Politics | Social democracy » A liberalizmus baloldali kritikái, ugrás közben megkövült oroszlán - A szociáldemokraták

A LIBERALIZMUS „BALOLDALI” KRITIKÁI: „UGRÁS KÖZBEN MEGKÖVÜLT OROSZLÁN” – A SZOCIÁLDEMOKRATÁK Mindaddig, amíg a szocialista munkásmozgalom meg nem jelent, teljesen ismeretlen volt egy olyan politikai mozgalom, amely a világ gyökeres megváltoztatására tör. Márpedig a szociáldemokraták ezt ígérték. A szociáldemokrácia mint politikai mozgalom arra vállalkozott, hogy megsemmisítve a kapitalizmus rendszerét egészen új világot teremtsen. A szociáldemokrácia mint politikai program a termelés módjának, a politikai berendezkedésnek, az emberek által létrehozott intézmények, szervezetek, szokások és erkölcsök – egyáltalán az emberi élet tartalmának és feltételeinek totális átalakítását kívánta. Azt ígérte, hogy harcának eredményeként az addig elfojtott, eltorzított emberi képességek a maguk gazdagságában bontakozhatnak ki, s ezáltal megkezdődhet az emberiség valódi történelme. A modern, tudományos szocializmus

ezt a vágyat materiális alapokra fektette, elsősorban Marx munkásságának eredményeképpen az emberiség addigi történetébe ágyazta, s megvalósulásának lehetőségét és megvalósításának útját egyaránt onnan olvasta ki. ∗∗∗ I. Mi a szociáldemokrácia? – Előfeltevések A marxizmus „pillérei” Hogy mit jelent a marxizmus és mit nem, ez komoly vita tárgya, részben az annak minősített elméletek és törekvések széles köre miatt, részben azért, mert a p olitikai helyeslés és elutasítás kifejezéseként is használják. Mindenestre a m arxizmus legtöbb változata három jellegzetes vonással bír, amelyet Marx szocializmus-felfogása határoz meg. A múlt és jelen társadalmainak kritikája A marxizmus elsősorban a m últ és a j elen társadalmainak magyarázatára és kritikájára törekszik. Mivel „a XIX század szociális forradalma nem merítheti poézisét a m últból, hanem csakis a jövőből. Nem kezdheti el önmaga

megvalósítását, amíg nem vetett le minden babonás hiedelmet a m últról. A korábbi forradalmaknak szükségük volt a v ilágtörténelmi visszaemlékezésekre, hogy elkábítsák magukat saját tartalmuk tekintetében. A XIX század forradalmának a hal ottakra kell hagynia halottaik eltemetését, hogy a saját tartalmához elérkezzék. Amott a frázis túlhaladta a tartalmat, itt a tartalom haladja túl a frázist” 1 Marx kiemelkedő fontosságot tulajdonít a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak, mint minden társadalom politikai és kulturális szervezetét meghatározó tényezőnek. Ez a „történelmi materializmus” egyszerű képletben is felírható: a gazdasági alap határozza meg a politikai és ideológiai felépítményt 2, s magának a gazdasági szerkezetnek a változásától függ 1 MARX, KARL: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In: Marx-Engels válogatott művek I Kossuth, Budapest, 1963. 259p 2 Lásd: MARX-ENGELS: A német

ideológia. MEM 3k Kossuth, Budapest, 1960 A mű alaptézise, „Hogy tehát az egyének mik, az termelésük anyagi feltételeitől függ.” A történelem e materialista koncepciója szerint a termelési viszonyok – vagyis 1 a társadalmi fejlődés, vagyis az emberiség életviszonyait elsősorban a termelés módja határozza meg. Ez viszont az emberiség fejlődésének elért fokát fejezi ki, a termelés erőinek, az embernek és termelőeszközeinek, módszereinek a fejlettségén nyugszik. 3 A termelőerők e szerint a koreográfia szerint még egy darabig fejlődhetnek a társadalom adott gazdasági és politikai keretei között, ám ezek egy idő után a további fejlődés gátjaivá válnak, így elérkezik a társadalmi forradalom időszaka, amelynek során a fejletlenebb termelőerőknek megfelelő új gazdasági és politikai viszonyok jönnek létre. A történelem fejlődésében ezek a változások szükségszerűek. Mert a materiális, gazdasági

feltételek létrejöttének folyamatában megszületnek azok az emberek is, akiket életviszonyaik rákényszerítenek arra, hogy akarvaakaratlan, érdekeiért harcolva egy új rendet hozzanak létre. Ennek az első fő vonásnak a kritikai eleme az a nézet, hogy a termelési módok egymást követő formáiban a társadalom döntő tényezőit – a termelőerőket – mindig egy kisebbség ellenőrzi, amely gazdasági hatalmát a népesség tömegeinek kizsákmányolására használja fel, a gazdaságban keletkező értéktöbbletet pedig önmaga számára sajátítja ki. Marx szerint tehát létezik egy tendencia, amely a munka termelékenységének növekedése felé mutat, összhangban a technika tökéletesedésével, valamint azzal, amit a termelőeszközök növekvő felhalmozódásának nevez. Ez a tendencia a társadalom osztályviszonyainak világában szükségképpen oda vezet, hogy egyre nagyobb gazdagság halmozódik fel egyre kevesebb ember kezében; azaz ez a

tendencia a gazdagság és a nyomor növekedésével jár: az uralkodó osztály, a b urzsoázia gazdagságának és az elnyomott osztály, a munkások nyomorának növekedésével. Ez az önmagában véve is konfliktushelyzet osztályharchoz vezet a tulajdon és a termelőeszközök ellenőrzéséért. Ez a tétel azt az előfeltevést is magában foglalja, hogy a kisszámú uralkodó burzsoázia és a nagyszámú munkásosztály kivételével minden osztálynak el kell tűnnie a színről, vagy jelentéktelenné kell válnia: „Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletáriátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletáriátus a nagyipar legsajátabb terméke” 4; másrészt, hogy a két osztály közt kiéleződő feszültségnek szükségképpen társadalmi forradalomhoz kell vezetnie. Az életképes szocialista társadalom mint alternatíva A marxista

gondolkodás másik fő vonása a kizsákmányoláson alapuló és az osztályok mentén megosztott társadalommal szemben megfogalmazott alternatíva. Ez az alternatíva pedig csak olyan társadalomban valósulhat meg, amely a termelőeszközök közös tulajdonán alapul, amelyben az osztálytársadalmakban a munkamegosztás által elsorvasztott emberi képességek szabadon és sokoldalúan fejlődhetnek. Ebben a társadalomban nyilvánvalóan nincsenek osztályok (a társadalmi forradalomban a munkásosztály győzelme egyben a burzsoázia osztályának eltörlését is jelenti, és ebből következően osztálynélküli társadalmat kell létrehozni, mivel csak egyetlen osztály marad), és ezért az osztályuralom fenntartását szolgáló államapparátusra sincsen szükség. „Ha a proletáriátus a bur zsoázia elleni harcában szükségszerűen osztállyá egyesül, forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint az a mód, ahogy az emberek a társadalmi

termelést megszervezik, valamint az általuk használt eszközök – összessége alkotja a társadalom igazi alapját, ezen keletkezik a j ogi és politikai felépítmény, s ezt tükrözik vissza a társadalmi tudat meghatározott formái is. Ebből adódóan az a mód, ahogyan az emberek létfenntartási eszközeiket megtermelik, különösen pedig azok az osztályok, amelyeket a társadalmi csoportoknak a termelőeszközökhöz való eltérő viszonya alakít ki, határozza meg a szellemi, politikai és társadalmi élet egészét. 3 Lásd: MARX, KARL: A tőke I-III. MEM 23-25k Kossuth, Budapest, 1986 „ Egy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természettörvényének – és e mű végső célja a modern társadalom gazdasági mozgástörvényének feltárása –, természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat:” (Uo. Ik 9p) 4 MARX-ENGELS: A kommunista párt

kiáltványa. In: Marx-Engels válogatott művek I Kossuth, Budapest, 1963 26p 2 uralkodó osztály a r égi termelési viszonyokat megszünteti, akkor e termelési viszonyokkal együtt megszünteti az osztályellentétnek, egyáltalán az osztályoknak a létfeltételeit, és ezzel saját magának mint osztálynak az uralmát is. – A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”. 5 Az első, a szocializmusnak nevezett szakaszban a javak elosztása döntően az egyes emberek teljesítményén alapul, hiszen „ezek a visszáságok a kommunista társadalom első szakaszán, ahogy azt a tőkés társadalomból hosszú vajúdás után éppen megszületett, elkerülhetetlenek” 6, később azonban, a társadalom kommunista megszervezésében, „amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a

munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltünt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog” 7, akkor megvalósulhat „a mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerinti” elv. Hiszen „a kommunizmus, mint a magántulajdonnak – mint az emberi önelidegenülésnek – pozitív megszüntetése és ezért mint az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történő valóságos elsajátítása; ezért mint az embernek társadalmi, azaz emberi emberként a magáért-valóan teljes, tudatosan és az egész eddigi fejlődés egész gazdagságán belül létrejött visszatérése. Ez a kommunizmusaz embernek a t ermészettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása, az exisztencia és a l ényeg, tárgyiasulás

és önigazolás, a s zabadság és szükségszerűség, az egyén és a nem közötti harc igazi feloldása. Ez a történelem feloldott rejtélye és magát e megoldásnak tudja.” 8- A marxisták szerint ugyanakkor ennek a társadalomnak a leírására tett minden kísérlet csak spekulatív lehet. A „hogyan” problémája A harmadik fő vonás a „hogyan” problémájára vonatkozik: azaz hogyan vezet út a kívánatosnak tartott társadalmi formációba. A történelmi materialista koncepció világossá teszi, hogy a kapitalista termelési mód éppúgy átmeneti jellegű, mint a többi, s maga a kapitalista rendszer ingatag, krízisektől sújtott és elkerülhetetlenül összeomlik. A szocializmus eljövetele azonban igényli azok társadalmi aktivitását is, akiket a kapitalista társadalom „saját sírásójaként” kitermel – azaz a munkásosztályét, hiszen „a munkásosztály felszabadítását magának a m unkásosztálynak kell kiharcolnia” 9. A marxi

felfogás szerint a munkásosztály növekvő létszáma és relatív elnyomorodása szükségszerűen forradalomhoz vezet. Amiként a feudalizmusban a polgárság kényszerült arra, hogy harcával megtisztítsa a politikai terepet a fejlődés gátjaitól, úgy a kapitalizmusban a munkásságra vár a feladat, hogy megteremtse a további fejlődés biztosítékait. A különbség csupán annyi, hogy a munkásságnak tudatosan, elsősorban politikai eszközökkel kell céljaihoz közelítenie, hiszen érdekeinek megfelelő társadalmi rend csakis a politikai hatalom megszerzésével és működtetésével jöhet létre. 5 Uo. 35p MARX, KARL: A gothai program kritikája. In: Marx-Engels válogatott művek II Kossuth, Budapest, 1963 15p 7 Uo. 15p 8 MARX, KARL: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth kiadó, Budapest, 1962 68-69p 9 MARX, KARL: A Nemzetközi Munkásszövetség Szervezeti Szabályzata. In: Marx-Engels válogatott művek I Kossuth, Budapest, 1963. 389p 6 3

Az előfeltevésekből következő dilemmák A korszak szociáldemokrata mozgalmainak előfeltevéseikből adódóan súlyos dilemmákkal kellett megbirkózniuk. Ezeket a dilemmákat feloldhatatlannak véljük, s úgy látjuk, hogy e dilemmákkal való szembesülés magyarázatot kínálhat a szociáldemokrácia, mint politikai mozgalom „megszelídülésére”. „Van-e ugrás?” A történelmi materializmus elképzelése szerint a fejlődés törvényszerű folyamat, a történelem „értelme” a társadalmi és gazdasági formációk egymást követő váltakozásában áll. Eszerint a kapitalista formáció szükségszerűen pusztulásra van ítélve, át kell adnia a helyét. A történelmi materializmus szerint a történelem menetének létezik egy „végpontja”: ez az állapot maga a kommunizmus. A szociáldemokratákat nyugtalanító egyik kulcsfontosságú dilemma arra vonatkozik, hogy vajon „lehet-e ugrani”, azaz ki lehet-e a hagyni egy formációt a végcél

felé való szükségszerű haladás során. Maga a dilemma már Marxot is gondolkodóba ejti, aki Vera Zaszulicsnak írott levelében kísérel meg választ adni a szocializmus és az oroszországi viszonyok összefüggéséről fogant kérdésre, miszerint lehetséges-e valódi proletárdiktatúra agrárországban, elmaradott viszonyok között? A levélnek három fogalmazványa is elkészült, amelyben Marx maga is megpróbál kibontakozni a „frázis nyűgéből”: fogalmazványaiban kifejti, hogy a tőkés termelés keletkezése voltaképpen nem más, mint a m agántulajdon egyik formájának egy másik formájává való átalakulása. De „minthogy az orosz parasztok kezében lévő föld sohasem volt a magántulajdonuk, hogyan lehetne ezt a k ifejtést erre alkalmazni?” Marx meggyőződése szerint – pontosabban a fogalmazványok szerint – az orosz parasztközösségek felbomlása egyáltalán nem törvényszerű: „Mert Oroszországban a körülmények egyedülálló

összejátszása következtében az országos méretekben még fennálló földközösség fokozatosan levetheti ősi vonásait és közvetlenül kifejlődhetik országos méretekben a kollektív termelés elemeként. Éppen a tőkés termeléssel való egyidejű fennállása következtében elsajátíthatja annak összes pozitív vívmányait, mégpedig anélkül, hogy átmenne annak borzalmas viszontagságain. Oroszország ne m él elszigetelten a m odern világtól; és nem prédája valamely idegen hódítónak, mint Kelet-India. Ha a tőkés rendszer orosz kedvelői tagadnák egy ilyen fejlődés elméleti lehetőségét, feltenném nekik a kérdést: A gépek, gőzhajók, vasutak stb. kiaknázásához kénytelen volt-e Oroszország a Nyugat mintájára átmenni a gé piparnak egy hosszú inkubációs időszakán? Magyarázzák meg nekem azonkívül, hogyan tudtak bevezetni maguknál egy szempillantást alatt az egész cseremechanizmust (bankok, hiteltársaságok), amelynek

kimunkálása a N yugatnak évszázadába került?” 10- vagyis úgy tűnik, lehet „ugrani”. Marx azonban a Zaszulicsnak elküldött végleges levélváltozatában végül is kitér a konkrét válasz, s egyben a dilemma elől. „A <Tőké>-ben adott elemzés tehát sem a földközösség életképessége mellett, sem ellene nem hoz fel érveket, de a kérdésnek szentelt speciális tanulmányaim, melyekhez eredeti forrásokból szereztem anyagot, meggyőztek arról, hogy ez a földközösség Oroszország társadalmi megújhodásának támaszpontja, ahhoz azonban, hogy ezt a funkcióját betöltse, előbb ki kellene küszöbölni 10 MARX, KARL: A V. I Zaszulics levelére adandó válasz fogalmazványai In: MEM 19 köt Budapest, 1974 261-279p, 262.p 4 azokat a pusztító behatásokat, amelyek minden oldalról ellene törnek, azután pedig biztosítani kellene spontán fejlődésének természetes feltételeit.” 11 A dilemmával Lenin is kénytelen volt megküzdeni.

A kérdés, amelyre választ keresett: vajon hol valósítható meg a szocializmus, a l egfejlettebb országban, vagy érvényes lehet a „leggyengébb láncszem” logikája? Lenin a s zocializmus megvalósítására vonatkozó elképzeléseit egyrészt az imperializmus, mint szükségszerűnek felismert folyamat kritikájával köti össze. Lenin az imperializmus jelentőségét politikai szempontból értékelte, és messzemenő (politikai) következtetéseket vont le belőle. A tőke expanzióját, új nyersanyagok, munkaerőforrások és piacok megszerzéséért folyó harcot, a kolonializmust a kapitalista fejlődés szükségszerű velejárójának tekintette. Úgy vélte, hogy a kapitalizmus egyre inkább parazita jelleget ölt, egyre nyilvánvalóbbá válik „a kapitalizmus élősdisége és rothadása.” 12Az imperializmus voltaképpen nem más, mint „a szocialista forradalom előestéje”,„haldokló kapitalizmus.” Lenin vs. Kautsky Lenin és Kautsky vitájának

hátterében a fejlődés törvényszerű folyamatként való felismerésének problémája áll. Lenin szerint az imperializmus a kapitalizmus legfelső foka, egyben a szocialista forradalom előestéje, amely megteremti a forradalmi cselekvés lehetőségét. Kautsky azonban nem osztotta Lenin nézeteit. Kautsky volt az, aki az ortodoxia legfőbb védelmezőjeként lépett fel a bernsteini revizionizmussal szemben, és aki valamivel később a II. Internacionálé szélsőséges és forradalmi baloldalával is szembefordult. Bernsteinnel szemben a forradalom szükségszerűségét védte, tagadva, hogy Marx valaha is azzal számolt volna, hogy a kapitalizmus önmagától összeomlik. A forradalmi baloldalnál (különösen Rosa Luxemburgnál) pedig azt a voluntarista illúziót bírálta, amely szerint az 1905-ös Oroszországban tapasztalható hasonló tömeges sztrájkok sorozata létrehozhatja és létre is fogja hozni azt a forradalmi szakadást, amely a proletárállam felé

mutat. A háború előtti években egyre inkább úgy látja, hogy a proletáriátus meg fogja dönteni a polgárság uralmát, mert valóban ez a történelem mozgásiránya, de ezt a mozgást gondosan elő kell készíteni, mert a munkások pártokba való megszervezésével megy végbe, a h atalom meghódítása pedig demokratikus utakon, mígnem a hatalom érett gyümölcsként hullik majd a munkásosztály pártjának vagy pártjainak az ölébe. 13 A fejlődés törvényszerű folyamatként való felismerése elméletileg lehetővé tette Lenin számára, hogy az imperializmus kibontakozását, mint folyamatot együtt lássa az opportunizmus növekedésével. Az elméleti alapállás tehát egyben a Kautskyval szembeni kritikai pozíció elfoglalását is lehetővé tette. Lenin úgy vélte, hogy az imperializmus kibontakozásával párhuzamosan megjelenik a „munkásarisztokrácia”, ők „az igazi burzsoá ügynökök a munkásmozgalomban, a tőkésosztály munkás

ügyvivői, a reformizmus és a sovinizmus igazi közvetítői.” 14Lenin a r eformista politikát is ennek a s zámlájára írta, s cikkek egész sorában támadta az általa szociálsovinistának bélyegzett Kautskyt. A szociálsovinizmus súlyos bűn, mert „szavakban szocializmus, tettekben sovinizmus, a szocializmus teljes elárulása, a teljes átállás a burzsoázia oldalára.” 15A „kautskyzmus” „egyfelől a II Internacionálé bomlásának, rothadásának a terméke, másfelől az olyan kispolgárok ideológiájának elkerülhetetlen gyümölcse, akiket egész életmódjuk a burzsoá és demokrata előítéletek rabságában tart.” 16 Lenin – többek között – azért hibáztatta Kautskyt, mert szerinte a marxizmust nyilvánvaló álokoskodással megfosztja forradalmi, élő lelkétől, mindent elfogad ugyan a marxizmusból, kivéve a forradalmi harci eszközöket, ezek hirdetését és előkészítését, kivéve azt, hogy a 11 MARX, KARL: Levél V. I

Zaszulicshoz In: Uo 280-281p LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legújabb szakasza. In: Lenin Válogatott művek I Kossuth, Budapest, 1967. 437-531p, 447p 13 Lásd FURET, FRANCOIS: Egy illúzió múltja. Esszé a 20 század kommunista ideológiájáról Európa, Budapest, 2000 107-172.p 14 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legújabb szakasza. In: Lenin Válogatott művek I Kossuth, Budapest, 1967. 437-531p, 447p 15 Uo. 441p 16 Uo. 445p 12 5 tömegeket éppen ebben az irányban kell nevelni. 17 Lenin szerint Kautsky „a marxizmus opportunista elsekélyesítése”, aki „a forradalmat szavakban ugyan felismerte, de a v alóságban megtagadta.” 18 Lenin és Kautsky vitája az átfogóbb kereten belül egyben a demokratikus módszer (Kautsky) és a diktatórikus módszer (Lenin) vitája is. Kautsky 1918-19-ben éles kritika alá vette a lenini törekvéseket. Szerinte Marx nézeteiből csak az következik, hogy a

kapitalizmusból a szocializmusig tartó átmenet során a proletáriátus társadalmi hegemóniát élvez, de egyáltalán nem ajánlja, hogy egyetlen párt politikai monopóliumára épülő diktatórikus kormányzást valósítsanak meg. Márpedig Lenin szerint Oroszországában ez t örténik, ez azo nban egy pokoli dialektika, amely végső soron szembefordítja a forradalommal saját társadalmi bázisát: a parasztot. 19 Lenin azért kárhoztatta Kautskyt, a „parlamenti kretént”, mert megfeledkezik az osztályharcról, mert lemond a forradalmi erőszakról, holott nyilvánvaló, hogy „a proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet szétrombolása és olyan újjal való felváltása nélkül, amely Engels szavai szerint <már nem is a szó szoros értelmében vett állam>” 20 Tehát az imperializmus Lenin szerint együtt jár az opportunizmus növekedésével, ez azonban nem jelenti az opportunizmus győzelmét, mert „a valóságban az opportunizmus

fejlődésének rendkívüli gyorsasága és rendkívüli visszataszító volta egyáltalán nem biztosítéka tartós győzelmének, mint ahogy, egy rosszindulatú fekély fejlődésének gyorsasága az egészséges szervezeten csak meggyorsíthatja a fekély felfakadását, a szervezetnek a fekélytől való megszabadulását.” 21– Vagyis az imperializmust össze kell kapcsolni az opportunizmus elleni harccal. Lenin szerint tehát az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb foka, amely után már csak a szocializmus jöhet – azaz az „ugrás” nem „ugrás”, hanem fejlődés, amely törvényszerű folyamat. Lenin ugyanakkor – szemben a m arxi forradalom-felfogással 22 – mindenképpen forradalmat akart csinálni a régi rend elsöprésére. Úgy vélte, hogy a világkapitalizmuson belül az egyenlőtlen fejlődés törvénye érvényesül, és ennek folytán élesednek az ellentétek az egyes országok között éppúgy, mint az elmaradottabb országokban. Az

ellentmondások kiéleződésének következménye a világháború kitörése is, amelynek elhúzódása, a nép fokozódó szenvedései elmélyítették a hadviselő országok belső válságát. A forradalom tehát lehetséges egy gazdaságilag elmaradott országban is, ha a szociális és politikai ellentétek kiéleződnek, a régi és az új ellentmondások egymásra torlódnak. Ez a kapitalista hatalmak „leggyengébb láncszemének” elmélete, amelyet a f orradalom át tud szakítani. „A kapitalizmus fejlődése a különböző országokban a legnagyobb mértékben egyenlőtlenül megy végbe. Az árutermelés mellett ez másképp nem is lehetséges Ebből adódik az a vitathatatlan következtetés: a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi pedig bizonyos ideig burzsoá vagy a burzsoá rendig el nem jutott ország marad. Ennek súrlódásokhoz, sőt más országok burzsoáziájának

ahhoz a közvetlen törekvéséhez kell vezetnie, hogy szétzúzza a s zocialista állam győztes proletarizmusát. Ilyen esetekben a háború a mi részünkről jogos és igazságos, a 17 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: A szocializmus és a háború. In: Lenin Művei 21k Budapest, 1951 297-342p LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Proletárforradalom és a renegát Kautsky. In: Lenin Válogatott művek II Kossuth, Budapest, 1967 18 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Állam és forradalom. In: Lenin Művei 25k Budapest, 1952 409-528p, lásd: 511-528p 19 Lásd FURET, FRANCOIS: Egy illúzió múltja. Esszé a 20 század kommunista ideológiájáról Európa, Budapest, 2000 107-172.p, valamint KAUTSKY, KARL: A proletárdiktatúra Bécs, 1918 20 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Proletárforradalom és a renegát Kautsky. In: Lenin Válogatott művek II Kossuth, Budapest, 1967. 394p 21 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legújabb szakasza. In: Lenin Válogatott művek I Kossuth, Budapest, 1967.

437-531p, 530p 22 Marx szerint a kommunista forradalom csak a gazdaságilag legfejlettebb országok egyidejű tetteként lehetséges. Egyrészt azért, mert a termelőerők fejlettsége nélkül a „robbantás” kudarcra lenne ítélve, másrészt, mert ha a kísérlet elszigetelődne, akkor „a kapitalizmus minden újabb expanziója felszámolná a h elyi kommunizmust.” (MARX, KARL: A német ideológia MEM 3. k Kossuth,, Budapest, 1960 39p) 6 szocializmusért, más népeknek a bur zsoá elnyomatás alól való felszabadításáért folytatott háború lenne” 23Lenin az orosz forradalom kitörésekor meg volt győződve arról is, hogy a forradalom rövidesen ki fog terjedni az egész világra – vagyis van „ugrás”. Lenin vs. Rosa Luxemburg A fent vázolt problémához szorosan kapcsolódik Lenin és Rosa Luxemburg vitája, amelynek hátterében a forradalmi erőszak 24eltérő megítélése áll. 25 Rosa Luxemburg ugyan elutasította a „ békés belenövés”

bernsteini elméletének érvényességét és fenntarthatóságát, és hitt a fejlődés dialektikus menetében, a kapitalista rendszer belső ellentmondásainak állandó éleződésében, és mindezt nemcsak a tiszta gazdaság síkján, de a gazdaság és politika kapcsolatát is figyelembe véve fogalmazta meg 26, azonban – szemben Leninnel – úgy vélte, hogy a forradalom feladata pusztán a „politikai” akadályoknak a gazdasági fejlődés útjából való eltávolítása. Vagyis az erőszaknak csak és kizárólag negatív szerepe van, az erőszak eszköz az akadályok eltávolítására, de semmiképpen sem alkalmas az új társadalom kiépítésére. Az új társadalmi rendet nem lehet erőszakkal, rendeletek útján bevezetni: „Lenin és Trockij diktatúraelméletének hallgatólagos feltételezése, hogy a szocialista forradalmi átalakulás olyan dolog, amelyhez kész recept van a forradalmi párt zsebében, s ezt aztán csupán erélyesen meg kell valósítani.

Ez sajnos – vagy olykor: szerencsére – nem így van A szocializmusnak mint gazdasági, társadalmi és jogi rendszernek a gyakorlati megvalósítása korántsem kész előírások összessége, amelyeket csak alkalmazni kellene, hanem olyan dolog, amely teljesen a jövő ködébe vész. Programunkban csupán néhány útjelző táblánk van, amely megmutatja az irányt, ahol az intézkedéseket keresni kell, ráadásul ezek az útmutatók túlnyomóan negatív jellegűekEz nem fogyatékossága, hanem előnye a tudományos szocializmusnak az utópikussal szemben: a szocialista társadalmi rendszernek csupán olyan történelmi terméknek kell és lehet lennie, mely saját tapasztalatainak iskolájából születik a b eteljesülés órájában, annak az el even történelemnek az alakulásából, amelynek éppen úgy, mint a szerves természetnek – hiszen végső soron ennek a része – megvan az a szép szokása, hogy egy valóságos társadalmi igénnyel együtt mindig

létrehozza a kielégítéséhez szükséges eszközöket is, a feladattal együtt a megoldást. De ha ez így van, akkor világos, hogy a szocializmust természeténél fogva nem lehet kényszerrel, parancsokkal bevezetni. Előfeltétele számos erőszakos intézkedés - a tulajdon stb ellen A negatívumot, a leépítést el lehet rendelni, a felépítést, a pozitívumot nemA korlátozott szabadságú államok közélete éppen azért olyan szegényes, olyan sivár, olyan sematikus, olyan meddő, mert a demokrácia kizárásával elzárja minden szellemi gazdagság és haladás eleven forrásaitAhogy ott politikailag, úgy gazdaságilag és társadalmilag is. Az egész néptömegeknek részt kell venni benne Különben a szocializmust egy tucat értelmiségi az íróasztal mellől rendeli el, erőszakolja ki. ” 27 Rosa Luxemburg az organikus fejlődést, a szocializmusba való ideológiai belenövést (Lukács) hangsúlyozva határozottan vonakodik az „ugrás” megtételétől.

