságos állásának, az adott társadalmi létnek, hanem csupán ebből a létből következik, ez váltotta ki, és semmi több. Amikor azt mondjuk, hogy a társadalmi tudat olyan formában tükrözi a társadalmi létet, hogy az előbbi tartalma az utóbbiból csupán következik, nem szabad azt gondolnunk, hogy ez a tükrözési mód nem is lehet a társadalmi lét kópiája, nem szerepelhet objektív igazságként. Meghatározott történelmi feltételek között a társadalmi tudat tartalma az objektív igazságot képviselheti. Ez akkor fordul elő, amikor a dolgok valóságos állásának megállapítása megfelel valamely uralkodó osztály érdekeinek, amikor ezek az érdekek megfelelnek az anyagi élet objektív történelmi fejlődéséből fakadó szükségleteknek, a társadalmi lét változási tendenciáinak. Például a társadalmi lét elavult történeti formái ellen fellépő haladó osztályok társadalmi tudata rendszerint

objektív igazságokat tartalmaz, tükrözi a dolgok valóságos állását. Például a feudalizmus ellen harcra kelő burzsoázia társadalmi tudata, a történelmileg elavult és a társadalom előrehaladó fejlődését akadályozó hűbéri rendszer ellen, bizonyos mértékig tükrözte a dolgok reális helyzetét, vagyis tartalmazta az objektív valóság elemeit. Később azonban amikor a tőkés magántulajdon akadályává vált a termelőerők fejlődésének, amikor történelmileg szükségszerűvé vált a szocialista tulajdonnal való felváltása, az akkori burzsoázia társadalmi tudata, s kiváltképp az ideológusai által kidolgozott szociológiai elméletek már nem indulhattak ki a dolgok valóságos állásából, ellenkezőleg, mivel azt igyekeztek bebizonyítani, hogy a kapitalizmus nem átmeneti jellegű és örökké léteznie kell, tudatosan vagy nem tudatosan eltorzították az igazságot. A társadalmi elméletek, a különböző szociológiai nézetek csak

a tőkés társadalmi-gazdasági alakulat bomlási időszakában válnak következetesen tudományosakká, s fejezik ki az objektív igazságot, amikor megjelenik a történelem porondján a proletariátus, amelynek érdeke, hogy megismerje a társadalmi fejlődés valóságos törvényeit, minthogy enélkül nem tudja betölteni történelmi küldetését, nem tudja megszüntetni a magántulajdont és a kizsákmányolást, felépíteni az osztály nélküli társadalmat. Az a marxista tanítás, mely szerint a társadalmi lét meghatározóan befolyásolja a társadalmi tudatot, lehetővé teszi, hogy az eszmék harcában az anyagi ellentmondások tükröződését, az osztályok harcát lássuk. Valóban, ha a különböző társadalmi eszmék és elméletek a társadalmi lét tükröződéseiként jönnek létre, ha ezeket az emberek gazdasági helyzete határozza meg, akkor az osztálytársadalomban a tudat nem lehet egységes, osztályok fölötti. Minden osztálynak kialakul a

maga saját tudata, mindegyik a maga módján fogja fel a valóságot, ami megfelel gazdasági létfeltételeinek. A különböző osztályok társadalmi léte pedig az antagonisztikus társadalomban, mint ismeretes, különböző, sőt teljesen ellentétes. A társadalmi lét antagonisztikus ellentmondásossága szükségképpen antagonizmusokhoz vezet a tudat körében is: különböző eszmék, nézetek összeütközésbe kerülnek egymással. És ha helyesen akarunk tájékozódni a társadalmi életben, ha ki akarjuk ismerni magunkat a különböző álláspontok, társadalmi eszmék és elméletek sokféleségében, mindig szem előtt kell tartanunk a társadalmi eszmék, elméletek osztályjellegét. „A politikában az emberek írta Lenin mindig az ámítás és az önámítás együgyű áldozatai voltak és azok is maradnak, amíg meg nem tanulják, hogy bármely erkölcsi, vallási, politikai, szociális frázis, nyilatkozat, ígéret mögött fel kell fedniük egyik vagy

másik osztály érdekeit”1 Lenin Összes művei. 23 köt 46 old* Ugyanekkor azt is figyelembe kell venni, hogy a társadalom uralkodó osztálya mindenáron igyekszik ráerőszakolni saját nézeteit a dolgozó tömegekre, az egész népre, s igyekszik e nézeteket uralkodóakká tenni. És ez bizonyos fokig sikerül is neki, mert megvannak ehhez a szükséges anyagi eszközei, s kezében tartja az egész propagandagépezetet, a sajtót, a rádiót, a filmet, a színházat stb. „Az uralkodó osztály gondolatai írta Marx és Engels minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve. Az uralkodó

gondolatok nem egyebek, mint az uralkodó anyagi viszonyok eszmei kifejezése 2 MarxEngels Művei. 3 köt 45 old* 2. § A társadalmi tudat viszonylagos önállósága Amikor a történelmi materializmus rámutat arra, hogy a társadalmi tudat a társadalmi léttől függ, ezzel nem tagadja annak viszonylagos önállóságát, saját belső fejlődéstörvényeit. A társadalmi létből nem magyarázható meg azoknak az eszméknek és elméleteknek a sokfélesége, amelyek valamely társadalomban megtalálhatók. A társadalmi tudat, amikor fejlődése során magasabb fokra emelkedik, magával hozza az előző kor bizonyos eszméit és elméleteit, amelyek már függetlenek az új, fejlődő társadalmi léttől, s mintegy önállóan léteznek. Így például a Szovjetunióban létrejött szocialista termelés gyökeresen megváltoztatta az emberek társadalmi létét, s vele együtt társadalmi tudatát is. Ám a szovjet társadalomban vannak olyan eszmék és elméletek is, amelyek

a távoli múltban keletkeztek, s nemcsak nem felelnek meg a szocialista társadalmi létnek, hanem éppenséggel ellentmondanak neki. Ezek közé tartoznak például a vallási eszmék, amelyek az emberek egy részének tudatában léteznek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a társadalmi tudat bizonyos mozzanatai abszolút függetlenek a társadalmi léttől. A társadalmi tudat önállósága mindig viszonylagos Egyes eszmék és nézetek csak az adott időpontban uralkodó történelmi feltételektől, az uralkodó társadalmi léttől lehetnek függetlenek, de nem általában az anyagi létfeltételektől. A társadalmi tudat viszonylagos önállósága elsősorban abból fakad, hogy az eszmék túlélhetik azt a társadalmi létet, amely közvetlenül létrehozta őket, vagyis abból, hogy a társadalmi tudat fejlődése elmarad a társadalmi léttől. A társadalmi tudat viszonylagos önállósága abból is következik, hogy a társadalmi tudatformák kölcsönhatásban vannak

egymással, s ennek folytán az egyes társadalmi tudatformák tartalmában olyan vonások és mozzanatok jelennek meg, amelyek nem magyarázhatók meg közvetlenül az adott anyagi feltételekből. De a társadalmi élet szellemi oldalának önállósága itt is csak viszonylagos, mert magát a különböző társadalmi tudatformák közötti kölcsönhatást végső soron objektív anyagi tényezők határozzak meg. 3. § A társadalmi tudat hatása a társadalmi létre A társadalmi tudat ugyan az emberek meghatározott társadalmi létének hatására jött létre, anyagi létfeltételeiket tükrözi, de nem viselkedik passzívan, hanem visszahat az őt kialakító társadalmi létre. Ez a visszahatás a társadalmi tudat jellegétől, az őt alkotó eszmék, elméletek, nézetek jellegétől függ. Az eszmék, a különböző társadalmi elméletek és nézetek viszont tartalmukat tekintve két csoportra oszlanak: vannak régiek, reakciósak, illetve újak, haladók. A régi

eszmék és elméletek a megdöntött illetve önmagukat túlélt osztályok érdekeit fejezik ki, s ennek folytán a társadalmi életre, a társadalom fejlődésére gyakorolt hatásuk negatív: gátolják a társadalom fejlődését. Az új, haladó eszmék és elméletek viszont a társadalom haladó osztályainak, haladó rétegeinek érdekeit az emberek anyagi élete fejlesztésének szükségleteit tükrözik, s éppen ezért a társadalmi életre, a társadalmi létre való visszahatásuk pozitív. Ezek elősegítik a társadalmi fejlődést Az új, haladó eszmék létrejöttének legmélyebb alapja a termelés fejlődése, az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok közti ellentmondás alapján létrejövő új, haladó eszmék fegyverré válnak a társadalom haladó erőinek kezében, amelyet ezeknek az ellentmondásoknak a megoldására használnak fel. Ezek az új, haladó eszmék mozgósítják az embereket a társadalom előtt álló feladatok

megoldására. Hogyan hatnak hát a haladó eszmék a társadalmi fejlődésre? Ez a hatás a néptömegek gyakorlati forradalmi tevékenysége révén valósul meg. Az új eszmék önmagukban csak a régi eszméken segíthetik túl az embereket, de nem a régi rendszeren. Az eszméknek anyagi erővé kell válniuk ahhoz, hogy anyagi hatást gyakorolhassanak „A kritika fegyvere persze nem pótolhatja a fegyverek kritikáját írta Marx , az anyagi hatalmat anyagi hatalommal kell megdönteni, ám az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja.”3 MarxEngels Művei. 1 köt Budapest 1957 384385 old* A haladó ideológiának egyik alapvető sajátossága éppen az, hogy megragadja a dolgozók tömegeit, mert kifejezi legfontosabb érdekeiket. Látnunk kell azonban, hogy a haladó ideológia nem automatikusan ragadja meg a néptömegeket. Az új eszmék kemény harcot vívnak a nemzedékek során gyökeret vert régi eszmékkel. Ezen az alapon kiélezett harc

indul meg a tömegekért, azért, hogy valamely ideológiát elterjesszenek a tömegek körében. Ezt a harcot rendszerint a politikai pártok vívják. 4. § A társadalmi tudat struktúrája 1. A társadalmi és az egyéni tudat A társadalmi tudat nem a konkrét egyénektől elkülönülten létezik, hanem azoknak a fejében, a konkrét emberekre jellemző meghatározott eszmék, nézetek, érzelmek, törekvések formájában. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy mindaz, ami az egyes ember tudatára jellemző, bekerül a társadalmi tudatba, annak részét alkotja. A társadalmi tudatot azok az eszmék, nézetek, érzelmek, törekvések alkotják, amelyek az emberek közös érdekeit fejezik ki, osztálytársadalomban valamely osztály, társadalmi csoport, kollektíva stb. közös érdekeit Ezért meg kell különböztetni a társadalmi és az egyéni tudatot. Az egyéni tudat az egyes ember szellemi világa, lelkivilága, egy valamely ember gondolatait, érzéseit, emócióit,

szokásait, törekvéseit jelenti. Ez az adott ember élete, gyakorlati tevékenysége folyamán alakul ki, az ő anyagi létfeltételeit tükrözi. Az egyéni tudat, minthogy a konkrét személyiség gyakorlati tapasztalatainak, életfeltételeinek a kifejeződése, megismételhetetlen: minden egyes konkrét személyiségnek sajátos vonásokkal rendelkező egyéni tudata van. De az adott egyénre jellemző vonások mellett magában foglal olyan eszméket, érzelmeket, törekvéseket is, amelyek jellemzők a többi emberre is, esetleg az adott osztály vagy (a szocializmusban) az egész társadalom valamennyi tagjára. Ezért e tekintetben gazdagabb a társadalmi tudatnál. Ám az egyes egyén rendszerint nem sajátítja el a társadalomban létező eszmék teljességét, hanem csupán egy részüket, s így a másik vonatkozásban azt lehet mondani, hogy az egyéni tudat szegényebb a társadalmi tudatnál. A társadalmi és az egyéni tudat egymással szerves összefüggésben,

dialektikus egységben létezik, kölcsönösen áthatja és gazdagítja egymást. 2. A társadalmi pszichológia és az ideológia Az emberek társadalmi tudata nem egynemű, hanem különféle szellemi jelenségeket foglal magában, kezdve az élményektől, hangulatoktól, egészen a társadalmi élet lényegére, a társadalmi fejlődés irányára magyarázatot adó elméletekig. E jelenségek közül egyesekben az emberek társadalmi léte zavarosan tükröződik, másokban világosan és határozottan, egyes ilyen jelenségek spontán alakulnak ki az emberek mindennapi tevékenysége során, másokat tudatosan alkot meg az emberek egy külön csoportja. Tekintetbe véve az emberek társadalmi tudatát alkotó szellemi jelenségek e heterogenitását, a történelmi materializmus a társadalmi tudatot két különböző területre, s egyszersmind két szintre osztja. Ezek: a társadalmi pszichológia (pszichikum) és az ideológia. A társadalmi pszichológia az emberekben

mindennapi életük folyamán kialakuló és társadalmi létüket tükröző érzelmeknek, törekvéseknek, képzeteknek, szokásoknak, gondolatoknak, hangulatoknak az összességét jelenti. Az ideológia azoknak az eszméknek, nézeteknek az összessége, amelyek logikailag egységes, rendszerezett formában tükrözik az emberek anyagi létfeltételeit, társadalmi létét. A társadalom pszichológiájának jellemző vonásai a következők: közvetlenül tükrözi az emberek életfeltételeit, s ez a tükrözés spontán, véletlenszerű, az emberek életének csupán külső oldalait rögzíti. A társadalom pszichológiája nem képes kifejezni az emberek anyagi viszonyainak lényegét, az e viszonyokat meghatározó okokat, e viszonyok változásának irányát. Ezért nem teszi lehetővé az embereknek, hogy helyesen tájékozódjanak a bonyolult életfeltételek között, megértsék a körülöttünk zajló jelenségeket. A társadalom pszichológiája a társadalmi lét

megismerésének első, kezdeti foka. A társadalom pszichológiájával szemben az ideológia a társadalmi tudat magasabb szintjét jelenti: ezen a szinten az emberek mélyebben tudatosítják anyagi létfeltételeiket. Az ideológia arra hivatott, hogy feltárja az emberek közötti viszonyok lényegét, valamely osztály szemszögéből megindokolja e viszonyok fenntartásának vagy megváltoztatásának szükségességét. Az ideológia a társadalmi létnek és a társadalmi élet valamennyi oldalának elméleti formában történő megértése. Eltérően a pszichológiától, amely spontán módon alakul ki, az ideológiát az emberek egy külön csoportja, az ideológusok dolgozzák ki. Az ideológia szorosan összefügg a pszichológiával, szabatosabb, logikailag egységes, elméleti formában a társadalmi létnek ugyanazon oldalait és tendenciáit fejezi ki, mint a pszichológia. De nem a társadalom pszichológiájának továbbfejlesztése eredményeképpen jön létre,

hanem az előző fejlődés során felhalmozódott szellemi anyag alapján, az áthagyományozott elméletekből és nézetekből nő ki. Például a szocialista ideológia a marxizmust megelőző gazdasági, filozófiai és szociológiai tanítások továbbfejlesztésének eredményeképpen jött létre, a tudományos fejlődésnek és a proletariátus osztályharcának általánosítása alapján. A kialakult ideológia aktívan befolyásolja az emberek pszichológiáját, s ily módon döntő szerepet játszik abban, hogy valamely társadalmi osztály vagy csoport spontán mozgalmai tudatos mozgalmakká alakuljanak át. Osztálytársadalomban a társadalom pszichológiája és az ideológia osztály jellegű. Minden osztálynak megvan a maga pszichológiája és ideológiája, amely tükrözi gazdasági helyzetét a társadalomban, helyét a társadalmi termelés rendszerében, s kifejezi szükségleteit és érdekeit. 3. A társadalmi tudatformák Amikor a társadalmi tudat

struktúráját jellemezzük, figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a társadalmi tudatnak megvannak a maga sajátos, a megismerési formáktól eltérő létezési és fejlődési formái. Már megállapítottuk, hogy a társadalmi tudat a társadalmi lét tükröződése, de nem viselkedik passzívan, hanem aktívan visszahat a társadalmi létre. A társadalmi lét különböző oldalainak visszatükrözése és a társadalmi élet legkülönbözőbb területeire való visszahatás folyamán történik meg a társadalmi tudat differenciálódása. Egyes szférái a társadalmi lét szigorúan meghatározott oldalainak visszatükrözésére specializálódnak és szigorúan meghatározott társadalmi funkciókat töltenek be. Ennek eredményeként kialakulnak a saját specifikus vonásokkal rendelkező és szigorúan meghatározott társadalmi funkciókat betöltő önálló társadalmi tudatformák. Az alapvető társadalmi tudatformák a következők: a politikai ideológia, a

jogi tudat, az erkölcs, a művészet, a vallás, a tudomány, a filozófia. 5. § A politikai ideológia A politikai ideológia azoknak a nézeteknek a rendszerét jelenti, amelyek elméletileg megalapozzák valamely osztály vagy társadalmi csoport politikáját. A politika pedig osztályok 4 Lenin Művei 32 köt 238 old*, nemzetek5 Lenin Művei. 35 köt Budapest 1956 253254 old*, pártok közötti sajátos viszony, az állami tevékenység tartalmának és formáinak meghatározása, bizonyos osztályok, a tudomány, s egyéb társadalmi csoportok részvétele ebben a tevékenységben.6 Lenin Összes művei 33 köt Budapest 1965 236 old * A politikai ideológia, amennyiben az osztályok közötti viszonyokat érinti, s meghatározza az állami berendezkedés formáit, illetve az állami szervek és intézmények tevékenységének tartalmát, közvetlen hatást gyakorol az emberek társadalmi életére, a dolgok állására a társadalomban. Továbbá, a politikai ideológia

elméletileg értelmezett, rendszerezett formában tükrözi az illető osztály alapvető érdekeit, s egyszersmind meghatározza az osztály akcióprogramját, az osztályharc céljait és formáit, összehangoltságot és szervezettséget visz ebbe a harcba. Mivel a politikai ideológia minden más ideológiai formánál közelebb áll a gazdasághoz, s azt a legkoncentráltabb formában tükrözi, összekötő, közvetítő láncszemet jelent a gazdasági alap és az egész ideológiai felépítmény között, aminek folytán a politikai ideológia hatása szükségképpen megmutatkozik a felépítmény többi elemén, a társadalmi tudat egyéb formáin. Mintegy áthatja azokat, megadja nekik az általános eszmei irányultságot. Nyomon követhető ez a tőkés társadalom történetében. A kapitalizmus fejlődésének első időszakában, amikor a polgári politikai ideológia a túlhaladottá vált feudális rendszer és politikai intézményei ellen irányult, a társadalom

rendi tagozódásának megszüntetését, valamennyi társadalmi csoport törvény előtti egyenlőségét és az abszolút monarchia demokratikus köztársasággal való felváltását követelte. Minthogy a társadalom rendi tagozódása és a fennálló államhatalom fő védelmezői az egyház volt, a feudalizmus ellen vívott harc szükségképpen megkövetelte az egyház elleni harcot, a vallásos idealista világnézetnek ateista és materialista világnézettel való felváltását, ami lehetővé tette a politikai intézmények földi okokkal való magyarázatát, s ily módon a politikai intézmények sérthetetlenségének megszüntetését. Továbbá, mivel a történetileg túlélt hűbéri rendszer radikálisabb megváltoztatása szükségessé tette a dolgozó tömegek aktív részvételét a polgári forradalomban, a burzsoázia ott, ahol érdeke volt a feudális viszonyok teljes szétzúzása (mint például Franciaországban), kidolgozta azt az elméletet, amely

szerint a népnek szükségszerűen részt kell vennie az ország politikai életében. Tehát az új politikai ideológia megjelenése következtében megváltozott az uralkodó világnézet, a valláshoz való viszony, s új szociológiai nézetek alakultak ki. Ez azért történt, mert az új nézetekre szükség volt a burzsoázia politikai programjának elméleti megalapozásához, annak megindoklásához, hogy joga van saját gazdasági uralmának megszilárdításáért, politikailag átalakítani a társadalmat. Amikor azonban a burzsoázia már magához ragadta az államhatalmat, amikor kiéleződtek az ellentmondások a burzsoázia és a proletariátus között, lényeges változások következtek be politikai ideológiájában, ez az ideológia reakcióssá vált. A burzsoázia most már azt igyekezett bizonyítani, hogy a tőkés társadalmi rendszer a történelmi fejlődés végső célja, hogy ez a létrehozható legtökéletesebb rendszer, hogy a proletariátus

osztályharca a társadalom szocialista elvek alapján történő átalakításáért törvénytelen, természetellenes, sérti a társadalmi élet normális funkcionálását stb. A burzsoázia politikai ideológiájának reakciós volta nyomban megmutatkozott a többi társadalmi tudatformán, s különösen a filozófián, amelyben terjedni kezdett az idealizmus, az erkölcsön, amely az alantas, embergyűlölő elveket kezdte kultiválni, a művészeten, amelyben szakított a realista tendenciákkal és különféle formalista és absztrakt áramlatok terjedtek el. A kizsákmányoló osztályok politikai ideológiája a társadalmi fejlődésnek csak abban az időszakában játszik pozitív szerepet, amikor az adott osztály, amelynek érdekeit kifejezi, harcol a történelmileg elavult termelési viszonyok megváltoztatásáért és a termelőerők elért fejlettségének megfelelő új termelési viszonyokat képviseli. Abban az időszakban viszont, amikor az illető osztály

uralmának gazdasági alapját képező termelési viszonyok elavulnak, ellentmondásba kerülnek a fejlődő termelőerőkkel, az osztály politikai ideológiája negatív szerepet tölt be, reakcióssá válik. Minthogy védelmébe veszi az elavulttá vált társadalmi formákat, gátolja a történeti haladást, akadályozza megvalósulását. Eltérően a kizsákmányoló osztályok politikai ideológiájától, a proletariátus politikai ideológiája következetesen progresszív. Mint már megállapítottuk, a proletariátusnak az a történelmi küldetése, hogy mindenfajta kizsákmányolást megszüntessen. E küldetés teljesítésekor a proletariátus a társadalom funkcionálásának és fejlődésének valóságos törvényeire, a történelmi haladás objektív tendenciáira támaszkodik, amelyek a magántulajdon megszüntetését, a szocialista tulajdonviszonyok megteremtését követelik meg. Éppen ezért a proletariátus politikai ideológiája következetesen

tudományos. A társadalom továbbfejlődésének szükségleteit fejezi ki, s ezért a dolgok valóságos állását igyekszik tükrözni. Egyszersmind a proletariátus politikai ideológiája mélyen pártos, osztálymeghatározottságú. A proletariátus osztályérdekeit fejezi ki, s ezen érdekek szemszögéből oldja meg az osztályok és nemzetek viszonyaira, az állami tevékenység formáira és tendenciájára vonatkozó kérdéseket. A proletár politikai ideológia pártossága nem mond ellent tudományosságának, mert a proletariátus osztályérdekei teljesen egybeesnek a társadalmi fejlődés szükségleteivel. A proletariátus politikai ideológiája mint következetesen tudományos ideológia, rendkívül nagy szerepet tölt be az emberek társadalmi életében. Ez ad vezérfonalat a dolgozóknak a társadalom szocialista elvek alapján történő átalakításáért vívott harcukban, ez forradalmi tevékenységük programja, amely megmutatja, miképpen és mivel

váltsák fel az elavult társadalmi viszonyokat és intézményeket, milyen irányban tökéletesítsék őket. 6. § A jogi tudat Az osztálytársadalomra jellemző társadalmi tudatformák egyike a jogi tudat. A jogi tudat az emberek ama meggyőződéseinek összessége, hogy mennyire jogosak vagy jogtalanok a társadalom tagjainak tettei, jogai és kötelességei, mennyire igazságosak vagy igazságtalanok ezek vagy azok a törvények. A jogi nézetek természetüknél fogva osztály jellegűek. Minden osztálynak megvannak a maga jogi nézetei, a maga jogi tudata. Például a burzsoázia szemében a dolgozók kizsákmányolása, munkanélküliségre, nyomorra és éhhalálra kárhoztatása jogos cselekedet, a proletariátus szemében viszont bűn. Vagy megfordítva: a dolgozók érdekeiért, a kizsákmányolás megszüntetéséért, az új, szocialista társadalom megteremtéséért vívott harc a dolgozók, a proletárok szemszögéből jogos cselekedet, a burzsoázia

szemszögéből viszont bűn. A társadalomban azonban az uralkodó osztály jogi nézetei uralkodnak. Ezeket teljesen áthatja az osztályérdek, s az uralkodó osztálynak megfelelő és előnyös jogrendszer megteremtésére irányuló törekvéseket juttatják kifejezésre. A jogrendszer pedig nem más, mint az emberek társadalmi viszonyainak jogi normákban kifejezett és rögzített rendszere. A jogi normák összessége viszont az adott társadalomban érvényes jogot alkotja Bár az osztálytársadalomban minden osztálynak megvannak a maguk saját jogi nézetei, mindamellett a jog egységes a társadalomban. Általánosan kötelező minden osztályra, a társadalom minden tagjára nézve És hogy a jogi normákat valóban mindenki megtartsa: azok is, akiknek érdekében megállapították őket, s azok is, akik ellen irányulnak a jogi normák mögött ott áll az állam, az államhatalom ereje, amely kikényszeríti a normák teljesítését „. A jog írta Lenin olyan

apparátus nélkül, mely kényszeríteni tud a jogszabályok betartására semmi.”7 Lenin Összes művei 33 köt 90 old* Ez arról tanúskodik, hogy az állam és a jog elválaszthatatlan egymástól. Együtt jöttek létre és együtt léteznek A szokásoktól és erkölcsi normáktól eltérően, amelyek spontán alakulnak ki, külön állami kifejezésforma nélkül, a jogi normák keletkezésük folyamán feltétlenül megjárják az állam akaratának, az államhatalom tudatos tevékenységének szakaszát: a hatalom állapítja meg vagy szentesíti őket, s fejezi ki külön formában, törvény formájában. Figyelembe véve az elmondottakat, a jogot a következőképpen határozhatjuk meg: a társadalomban élő emberek magatartásának mindazon szabályai, amelyek kifejezik az uralkodó osztály akaratát, s amelyeket az államhatalom állapít meg vagy szankcionál az uralkodó osztálynak megfelelő és előnyös társadalmi viszonyok és berendezések megvédése,

megszilárdítása és fejlesztése érdekében. A kizsákmányoló osztályok jogi tudatában nagy helyet foglal el a jog és a jogrendszer osztály felettiségének megalapozása. A feudális társadalomban általánosan elterjedt az a vélemény, hogy a jog az istentől ered, hogy a fennálló jogrend szent és megváltoztathatatlan. A burzsoázia ideológusai megfosztották a jogot az isteni eredet glóriájától, s földi okokkal kezdték magyarázni keletkezését. De ők is s az ő nyomukban a revizionisták is azt igyekeznek bizonyítani, hogy a jog osztályok felett áll, hogy egyaránt kifejezi és védelmezi minden osztály érdekeit: a dolgozókét is és a tőkésekét is. A valóságban azonban éppen azt mutatja, hogy a burzsoá jog a kizsákmányolókat szolgálja, az ő érdekeiket, akaratukat fejezi ki, s a dolgozók ellen irányul. Például védi a termelési eszközök magántulajdonát, törvényesíti a kizsákmányolást, a dolgozók elnyomását és

kifosztását. A valóság és a terjedő marxista ideológia hatására a proletariátusnak és nem a proletár dolgozó tömegeknek kialakul a maga saját, a burzsoáziától eltérő jogi tudata. A dolgozók egyre inkább megértik, hogy a polgári társadalomban létező jog a burzsoázia érdekeit védi és ellenük irányul. Mivel a polgári törvényesség olyan jogrendszer létrehozására irányul, amely a kizsákmányoló uralkodó osztálynak, vagyis a burzsoáziának megfelelő és előnyös, s mivel ez elsősorban a magántulajdont kívánja védelmezni, a szocialista forradalom megszünteti ezt a törvényességet. „A burzsoázia teremtette törvényesség kihasználásának korszakát felváltja a legnagyobb forradalmi ütközetek korszaka írta Lenin , s ezek az ütközetek lényegében az egész burzsoá törvényesség, az egész burzsoá rend lebomlásával lesznek egyértelműek .”8 Lenin Összes művei 20 köt Budapest 1969 15 old* A lerombolt burzsoá