„A bolsevikok megmutatták, hogy mindent meg tudnak tenni, amit egy valódi forradalmi párt a történelmi lehetőségek határain belül megtenni képes. Ne akarjanak csodát tenni Mert egy mintaszerű és hibátlan proletárforradalom 23 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: A proletárforradalom katonai programja. Lenin Művei 30 Budapest, 1954 130p „Teremthet-e az erőszak?” – Marx és Engels meg volt győződve arról, hogy az erőszaknak nemcsak negatív, de pozitív szerepe is lehet. Az erőszak eszköz lehet az új világ megszületésének elősegítésében: az erőszak tehát nemcsak abszolút rossz, hanem „egy másik szerepet is játszik a t örténelemben, forradalmi szerepet, hogy Marx szava szerint bábája minden régi társadalomnak, amely egy új társadalommal terhes, hogy az erőszak az a szerszám, amelynek segítségével a társadalmi mozgalom utat tör magának és megmerevedett, elhalt politikai formákat széttör.” (ENGELS, FRIEDRICH: Eugen Dühring és a

tudomány forradalmasítása. MEM 20 k Kossuth, Budapest, 1974 1-307p; 180p) 25 Lásd: LUXEMBURG, ROSA: Az orosz szociáldemokrácia szervezeti kérdései. In: LUXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest, 1983 229-242p; LUXEMBURG, ROSA: Az orosz forradalomról In: LUXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest, 1983 468-505p; LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Egy lépés előre, két lépés hátra. Lenin Összes Művei 9k Budapest, 1965 36-47p valamint LUKÁCS GYÖRGY: Rosa Luxemburg, a marxista. In: LUKÁCS GYÖRGY: Történelem és osztálytudat Magvető, Budapest, 1971. 246-270p, LUKÁCS GYÖRGY: Kritikai megjegyzések Rosa Luxemburg Az orosz forradalom kritikája című művéhez. In: LUKÁCS GYÖRGY: Történelem és osztálytudat Magvető, Budapest, 1971 574-602p, 26 Lásd: LUXEMBURG, ROSA: Társadalmi reform vagy forradalom. In: LUXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest, 1983 104-196p, LUXEMBURG,

ROSA: Szociáldemokrácia és parlamentarizmus In: LUXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest, 1983 244-254p, LUXEMBURG, ROSA: Kispolgári vagy proletár világpolitika? In: LUXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest, 1983. 349-355p 27 LUXEMBURG, ROSA: Az orosz forradalomról. In: L UXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia Gondolat, Budapest, 1983. 497-498p 24 7 egy elszigetelt országban, melyet a világháború kimerített, az imperializmus fojtogatott, a nemzetközi proletáriátus elárult, csoda volna.” 28 Ez az organikus felfogás más logikát von maga után, mint a lenini dialektikus-forradalmi helyzetértékelés, és szükségszerűen vezet eltérő következtetésekhez a pártnak a forradalomban betöltött szerepével kapcsolatban. Rosa Luxemburg egyfajta demokrácia mellett száll síkra a lenini diktatúrával szemben. „minden demokratikus intézménynek megvannak a maga korlátai és

fogyatékosságai, ahogy bizonyára minden emberi intézménynek. Csakhogy az a gyógymód, amelyet Trockij és Lenin talált – általában a demokrácia megszüntetése – még rosszabb, mint az a baj, amelyet le kell küzdeni; ugyanis betemeti magát azt az egyetlen eleven forrást, amelyből kiindulva kijavítható lenne a társadalmi intézmények minden vele született fogyatékossága: a legszélesebb néptömegek aktív, akadálytalan, energikus politikai életét.” 29Rosa Luxemburg kijelenti, hogy az egyetlen lehetőség a valódi „újjászületéshez” a „közéletnek az i skolája”, a korlátlan, igen széles körű demokrácia, s hogy a rémuralom demoralizál; ugyanakkor az ál tala igényelt demokrácia egyáltalán nem zárja ki a d iktatúrát: „Igenis: diktatúra. De ez a diktatúra a d emokrácia alkalmazásának módjában áll, nem a megszüntetésében, a p olgári társadalom szerzett jogaiba és gazdasági viszonyaiba való erélyes, határozott

beavatkozásokban, amelyek nélkül a szocialista átalakulás nem valósítható meg. Ám e diktatúra az osztály műve kell, hogy legyen, és nem az osztály nevében egy csekély vezető kisebbség műve, vagyis lépésről lépésre a tömegek aktív részvételéből kell születnie, közvetlen befolyásuk alatt kell állnia, az egész nyilvánosság ellenőrzése alá kell tartoznia, a néptömegek növekvő politikai iskolázottságából kell születnie.” 30 Ebből az alapállásból folyik az opportunista gyakorlat elleni küzdelem megítélésére vonatkozó nézetkülönbség is. A Lenin és Rosa Luxemburg közötti ellentét lényege: a proletáriátus forradalmi pártján belüli szellemi harc-e az opportunizmus ellen folytatott küzdelem, vagy pedig a harcnak a szervezet területén kell eldőlnie? Rosa Luxemburg vitatta ez utóbbi elképzelést. Először is azért, mert túlzottnak tartotta azt a központi szerepet, amelyet a bolsevikok a szervezeti kérdésnek, mint

a munkásmozgalom forradalmi szelleme garanciájának tulajdonítottak. Ezzel szemben az volt a véleménye, hogy a valóban forradalmi elv kizárólag a tömegek elemi erejű spontaneitásában keresendő. Másodszor magát a szervezeti formát is organikusan kifejlődőnek és nem „csinált”-nak tekintette. Ebből következik, hogy a véleménykülönbségek problémáját a munkásmozgalom „organikus” – bizonyos mértékig spontán – fejlődésének kell megoldania. Ez magyarázza, hogy Lenin forradalmi erőszakot támogató, centralista álláspontjával szemben Rosa Luxemburg a „szabadságjogokat” védelmezi. „Azt az ultracentralizmust, amely mellett Lenin síkraszáll, véleményünk szerint, egész lényegében nem pozitív alkotó, hanem terméketlen éjjeliőrszellem hatja át. Gondolatmenete főként a párttevékenység ellenőrzésére, nem pedig megtermékenyítésére, a mozgalom beszűkítésére, nem pedig kibontakoztatására, zaklatására, nem pedig

összefogására irányul.” 31 Rosa Luxemburg szerint a szociáldemokrata mozgalom dialektikus ellentmondással küszködik, amely Lenin ellen írott cikke szerint nem más, mint hogy „a történelemben először maguk a néptömegek valósítják meg akaratukat minden uralkodó osztállyal szemben, ezt azonban a mai társadalmon túl kell tételeznünk. Ez az a karat azonban csak a fennálló renddel folytatott, mindennapi harcokban, tehát csak e rend keretein belül alakítható ki. A nagy népi tömeg és az egész fennálló renden túlmenő célok, a mindennapi harc és a forradalmi átalakulás egyesítése: ez a szociáldemokrata mozgalom dialektikus ellentmondása” 32 Csakhogy – Lenin hite szerint – ez az ellentmondás a proletárdiktatúra időszakában sem enyhül: Ebben az as pektusban éppen a s zabadság és a d emokrácia problémája élesedik ki dialektikus módon. Lenin szerint a kapitalista demokráciától a továbbfejlődés nem halad egyszerűen és

egyenesen a „mind nagyobb és nagyobb demokrácia felé.” Ez Lenin szerint nem is lehet így, hiszen a forradalmi időszak társadalmi lényege pontosan az, hogy mind az éppen megszűnő kapitalizmusban, mind a keletkezőben levő proletártársadalomban megnyilvánuló gazdasági válságok eredményeként az o sztályok egymáshoz képest elfoglalt helyzete állandóan, gyorsan és erőszakosan változik. Ezért a forradalom életkérdése a forradalmi energia állandó átcsoportosítása 28 Uo. 504p Uo. 493p 30 Uo. 502p 31 LUXEMBURG, ROSA: Az orosz szociáldemokrácia szervezeti kérdései. In: LUXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest, 1983 240p 32 Idézi Lukács. In: LUKÁCS GYÖRGY: Kritikai megjegyzések Rosa Luxemburg Az orosz forradalom kritikája című művéhez. In: LUKÁCS GYÖRGY: Történelem és osztálytudat Magvető, Budapest, 1971 574-602p 599p 29 8 A forradalom továbbfejlesztése érdekében arra van szükség, hogy az

államhatalmat minden körülmények között és minden eszközzel a p roletáriátus kezében kell tartani, annak biztos tudatában, hogy a világgazdaság általános helyzete előbb vagy utóbb a világforradalom felé hajtja majd a proletáriátust. Éppen ezért a győztes proletáriátus politikája nem rögzíthető dogmatikus módon. Ez a szabadság problémájával kapcsolatban éppúgy nem tehető meg, mint a gazdaságpolitika területén. A diktatúra időszakában a „szabadság” módja és mértéke az osztályharc állásától, az ellenség erejétől, a diktatúra fenyegetettségének intenzitásától, a megnyerendő rétegek követeléseitől és a szövetséges, a proletáriátus befolyása alatt álló rétegek érettségétől stb. függ A demokrácia problémája A szociáldemokrata politikai mozgalom másik nagy dilemmája a demokrácia problémájában áll. A Lukács György által felvetett problémáról van szó, miszerint „vajon a de mokrácia a

szocializmusnak csak a taktikájához tartozik-e (mint harci eszköz arra az időre, amíg kisebbségben van, amíg az elnyomó osztályok jogba foglalt és jogtalan terrorja ellen küzd), vagy pedig olyan integráns része, melyet nem lehet belőle kihagyni” 33 Lukács szerint, hogy a proletáriátus felszabadulása bekövetkezhessék, ahhoz „egy szociológiai ténymegállapításokon és törvényszerűségeken túlmenő, azokból le nem vezethető világrendnek az akarása szükséges: a de mokratikus világrendé.” 34Véleménye szerint a demokrácia a szocializmus integráns része, „mert ez az akarat teszi a pr oletáriátust az emberiség szociális megváltásának hordozójává, teszi a v ilágtörténet messianisztikus osztályává.” 35 A szociáldemokrácia végső célja, hogy minden további osztályküzdelmet lehetetlenné tegyen, azaz olyan társadalmi rendet teremtsen, amelyben „ez még mint gondolati lehetőség se fordulhasson elő”. A Lukács által

felvetett erkölcsi dilemma: diktatúra vagy demokrácia Míg a bolsevizmus erkölcsi dilemmája a diktatúra problémájából fakad, addig a szociáldemokrácié a demokráciából. A demokrácia melletti döntés ugyanis komoly veszedelmeket hordoz a szociáldemokrata célokra nézve. „jelenti az – ideiglenes – együttműködés szükségességét olyan osztályokkal és pártokkal, melyek csak egyes közvetlen célokban értenek egyet a szociáldemokráciával, de annak végcéljával szemben ellenségesek. A feladat: megtalálni ennek az együttműködésnek olyan formáját, mely azt lehetővé teszi anélkül, hogy a célkitűzés tisztasága és a megvalósítás akaratának pátosza bármit is veszítsen a maga igazi mivoltából. A veszedelem és az eltévelyedés lehetősége ott van, hogy nagyon nehéz, szinte keresztülvihetetlen letérni valamely meggyőződés megvalósításának egyenes és közvetlen útjáról anélkül, hogy ez a kerülő út valami

öncélúságot ne kapjon; anélkül, hogy a megvalósítás tempójának tudatos meglassítása az akarás pátoszára vissza ne hasson. A dilemma, amely elé a demokrácia követelése a szocializmust állítja, egy olyan külső kompromisszum, melynek nem szabad belső kompromisszummá válnia.” 36 „Megérett-e a helyzet?” A szociáldemokrácia harmadik nagy dilemmája szintén eldönthetetlen probléma felé visz, miszerint vajon megérett-e már a g azdasági és társadalmi helyzet a rögtöni megvalósulás 33 LUKÁCS GYÖRGY: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Magvető, Budapest, 1987. 36-42p; 37p 34 Uo. 38p 35 Uo. 38p 36 Uo. 40p 9 számára. Lukács György szerint „sohasem lehet olyan helyzet, amelyben ezt teljes biztossággal és előre tudni lehetne: a rögtöni és bármi áron való megvalósításra irányuló akarat tehát legalább olyan integráns része a helyzet <megérettségének>, mint az objektivált

viszonyok.” 37 Lukács szerint egyedül a proletáriátus egységes akarata képes csak szétrombolni a régi társadalmat, és felépíteni az újat. Vagyis a viszonyok akkor válnak éretté a kapitalizmus megsemmisítésére, amikor a proletáriátusban öntudatra ébred ez az elszánt akarat. 38 A szociáldemokrata párt pedig éppen azért volt szociáldemokrata párt, mert „azon az elméleti feltevésen épült fel, hogy a proletáriátusnak még nem áll módjában egyedül magához ragadni a hatalmat és a m aga akaratát rákényszeríteni a t ársadalom egészére.” 39S ezért a szociáldemokrata párt, ahelyett, hogy a fennálló viszonyok totális átalakítására törne, és megsemmisítené az osztálytársadalmat, ehelyett elfogadja azokat a cs elekvési kereteket, amelyet a „burzsoá állam” keretei szabnak meg, az új rend létrehozására irányuló építő munkája pedig kimerül a „társadalmon belüli” szervezkedésben. Ezeket a d ilemmákat

valahogy fel kellett oldani, erre irányuló kísérletként értelmezhetjük a szocialista gondolkodásmód és frazeológia „újabb találmányát”, amely azonban megítélésünk szerint csak egy újabb feloldhatatlan dilemmához vezet: „Ösztönösség” és „tudatosság” Ez a megkülönböztetés azt a mélységes dilemmát igyekszik feloldani, hogy vajon hogyan lehetséges a történelemfilozófiát társadalmi cselekvéssé transzformálni? A marxizmus doktrínája szerint a proletáriátus osztályharca különböző formákban bontakozhat ki. A gazdasági harc bizonyos mértékben már a kapitalizmus viszonyai között lehetővé teszi a munkásosztály helyzetének megjavítását. A gazdasági követelésekért folytatott harc bevonja a mozgalomba, osztálytudatra és a kapitalizmus ellen irányuló harcra neveli a munkások legszélesebb rétegeit. De Marx szerint a p roletáriátus igazi osztályharca csak akkor kezdődik, amikor kilép a munkások közvetlen

védelméért folyó harc szűk keretei közül és politikai harcba csap át. Ennek hiányában a p roletáriátus „magában-való osztály” marad, nem pedig külön osztályvoltának és létérdekének tudatára ébredt „magáért való osztály”. Lenin meghatározása szerint „a munkások akkor osztálytudatosak, ha m egértik, hogy helyzetük megjavításának és felszabadulásuknak egyetlen útja – a harc a tőkések és a gyárosok ellenTovábbá a munkások akkor öntudatosak, ha megértik, hogy valamely adott országban a m unkások érdekei azonosak, szolidárisak, hogy a munkások valamennyien egy osztályt alkotnak, amely különbözik a t ársadalom valamennyi többi osztályától. Végül a munkások akkor osztálytudatosak, ha m egértik, hogy a m unkásoknak céljaik elérése érdekében feltétlenül törekedniük kell az államügyek befolyásolására.” 40 Az ösztönösség csak a primitív lázadások terepe. A munkásosztály kizárólag saját

erejéből csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni, vagyis csak azt a meggyőződést, hogy szervezetekben kell egyesülnie, hogy harcolnia kell a munkáltatók ellen, a munkások érdekében álló törvényeket kell kicsikarnia a kormánytól: „az ösztönös munkásmozgalom 37 Uo. 36p LUKÁCS GYÖRGY: A proletáregység helyreállításának elméleti jelentősége. In: Uo 96-104p; 102p 39 Uo. 103p 40 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: A Szociáldemokrata Párt programtervezete és annak magyarázata. In: Lenin művei 2k Szikra, Budapest, 1953. 85-114p; 106p 38 10 nem egyéb, mint trade-unionizmus,a trade-unionizmus pedig éppen azt jelenti, hogy a burzsoázia eszmeileg leigázza a munkásságot. Ezért feladatunk, a szociáldemokrácia feladata az, hogy harcoljunk az ösztönösség ellen, hogy a m unkásmozgalmat eltérítsük a t radeunionizmustól, amely ösztönösen a burzsoázia szárnyai alá igyekszik, és vonjuk a forradalmi szociáldemokrácia szárnyai alá.”

41 Az ösztönös, trade-unionista politika a munkásoknak csak az a t örekvése, hogy az államtól különféle intézkedéseket csikarjanak ki, amelyek enyhítenek ugyan a helyzetükön, de nem vetnek véget ennek a helyzetnek, azaz nem szüntetik meg a tőke uralmát a munka felett. Márpedig – érvel Lenin – minél erősebb a tömegek ösztönös nekilendülése, minél szélesebbé válik a mozgalom, annál inkább fokozódik a tudatosság szükségessége a szociáldemokrácia elméleti, politikai és szervezeti munkájában egyaránt. A munkásosztálynak égető szüksége van politikai tudásra és politikai nevelésre: azaz fejleszteni kell a munkásosztály politikai öntudatát. „A gazdasági harc csak a kormány és a munkásosztály viszonyát érintő kérdésekre <vezeti rá> a munkásokat, és ezért bármennyit is vesződnénk azzal a feladattal, hogy <magának a gazdasági harcnak kölcsönözzünk politikai jelleget>, e feladat keretében sohasem

tudnók kifejleszteni a m unkásság politikai öntudatát (nem tudnók a s zociáldemokrata politikai öntudat fokára emelni), mert ez a k eret maga is szűk.” 42 Lenin szerint a politikai osztályöntudatot a munkás csak kívülről, vagyis csak olyan területről kaphatja, amely kívül esik a gazdasági harc körén: „Ez a tudás kizárólag egyetlen forrásból meríthető, ez pedig az összes osztályoknak és rétegeknek az államhoz és a kormányhoz való viszonya, az összes osztályok egymás közötti viszonya.” 43 A tudatosságot tehát kívülről lehet bevinni, e feladat letéteményese a forradalmi erők élcsapata, a szociáldemokrata párt, amelynek meg kell szerveznie az egész nép leleplező hadjáratát a kormány ellen, mégpedig úgy, „hogy az agitáció során felvetett minden kérdést törhetetlen szociáldemokrata szellemben világítunk meg, és ugyanakkor irgalmat nem ismerve harcolunk a marxizmus minden szándékos vagy akaratlan meghamisítása

ellen; hogy ezt a minden területre kiterjedő politikai agitációt olyan párt fogja folytatni, amely szétbonthatatlan egésszé forrasztja össze az egész nép nevében a k ormányra gyakorolt nyomást is, a proletáriátus forradalmi nevelését is, politikai önállóságának egyidejű megóvásával, a munkásosztály gazdasági harcának vezetését is, felhasználva a munkásosztály és a k izsákmányolói közötti spontán összeütközéseket, amelyek talpraállítják és a mi táborunkba vonják a proletáriátus egyre újabb rétegeit!” 44 A szociáldemokrácia nagy dilemmája ebből az aspektusból nézve pedig abban áll, hogy sohasem lehet biztosan tudni, illetve mindig nyitható vita fölötte, hogy vajon a proletáriátus felemelkedett-e már az „ösztönösség” szintjéről a „tudatosság” fokára? „Emancipáció” és „integráció” Véljük, a dilemmák szükségszerűen fogságban tartották a kor szociáldemokrata mozgalmait. S mivel a

„megváltás” elmaradt, mérlegelésre kerültek a politikába való belépés lehetőségei. 41 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Mi a teendő? In: Lenin művei 5.k Szikra, Budapest, 1953 357-554p; 397p Uo. 437p 43 Uo. 438p 44 Uo.449-450p 42 11 A szociáldemokrácia talán legfontosabb jellemzője egy sajátos dilemma, amely a „történetfilozófia” és az „aktivizmus” között feszül: van-e lehetőség a cselekvésre, lehetővé teszi-e a doktrína a cselekvést? A szociáldemokrácia problémáját ebből az aspektusból nézve alapvetően két szakasz elkülönítésével tudjuk jelezni: az első szakasz a mozgalom célját tekintve „forradalmi” (azaz a mozgalom értékelése a végcél felől történik), a második szakasz „emancipációs” (a mozgalmi cél megváltozása: forradalom helyett polgárrá válás); a politikai rendszerhez való viszony tekintetében az első szakasz a „kívülállás” szakasza (a mozgalom nem lép be a politika küzdelmeibe),

míg a második szakasz maga az „integráció” (beilleszkedés a politikai rendszerbe, konkrétan: középosztályosodás, jóléti kapitalizmus stb. elfogadása) A „forradalmi” logikából az „emancipáció” felé , a „ kívülállásból” az „integráció” irányába tartó folyamatot a következő főbb hangsúlyeltolódások jelzésével érzékeltethetjük: Marxtól Engelsig: a marxi álláspont A modern értelemben vett szociáldemokrácia gyökerei a N émetországi Szociáldemokrata Pártban kialakult megosztottságokig nyúlnak vissza. A párt 1875-ben alakult meg Lassalle „reformizmusa” és az ortodox marxizmus (az ún. eisenachiak, a Liebknecht és Bebel vezette Szociáldemokrata Munkáspárt) közötti kiegyezés nyomán. Az új párt szemléletét meghatározó programot Marx A gothai program kritikájában (1875) keményen bírálat alá vette. Marx élesen elhatárolta magát a „kompromisszum-kongresszustól”, hangsúlyozva, hogy „a program

egyébként sem ér semmit, még a lassalle-i hitcikkelyek szentté avatásától eltekintve sem.” 45Marxnak ebben az írásában már körvonalazódtak mindazok a fontos nézetkülönbségek, amelyek a marxizmus és a későbbi szociáldemokráciává vált felfogás között fennálltak. Marx írásában „kiigazította” a program elhibázott pontjait, amelyek szerinte félreértelmezik a kommunista mozgalom forradalmi hivatását. Marx kifogásolta, hogy Lassalle a munkásmozgalmat a legszűkebb nemzeti szempontból fogta föl, holott nyilvánvaló, hogy az osztályharc – a Kommunista Kiáltvány értelmében – nem „tartalmában”, hanem csak „formájában” nemzeti jellegű. Marx hangsúlyozta, hogy a társadalom forradalmi átalakulási folyamatából „jön létre” az „összmunka szocialista szervezete”, nem pedig az „államsegélyből”, ahogy azt Lassalle gondolja: „Hogy a m unkások a szövetkezeti termelés feltételeit társadalmi méretben,

mindenekelőtt pedig saját országukban nemzeti méretben meg akarják teremteni, ez a törekvés csak azt jelenti, hogy a termelés mai feltételeinek felforgatásáért küzdenek, s ennek semmi köze sincs termelőszövetkezeteknek államsegéllyel való alapításához. Ami pedig a ma meglevő szövetkezeteket illeti, ezeknek csak akkor van értékük, ha f üggetlen, sem a kormánytól, sem a bur zsoáziától nem támogatott munkásalkotások.” 46 Marx élesen kritizálta a program „államelméleti” részét. Ebben az o lvasható, hogy a szabad állam az általános választójog, a közvetlen törvényhozás, a polgári jogok biztosítása és a népi milícia megvalósítása útján jön létre, feltételezve, hogy ezek a v áltozások békés úton megvalósíthatók. Marx ezzel szemben a t ársadalmi viszonyok forradalmi átalakítását hangsúlyozta, amelynek a végcélja a kommunista társadalomban van. „Szabad állam – hát az mi?” - Marx kiemelte, hogy a

munkásoknak, akik már kilábaltak a korlátolt alattvalói értelemből „egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék.” A „fennálló” társadalom a „fennálló” állam alapzata, a hangsúly a társadalmi átalakuláson van. „A <mai 45 46 MARX, KARL: A gothai program kritikája. In: Marx-Engels válogatott művek II Kossuth, Budapest, 1963 8p Uo. 21p 12 társadalom> tőkés társadalom, amely többé vagy kevésbé mentesen a középkori maradványoktól, többé vagy kevésbé módosultan az egyes országok sajátos történelmi fejlődése folytán minden kultúrországban fennáll. Ellenben a <mai állam> minden országban más. Más a por osz-német birodalomban, mint Svájcban, más Angliában, mint az Egyesült Államokban. <A mai állam> tehát fikció Mindazonáltal a különböző kultúrországok különböző államaiban a formák tarka sokfélesége ellenére közös az, hogy valamennyi a m odern polgári társadalom

talaján áll, csak az egyikben a tőkés fejlődés magasabb, a másikban alacsonyabb fokot ért el. Ezért vannak bizonyos lényeges jellemvonásaik is, amelyek közösek. Ilyen értelemben beszélhetünk a <mai államiságáról>, szemben a jövendővel, amikor ennek az államiságnak a mai gyökere a polgári társadalom már elhalt. Ezután felvetődik a kérdés: milyen változásokon megy át az államiság a k ommunista társadalomban? Más szóval: milyen társadalmi funkciók, amelyek hasonlóak a m ai állam funkcióihoz, maradnak meg ott? E kérdésre csak tudományosan lehet megfelelni, s nem közelítjük meg a problémát egy bolhaugrásnyival sem, ha ezerszer tesszük is össze a két szót: nép és állam. A tőkés és kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a

proletáriátus forradalmi diktatúrája.” 47 Ezen az alapon veti el Marx a g othai program követeléseit, amelyek szerinte csak egy demokratikus köztársaságban helyénvalóak. „Politikai követelései semmi egyebet nem tartalmaznak, mint a r égi közismert demokratikus sirámokat: általános választójog, a né p közvetlen törvényhozása, népjog, néphadsereg stbEzek mind olyan követelések, amelyek, ha nem túlozzák el őket fantasztikus elképzelésekig, máris megvalósultak. Csakhogy az az állam, amelyben megvalósultak, nem a né met birodalom határain belül található, hanem Svájcban az Egyesült Államokban és egyebütt. Ez a fajta <jövő-állam> mai állam, még ha a né met birodalom „keretén” kívül létezik is. De egyről megfeledkeztek. Minthogy a német munkáspárt határozottan kijelenti, hogy a <mai nemzeti államnak>, vagyis az ő államának, a porosz-német birodalomnak a k eretén belül mozog – hiszen legtöbb

követelésének nem is volna másként értelme, mert csak olyat szokás követelni, ami (még) nincs meg –, nem lett volna szabad megfeledkeznie a fődologról, ti. arról, hogy mindezek a csinos apróságok az ún. népszuverenitás elismerésén nyugszanak, és hogy ezért csakis demokratikus köztársaságban helyénvalók.” 48 De Marx úgy vélte, hogy a „köztársaság egyáltalában csak a pol gári társadalom politikai átalakulási formáját jelenti, nem pedig konzervatív életformáját.” 49Marx szerint a forradalom szükségszerű és megkerülhetetlen, véghezvivője pedig a forradalmi proletárság. Ezért kárhoztatta a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája (1851-1852) című írásában a francia eseményekben kiforrt „szociáldemokrata pártot”, a k ispolgárok és a munkások koalícióját. Ennek a szociáldemokráciának a lényege, hogy „a proletáriátus szociális követeléseinek lefaragták a f orradalmi élét és demokratikus fordulatot

adtak nekik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosztották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. Így keletkezett a szociáldemokrácia” 50 Amelynek sajátos jellege 47 Uo. 22-23p Uo. 23p 49 MARX, KARL: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In: Marx-Engels válogatott művek I Kossuth, Budapest, 1963. 265p 50 Uo. 283p 48 13 abban foglalható össze, „hogy demokratikus-republikánus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bé rmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassaEz a t artalom pedig a t ársadalom megváltoztatása demokratikus úton, de a k ispolgárság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztályérdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az általános

feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését.” 51 A program másik, Marx által bírált fontos eleme a szocializmus definíciójára tett kísérlet volt: a társadalmi igazságosság, a „a munka hozadékának igazságos elosztása” fogalmaiban kifejezve. Marx szerint ez a megfogalmazás éppen a történelmi materializmus lényegét tagadja, mert feltételezi, hogy morális értékek (igazságosság, tisztességesség) a f ennálló osztályviszonyoktól függetlenül érvényesülhetnek, azaz azt jelentené, hogy egy demokratikus szocialista kormányzat politikai akcióval megvalósíthatja a társadalmi termékek igazságos és tisztességes elosztását. Marx szerint viszont az er kölcsi értékek az ideológiai felépítmény részét képezik, és nem működhetnek a társadalom alapstruktúrájának reformjához vezető önálló politikai indítékként. Marxtól Engelsig: Engels olvasata Engels

Marxnak Az osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig című könyvének 1895ös bevezetésében ugyan megtartja a f orradalmi retorikát, de a t artalmi hangsúlyeltolódások nyilvánvalóak. Engels elismeri, hogy 1848 körüli reményeik, miszerint „megkezdődött a nagy döntő küzdelem, hogy ezt a küzdelmet egyetlen hosszú és viszontagságos forradalmi időszakban kell végigharcolni, hogy ez a küzdelem azonban csak a proletáriátus végleges győzelmével fejeződhet be” 52illúziónak bizonyult, sőt 1848 óta azok a feltételek is teljesen megváltoztak, amelyek között a proletáriátusnak harcolnia kell: „az 1848-as harcmód ma minden tekintetben elavult”. Sok minden megváltozott 1848 ót a: „a két nagy osztálynak a har ca, amely 1848-ban Anglián kívül csak Párizsban és legfeljebb egyes nagy ipari központokban állt fenn, most már egész Európára kiterjedt és olyan intenzitást ért el, amilyen 1848-ben elképzelhetetlen volt. Akkor a sok

zavaros szekta-evangélium a m aga csodaszereivel, ma az egy általánosan elismert, átlátszóan tiszta, a harc végső céljait élesen megfogalmazó marxi elmélet, akkor a lakóhely és nemzetiség szerint elkülönült és különböző, csupán szenvedések érzése által összekapcsolt, fejletlen, lelkesedés és kétségbeesés között tanácstalanul ide-oda hányódó tömegek, ma szocialisták egy nagy nemzetközi hadserege, amely feltartóztathatatlanul halad előre, melynek létszáma, szervezete, fegyelme, éleslátása és a győzelemben való bizonyossága napról-napra növekszik. Ha a pr oletáriátusnak ez a hat almas hadserege sem érte el még mindig a célt, és ha távol attól, hogy a győzelmet egy nagy csapással szerezze meg, kemény, szívós harcban kell állásról állásra lassan előrenyomulnia, ez egyszer és mindenkorra bizonyítja, hogy mennyire lehetetlen volt 1848-ban a t ársadalmi átalakulást egyszerű rajtaütéssel kivívni.” 53 A

megváltozott körülmények között újra kell gondolni a harc megvívásának lehetséges módjait és eszközeit. 51 Uo. 284p MARX, KARL. Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig Engels bevezetése az 1895-ös berlini kiadáshoz In: Marx-Engels válogatott művek I. Kossuth, Budapest, 1963 139p 53 Uo. 142-143p 52 14 1. A választójog, a parlamentarizmus, a törvényesség felértékelődése A harc lehetséges eszközei között megváltozik a választójogi harc jelentősége is. A választójog „a rászedés eszközéből” a „felszabadulás szerszámává” válik. Azaz felértékelődik a választójog és egyben a parlamentarizmus jelentősége. „S ha az általános választójog más nyereséget nem is hozott volna, mint azt, hogy lehetővé tette, hogy minden harmadik évben számbavegyük sorainkat; hogy a s zavazatok számának rendszeresen megállapított, váratlanul gyors növekedése által a munkások győzelemben való bizonyosságát

ugyanolyan mértékben növelte, mint az ellenfelek rémületét és ezáltal a l egjobb propagandaeszközünkké lett; hogy pontos képet adott nekünk saját erőnkről, valamint az összes szembenálló pártok erejéről, és ezáltal akciónk arányainak megszabásához olyan mércét szolgáltatott, melynek nincs párja – bennünket a korai csüggedtségtől ugyanúgy megóvott, mint a korai vakmerőségtől –, ha e z lett volna az egyetlen nyereségünk a választójogból, már ez is túlontúl elegendő lett volna. De ennél még sokkal többet nyújtott. A választási agitációban páratlan eszközt szolgáltatott arra, hogy a néptömegekkel, ott, ahol még távol állanak tőlük, érintkezésbe lépjünk, hogy minden pártot arra kényszerítsünk, hogy nézeteit és cselekedeteit támadásainkkal szemben az egész nép előtt védelmezze; ezenfelül a Reichstagban olyan szószékhez juttatta képviselőinket, amelyről egészen más tekintéllyel és szabadsággal

beszélhetnek parlamenti ellenfeleikhez és a kinti tömegekhez, mint a sajtóban és a gyűléseken. Mit használt a kormánynak és a burzsoáziának a s zocialistaellenes törvény, ha a v álasztási agitáció és a R eichstagban elhangzott szocialista beszédek a törvényen állandó rést ütöttek?” 54 Engels hangsúlyozza, hogy a p roletáriátusnak egy egészen új harcmódja lépett életbe: a proletáriátus a törvényesség keretében az állami intézményeken (Landtagok, községtanácsok, ipari bíróságok) belül veszi fel a harcot a burzsoáziával szemben. A harcmodor megváltozásának a következménye, hogy „a burzsoázia és a kormány odáig jutottak, hogy a munkáspárt törvényes akciójától jobban féltek, mint a t örvénytelentől, a választás eredményeitől jobban, minta lázadásétól.” 55 Az osztályharc feltételei Engels szerint vitathatatlanul megváltoztak. A „régi stílusú lázadás”, az utcai barikádharc, amely 1848-ig

meghozni látszott a végső döntést, jelentősen elavult. „Olyan felkelésre, mellyel a nép valamennyi rétege rokonszenvezne, aligha kerül sor ismét, az osztályharcban alkalmasint soha nem fog minden középréteg olyan kizárólagosan a proletáriátus köré csoportosulni, hogy a burzsoázia köré sereglő reakciós párt ezzel szemben úgyszólván eltünjönA rajtaütéseknek, kicsiny tudatos kisebbségek által öntudatlan tömegek élén végrehajtott forradalmaknak az ideje elmúlt. Amikor a t ársadalmi szervezet teljes átalakításáról van szó, ebben a tömegeknek maguknak is részt kell venniök, maguknak is meg kell érteniök, hogy miről van szó, mi mellett szállnak síkra életükkel és vérükkelHogy azonban a tömegek megértsék, mi a teendő, ehhez hosszú, kitartó munkára van szükség” 56 Úgy véljük, hogy a harcmodor megváltozása mögött a szociáldemokrata mozgalom – „hallgatólagos” – emancipálódásának kezdeti lépései

figyelhetők meg. Azaz egy fordulat kezdetéről van szó, amelyben a forradalmi szándék („mindent gyökeresen átalakítani, új világot teremteni”) átfordul a kirekesztettség, az elnyomás következményei nyomán az egyenlőség, igazságosság stb. követelésébe Engels a szociáldemokrácia első szakaszának válságjelenségeit kísérli meg feloldani: konstatálja, hogy megváltoztak a harc feltételei, hogy a barikádharc immáron lehetetlen és nem vezethet sikerre, és ezért megjelenik a n evelés fontossága, a parlamentarizmus még nem a problémamegoldás eszköze, hanem a nevelés terepe, valamint eszköz arra, hogy a p roletáriátus „törvényes akciói” révén kényszerítse a burzsoáziát és a k ormányt a t örvényes rend megsértésére, felfüggesztésére. E z a 54 Uo. 146-147p Uo. 147p 56 Uo. 149-150p 55 15 szemléletváltozás annak a folyamatnak az „előszele”, amely révén a szociáldemokrácia majd fokozatosan

„beilleszkedik” a parlamentáris intézményrendszerbe, a politikai élet „legitim” szereplőjévé válik, – ideiglenesen – távol tartja magát az erőszakos struktúraátalakítástól, noha végcéljáról, a társadalom kommunista típusú megszervezéséről nem mond le. 2. A parasztpolitika, mint a l ehetséges és szükséges szövetségi politika Engels arra a problémára is választ keresett, hogy vajon mit kezdhet a szociáldemokrácia a paraszttal – nem mint jövendő proletárral, hanem mint jelenlegi birtokos paraszttal – anélkül, hogy feladná szocialista mivoltát? Engels megítélése szerint a szociáldemokrata mozgalomnak annál is inkább szembe kell néznie ezzel a p roblémával, hiszen kétségtelen, hogy „a paraszt igen jelentős tényezője a népességnek, a termelésnek és a politikai hatalomnak.” 57 Engels 1894-ben, A parasztkérdés Franciaországban és Németországban című írásában a kitűzött politikai célok

sikerességével hozza összefüggésbe a parasztkérdés jelentőségének felismerését. „Az a lehetőség, hogy a szocialista párt meghódítja a politikai hatalmat, belátható közelségbe került. De ahhoz, hogy a politikai hatalmat meghódítsa, ennek a pártnak előbb a városból ki kell mennie a falura, hatalommá kell lennie a falun. Ez a párt, amelynek minden más párttal szemben az az előnye, hogy tisztán látja a gazdasági okok és a politikai következmények összefüggését, amely tehát már rég felfedezte a parasztbaráttá feltolakodott nagybirtokosok báránybőre alatt a farkasalkatot – tűrheti-e nyugodtan, hogy a pus ztulásra szánt paraszt továbbra is hamis védelmezőinek karmai közt maradjon, amíg végül az ipari munkásság passzív ellenfeléből aktív ellenféllé változtatják? S ezzel benn is vagyunk a parasztkérdés kellős közepén.” 58 A „parasztpolitika” mint probléma tehát a „politika” problémájaként jelenik meg,

felmerülésének feltétele, hogy a mozgalom a p olitikai hatalmat akarja megszerezni. Tehát a szövetségi politika is csak ebben az összefüggésben jelenhet meg, így válhat a politikai mérlegelés tárgyává. Engels szerint a szociáldemokrácia számára a leginkább megnyerhető réteg a „kisparaszt”, aki „akárcsak a kiskézműves, munkás, de a modern proletártól abban különbözik, hogy még birtokában van munkaeszközeinek,mint az idejétmúlt termelési mód minden maradványa, menthetetlenül pusztulásra van ítélve. A kisparaszt – a jövendő proletár” 59A parasztság többi alosztályával viszont legfeljebb csak időleges, bizonyos kérdések tekintetében fennálló érdekszövetségek lehetségesek. „Éppenséggel tagadom, hogy bármily ország szocialista munkáspártjának feladata lenne a mezőgazdasági proletárokon és a kisparasztokon kívül a közép és nagyparasztokat is, vagy éppen a nagybérlőket, a tőkés állattenyésztőket

és a nemzeti föld más tőkés értékesítőit keblére fogadni. Ezek valamennyien közös ellenséget láthatnak a nagybirtok feudalizmusában. Bizonyos kérdésekben együtt is haladhatunk velük De pártunkban, ha l ehetnek is minden társadalmi osztályból származó egyének, de tőkés, középpolgári vagy középparaszti érdekcsoportokra semmiképpen sincs szükségünk.” 60 A kérdés, hogy vajon a szociáldemokrácia hogyan tudja megnyerni ügyének a kisparasztot? „ a szocialista propagandának nyitott ajtókra kell találnia nála. Ezt azonban egyelőre még megakadályozza vérévé vált ragaszkodása a tulajdonhoz. Minél keményebben kell harcolnia veszélyben forgó talpalatnyi földjéért, annál kétségbeesettebb erőfeszítéssel kapaszkodik belé, annál inkább tekinti a szociáldemokratát, aki a földbirtoknak a közösségre való átruházásáról beszél, ugyanolyan veszélyes ellenségnek, mint az uzsorást és az ügyvédet. Hogyan küzdje le a

57 ENGELS, FRIEDRICH: A parasztkérdés Németországban és Franciaországban. In: Marx-Engels válogatott művek II Kossuth, Budapest, 1963. 383p 58 Uo. 384p 59 Uo. 385-386p 60 Uo. 392p 16 szociáldemokrácia ezt az előítéletet? Mit nyújthat a pusztulás szélén álló kisparasztnak, anélkül, hogy hűtlenné válnék önmagához?” 61 Engels szerint a szociáldemokrácia célja, hogy a p roletáriátus, minden eszközzel, amely rendelkezésére áll, a termelési eszközök közösségi birtokba vételét harcolja ki – nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is. Azaz a szocializmusnak nem érdeke az egyéni tulajdon fenntartása, hanem éppen a kiküszöbölése a célja: „mert ott, ahol és amennyire fennáll, lehetetlenné teszi a k öztulajdont.” Engels figyelmezteti az agrárprogramot elfogadó francia marxistákat is, hogy „amikor a kisparasztot tulajdonában akarjátok megvédeni, nem szabadságát, hanem csak szolgaságának sajátos formáját

védelmezitek; ez csak meghosszabítja azt a h elyzetet, amelyben sem élni, sem meghalni nem tud” 62Azaz a szocializmus nem hivatott a kisparaszt „látszattulajdonát” valóságos tulajdonná, vagyis a kisbérlőt tulajdonossá és az eladósodott tulajdonost adósságmentes tulajdonossá változtatni. Hogyan nyerheti meg akkor a s zociáldemokrácia a m aga számára a k isparasztot, anélkül, hogy „hűtlen ne maradna önmagához”? Az engelsi „megoldás” szerint „meghosszabbított gondolkodási időt” kell adni a kisparasztnak: „És mi határozottan a kisparaszt oldalán állunk: meg fogunk tenni minden lehetőt, hogy sorsát elviselhetőbbé tegyük, hogy megkönnyítsük neki az átmenetet a szövetkezetre, ha erre rászánja magát, sőt, hogy abban az esetben, ha még nem tud erre az elhatározásra jutni meghosszabított gondolkodási időt biztosítsunk számára parcelláján. Ezt nem csupán azért tesszük, mert a saját munkájából élő kisparasztot

lehetséges szövetségesünknek tekintjük, hanem közvetlen pártérdekből is. Minél nagyobb azoknak a pa rasztoknak a s záma, akiket megkímélünk a p roletáriátusba való tényleges lezuhanástól, akiket már mint parasztokat meg tudunk nyerni magunknak, annál gyorsabban és könnyebben fog a t ársadalmi átalakulás végbemenni. Nekünk az nem volna hasznunkra, ha a társadalmi átalakulással addig kellene várnunk, míg a tőkés termelés mindenütt a végső következményekig kifejlődött, míg az utolsó kisiparos és az utolsó kisparaszt is áldozatául esett a tőkés nagyüzemnekPártunk kötelessége a parasztoknak mindig újra meg újra megvilágítani, hogy amíg a k apitalizmus uralmon van, helyzetük teljesen reménytelen, hogy parcellatulajdonukat mint parcellatulajdont teljesen lehetetlen fenntartani, hogy a tőkés nagytermelés teljes bizonyossággal úgy gázol majd át tehetetlen, elavult kisüzemükön, mint a gy orsvonat a t argoncán. Ha ezt

tesszük, az elkerülhetetlen gazdasági fejlődés szellemében cselekszünk, és ez a fejlődés megnyitja majd szavaink számára a kisparaszti fejeket.” 63 A dilemmák világosan kirajzolódnak: a Marxtól Engelsig vezető út a történelemfilozófiai szakaszból a politikai szakaszba való átlépés megkezdését is jelenti. Míg Marx számára még nem fogalmazódik meg feladatként, hogy kibontakozzék a „ frázis uralma” alól, hogy engedményeket tegyen a doktrína rovására a siker érdekében, hogy „szövetségi politikák” esélyeit fontolgassa; addig Engels számára az 1890-es évek közepén már reális problémaként jelentkezik az olyan kérdésekkel való szembesülés, amely felveti az „alkalmazkodási kényszer” problémáját, és egyben azt a súlyos dilemmát, hogy a taktika hogyan feleltethető meg a doktrínának. Engelstől Bernsteinig Míg a szociáldemokrata mozgalom fejlődése első szakaszában erőteljesen foglya a doktrínának, s ez a

kötöttség leszűkíti a politikai cselekvések körét, addig a századforduló 61 Uo. 386p Uo. 390p 63 Uo. 396-398p 62 17 táján a második, a „politikai” szakaszba való átmenet során már megjelennek a „valódi” politikai problémák, a szociáldemokrácia már „valódi” politikai mozgalomként lép fel, és szembe találja magát a szövetségkeresés, az alkalmazkodási kényszer súlyos dilemmáival. A megváltozott politikai és gazdasági viszonyok következtében a szociáldemokrata pártok egy sor olyan kérdéssel kerültek szembe, amelyekre Marxnál nem találhattak választ, s a követendő stratégiáról nekik kellett dönteniük. Ilyen dilemmatikus kérdések voltak, hogy vajon a s aját nemzetük érdekét képviseljék-e vagy inkább a nemzetközi osztályszolidaritást tartsák szem előtt; vajon szövetségre léphet-e a m unkásosztály más társadalmi osztályokkal vagy sem; tömegpárttá válva idomuljanak-e a békés parlamenti

küzdelem módszereihez, vagy inkább a forradalmi tömegmozgósítás eszközeivel éljenek; vajon mérséklően hassanak-e társadalmi bázisukra, vagy ellenkezőleg, engedjék át a politikai fejlődés irányának meghatározását a sztrájkharc és az utcai tömegtüntetések spontán dinamikájának. Az új utak keresése egyben megkövetelte a m arxi hagyománnyal való szembenézést. „a hagyomány hatalma igen elterjedt jelenség, melytől egyetlen párt, egyetlen irodalmi vagy művészeti irányzat sem mentes, s amely még a legtöbb tudományban is szerepet játszik. Valószínüleg sohasem lehet teljesen kiirtani. Mindig bizonyos időnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy az emberek felismerjék a kialakult valóság és a hagy ományok összeegyeztethetetlenségét, s az utóbbiakat mindenestül ad ac ta tegyékA pártok nem eveznek folyton egy olyan zuhatag közepén, ahol minden figyelmet egyetlen feladatra kell összpontosítani. Egy olyan párt számára, mely a t

ényleges haladással lépést akar tartani, nélkülözhetetlen a kritika, a hagyomány pedig nyomasztó teherré, mozgósító erőből akadályozó béklyóvá válhat.” 64- írta 1899-ben Eduard Bernstein, a szociáldemokrata párt egyik vezetője. Ő volt az, aki elvégezte a kapitalizmus marxista elemzésének mélyreható revízióját és a s zocializmusra vonatkozó saját feltevéseinek kidolgozásával bevezette a „revizionizmus” eszméjét. A politikai gondolkodás jellemző sajátossága, hogy a cselekvő politikus „ha, akkor” logika alapján készíti a t erveket és cselekvés közben értelmezi, s ha szükségesnek látja, korrigálja mind az előfeltevéseket, mind a következtetéseket. Az „ortodoxia” és „revizionizmus” közötti vitában ez a l ogika jut kifejezésre: az „ortodoxia” ragaszkodik az eredeti tervhez; a „revizionizmus” – a tények vitathatatlanságára hivatkozva – a változtatás mellett érvel, és átfogalmazza az

eredeti tételeket. Az „ortodoxiában” a t udományos elméletekre és hitvallásokra egyaránt jellemző koherencia-igény, a „revizionizmusban” a rendszerekből, sémákból mindig kilógó, „inkoherens” valóságban, társadalmi folyamatokban zajló politikai gyakorlatban megjelenő alkalmazkodási kényszer fejeződik ki. A szociáldemokrata logika tehát „inkoherensen koherens”; hol a tények, hol az elméletek átfogalmazásával felelteti meg egymásnak az előfeltevéseket és a gyakorlatban szerzett tapasztalatokat, törekedve arra, hogy megteremtse a politikai irányzat „koherenciáját”. A revizionizmus mindenekelőtt olyan elméleti törekvést jelentett, amely Marx nézeteinek a kritikájára és az ortodox marxizmus eszmei befolyása ellen irányult. A Marx nézetei felett gyakorolt revizionista kritika voltaképpen abból állt, hogy felmutatta: a kapitalizmus fejlődésére vonatkozó marxi előrejelzések többsége nem valósult meg, és az

elmélet ezen részének a k udarca egyben annak az elemzésnek a g yengeségét is jelenti, amelyen az előrejelzések alapultak. „ez a nagy tudományos szellem végül mégiscsak egy doktrína rabja volt. Hogy képletesen fejezzem ki: egy már meglévő vázra hatalmas épületet húzott fel, melynek felépítésénél mindaddig szigorúan a tudományos építőművészet törvényeihez igazodott, amíg e t örvények nem ütköztek a váz szerkezete által támasztott feltételekkel, e 64 BERNSTEIN, EDUARD: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai. Kossuth Kiadó, Budapest, 1989 216.p 18 törvényeket azonban figyelmen kívül hagyta vagy megkerülte, mihelyt a váz túl szűk volt ahhoz, hogy figyelembevételüket lehetővé tegye. Ahelyett, hogy ott, ahol a váz az épületnek határt szabott, s ezzel felépülését akadályozta, a vázat lerombolta volna, inkább az épületen módosított az arányok rovására, s így tette azt igazán a váz

függvényévéMeggyőződésem, a váznak kell pusztulnia, hogy az épület érvényesülhessen. Az épület és nem a váz az, ami Marxból a továbbélésre érdemes.” 65 Bernstein úgy vélte, hogy a „a polgári társadalom rövidesen várható összeomlása”, a jövő szocialista társadalma még messze van, a közeljövő nagy forradalmába vetett hittel szemben be kell látni, hogy a szocializmus minden valószínűség szerint a távolabbi jövő kérdése, mint ahogy azt a marxizmus klasszikusai és követői forradalmi türelmetlenségükben gondolták. A gazdaság hosszú távú trendjeinek vizsgálata alapján Bernstein arra a k övetkeztetésre jutott, hogy a viszonyok még éretlenek a szocializmusra: a kapitalizmus expanziós ereje töretlen, a tőke koncentrációja még nem elég előrehaladott, bár a kartellek és a konszernek már a társadalmasodás elég magas fokára jutottak. Ráadásul, írja Bernstein „politikailag azt látjuk, hogy a tőkés

burzsoázia kiváltsága minden fejlett országban lépésről lépésre teret enged a demokratikus intézményeknek. A gyári törvényhozás, a k özségek igazgatásának demokratizálódása és munkaterületük bővülése, a szakszervezeti és szövetkezeti tevékenység minden törvényi akadályozásától történt mentesítése, a munkásszervezetek tekintetbevétele minden, a közhivatalnokok által kiadott munkánál – jellemzi a fejlődés e fokát.” 66 Marx feltevésével szemben, miszerint a társadalom polarizálódik, kettéhasad kizsákmányoló kisebbségre és a kizsákmányoltak roppant tömegére, Bernstein kimutatta, hogy a középrétegek egyáltalán nem tűnnek el, „a középrétegek változtatják jellegüket, de nem tűnnek el a társadalmi rangfokozatokból.” Ha pedig a polarizálódás nem folytatódik, akkor a szociáldemokráciának szövetségesül kell megnyernie a középrétegeket, mindenekelőtt a parasztságot. Időközben maga a

munkásosztály is lényegesen megváltozott. Többségük sem objektív kényszert, sem szubjektív szükségletet nem érez egy nagy forradalmi ugrásra. Ebből adódóan elvetendő az a magatartás, mely a „minél rosszabb, annál jobb” elve alapján egy általános válságra spekulál, amely forradalmi kitörésben végződne. Ezzel szemben a szociáldemokraták kötelessége éppen a válságok enyhítése, mivel az na gy szenvedést zúdít a dolgozók tömegeire. „A szociáldemokráciának még hosszú időre szóló tennivalója van a nagy összeomlásra való spekuláció helyett <a munkásosztály politikai megszervezése és a demokráciára való felkészítése, továbbá a k üzdelem minden olyan reformért az államban, mely alkalmas a munkásosztály felemelésére és az államszervezet demokratikus értelemben való átalakítására>.” 67 Bernstein meggyőződése szerint a munkásosztály szellemileg és politikailag egyébként sem elég érett még

ahhoz, hogy átvegye a politikai uralmat, és vezesse az egész társadalmat, amelynek számos rétege nem is szolidáris ezzel a programmal, vagyis nyilvánvaló, hogy a forradalom széles tömegtámogatás nélkül maradna. Bernstein úgy vélte, hogy a m arxizmus nem tudta teljesen levetkőzni az utópizmus vágyát. „A marxizmus is elismerte, s e bben különbözött a demagóg pártoktól, hogy a munkásosztály még nem érte el az emancipációhoz szükséges érettséget, s hogy ehhez még a gazdasági feltételek sem adottak. Ennek ellenére mégis mindig olyan taktikához folyamodott, mely mindkét feltételt majdnem teljesültnek vetteEnnek megfelelően a politikai akció újra meg újra a mielőbb várható forradalmi katasztrófa felé irányul, mellyel szemben a t örvényes eszközökkel végzett munka már régóta 65 Uo. 225p Uo. 9p 67 Uo. 10p 66 19 csak pis aller, átmeneti kiútAz utópizmust még nem győzték le azzal, ha azt, aminek a jövőben kell majd

történnie, spekulatív módon a jelenbe helyezik át, illetve a jelenre fogják rá. Úgy kell vennünk a munkásokat, amilyenek. És ők nincsenek olyan általánosan elszegényedve, ahogyan azt a <Kommunista Kiáltvány> előrevetítette, de nem is mentesek annyira az előítéletektől és gyengeségektől, mint azt udvaroncaik szeretnék velünk elhitetni. Rendelkeznek a koruk gazdasági és társadalmi feltételeivel járó erényekkel és bűnökkel. És sem ezeket a feltételeket, sem hatásaikat nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni.” 68 Ha a szociáldemokrata politika útja az, hogy hosszabb és békésebb útra kell berendezkedni, akkor ez szükségszerűen megváltoztatja a szociáldemokrata politika gyakorlati primátusait is: a szocializmus (Endziel) megmarad ugyan programatikus távlati célkitűzésnek, de a gyakorlati politika számára „az, amit általában a szocializmus végcéljának neveznek, semmit, a mozgalom maga pedig mindent jelent”. A

„végcél semmi, a mozgalom minden” jelszónak kettős értelme van: egyrészt, nem a végcél határozza meg a politikát, de a mozgalom a végcélhoz fog vezetni; másrészt a végcélt el kell vetni és az emancipációért kell harcolni. Bernstein programja a taktika győzelme a stratégia felett, amely maga is hosszú távú stratégiává vált. Bernstein ugyan védekezik az ellen a v ád ellen, hogy számára semmit sem jelentenének a m ozgalom végcéljai, de világosan elveti a forradalom és proletárdiktatúra marxi elgondolását: „A proletárdiktatúra ott, ahol a munkásosztálynak még nincsenek nagyon erős, gazdasági jellegű, saját szervezetei, és nem ért el magas fokú szellemi önállóságot az önkormányzati testületekben történt iskolázással – csak a k lubszónokok és irodalmárok diktatúrájaA nagy haladás ellenére, melyet a munkásosztály Marx és Engels műveinek megírása óta szellemi, politikai és ipari téren elért, még ma sem

eléggé érett szerintem ahhoz, hogy átvegye a kizárólagos politikai uralmat.” 69 A szociáldemokrácián belül nagy harc folyt a revizionizmus körül. A baloldali szocialisták, mint Rosa Luxemburg 70és Karl Liebknecht harcoltak a r evizionizmus ellen, és egy radikálisabb, a tömegmozgalom spontán erejére támaszkodó irányvonalat képviseltek. Voltak azonban olyanok is, akik úgy bírálták a revizonizmust, hogy közben nem követték a kommunista radikalizmust. Karl Kautsky71véleménye szerint a szocialista mozgalomnak nem a békés reformista fejlődés körülményei között kell működnie, hanem ellenkezőleg, válságok, háborúk és katasztrófák kihívásaival szemben. Meggyőződése volt, hogy a monopóliumok és a kartellek megjelenése a kapitalizmus végső hanyatlásának a jele. Kautsky ugyan elismerte, hogy nőnek a munkabérek, hogy csökken a fizikai nyomor, mindez azonban nem jelenti azt, hogy csökkenne a kizsákmányolás és a különbség az

uralkodó osztályok és a proletáriátus életszínvonala között: „az osztályokat nem választják el falak egymástól. A felsőbb osztályok emelkedő életszínvonala lassan átszivárog az alsóbb osztályokba is, olyan új szükségleteket és igényeket ébreszt körükben, amelyek kielégítésére nem futja lassabban emelkedő bérükből.” 72 Kautsky ragaszkodott az osztálykonfliktus létezéséhez és ahhoz, hogy az osztálykompromisszum lehetetlen. 73 Tagadta azt a reformista tételt is, miszerint a társadalom polgári rétegeinek a p roletáriátushoz való közeledése az osztályellentétek enyhüléshez 68 Uo. 232p Uo. 231p 70 Lásd: LUXEMBURG, ROSA: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest, 1983 71 Lásd: KARL, KAUTSKY: A demokráciától az állami rabszolgaságig. Népszava, Budapest, 1922; KAUTSKY, KARL: Kommunizmus és szociáldemokrácia. Esztergályos, Budapest, 1933; KAUTSKY, KARL: Marx gazdasági tanai Kossuth, Budapest, 1957.;

KAUTSKY, KARL: A szociális forradalom Kossuth, Budapest, 1987 72 KAUTSKY, KARL: A szociális forradalom. Kossuth, Budapest, 1987 43p 73 Lásd KAUTSKY, KARL: Die Agrarfrage. Dietz, Stuttgart, 1899 Kautsky példul az agrárkérdésről szóló könyvében azt igyekezett részletesen kimutatni, hogy a német parasztság érdekei – különösen a védővámok és a földmagántulajdon terén – ellentétesek a proletáriátus érdekeivel. 69 20 vezetne. Kautsky szerint ugyanis, az „új középrend”, azaz az értelmiség, hasonlóképpen a régi középrendek, azaz a parasztság és a kispolgárság, egy része csatlakozik ugyan a szociáldemokráciához, de sajátos közbülső helyzetéből adódóan nem a forradalmi proletáriátust, hanem a reformista szárnyat erősíti. Másik, jelentősebb szárnyuk viszont a „reakciós demokrácia” támogatójává, a p roletáriátus tudatos ellenségévé válik. 74 Ezzel párhuzamosan erősödik az ellentét a nagybirtokosok,

mint az élelmiszerek termelői és a munkások, mint ezek fogyasztói között. Leginkább persze a tőkésosztály és a p roletáriátus ellentéte növekszik. Kautsky bírálta a reformistáknak azt a nézetét is, miszerint „annyi demokrácia, amennyi elengedhetetlen a békés, forradalommentes fejlődés biztosításáhozmáris fellelhető minden civilizált államban.” 75 Az kétségtelen, hogy a demokratikus jogok segítségével a munkásmozgalom számos eredményt ért el, de dialektikusan szemlélve a dolgot látni kell a m unkásosztály érdekeinek érvényesülése ellen ható tényezőket is. Mindenekelőtt az ellenfél, a burzsoázia nem nézi tétlenül a szociáldemokrácia erősödését, és vállalkozói szövetségek útján is egyre hatékonyabb módszereket alakít ki saját érdekeinek érvényesítésére. A fogyasztási szövetkezetek, a szakszervezetek, a s zociáldemokratáknak a k özségi közigazgatásban és a parlamentben való részvétele hozott

ugyan eredményeket, gyökeres változást azonban nem. Sőt, a parlament, amelynek felhasználásához a munkásmozgalom egésze nagy reményeket fűzött, egyre veszít jelentőségéből, s mindinkább az agresszív uralkodó körök eszközévé vagy tehetetlen, szócséplő testületté változik. Ennek ellenére a demokráciáról Kautsky is megállapítja, hogy „nélkülözhetetlenmint olyan eszköz, amely proletáriátust éretté teszi a szociális forradalomra. De nem képes ezt a forradalmat megakadályozni” 76 A folyamat beteljesülése 77 Bernstein kritikájának egyértelmű gyakorlati következményei voltak. A forradalom nem szükségszerű, miután az alap, amire ennek előrejelzése épült (az osztályok polarizálódása és a munkásosztály fokozódó elszegényedése), nem létezik. Ehelyett a s zocializmusért fokozatosan és reformok útján kell harcolni. Politikailag ez a teljes demokráciára való törekvést jelenti, gazdaságilag pedig azt, hogy a

termelési eszközök – a politikai hatalom és a szakszervezeti nyomás révén – a munkások kezébe kerülnek. Az emancipációs folyamat lényeges pontja a „demokraták” és a „radikálisok”, azaz a szociáldemokraták és a kommunisták közötti, 1917-ben bekövetkezett szakadás. A szakadás oka voltaképpen az volt, hogy míg a szociáldemokraták a parlamentáris demokráciát részesítették előnyben a szocializmussal szemben (bár nem mondtak le a „végcélról”), addig a kommunisták a hatalom forradalommal történő azonnali megszerzését tekintették a legfontosabb célnak. A szakadás döntő jelentőségű volt: miközben a kommunista pártok a 74 KAUTSKY, KARL: A szociális forradalom. Kossuth, Budapest, 1987 46-47p Uo. 59p 76 Uo. 70p 77 Az emancipációs folyamat teljes tárgyalására nincs módunk, mindez túlmutatna a d olgozat keretein, ezért a folyamat áttekintéséhez további művek tanulmányozását tanácsoljuk. A pártrendszer

oldaláról vizsgálja meg a problémát: BEYME, KLAUS VON: Parteien in westlichen Demokratie. München, 1984, valamint magyarul ajánljuk ENYEDI ZSOLTKÖRÖSÖNYÉNI ANDRÁS: Pártok és pártrendszerek Osiris, Budapest, 2001 A gazdasági fejlődés problémájának szemszögéből veszi fel a fonalat: HEIN, WOLFGANG: Fachübersicht: Zur Theorie der Unterwicklung und ihrer Überwindung. (In: Peripherie, 981 / 5-6 64-91p lásd róla Entwicklung und Unterentwicklung als probleme internationaler Politik. In: BEHRENS, MARTIN-LIST, MARTIN-REICHARDT, WOLFGANG-SIMONIS, GEORG: Internationale Politik – Probleme und G rundbegriffe. Fernuniversitat und Gesamthochschuler Hagen, 1994 144-153p Az eszmetörténeti és filozófiai alapokhoz: HINDESS, BARRY: Marxism. In: GOODIN, ROBERT E –PETIT, PHILIP (edt): A Companion to Contemporary Political Philosophy. Blackwell Publishers Ltd, oxford, 1998 312-333p; SELF, PETER: Socialism In: Uo 333-359.p; valamint magyarul a COLEMAN, JANET-CONOLLY, WILLIAM