törvényesség, burzsoá jog helyében a szocialista forradalom során kialakult proletár állam kiépíti a maga szocialista jogrendszerét, a szocialista jogot, amely megfelel a dolgozók jogi tudatának. De mi lesz a szocialista jog sorsa? Fennmarad-e a kommunizmusban is? A szocialista jog sorsa közvetlenül összefügg a szocialista állam sorsával, mivel mint már említettük a jog semmi a megtartására kényszerítő apparátus nélkül, vagyis az állam nélkül. Az állam pedig elhal, amint a társadalom fejlődése során eléri a teljes kommunizmust (ha arra az időre nem maradnak fenn kapitalista országok). Az államot a népi önkormányzat szervei váltják fel, amelyek semmiféle kényszerítő apparátussal nem rendelkeznek majd, hanem teljes egészében társadalmi-erkölcsi tekintélyükre támaszkodnak. Az állam megszűnésével megszűnik a jog és a jogi tudat is. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a kommunizmusban az emberek magatartásának nem

lesznek társadalmi normái, s nem lesznek ezeket a normákat magyarázó és értékelő nézetek. A kommunizmusban is fennmaradnak bizonyos társadalmi normák, amelyek szabályozni fogják a társadalom tagjai közötti viszonyokat, s amelyeket azok tudatosan és önként meg fognak tartani. Mindezek a normák azonban elvesztik jogi jellegüket, mivel nem lesz szükségük arra, hogy külön kényszerítő apparátus védelmezze őket; a közvélemény lesz magatartásuk egyetlen biztosítéka. S ha ez így van, akkor már nem jogi normákként fognak szerepelni, hanem erkölcsi vagy szokás-normákként, s nem a jogi, hanem az erkölcsi tudattal lesznek összefüggésben. 7. § Az erkölcs 1. Az erkölcs fogalma Az ember nem élhet a társadalmon kívül, közösségen kívül, az pedig mindig meghatározott követelményeket támaszt tagjai magatartásával szemben. Ezért az embernek a társadalom érdekeihez kell mérnie cselekedeteit, a társadalom ugyanis értékeli ezeket a

cselekedeteket, jóknak vagy rosszaknak, helyeseknek vagy helyteleneknek tartja őket. A társadalom ama nézeteit, amelyek az emberek cselekedeteit a jó, a rossz, az igazságosság vagy igazságtalanság, a becsületesség vagy becstelenség szemszögéből értékelik, erkölcsi nézeteknek nevezzük. Az erkölcsi nézetek az emberek magatartásának meghatározott szabályaiban és normáiban fogalmazódnak meg és testesülnek meg, melyeket az emberek magukra nézve kötelezőnek tartanak kölcsönös kapcsolataikban. Az erkölcsi normák összessége alkotja az adott társadalomban érvényesülő erkölcsöt. Ilyen módon az erkölcs a társadalom adott fejlődési szakaszában az emberi magatartás azon normáinak és szabályainak összessége, amelyek kifejezésre juttatják, hogy a társadalom (vagy osztály) miképpen vélekedik bizonyos emberi tettekről a jó, a rossz, az igazságosság vagy igazságtalanság, a becsületesség vagy becstelenség nézőpontjából. Az

erkölcsi normák mellett, mint már tudjuk, a társadalomban jogi normák is érvényesülnek, amelyek az erkölcsi normákhoz hasonlóan szabályozzák az emberek magatartását. Az erkölcsi normák azonban lényegesen különböznek a jogi normáktól. Ez a különbség elsősorban abban áll, hogy a jogi normák mögött ott áll az állami kényszer ereje. Ha a társadalom valamelyik tagja nem hajlandó megtartani valamely jogi normát, a hatalmi szervek kényszerítő rendszabályt alkalmaznak, hogy alávesse magát ennek a normának. Az erkölcsi normáknak viszont nincs ilyen kényszerítő ereje. A közvélemény ereje, a közösség ítélete áll mögöttük Továbbá, a jogi normákat az állam állapítja meg, s törvény formájában fejezi ki őket, az erkölcsi normákat viszont a társadalom vagy valamely osztály fogalmazza meg, oly módon, hogy általánosítja az emberek közötti kölcsönös kapcsolatok gyakorlatát, illetve a jóról és a rosszról, az

igazságosságról és igazságtalanságról, az erkölcsi ideálról az anyagi létfeltételek közvetlen hatására létrejövő képzeteket. 2. Az erkölcs kialakulása Az idealisták az erkölcsöt a tudatból, valamely szellemi princípiumból vezetik le. Platón az erkölcs létét az embert tudaton kívül létező „jó ideájá”-val kapcsolta össze, Kant pedig a megismerhetetlen túlvilággal. Rendkívül elterjedtek továbbá azok a kísérletek, melyekkel az erkölcsöt az ember biológiai természetéből akarják levezetni. Például az ember olyan ösztönös hajlamaiból, mint az, hogy a nőstény védi kölykét, valamint a nyájösztönből, a kölcsönös segítségnyújtás ösztönéből stb. „, Az erkölcsi jelenségek területe mutat rá például Kautsky nem kizárólag az emberre jellemző valami: ezek a jelenségek megvannak a társas állatoknál is és csak a társas ösztönök kifejezésére szolgálnak.” Vannak olyan szociológusok is, akik az

erkölcsöt az emberi természet úgynevezett örök, állandó sajátosságaiból, például kötekedő hajlamából vagy a jó iránti fogékonyságból stb. vezetik le Az első tudományos magyarázatot az erkölcs keletkezésére és lényegére vonatkozóan a marxizmus adta a materialista történelemfelfogás alapján. Az erkölcs társadalmi jelenség. Csak társadalomban alakul ki és létezik, a közös termelőtevékenység alapján, melynek során szabályozni kell az egyén és a közösség viszonyát, meg kell határozni a közösség minden egyes tagjának kötelességeit s a büntetés mértékét, ha nem teljesítik e kötelességeket. Az emberek közös munkatevékenysége tette szükségszerűvé az egyén és a közösség cselekedeteinek, az egyéni és közösségi érdekeknek az összehangolását, s egyszersmind azt is, hogy bizonyos elképzelések alakuljanak ki az egyén közösség iránti kötelességéről, illetve minősítések az emberek tetteiről.

Kezdetben ezek a jóról és rosszról, igazságosságról és igazságtalanságról kialakult képzetek és a nekik megfelelő magatartási normák voltak egyedüli szabályozói az emberek közötti viszonyoknak. Később az erkölcsi normák mellett, kialakultak a szokások, a jogi normák. Engels az erkölcsnek az emberek termelőtevékenységével való összefüggését hangsúlyozva ezt írta: „az emberek erkölcsi szemléleteiket, tudatosan vagy tudattalanul, végső fokon azokból a gyakorlati viszonyokból merítik, amelyekben osztályhelyzetük meg van alapozva a gazdasági viszonyokból, amelyekben termelnek és cserélnek.”9 MarxEngels Művei 20 köt 94 old* De ha az erkölcs az emberek anyagi létfeltételeiből, gazdasági viszonyaiból fakad és azokat tükrözi, akkor nem lehet örökkévaló, hanem e feltételek, a gazdasági viszonyok megváltozása nyomán meg kell változnia. Például az emberi társadalom első időszakaiban, amikor a termelőerők még

rendkívül alacsony szinten álltak, s az előteremtett létfenntartási eszközök nem fedezték a közvetlen termelők szükségleteit, erkölcsösnek tartották azoknak az idős embereknek a megölését, akik már nem tudták magukat eltartani. Később viszont, más anyagi létfeltételek mellett, amikor a termelőerők odáig fejlődtek, hogy létrejöhetett egy bizonyos többlettermék, amely már nem volt abszolút szükséges a közvetlen termelők létéhez, ezeket az akciókat erkölcstelennek tartották. Most már az idős emberek iránti tiszteletet, a róluk való gondoskodást kifejezésre juttató cselekedeteket erkölcsöseknek ismerték el. 3. Az erkölcs osztályjellege Különösen lényeges változások történtek az erkölcs terén a társadalom osztályokra tagozódásával. Míg korábban az erkölcs egységes volt a társadalom valamennyi tagjára nézve, most ez az egység megszűnt. Minden egyes osztály kidolgozza a maga saját erkölcsi normáit, saját

erkölcsét. És ez nem véletlen Mivel az erkölcs az emberek anyagi létfeltételeitől függ, az osztálytársadalom antagonisztikus osztályainak létfeltételei pedig homlokegyenest ellentétesek egymással, természetes, hogy ezeknek az osztályoknak különböző elképzeléseik vannak a jóról és a rosszról, az igazságosságról és igazságtalanságról, és teljesen különböző erkölcsi elvekhez igazodnak. A társadalomban mindig az uralkodó osztály érdekeit kifejező erkölcsi nézetek és az azoknak megfelelő normák az uralkodóak. Ez az osztály általánosan kötelezővé akarja tenni saját, erkölcsi nézeteit és a nekik megfelelő erkölcsi normákat. Mivel azonban az erkölcsi norma mögött nem az állami kényszer ereje áll, mint a jog mögött, hanem a közvélemény ereje, a dolgozók nem ismerik el ezeket a normákat erkölcsöseknek, nem tartják meg őket, nem törődnek a kizsákmányolók közvéleményével. Minél jobban megerősödik

osztályöntudatuk, annál inkább kifejeződnek saját erkölcsi nézeteik, erkölcsi vélekedéseik, amelyek ellentétesek az uralkodó kizsákmányoló osztály erkölcsi normáival. A tőkés társadalomban az uralkodó erkölcs a tőkésosztály erkölcse, a polgári erkölcs. Ennek a gazdasági alapja a termelési eszközök magántulajdona. A magántulajdon pedig, mint Gorkij megfogalmazta, „szétzülleszti az embereket, felfegyverzi őket egymással szemben, az érdekek kibékíthetetlen viszálykodásához vezet, hazudik, igyekezvén leplezni vagy igazolni ezt az ellenségeskedést, s mindenkit megmételyez hazugsággal, képmutatással és gonoszsággal”. A polgári társadalomban az adok-veszek elve uralkodik. Itt minden áruformát ölt Nemcsak a fogyasztási cikkek, nemcsak az élelmiszerek vásárolhatók meg, hanem az emberek is, a vérük, a lelkiismeretük. Az emberek közötti viszonyok fő mércéje a pénz. Akinek pénze van, azt rendes embernek tartják, az

tiszteletre méltó, akármilyen úton szerezte is a vagyonát. A profithajszában a burzsoá lábbal tipor minden erkölcsi normát, képes bármely gaztettre, ha a magas profit biztosítva van számára. A burzsoá e vonásának jellemzésére Marx a következőket írja „A tőké”-ben: „A tőke irtózik a profit hiányától vagy a nagyon kicsi profittól, mint a természet az ürességtől. Megfelelő profit esetén a tőke bátor lesz 10 százalékos biztos profit, és mindenütt alkalmazható; 20 százaléknál élénkké válik; 50 százaléknál határozottan vakmerő; 100 százalékért minden emberi törvényt lábbal tipor; 300 százalék és nincs olyan bűntett, amelyet meg ne kockáztatna, még ha akasztófa fenyegeti is.”10 MarxEngels Művei 23 köt 711 old 85 old* A polgári erkölcs az embergyűlölő farkaserkölcsöket, az egoizmust és az individualizmust neveli ki az emberekben. „Az ember embernek farkasa”, „Minden szentnek maga felé hajlik a

keze”, „Mindenki magamagáért, egyedül az isten mindenkiért” íme, ezek a polgári erkölcs alapelvei. A polgári erkölcs mellett a tőkés társadalomban kialakul és megerősödik egy új, magasabb rendű erkölcs, annak a haladó osztálynak az erkölcse, amely arra hivatott, hogy az emberiséget megszabadítsa a nyomortól és a kizsákmányolástól a proletariátus erkölcse. A proletár erkölcs annál jobban kibontakozik, minél inkább összekovácsolódik a proletariátus és a kizsákmányolók elleni harcra, minél inkább kifejlődik az osztályöntudata. „A proletár erkölcs írta M I Kalinyin magában a munkáskörnyezetben alakult ki az üzemekben, gyárakban, műhelyekben.” A proletár erkölcs elvei teljesen ellentétesek a polgári erkölcs elveivel. Míg ez utóbbi alapja az individualizmus, az egoizmus, a közösség, a társadalom semmibe vétele, addig a proletár erkölcs alapja a közösségi szellem, az elvtársi kölcsönös

segítségnyújtás. A forradalmi munkásokat jellemezve Marx ezt írta: „. Az emberek testvérisége az ő szájukban nem frázis, hanem igazság náluk, s a munkától megkeményedett alakoktól az emberiség nemessége világít felénk.”11 Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest 1970* Az elvtárs szó a tőkés társadalomban felhívásként hangzik az elnyomók elleni harcra való egyesülésre; a proletariátus erejének, szervezettségének, sorai összeforrottságának szimbóluma. Különösen megerősödik az elvtársiasság érzése, a közösségi érzés a kizsákmányolók megdöntése, a proletárdiktatúra kivívása és a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele után, ami az emberek között ellenségeskedést okozó magántulajdonnal szemben eggyé kovácsolja az embereket, kialakítja és kifejleszti bennük a kölcsönös segítségnyújtás érzését. A proletár erkölcs osztályerkölcs, egyszersmind azonban minden dolgozó

erkölcse is, ezt a proletariátus a kizsákmányolók elleni harcban nemcsak a saját érdekeit védelmezi, hanem az egész nép vágyaiért is küzd, nemcsak azért harcol, hogy maga megszabaduljon a tőke igájától, hanem azért is, hogy minden dolgozó megszabaduljon a kizsákmányolástól. Ezért a munkásosztály erkölcse a szocializmus és a kommunizmus építésének előrehaladtával egyre inkább és egyre világosabban kommunista erkölccsé válik, amely minden dolgozó érdekeit kifejezi. Kommunista erkölcs az, „ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és valamennyi dolgozó egyesülését a kommunisták új társadalmát megteremtő proletariátus körül”.12 Lenin Válogatott művei III köt 290 old* A kommunista erkölcs ily módon „a proletár osztályharc érdekeinek van alárendelve”.13 Ugyanott, 289 old* Alapja „a kommunizmus megszilárdításáért és betetőzéséért folytatott harc”.14 Ugyanott, 291 old* A

kommunista erkölcs a kollektivizmus, az elvtársiasság elve mellett, amelyről már beszéltünk, magában foglal számos más elvet és normát. Ezek a következők: a kommunizmus ügye iránti odaadás, a szocialista haza szeretete, lelkiismeretes munka a társadalom javára, gondoskodás a társadalom vagyonának megőrzéséről és gyarapításáról, magas fokú társadalmi kötelességtudat, kérlelhetetlenség a társadalom érdekeinek megsértésével szemben, humánus viszonyok és kölcsönös tisztelet az emberek között, becsületesség és igazságosság, egyszerűség és szerénység a köz- és a magánéletben, kölcsönös tisztelet a családban, gondoskodás a gyermekek neveléséről, minden nemzetiség barátsága és testvérisége, kérlelhetetlenség a nemzeti és faji ellenségeskedéssel szemben, kérlelhetetlenség a kommunizmus, a béke, a népek szabadságának ellenségeivel szemben, testvéri szolidaritás minden ország, minden nép dolgozóival. 4.

Az erkölcs egyetemes emberi elemeiről Jóllehet az erkölcs osztályjellegű, magában foglal olyan magatartási normákat is, amelyek különböző osztályokra és különböző korokra is érvényesek, vagyis általános emberi jellegűek. Ennek az a magyarázata, hogy minden emberi közösség minden egyes tagjától megköveteli bizonyos elemi magatartási szabályok követését, amelyek nélkül elképzelhetetlen az emberi társadalom léte. Az ilyen normák közé tartoznak a következők: a szülők gondoskodása a gyerekekről és a gyerekek gondoskodása a szülőkről; tisztelet az idősek iránt; udvariasság, szerénység; az adott szó megtartása. Az erkölcsnek ezeket az egyetemes emberi elemeit nem szabad történetietlenül vizsgálni. A valamely osztály érdekeit kifejező elvekhez hasonlóan az egyetemes erkölcsi normák is a társadalmi fejlődés termékei. A távoli múltban alakultak ki, nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak, s e folyamat során

fejlődnek és gazdagodnak. Ugyanakkor a különböző korok különböző feltételeket teremtenek az erkölcs egyetemes emberi normáinak megnyilvánulásához. Bár ezek eredetüket tekintve nem függnek össze az osztályokkal, az osztálytársadalomban uralkodó viszonyok bélyege rajtuk van, s ilyen formán módosítják őket. Például a kizsákmányolókra jellemző meggazdagodási vágy, illetve a dolgozók szüntelen nyomora és szenvedése gyakran az emberi együttélés elemi szabályainak megsértéséhez és eltorzításához vezet. „ A társadalmi együttélés szabályainak megsértésében álló vétségek eredendő társadalmi oka mutatott rá Lenin a tömegek kizsákmányolása, nyomora és szegénysége.”15 Lenin Összes művei 33 köt 83 old* Az említett magatartási szabályok megtartásához csak az osztály nélküli társadalom megteremtésével jön létre minden feltétel, amikor új, elvtársi viszonyok alakulnak ki a közösség tagjai között.

A mai szocialista társadalomban ehhez még szükség van bizonyos kényszerítő apparátusra, a kommunizmusban azonban az emberi együttélés elemi szabályait minden ember mindenféle kényszer nélkül fogja megtartani: megtartásuk erkölcsi szokássá válik. Ilyen módon a szocialista, s még inkább a kommunista társadalom megteremtésével az erkölcs egyetemes emberi szférája kibővül. 5. Az erkölcs igazságának kritériumáról Mivel a társadalomban az egyes osztályok különbözőképpen vélekednek a jóról és a rosszról, az igazságosságról és igazságtalanságról, vagyis különbözőek, sőt teljesen ellentétesek erkölcsi normáik, természetszerűleg felmerül a kérdés melyek igazak e nézetek és erkölcsi normák közül, mi az erkölcsi igazság kritériuma? Számos különböző álláspont létezik ezzel a kérdéssel kapcsolatban, minden változatosságuk ellenére azonban a polgári szociológusokra általánosan jellemző az, hogy mind

tagadják az erkölcsiség objektív kritériumát. Nem állapítható meg valamiféle megbízható kritérium annak eldöntéséhez, hogy mi erkölcsös és mi nem mondják, többek között az erkölcsi relativizmus hívei. „A cselekedet helyességének meghatározásához írja például G. Stopher „Az etikái értékelés képességéről” című könyvében hiányzik az utolsó, döntő érv A kötelezettség empirikusan számos parancsolatra és tilalomra épül, a mércéül szolgáló ideál helyessége viszont csupán feltevés.” Tagadják az etikai ítéletek értékelésének objektív kritériumát a pozitivisták is. Véleményük szerint a jóról és a rosszról, az erényesről és a vétkestől kialakított fogalmaknak csak azt a tényt kell kifejezniük, hogy valamely egyén ilyennek vagy olyannak találja az adott tettet. De ennek az egyénnek a véleménye nem kötelező a többi emberre nézve, nekik szintén meg lehet erről a maguk, a többiektől

eltérő vélekedése. S azt megállapítani, hogy melyik igaz, melyik helyes e megítélések közül, egyszerűen lehetetlen. Példaképpen hivatkozunk a K. D Kaiser e kérdésről kifejtett álláspontjára Kaiser így okoskodik: „Az erkölcsi elvek meghatározott etikai véleményeken alapulnak, amelyeket az emberek olyan fogalmakkal fejeznek ki, mint az igazságosság és igazságtalanság, a jó és a rossz stb., az etikai vélemények pedig, bárhol és bármikor fordulnak is elő ., természeti tényekként jönnek létre”, vagyis rendkívül egyedi jelenségekként Nincs köztük semmi összefüggés. Különbözőek a különböző egyéneknél, s a különböző időpontokban a helytől és a körülményektől függnek. Ennek folytán folytatja Kaiser különbözőek és változékonyak az etikai véleményekből következő szabályok is, illetve az ezekkel a szabályokkal összefüggő ítéletek. Kaiser nézete szerint az erkölcsi elvek és ítéletek úgy

csoportosítandók, hogy minden egyes csoportba csak olyanok kerüljenek, amelyek nem mondanak ellent egymásnak. S akkor annyi erkölcsi rendszer lesz, ahány csoport adódik. Kaiser szerint annyi erkölcsi rendszer alakítható ki, ahányféle véleménye van az embereknek, mivel pedig megszámlálhatatlanul sok a vélemény, ugyanannyi az erkölcs is. Minden ilyen rendszer mondja Kaiser egy valamely embernek az etikai véleményét fogja tükrözni, s éppen ezért igaz lesz, hiszen a valóság reális tényét rögzíti. Kaiser figyelmen kívül hagyja azt, hogy az emberek erkölcsi ítéleteiben különbségeik ellenére van valami közös is, amit az embereknek a társadalomban, az anyagi javak termelésében elfoglalt helye határoz meg. Valamely jelenség értékelésének ez a közös mozzanata bontakozik ki az erkölcsi elvek rendszerévé, amelyet az illető csoport tagjai például valamely osztály képviselői elfogadnak, bár a csoport egyes tagjainál a lehető

legkülönfélébb eltéréseket tapasztalhatjuk egy valamely jelenség értékelésében, vagyis saját egyéni etikai nézetekkel rendelkezhetnek. Ezek a jelenségek értékelésében tapasztalható árnyalatok, egyéni jegyek azonban semmiképpen nem akadályozzák meg azt, hogy létezzen egy, az osztály képviselőire általánosan érvényes erkölcsi rendszer. Ez a rendszer létezik és utat tör magának mindezeken az árnyalatokon keresztül, az eltéréseknek ezen az egész változatosságán keresztül mint általános tendencia: a cselekedetekben. Látjuk tehát, hogy az idealista filozófia az emberek etikai ítéleteinek egyediségére spekulálva tagadja az egyes társadalmi csoportokra általánosan érvényes erkölcsi normák létét, s egyszersmind az erkölcsiség objektív kritériumát is. Mi tehát az erkölcsiség kritériumának, az erkölcsi normák igazsága, helyessége kérdésének megoldása? Mint már tudjuk, minden adott kor, minden osztály erkölcse

az emberek anyagi létfeltételeinek, gazdasági helyzetének tükröződése. Éppen ez határozza meg az erkölcsi nézetek és normák viszonylagos, történetileg változó jellegét. És éppen úgy, ahogyan az emberek anyagi létfeltételeinek fejlődése terén objektíve végbemenő haladást látunk, megfigyelhető haladás az erkölcs szférájában is. A marxizmus éppen a társadalom e progresszív fejlődésének fényében oldja meg az erkölcs igazságának kérdését. Az az erkölcs a legigazabb, amely a legjobban megfelel a társadalom progresszív, felfelé ívelő fejlődésének, az, amely a jövőt védelmezi, a társadalom progresszív fejlődésének feladatait tükrözi. Korunkban csak a proletár, kommunista erkölcs ilyen erkölcs Arra a kérdésre, hogy a tőkés társadalomban érvényesülő erkölcsök közül melyik az igaz, Engels így válaszol: „. abban a morálban lesz a legtöbb tartósságot ígérő elem, amely a jelenben a jelen

forradalmasítását, a jövőt képviseli, tehát a proletár morálban”16. MarxEngels Művei 20 köt 95 old* 8. § A művészet 1. A művészet mint társadalmi tudatforma sajátosságai A művészet, amely az egyik alapvető, sajátos társadalmi tudatforma, jelentős szerepet tölt be a társadalom szellemi fejlődésében. Egyes mai polgári esztéták például F. Haidenk a művészet specifikumát abban látják, hogy az szerintük az emberek szellemi öntökéletesítésének eszköze. Ezen álláspont szerint minden művészettel foglalkozó ember képességeinek megfelelően tökéletesíti saját magát, ami általa létrehozott művek révén nyilvánul meg. Tehát mintegy versengés alakul ki az emberek között a szellemi öntökéletesítést illetően, ami végső soron az emberek szellemi életének fejlődéséhez vezet. Vagyis az alkotók nem meghatározott társadalmi szükséglet kielégítése végett hozzák létre műveiket, hanem csupán azért, hogy

bizonyos előrelépést tegyenek saját öntökéletesítésükben. Kétségtelen, hogy a műalkotás létrehozása folyamán a művész tökéletesíti saját magát, mesterségbeli tudását, fejleszti és gazdagítja saját szellemi életét. De vajon ez a művészetnek mint társadalmi jelenségnek a lényege? Természetesen nem. Ismeretes, hogy a művészet mint társadalmi jelenség azért jött létre és fejlődött, mert az embereknek szükségletük támadt arra, hogy befogadjanak számukra esztétikai kielégülést adó műveket. És ennek megfelelően a művészek, amikor műalkotásokat hoznak létre, nem saját magukat tartják szem előtt, nem saját tökéletesítésüket, hanem a többi embert, azok szükségleteit. Nem specifikusan csak a művészetre jellemző az, hogy az emberek az alkotások létrehozása folyamán tökéletesednek. A tudományos kutatások, a tanítás, számos más társadalmi funkció betöltése során szintén végbemegy szellemi

öntökéletesítés. Egyes polgári esztéták kijelentik, hogy a művészet specifikuma a következő: a művészet mint szubjektív jelenség feltételezi „a tapasztalati értékek konkrét és közvetlen ismeretét”, eltérően a tudománytól, amely csak a pontos mérésnek és leírásnak engedelmeskedő oldalakat és összefüggéseket tükrözi, s ily módon csupán mint „objektív” fogható fel. E megállapítás helytelensége kétségtelen. A tudomány és a művészet között nem az a különbség, hogy az első az objektív igazságot tükrözi, a második pedig nem, hanem az, hogy különböző módokon tükrözik az igazságot. A műalkotás létrehozásához korántsem elegendő csupán „a tapasztalati értékek konkrét és közvetlen ismerete”. Ehhez még a tapasztalatok logikai feldolgozására is szükség van, be kell hatolni az érzékelt tárgyak és jelenségek mélyébe, meg kell ismerni lényegüket. A művészetnek mint társadalmi tudatformának

a specifikumét a művészet tárgya, a valóság visszatükrözésének művészi-képszerű formája, s a művészet által a társadalomban betöltött funkciók határozzák meg. A művészet tárgya roppant gazdag. Felöleli az emberek életének és tevékenységének valamennyi területét A művészet, amikor a valóság valamely oldalát tükrözi a tudománytól eltérően, amelynél a megismerés arra irányul, hogy objektív jellemzőit visszaadva tükrözze a tárgyat, a valóságot a szubjektummal való összefüggéseiben tükrözi a tárgyat, nemcsak a tárgyra jellemző sajátosságokat reprodukálja, hanem a szubjektumnak e sajátosságokhoz való emocionális viszonyát is. A művészeti tükrözés tárgyának specifikuma határozza meg a tükrözés formájának specifikumát: a művészi képmását, amelynek tartalma a valóság visszatükröződése, s egyszersmind a művésznek a valóságról adott értékelése, vagyis információt tartalmaz a világról

is, s a világot megismerő művészről is, érzéseiről, gondolatairól, törekvéseiről stb. Eltérően a tudománytól, amelyben a tükrözés fogalmak formájában történik, s a fogalmak mint általános eszmei képmások a vizsgált tárgy szükségszerű oldalait és összefüggéseit reprodukálják az emberek tudatában, a művészetben a valóság lényege, szükségszerű oldalai és összefüggései érzéki-konkrét, szemléletes-képi formában, egyedi, megismételhetetlen jelenség formájában tükröződnek. A művész az ábrázolt jelenség bizonyos oldalaira összpontosítja figyelmét, így fejezi ki a jelenség lényegét, fejlődésének belső törvényszerűségeit és tendenciáit, s így értékeli saját világnézetének megfelelően a jelenséget. A művészet sajátossága az is, hogy benne egységet alkot a valóság visszatükrözése és azoknak az esztétikai értékeknek a gyakorlati létrehozása, amelyekben a társadalom esztétikai ideáljai

megtestesülnek. E mozzanatoknak az egysége szemléletesen kifejezésre jut a művészi képmásban, amely a művészi megismerés formájaként is és a művészi alkotás, a művészeti gyakorlat tárgyiasult eredményeként is szerepel. A művészi képmás valamely művészeti ág anyagában (formákban, színekben, vonalakban, hangokban, mozgásokban stb.) való tárgyiasítása folyamán jön létre. Ennek eredményeképpen a művészi képmás konkrét-érzéki tárgyiasságot ölt, s éppen ez válik érzékelhetővé, befogadhatóvá számunkra. A műalkotásban azonban eszmei emocionális tartalma a meghatározó. A művészet elsősorban a szellemi termelés területéhez tartozik. 2. A művészet társadalmi funkciói A művészet az egyik legősibb társadalmi tudatforma. Megvan a maga története, fejlődési logikája, amelyet a társadalom általános fejlődéstörvényei határoznak meg. A művészet mint minden más társadalmi tudatforma a társadalmi lét

tükröződése, fejlődésében az anyagi létfeltételek változásának meghatározott tendenciáit, a történeti haladás szükségleteit fejezi ki. A művészet, amely az első pillanattól fogva a valóság esztétikai elsajátítása is, és alkotó reprodukálása is, az első időkben közvetlenül összefüggött az ősközösség munkatevékenységével és egész életvitelével. Milyen okok ösztönözték vajon az ősembert, akire „a létfenntartás nehézségei, a természettel való harc nehézségei ólomsúllyal nehezedtek”17 Lenin Összes művei. 5 köt Kossuth Könyvkiadó 1965 103 old*, arra, hogy művészi alkotó tevékenységgel foglalkozzék? Az a társadalmi szükséglet, amely a valóság esztétikai elsajátítását és az esztétikai tevékenységet életre hívta, azzal függött össze, hogy az ember igyekezett megismerni a világot, tudatosítani benne saját helyét, átalakítani környezetét. A megismerés ösztönző ereje pedig az a

szükségszerűség volt, hogy az embernek céltudatosan kellett hatnia a természetre, hogy átalakíthassa azt a társadalom szükségleteinek megfelelően. A termelőtevékenység normális funkcionálásához és fejlődéséhez az embernek ismeretekre volt szüksége a környező világ számos tárgyáról és jelenségéről: ismernie kellett az állatok szokásait és testi felépítését, a fák, a kövek, a föld sajátosságait, az ismétlődéseket a természet fejlődésében, a halászat, vadászat, földművelés időszakait. Mivel az ősembernél a gondolkodási tevékenység összeolvadt a munkatevékenységgel, s az érzéki-konkrét tárgyakkal és jelenségekkel való konkrét cselekvések révén valósult meg, a megismerés a szubjektum és az objektum bizonyos egységét feltételező művészi-képi formában zajlott le. Az ősember művészi képmásaiban megtestesültek és tudatosultak a felhalmozódott érzéki tapasztalatok. A sziklarajzok