E-MILLER, DAVID, RYAN, ALAN: Politikai filozóiák enciklopédiája. Kossuth, Budapest, 1995 lásd: megfelelő szócikkek 75 21 parlamentáris demokráciát elutasító programjuk, valamint forradalmi célkitűzéseik miatt kívül kerültek a rendszeren, a szociáldemokrata pártok integrálódása a parlamentáris demokráciába felgyorsult. A kommunisták kiválása önmagában is mérséklő hatással volt a szociáldemokrata pártokra, de az integrációs folyamatot elősegítette a nagy ideológiák „interprenetációs” folyamata is. Elegendő, ha itt csak a Nagy-Britanniában végbement fejlődésre utalunk, ahol is a szociáldemokrácia kibontakozását erősen befolyásolta az olyan teoretikusok új liberalizmusa, mint Hobhouse és Graham Wallace. Ez a fajta neoliberalizmus, vagy „óvatos és korlátozott szociáldemokrácia” (Wallas), nagyobb társadalmi igazságosságot és a gazdasági javak tisztességesebb elosztását követelte, s ezek megvalósításához

állami beavatkozást igényelt. Az angol fabianizmus és ez a fajta neoliberalizmus (szociális liberalizmus) megérlelte azt a gondolatot, hogy a szocializmus elérése érdekében nem kell szakítani a kapitalista társadalommal. Az 1930-as évek végén a s zociáldemokrata álláspont nagy elméleti fellendülését hozta Keynes A foglalkoztatás, a k amat és a pé nz általános elmélete (1936) 78 című könyvének megjelenése. Jóllehet a szerző liberális volt, de érveit magukévá tették a szociáldemokraták is, úgyis mint a kapitalista társadalom marxi elemzése tevékenységének bizonyítékát. A keynesi technikákat úgy tekintették, mint amelyekkel megoldhatók a kapitalizmus ellentmondásai, amennyiben olyan kormányt választanak, amely képes az alkalmazásukra. További mérséklő tényezőként hatott a szociáldemokrata pártok kormányzati szerepvállalása: A szociáldemokrata pártok már az 1930-1940-es évek folyamán bekerültek néhány

országban a kormányba, a II. világháború után pedig tovább bővült a kormányzati felelősséget vállaló szociáldemokrata pártok köre. Az államosítások, a nagyobb állami szerepvállalás a gazdaságban és a jövedelem eloszlásban, a jóléti politika kialakulása tovább közelítette a szociáldemokrata és a „polgári” értékrendet. A folyamat befejeződéseként értékeljük az 1950-60-as évek jóléti konszenzusának időszakát, amelyben a szociáldemokrata pártok néppárttá váltak. Ennek fontos előfeltétele volt, hogy egyrészt ezeknek a pártoknak nagy része lemondott ideológiai céljairól (a szocializmusról, a további államosításokról, a tervgazdaságról), másrészt tovább szélesítették társadalmi bázisukat, azaz enyhítettek az osztálypárt jellegen és nyitottak a k özéprétegek felé. A folyamat végét, egyrészt a n émet szociáldemokraták Bad Godesberg-i programja (1959), másrészt Anthony Crosland A szocializmus

jövője (1956), valamint Douglas Jay A szocializmus és az új társadalom (1962) című munkái jelentették. Crosland bernsteini modorban kifejtette, hogy az 1945-1951 között tevékenykedő munkáspárti, majd az ezt követő konzervatív kormányzat által alkalmazott keynesi technikák a kapitalizmus számos feszültségét feloldották: az iparban jóval szélesebb lett a tulajdonosok köre, a szakszervezetek növelték erejüket, az állam képes volt előmozdítani a közjót, a közvetlen szegénység csökkent, a kulcsiparágakat államosították, és átfogó jóléti állam jött létre. Crosland szerint mindezek olyan mélyrehatóan befolyásolták a hatalom megosztását a társadalmon belül, valamint a g azdaság természetét, hogy Nagy-Britannia már nem is kapitalista ország – legalábbis a szó marxi értelmében., miként a szociáldemokrata pártok sem „szocialisták” már – legalábbis a szó marxi értelmében. Crosland szerint a háború utáni

szociáldemokrata pártok öt közös jellegzetességgel bírnak: a politikai liberalizmus, a vegyes gazdaság, a Keynesiánus közgazdaságtan, a jóléti állam, valamint az egyenlőség melletti elkötelezettség jellemzi őket. Mindezekből a folyamatokból az következik, hogy a szociáldemokratáknak tehát máshol kell ösztönzést és útmutatást keresnie olyan értékekről szólva, mint a társadalmi igazságosság, az egyenlőség és a hatalom megosztása. 78 KEYNES, JOHN MAYNARD: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 22 A fenti áttekintést – minden vázlatossága ellenére – több szempontból is megkerülhetetlennek tartjuk: 1. a m agyar szociáldemokrácia minden kétséget kizáróan része az európai szociáldemokratizmusnak, kezdettől fogva nagy hatást gyakorolt rá a német szociáldemokrácia fejlődése, tehát a „mi jellemzi a magyar szociáldemokráciát?” kérdés

értelmetlen a „mi a s zociáldemokrácia?” átfogóbb kérdés megértése nélkül; 2. másrészt, a szociáldemokrácia európai fejlődéstörténetéből az „emancipáció” (a mozgalmi cél megváltozása) és „integráció” (beilleszkedés a politikai rendszerbe) logikája olvasható ki, és úgy látjuk, hogy vizsgált korszakunkon belül – a magyar szociáldemokrácia általunk másodikként értékelt szakaszában – ennek a folyamatnak a kezdeti lépései fedezhetők fel. II. A magyar szociáldemokrácia: a „kívülállás” szakasza A magyar szociáldemokrácia problémáját vizsgálva alapvetően két szakaszt tudunk elkülöníteni vizsgált korszakunkon belül: a mozgalom célját tekintve az első szakasz szemléletmódja úgymond „forradalmi”, a másodiké úgymond „emancipációs”; a politikai 23 rendszerhez való viszony tekintetében az első szakasz a „kívülállás” szakasza, amely egyben a mozgalomépítés nehézségeit is

magán viseli, míg a második az „integráció” kezdeti lépéseit fogja át. A „kívülállás” szakasza még csak „előtörténet”, a „történelemfilozófia” szakasza, ahol még nincsenek valódi politikai problémák – hiszen a történelmi materializmus koncepciójának megfelelően – a forradalom úgyis szükségszerűen bekövetkezik. A második szakasz a nézőpont és egyben az önkép-önértelmezés megváltozásának a következménye. Míg az első szakaszban a szociáldemokrácia a jövő szocialista társadalma (történetfilozófiai koncepció)felől értékeli és veti el a fennálló szabadelvű berendezkedést, amelyet a kapitalizmussal azonosít; addig a második szakaszban a politika szempontjából nézi a valóságot, nem a végcél felől értelmezi a feladatokat, hanem a helyzetre, a „kérdésekre” reagál. Ennek következtében megjelennek azok a „megoldások” – a program megkettőzése a maximális és minimális program

alakjában – amelyek a „Endzielt” voltaképpen zárójelbe teszik, és a „Bewegungot” a politika színterére vezetik. Az „emancipáció” tehát a mozgalmi cél megváltozása: forradalom helyett polgárrá válás a cél . Az „integráció” maga ez a folyamat, ahogy ez végbemegy. Ennek az „integrációnak” az a sajátossága, hogy a „szegregáción” keresztül megy végbe, tehát a „ homogénebb” társadalom nem a liberálisok elképzelte módon (az egyesek felemelkedése), hanem szociáldemokrata módon (a munkásság osztályként való megszervezésével, az átalakult állami politika révén) történik meg, ennek az „integrációs” folyamatnak a végső mozzanatai – mint az előző részben utaltunk rá – Nyugateurópában a középosztályosodás, a népi kapitalizmus, az esélyteremtő, kiegyenlítő állam, a jóléti állam koncepciója. Tehát míg az első szakasz a „kívülállás” szakasza, és szemléletmódját tekintve

„forradalmi”, addig a második szakasz az „integráció” kezdeti lépéseit fogja át, szemléletmódját tekintve pedig „emancipációs”. A szociáldemokratizmus problémájának ugyanis alapvetően két, egymástól eltérő értelmezési iránya van: az egyik a „forradalmi”, amely a végcél felől ítéli meg a mozgalmat, s így a szociáldemokráciát, mint politikai mozgalmat opportunistaként értékeli, s az „emancipációs”, amely a II. világháború utáni szociáldemokrata pártok fejlődési irányát, az emancipációs folyamat kezdetét látja a s zociáldemokrata pártok politikai küzdelmeiben. Míg az első szakaszt a „forradalmi” szemléletmód alapján, addig a másodikat az „emancipáció” logikája felől véljük értelmezhetőnek. Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy nem a „visszatekintő történeti szemlélet” látásmódjának érvényesítéséről van szó, hanem a politikai gondolkodás logikájának adekvát

feltárásáról. Vagyis nem követünk el ignorati elenchit, mert nem a politikatörténet szempontjai szerint vizsgálódunk, hanem a politikai gondolkodás szerkezeti sajátosságait kívánjuk feltárni. Előfeltevések A „kívülállás” szakaszának talán legjellemzőbb sajátossága, hogy egy formálódóban lévő, tagságát és tömegtámogatását kereső szociáldemokrata pártról van szó, amely vitán felül állónak tartja, hogy a forradalmi proletáriátus majd megdönti a kapitalizmus rendszerét, megteremtve ezzel a kommunista társadalom lehetőségét – csak várni kell, hogy a helyzet megérjen a forradalmi változásokra. Ez a p árt még nem része a társadalmi-politikai rendszernek, kívül áll azon. Ennek a pártnak még nem jelentkezik problémaként a szövetségi politika kihívásaival való szembenézés, itt még nincs „alkalmazkodási kényszer”, amely a marxizmus elvei és a gyakorlati tett közötti megfelelést kérné számon. 24

Helyzetkép A XX. század elejéig az SZDP alapvető politikai irányvonala azon az értékelésen alapult, hogy Magyarországon 1848-49-ben polgári forradalom zajlott le, tehát Magyarország gazdasági-társadalmi struktúráját tekintve alapvetően kapitalista ország. A magyar szociáldemokrácia ennek megfelelően – a nyugati pártokhoz hasonlóan – fő feladatát a szocialista forradalom előkészítésében látta. Magyarországon is az a szociáldemokrácia közvetlen feladata, hogy a munkásosztályt felkészítse a soron levő szocialista forradalomra, a szocialista társadalom megteremtésére. A korabeli, általánosan elfogadott marxista tételnek megfelelően a szocializmusba való átmenetet szocialista világforradalom alakjában képzelik el, amely szükségképpen a fejlett kapitalista országokban kezdődik. Ezekhez zárkózik fel azután a többi fejletlenebb tőkés ország munkássága. A szocializmus előkészítése, a proletáriátus osztályharcának

szabadabb kibontakozása szempontjából döntő jelentőséget tulajdonítanak a polgári demokratikus szabadságjogokért, különösen az általános és titkos választójogért folyó harcnak. Az agrárkérdés és a n emzeti kérdés viszont kevésbé kap fontos helyet a párt politikájában. Ezeknek a megoldását – a speciális magyarországi viszonyokat figyelmen kívül hagyva – a nyugat-európai szocialista pártok elképzeléseinek megfelelően kizárólag a szocialista forradalomtól várják. Arra gondolnak, hogy mind az osztrák-magyar kapcsolatok vitás kérdései, mind a nemzetiségi ellentétek a szocialista forradalom után, a szocialista világköztársaság talaján automatikusan megoldódnak. 79 Ez a s zellem tükröződik a szociáldemokraták 1890-ben – osztrák mintára – elfogadott Elvi nyilatkozatában is, amely leszögezte, hogy a párt „a bérrendszerrel kapcsolatos mai termelési módnak a társas munkával leendő helyettesítésére

törekszik, amely a munkás részére a munka teljes díját biztosítja.” Valamint a p ártnak azon törekvése, „hogy a munkaeszközöket az összesség közös tulajdonába átvezesse, tehát nemcsak egyértelmű a munkásosztály gazdasági felszabadításával, hanem egyszersmind oly fejlődési mozzanat, amely történelmileg elkerülhetetlen szükségen alapszik.” Ezen fejlődés képviselője pedig nem is lehet más, mint a munkásosztály, „az osztálytudatos és pártként szervezett proletáriátus.” A nyilatkozat követelte az általános polgári demokratikus jogok meghonosítását, a munkásvédő törvények bevezetését, az ingyenes oktatást, az állandó hadsereg megszüntetését és helyette a n ép felfegyverzését. A nyilatkozat nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar szociáldemokrácia a proletár internacionalizmus talajáról veszi fel a k üzdelmet a munkástömegek megnyeréséért, mondván „Magyarország szociáldemokrata munkáspártja

nemzetközi párt”, s kimondja, hogy „a kizsákmányolás elleni harcnak nemzetközinek kell lennie, mint amilyen maga a kizsákmányolás.” Ugyanakkor a nyilatkozat nem foglal állást a n emzeti kérdésben, nem tér ki semmilyen formában az osztrák-magyar kapcsolatok értékelésére sem, a n emzetiségi kérdésre is csak közvetve utal, amikor megállapítja: „A Magyarországi Szociáldemokrata Párt arra törekszik, hogy az összes népet nemzetiségi, faji és nemi különbség nélkül a gazdasági függés bilincseiből kiszabadítsa”, a p árt nemzeti jellegével k apcsolatban pedig hangsúlyozza, hogy „nem ismeri el a nemzetek, a születés és a birtok előjogát”. 79 Lásd: ERÉNYI TIBOR: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a dualizmus. Párttörténeti Közlemények 1964 / 3; S VINCZE EDIT: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és megalakulása és tevékenységének első évei (1890-1896). Kossuth Kiadó, Budapest, 1961. KALMÁR I GYÖRGY:

Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon (1900-1914). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 25 Az Elvi nyilatkozat meghirdette a nyílt politikai harcot is, hiszen kimondja, hogy a párt „a proletárság osztályérdekeit mindenkor képviseli és a f ennálló osztályellentétek tagadásának vagy azok leleplezésének, valamint a m unkásoknak az uralkodó soviniszta pártok általi kizsákmányolásának erélyesen fogja útját állni.” Az Elvi nyilatkozat világossá teszi a magyar munkásosztály küldetését: „A szociáldemokrácia nem képezi a politikai gyermekvilág forradalmi mumusát, hogy minem űzünk forradalomcsinálást. Kellős közepén állunk a gazdasági átalakulásnak és az ökonómiai forradalomnak és ezt nem emberek csinálják, hanem előidézi maga a termelési mód haladása. A társadalmi fejlődés útjait ismerve látjuk, hogy a kapitalista rendszer a saját hibái folytán siet a v ége felé s tudjuk, hogy ezzel

szemben a m unkásosztály van hivatva az egész emberi kultúrát tönkremenéstől megmenteni. És midőn a proletárságot erre testileg és szellemileg képessé akarjuk tartani, magasabb kultúrai feladatot teljesítünk. Működésünk azonban nemcsak a jövőnek van szánva, hanem – végcélunkat sohasem tévesztve szem elől, minden megfelelő eszközzel törekszünk, hogy már most javuljon a munkásosztály helyzete s hogy már most váljon egyenjogúvá.” 80 Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy „mi a baj a szabadelvű rendszerrel?”, a szociáldemokraták felelete egyértelmű: a szabadelvű politikai és gazdasági rendszer számukra ekkor egyet jelent a kapitalizmussal. A szociáldemokraták – előfeltevéseikből adódóan – úgy vélik, hogy a fennálló szabadelvű berendezkedés, amelyet tehát ők a kapitalizmussal azonosítanak, értelemszerűen nem megreformálható, a liberális politika alapjáról nem lehet megválaszolni a felmerülő új

kérdéseket és problémákat, a kapitalizmus szükségszerűen bukásra van ítélve. V agyis a szociáldemokraták nem a rendszer megreformálását, hanem a rendszer megdöntését tekintik küldetésüknek. A szociáldemokraták úgy gondolják, hogy a társadalmi fejlődésnek iránya van, hogy egymást követő szakaszai vannak, a gazdaságitársadalmi formációk szükségszerűen váltják egymást, ebből pedig egyenesen következik, hogy a „végcél”, a szocializmus nézőpontjából kell a politikai programot megfogalmazni, hiszen minden más ellentmond a társadalmi fejlődés törvényének, illetve a tudományos politika követelményének. A szociáldemokraták tehát a jövő szocialista társadalmának alapjáról bírálják és vetik el a fennálló szabadelvű berendezkedést. Úgy vélik, hogy „a munkások bajai a f ennálló társadalmi rendszerben gyökereznek. A <társadalmi rend> és ennek <szüleménye>: a törvényhozási testület, csak a

t ulajdonjog <szent> ügyét védi.” 81A fennálló társadalmi berendezkedés kizsákmányolja a munkást, de a legnagyobb igazságtalanság az, hogy a nép nagy tömegeitől, amely a legnagyobb adóterhet viseli, még a szavazati jogot is megtagadják. A műveltség az uralkodó osztály monopóliuma A szabadelvűség cégére alatt a jogfosztottak elnyomatása, a proletárok kiszolgáltatása folyik a legzsarnokibb kormányzásnak. 82 „A nép volt az, mely uralomra emelte a mai polgári osztályt Harczolt, vérét ontotta mások szabadságáért, dolgozott és éhezett mások boldogságáért és jutalmul – szuronyt és golyót kapott. A nép az, mely az állam óriási terheit viseli és jutalmul rabszolgatörvényeket és miniszteri rendeleteket kap, melyek mozgásszabadságától megfosztják és emberi méltóságát lealázzák.” 83 80 A Magyarországi Szociáldemokrata Párt elvi nyilatkozata. In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott

dokumentumai. 2k Szikra, Budapest, 1953 40-41p 81 JÁSZAI SAMU: A munkásmozgalmakról. Népszava, 1890 június 15 In: Uo 17p 82 A szociáldemokrácia követelései. A magyarországi Szociáldemokrata Párt II Kongresszusának jegyzőkönyvéből In: Uo 154.p 83 A Népnevelés. Népszava, 1900 november 11 In: FELKAI LÁSZLÓ(szerk): A dualizmus közoktatásügyének bírálata a haladó sajtóban. Tankönyvkiadó, Budapest, 1959 85p 26 Jövőkép Jövőképük egyértelmű és világos: a tőke és a munka közti ellentétnek majd a szociáldemokrácia győzelme fog véget vetni. A társadalmi formációk egymást követő logikájából adódóan a kapitalizmus kikerülhetetlenül bukásra van ítélve. A kapitalizmusnak van alternatívája: a szocializmus. A jövőkép leírása a radikális változtatás szándékából adódóan szükségszerűen pozitív. A szocializmus olyan társadalmi berendezkedést implikál, ahol a tőke és a munka közötti ellentét a munka

győzelmével oldódik fel, amely meghozza a proletáriátus felszabadulását és a „henyélő zsarnokok bukását” 84, ahol megvalósul a föld és a termelőeszközök kollektív tulajdonba vétele, ahol, mindenkinek, aki dolgozik, biztosítva van az, ami az élet fenntartásához szükséges. A helyzetleírásból adódóan a szocializmus, mint végcél azonban még messze van. Ennek megfelelően a proletárságot fel kell készíteni a végső összecsapásra, kedvezőbbé kell tenni a körülményeket. A taktika problémája A taktika meghatározásának problémája arra vonatkozik, hogy hogyan vezet út a jelenből (helyzetleírás) a jövőbe (jövőkép). 1895-ben Liebknecht útmutatást adott a m agyar szociáldemokráciának a taktika mibenlétére vonatkozóan. „Legyen célod és érd el!A cél – az az út előfeltétele Aki nem tudja, mit akar, az nem győzhetDe a célt ismerni kell. A cél nem ingadozó, változó, ide-oda lebegő ködkép, hanem szilárd

világítótorony, melyet zivatar, s bősz hullámok nem ingatnak meg, hajszálnyira sem szorítanak ki helyéből. Ki valamit keresztül akar vinni, annak tudnia kell, mit akar Csak a tudó akarat győzi le az akadályokat, valósul meg tett által. Csak aki ismeri a célt, számíthat arra, hogy el fogja érni. S ha a cél ésszerű, akkor el is éretikAhol cél van, ott út vanA szociáldemokrata ismeri célját. A szociáldemokratának tudnia kell, miről van szó a társadalmi osztályharcban, mely manapság az egész művelt világon tombol. Ismernie kell e harc eredetét és természetét Tudnia kell, hogy a termelési eszközökben való magántulajdon a munkásnép kifosztását, a tulajdon annak egyetlen jogosult alakjában: a társadalmi munka hozadékában való igazságos részesedésnek a m egsemmisítését jelenti, hogy forrása a ny omornak és a s zolgaságnak minden alakjában. Tudnia kell, hogy a l opásnak, a kizsákmányolásnak, az ínségnek és a szolgaságnak,

melyek a termelési eszközökben való magántulajdonnak a k apitalizmus most uralkodó, ebben gyökerező rendszerének következményei csak az ok megszüntetése: tehát a munkaeszközökben való magántulajdon eltörlése vethet véget, hogy a társadalom fejlődése meghatározott, emberi önkénytől független törvények szerint megy végbe, hogy a társadalom vissza nem térhet a középkori kisüzem széttört tojáshéjába, s hogy ő minden akadálynak, kontármunkának és erőszakoskodásnak fittyet hányva, elemi erővel nyomul a kapitalisztikus nagyüzem keretén túl a szocialisztikus összüzem felé, amely a kapitalista nagyüzem előnyeit, fokozott termelését gyarapítja, annak hátrányait és iszonyait: a tömegek elnyomorodását, a családi élet tönkretételét, a nép egészségének és erkölcsének romlását azonban kizárja. A szociáldemokrata nem kell, hogy tudós legyen, de ismernie kell a szocializmus alapigazságait. Tudnia kell, hogy a s

zocializmus nem jámbor óhajokat fejez ki, hanem társadalmi szükségszerűségeket, hogy a szocializmus a tudomány és a tények talaján áll, hogy a dolgozó 84 JÁSZAI SAMU: A munkásmozgalmakról. Népszava, 1890 június 15 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. 2k Szikra, Budapest, 1953 17p 27 nép és az emberiség – amennyiben e n evet megérdemli – megmentése és megváltása csak a szocializmusban lehetséges. S valamint a s zocializmus a t udomány és a t ények talaján áll, úgy a ha rcot a s zocializmus megvalósításáért is a t udomány és a t ények talaján kell megvívni. Ezért semmi szólamot, semmi dagályosságot, ahol a szocializmus követeléseit kell megérteni: világos gondolatokat, tiszta szavakat! Mindig tisztán szem előtt tartva a célt! És a taktika? Miként győzzünk? Taktika a győzelem művészete, az ellenség megverésének művészete. Ki az ellenség?Leggyűlöltebb ellenfelünk a tömegek

tudatlanságaNos, ezt az ellenséget megverjük propaganda, tudás terjesztése által. S e z tényleg a l egveszedelmesebb ellenfél Mert nélküle többi ellenségünk nem csak parányi hadacskát képezne, melyet el bírnánk fújni. A <legfelsőbb tízezer>, kiknek egyedül igazi, kézzelfogható, személyes érdekük a kapitalizmus további fennállása, ők semmi a milliókhoz képest, kiket a kapitalizmus nyomorra és szolgaságra kárhoztat. De milliók a milliók közül nem látják, vakok, kizsákmányolók és elnyomóik szellemi rabságában léteznek. E rabságból ki kell őket szabadítanunk s a vakoknak fel kell nyitni a szemét a propaganda által. Propaganda és agitáció. A tudás terjesztése, az elv terjesztése, a mag elvetése. De hiszen ebben akadályoz minket az állam, ki mindenkor az uralkodó osztályt szolgálta; ma a k apitalista pártok uralma alatt osztályállam, ki a szocializmus előrenyomulásának ellenszegül. Jól van – akkor küzdenünk

kell. S itt jutunk a t ulajdonképpeni taktikához, a harctaktikához, az ellenség megverésének művészetéhez. A nyert erőket szervezni kell. Szervezkedés megduplázza, megtízszerezi, ezerszerezi az erőt Egymillió egyes munkás polyva a szélben. Egymillió szervezett munkás oly hatalom, mellyel a legzsarnokibb, rendőr- és katonadúsabb kormánynak számolnia kell, s melyet legyőzni nem képes. A mi taktikánkat nem szükséges a magyarországi elvtársaknak vázolnom. Egy és ugyanaz a dolog nem mindenkinek való. A taktikának mindig a c satatérhez, a v iszonyokhoz és az ellenség magatartásához kell alkalmazkodnia. Magyarországon mások a v iszonyok, mint Németországban. A taktika tehát nem lehet egy és ugyanaz De ez a magyarországi elvtársak dolga. Milyen tanácsot adjak? A célt ismeritek – s aki a célt ismeri, az utat talál a célhoz, s ha férfi, akkor magának utat tör a cél felé. Ismeritek népeteket – oktassátok! Nyerjétek meg! Ismeritek

ellenségeiteket – verjétek meg! Hódítsátok el tőlük a talajt, használjátok ki a viszonyokat, ne nyujtsatok nekik alkalmat a támadásra, bontakozzatok ki a frázis nyűge alól, ne engedjétek magatokat megtéveszteni a burzsoá világnézet véres torzképe: az anarchizmus által – és neveljetek! agitáljatok! szervezzetek!” 85 85 Mikép harcoljunk? Lieknecht Vilmos útmutatásai a magyarországi szociáldemokráciának. Népszava-Naptár, 1896 4953p In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 2k Szikra, Budapest, 1953 315-318p 28 A magyar „elvtársak” azt is tudták – vagy legalábbis meg kellett, hogy tanulják –, hogy a taktikának a csatatérhez, a viszonyokhoz, az ellenség magatartásához kell alkalmazkodnia. S mivel még döntően a mozgalomépítés szakaszában jártak, kívül álltak a fennálló politikai rendszeren, és a szövetségkeresés igénye még nem merült fel bennük, ezért még nem kényszerültek arra,

hogy a „dogmát” megfeleltessék a „ valóságnak”. S ebben leljük a magyarázatát annak is, hogy a német és osztrák szociáldemokraták körében kibontakozó ún. „revizionizmus-vita” sem késztette őket állásfoglalásra, számukra ez a vita még nem volt időszerű. A magyarországi párt ebbe a vitába közvetlenül nem kapcsolódott be, hanem a távlatos elméleti kérdésekben a B ebel-Kautsky nevével fémjelzett Németországi Szociáldemokrata Párt felfogását osztotta, követve az ortodox marxizmus elveit. „hogy ami ma csak ige, az testté váljon” – Az eszközök A tömegpárt: a párt „szociológiai” karaktere A szociáldemokrata párt volt hivatva arra, hogy a munkásság spontán osztályharcába „tervszerűséget és céltudatosságot” vigyen. De hogy ezt megtehesse, ki kellett építenie szervezeteit, közvetlen kapcsolatokat kellett teremteni a „tervezők” és a „tömegek”, a „vezérkar” és a „hadsereg” között. A

tömegpárt kiépítése ezért volt elsőrendű feladat A korszak magyarországi politikai viszonyai jóformán egyetlen politikai harci forma alkalmazását tették lehetővé a szociáldemokraták számára, a közvetlen a tömegnyomásét. Az alkotmányos fórumok legfontosabbika, a parlament zárva volt előttük, az érvényben lévő választási rendszer lehetetlenné tette sikeres választási küzdelmüket. Ezért a politikai igények érvényesítésének két útja volt: az utca politikája illetve a sztrájk lehetősége. Ezért volt fontos az, hogy a tömegekkel közvetlen és élő kapcsolatuk legyen, mert csak állandó mozgósításuk révén képviseltek erőt. Magyarországon politikai pártot ugyan mindenki szabadon alapíthatott, ehhez még hatósági jóváhagyásra sem volt szükség, de a létező pártok – amit a s zabályozás figyelembe vett – egészen más képződmények voltak, mint a szociáldemokrata párt. A korabeli pártok ugyanis elsősorban a

parlamenti harcokra korlátozták tevékenységüket, a nagyobb nyilvánossághoz általában csak a választások idején fordultak. E pártok politikai tevékenysége jórészt a parlamentben és saját lapjaikban folyt, ennek szervezése, irányítása pedig nem tette szükségessé egy szervezet létrehozását. A szociáldemokrata párt azonban egészen más képződmény volt. A XIX század második felében nem ismerték ezt a pártformát, s így a jog nem is terjedt ki egy állandó szervezettel, a szervezethez kötődő tagsággal, állandó pártéletet élő politikai szervezet szabályozására. A korabeli jogalkotás élesen megkülönböztette a politikai pártokat az egyesületektől. Az egyesületektől megkívánta a hatósági engedélyt, a j óváhagyott alapszabályokat, a p olitikai pártot viszont nem korlátozta. De a párt csak addig nem esett az egyesületi szabályozás alá, amíg nem épített ki szervezetet. A szociáldemokrata párt számára azonban a f

enti formák nem felelhettek meg. Meg kellett tehát keresni azokat a lehetőségeket, amelyeknek helyes alkalmazásával megkerülhetik a törvényt annak megszegése nélkül, tehát meg kellett találniuk egy legális tömegpárt létrehozásának módszereit. 29 A Magyarországi Szociáldemokrata Párt a szakszervezetekben találta meg ennek eszközét. Kényszerűen is – hiszen az egyesülést szabályozó törvények és rendelkezések minden más utat kizártak, de lényéből fakadóan is: az a munkásság ugyanis, amely meghallgatta a párt felhívásait, a szakszervezetekbe tömörült. A szakszervezetek ugyanis harci szervezetek voltak már önmagukban is, a munka és a tőke harcának szervezetei, ahol a munkások saját, közvetlen tapasztalataik alapján is napról-napra érezhették a politikai küzdelem szükségességét. A hatósági tiltások és zaklatások paradox módon szervezetileg is megkönnyítették a pártnak a szakszervezetekbe való behatolását,

azt, hogy a p árt és a s zakszervezet egy egységes szervezeti mechanizmusban olvadjon össze. Azok a szervezetek ugyanis, amelyek a szakszervezeteken belül jöttek létre, az ún. „szabad szervezetek” egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy a munkásság gazdasági és politikai harcának szervezetei legyenek. A „szabad szervezetek” létesítésének útjára voltaképpen a s zervezkedés törvényes szabályozása „kényszerítette” a pártot. „Midőn a kormány a munkás-szervezeteket csonkította, vagyis tulajdonképpeni hivatásukban korlátozta, a munkások kényszerítve voltak arra, hogy csonka egyesületeiket az alapszabályok keretén kívül kiegészítsék. Megalakították az úgynevezett szabad szervezeteket, amelyek a szakegyesületekkel együtt a modern szakszervezet fogalma alá esnek. A szabad szervezeteket már azért sem lehetett föloszlatni, mert egyesületi működést nem folytattak.” 86 A megoldás tehát önkéntelenül is bekövetkezett: a t

ömegpártépítés fórumává a „ szabad szervezetek” váltak, melyek – Weltner Jakab szavaival szólva – éppen azért lehettek szabadok, mert a hatóságok nem engedélyezték létezésüket. Ezek végezték mindazt, ami tilos volt: szervezték és vezették a sztrájkokat, gyűjtötték a pénzt, s ezek a szervezetek váltak a párt alapvető intézményeivé. A szociáldemokraták 1903-ban elfogadott programja értelmében az új társadalmi rend megvalósuláshoz arra van szükség, „hogy a proletárok, helyzetüket felismerve, ez átalakulást tervszerű munkálkodással elősegítsék és siettessék. A proletárságot helyzetével megismertetni, feladatának tudatára ébreszteni, testileg és szellemileg harcképessé tenni legközelebbi célja a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak”- A program a p árt, a munkásmozgalom tevékenységének irányát a következő elvekben fogalmazta meg: „1. A munkásosztály felszabadítása csak annak a küzdelemnek

lehet az eredménye, amely az osztályuralmat megszünteti, tehát ennek alapját, a termelési eszközökben való magántulajdont megdönti, azokat közös tulajdonná teszi, s így a tőkés termelési rendszert szocialista termelési rendszerré alakítja. 2. Az osztályuralom fönntartása létérdeke az uralkodó osztálynak Ezért az új rendet csak annak akarata ellen és ellenállásának leküzdésével lehet előkészíteni és megvalósítani. A munkásosztály felszabadítása ennél fogva magának a munkásosztálynak a t örténelmi hivatása. 3. E történelmi feladatának a munkásosztály csak tervszerű és céltudatos osztályharccal felelhet meg, és azt csak a politikai hatalom meghódításával teljesítheti. Ezen osztályharc eszközei: a n ép minden rétegének fölvilágosítása; a s zocialista eszmék és célok szüntelen ismertetése és terjesztése; a munkásosztály erőteljes politikai és gazdasági szervezése és küzdelme; általában minden

eszköz, amely a proletárság jogérzetével megegyezik. 4. Minthogy egyik ország proletárjainak osztályhelyzete szorosan összefügg a többi művelt ország proletárjainak osztályhelyzetével: osztályharcuk nemzetközi küzdelemmé válik. A 86 JÁSZAI SAMU: A magyarországi szakszervezetek taktikája. Szocializmus, 1906-1907 12p 30 Magyarországi Szociáldemokrata Párt ennélfogva kijelenti, hogy nemzetközi párt, minden ország elnyomottaival együtt érez és együtt küzd. 5. E küzdelmével nem új osztályuralmat vagy kiváltságot akar teremteni, hanem minden osztályt és kiváltságot el akar törölni, s az embereket, nem nézve nemzeti, faji, vallási és nemi különbségeket, egyenlő kötelesség alapján egyenlő jogúakká akarja és fogja tenni. A termelőeszközökben való magántulajdont, amely az egyenlőtlenséget okozza, meg fogja semmisíteni és ezzel az ezen alapuló törvényeket, erkölcsöket és szokásokat megváltoztatva, a termelési

eszközöknek közös tulajdonná tételével az emberi életnek új tartalmat fog adni.” 87 A magyar társadalmi és politikai életben egy minden más politikai áramlattól élesen különböző párt körvonalai rajzolódnak itt ki, amely tagadja az addigi politikát alkotó erők mindegyikének felfogását és céljait, amely egy, addig a p olitika terrénumán kívül rekedt, kiszorított osztály érdekeit képviseli, s amely gyökerestül akarja átalakítani a fennálló társadalmi viszonyokat, új világszemléletet, új politikai harcmodort, új szervezeti elveket, új politikai kultúrát, új politikai szókincset és retorikát hozva be a politikai mező diskurzusaiba. Milyen is ez a párt? - internacionalista – Megkülönböztető sajátossága a nemzeti érdek kétségbevonása az osztályszolidaritás alapján. A „hazátlan bitangok”, ezek a „ különleges emberek” úgy vélték, minthogy mindegyik ország proletárjainak osztályhelyzete szorosan

összefügg a többi művelt ország proletárjainak osztályhelyzetével, ezért az osztályharc szükségszerűen nem maradhat meg nemzeti keretek között, hanem nemzetközivé válik. Ebből adódóan a szociáldemokrata párt, amely nemzetközi párt, érdektelennek nyilvánítja a nemzeti küzdelmeket, hiszen céljai a nemzeti problematika kontextusában értelmezhetetlenek. - osztályelvű – Az SZDP a munkásosztály pártja, amelynek célja a fennálló osztályuralom megszüntetése, és ezáltal a k apitalista termelési rend szocialista termelési renddé való átalakítása. Ebből adódóan érdektelenek számára a tulajdonosok osztályain belüli konfliktusok, hiszen egyetlen mindent átfogó harcvonal létezik: a proletáriátus harca az egyetlen reakciós tömeg ellen – ez a jövendő társadalmi forradalom egyedüli frontvonala. - tulajdonellenes – Nem akarja védeni a p usztuló kistulajdont, minthogy pusztulását szükségszerűnek, de pozitívnak is

ítéli, amely egyben az új társadalom létrehozásának egyik legfontosabb feltételét teremti meg. - konfliktus-igenlő – A párt célja a politikai hatalom megragadása, amelynek eszköze csak az osztályharc lehet, a cél a konfliktusok gerjesztése, nem pedig a kompromisszumok keresése. - irányzatos – Minden olyan elképzelésnek, elméletnek vagy programnak, amely osztályhelyzetből fakad és nem „fluktuáló” tömegekre, hanem szervezett történelmi csoportokra szabott, hosszú távú szemléletmódra kell állnia. Következésképpen mélyen racionalizált történelemképre van szüksége, amelynek alapján mindenkor feltehető a kérdés: hol állunk jelenleg, milyen szakaszba ért a mozgalom, mi a teendő? - tett-elvű – Ahogy Mannheim mondaná, a korábbi utópia-lehetőségek szervezés nélküli, oszcilláló-eksztatikus átélésének helyébe a marxista tett lép, amely a szervezettségre épít és az idő folyását stratégiai tervként éli

meg. 88 87 A Magyarországi Szociáldemokrata Párt programja. In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.3k Szikra, Budapest, 1955 138p 88 Lásd: MANNHEIM KÁROLY: Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest, 1996 31 A „fejek forradalmasítása” A jelenből a jövőbe átvezető küzdelmükben a szociáldemokraták talán semmi másnak nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget, mint a felvilágosításnak, az eszme terjesztésének. A spontán módon ható „ökonómiai forradalom” mellett ettől várták a proletáriátus öntudatosodását, s tulajdonképpeni feladatuknak is e folyamat elősegítését tartották. A szociáldemokrata taktika szervesen összekapcsolódott az eszmék terjesztésének és a „fejek forradalmasításának” feladatával: a n evelés, az eszmék terjesztése, a f ejek forradalmasítása politika-pótlék volt számukra. A szociáldemokraták meggyőződése volt, hogy „Tanítani, művelni kell a

munkásságot, hogy a szellemi sötétségből, melybe az osztályállam rendszeres butítási munkája sodorta, szabaduljon. De gondoskodnunk kell, hogy a műveltség kellő talajra találjon, mert ott, ahol a mindennapi kenyér utáni gond és az éhség honol, a tudomány nem juthat kifejezésre. Hogy a munkás gondolkodni tudjon, önképzése és politikai kérdések után érdeklődjék, könnyíteni kell ama terheket, melyek alatt nyög.” 89 A szocialistáknak tehát tanulniuk és tanítaniuk kellett, mert meggyőződésük szerint az osztálytudat csak úgy jöhet létre, ha a munkás megismeri a „fejlődési törvényt” és a világot, amelyben él. A szociáldemokratáknak céljaik megvalósításához „meggyőződött szocialistákra” volt szükségük, tehát olyan öntudatra ébredt munkásokra, akik nem nyugszanak bele a „magántőke-rendszer” megváltoztathatatlanságába, és nem akarják életüket az általa adott alapokon berendezni. Ehhez viszont

forradalmasítani kellett a fejeket, új világnézetet, új gondolkodási módot, új életelveket – azaz új ideológiát kellett beléjük táplálni. Meg kellett győzni őket arról, hogy a létező állapot nem embernek való, hogy megváltoztatható, és hogy a v iszonyok megváltoztatása a s zociáldemokrácia által javasolt úton lehetséges. – A szocialista propagandatevékenységnek ez volt a legfontosabb célja Ennek során könnyebben és nehezebben megoldható feladatokkal kerültek szembe. Arról nem volt nehéz meggyőzni a munkásokat, hogy életviszonyaik nem méltóak ahhoz, akiknek munkáján épül fel a szemüket szúró gazdaság. Csak rá kellett mutatni nyomorukra s az ezzel szemben hivalkodó gazdagságra. Nehezebb feladat volt már annak elhitetetése, hogy e világ megváltoztatható, és úgy, oly módon, ahogy azt a szocialisták javasolják. Nemcsak azért, mert itt már az ellenfél ideológiai gépezete is beindult, de azért is, mert a mindennapi

gondolkodásban az eredmény erősíti meg az eljárás helyességét, a tervet a siker igazolja. S a siker oly távoli volt, tapasztalat pedig oly kevés, hogy legfeljebb a hit tehette biztossá. Tehát hitet is kellett terjeszteni – ez magyarázza, hogy a korabeli szocialista iratok egy része a racionális tartalmakat a vallásos áhítat hangján közvetíti, hogy szocialista evangéliumok, káték, litániák, imák és esküszövegek készülnek, amelyek emocionális hatásra törekednek, hogy az érzelmekben, sejtésekben megkapaszkodva teremtsenek hitet, ami pótolhatja a közvetlen bizonyítékok hiányát. 90 89 Osztályharc. Népszava, 1900 május 24 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai3k Szikra, Budapest, 1955. 31p 90 Az eszmének számos apostola termett, akik tömegével térítették meg az embereket. Veres Péter, aki megírta faluja, Balmazújváros szocialista mozgalmának történetét, így magyarázza e „falusi apostolok”

sikerét: „A hit még a 32 A szocialisták propagandatevékenységének tartalma igen változatos volt. Racionális és irracionális elemek keveredtek benne, egyaránt építkezett a k özvetlen tapasztalatokból és a tudományos szocializmus egyes megállapításaiból. Régi erkölcsi elveket újítottak fel, és újakat hirdettek. Fontosnak tartjuk azonban hangsúlyozni, hogy az eszmék terjesztésében vajmi kevés szerepet játszott a marxizmus, mint filozófiai doktrína. A Marxra hivatkozások igencsak szelektívek voltak: az összefüggésekből kiszakítva, a logikai koherenciától megfosztva alkalmazták egyik-másik kijelentését, megállapítását. Mindez azonban első látásra tűnik csak paradoxonnak – a „tudományos politikát” zászlajára tűző mozgalom irracionális tartalmú propagandája –, ha azonban megvizsgáljuk a szándékot, a magyarázat nyilvánvalóvá lesz: filozófiával nem lehet megmozgatni a tömegeket, márpedig a szocialisták

célja a mozgósítás volt. Egy olyan politikai program számára, amelynek centrumában a „tett” áll, s amely a cselekvőképességet akarja biztosítani, az eszme csak akkor értékes, ha dogmává szilárdul, mitikus erőre tesz szert, s ily módon megkérdőjelezhetetlen előfeltevésként – érzelmileg felkorbácsolva az emberekben lévő „irracionális maradványokat” – járul hozzá a s zándék cselekvéssé válásához. „A szocialista társadalmi rend el következése szükségességének felismerése aligha tett még valakit szocialistává. De azért kétségtelenül kiváló gyakorlati jelentősége van a tudományos megismerésnek. Az, hogy valami erkölcsi eszmény, még távolról sem jelenti azt, hogy meg is valósíthatóA tudomány tudja csupán megmondani, hogy valamely erkölcsi eszmény, törekvés puszta óhajtás marad-e, vagy pedig megvalósítása lehető és valószínű-e, hogy megvalósítása tényleg előmozdítja-e a tömeg érdekeit.

Annak tudományos fölismerése, hogy az erkölcsi eszmény bekövetkezése várható és kívánatos, fokozza a küzdők biztonságérzetét s így a küzdelem erejét. Az erkölcsi erők élesztette küzdelemhez szükség van a tudomány megnyugtatására, s ez annál nagyobb mértékben hat, minél jobban hódít a t ömegekben a jelenségek tapasztalati szemlélete, s minél jobban szűkülnek a vallási birodalom határai. De a tudomány jövendölése semmiképp sem pótolhatja a t ársadalmi érdekeknek s a t ársadalmi érdekeket védő erkölcsi érzelmeknek és szabályoknak a munkáját. Nemcsak azért nem, mert az, hogy valami bekövetkezik, még nem rugója az emberi törekvésnek, sőt az emberi törekvés valószínű iránya az alapja a jövőre vonatkozó következtetésnek. De az erkölcs helyettesítését a tudomány még azért sem végezheti el, mert a tudomány jelenlegi fejletlensége miatt a jövőre vonatkozó tudományos következtetés az átalakulás

időpontjára, körülményeire vonatkozólag nem ad f eleletet. Az erkölcsi lendület eredményezte elszántságra van szükség, hogy oly küzdelmet folytassanak, melynek, ha nem is kétséges a végső kimenetele, de amelynél a közbenső vereség nincs kizárva. A szocialisztikus mozgalomnak ezért nemcsak a tudományos kutatás szabad szellemére, hanem magas fokú erkölcsi szolidaritásra van szüksége, mely döntő pillanatban elszánt, önfeláldozó munkára tüzeljen.” 91 A szociáldemokraták számára az oktatás, a kultúra elsődleges fontosságú volt. „A szociálizmus, mely az osztálykülönbségek eltörlésére törekszik, ki akarja küszöbölni az osztálynevelést is. Ezen célból szakít a mostani köznevelésben uralkodó elvekkel A szociálizmus a gyermekben nem a jövő bérrabszolgáit és jognélküli proletárjait látja, hanem tiszteli benne a szabad munkások társadalmi közösségének leendő tagját, kiben úgy a saját, mint a társadalom

érdekében minden szellemi és testi tehetségét a lehető legmagasabban a legműveletlenebb emberekből is nagy szónokokat teremt. A Biblia-beli tizenkét apostol dolgában nincs semmi csodálatos Ezerszer ismétlődik a történelemben. Akikre rászáll a Szentlélek galambja, a rajongó hit, azoknak ki lehet mondani, hogy: <elmenvén, tanítsatok minden népeket>. Mert elmennek és tanítanak minden népet Nem tudományt tanítanak, hanem hitet sugároznak széjjel.” Idézi Schlett SCHLETT ISTVÁN: A szociáldemokrácia és a m agyar társadalom 1914-ig Gondolat, Budapest, 1982. 114p 91 RÓNAI ZOLTÁN: Szocializmus és etika. (Szocializmus, 1907-1908 531-535p) In: JEMNITZ JÁNOS-SCHLETT ISTVÁN(szerk.): Szocializmus 1906-1938 Kossuth, Budapest, 1984 333-334p 33 tökéletességre kell felemelni. Eképpen válik a köznevelés a legfontosabb társadalmi feladattá, melyre a társadalom legjobb szellemi és anyagi eszközeit kell felhasználni.” 92 A

szociáldemokraták tehát az „oktatáspolitika” területén is értelemszerűen szemben álltak a liberális állammal. És ez a s zembenállás még intenzívebbé vált az „integrációs” szakasz kezdetén. Meggyőződésük volt ugyanis, hogy az osztályuralom, „az osztálydeszpotizmus” a kultúra és közoktatás területén is érvényesíti igényeit, s megfosztja a proletáriátust a művelődés lehetőségétől. Márpedig a szocialistáknak művelt, öntudatos tömegekre volt szükségük harcuk megvívásához, igaz azt is tudták, hogy a harcosokat másféle műveltséggel kell felvértezni, mint ahogy azt a liberális állam elgondolja: „A proletáriátus mindenre kiterjedő sajátságos világnézetnek képviselője. Ez a világnézet természetes továbbfejlődése a mi időnk legfőbb tudományos és művészi eszményeinek, de azért ellentéte is a pol gári világfelfogásnak és így a polgári tudománynak és művészetnek is, a melyeken rajta van

osztályeredetüknek bélyege. Ennélfogva az a t örténelmi feladata a pr oletáriátusnak, hogy a polgári műveltséget saját világfelfogásának megfelelően alakítsa át, nem pedig az, hogy egyszerűen átvegye. Ezek a tények megvilágítják egyúttal, hogy mennyire viszonylagos értékűek a nép tudományos és művészi műveltségének emelésére irányuló polgári törekvések, még ha ak aratból indulnak is ki. A szociáldemokrácia ezekben a törekvésekben részt nem vehet. De mivel látja a nagy néptömegeknek csillapíthatatlan kultúréhségét, jó szemmel nézi e törekvéseket, mindaddig, amíg meg nem akarnak ezekből olyan eszközöket csinálni, amelyek elhomályosítják a proletáriátus osztályöntudatát és meggyengítik harci erejét.” 93 Márpedig láttak ilyen jeleket. Úgy látták, hogy az oktatás és a k ultúra területén is egyre erősödik a klerikalizmus befolyása. És annak is a tudatában voltak, hogy „ezekkel az állapotokkal

szemben mi szociáldemokraták nem maradhatunk meg a tétlen szemlélők szerepében.” Ezért követelték a n épiskolák államosítását, azaz kivonásukat a f elekezetek uralma alól, mert úgy vélték, hogy „az iskola, hatalmas tényezőjévé válhatik a proletárság nagy szabadságharcának, ha az igazi tudást és igazi erkölcsöt szolgálja, ha a küzdő tábornak nem elrontott, elbutított, hanem jól előkészített és csatarendbe minden fáradtság nélkül besorozható ifjú elemeket szolgáltat.” 94A szociáldemokraták ugyanakkor hangsúlyozták, hogy tisztában vannak azzal, „hogy az iskolán kívül még igen sok nevelési faktor van, amely lényegesen befolyásolja egy nép kultúráját, és ezen faktorok közt bizonyára nem utolsók a mi szakszervezeteink, ezek a hatalmas kultúrintézmények és nem utolsó az általános választójog sem, amely elkerülhetetlenné teszi a választók tömegeinek észbeli érvekkel való kapacitását, tehát

nevelését.” 95 A „fejek forradalmasítása” liberális szemszögből. A korszak 1900-as éveinek liberálisai világosan látták, mennyire veszélyes a szociáldemokrata párt felvilágosító munkája. Jancsó Benedek külön tanulmányban vizsgálta meg a szociáldemokrata iskolán kívül eső tanítás tárgyait és jentőségét. Jancsó már írásának elején hangsúlyozza, hogy „a szocialista munkásszervezetek nemcsak pártpolitikai, hanem pedagógiai faktorok is.” 96A szociáldemokrata „pedagógia” felismerése forradalmi: „Az osztályharcot csak olyanok segítségével lehet sikeresen megvívni, akik osztályhelyzetükkel tisztában vannak; akik a tőke és a munka társadalmi vonatkozásait ismerik. Akik a polgári társadalom ellen azért küzdenek, mert rossznak és igazságtalannak tartják. 92 IPOLYI TAMÁS: Régi és új nevelés. (Huszadik Század, 1906 / XIV 216-220p, 310-319p)In: FELKAI LÁSZLÓ(szerk.): A dualizmus közoktatásügyének

bírálata a haladó sajtóban Tankönyvkiadó, Budapest, 1959 139p 93 Uo. 140p 94 TÓÁSÓ PÁL. A népoktatás államosításáról (Szocializmus, 1906-1907 21-25p)In: Uo 157p 95 Uo. 157p 96 JANCSÓ BENEDEK: Az iskolán kívül eső oktatás. Az országos Közoktatási tanács nyomtatványai 1908 II szám 8182p 34 Egyszóval, a s zociáldemokrata pedagógia nem ismer más célt, mint a n épet mentől teljesebb mértékben ránevelni az osztályharcra.” 97 Ehhez a cél hoz illeszkedik a tanítás jellege is: „módszere is e cé lra van kidolgozva, tanítási anyaga összeválogatva. Csak olyat tanít, ami e célra szükséges, és úgy, amint a legmegfelelőbb e cél eléréséreA szociáldemokrácia törekvéseinek célja az, hogy a munkás azokkal, a sokszor igazán hiányos szakismeretekkel is, amelyekkel éppen rendelkezik, a lehető legmagasabb munkabért kapja meg s így a lehető legjobban boldoguljon. A munkás boldogulását a mesterségben való tökéletesedés

segítségével előmozdítani nem a szociáldemokrácia feladata, mert hiszen azt a t öbbértéket, amelyet e kiválóság fog reprodukálni, így sem maga a munkás, hanem a tőkés vágja zsebre. Minden emberi ismeretet tanítani kell, de csak úgy és addig a fokig, amely őt legcélszerűbben ráneveli és alkalmassá teszi az osztályharcra. Még mennyiségtant sem lehet másért tanítani, mint azért, hogy a munkás szerzett ismeretei segítségével eligazodhassék a munkabér és a munkaidő kiszámításábanA természettudományi ismeretek nem arra valók, hogy a munkás segítségükkel ügyesebb technikus, mechanikus és kémikus legyen, hanem arra, hogy megismerve a természeti igazságokat és törvényeket, annál könnyebben lerázhassa magáról azt a lelki terhet, amelyet a p apok vallásos babonája és a hivatalos tudomány ideológiája különféle előítéletek alakjában a tömegre rakott.” 98 Vagyis az oktatás, a nevelés is az osztályharcot szolgálja,

azt az osztályharcot, amelynek „célja egy olyan társadalom megteremtése, amelyben a lehető legtöbb embernek lehető legnagyobb boldogsága van biztosítva.” Jancsó szerint ezt a jövőképet a szociáldemokráciának vonzóvá kell tenni a munkások számára, „ki kell előttük színezni az ilyen jövendő alakulások képét.” Így jut el a szociáldemokrata nevelés „nem Morus Tamás, hanem Marx utópiáihoz. Ahhoz a s zebb és boldogabb jövendő társadalmi rendhez, amely az élet nyomorúságaival küzdő tömegekre éppen olyan erős varázzsal hat, mint a világ és az emberiség megváltásáért lelkesülő tanultabb ifjúságra. Így lesz hirdetője egy merész és sajátságosan optimista világnézetnek, amely rendületlenül hiszi és vallja, hogy az e mberi elme munkásságának eredménye, a tudomány nemcsak a lét problémáit fogja matematikai biztossággal megoldani, hanem a társadalomban együtt küzdő és szenvedő emberek életének is összes

titkait és feladatait. És ez a világot és embert megváltó tudomány meg fog alakulni, mihelyt sikerül magunkat kiszabadítani azokból a szellemi bilincsekből, amelyeket a mult hagyományai és előítéletei reánk raktak. A mult e hagyományait és előítéleteit kell tehát lábaink elől eltakarítani és ekkor nyitva áll a tudomány csalhatatlan és biztos igazságaival kikövezett országút Morus Tamás, helyesebben Marx utópiája felé.” 99 Ezzel a világfelfogással áll szemben a szabadelvű állam oktatáspolitikája, amely nem vállalkozik, nem vállalkozhat utópiák megvalósítására: „Ezzel a hívő, önmaga alkotta igazságaiban cseppet sem kételkedő doktrinával áll szemben az úgynevezett hivatalos tudomány és a tanító kulturállam. Az az ál lam, amelyik a p olgárt nagy anyagi, szellemi és erkölcsi javakban részesíti ugyan, de sokszor nehéz kötelességek teljesítésére és terhes áldozatok hozatalára is kényszeríti. Amely nem

igérheti, hogy az út, amelyen fejlődése halad, az egyént és a tömeget elvezeti a boldogok országába, mert hiszen maga a fokozatosan átalakuló élet realitása, nem pedig tudományosnak látszó feltevéseken és analogiákon alapuló a priori konstruált elmélet vagy játéka egy eleven és gazdag képzeletnek.” 100 A szocialisták szándéka tehát egyrészt a f elvilágosítás, másrészt a mozgósítás volt, ennek megfelelően az elvek terjesztésének módszerei és az eszközök is nagy változatosságot mutattak. A Népszava nem győzött figyelmeztetni rá, hogy az eszme terjesztésére minden eszköz jó, a szájról-szájra való agitáció éppúgy, mint a nyomtatott szó: „Minden szocialista agitátor is, mert mindegyik ott hordja szívében a lelkesedés tüzét, agyában a meggyőzés erejét. S ezzel a két fegyverrel leküzd minden ellenállást. S mint az elvetett mag évek során sok száz 97 Uo. 83p Uo. 84-85p 99 Uo. 93-94p 100 Uo. 94p 98 35

gyümölcsöt terem, úgy szerez minden egyes szocialista az idők folyamán számtalan harcost pártunk eszméinekminden szocialista agitátor, minden munkás magvető legyen.” 101 A legfontosabb eszköznek a párt a sajtót tartotta. „A pártsajtó a legfőbb fegyverünk, a sajtó gyűjti össze egy zászló alá, képviseli a pártot, szabja meg az útirányt, védi meg a támadások ellen, és támadja az ellenséget, ott, ahol támadni kell.” 102 Az MSZDP VI. Kongresszusán, 1899-ben Garami kifejtette, hogy „messze van még az út, amely a munkások anyagi és erkölcsi nyomorúságából való felszabadulásához vezet.” S ezért gondoskodni kell arról, hogy miként lehet a hatalommal hatékonyan szembeszállni. Ehhez összetartásra és szolidaritásra van szükség, amely a s zervezkedés eredménye. „Magyarországon még nem vagyunk annyira, hogy szabadon szervezkedni lehetne, nem tudunk egyleteket, szervezeteket alapítani, mert a rendőrség és a hatóság

minden eszközzel megakadályozza azt, hogy az emberek összejöhessenek és gondolataiknak kifejezést adhassanak. A szervezkedésben a s ajtó szükséges, mivel ez helyettesíti az egyletekké való alakulást. Míg Magyarországon nem lehet szabadon egyesülni, addig egyetlen kötelességük, hogy a párt sajtója köré csoportosuljanak, azt vegyék és olvassák.” 103 A sajtó, a szónoklatok és a propaganda fő célja az „izgatás”, az agitáció, az „indifferens” munkásság felrázása volt. A szociáldemokrácia azonban többet akart „Nekünk nemcsak sok elvtársra van szükségünk, hanem szükségünk van arra is, hogy az elvtársak mindegyike fel legyen vértezve, hogy védeni és támadni is tudjonA tudatlan szocialista annyit ér a küzdelemben, mint a háborúban a fegyvertelen katonaEzért mindenkinek, akiben felébredt az osztálytudat: tanulni, tanulni és ismét tanulni kell. A tudás megszerzésének legfőbb eszköze az olvasásA Népszava olvasása

nem elég. Ez a napi eseményekkel foglalkozik, támad és agitál; nem marad helye a tudományos szocializmus beható ismertetésére.” 104- írta a Népszava 1902-ben, s egyben felhívta a f igyelmet a p ártirodalomra, a N épszava Könyvkereskedés ekkor már mintegy két tucat füzetet felsoroló listájára. Ezt a szándékot követte 1906-ban A Munka Szemléje, valamint a Szocializmus, azaz a szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának a megjelenése, amely hangsúlyozta: „Lapunk programját lapunk címe hirdeti. Szocializmus A szocializmus fogalmának kettős a jelentősége a mai nap: tudományos irányzatot jelent egyrészt, politikai pártállást másrészt. Az előbbi az elfogulatlan tudományosság módszereivel kutat, vizsgál, fölismerést keres; az utóbbi a társadalmi küzdelmek legélesebb fegyvereivel vív harcot az egész mai társadalmi rendszer ellen és ehhez a politikai propaganda összes eszközeinek fölhasználásával toboroz tábortA

szocializmus, mint tudomány, fölismerni akarja a világot és fejlődésének törvényeit. A szocializmus, mint politikai törekvés, e fölismerés segítségével és törvényeinek tudatos alkalmazásával megváltoztatni akarja. A tudományos és politikai szocializmus együtt alkotja a szociáldemokrata pártot, melynek amaz elméletet, emez a gyakorlatot szolgáltatja, és amely a haladáshoz létérdekével fűzött proletárságot egyesíti harcos táboráváA párt küzdő katonáinak derék munkája juttatott el minket ehhez a mai beköszöntőig, az ő lelkes erejük segítségét kérjük az útra, amelyen indulunk. Velük, mert értük folyik a har c, amelynek, íme csatasorába állunk – velük és értük, a pr oletársággal és a pr oletárságért küzdünk, hogy elkövetkezzék a munkálkodó világ felszabadulása, hogy ami ma csak ige, az testté váljon, ami 101 Idézi Schlett. SCHLETT ISTVÁN: A szociáldemokrácia és a m agyar társadalom 1914-ig