állatábrázolatok arról tanúskodnak, hogy őseink jó megfigyelők voltak, pontosan meg tudták ragadni a mozgás fázisait, ritmusát, ki tudták fejezni az állat erejét stb. Ezeken a rajzokon az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ősember saját „természetét” is jól ismerte. A társadalmi fejlődés e kezdeti lépcsőfokain a világ művészi-képi értelmezése áthatotta a munkatevékenység minden oldalát. A felkészülés a munkafolyamatra (vadászatra, vetésre), harci támadásra, művészi alkotásban kulminált, ami nagyon hatékonynak bizonyult, mert magában foglalta egy sajátos ismétlés mozzanatát is (dalok, táncok, pantomimok, amelyekkel a vadászat, a földművelő munka stb. különböző epizódjait reprodukálták), s a közösség tagjai erkölcsi-pszichikai felkészítésének mozzanatát is. A termelés továbbfejlődése, a fokozódó társadalmi munkamegosztás folyamán a művészet elválik a gyakorlati anyagi tevékenységtől, a szellemi

tevékenység sajátos területévé alakul át. Egyszersmind elkülönül az emberek egy kisebb csoportja, amely a szellemi alkotás területére kezdi specializálni magát. S a társadalom többi részét teljes egészében leköti a létfenntartási cikkek megtermelése azok számára, akik uralkodó helyzetben vannak a társadalomban s a művészettel való foglalkozás jogát is kisajátították maguknak. A művészet a termelő tevékenységtől elkülönülve, s a szellemi alkotás egyik önálló ágává átalakulva sem veszti el kapcsolatát az emberek anyagi tevékenységével, életével, hanem tartalmában, fejlődési tendenciáiban tükrözi a gazdasági viszonyaikban végbemenő változásokat. „Sancho írta ezzel kapcsolatban Marx és Engels »A német ideológiá«-ban azt képzeli, hogy Raffaello a munkának az ő idejében Rómában fennálló megosztásától függetlenül hozta létre festményeit . Raffaellót, mint minden más művészt, megszabták a

művészetnek azok a technikai előrehaladásai, amelyeket előtte tettek meg, megszabta a társadalom szervezete és a munka megosztása az ő helységében és végül a munka megosztása mindazon országokban, amelyekkel az ő helysége érintkezésben állt.”18 MarxEngels Művei 3 köt 385 old* Eltérően azonban az olyan társadalmi tudatformáktól, mint a politika vagy a jog, a művészet nincs közvetlen kapcsolatban a gazdasági alappal. A gazdasággal való kapcsolatát sok tényező közvetíti, amelyek között jelentős szerepe van a politikának, a jognak, az erkölcsnek. A művészet fejlődésére nemcsak a gazdasági alap hat. Hat rá a társadalom politikai életének és általában szellemi életének egész állapota, az osztályharc sajátossága az adott történeti szakaszban stb. Éppen ez a magyarázata annak, hogy a művészet felvirágzása nem mindig esik egybe a gazdasági fellendüléssel, hanem a gazdasági élet súlyos ellentmondásainak

időszakában történik. Példa erre a XIX századi orosz művészet Ebben egyébként megnyilvánul az a viszonylagos önállóság, amely a társadalmi tudatra általában jellemző. A művészet számos funkciót tölt be a társadalomban. Ezek között a legfontosabb az, hogy kielégíti a társadalom esztétikai szükségleteit. A művészetnek az a sajátossága, hogy ki tudja elégíteni az ember esztétikai szükségleteit, a művészet voltaképpeni esztétikai természetét jelenti, s ez az egyik legfontosabb sajátosság, amely a művészetet megkülönbözteti minden más társadalmi jelenségtől. Amikor azt mondjuk, hogy a művészet sajátos funkciója az emberek esztétikai szükségleteinek kielégítése, meg kell jegyeznünk, hogy nem ez az egyetlen funkciója. Az emberek esztétikai szükségleteinek kielégítése mellett a művészet számos más igen fontos funkciót is betölt, hiszen a valóság megismerésének eszköze, illetve formája is; részt vesz az

emberek nevelésében és bizonyos erkölcsi, politikai, filozófiai és egyéb elvek propagálásában egyaránt. A műalkotások kifejezésre juttatják egy meghatározott kor embereinek érzelmi világát, eszményeit, s megtestesítik az adott történeti szakasz társadalmi ideológiájának és pszichológiájának alapvető tendenciáit. Visszatükrözik a társadalmat foglalkoztató problémákat. Többek között ebben mutatkozik meg a művészet társadalmi természete. Mindig valamely meghatározott társadalmat szolgál, konkrét társadalmi csoportok, osztályok eszményeinek és érdekeinek szemszögéből tükrözi az életet. Ezért a művészet az osztálytársadalomban mindig pártos. A művészeti pártosság elvét megfogalmazva Lenin hangsúlyozta, hogy a proletár művészetnek a dolgozók kizsákmányolás alóli felszabadítását, az osztály nélküli kommunista társadalom felépítését kell szolgálnia. Az irodalmi alkotás mutatott rá „egyáltalán

nem lehet a proletariátus közös ügyétől független magánügy”.19 Lenin Összes művei 12 köt 94 old* Tekintettel a művészet specifikumára, egyszersmind hangsúlyozta, hogy az irodalmi munka tűri a legkevésbé a gépies uniformizálást és nivellálást. „Nem vitás írta , hogy itt feltétlenül nagyobb teret kell engedni az egyéni kezdeményezésnek, az egyéni hajlamoknak, teret kell engedni a gondolatnak és a fantáziának, a formának és a tartalomnak.”20 Ugyanott, 95 old* A művészet az egyik leghatékonyabb eszköz, amit a társadalom felhasználhat a rá váró feladatok megoldásában. A szocialista művészet, lévén szocialista realista művészet, amely a valóságnak nemcsak hű kritikai tükrözését adja ami a kritikai realizmusra jellemző , hanem megmutatja a valóság megváltoztatásának útjait-módjait is, elősegíti a kommunista építés során felmerülő ellentmondások idejében történő feltárását és mihamarabbi

megoldását. Megcsillantva az emberek előtt jövőjüket, elősegíti a kommunista társadalom emberére jellemző vonások kialakulását és kifejlődését. A műalkotások az embereket ábrázolják, megmutatják életüket, tevékenységüket, feltárják jellemüket, belső világukat stb. A megteremtett alakok révén a művész arra tanít, hogyan közelítsünk az élet jelenségeihez, kiket kövessünk és kik ellen küzdjünk, hogyan viselkedjünk különböző körülmények között, milyen célok szolgálatába állítsuk életünket és tevékenységünket. 9. § A vallás 1. A vallás keletkezése és lényege A vallás azoknak a külső erőknek a fantasztikus, illuzórikus tükröződése az emberek tudatában, amelyek mindennapi életükben uralkodnak rajtuk; olyan tükröződés, amelyben a földi erők földöntúli formát öltenek. A természetfölötti lényekben váló hittel és az ennek megfelelő szertartások elvégzésével kapcsolatos. A vallás az

emberi társadalom kialakulásának első, kezdeti fokain jött létre, amikor a termelőerők fejletlensége folytán az ember kiszolgáltatott volt a természet spontán erőivel való harcban. Mivel ki volt szolgáltatva ezeknek a spontán természeti erőknek, s nem ismerte keletkezésük okát, istenné emelte őket, azt hitte, hogy léteznek természetfölötti lények, amelyek ezeket az erőket megteremtik és irányítják. Később, amikor a társadalom osztályokra hasadt, és a társadalom egyik része kezdte kizsákmányolni a másikat, az emberek a társadalom spontán erőinek hatalmába kerültek, amelyek „ezerszer több borzalmas szenvedést, ezerszer több irtózatos gyötrelmet”21 Lásd Lenin Összes művei. 17 köt Budapest 1968 391 old* okoztak a dolgozóknak, mint bármiféle rendkívüli természeti jelenség. Ez a körülmény a vallás létének második gyökerévé, a vallásos visszatükröződés újabb tárgyává válik. „A történelem kezdetein

írta Engels először a természeti hatalmak azok, amelyek ily módon (ti. vallási módon A S) visszatükröződnek A természeti hatalmak mellett azonban csakhamar társadalmi hatalmak is hatni kezdenek, olyan hatalmak, amelyek ugyanolyan idegenül és kezdetben ugyanolyan megmagyarázhatatlanul állnak szemben az emberekkel, ugyanazzal a látszólagos természeti szükségszerűséggel uralkodnak felettük, mint maguk a természeti hatalmak. A fantáziaalakok, melyekben eleinte csak a természet titokzatos erői tükröződtek vissza, ezzel társadalmi attribútumokat kapnak, történelmi hatalmak képviselőivé válnak.”22 MarxEngels Művei 20 köt 309 old* A polgári társadalomban ez az újabb spontán erő, amely szemben áll az emberrel és uralkodik rajta, a tőke, mely a proletárt, a kisvállalkozót lépten-nyomon „hirtelen”, „váratlan”, „véletlen” tönkremenéssel, pusztulással, koldussá, pauperré válással stb. fenyegeti, s ezt be is váltja A

tőkés társadalomban a munkás szüntelenül fél a nyomortól, a munkanélküliségtől, a megélhetési lehetőség elvesztésétől. A jövőjüktől való félelem, a sorsukért való aggódás, amely a tőke spontán erőivel szembeni tehetetlenségükből fakad, szükségképpen a valláshoz köti az embereket, táplálja s fejleszti bennük a vallásos érzést. „A kizsákmányolt osztályoknak a kizsákmányolók elleni harcában megnyilvánuló erőtlensége írta Lenin a vallás létezésének általunk vizsgált két alapvető okáról ugyanolyan elkerülhetetlenül váltja ki a földöntúli jobb életbe vetett hitét, mint ahogyan a vadembernek a természet elleni harcában megnyilvánuló erőtlensége kiváltja az istenekbe, ördögökbe, csodákba és más effélékbe vetett hitét.”23 Lenin Összes művei 12 köt 133 old* 2. A tudomány és a vallás ellentéte A vallás mint sajátos társadalmi tudatforma ellentétes a tudománnyal. Elidegeníthetetlen

sajátossága az embert környező valóság torz, fonák visszatükrözése. A vallástól eltérően a tudomány arra hivatott, hogy a dolgok valóságos állását tükrözze. A tudomány behatol a dolgok lényegébe, feltárja működési és fejlődési törvényeit. A vallás viszont gátolja a megismerést Az ember a vallás szerint csak azt tudhatja, amit az isten kinyilatkoztat számára. A vallás a különböző „szent” könyveket tartja az istentől származó „igazságok” gyűjteményének, amelyek azonban a fantázia gyümölcsei. A tudomány a természetben és a társadalomban érvényesülő törvények feltárásával olyan ismeretekkel vértezi fel az embereket, amelyekre mindennapi életükben és tevékenységükben támaszkodhatnak, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy jobban eligazodjanak környező világukban, s céltudatosan megváltoztassák a valóságot. A vallás viszont lefegyverzi az embereket, arra tanítja őket, hogy az életben ne az

ismeretekhez igazodjanak, hanem a vallásos dogmákhoz, amelyek az élet problémáitól az illúziók világába viszik őket, s ily módon a természet és a társadalom spontán, vak erőinek fogságában hagyja az embereket. A tudomány felemeli az embert, megsokszorozza erőit, lehetővé teszi, hogy megzabolázza és a társadalom szolgálatába állítsa a természet spontán erőit. A vallás viszont megalázza az embert, aláássa erőibe vetett meggyőződését, megbénítja akaratát. A dolgok kialakult állapotának rabjává teszi az embert. „A vallás írta Marx a szorongatott teremtmény sóhaja ”24 MarxEngels Művei. 1 köt 378 old* Mindez azt mutatja, hogy a vallás és a tudomány összeegyeztethetetlen, hogy homlokegyenest ellentétes szerepet tölt be a társadalomban. 3. A vallás osztályjellege Az antagonisztikus társadalomban a vallás a kizsákmányolók szolgálatában áll. Uralmuk megszilárdításához nemcsak az államra van szükségük, amely

megteremti az érdekeiknek megfelelő rendet, s elfojtja az elnyomottak minden ellenállását, hanem a dolgozók szellemi leigázásának eszközére is. Ezt a funkciót éppen a vallás tölti be. „Minden elnyomó osztálynak, uralma fenntartása érdekében, két társadalmi funkcióra van szüksége: a hóhér funkciójára és a pap funkciójára. A hóhérnak el kell fojtania az elnyomottak tiltakozását és felháborodását. A papnak vigasztalnia kell az elnyomottakat, ecsetelnie kell előttük a szenvedések és áldozatok enyhülésének távlatait az osztályuralom fenntartása mellett ., hogy ily módon kibékítse őket az osztályuralommal, távol tartsa őket a forradalmi akcióktól, megtörje forradalmi szellemüket, kiölje belőlük a forradalmi elszántságot.”25 Lenin Összes művei 26 köt 221 old* A vallás igazolja a kizsákmányolást, bebizonyítja az osztályok, az elnyomók és elnyomottak létezésének szükségszerűségét, a hatóságok iránti