Gondolat, Budapest, 1982 115p. 102 Uo. 120p 103 A Magyarországi Szociáldemokrata Párt VI. Kongresszusának tárgyalásaiból In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.3k Szikra, Budapest, 1953 590p 104 Idézi Schlett. SCHLETT ISTVÁN: A szociáldemokrácia és a m agyar társadalom 1914-ig Gondolat, Budapest, 1982 127.p 36 ma még csak harc az emberek között, az békét hozzon az egész emberiségnek: hogy valósággá legyen a szocializmus!” 105 A szociáldemokrácia tehát azért dolgozott, hogy elkövetkezzék a munkálkodó világ felszabadulása, hogy valósággá váljék a szocializmus. Ehhez azonban táborrá kellett szervezni a proletáriátust. Ezt a funkciót, azaz a táborrá szervezést látta el a t ömegpárt létrehozására irányuló törekvésük, valamint a fejek forradalmasítása. Céljuk az volt, hogy a munkások elégedetlensége az egész fennálló rend tagadásává s egyúttal szociáldemokrata harci tudattá

fejlődjön, azaz meggyőződéses harcosokat akartak szerezni közelebbi és távolabbi céljaik megvalósításához. A „fejek forradalmasítása” hosszú távú programja és az „eredmény” igénylése között azonban feszültség van: a szociáldemokraták bármelyik pillanatban bekövetkezhetőnek vélték a „megváltást”. A forradalom megkísértése: a „természetellenes egyszerűséghez való visszatérés” agrárszocializmus „És valóban, milyen pompás emberfajta is a magyar paraszt!” A kilencvenes évek elejéig az volt az általános felfogás, hogy Magyarországon még nincs „munkáskérdés”. Azok is, akik változtatásokat sürgettek, de azok is, akik semmit sem kívántak tenni, a „rém” megjelenését csak későbbre várták. S akkor „egyszerre csak megjelent az ördög, midőn legkevésbé vártuk és ott, hol megjelenését legkevésbé feltételeztükmint a semmiből támadt vihar” 106 - 1891-ben kitört az agrárszocializmus. A

szocializmus, a munkásmozgalom tehát Magyarországra is megérkezett, s oly hirtelen és olyan ijesztő formában: a mezőgazdasági proletáriátus, majd a szegényparasztság százezreket mozgató lendületében, hogy már-már mindenki úgy érezte vége a r égi világnak. Egy apokalipszist vetítettek előre ezek a lázongások, s mögöttük egyesek a Megváltót, mások az Antikrisztust, azaz a szocializmust, a szociáldemokráciát látták megjelenni. Ami az uralkodó körök számára rémületet keltett, az a s zocialisták számára a v égre megérkezett pillanatot jelentette. Úgy hitték, hogy eljött a forradalom ideje, úgy hitték, hogy a mintegy két évtizeden keresztül elszenvedett sikertelenség után hirtelen százezrek reagáltak szavukra. Engelmann Pál, a magyar szociáldemokrata párt egyik megszervezője, úgy látta, hogy „Magyarországon a paraszti osztály szinte minden erőfeszítés nélkül, érett gyümölcsként hull a kapitalista fejlődés

fájáról a nemzetközi szociáldemokrácia ölébeA kontinensen alig van még egy olyan ország, ahol olyan mértékben megvolnának a földművelő lakosság forradalmasodásához szükséges gazdasági előfeltételek: hatalmas egyházi és nemesi latifundiumok, a kisparasztság egyre fokozódó kisajátítása a terjeszkedő polgári nagybirtok által, valamint a m unkafeltételek állandó rosszabbodása az egyik és kevés egyéb kereseti forrás a másik oldalon, és a megkezdődött proletár felszabadulási harc vezető nemzetiségeként ott áll a hajlíthatatlan önérzettel és demokratikus ösztönökkel teli fajta, a magyar” 107 Engelmann úgy vélte, hogy a paraszt tényleg szocialistává vált: „Mialatt a volt feudális urakból modern kapitalista értéktöbbletfalók lettek, akik a k izsákmányolás 105 Szocializmus. Szocializmus, 1906-1907 1-3p SCHLETT ISTVÁN: A szociáldemokrácia és a magyar társadalom 1914-ig. Gondolat, Budapest, 1982 60p 107

ENGELMANN, PAUL: Zwei sozialdemokratische Bauern-kongresse. Die Neue Zeit 1896-1897 XV Évf / I 26 sz 811-820.p In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai2k Szikra, Budapest, 1953 412-416p 106 37 furfangjaiban méltó versenytársai bármelyik nagyiparosnak, addig a m értéktelenül kizsákmányolt parasztok és napszámosok osztálytudatos proletárokká váltak.” 108 Természetesen saját magukkal is el kellet hitetni ezt a forradalmi változást: „És valóban, milyen pompás emberfajta is a magyar paraszt! Semmi sincs benne abból az alázatosságból, vagy félszeg magatartásból a <nagyurak> előtt, ami egyébként a parasztok sajátossága: nyílt fellépés, féktelen dac és konok ragaszkodás ahhoz, amit helyesnek ismertek fel – ez jellemzi a magyar parasztokat<Az eszme megbeszélésében>, vagyis a s zociáldemokrata elvek és végcélok magyarázásában a m agyar nép egyre szélesebb rétegei találják meg

épülésüket, jövőbe vetett reménységüketHiába való dolog azt állítani, hogy a szocializmus nem hatol be a paraszti koponyákba.” 109 Engelmann úgy vélte, hogy a mozgalom kézzelfogható közelségbe hozta a s zocializmus világméretű győzelmét: „Az ipari proletáriátus forradalmasodása nyugatról kelet felé haladt; a magyarországi paraszti szociáldemokrata mozgalom joggal kelti bennünk azt a r eményt, hogy a mezőgazdasági proletáriátus forradalmasodása keletről nyugat felé veszi útját, s hogy két oldalról csapkodó hullámok elsöprik, megsemmisítik az ember ember által való kizsákmányolásának rendszerét.” 110 A szocialisták és az agrárszegénység hirtelen egymásra találása azonban mindkét fél számára csalódást hozott. A szocialisták úgy hitték, hogy a kapitalizmus fejlődése a mezőgazdaságban is létrehozta már a népesség ama szétválását, amely az iparban a modern proletáriátust önálló érdekű

osztállyá tette. Arra gondoltak, hogy azzal a „proletáriátussal” találkoztak, amelyre mindig is számítottak, az o sztályharcban megkeményedett, sorsát a m agántulajdon megsemmisítésén keresztül megoldani akaró, öntudatos munkássággal. Akiknek céljai megegyeznek a városi proletárokéval, s ugyanolyan módon, ugyanolyan eszközökkel képesek is harcolni érte. Az agrárszocializmus pedig a lehető legközvetlenebb értelemben is megváltónak hitte a szocializmust s hirdetőit, a szociáldemokratákat, s ezt a megváltást igen közelinek sejtette. Azonban az is csakhamar kiderült, hogy ők nem annyira a magántulajdon ellen lázadnak, hanem éppen tulajdonnélküliségük ellen: az igazi megváltást alighanem a földosztásban, birtokos paraszti létük megalapozásában és nem feladásában gondolták el. A szétválás, a kudarc tehát szükségszerű volt: a szocialisták és az agrártömegek céljai eltérőek voltak, mást és mást gondoltak a

kívánatos politikai jövőről. A szociáldemokraták hite, miszerint a paraszt proletárrá vált, illúziónak, tévedésnek bizonyult, az agrárszegénység mozgalmáról kiderült, hogy a benne résztvevők jelentős többsége nem képes úgy viselkedni és cselekedni, ahogy azt a párt elvárja tőle. S éppen ezért váltak le sorra a szociáldemokráciáról a parasztszocializmus képviselői, a Várkonyi Istvánt követő független szocialisták, az ugyancsak paraszti bázisú Újjászervezett Szociáldemokrata Párt, majd az Áchim L. András vezette Független Szocialista Párt A parasztszocializmus egalitárius chiliazmusa A paraszti szocializmussal kísérletező mozgalmak úgy vélték, hogy korántsem lehetetlen a társadalom agrárrétegeit bázisnak tekintő szocializmus, az agrárszocializmus megvalósítása. Sőt, mivel Magyarország földművelő állam, sikeres csakis egy földműves szocializmus lehet. Úgy gondolták, hogy a szocializmusnak az is feladata,

hogy az ínséges körülmények között 108 Uo. 415p Uo. 415p 110 Uo. 416p 109 38 élő parasztot is egy boldogabb jövő lehetőségében részesítse. Vagyis a paraszt és az ipari munkás között voltaképpen nincsen ellentét, ez is, az is proletár – azaz lehetséges proletárérdekközösség megteremtése a paraszt és az ipari munkás között. Nézzük meg, milyen agrárszocializmus-alternatívák bontakoztak ki vizsgált korszakunkban: • A Várkonyi-féle „független szocialisták”. 1896-ban Várkonyi és mozgalma még úgy vélte, hogy a p arasztság a s zociáldemokrata mozgalommal együttesen valósíthatja meg a szocializmust, mindössze arra van szükség, hogy a parasztság önállóan szervezkedhessék. Egy – a magyar szociáldemokrata párttól eltérő –, valamennyi szegénysorsú társadalmi réteget – köztük a parasztot is – magában foglaló proletáriátus-kép bontakozik ki ekkor a Várkonyi-féle mozgalom lapjának, a

Földmívelőnek a hasábjain: „A cél: a szociáldemokrácia boldog világának a megteremtése, amely munkára a leghivatottabbak éppen a l eginkább elnyomott néposztályok, a munkások. A szociáldemokrácia tehát egy olyan tan, amely nem tesz különbséget munkás és nem munkás közt. Nem bíbelődik azzal a k érdéssel, hogy kinek van jussa a s zocializmus eszméi révén biztosított boldogsághoz, hanem azt mondja, hogy a szociáldemokrata társadalmi szervezet a t ársadalom összes tagjainak, valamennyi embernek a jóvoltára megteremtendőKik ezek? Az úgynevezett szegény emberek, a proletárok. Kik a proletárok? A máról holnapra a maguk munkája után élő emberek összessége Vagyis a földmunkások, a kézműipari munkások, a gyárimunkások, a kereskedelemben alkalmazott kiegészítő munkások és az <intelligens> osztályoknak ama tagjai, akik a polgári társadalomban biztos kenyeret szerezni nem tudnak és koplalnak, nélkülöznek éppen úgy,

mint az ipari munkás vagy a földművelő szegényember. Egy szóval, ennek a szegény népnek, a proletáriátusnak áll érdekében az, hogy a mai kapitalisztikus kizsákmányoló társadalmi rendet felváltsa egy olyan társadalmi szervezet, amelyben csak a munka után élhet meg az egyes, és aki nem dolgozik a kezével, vagy az eszével, az haljon éhen. Munka pedig mindenki képességeinek, tehetségének és tudásának megfelelő jusson. A földműves a földet művelje, az iparos az iparcikket, használati értékeket, tehát hasznos cikkeket termeljen a szegény embereknek, akár földet műveljenek, akár ipart űzzenek, akár a kereskedelemben foglalkoznak, akár a szellemi proletáriátushoz tartoznak, össze kell tartaniok, és mert érdekük közös, közösen kell eljárniok, miután, hangsúlyozom, céljuk közösA cél közös, tehát csak az út különböző, amelyen a célt el akarjuk érni. A földműves munkások éppen olyan szociáldemokraták, mint az ipari

munkások, és a szocializmus elveinek mindegyikét ők is aláírják. De engedjék meg nekik, ami természetes, hogy egymást közt társulva, maguk körében alkossanak szakszervezeteket, szakegyleteket, jobb kereset elérése végett. Ha a szociáldemokrácia parancsolja, a földműves szegény nép éppen úgy ott lesz a küzdőtéren, mint az ipari proletárság. A földművesek ismételjük, testvéreikül ismerik el a már szervezkedettebb és előrehaladottabb ipari munkásokat, de mert a szociáldemokrácia eszméjének és a maguk ügyeinek úgy vélnek szolgálni, hogy előbb egymás közt szervezkednek, hogy azután, ha üt az óra, egyesüljenek. Két külön úton járunk tehát, de minden alkalommal együttesen sújtunk.” 111 A Várkonyi-féle „független szocialisták” éppen ezt, vagyis a p arasztság önálló szervezését kívánták magukra vállalni – méghozzá szocialista alapon. Ezt a célt szolgálta 1897-ben Cegléden tartott kongresszusuk, ahol

körvonalazódott egy sajátos agrárszocialista alternatíva, és ahol a szocializmus megvalósítását már korántsem a szociáldemokratákkal „együtt sújtva” képzelték el. A Magyarországi Független Szocialista Párt tehát 1897-ben alakult meg. Vezetője Várkonyi István volt, aki amiatt vált ki a Magyarországi Szociáldemokrata Pártból, mert véleménye szerint a párt nem törődött kellőképpen a parasztsággal, nem dolgozott ki az agrárproletárok és szegényparasztok külön érdekeit is figyelembe vevő programot. Nézzük, mit is foglalt magában programjuk. A független szocialisták politikai programjuk részévé tették az általános, titkos, választójog követelését; állást foglaltak a szociális reformokkal szemben; kiálltak a földművelők foglalkozás szerinti szakszervezése mellett; és követelték a földművesek „sanyarú helyzetének” rendezését. A „független szocialisták” szocialista programot fogadtak el, de mind a

program, mind a program megvalósításának útja eltért a szociáldemokrata elképzelésektől. Olyan szocialista programot fogalmaztak meg, amely tekintetbe veszi a magyar paraszt helyzetét, törekvéseit és céljait is. Ezt a 111 A földműves és az ipari munkás. Földmívelő, 1896 szeptember 18 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.2k Szikra, Budapest, 1953 365-366p 39 „különállásukat” - és egyben a s zociáldemokrata pártra irányuló kritikájukat - fejezi ki az E lvi Nyilatkozatot előterjesztő Csuzdi Ferenc hozzászólása, aki előterjesztésében hangsúlyozta, „hogy mi földművelők, arról győződtünk meg, hogy a szociáldemokrata, magát országosnak nevező budapesti pártvezetőség és az azt irányítók az igazi és földművelő munkásnépnek a vagyoni függőségből kiszabadító és emberi méltóságra emelő útról leterelte a mozgalmat, hogy nekünk, földművelőknek, ők is a nyakunkra

ülhessenek s fölénk kerekedhessenek – ami pedig nem szocializmus, hanem azzal való visszaélésHogy tehát a magyarországi nép érdekének és a magyarországi viszonyoknak legmegfelelőbb eljárásánál maradjunk, avagy ahhoz térjünk vissza s onnan magunkat leterelni és a m ozgalom helyes vezetését t öbbé egyes egyének anyagi haszna elérése miatt elferdíteni ne engedjük.” 112 Vagyis a „független szocialisták” a megváltás elmaradását a szociáldemokrata párt megalkuvó politikájában vélik felfedezni, véleményük szerint az SZDP letért az igaz szocializmus útjáról, figyelmen kívül hagyja a sajátos magyar viszonyokat, egyéni érdekek által vezérelt és korrupt. Ezzel a „megromlott párttal” szemben vázolta fel az „igazi szocializmus” alternatíváját a „f üggetlen szocialisták” pártja, amely szerint a szocialista mozgalmakat a svájci kantonok mintájára kell megszervezni, csak ez biztosíthatja, hogy ne jöjjön létre a

központi szerv zsarnoksága, és egyben nyilvánvalóvá tette, hogy „a földművelők csak oly szociális pártszervezethez fognak csatlakozni, amelyek a helyes irányban való megmaradás szempontjából <független szociáldemokrata> név alatt fogják a mozgalmat vezetni arra való tekintetből is, mivel a szociáldemokrata címet viselők kormányszocialistává lettek” 113 A független szocialisták azt is kifejtették, hogy az i gazi szocializmus nem alkudhat meg a demokráciával: „Tekintettel arra, hogy a demokrácia népuralmat jelent; tekintettel arra, hogy a nép pedig nem uralkodhat, hanem csak egy vagy két egyén közüle, úgy pedig a nép nem a vagyon és munka egyenlőségét éri el, hanem csak urat cserél; tekintettel tehát arra, hogy a demokráciával az azt hirdetők akarják ismét a nép rovására a saját uralmukat megteremteni: kimondja a kongresszus: 1. a demokrácia elvetendő és a magukat szociáldemokratáknak vallóktól külön testvéri

szövetségen alapuló vagyon- és munkaegyenlőséget akaró igazi szocialista párttá alakul 2. a Független Szocialista Párt tagjának pedig csak azt fogja tekinteni, aki más párthoz nem tartozik és más pártot sem szellemileg, sem anyagilag nem támogat. És ilyen más pártokhoz tartozónak hasonlóknak tekintenek az államszocializmust akarók is, továbbá a k eresztényszocialista és a szociáldemokrata pártok is, mivel egy sem az uralomnélküliséget akarja.” 114 A független szocialisták céljukként a f ennálló gazdasági-társadalmi rendszer megváltoztatását jelölték meg, egy, a szabadságot, vagyon- és munkaegyenlőséget mindenki számára biztosító uralomnélküliségben látták végcéljukat, amit elképzeléseik szerint munkásszövetségekkel lehet létrehozni. Ehhez szükségesnek látták a népnevelés fokozását kötelező, ingyenes, vallásfelekezet nélküli oktatás keretében; az állandó hadsereg leszerelését; az ál lam

felszámolását; s ennek megfelelően az állami erőszak kiküszöbölését. Végül elvi nyilatkozatuk hangsúlyozta, hogy a párt „minden, a nép kijátszása, kifosztása, félrevezetése és szabadsága ellen intézett merényletek ellen erélyesen fog harcolni mindenütt, és úgy, ahogy legcélravezetőbbnek véli.” 115 Várkonyi mozgalma, amely a XIX. század végén forrongásba hozta a V iharsarok és a Tiszántúl szegényparasztságát, a XX. század első éveiben a kormányzat erőteljes ellenőrzése miatt lehanyatlott. Bár újra és újra igyekezett talpra állni, de csak 1905-ben kapott ismét erőre Ekkor csatlakozott a p árthoz az U jjászervezett Szociáldemokrata Pártból kivált, Poór Árpád vezette budapesti munkás ellenzéki csoport. Ezt követően vette fel Várkonyi Pártja a Független Szocialista Szövetség nevet. A szövetség 1906 március 25-én egyesült az Áchim L András alapította Magyarországi Független Szocialista Parasztpárttal, s

az új egyesülés Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetség néven működött tovább. • A Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Párt (Mezőfi Vilmos). A pártot az a Mezőfi Vilmos alapította, aki a szociáldemokrata párt vezetőségével elégedetlen munkásszervezetekre támaszkodva már 1898-1899-ben ellenzéki akciót indított a pártvezetőség megbuktatására, a szakszervezkedés erőteljes fejlesztése, a földmunkásmozgalom „minden 112 Uo. 411p Uo. 412p 114 A magyarországi független szocialisták első pártkongresszusa. Földmívelő, 1897 szeptember 24 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.2k Szikra, Budapest, 1953 483p 115 Uo. 483p 113 40 áldozattal és eszközzel” való felkarolása céljából. Mezőfi miután 1900 április 18-án Szentesen a képviselőválasztáson nem került be a képviselőházba, híveivel megalapította a Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Pártot.

Az új párt programja a r égi mintájára készült, de a szocialista végcél tompításával a fennálló társadalmi rendben is már megvalósítható követelésekre összpontosított, eltekintett a szocialista internacionalizmus hangsúlyozásától, és fokozottan hangsúlyozta a törvényes keretek tiszteletben tartását. A párt hangsúlyozta, hogy küzdelmeivel el akarja érni, hogy „1. a n épek összessége, tekintet nélkül nemzetiségükre, fajukra és nemükre, megszabaduljon a gazdasági függés bilincseitől, 2. politikailag jogtalan volta megszünjék és 3. a munkálkodó szegénynép szellemi satnyulásának gát vettessék.” 116 A programban megfogalmazott célkitűzések szorosan összekapcsolódtak a párt helyzetértékelésével. Úgy vélték, hogy a munkálkodó magyar nép majdnem összeroskad a ránehezedő terhek alatt. Ennek oka pedig nemcsak az állami intézményekben, hanem az egész társadalmi szervezetben keresendő: a baj az, „hogy a

munkaeszközök egyes birtokosok kezében vannak összpontosítva”. A munkálkodó nép gazdaságilag és politikailag függ ettől az osztálytól, vagyis a burzsoáziától, amely politikai és gazdasági túlsúllyal rendelkezik. Ennek a rendszernek a megdöntése a párt célja, vagyis, hogy „a bérrabszolgasággal ugyanazonos mostani önös termelési rendet, a társas (közös) munkával helyettesítse, mert csak ez biztosítja a munkás számára a munka teljes díját.” Vagyis a p ártnak az a t örekvése „hogy a munkaeszközöket az ö sszesség közös tulajdonává tegye, nemcsak a munkálkodó népnek gazdasági felszabadításával egyértelmű, de olyan szükségszerű fejlődési mozzanat az emberiség haladásának történetében, - amely elkerülhetetlen.” Ennek a fejlődésnek a képviselője pedig nem lehet más, csak a munkásosztály: az osztálytudatos és pártként szervezett proletárság, vagyis a munkálkodó szegénynép. Mezőfiék a proletár,

a „m unkálkodó szegény nép” részének gondolták a s zegényparasztságot is, meggyőződésük szerint ez a réteg is érdekelt a társadalmi-gazdasági rend szocialista típusú átalakításában. A párt az SZDP programbeli megfogalmazásához hasonlóan rögzítette, hogy arra törekszik, „hogy a proletárságot (a munkálkodó szegény népet) szervezze, helyzetének, feladatának tudatára ébressze és testben, szellemben eme világtörténelmi hivatásának betöltésére, - harcképessé tegye.” A párt programjában hangsúlyozta, hogy internacionalista alapon áll, „minden nemzetek munkás szegénynépével testvérpárt”, ebből adódóan nem ismeri el sem a nemzetek, sem a születés, sem a vagyon előjogait. Hangsúlyozta, hogy a szociáldemokratikus eszmék terjesztésére felhasználja a nyilvánosság minden eszközét, hogy követeli az általános, közvetlen és titkos választói jogot „mint az eszmeterjesztés és a szervezkedés egyik fontos

eszközét”, de azért „nem ringatózik csalóka reményekben a képviseleti intézmény értéke felől.” A munkásosztály helyzetének rosszabbodását és fokozódó elsatnyulását tapasztalva véd-törvényhozást (a munkaidő korlátozását, a gyermekmunka eltiltását stb.) követeli, a munkásság ellenőrzésével Ezen kívül hangsúlyozta, hogy törekedni fog a szakegyesületek akadálytalan alapítására, azaz t eljes egyesülési és gyülekezési szabadságra. A párt követelte a kötelező, díjtalan és vallásfelekezet nélküli oktatást, az állandó hadsereg felváltását az általános népfelkelés rendszerével, és természetesen az általános választói jogot. „Ez a mi a p ártunk programja, amelynek minden egyes követelése már ebben a t ársadalmi rendben is megvalósítható és meg is fog valósulni abban a pillanatban, amelyben az ország minden elnyomott gazdája, iparosa, munkása komolyan akarja, ha a M agyarországi Újjászervezett

Szociáldemokrata Pártot támogatni, segíteni fogja.” A párt – perspektivikusan nézve – kísérletet tett egy sajátos „hazafias szocializmus” kiformálására: az újjászervezet szociáldemokraták csakhamar megértést mutattak a „nemzeti gondolat” értékessége iránt, nézeteikben felfedezhető a „magyar állameszméhez” való ragaszkodás és a „magyar nemzet politikai vezérszerepének” elismerése. E folyamat végpontja 1908 decemberére tehető, amikor is a párt füzesgyarmati rendkívüli kongresszusán felvette a 48-as Szociáldemokrata Párt nevet. • A Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt. (Áchim L András) 116 A Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Párt programja. In: MÉRAI GYULA: A magyar polgári pártok programjai 1867-1918. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971 324-330p 41 A pártot 1906. március 18-án alapította Békéscsabán Áchim L András, akinek tevékenységére, a polgári radikálisokkal és

a szociáldemokratákkal fennálló viszonyára már az előzőekben utaltunk. Áchim 1905-ben az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt jelöltjeként lett országgyűlési képviselő, de később szembefordult Mezőfi reformprogramjával. A párt 1906 március 25-én szövetkezett a Független Szocialista Szövetséggel, de szervezeti különállását fenntartotta. A párt programja abból a helyzetértékelésből indul ki, hogy „sehol semmi nyoma arra való törekvésnek, hogy a magyar népet és különösen a földmíves parasztságot évek hosszú során át elpusztító és megőrlő gazdasági krízisek gyökerükben orvosoltassanak és a dolgozó munkáskezekben rohamosan növekvő csökkenés és a nemzet testén előálló vérveszteség a kivándorlás okainak elhárításával megszüntettessék. A legégetőbb sebek láttára is részvétlenül fordul el a törvényhozás attól a néptől, amely képviseletére megválasztotta és helyes szociálpolitikájával a

bajokat orvosolni vagy nem tudja, nem ismervén fel a betegségeket a maga valóságában vagy önző osztályérdekből nem akarja.” 117 A program szerint ez érlelte meg a „földmíves magyar paraszt nép” körében azt a meggyőződést, hogy ha „végképp elpusztulni és itthon a nyomor áldozatává válninem akar, hanem hazájának rögén akarja boldogulásának és megélhetésének feltételeit megteremteni, akkor egymással kezet fogva, olyan új politikai pártot kell alapitaniok, amely programjában biztosítékot nyújt szociális reformalkotásoknak minden más kérdést megelőző sürgős megvalósítására és életbeléptetésére és ezzel a sok sebből vérző és a züllés ijesztő tüneteit mutató magyar parasztság és a hasonló bajoktól gyötört kis existenciák megmentésére és haladéktalan felsegítésére, másrészt a saját körükből a parasztpárt programmja alapján megválasztott férfiakban garanciát lát arra nézve, hogy érdekeit

a t örvényhozás csarnokában nem cserbenhagyni, de minden erejüktől telhetőleg őszintén és egyenesen képviselni fogják.” A párt alapvetése szerint ehhez szocialista programra van szükség, mert a régi rendszer, a közjogi alapú politizálás nem képes megoldani az ország problémáit, olyan politika, „amely szemet húny a nép mérhetetlen gazdasági pusztulása és nyomora felett és csak el akarja terelni a figyelmet azon életbevágó reform keresztülvitelétől – értve itt az általános választói jogot –, amelynek megvalósítására pedig a pártok kötelezettséget vállaltak. Minthogy a nép érdekeinek őszinte előmozdítására és gazdasági bajainak orvoslására őszinte törekvést a mai politikai pártokban nem látunk, sőt politikájukat az ország lakosságára határozottan végzetesnek tartjuk, hozzájuk nem csatlakozhatunk és a küzdelmet velük szemben programmunk mellett felvesszük.” A párt 22 pontban fogalmazta meg

legfontosabb követeléseit. Követelte többek között az általános választójogot, szociálpolitikai törvényhozást, a 10.000 hold feletti birtokok „hosszú időre terjedő kis parcellákban való bérbeadását” a p arasztoknak (1908-as pünkösdi kongresszusukon már az 1.000 hold feletti birtokok bérbeadását követelik), az idegenek birtokvételi tilalmát, a megélhetéshez szükséges jövedelem adómentességét és egyben adóreformot, „a tönkrejutott és elaggott kisgazdák és paraszt munkásemberek” állami nyugdíjban való részesítését, szabad szeszgyártást, paraszt gazdasági körök létesítését, önálló vámterületet, a t agosítási törvény reformját, sajtószabadságot, az egyesülési és gyülekezési jog szabadságát, a p arcellázások állami intézését, egyéves katonaszolgálati időt, a mezőgazdasági munkások jogviszonyainak rendezését, a hitfelekezetek teljes egyenlőségét, ingyenes népoktatást, az egészségügy

államosítását, az igazságszolgáltatás olcsóbbá tételét, a szegények számára ingyenes jogvédelmet, valamint a közigazgatás átfogó reformját. Az Áchim-mozgalom jellegzetességei közé tartozott, hogy tevékenysége mintegy visszatükrözte a koalíciós kormányzati időszak nagyobb paraszti mozgalmait életre hívó konjukturális történelmi tényezőket: a koalíciós pártok tekintélyének megrendülését, a szocialista agrárproletár-mozgalom belső nehézségeit, a Kristóffy-irányzat koalícióellenes tömegakcióját, valamint az S ZDP sajátos küzdelmét az agrárkérdéssel való szembenézésre. Azt mondhatjuk, hogy a magyarországi agrárszocializmus a századforduló európai parasztmozgalmainak sajátos jelensége. Mint láttuk, programjában (a retorikát átvéve) szocialista, ez azonban csak a felszín, a r etorika; a m agyar agrárszocializmus cselekvési stratégiáját tekintve ugyanis radikális földosztó-mozgalmakban csúcsosodik ki

(Szántó Kovács földosztó mozgalma Hódmezővásárhelyen, majd Várkonyi mozgalma az Alföldön, a 117 A Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt programja. In: Uo 330-336p 42 Tiszántúlon, Szabolcs, Szatmár, Zemplén megyében, Délvidéken), a vagyonegyenlősítés eszméjével, a kötelező kisbérletek követelésével és a nagybirtok elleni antifeudális szegényparaszti harc formájában jelentkezik és végigsöpör az ország jó részén. O lyan törekvés tehát, amely a totális tagadás igényével lép fel, radikális egyenlőség-felfogást téve magáévá, a javak és szükségletek egyenlő elosztására, és egyúttal az ember egyedi, személyes egyenlőségének megvalósítására törekszik. Marx „nyers” kommunizmusnak, a magántulajdon „negatív megszüntetésének” nevezte ezt a f ajta egalitarianizmust, a s zegény ember „természetellenes egyszerűségéhez való visszatérésének”, aki „nemcsak, hogy nem jutott túl a

magántulajdonon, hanem még el sem jutott hozzá”.118 Azt állítjuk – figyelmünket a gondolkodás logikai struktúrájára összpontosítva –, hogy a magyarországi parasztszocializmussal kísérletező mozgalmak forrása egy sajátos egalitáriánus chiliazmus volt, az általa motivált „forradalmi hevület” aztán szükségszerűen szelídült meg – mivel a siker elmaradt –, s jutott el egyrészt egy, a törvényességet szem előtt tartó „hazafias agrárszocializmus” (Mezőfi mozgalma) koncepciójáig, másfelől a potenciális szövetségesek közt „hánykolódó” „szocialista parasztpárt” fellépéséig (Áchim mozgalma). A programokban megtestesülő retorika tehát „szocialista”, a mozgalomban megjelenő szándék és jelleg azonban radikálisan egalitarianista chiliazmus. Mi jellemzi tehát a parasztszocializmus egalitáriánius chiliazmusát? - a mozgalom eruptív, vulkanikus jellege - Egy-egy fellobbanás idején a mozgalom olyan hőfokra

hevül, olyan harci formákhoz jut el, amelyek a nem forradalmi időszakokban nem tartósíthatók. - chiliasztikus küldetéstudat - Az addig szabadon lebegő, beváltatlan reményeket itt és most megvalósíthatónak élik meg, s ily módon rendkívüli lendületet kölcsönöznek a társadalmi cselekvésnek. Ez nagymértékben emlékezteti a mozgalmat az őskeresztények chiliasztikus utópizmusára, akik az ezeréves birodalom eszméjét itt é s most, a földön vélték megvalósíthatónak. A chiliasztikus tudatot a közeli és radikális változásban, az idők beteljesedésében való bizonyosság, a túlvilágra ígért boldogság evilági megvalósulásának hite jellemzi. Lásd Münzer gondolatait: „nekünk, hús-vér földi teremtményeknek istenekké kell válnunk krisztus emberré válása által, s bennünk vele együtt isten tanítványaivá, taníttatván és istenülvén Ő maga és szellem által, és mindenestül istenekké változva át, hogy ez a földi