engedelmességre szólít fel, hangsúlyozva, hogy minden hatalom istentől való, alázatosságra, a földi teher türelmes viselésére buzdít, bármilyen nehéz is legyen az, kijelentve, hogy mindezt az isten küldte az emberre a bűnök levezeklésére. A kereszténység reakciós lényegét feltárva Marx ezt írta: „A kereszténység szociális elvei igazolták az ókori rabszolgaságot, dicsőítették a középkori jobbágyságot, és szükség esetén értenek ahhoz is, hogy . a proletariátus elnyomatását védelmezzék . Az elnyomóknak az elnyomottakkal szemben elkövetett összes aljasságait vagy az eredendő bűn és más bűnök igazságos büntetésének nyilvánítják, vagy megpróbáltatásoknak, amelyeket az Úr szab ki végtelen bölcsességében a megváltottakra.”26 MarxEngels Művei 4 köt 191 old* A dolgozók e világi szenvedéseiért és nélkülözéseiért a vallás égi jutalmat ígér, örök boldogságot a „túlvilágon”, vagyis a halál

után. Azt állítja, hogy a „túlvilágon” a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak szerepet cserélnek. Az előbbieknek örök kín, az utóbbiaknak örök boldogság lesz osztályrészük A vallás elvonja a dolgozókat a valóságos földi problémáktól, a felszabadulásukért, az emberi életfeltételek megteremtéséért vívott harctól, vallásos maszlaggal mérgezi meg tudatukat, s ily módon gátolja osztályöntudatuk kialakulását, a kizsákmányolók elleni harcuk erősödését. Lenin ezt írta: „A vallás afféle szellemi pálinka, amelybe a tőke rabszolgái belefojtják emberi mivoltukat, csak valamelyest is emberi életre való igényeiket.”27 Lenin Összes művei 12 köt 134 old* 4. A vallás társadalmi alapjának megszűnése a szocializmusban A proletariátus a szocialista forradalom során megszünteti a tőkés termelési viszonyokat és az ennek megfelelő burzsoá felépítményt, ugyanakkor elveti a vallást is, „megvetéssel taszítja el

magától a vallásos előítéleteket, a papoknak és a burzsoá álszenteknek engedi át a mennyországot, s itt a földön igyekszik jobb életet kivívni”.28 Ugyanott* Miután megszűnik a termelési eszközök magántulajdona, az utolsó kizsákmányoló osztálynak, a burzsoáziának a gazdasági és politikai uralma, s egyszersmind a kizsákmányolás is, gyökeres változás megy végbe az emberek társadalmi életében. A termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételével az életfeltételek, amelyek korábban az embereken uralkodtak, az emberek uralma, ellenőrzése alá kerülnek. Saját társadalmi cselekedeteik törvényeit, amelyek korábban idegen, objektív, spontán erőkként szemben álltak velük, most teljes ügyismerettel alkalmazzák. Ettől a pillanattól fogva kezdik az emberek „teljes tudatossággal maguk csinálni a történelmüket”.29 MarxEngels Művei 20 köt 279 old* Mindez aláássa a vallás társadalmi gyökereit, megteremti a

megszűnéséhez szükséges feltételeket. De a szocialista társadalom felépítésével nem egy csapásra szűnik meg a vallás. Eléggé hosszú ideig létezik még a szocializmus viszonyai között is. Igaz, eltérően a kizsákmányoló társadalomtól, ahol a vallás a társadalmi lét ellentmondásainak, az anyagi létfeltételeknek szükségszerű következménye, a szocialista társadalomban egészében véve csak múltbeli csökevény. A társadalmi lét megváltozásával nem egy csapásra változik meg a tudat, a régi eszmék, nézetek bizonyos ideig tovább élnek hagyományok, meghatározott szokások formájában a megváltozott társadalmi lét viszonyai között is. Ez a körülmény az egyik oka annak, hogy a szocialista társadalomban is léteznek vallásos nézetek. E nézetek fennmaradását kétségkívül elősegíti a kapitalista világrendszer hatása is, ahol a vallás és az egyház uralkodó helyzetben van, s hozzájárulnak ehhez az egyéni

szerencsétlenségek, elemi csapások is. 10. § A tudomány 1. A tudomány fogalma A tudomány az egyik alapvető társadalmi tudatforma, a természetről, a társadalomról és a gondolkodásról az emberek áltál megszerzett ismeretek összessége vagy rendszere. Alapvető feladata, társadalmi funkciója a válóság megismerése, a válóság funkcionális és fejlődéstörvényeinek feltárása. A tudomány fogalmakban, ítéletekben, következtetésekben, elméletekben tükrözi a világot és rögzíti a megismert dolgokat. De a fogalmak, ítéletek, elméletek mellett, amelyeket a gyakorlat ellenőrzött, s amelyek ezáltal a tudomány fő tartalmát alkotó objektív igazságok jelentőségére tettek szert, a tudományhoz tartoznak a tényanyagok, a tudományos adatok, valamint a tudományos hipotézisek is. A tükrözés objektuma a tudományban a természet és a társadalmi élet. Ezzel összefüggésben a konkrét tudományok természettudományokra és

társadalomtudományokra oszlanak. A természettudományok az élő és élettelen természet törvényszerű sajátosságait és összefüggéseit (törvényeit) tanulmányozzák. A társadalomtudományok a társadalmi élet különböző oldalait, a társadalmi organizmus funkcionális és fejlődési törvényeit vizsgálják. A társadalmat, az emberek különböző viszonyait tanulmányozó társadalomtudományok szorosan összefüggnek az osztályokkal, az osztályharccal, s ennek folytán összeforrnak az ideológiával is, amely egyik vagy másik osztály érdekeinek prizmáján keresztül tükrözi a társadalmi létet. A természettudományok nem függnek össze közvetlenül a társadalmi csoportok viszonyaival, az osztályharccal; az osztályokkal való kapcsolatuk a termelés révén valósul meg, amelyet kiszolgálnak, s amely alapján fejlődnek. 2. A tudomány összefüggése a termeléssel A külvilág jelenségeinek funkcionális és fejlődéstörvényeit feltárva a

tudomány ellátja a termelést a külvilágról való nélkülözhetetlen információkkal, s a termelés ezekre építve oldja meg a rá váró feladatokat a természet valamely oldalainak célszerű megváltoztatásával, illetve az emberi élethez nélkülözhetetlen, megfelelő anyagi javak létrehozásával kapcsolatban. Ez mutatja, hogy a tudomány jelentős hatást gyakorol a termelés fejlődésére. Ugyanakkor azonban sokkal nagyobb a termelés hatása a tudományra Ez a hatás a következő irányokban történik. 1. A termelés feladatokat tűz a tudomány elé, hogy tanulmányozza a jelenségek bizonyos területeit, ami a termelés fejlődéséhez elengedhetetlen. Éppen az hívta életre a tudományt, és az határozza meg felfelé ívelő fejlődését, hogy a termelésnek normális funkcionálásához és fejlődéséhez meghatározott ismeretekre van szüksége a külvilágról. Például az aritmetika és a geometria azért fejlődött ki az ókori világban, mert

az embereknek szükségük volt a földterületek többé-kevésbé pontos kimérésére. A mechanika annak a szükségszerűségnek a nyomására jött létre, hogy olyan eszközöket konstruáljanak, amelyekkel terheket lehet emelni, illetve ki lehet szivattyúzni a vizet a bányákból. Az elektromosságtan annak idején azzal kapcsolatban kezdett gyors ütemben fejlődni, hogy az emberek feltárták az elektromos energia termelésben való felhasználásának lehetőségét. A fiziológia, a biológia és egyéb tudományok, amelyek a növényi és állati szervezetek funkcionális és fejlődési törvényeit tanulmányozzák, a mezőgazdasági gyakorlat szükségleteinek kielégítésére jöttek létre. 2. A termelés ellátja a tudományt készülékekkel, műszerekkel, technikai berendezésekkel, amelyekre a tudományos vizsgálatok elvégzéséhez, a megfelelő kísérleti munkához szükség van. Hogy a tudomány mennyire kapcsolatban van a technika eredményeivel, s

mennyire függ ezektől, különösen nyilvánvaló korunkban, amikor a tudomány nem fejlődhet sikeresen például részecskegyorsítók nélkül az atommag szerkezetének kutatásában, elektronikus ultramikroszkópok nélkül, elektronikus számítógépek nélkül stb. 3. A termelés még oly módon is hat a tudományra, hogy gazdag tényanyagot bocsát rendelkezésére, amelyet a tudomány elméletileg értelmez, általánosít, s amely alapján (természetesen hozzáadva azt az anyagot, amelyet közvetlenül a tudósok tudományos kutató, kísérletező tevékenysége folyamán nyernek) megalkotja a tudományos elméleteket, feltárja az újabb törvényeket. Ezzel egyidejűleg azt is meg kell jegyezni, hogy a tudomány függése a termeléstől nem abszolút. A többi társadalmi tudatformához hasonlóan a tudománynak is van bizonyos önállósága, ami egyebek közt abban mutatkozik meg, hogy nemcsak a termelés állapotától függ, hanem attól is, hogy korábban milyen

eredményeket értek el a megismerés valamely területén, vagyis, hogy milyen stádiumban van a tudomány fejlődése, tehát saját belső problémáinak konkrét megoldásától is. Például az atomelmélet nem a termelés problémáinak megoldása során jött létre, hanem a fizika saját problémáinak megoldása során. Ugyanígy dolgozták ki a rádiólokációt, a televíziót stb. Ennek következtében a tudomány állapota nem mindig felel meg a termelés állapotának. A tudomány egyik vagy másik területén meg is előzhetik a termelők szükségleteit, illetve el is maradhat tőlük. Ez a körülmény arról tanúskodik, hogy a tudomány fejlődése nemcsak a termeléstől függ, hanem a tudománynak megvannak a maga saját fejlődéstörvényei is, például jellemző rá a kontinuitás törvénye, amely arra utal, hogy a tudomány felfelé ívelő mozgása mindig egyenes arányban van a korábbi nemzedékektől örökül kapott ismeretek mennyiségével. 3. A

tudomány összefüggése a felépítménnyel és az alappal A tudomány az egyik alapvető társadalmi tudatforma ugyan, ám sajátos helyet foglal el, lényegesen különbözik a többi tudatformától. E különbség elsősorban a felépítménnyel való összefüggésére vonatkozik Minden más társadalmi tudatforma a politikai ideológia, a jogi, erkölcsi, esztétikai, vallási nézetek a felépítménybeli jelenségek közé tartozik. A tudomány összefüggése a felépítménnyel azonban másképp fest Megjegyzendő, hogy ez a kérdés mindmáig vitatott. Sok kutató a tudományt nem számítja a felépítményhez, mások viszont felépítménybeli jelenségnek tartják. Vannak olyan szerzők is, akik csupán a társadalomtudományokat és a természettudományok világnézeti következtetéseit számítják a felépítményhez. Nézetünk szerint meggyőzőbb az az álláspont, mely szerint a tudomány nem tartozik a felépítményhez. Arról van szó, hogy a tudomány

alapvető tartalmát megfelelő elméletekben, törvényekben és fogalmakban kifejezett objektív igazságok alkotják: Az objektív igazság pedig ismereteinknek az a tartalma, amely nem függ sem az embertől, sem az emberiségtől, s a dolgok valóságos állását tükrözi. Ha pedig ez így van, akkor a tudomány nem tartozhat a felépítményhez, mivel annak igen fontos vonása a gazdasági alaptól, az alapból következő osztályoktól való függése. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a társadalomtudományok az alaptól függnek, valamely osztály érdekeit fejezik ki és védelmezik, s éppen ezért sorolja őket néhány szerző a felépítményhez. A társadalomtudományok tartalma akkor tartozhat a felépítményhez, ha megfelel az uralkodó osztály érdekeinek, ha viszont valamely tudományos tétel vagy elmélet ellentmond ezeknek az érdekeknek, az uralkodó osztály elveti őket, bebizonyítja tévességüket, s olyan elméletekre támaszkodik, amelyek

megfelelnek az érdekeiknek, még ha nem is igazak, ha nem is tükrözik a dolgok valóságos állását. Az igaz tételek, elméletek azonban nem tűnnek el a tudományból csak azért, mert a társadalom egyik vagy másik uralkodó osztálya semmibe veszi őket, hanem fennmaradnak, s tovább fejlődnek a tudományra jellemző belső törvények szerint, amelyek eltérnek a felépítmény fejlődéstörvényeitől. A felépítményhez rendszerint a társadalmi nézetek a gazdasági, szociológiai, történelmi stb. nézetek tartoznak. Ezek meghatározott osztályok érdekeit fejezik ki, s ezért a felépítményhez sorolhatók Ami viszont a társadalomtudományokat illeti, azok nem rendelkeznek a felépítményre jellemző vonásokkal, mert az embertől és az emberiségtől független objektív igazságokat fejeznek ki. Az ideológiai felépítményhez tartozó társadalmi nézetek egybeeshetnek a társadalomtudományokkal, támaszkodhatnak rájuk, tudománnyá téve az

ideológiát, mint ez a szocialista társadalomban történik, ahol a társadalomról szóló marxistaleninista tanítás egyszersmind tudomány is és ideológiai felépítmény is, ugyanakkor a társadalmi nézetek nem feltétlenül esnek egybe az igazi társadalomtudománnyal. Ilyenkor ez a tudomány velük párhuzamosan vagy velük szemben létezik Ez a helyzet például a tőkés társadalomban, ahol a társadalomra vonatkozó polgári nézetek nem tudományosak és a mellettük létező társadalomtudományok a velük való szüntelen harcban törnek maguknak utat. Az a körülmény, hogy a tudomány önmagában nem a gazdasági alap fölött emelkedő felépítmény, egyáltalán nem azt jelenti, hogy az alap nincs hatással a tudományra. Az alap igenis befolyásolja a tudományt Az alaptól függ, hogy a tudomány milyen irányban fejlődik, milyen problémákat és területeket tesz vizsgálat tárgyává, milyen ütemű a fejlődése. Így például a tőkés társadalomban

a gazdasági alapból fakad, hogy a tudományos kutatások és a tudományos felfedezések alkalmazását az értéktöbblettermelés céljainak rendelik alá. Ha valamely tudományos felfedezés nem segíti elő a profit azonnali növelését, elvetik, nem is veszik figyelembe. Hogy a gazdasági alap határozza meg a tudomány fejlődésének irányát, ezt az a tény is tanúsítja, hogy jelenleg a tőkés világban a tudósok fő erőit a haditermeléssel összefüggő kutatásokra összpontosították. Például az olyan tőkésországokban, mint Anglia, az Egyesült Államok, katonai célú tudományos kutatásokra fordítják a tudományfejlesztésre előirányzott összegek 7090 százalékát. Teljesen másként áll a tudományfejlődés helyzete a szocialista társadalomban. Itt a tudomány eredményei a termelőerők fejlesztését, a dolgozók anyagi jólétének növelését segítik elő. A szocialista országokban a tudomány a haladás, az alkotás zászlóvivője, a

természeti és társadalmi erők megfékezésének, illetve a szocialista és kommunista építés szolgálatába állításának eszköze. A tudomány alapján történik nemcsak a termelés megszervezése és irányítása, hanem a társadalmi élet megszervezése, a társadalmi folyamatok irányítása is, a társadalmi viszonyok átalakítása, az emberek egész gyakorlati tevékenysége. A szocialista termelési viszonyok kibővítik a tudomány alkalmazási körét, s ily módon minden szükséges feltételt megteremtenek a tudomány gyors fejlődéséhez. Éppen ezért nem véletlen, hogy a szocialista országokban a tudomány fejlődési üteme felülmúlja azt a fejlődési ütemet, amelyet a tudomány a tőkés társadalomban elér. XVI. fejezet A néptömegek és a személyiség szerepe a történelemben. Egyén és társadalom 1. § A néptömegek mint a társadalmi fejlődés döntő ereje A Marx előtti szociológusok a szellemi princípiumnak tulajdonítottak

meghatározó szerepet a történeti fejlődésben. Ennek megfelelően a történelemformálás szubjektumát nem a létfenntartási eszközöket megtermelő néptömegekben jelölték meg, hanem a nagy személyiségekben a szellemi tevékenységgel, tudománnyal, művészettel, politikával foglalkozó felvilágosult egyeduralkodókban, királyokban, törvényalkotókban, tudósokban, filozófusokban stb. A néptömegeket pedig vak, tehetetlen erőnek nyilvánították, amely csak akadály a történeti haladás útjában; úgy vélték, hogy a néptömegek csak a nagy személyiségek vezetésével képesek valamilyen pozitív tettre. A marxizmus megcáfolta ezeket a tudománytalan elméleteket, amelyek lebecsülték a néptömegek szerepét a társadalmi fejlődésben, s ily módon az uralkodó, kizsákmányoló osztályok szája íze szerint meghamisították a dolgok valóságos állását. Marx és Engels megállapította a termelés meghatározó szerepét a társadalmi életben

és arra a következtetésre jutott, hogy a társadalmi haladás fő erejét nem az egyes személyiségek jelentik akármilyen zseniálisak és nagyszerűek is , hanem a néptömegek. Amikor a néptömegekről mint a történeti haladás döntő erejéről beszélünk, pontos elképzelésünknek kell lenni összetételükről, meg kell határoznunk, milyen társadalmi csoportok, osztályok tartoznak hozzájuk. A néptömegeket főképpen azok az osztályok és társadalmi csoportok alkotják, amelyek munkájukkal biztosítják a társadalom létezését és fejlődését; ezek elsősorban az anyagi javakat alkotó, a lakosságot ellátó dolgozók, a termelési folyamattal kapcsolatban levő műszaki értelmiség, a tudósok, a kultúra és a művészet területén dolgozók, a felnövekvő nemzedék nevelői és oktatói stb. A néptömegek összetétele nem állandó, hanem szükségképpen változik, amikor a társadalom fejlődésének egyik szakaszából másikba megy át, s

különösen amikor az egyik társadalmi-gazdasági alakulatot másik váltja fel. A rabszolgatartó társadalomban a rabszolgák, a kézművesek és a vagyontalan szabadok alkották a néptömegeket; a feudalizmusban a parasztok, az iparosok és a születő polgárság tagjai; a kapitalizmusban a proletariátus, a parasztság, a kis- és középpolgárság, amely érdekelve volt a társadalom fejlődésében, valamint az értelmiség; a szocialista társadalomban a munkásosztály, a szövetkezeti parasztság, az értelmiség, a kizsákmányoló osztályok megszűnte után pedig az egész lakosság. A néptömegeknek a társadalom fejlődésében betöltött meghatározó szerepe elsősorban abban jut kifejezésre, hogy mint fő termelőerő, a néptömegek hozzák működésbe a a munkaeszközöket, s végzik el a társadalom fennállásához és fejlődéséhez szükséges anyagi javak termelését. Szüntelenül tökéletesítik a munkaeszközöket és saját munkakészségüket, s

ily módon fejlesztik a társadalom termelőerőit és szükségessé teszik a régi termelési viszonyok felváltását a termelőerők elért fejlettségének megfelelő új viszonyokkal. De ezzel még nem merül ki a néptömegeknek a társadalmi haladásban betöltött szerepe. A termelőerők fejlesztésével közvetlenül, aktívan részt vesznek a régi termelési viszonyoknak újakkal történő felváltásában, a társadalmi és politikai rendszer megváltoztatásáért vívott harcban. Minden új, a fejlettebb termelési módot képviselő osztály, csak akkor arathat győzelmet, ha a néptömegekre támaszkodik, amelyek minden társadalmi forradalom fő mozgatóerejét jelentik. A társadalmi forradalomban részt vevő néptömegek saját közvetlen céljaikért harcolnak: meg akarják javítani anyagi helyzetüket; de a régi termelési viszonyok lerombolásával elősegítik az új termelőerőknek megfelelő termelési viszonyok kibontakozását, s ily módon

biztosítják a társadalmi haladást. A társadalmi forradalmak időszakában a néptömegek alkotókészsége, kezdeményezése sokkal erőteljesebben megnyilvánul, mint a társadalom békés fejlődésének időszakaiban. „ Az az alkotó tevékenység, amelyet a nép . a szervezés terén kifejt mutatott rá Lenin, amikor meghatározta a néptömegek helyét a történelemformálás folyamatában , a forradalmi viharok időszakában milliószor erősebb, gazdagabb, termékenyebb, mint az úgynevezett nyugodt (megzabolázott) történelmi fejlődés időszakaiban.”1 Lenin Összes művei 12 köt 318319 old* „A forradalmak írta egy más helyen az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Sohasem tudnak a nép tömegei az új társadalmi rend annyira aktív alkotóiként fellépni, mint forradalom idején. A nép ilyenkor csodákra képes.”2 Lenin Összes művei 11 köt Budapest 1966 9495 old* A néptömegek azonban nemcsak a társadalmi forradalmak időszakában, hanem

a békés időszakokban is hatást gyakorolnak a társadalom életének politikai oldalára. Aktív harcukkal igyekeznek megakadályozni az uralkodó osztályok reakciós mesterkedéseit, melyek a dolgozók, a nemzeti függetlenség, a béke és a demokrácia ellen irányulnak. A néptömegek nemcsak a társadalmi élet gazdasági és politikai területének fejlődésében alkotnak meghatározó erőt, de jelentősen hozzájárulnak a szellemi kultúra, a tudomány és a művészet fejlődéséhez is. A szellemi kultúra az emberek munkatevékenysége alapján jött létre, fejlődött, s az első időkben szervesen összefonódott ezzel a tevékenységgel. A néptömegek, miközben átalakították a környező valóságot, s új, a természetben naturális formában nem létező anyagi értékeket hoztak létre, fejlesztették saját tudatukat, gondolkodási tevékenységüket, szellemi alkotóképességeiket, minthogy a szellemi alkotás nem más, mint az emberek anyagi

átalakító tevékenységének általánosítása. Később, különösen akkor, amikor a szellemi munka elkülönült a fizikai munkától, a szellemi tevékenységet külön társadalmi csoportok, illetve osztályok monopolizálták. Ezután sem csökkent a néptömegek szerepe a szellemi kultúra fejlesztésében, ez a kultúra a népben gyökerezik. „A nép írta Gorkij nemcsak az összes anyagi értékeknek teremtője, hanem a szellemi értékeknek is egyetlen és kiapadhatatlan forrása; az alkotás idejét, szépségét és zsenialitását tekintve az első filozófus és költő, minden nagy éposznak, az összes tragédiáknak és köztük a legnagyobbnak: a világkultúra történetének szerzője.” Éppen ezért nem véletlen, hogy a történeti fejlődés azon időszakaiban figyelhető meg a kultúra és a művészet felvirágzása, amikor a művészet harcra kel az elavult társadalmi formák ellen, hogy érvényre juttassa a népben kialakuló haladó

tendenciákat, amikor kifejezi a társadalom többségének törekvéseit, gondolatait, vágyait. Ez volt a helyzet például Franciaországban az 1789-es nagy polgári forradalom előtt, Oroszországban a XIX. században, a jobbágyság és az önkényuralom elleni harc időszakában. Amikor arról beszélünk, hogy milyen szerepet játszik a nép a szellemi kultúra fejlődésében, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a nép teremti meg a maga munkájával a szükséges feltételeket az alkotótevékenységhez, a szükséges anyagi javakat a szellemi munkával foglalkozó emberek eltartásához. A marxizmus megalapítói nyomon követték, milyen hatást gyakoroltak a néptömegek a társadalmi élet különböző oldalainak fejlődésére, s feltárták azt a törvényszerűséget, hogy a néptömegek szerepe növekszik a történelmi fejlődés során. Ez a törvényszerűség annak a körülménynek a szükségszerű következménye, hogy az egyik társadalmi-gazdasági

alakulatból a másikba való átmenettel kibővül és elmélyül a történelemformálás folyamata, hogy a társadalomnak az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé való előrehaladása során a társadalmi organizmus átalakulása mind mélyebbé és sokoldalúbbá válik. Így például, amikor a rabszolgatartó alakulatot felváltotta a feudalizmus, megváltozott a tulajdonforma, az állam, a jog, a társadalmi tudat. Ez a változás azonban nem hozott gyökeres fordulatot a dolgozók létfeltételeiben, gazdasági és politikai helyzetében. Továbbra is a termelési eszközök tulajdonosainak dolgoztak, munkaerejükkel a kizsákmányolók kényük-kedvük szerint rendelkezhettek. A rabszolgákhoz hasonlóan nekik sem voltak politikai jogaik és szabadságjogaik A kapitalizmusra való átmenet már lényegesebb változásokhoz vezetett. Személyi szabadságot adott a dolgozóknak (ha ezt nem biztosította is a szükséges garanciákkal), meghatározott politikai jogokkal

is felruházta őket stb. Törvény rögzítette a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak egyenlőségét stb. Mivel azonban ilyen viszonyok közepette is sérthetetlen maradt a termelési eszközök magántulajdona, a dolgozók társadalmi helyzete lényegében mégsem változott meg. A társadalmi változások első ízben a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában válnak mélyrehatókká. A szocialista forradalom során gyökeres változások történnek a társadalmi élet gazdasági, politikai és szellemi szférájában egyaránt: megszűnik a magántulajdon, az osztályantagonizmus, a kizsákmányolás; létrejön a dolgozó osztály, a proletariátus uralma, amely arra használja fel az államhatalmat, hogy következetesen végigvigye a szocialista elveknek megfelelő társadalmi átalakításokat, s felépítse a kommunista társadalmat; lényeges változások történnek a társadalmi ideológiában: ez az ideológia most válik először

tudományossá, és kifejezi a proletariátus és minden dolgozó érdekeit stb. A társadalmi átalakulások szférájának bővülése és mélyülése szükségszerűvé teszi, hogy az emberek mind nagyobb körei egyre aktívabban kapcsolódjanak be a történelem alakításába, a történelmi alkotótevékenységbe. „Az emberek történelmi alkotótevékenységének kibővülése és elmélyülése arányában írta Lenin növekednie kell a népesség ama tömegének is, amely tudatos történelmi tényező.”3 Lenin Összes művei 2 köt Budapest 1964. 505 old* Ezért nem véletlen, hogy a dolgozó tömegek aktivitása a kapitalista társadalomban sokkal nagyobb, mint a feudális és a rabszolgatartó társadalomban. A szocializmusban pedig ez az aktivitás általánossá válik, itt az alkotótevékenységbe bekapcsolódik a saját történelmét tudatosan formáló egész társadalom. 2. § A személyiség szerepe a történelemben Amikor a marxizmus rámutat arra, hogy a

néptömegek meghatározó szerepet töltenek be a történeti haladásban, nem tagadja, hogy egyes kiemelkedő személyiségek is hatást gyakorolnak a történelem menetére, a társadalmi fejlődésre, hanem ennek a hatásnak is fontos szerepet tulajdonít, úgy véli, hogy a kiemelkedő személyiségek tevékenysége nélkülözhetetlen a társadalmi haladás megvalósulásához, s rányomja bélyegét erre. Egyetlenegy közösség, egyetlenegy társadalom sem boldogulhat vezetés nélkül, vezetők nélkül. A vezetőknek kell kidolgozniuk a társadalom (az osztály, a párt, az állam) tagjainak akcióprogramját, s nekik kell megszervezniük az embereket e program gyakorlati végrehajtására. „A történelem folyamán mutatott rá Lenin egyetlen osztály sem került uralomra, ha nem termelte ki saját politikai vezetőit, a mozgalom szervezésére és vezetésére alkalmas élenjáró képviselőit.”4 Lenin Összes művei 4 köt Budapest 1964 349350 old* De milyen

hatást gyakorolnak a kiemelkedő személyiségek a történeti haladásra? A nagy személyiségnek a társadalom fejlődésére gyakorolt hatása attól függ, mennyire ismeri fel a társadalom valóságos szükségleteit, mennyire juttatja kifejezésre korának szükségszerű tendenciáit, és segíti elő azok megvalósulását. A nagy személyiség a történeti fejlődés objektív menete által már felvetett feladatokat fűzi ki, s megszervezi az embereket e feladatok megoldására. A nagy ember jelentősége tehát nem abban áll, hogy Plehanov szavaival élve „meg tudná állítani vagy meg tudná változtatni a dolgok természetes menetét, hanem abban ., hogy tevékenysége e szükségszerű és tudattalan menet tudatos és szabad kifejezése”.5 Plehanov: A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez. Budapest 1947 56 old* Éppen ez a körülmény emeli ki a nagy személyiséget a többi ember tömegéből, s ebből fakad sajátos történeti szerepe a