élet a mennyekig rugaszkodjon.” 119 - egyszerre durván anyagi és spirituális: az „itt és most” varázsa - A totális átalakítás szándékával lép fel, az eszme varázsa által fanatizálva. A résztvevőket a szervezkedés, a várakozás, „az itt és most felkorbácsolása és lerántása a s aját mélyébe”(Mannheim) jellemzi. E tudat nem regisztrálja a fejlődést, a történést az abszolút jelenidejűségben éli át, így a jövőt is bármely pillanatban lehetséges beteljesülésére való várakozás készenléti állapotában érzékeli. A chiliaszta abszolút megélése számára a jelen töréshelyé válik, ahol az, ami korábban belső volt, kicsap és hirtelen, egy csapásra megváltoztatóan ragadja meg a külvilágot. „Ezek az emberek annyira át vannak hatva és szellemülve, és annyira el vannak vakítva a s zociáldemokratikus elvek által, hogy fanatizmusuk határt nem ismer. Ezek az emberek tagadják istent, nem ismernek Magyarországot,

sem hazát, csak egy földgömböt, amelyen a szociáldemokrácia elveinek győzedelmeskedni kell. Nem félik őt a börtönt, a szuronyt, a golyót. Büszkeségnek vallja bármelyik elveiért mártírságot szenvedni.” 120 118 KARL, MARX: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, 1962 67p Idézi Mannheim. MANNHEIM KÁROLY: Ideológia és utópia Atlantisz, Budapest, 1996 248p 120 Az 1896. május 28-i rendőrségi jelentésből idézi S Vincze S VINCZE EDIT: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenységének első évei (1890-1896). Budapest, 1961 244p 119 43 - spirituális egalitarianizmus - Jellemzőjük egy indulatilag mélyen motivált igazságérzet: a megtalált igazság hite tölti el őket. Ez az igazság, ahogy Várkonyiék lapja, a Földmívelő jelszóvá tömörítette, „az egyetlen földi igazság”, az egyenlőséget és testvériséget hirdető szocializmus. Benne teljesedik ki az emberi egyenlőség évezredes tana,

az egalitarizmus Várkonyi mozgalmának elképzelésében fellelhetők olyan kommunisztikus elemek, mint a „közös bérleti rendszer”, ahol a „gazdasági testvérközösségek” keretében a munkában és az élvezetben mindenki egyaránt részesülhet. „Nem hiszem, amit a papok hirdetnek, írta az egyik kubikos. Hirdetik: Boldogok a szegények, mert ők bírják a földetHisz ha szegénységbe állna a boldogság, ekkor mi nem volnánk ittÉljen a m egváltó szocializmus!” 121 - kvázi-vallásos retorika és liturgia - A parasztszocialista mozgalmak sajátos vallásos frazeológiába burkolták nézeteiket, törekvéseiket és céljaikat. „Tisztelt elvtársak! Ezen mai ínségünket és nyomorunkat, amelyben tartottak bennünket eddig lekötelezve a mostoha törvénykezés által, másképpen ezen rendszert meg nem törhetjük, mint a m i megváltó Krisztusunk eszméje általAzért hát szervezkedjünk egy szívvel és lélekkel Krisztusnak eszméje: a s zocializmus

zászló alá, mint egy atyának gyermekei, mert ez a legszükségesebb út az egyenlőség és a testvériség országa feléEzáltal nyerhetünk magasabb napidíjat, kevesebb munkaidőt.” 122Az egalitárius-chiliasztikus közösségek összekapcsoló elve a m egváltás-hit volt. Ezt az új laicizált vallást biblikus példázatok, metaforák, imaszövegek szocialista tartalommal való megtöltése változtatta át társadalmilag lokalizálható cselekvéssé. Az agitáció felhasznált olyan tízparancsolatokat, mint: „Dolgozzál, ne légy szolga! Szeresd a t e munkástestvéredet, mint tenmagadat!” 123Számos változatban elterjedtek a „szocialista miatyánk”-ok. „Miatyánk, ki legyen az elnök személyében, szenteltessék meg a személyed a nép iránt tápláld odaadás és becsület által; Szocializmus, jöjjön el a t e országod, úgy hozzánk, mint az egész világon; Nép, legyen meg a t e akaratod, hogy az adóterhek kevesbedése által kenyérkeresetünk és

megélhetésünk megkönnyebbítve legyen,Pénz, ne vígy közülünk senkit kísértésbe; A tudomány világa világosítsa meg a mi elménket ezen szent ügy keresztülvitelére. Amen!” 124 Úgy gondoljuk tehát, hogy bár az agrárszocialista mozgalmak alapvetően szocialista elképzelésekkel és törekvésekkel léptek fel – a szocialista elnevezések, jelszavak, követelések és harci módszerek egy részét formálisan vagy ténylegesen is megtartották –, de a retorika mögött bázisukban, jellegükben, alkatukban, politikai logikájukban – mind a cs elekvés taktikai szintjén, mind az eszmei motiváltságban – élesen eltértek a s zociáldemokratáktól. Míg az agrárszocializmus egy radikális egalitáriánus mozgalom „forradalmi hevülete” volt, amely a hevület elfojtásával egyre inkább hatástalanodott – illetve a paraszti tömegeket a formálódó nemzeti irányultságú, 48-as parasztpártok sikeresen szívták magukba –; addig a

szociáldemokrácia lassanként a p olitikai rendszer legitim politikai szereplőjévé vált. Az egyenlősítő programot, a chiliasztikus tudatot, az eruptív lázadó harci formát a szociáldemokrácia – a társadalmat az emberi evolúció folyamatában, gazdasági-történeti meghatározottságában felfogó racionális tudat, és a folyamatos szervezkedésre, az osztályharc legalizálható formáira épülő pártstruktúra – nem fogadhatta be. 121 Idézi Simon. SIMON PÉTER: A századforduló földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmai 1891-1907 Budapest, 1953 140.p 122 Idézi Tóth. TÓTH ISTVÁN: Földosztó mozgalom Szabolcs megyében (1897-1898) Budapest, 1963 111p 123 Idézi Nagy. NAGY DEZSŐ: A századforduló parasztmozgalmainak szellemi hagyományai In: KATONA IMRE(szerk): A parasztdaltól a munkásdalig. Budapest, 1968 258p 124 A Budapest fő- és székesfőváros állami rendőrség 1897. évi működése Budapest, 1898 550p 44 III. „Ugrás közben

megkövült oroszlán” – A szociáldemokrácia, mint politikai mozgalom Előfeltevések A XIX. század kilencvenes éveiben indult és a századforduló után felgyorsult az a folyamat, amelynek eredményeképpen a M agyarországi Szociáldemokrata Párt valóságos tömegpárttá, országos méretekben politikai tényezővé vált. Ez részben annak is köszönhető, hogy a századforduló első éveire a párt vezetése túljutott az egy évtizedig tartó belső vitákon, viszályokon, amelyek gyakran vezettek kölcsönös kizárásokhoz, szakadásokhoz. A pártvezetőség helyzete stabilizálódott s nagyjából két évtizeden át a Garami, Weltner majd Kunfi Zsigmond nevével összeforrott politika jelenítette meg a magyarországi szociáldemokráciát. A XX. század első éveiben az SZDP és a szakszervezetek befolyása már százezres munkástömegekre terjedt ki; a pártnak volt sajtója és 1906-tól „tudományos” folyóirata is; minden nagyobb városban, számos

mezővárosban, községben voltak szervezetei; a munkásképző egyletek tevékenysége megélénkült; az SZDP behatolt az agrárvidékekre is, falusi jelenlétét az olvasókörökön, s az 1906-ban alakult Földmunkásszövetségen keresztül is érvényesítette; gyorsan nőtt a szakszervezetekbe tömörült munkások száma, nagyarányú bérmozgalmak bontakoztak ki; az SZDP vezetősége pedig rendszeresen szervezett utcai sétákat, demonstrációkat, népgyűléseket. A magyar szociáldemokrácia tehát valóságos nagyhatalommá vált, a magyar politikai élet egyik döntő tényezője lett, az akkori magyar „progresszió” élén haladt, ugyanakkor nem oldódott fel a „haladó” erők táborában. Különállását megtartotta, s alapelveiből adódóan „várt” a szocialista forradalom bekövetkezésére. „Hogy beköszöntött a XX. évszázad és az Engelstől és az ő nyomán Bebeltől a XIX század végére jósolt nagy kladderadatsch, a polgári társadalom

összeomlása be nem következett, - a legvérmesebb szocialisták is nagyobb időközökkel kezdik mérni a szocialista mozgalom etapjait.” 125- írta a század elején a Huszadik Század hasábjain Szabó Ervin S tényleg, a XX század első éveire a magyar szociáldemokráciának is be kellett látnia, hogy a „megváltás” nem sikerülhet, hogy – ahogy Garami megfogalmazta – „messze van még az út, mely a munkások anyagi és erkölcsi nyomorúságából való felszabaduláshoz vezet”; ugyanakkor megtapasztalhatták saját erejüket, s fel kellett maguknak tenni a kérdést, mit is lehet kezdeni ezzel az erővel? Jövőkép Azt mondhatjuk, hogy a szociáldemokraták jövőképe a „politikai” szakaszban differenciáltabbá válik, s ez a d ifferenciáltság értelmet nyer, explicit formát kap. A jövőképnek ezt a megosztottságát (a már most beváltható célok, és a szocializmus, mint a kapitalista struktúra megdöntésével megteremthető jövőkép)

tükrözte a szociáldemokraták 125 SZABÓ ERVIN: A munkásmozgalom 1903-ban. In: Szabó Ervin válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1958 110p 45 1903-ban – a német szociáldemokraták erfurti programjának mintájára – elfogadott programja. A politikai cselekvés, a politikai térbe való belépés szándékának lehetővé tétele tehát megjelenik a pártprogramban is. A program két – elvi és átmeneti, gyakorlati – részből állt. Az első, az elvi rész nem hagyott kétséget a kapitalista fejlődés, a modernizáció szükségességéről. A termelőerők viharos fejlődésének világot átformáló értelmezésében döntő hangsúlyt a közvetlen termelői szféra kapta, míg a f orgalomra, a k ereskedelemre, a szolgáltatásra kevesebb figyelem jutott. A modern ipar hordozóját, a burzsoáziát az elavult termelési és társadalmi képződmények konzerválóival, a feudális és középrendekkel szemben forradalmi osztálynak tekintette, de egyben

jelezte, hogy a burzsoázia hatalmi és gazdasági befolyásának megszervezésekor megbékél volt ellenfeleivel, és velük együtt kormányoz. A program a korabeli társadalmi, gazdasági viszonyokat olyan zárt rendszerként értelmezte, melynek kibékíthetetlen ellentmondásai szükségszerűen a rendszer összeomlásához vezetnek: ebből következett az új társadalmi rendszer megteremtésének szükségességére vonatkozó megállapítás. „Az osztályellentétek mindinkább kiélesednek és erősbödik a törekvés a kapitalista termelőeszközök társadalmasítására, mint a kizsákmányolás és elnyomatás megszüntetésének egyedüli módjára: új társadalmi rend válik szükségessé.” 126 A pártnak a programban megfogalmazott konkrét követelései, a „mai társadalmi rend keretében” megfogalmazott céljai is azáltal kapnak értelmet, hogy a jövőt készítik elő: „mindezen céljainak előkészítésére, a munkásosztály anyagi és szellemi

erejének már a mai társadalmi rend keretében lehetséges növelésére s ezzel az általános kulturális haladás javára a Magyarországi Szociáldemokrata Párt a következőket követeli.” 127 S itt következik 26 pontba szedve a közvetlen célokat, az ún. „minimális” programot összefogó lista, élén a demokratikus átalakítást követelő igényekkel: az általános, titkos választójog, a főrendiház eltörlése, népszavazás rendszere, teljes önkormányzat megteremtése, az összes testületek és hivatalok választás útján való betöltése, „mindennemű öröklött hivatal és rang eltörlése”, az országban élő nemzetek egyenjogúsítása, az állandó hadsereg eltörlése és a nép fölfegyverzése, a háború és béke ügyében való népképviseleti döntés, az agitáció és véleménynyilvánítás, a sajtó, az egyesülés, a gyülekezés és költözködés teljes szabadsága, a vallás magánüggyé változtatása, az egyházi

birtokok elkobzása és köztulajdonba vétele, az oktatásügy demokratizálása és fejlesztése, a nők teljes egyenjogúsítása, ingyenes igazságszolgáltatás és jogvédelem, a h alálbüntetés eltörlése, a közigazgatási hatóságok bíráskodásának megszüntetése stb. Ezeket követték a munkások anyagi helyzetét, lét- és munkafeltételeit javító követelések, a p rogresszív adó bevezetése, a fogyasztási adók eltörlése, az élelmiszervámok megszüntetése, egyáltalán „mindazon gazdaságpolitikai intézkedéseknek, melyek a n épesség többségét egy kisebbség javára megkárosítják” eltörlése. Szociális intézkedések egész sorát, a kötött birtok intézményének megszüntetését, a köztulajdon fokozatos kiterjesztését követelte még a program. Azt mondhatjuk tehát, hogy „maximális” és „minimális” program egyaránt a jövőnek szólt. A demokratikus átalakulás programja csakúgy, mint a m unkásság

életfeltételeinek javítását célzó követelések csak a kívánatos jövővel való összekapcsoltságukban nyerik el igazi jelentésüket. A felsorolt eszközök az időszerűnek gondolt társadalmi reformok bevezetésének felgyorsítását célozták, s azt, hogy a társadalmi feszültségek robbanását elkerüljék. Mindez természetesen nem állt ellentétben a szociáldemokrácia forradalmi jellegével, ám forradalmon itt nem robbanásszerű hatalomátvételt vagy erőltetett puccsot értettek, az MSZDP a politikai 126 A Magyarországi Szociáldemokrata Párt programja. In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.3k Szikra, Budapest, 1955 140p 127 Uo. 140p 46 hatalom meghódítását („maximális program”) a távoli jövő perspektívájaként kezelte és értelmezte. Ugyanakkor a k özvetlen követelések („minimális program”) mindegyike a munkásságnak a „végső összecsapásra” való felkészítését szolgálják: a

politikai harc feltételeinek javítását, a proletáriátus megszervezésének és öntudatosodásának biztosítását stb. Ezzel együtt a „minimális program” egyúttal megteremtette a lehetőségét annak, hogy a szociáldemokrata párt belépjen a politikai mezőbe, hogy aktív részese legyen a politikai küzdelmeknek, hogy valódi politikai mozgalomként funkcionáljon. Úgy véljük, voltaképpen ez azt jelenti, hogy a szociáldemokrácia kísérletet tett megbirkózni a „frázis nyűgeivel”, megpróbált oldani a marxizmus, mint történelemfilozófiai doktrína, mint megkerülhetetlen hagyomány, és mint szükségszerű politikai irány-determináció fogságban tartó kötésein – noha nyilvánvalóan a forradalmi retorikát megtartotta. Úgy véljük ugyanis, hogy a marxizmusból, mint filozófiai programból semmiféle cselekvés sem következhet. Vagyis annak, aki cselekedni akar, szükségszerűen szembe kellett néznie ezekkel a dilemmákkal. A

szociáldemokrácia ebben a második szakaszban már nem (vagy nem csak kizárólag) a filozófia, hanem a politika szempontjából nézi a valóságot, a végcélt voltaképpen zárójelbe teszi, ezért van szükség a program megkettőzésére a maximális és minimális program alakjában, ahol a maximális program a majd valamikor bekövetkezendő szocialista társadalom gondolata és ebből nem következik, nem következhet politikai program, míg a minimális program a valódi cselekvési program, amely révén be lehet lépni a politikába. A nemzetközi szociáldemokrácia berkein belül zajló revizionizmus-vita éppen erről szólt, azaz, hogy mi a „minimális” és a „maximális” program viszonya egymáshoz. Kautsky úgy vélte, hogy a burzsoázia és a p roletáriátus összecsapása, a szocialista forradalom nem fog elmaradni, a „ minimális” program csupán a f elkészülést szolgálja, kedvezőbbé teheti az átalakulást, míg Bernstein úgy vélte, hogy a

„Bewegung” olyan változásokat eredményez, amelynek következtében megvalósulhat az „Endziel”. Helyzetértékelés A differenciált jövőképből szükségszerűen következik, hogy meg kellett teremteni a lehetőséget a politikai cselekvés számára. Tehát a helyzetértékelés megváltozása a jövőkép módosulásának eredménye. Ha a várva várt „megváltás” még távoli, a most beváltható célok viszont cselekvést tesznek szükségessé, akkor meg kell változnia a helyzetképnek is. A kulcs: a választójog. A szociáldemokrácia az általános választójog követelésében vélte felfedezni a politikába való belépés lehetőségét, véljük nem véletlenül, a mintát itt is a német szociáldemokrácia fejlődése adhatta számukra: a német szociáldemokrácia bent van a parlamentben, s ugyan a német népképviseleti gyűlésnek szinte semmilyen jogosítványa sincs, a német szociáldemokraták számára ez akkor is jelentős, hiszen – ahogy

azt Franz Mehringtől tudjuk – egyrészt „a tétlen szemlélődésből egyáltalán semmi nem jön ki”, másodszor azért, mert igen fontos, hogy „a munkások valamilyen szabályos állami testületben megindokolhassák követeléseiket és így áttörhessék ellenfeleik agyonhallgatási és rágalmazási rendszerét”, harmadszor pedig azért, „mert jóllehet nem valószínű, de nem is lehetetlen, hogy azok a körülmények, amelynek folytán a parlament minden hatalomnak híján van, megváltozzanak.” 128 Márpedig ha a fő törekvés a választójog, nem pedig a forradalom, akkor a helyzetképnek is szükségszerűen módosulnia kell. Ha ugyanis Magyarország kapitalista ország, akkor a marxista logika értelmében nincs szükség cselekvésre, nem kell belépni a politikai küzdelmekbe, a munkásosztály nem érdekelt a fokozatos reformokban és átalakulásokban, hiszen megváltását csak – az amúgy 128 MEHRING, FRANZ: A német szociáldemokrácia ifjúkora.

Európa, Budapest, 1987 359-360p 47 szükségszerűen bekövetkező – forradalom hozza el. Ha viszont a fő cél az általános választójog, és még nincs – mert nem lehet – napirenden a végső forradalom, akkor Magyarország sem lehet kapitalista ország; tehát feudális, s mint ilyen elmaradott. A kapitalizmus helyett tehát az elmaradottság válik a fő ellenféllé; ez a feltétele annak, hogy a szociáldemokrácia egyrészt a választójogot tegye meg fő követelésévé, másrészt, hogy a progresszió / reakció és ne a proletár / burzsoá megoszlásban keresse a helyét. A XX. század elején koncepcióváltás következik be tehát a m agyar szociáldemokrata párt helyzetértékelésében – Szabó Ervin és a polgári radikálisok történelemszemléletét is nyilván figyelembe véve – az 1848-as forradalom rendi jellegét hangsúlyozzák, azaz úgy vélik, hogy Magyarország még mindig „feudális agrárállam”, vagyis először a feudalizmust

kell felszámolni, és ebből adódóan a polgári demokráciát kell előbb megteremteni, csak azután kerülhet sor a szocialista társadalom kialakítására. „Elég egy futó pillantást vetni Magyarország gazdasági struktúrájára és társadalmi szerkezetére, hogy észrevegyük: a parlamentáris kormányzat és a nyugat-európai liberális intézmények cicomája alatt feudális organizmus rejtőzik, mely még csak a legelső lépéseket teszi az ipari kapitalizmus feléGondolatban csak bele kell helyezkednünk ebbe a környezetbe, hogy megleljük a nyitját azoknak a m agyarországi eseményeknek és harcoknak, melyek a k ülföldet néha megdöbbentik. A negyvennyolcas forradalom nem polgári, hanem agrárforradalom volt” 129 A helyzetértékelés megváltozása a t ársadalmi struktúrára vonatkozóan azt jelenti, hogy Magyarországon tehát még először a kapitalizmus megteremtése a feladat, vagyis olyan valamiért kell küzdeni, amelynek átmeneti jellege

nyilvánvaló, amelynek pozitív értéke a szocialista végcél szempontjából nincs, de mégis szükségszerű, mert csakis így lehet eljutni a szocialista forradalom küszöbéig. A koncepcióváltás következtében szükségszerűen módosul a szociáldemokrácia viszonya a fennálló szabadelvű berendezkedéshez. Tehát „mi a baj a szabadelvű rendszerrel?” - nem demokratikus – Magyarország gazdaságilag nézve feudális, politikailag nézve „osztályállam”, az államhatalom a nagybirtokosokkal összefonódott dzsentri kezében van, a hatalmi viszonyokban 1848 ót a nem következett be lényeges változás: „ma is a főnemesség és a dzsentri uralkodik az országon.” Ezért a s zociáldemokrácia legfontosabb, közvetlen napirenden lévő feladata az ország polgári átalakításáért folyó küzdelem, azaz az általános, egyenlő és titkos választójog érvényre juttatása. Ahogy Buchinger Manó is hangsúlyozza emlékirataiban, hogy az első

világháború előtti évtizedben ez volt a szociáldemokrata politika uralkodó mozzanata: „Minden más kérdést igyekeztünk a politikai napirendről leszorítani, vagy minden más kérdéssel szemben a reform elsőbbségét igyekeztünk szembeállítani. Elfogadtuk Lassallenak a taktikai tanácsát, hogy érzéketlennek, süketnek és vaknak kell lenni minden iránt, ami nem függ össze a választójoggal.” 130 - nem kapitalista - Míg az első szakaszban az a „bajuk” a fennálló liberális politikaigazdasági struktúrával, hogy kapitalista, a helyzetértékelés változása nyomán már éppen azt kifogásolják, hogy Magyarország még mindig feudális agrár-állam, amely még mindig nem viseli magán a kapitalista fejlődés nyomait. „Magyarország ma, inkább, mint valaha, a földesurak országa. A vadászó, káromkodó és a bajuszos meg a miséző, szentéletű és borotvált arcú földesuraké. Az ő javukra dolgozik az állam gépezete s 129 130 SZABÓ

ERVIN: Az agrárkérdés Magyarországon. In: Szabó Ervin válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1958 246p BUCHINGER MANÓ. Küzdelem a szocializmusért I Népszava, Budapest, én 208p 48 mindenki más számára csak annyira, amennyire a föld ezen világi és papi fejedelmeinek szüksége van szolgálataira.” 131 - elmaradott, „ázsiai” – Magyarországon „ázsiai” viszonyok uralkodnak, „szerencsétlen konzervativizmussal” fejlődésében elmaradt a Nyugat mögött. A feudalizmus uralma a szociáldemokraták számára – különösen 1906 és 1910 között – egyet jelent a klerikalista és agrárius törekvések uralmával. Ráadásául – ahogy azt Kunfi megfogalmazta –, az elmaradott országokban a konzervatív erők felhasználják korábban elvesztett csatáik tapasztalatait, s a haladásért küzdőkkel szemben kétszeres erővel lépnek fel. Védelmi pozícióik helyett a konzervativizmus „támadó pontokat foglal el”, hogy érdekei megvédésén

túl az új életnek a csíráit is eltapossa. 132 A helyzetértékelés megváltozásból egyben az is következett, hogy meg kellett magyarázni, hogy Magyarországon miért rögzültek meg a feudalizmus viszonyai, Magyarországot miért lengi be még mindig „a konzervativizmus áporodott levegője”. És a szociáldemokraták ennek magyarázatát a liberálisok tehetetlenségében jelölték meg. A „mi a baj a szabadelvű rendszerrel?” kérdés tehát szükségszerűen vezet át a „mi a baj a liberalizmussal?” kérdéshez: - opportunista - A klerikalizmus előretöréséért, a feudalizmus konzerválódásáért a szabadelvűség opportunizmusát teszik felelőssé:„ezen szabadság- és haladásellenes törekvés[t.i a klerikalizmus előretörése] terjedését, a nép körében űzött demagógiának sikereit a polgári liberalizmus gyávaságának és tehetetlenségének rovására kell írni. Az úgynevezett <felvilágosodott polgárság> volt az, amely

eszményeit a politikai életben mindenkor tagadván, opportunizmusával előmozdította a feudális és ultramontán klerikálizmus terjeszkedését, amellyel gazdasági érdekei sokszor közösek is”. 133 - „reakciós” (azaz érdekszövetség fűzi a feudalizmus, az elmaradottság konzerválásához) – „Ez a r endszer kiélt, szertemálló és rohadt egész a be lsejéig.” 134 A szociáldemokraták szomorúan konstatálják, „hogy mennyire elernyedt ebben az országban a m últ század végének még amaz opportunista szabadelvűsége is, amely pedig már csak gyenge és halavány visszfénye volt a f orradalmak szabadságvágyainak.” 135A szociáldemokraták kifogásolták, hogy a törvényhozás és a kormányzat programszerűen elősegíti a klerikalizmus előretörését: úgy látták, hogy az állami hatáskör visszaszorul a felekezetiség javára, az állami jövedelmeket felekezeti célok támogatására fordítják, s „állami dédelgetés” mellett

folynak a felekezeti szervezkedések. - agrárius (de legalábbis nem eléggé iparpárti) – A szociáldemokraták szerint a szabadelvű párt szép lassan agrárius párttá vált, az általa képviselt liberalizmus pedig az agrárius érdekek nyílt megtestesülése lett. Azé az agrárius politikáé amelynek fő célja, hogy a h atalmat nem csak a m egyében, de a parlamentben is magához ragadja, és a kedvezőtlen gazdasági hatásokat politikai eszközök által ellensúlyozza, 136 méghozzá úgy, hogy „az ipar és az extenzív mezőgazdaság fejlődése elé gátat vet.” 137 131 KUNFI ZSIGMOND: Az iskola Magyarországon. (Huszadik Század, 1908 / XVIII 555-565p) In: FELKAI LÁSZLÓ(szerk.): A dualizmus közoktatásügyének bírálata a haladó sajtóban Tankönyvkiadó, Budapest, 1959 196p 132 KUNFI ZSIGMOND: Lekésett országok törvénye. (1911) In: Kunfi Zsigmond válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1984 59-62.p 133 A szociáldemokrata párt harca a

klerikalizmus ellen. Tudósítás az MSZDP 1903 évi X kongresszusáról Népszava, 1903 április 18. In: In: FELKAI LÁSZLÓ(szerk): A dualizmus közoktatásügyének bírálata a haladó sajtóban Tankönyvkiadó, Budapest, 1959. 96p 134 A szocializmus és a tanítók. (A Munka Szemléje, 1906 október 31 13p) In: Uo 152p 135 ZIGÁNY ZOLTÁN: A felekezeti szellem erősödése a közoktatásban. (Huszadik Század, 1908 / XVIII 1-14p )In: Uo 194.p 136 VARGA JENŐ: A szabadelvű párt múltja, bukása és föltámadása. (Szocializmus, 1910 148-154p) In: JEMNITZSCHLETT( szerk): Szocializmus 1906-1938 Kossuth, Budapest, 1984 177p 137 BRESZTOVSZKY ERNŐ: Nemzetgyilkos politika. (Szocializmus, 1906-1907 329-334p) In: Uo 164p 49 - klerikális és nacionalista – A klerikalizmus és nacionalizmus egymást támogatja. A liberalizmus asszisztál a felekezeti oktatás konzerválásához, az „egyházaknak pedig létérdekük a k özbutaság fenntartása” 138A klerikalizmus munkáját

folytatja és hatályosabbá teszi a n acionalizmus, amely rajta épül föl, és amely a nemzethez való ragaszkodás érzését gyűlöletté szítja a többi nemzet iránt. Nem meglepő tehát, hogy a magyar liberalizmus „felekezeti és soviniszta”, az őt támogató „békés” polgár pedig „nacionalista és klerikális”. 139 A szociáldemokraták úgy látják, hogy a liberalizmus elvi okokból képtelen a problémák megoldására. Képtelen rá, mert a liberalizmus a fennálló feudál-kapitalizmushoz kötődik, és az uralkodó osztály ideológiája. A liberalizmus radikális irányba fordítása ezen nem segíthet, mert attól az még az uralkodó körök, az elnyomás ideológiája marad, ezzel szemben a proletáriátus osztálya a haladás, a fejlődés letéteményese. Vagyis csak a szociáldemokrácia képes rá, hogy ebből a helyzetből kiutat mutasson, és mindazt, ami a liberalizmusban érték, továbbvigye. A taktika problémája Mivel a taktika a

helyzetleírás függvénye, az SZDP taktikai irányvonalának is szükségképpen módosulnia kellett. Amennyiben Magyarország még nem kapitalista ország, akkor a tények reális talaján felépülő szocialista politikának két nagy, a dolgokban lappangó nehézséggel kell megküzdenie. Az egyik az, hogy a kapitalizmus teljes kifejlődését kell előmozdítania, vagyis építenie kell azt a társadalmi rendet, amely a munkásosztály gazdasági, politikai, kulturális és emberi lezüllesztéséből él és kifejlődik, mert csak ez a fejlődés teremti meg a szocializmus gazdasági és ezzel együtt minden más feltételét is. A másik pedig az, hogy ugyanakkor szembe kell szállnia ennek a t ársadalmi rendnek nemcsak a kinövéseivel, a m unkásokat degradáló hatásaival, hanem legfőbb erőfeszítéseit ennek a társadalmi rendnek a megdöntésére kell összpontosítania. 140 Az SZDP taktikájának lényege, hogy a sajátos magyarországi viszonyok következtében a

polgári demokratikus célkitűzésekért folyó harcban különösen nagy felelősség hárul a munkásmozgalomra, a szociáldemokráciára. A proletáriátus nem egyszerűen a burzsoázia segédcsapata, hanem az ország demokratizálódásának hivatott vezető ereje. Vagyis a szociáldemokrácia „a polgári átalakulást” az „empirikus polgár” ellen is végre akarja hajtani. Szemükben a polgár nem „igazi” polgár, ezért rá kell kényszeríteni, hogy valóban polgárként viselkedjen és cselekedjen, tehát a szociáldemokráciának kell a kezébe vennie a vezető szerepet. A szociáldemokrata párt tehát a korábbi szakasztól eltérő helyzetben, és eltérő kihívásoknak alávetve találja magát. A szociáldemokrácia szép lassan részévé válik a m agyar politikai rendszernek, „beilleszkedik”, céljai eléréséhez szövetségeseket igyekszik felkutatni, és mindezek által szembekerül az „alkalmazkodási kényszer” dilemmatikus problémáival,

azaz, hogyan feleltetheti meg egymással a „dogmát” és a „praktikumot”. A folyamat (eredményességének) leírására egy metaforát tartunk leginkább alkalmazhatónak. Úgy véljük, hogy a szociáldemokrácia hasonlatos volt egy oroszlánhoz, amely ugrani készült, de „ugrás közben megkövült” 138 TÓÁSÓ PÁL: A népoktatás államosításáról. (Szocializmus, 1906-1907 21-25p) In: Uo 156p KUNFI ZSIGMOND: Szocializmus, háború és a békés polgár. (Szocializmus, 1912-1913, 1-12p) In: Uo 99p 140 Lásd például: KUNFI ZSIGMOND: Egy nagy élet tanulságai: Marx. (Szocializmus, 1918 257-283p) In: JEMNITZ JÁNOS-SCHLETT ISTVÁN(szerk.): Szocializmus 1906-1938 Kossuth, Budapest, 1984 32-52p 139 50 Az „inkoherens koherencia” magyarázóereje A szociáldemokrácia a világ gyökeres megváltoztatását kívánta, az új világ beköszönte azonban váratott magára. „Rövid fél évtized előtt a magyarországi szociáldemokrata munkásmozgalom szép

fejlődésben volt. A proletárságot osztálytudatos forradalmi szellem hatotta át, melynek időnként történő megnyilatkozása méltán szolgált rá az egész világ harcoló munkásságának elismerésére. Útjában azonban hirtelen megállott ez a mozgalom A proletárságból lassan kezdett eltűnni a lelkesedés és harci kézség. Ugyanannyira, hogy akik tegnap még tántoríthatatlan harcosok voltak, ma már gyilkos közönnyel szemlélik az események folyását; akik tegnap még készek voltak a l egnagyobb áldozatra is, ma már idegennek érzik magukat a szociáldemokráciától. Mi idézte elő ezt az óriási változást? Tán megszűntek azok az okok, melyek ezt a forradalmi mozgalmat előidézték? Vajon nincsenek-e már kizsákmányolók és kizsákmányoltak, elnyomók és elnyomottak ebben az országban? Szó sincs róla! Hát akkor mi tépte ki a proletárság szívéből a szociáldemokrata öntudatot?” 141 Voltak olyanok, - köztük a pártból kizárt