társadalmi fejlődésben. Valóban, például a XVIII. század második felében Franciaország számára történelmi szükségszerűség volt az elavult feudális politikai intézmények felváltása a feudális keretek között kifejlődött, a tőkés termelési viszonyoknak jobban megfelelő új intézményekkel. Ennek megfelelően ebben az időszakban azok váltak nagy személyiségekké, akik másoknál jobban felismerték ezt a szükségszerűséget és elősegítették érvényre juttatását. A XIX. és a XX században történelmi szükségszerűséggé válik a szocializmusba való átmenet Ennek megfelelően a nagy személyiségek szerepében azok a közéleti személyiségek lépnek fel, akik megértik ezt a szükségszerűséget és irányítják a proletariátus és valamennyi dolgozó harcát a társadalom szocialista elveknek megfelelő átalakításáért. A nagy személyiségekről szólva meg kell jegyezni, hogy azok akkor jelennek meg, amikor a társadalomnak

különösen szüksége van rájuk. Más szóval, akkor jelennek meg a történelem porondján, amikor a társadalomban nagy feladatok merülnek fel, melyeknek megoldásához sok ember erőfeszítésének egyesítésére van szükség. Ilyen módon a nagy személyiségek tevékenysége nem véletlen jelenség, hanem az emberek akaratától és óhajától függetlenül kialakuló objektív körülményektől, magából a történeti fejlődés menetéből fakad. Csak az bizonyulhat véletlennek, hogy melyik konkrét embernek kell a főszerepet betöltenie a megérett társadalmi problémák megoldásában, valamely társadalmi szükséglet kielégítésében. „Az írta Engels , hogy ebben meg ebben a meghatározott időben, ebben meg ebben az adott országban egy nagy ember, és éppen ez a nagy ember megjelenik a színen, természetesen merő véletlen. De ha kiküszöböljük, jelentkezik a kereslet egy pótlék iránt, és ez a pótlék jól vagy rosszul, de előbb-utóbb

adódik. Hogy Napóleon, éppen ez a korzikai volt az a katonai diktátor, akit a saját háborújától kimerült francia köztársaság szükségessé tett, az véletlen volt; de hogy egy Napóleon híján más töltötte volna be az ő szerepét, erre bizonyíték az, hogy mindig akadt ilyen ember, amikor szükség volt rá: Caesar, Augustus, Cromwell stb. Marx volt az, aki a materialista történetfelfogást felfedezte, de Thierry, Mignet, Guizot és 1850-ig valamennyi angol történetíró bizonyíték arra, hogy ilyen törekvés létezett, és az, hogy Morgan is felfedezte ugyanezt a felfogást, bizonyítja, hogy az idő megérett rá, és fel kellett fedezni.”6 MarxEngels Válogatott művek II köt 493494 old.* A körülmények által vezető szerepre kijelölt nagy személyiség, megoldva az előző történeti fejlődés felvetette feladatokat, bizonyos hatást gyakorol a társadalmi fejlődés menetére, az események lezajlására, meggyorsíthatja vagy lassíthatja e

folyamatot, de nem változtathatja meg a történeti haladás irányát, mert a társadalmi fejlődés objektív törvényei, s nem a nagy személyiségek akarata vagy kívánsága szabják meg. Amikor valamely nagy személyiség szerepét tisztázzuk a társadalmi fejlődésben, feltétlenül figyelembe kell vennünk azt, hogy melyik osztály képviselője az illető személyiség, kinek az érdekeit juttatja kifejezésre. Ha történetileg idejétmúlt osztályt képvisel, tevékenysége akadályozza a társadalmi fejlődést, ha viszont történetileg feltörekvő osztály érdekeit fejezi ki, elősegíti, meggyorsítja a társadalmi haladást. Ez azt jelenti, hogy egy osztály nagy személyiségeinek, vezetőinek szerepét konkrétan történetileg megközelítve kell értékelni, tekintetbe véve azokat a történeti körülményeket, objektív feltételeket, amelyek közepette tevékenykednie kellett. Így például a burzsoázia mint osztály kiemelkedő emberei a történeti

fejlődés különböző időszakaiban merőben ellentétes szerepet töltenek be: haladót, amikor a feudalizmus ellen harcolnak, s reakciósat, amikor szembeszállnak a szocialista átalakulásokkal. A proletariátus érdekeit képviselő nagy személyiségek progresszív szerepet töltenek be, mert ennek az osztálynak az érdekei teljesen egybeesnek a történeti haladás szükségleteivel. 3. § Egyén és társadalom 1. Az egyén mint a társadalmi fejlődés terméke A Marx előtti szociológusok nem tudták helyesen megoldani az egyén és a társadalom viszonyának kérdését: vagy szembeállították egymással, vagy azonosították őket. A mai szubjektív idealista filozófia az egyént nyilvánítja az egyetlen társadalmi realitásnak, a társadalmat pedig az egyes egyének mechanikus összességére redukálja. Az egyik mai amerikai filozófus és szociológus, Warner Faith például kijelenti: „Amikor azt mondom, hogy csak az egyének reálisak, s hogy csak az

egyéneknek van jelentősége, arra gondolok, hogy számomra az egyén jelenti a típusát és irányát annak, ami reális. Az egyetlen felfogható magánvaló dolog az egyén.” A társadalmi élet idealista magyarázata nem teszi lehetővé annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy mi az ember lényege. Valamennyi Marx előtti és mai idealista filozófus úgy próbálta megoldani ezt a kérdést, hogy az elvontan felfogott „általában vett emberből” indult ki, aki meg van fosztva mindenféle osztályhovatartozástól, s aki a természettől kapott örök, állandó általános emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Valójában azonban ilyen, a társadalomtól elszigetelt „általában vett ember” soha nem létezett és nem is létezhet. Az egyént nem lehet elszakítani a társadalomtól: csak társadalomban születhet meg, növekedhet, fejlődhet és alakulhat ki, ami szükségképpen rányomja bélyegét. „Lehetetlenség írta Lenin , hogy valaki bizonyos

társadalomban éljen és ugyanakkor független legyen ettől a társadalomtól.”7 Lenin Összes művei 12 köt 97 old* A társadalom meghatározó módon befolyásolja az egyén kialakulását. De a társadalom típusa, mint tudjuk, korról korra változik, ami azt jelenti, hogy az egyének is változnak, minden korban sajátos vonások jellemzik őket. 2. Az egyén és a társadalom egysége az ősközösségi rendszer viszonyai között Az ősközösségi rendszerben élő emberek specifikus sajátosságokkal rendelkeztek. A termelési eszközök közös birtoklása alapján végzett közösségi munka uralma azt eredményezte, hogy a közösséghez tartozó egyének cselekedeteinek célja és értelme egybeesett az egész társadalom érdekeivel. Az egyén és a társadalom olyan egységével van itt dolgunk, amely primitív jellegű, mert a termelőerők fejletlenségéből fakad. Ez az egység megköveteli, hogy a közösségi összetartozás elve uralkodjék az ősközösségi

társadalom embereinek tudatában. Ezek a sajátosságok erre a társadalomra jellemző specifikus viszonyokhoz vezetnek az emberek között, meghatározott családszervezetet, meghatározott erkölcsi, vallási, esztétikai nézeteket és az adott társadalom egyénét jellemző egyéb vonásokat alakítanak ki. 3. Az egyén és a társadalom viszonya az antagonisztikus társadalmi alakulatokban Az antagonisztikus társadalom kialakulása amelyben a termelési eszközökhöz való viszonyukat és érdekeiket tekintve is antagonisztikusan ellenséges osztályok állnak szemben egymással oda vezet, hogy az egyes egyén érdekei ellentmondásba kerülnek az egész társadalom érdekeivel. Az egyén társadalommal való szembenállását, amely mindegyik antagonisztikus alakulatra jellemző, nem szabad úgy feltüntetni, hogy az egyén mentes a társadalom befolyásától, mint néhány polgári tudós teszi. Ezt a szembenállást az osztálytársadalom sajátosságai határozzák meg,

amelyek az ősközösségi rendszer kollektivizmusát felváltó individualizmus kibontakozásához vezetnek. Az osztálytársadalomban a társadalomnak az egyén kialakulására és fejlődésére gyakorolt hatása elsősorban olyan formán jelenik meg, hogy az az osztály hat rá, amelyhez tartozik, mivel pedig az antagonisztikus osztályok gazdasági és politikai helyzete teljesen ellentétes, ez a hatás sem lehet minden egyén esetében azonos. „Minden egyén írta Plehanov a maga sajátos módján járja a tiltakozás útját. De az, hogy hová vezet ez az út a tiltakozó egyént körülvevő társadalmi környezettől függ.”8 Plehanov: Irodalom és esztétika Budapest 1962 501502 old* Bár az antagonisztikus osztályok eltérő helyzetben vannak a társadalmi organizmusban, s a társadalom emiatt más-más hatást gyakorol a különböző osztályok képviselőire, valamely adott társadalmi-gazdasági alakulat tagjaira mégis bizonyos általános vonások is

jellemzőek, amelyek főként a kultúrával, a szokásokkal, a hagyományokkal stb. kapcsolatosak Ennek az a magyarázata, hogy valamely adott alakulat és kor embereit közös termelési viszonyok fűzik össze, s ezek az emberek hatnak egymásra, ugyanazon társadalomban, ugyanazon országban élnek, melynek meghatározott földrajzi és nemzeti sajátosságai vannak, ami szintén szükségképpen kihat az egyén formálódására és fejlődésére. 4. Az egyén és a társadalom a szocializmusban és a kommunizmusban Az új, szocialista rendszer, melyben a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak, s melyben az elvtársi együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás viszonyai uralkodnak, az egyén kialakulásának elvileg más feltételeihez, az egyén és a társadalom új viszonyához vezet. A termelési eszközök társadalmi tulajdona a társadalmi ellenségeskedés minden talaját megszünteti, egyesíti az emberek gazdasági érdekeit, megszilárdítja

társadalmi-politikai és eszmei egységüket. A minden egyes egyén és az egész társadalom előtt álló közös cél a kommunizmus felépítése az egyén és a társadalom valóságos egységéhez vezet. Az egyén és társadalom e viszonya gyökeresen különbözik nemcsak az antagonisztikus alakulatokra jellemző ellenségeskedéstől, hanem az egyéni és a társadalmi érdekeknek az ősközösségi rendszerre jellemző egységétől is. Míg ez utóbbi, mint láttuk, a termelőerők rendkívüli fejletlenségének szükségszerű következménye volt, addig az egyén és a társadalom egysége a szocializmusban csak a termelőerők nagyon magas fokú fejlettsége folytán válik lehetővé. A szocializmus új fokot jelent magának az egyénnek a fejlődésében is. Az emberiség történetében most először válik a társadalom érdekeltté abban, hogy minden egyes tagja harmonikusan, sokoldalúan fejlődjék, s éppen ezért igyekszik megteremteni számukra az ehhez

szükséges feltételeket. Erre nem volt mód sem az ősközösségi rendszerben, amelyben a termelőerők olyan fejletlenek voltak, hogy a legcsekélyebb mértékben sem tették lehetővé az emberi személyiség valamely más oldalának fejlesztését, a fizikain kívül; sem az antagonisztikus alakulatok, amelyekben, ha megvannak is a feltételek az egyén kulturális, szellemi és egyéb fejlődéséhez, ezek csupán a társadalom kiváltságosai számára állnak rendelkezésre, a túlnyomó többség kizsákmányolásának eredményeképpen. Azonban az egyén és társadalom egysége a szocializmusban nem zárja ki azt, hogy ellentmondások is lehetnek köztük. A szocializmus és a kommunizmus építése során is felmerülnek nehézségek, amelyek gyakran arra késztetik az embereket, hogy egyéni érdekeiket alárendeljék a társadalmi érdekeknek; továbbá, az emberek tudata elmaradhat a társadalmi léttől, s ennek folytán előfordulhatnak társadalomellenes

cselekedetek, indulatok a szocialista társadalom egyes tagjai részéről; de más okok is vezethetnek ilyen ellentmondásokhoz. Ezek azonban először is a szocialista társadalomnak csupán egy részét érintik, s másodszor, sikeresen leküzdhetők a kommunista építés folyamán. Akármilyen nagyok is a szocializmus vívmányai a társadalmi egyenlőség terén, nem tudja kiküszöbölni az egyenlőtlenség elemeit a társadalom különböző szféráiban. A szocializmusban, mint ismeretes, fennmaradnak bizonyos osztálykülönbségek, amelyek a város és a falu közötti társadalmi-gazdasági és kulturális-jóléti különbségekben nyilvánulnak meg. A szocializmus mint Marx és Lenin utalt rá nem teremt teljes egyenlőséget a fogyasztási cikkek elosztásában, ennek folytán nem egyenlő a szocialista társadalom egyes tagjainak anyagi helyzete, s nem egyenlők az egyén szellemi fejlődésének lehetőségei. A kommunizmus azonban leküzdi a fejlődés szocialista

stádiumának e fogyatékosságát. A két szocialista tulajdonforma egységes, kommunista tulajdonná olvad össze, megszűnnek a lényeges különbségek a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség között, megvalósul a szükségletek szerinti elosztás kommunista elve, s mindennek eredményeképpen valóban teljes szociális egyenlőség lesz a társadalomban az emberek között. „A kommunizmusban állapítja meg az SZKP programja minden ember társadalmi helyzete egyenlő lesz, minden embernek azonos lesz a viszonya a termelési eszközökhöz, egyenlőek lesznek a munka és az elosztás feltételei, és egyenlőek lesznek a társadalom ügyeinek igazgatásban való tevékeny részvétel feltételei. A társadalmi és az egyéni érdekek egysége alapján megvalósul az egyén és a társadalom harmonikus viszonya.”9 Az SZKP XXII. kongresszusának jegyzőkönyve 764 old* XVII. fejezet A társadalmi haladás 1. § A társadalmi haladás fogalma A társadalmi

haladás gondolatát a polgári ideológusok vetették fel a kapitalizmus fejlődésének hajnalán, amikor a feudalizmus keretei között kialakult tőkés termelési módnak fel kellett váltania a történetileg idejétmúlt gazdálkodási formát, amely kisebb munkaeszközök egyéni használatán és a parasztok hűbéri függőségén is alapult. A