Alpáry, akinek a folyóiratából a fenti idézetet is kiemeltük – akik a pártvezetőség opportunizmusában vélték felfedezni e k érdésre adandó választ: „E változás oka az, hogy a mozgalom vezetői a rájuk bízott erkölcsi és anyagi javakat nem használták fel a munkásság forradalmi érzésének a f ejlesztésére, mert nem is használhatták föl, azon egyszerű okból, mert függő helyzetben voltak az uralkodó osztályok végrehajtó közegétől. Igenis a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezető emberei függnek a kormánytól!” 142 Voltak, akik egyszerűen – morális, intellektuális szempontból – alkalmatlannak találták a párt vezető embereit a forradalmi proletáriátus vezetésére. Tehetetlennek érezték magukat „ezekkel a sátáni gazemberekkel, akik igen ügyesen folyton jobban és jobban konzerválják a hatalmukat, s nagy karmaikat folyton mélyebbre válják a pár t testébe”, azokkal „a sátáni gazemberekkel”, akik a

„bűn pénzeszacskóiból” „híznak”, akik „gazságának erejét” nem lehet „eléggé értékelni a maga nagyságában és intenzitásában”. 143 Igaz, nem nagyon láttak olyan erőt sem, amely megújíthatná a szociáldemokrata pártot. Vágó Béla ekképp panaszkodik Szabó Ervinnek: „Kulturálisan hátramaradott országokban a t ársadalmi mozgalmaknál nézetem szerint igen nagy fontossága van az egyéni és intellektuális iniciatíváknak, általában az efféle összes erőkifejtéseknek, s a mi derék ellenzéki mozgalmunkban nem vagyok képes fölfedezni ennek garanciáitAnnak az óriási munkának, amelynek a m unkásság intellektusát emelni s a h elyes irányba kellene terelni, nem hiszem, hogy megfelelne nagyságával, erejével s tartalmával az ellenzék qualitása és quantitása. Az ország gazdasági és kulturális körülményeit tekintetbe véve, s az ennek megfelelő szocialista mozgalmat szemlélve, mondhatom igen vigasztalan

ürülékpöttynek tűnik föl a mi dicső kis csoportunk.” 144 Voltak, akik az ország elmaradottsága miatt látták kilátástalannak harcukat: „egyáltalán nem bízom ennek a k ultiválhatatlan, lusta, fejletlen, szörnyen hátramaradt embercsoport jövőjében, míg véres szájjal védett nyelve kínai falát le nem rombolja maga körül. Sokszor 141 A 25-ös előkészítő bizottság felhívása új szociáldemokrata párt alapítására. Bevezető Szociáldemokrácia, 1911 március In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 339p 142 Uo. 339p 143 Vágó Béla Szabó Ervinhez Budapestre (1905. június 15) In: Szabó Ervin levelezése II Kossuth, Budapest, 1978 132p 144 Uo. 132p 51 kétségbeejt, hogy itt vagyunk, s elfogunk rohadni itt Ázsia előcsarnokában, ahová bezár a kenyérszerzés, mint az almaférget gyomra az almába, mert ha kijön belőle, éhen döglik.” 145 S végül, voltak olyanok, akik éppen

azzal vádolták a szociáldemokrata párt vezérkarát, hogy túl doktriner, hogy nem szentel elég figyelmet olyan égető kérdéseknek, mint az agrár- vagy a nemzetiségi probléma megoldása. A kritikák ellenére úgy látjuk, hogy az a politika, amelyet az SZDP vizsgált korszakunkban folytatott, racionális politika volt. Ez annak az előfeltevésnek a hallgatólagos méltányolását követeli meg, hogy az SZDP által folytatott politika nemcsak és nem elsősorban a párt gyávaságával, vagy doktriner magatartásával magyarázható, hanem érvényes lehet egy más jellegű magyarázatkísérlet is, amely azt hangsúlyozza, hogy a szociáldemokrata politika útja voltaképpen az „integráció” politikája volt, pontosabban ez a második szakasz ennek az „integrációs” folyamatnak a k ezdeti lépéseit fogja át. Azaz, véljük, a s zociáldemokrácia teljesítményét nemcsak a „ végcél” (a kommunizmus), hanem az „eredmény” (a jóléti,

középosztályosodott stb. kapitalizmus) felől is lehet értelmezni, még akkor is, ha mást tudtak arról, amit tettek. Jól jelzi ezeket az eltolódásokat a szociáldemokrata pártnak a „szociális” vagy „munkásvédtörvényhozás” kérdésében elfoglalt álláspontja. A századelőn a szociáldemokraták még fennhangon tiltakoznak a „szociális olajcsöppek” politikája ellen, ebben a második szakaszban viszont konkrét „szociális alkotásokat” követelnek a kormánytól. A szociáldemokraták regisztrálják, hogy „a valóságban a szociális alkotások egyrészt a polgári társadalom önző érdekeinek fölismeréséből, másrészt a szervezkedő munkásosztály társadalmi befolyásának gyarapodásából fakadnak”, de az a tény, „hogy a s zociálpolitika menete gyorsabb ütemben halad, hogy a törvényhozási intézkedések mélyebben hatolnak a termelés menetébe, messzebb mennek a munkaerő védelmében, amint azt a polgári

szociálpolitikusok tábora kívánná, az kizárólag a szociálpolitikában legjobban érdekelt fél, a munkásosztály társadalmi erejének tulajdonítható.” 146 A szociáldemokraták úgy gondolták, hogy ugyan a magyar osztályparlamenttől túl sok jót nem várhatnak, mert az „irtózik minden szociális haladástól, s legszívesebben szavaz meg olyan törvényeket, amelyek a munkásságot kíméletlenül kiszolgáltatják az agráriusoknak és az ipari munkáltatóknak”, de mégis megelégedéssel konstatálják, hogy a kormány – a nemzetközi közvélemény nyomása, azaz a munkásmozgalom nemzetközisége és a „magyarországi munkásság saját növekvő befolyása” hatására – mégis kénytelen bizonyos munkásvédelmi törvényeket alkotni. 147 Úgy gondoljuk, hogy a „fordulat” folyamatának sajátos tartalmi vonatkozását az adja, hogy egyrészt a proletár polgár lesz („emancipáció”), másrészt, hogy a szociáldemokrácia lemond a

fennálló társadalmi berendezkedés forradalmi jellegű megváltoztatásáról, és beilleszkedik a parlamentáris politikai berendezkedés keretei közzé („integráció”). Hangsúlyozzuk azonban, hogy a vizsgált korszak eseményei ennek a folyamatnak csak a kezdetét jelölik: az oroszlán valóban „ugrani készült”, de „ugrás közben megkövült.” Ezt szükségszerűnek és egyben logikusnak gondoljuk. Azt feltételezzük, hogy a szociáldemokrata párt, amennyiben meg akarta őrizni „szociáldemokrataságát” így kellett, hogy viselkedjék. 145 Dienes Valéria Szabó Ervinhez Budapestre. (1906 augusztus 3) In: Uo 405p BÖHM VILMOS: Szociálpolitikai kongresszusok. Szocializmus, 1911-1912 547-557p In: JEMNITZ JÁNOSSCHLETT ISTVÁN(szerk): Szocializmus 1906-1938 Kossuth, Budapest, 1984 89-91p 147 A magyarországi szakszervezetek V. Kongresszusa (1911) In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 397p 146 52

Úgy véljük, hogy a szociáldemokrata párt magatartását egy sajátos „inkoherens koherencia” jellemzi, amely nyilvánvaló következménye annak, hogy a szociáldemokráciának szükségszerűen szembe kellett néznie a „frázis nyűgeivel”. Ez az „inkoherens koherencia” az olvasatunkban a következőket jelenti: - a politikai taktikára nézve egy folyamatos egyeztetési kényszert von maga után, egyeztetési kényszert arra vonatkozóan, hogy a konkrét politikai lépéseket összhangba hozzák a „végcéllal”, s egyben saját híveik felé is legitimálják tetteiket; - másrészt a h atékony politikai cselekvés megkövetelné a s ajátos magyar viszonyok figyelembe vételét is, ami azt vonja maga után, hogy az elméletet a „szomorú magyar valóságra” kellene alkalmazni; - az a k övetelmény, hogy a „gyakorlat” problémáit a „ teória” szintjére kell emelni, szükségszerűen hívja életre a „retorika” és a „gyakorlat”

feszültségét, a „retorika” megmarad forradalminak, míg a „gyakorlat” a politikába való belépés lehetőségeit keresi, és az „integráció” felé vezet; - mindezeknek az a következménye, hogy a szociáldemokrata párt vezetőségének („főáramának”) politikája éppúgy kritizálható a „végcél” oldalról (dogmatikus kritika), mint ahogy a „gyakorlat” oldaláról is, nevezetesen, hogy a párt figyelmen kívül hagyja a sajátos magyar viszonyokat (praktikus kritika); - de előfeltevésünk méltánylásából az is kiolvasható, hogy azok, akik a végcélt, a végcél felé való haladás következetességét kérik számon a p árttól, és azok, akik azt várják el, hogy a párt politikai irányvonalának kialakításában vegye figyelembe például az agrárkérdést, vagy a nemzetiségi problémát, azaz a „dogmatikusok” és a „praktikusok” kilépnek a s zociáldemokrácia logikájából, azaz szigorú értelemben véve

„nemszociáldemokraták”; - s végül mindezek következménye, hogy a párt politikáját egy sajátos „taktikai kötéltánc” jellemzi, egyszerre nyitott és zárt, kompromisszum-kész (a kritikusok szerint „megalkuvó”) és rendíthetetlen (a kritikusok szerint „doktriner”). A „megkövült oroszlán” Az „inkoherens koherencia” e logikájának szerves része az „ugrás” folyamatos megkísértése, a forradalmi remények beváltására irányuló szüntelen próbálkozás. Vagyis az „oroszlán” tényleg „ugrani” készül, de úgy gondoljuk, hogy „ugrás közben megkövül”, s ha öntudatlanul is, de megteszi kezdő lépéseit az „integrációs” folyamatban. Abban az „integrációs” folyamatban, amely majd a „ szegregáción” keresztül valósul meg. Ez azt jelenti, hogy a szociáldemokrácia integrálódása a társadalomba nem a liberálisok által elképzelt módon következik be, azaz a l iberális állam nem egyeseknek nyitja

meg az érvényesülés útját és lehetőségét, hanem az „integráció” folyamata majd a munkásosztály megszervezésével fog végbe menni, egy átalakult állami politika révén. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a politikába való belépés sem teljes. Az „oroszlán” ilyen értelemben is „megkövül”: az „integráció” nem hogy nem fejeződik be vizsgált korszakunkban, de éppen hogy csak elkezdődik. Ugyanakkor ezt is szükségszerűnek gondoljuk, véljük, a „megkövülés” a „dogma” és a „gyakorlat” között fennálló feszültség szükségszerű következménye: a szociáldemokráciának ugyanis a „gyakorlatot” fel kellett emelni a „teória” szintjére, hogy az ott igazolást nyerjen. Ha pedig ez nem működött, akkor 53 legalábbis retorikailag kellett a valóságot az elméletnek megfeleltetni. És nem volt más nyelv sem, amivel egyben önállóságukat megjeleníthették volna – hiszen az „integráció”

útja a „szegregáción” keresztül vezet. A „megkövülés” tehát elsősorban azt jelenti, hogy a forradalom nem sikerül, ugyanakkor másfelől a politikába való belépés sem teljes. Hipotézisünket esettanulmányokkal kívánjuk világosabbá tenni. Hangsúlyozzuk az esettanulmányok célja nem az események történeti elemzése, hanem a „politikai gondolkodás vizsgálata”, mint autonóm „módusz”, vagy diszciplína szempontjainak az érvényesítése. Az esettanulmányok során azt kívánjuk bemutatni, hogyan mit jelent a szociáldemokrata „oroszlán” „megkövültsége”. Esettanulmány #1: „Késlekedő, tunya, vörös Nap” - az 1905-1906-os kormányzati válság Az Osztrák-Magyar Monarchiának és dualista rendszerének már korábban kibontakozó válsága, bomlási folyamata 1905-1906-ban kritikus pontjához érkezett. Ez – többek között – a dinasztia és a magyar „politikai társadalom” konfliktusában, az ennek nyomán kialakuló

kormányzati válságban, valamint ezzel összefüggésben és kölcsönhatásban a munkásmozgalom fellendülésében, minden korábbinál nagyobb méretű tömegmozgalmak keletkezésében jutott kifejezésre. Az 1905-06-os válság kétségtelenül sokat ígért a magyarországi szocialista munkásmozgalomnak. Mindenekelőtt azt, hogy meggyengül az az „úri” egység, amely a politika intézményes formáiból kizárta a szociáldemokratákat. – Úgy véljük, e r emény nem volt teljesen alaptalan. A kiélezett politikai küzdelmek, egy mély politikai válság általában kedvező feltételeket biztosít a politikai tagozódás átalakulására s új hatalmi centrumok kialakulására. Úgy tűnhetett, hogy most már valóban bekövetkezhet az a változás, amit a szociáldemokraták mellett a polgári radikálisok is vártak: a politika napirendjére kerülhetnek az ország demokratikus fejlődését szolgáló kérdések. „Magyarországon a népbolondítások kora lejárt.

A munkásságnak jog kell, a hazátlan bitangoknak haza kell, mert ezek megadása nélkül csak a s zurony hatalma az, amely összetüzdeli, védi ideig-óráig a haz ug alkotmány korhadt bástyáit, de ezeket le fogja dönteni a szuronyokon keresztül a kirekesztett ostromlók elszánt tömegehidat verünk a mélység fölött, átkelünk a jogegyenlőség ígéretföldjére.” 148 Az 1905-1906-os politikai válság a s zociáldemokraták számára nem a f orradalom, nem a végső győzelem megkísértése, hanem a politikába való belépés, az erőfelmérés, s egyben az első, de nem végső győzelem, a választójog kivívásának a lehetősége. „A mai helyzetből egyetlen menekülés van. Politikai életünknek egy lépést előre kell tenni: a rendi parlamenttől a népképviselethez. Egy csapásra új pártokat hozna létre, nem a n emzet és a hon haz ug jelszavai, hanem a gaz dasági élet reális követelményei körül csoportosulnának a különféle törekvések

és ezzel óriási hazugságok dőlnének romba.” 149 A kormányzati válság idején a szociáldemokrata párt igyekezett a maga politikai taktikáját az új helyzetnek megfelelően alakítani. A Népszava számtalan alkalommal érezte szükségét annak, hogy átfogó kifejtést adjon a szociáldemokrácia folytatandó taktikájáról. A Népszava 1905. február 2-i cikkének értékelése szerint a politikai élet kiélezett ellentmondásai a választások után a 67-es és a 4 8-as érdekek összeütközésének következményei. Az ellenzék nevében fellépő függetlenségi párt legfőbb törekvése a perszonálunió megteremtése. Ezért a függetlenségiek hatalomra jutása a kiegyezés teljes megszüntetését, a közös hadsereg, a közös 148 A szociáldemokrata párt röpiratában szeptember 15-re – az országgyűlés megnyitásának napjára – általános sztrájkra és az országgyűlés elé való felvonulásra hívja fel a budapesti munkásokat. In: Uo 358p

149 Osztályok és pártok. Népszava, 1905 április 11 In: Uo 60p 54 külügy, a közös vámterület megszűnését jelentené; a dinasztia viszont minden erejével az osztrák-magyar birodalom egységének megőrzését, nagyhatalmi állásának megtartását szorgalmazza. A két szemben álló irányzat harca, valójában „hatalmi küzdelem két olyan tényező között, amelyhez a proletárságot semmiféle kapocs nem fűzi.” A kérdés az, hogy milyen álláspontra helyezkedjen ebben a küzdelemben a szociáldemokrata párt? A cikk szerint a munkásosztálynak azt az irányzatot kell támogatnia, amelyik közelebb áll a szükségszerű haladás, a társadalmi fejlődés követelményeihez. Ebből a nézőpontból nézve pedig kétségtelen, hogy a magyar uralkodó osztályok magasabb rendű érdeket képviselnek, mint a dinasztia. A további haladásnak ezért az ő győzelmükön keresztül kell megtörténnie A munkásosztály érdekei szempontjából azonban a 48-as

állásponthoz való közeledés csak abban az esetben jelent haladást, ha nem találja őket készületlenül, „ha az új alakulásba azonnal mint tettre kész, harcképes, érdekeit tisztán látó osztály illeszkedik be, ha el nem csábítatja magát a nemzeti jelszavakkal.” 150 Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az „értékelés” – nevezetesen melyik i rányzat a „haladóbb”? – „politikai” értékelés, azaz voltaképpen érveket sorakoztat fel az egyik vagy a másik mellett, és nem „tudományos elemzés” eredménye. Az „értékelés” ezért lehet változó, annak megfelelően, hogy a kontextus, az események aktuális menete a szociáldemokrácia számára éppen melyik erőt tünteti fel egy lehetséges együttműködés résztvevőjeként. A szociáldemokraták és a „ nemzeti ellenzék” szövetsége azonban nem valósulhatott meg, mert ennek lehetséges alapját, a demokratikus átalakulást szolgáló reformokat a koalíció irányadó

elemei nem akarták, a s zocialistákat viszont nem érdekelte az, amiért a p arlamenti ellenzék harcolt. Egyszerűen nem tulajdonítottak jelentőséget azoknak a k öveteléseknek, amelyeket a k oalíció szegezett szembe az udvarral. A – még jogosnak is tartott – nemzeti követelések a szociáldemokrácia értelmezése szerint hátráltatják az osztályharcot, elsősorban pedig a választójogi küzdelmet. 1905 nyarán azonban valami egészen meglepő történt: a „darabontkormány” belügyminisztere, Kristóffy József tárgyalásokat kezdeményezett a pártvezetőséggel, s csakhamar megegyezés született: a kormány hajlandónak mutatkozott arra, hogy szövetséget köt a s zociáldemokráciával. A „népet” kívánták felsorakoztatni a „ nemzet” ellen, egy „demokratikus cezarizmust” a dualizmust pusztulással fenyegető nemzeti követelésekkel szemben. A szociáldemokrata pártot pedig megkísértette a lehetőség, hogy egy „társadalmon

kívüli” erővel, a dinasztia révén váltsa valóra az ország demokratikus átalakítását célzó törekvését. A pártvezetőség kimondta, hogy az általános és titkos választójogot bárkitől elfogadja, így a parlamenten kívüli kormánytól is. Minthogy az adott helyzetben a munkásosztály számára a legfontosabb kérdés a választójog reformja, a párt azzal fog együtt menni a politikában, aki a nép számára a döntő reformot felvállalja. 151„A szociáldemokrácia minden irányban szabad, és csupán csak programjához van kötve.” 152 Az 1905-ös kongresszuson elfogadott határozati javaslat kimondja, hogy a szociáldemokrata párt országos gyűlése a válságos helyzetből egyetlen kivezető utat lát: az általános választójogra épülő népalkotmány megteremtését. „A magyarországi szociáldemokrata párt rendkívüli országos pártgyűlése megállapítja, hogy az ország állapotai eljutottak arra a 150 67 és 48. Népszava, 1905

február 2 In: KALMÁR I GYÖRGY: Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon (1900-1914). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 58p 151 Uo. 65p 152 Választói jog, szociáldemokrácia és a magyarság. Népszava, In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.3k Szikra, Budapest, 1955 1905 december 9 In: Uo 388p 55 pontra, melyen az eddigi álparlamentarizmus kormányrendszere teljes csődöt mond, s csak egyetlen mentőeszköz kínálkozik: az általános, titkos, választói jog alapján felépülő igazi népalkotmányosságnemcsak politikailag nincs megoldás a m ai álparlamentarizmus tehetetlensége miatt az igazi parlamentarizmus felépítése nélkül, de nincs azért sem, mert a proletárság minden eszközével, a harc minden módjával elszántan megakadályoz minden oly kormányzást, mely az igazi alkotmányosságot meg akarja akadályozni.” 153 Ebből adódóan az adott helyzetben a munkásosztály harca a koalíciós

többség ellen irányul, mert az állást foglal az általános, titkos választói jog ellen. Le kell tehát gyűrni az „osztályparlament gőgjét”, s ezt a cs atát „a proletárság vívja meg az élethalálharcát élni és diadalmaskodni akaró eszméjének legyőzhetetlen erejével, s a maga forradalmi elszántságának egész lelkesedésével.” 154 A szociáldemokraták győzelemként értékelték a kormány választójogi törvényjavaslatát. „Az általános választói jog eszméje diadalmasan halad előre. Ellenségei még megvannak, de olyan hatalom már nincs, amely győzelmét meg bírná akadályozni. Ennek az eszmének a győzelme kell, mert hatalmas, ellenállhatatlan erővel él benne, az igazság. Mi, szociáldemokraták, ennek az eszmének a legállhatatosabb és leglelkesebb harcosai, megelégedéssel és nyugodt öntudattal tekinthetünk vissza az eddigi küzdelemre most, az első nagy győzelem küszöbén. Mert megtettünk mindent, amit eddig

tennünk kellett és lehetett Tudjuk ugyan, hogy az első győzelem, amely már csak igen rövid idő kérdése lehet, még nem lesz teljes győzelem. Hiszen az általános választói jog a maga igazi mivoltában csak két korlátot ismerhet, éspedig: a politikai belátáshoz szükséges korhatárt és a megbecstelenítő bűntettel be nem szennyezett jellemet. Ilyen választói jogot pedig ez időszerint Magyarországban békés eszközökkel nem bírunk kivívni, és ezt kötelességünk bevallani önmagunk előtt, az általános választói jog polgári barátai előtt és minden rendű és rangú ellenség előtt. De az ilyen választói jogért rendületlenül tovább küzdeni, a nagy eszme lobogóját diadalról diadalra vinni a végső győzelemig: ezt szent kötelességünknek fogjuk tartani ezután is. És mi reméljük, hogy a s zociáldemokrata tábor növekedése és a felvilágosodottságnak a polgári pártokba való behatolása hamarosan meg fogja hozni az annyira

óhajtott végső győzelmet is.” 155 A dinasztia azonban nemigen szánta rá magát ígéretei megtartására. Érthető, inkább csak fenyegetésnek szánta, s a koalíció behódolását várta e lehetőség – a dinasztia és a munkásság szövetsége – megcsillantásától. Kristóffy tervét ugyan királyi jóváhagyással, de mégiscsak magánvéleményként terjesztette elő. A szocialisták mégis kaptak rajta, s a felkínált lehetőség eredménye lett a Garami-Kristóffy paktum. 156 Egy új politikai tagozódás körvonalai jelennek meg itt lehetőségként. De kézzelfogható eredményei is lettek. A szociáldemokraták tevékenységének feltételi javultak, s ennek eredményeképpen a szocialista munkásmozgalom erejének növekedése újabb lendületet vett. Megindult a földmunkások szervezkedése is, s alig fél év alatt nagyon előrehaladt. „Bécs megnyerte a csatát: csak nekünk köszönheti, ha mi nem ütjük folyton – kezdettől fogva a koalíciót

– ez kerekedik felül. S felüti fejét vele a gonoszabb – mert burkolt és leplezett, csűrő-csavaró, mágnás-fiskális-gentry mixtum compositum – reaktionárius abszolutizmus. Nyertünk mi is, hogy mennyit azt a jövő mutatja meg. Az erkölcsi nyereség ránk nézve óriási; hiszem, hogy az anyagi (értsd a pártmozgalom egészséges fellendülése) nyomon fogja követni. Kár volt a tiszta, ideális küzdelmet bizonyos irányban prostituálni. De hát ezt azok tették, akik 153 A munkásság parlamentje. Népszava, 1905 szeptember 12 In: Uo 62p Uo. 363p 155 Választói jog, szociáldemokrácia és a magyarság. Népszava, 1905 december 9 In: Uo 388p 156 Lásd: MUCSI FERENC: A Kristóffy-Garami paktum. Kossuth, Budapest, 1970 154 56 azt tartják, hogy <non olet>. De le a kalappal a honi munkások előtt Ein herrlicher Schlag A tenger méltóságát nem kisebbítik a felszínen úszó mocskos habok, majd kiveti magából.” 157 Viszont a kormány,

következésképpen az udvar is, javított pozícióján. A szociáldemokraták tömegei ellensúlyozták a nemzeti koalíció által szervezett tömegnyomást, s ennek rendkívül nagy volt a jelentősége. A kormánynak ugyanis nem kellett nyílt erőszakot alkalmaznia, Budapest és néhány más nagyobb város utcáit a munkásság szilárdan ellenőrzése alatt tartotta, s kézzelfoghatóan bizonyította, hogy a „nemzeti koalíció” nem léphet fel a nép nevében. A politikai harc tömegharccá változott, kikerült a parlament és a kaszinók falai közül, s valóban azt ígérte, hogy a „népakarat” is intézményesült politikai erővé válik. Az események azonban csakhamar bebizonyították, hogy a reménykedőknek csalódniuk kellett. Az ellenzék voltaképpen feladta programját, és megtörtént a „nemzet” és a „dinasztia” újabb kibékülése, vagyis érintetlen maradt mind a dualizmus, mind az ország politikaitársadalmi berendezkedése. A válság

mélyebben fekvő okainak megoldása lekerült a napirendről, meghiúsultak a nemzeti remények csakúgy, mint az ország demokratikus átalakulásának reménye. Az SZDP felfokozott várakozása hiúnak bizonyult, a választójog bevezetése elmaradt. Az SZDP-nek a d inasztia iránti bizalma, s az a v árakozása, hogy a választójogot felülről vezetik be (ez a feltételezés feltehetően a külföldi tapasztalatokból nyerte el létjogosultságát: a választójogot Németországban, Ausztriában is felülről vezették be, sőt 1905-1907 között még a cári önkényuralom is a „népjogok” kiterjesztése felé tett lépéseket) illúziónak bizonyult, nem a szociáldemokrata párt használta fel a dinasztiát politikai törekvései érvényesítéséhez, hanem éppen fordítva, a felülről bevezetendő demokratizálás kilátásába helyezése inkább csak manőver volt a nemzeti ellenállás letörésére. Ugyanakkor az események menetében egy – gondolkodásmódját

tekintve – „új” szociáldemokrata párt jelent meg a politika színterén, egy olyan szociáldemokrata párt, amely a politikai cselekvés érdekében igyekszik szakítani a „frázis nyűgeivel”, mérlegeli a szóba jöhető konstellációkat, s elsődleges motivációit immáron nem a végcél (a „filozófia”), hanem a politikába való belépés szándéka (a „politika”) határozza meg. A politikai harcokban való részvétel ugyan a „különállás” pozíciója mentén szerveződik meg, a szóba jöhető taktikai húzások, a lehetséges együttműködések is annak fényében nyerik el értéküket, amennyiben a szükségszerűnek vélt haladást, a társadalmi fejlődést támogatják. De ez a „különállás” már más, mint „kívülállás” pozíciója: a választójog követelésének előtérbe állításával a s zociáldemokrácia kísérletet tesz a p olitikába való belépésre. Az e m ögötti előfeltevések, egyrészt a

„mintakövetés” (ebben érezhetik elmaradásukat a német szociáldemokráciához képest, a n émet szociáldemokrácia politikájának követését ez akadályozza, tehát ha a választójog meglenne, mindenben követhetőek lennének a német „elvtársak”), másrészt vélekedésük szerint a „népparlament” megváltoztatná a p olitika tematikáját, az „álproblémák” helyett a „valódi” problémák kerülhetnének napirendre. Esettanulmány #2: A magyar szociáldemokrácia „serdülőkora” – a lehetőségek keresése 1905-06 után a szociáldemokrata párt vezetői egyre inkább az ország polgári demokratikus átalakításáért folyó küzdelem győzelemre juttatását tekintik a szociáldemokrácia legfontosabb, közvetlen napirenden lévő politikai feladatának. Mint utaltunk rá, a jövőkép differenciáltabbá válása és a legfőbb politikai törekvéssé nyilvánított általános választójog követelésének szinte kizárólagos

hangsúlyozása kihatással van a helyzetkép módosulására is: 157 Brill Richárd Szabó Ervinhez Taorminába. (1906 április 6) In: Szabó Ervin levelezése II Kossuth, Budapest, 1978 341.p 57 a legfőbb ellenség immár nem a kapitalizmus, hanem az elmaradottság. Ha ugyanis a fő politikai cél a választójog, nem pedig a forradalom, akkor Magyarország se lehet kapitalista, tehát feudális, elmaradott. A pártvezetőség már 1907 áprilisában, a párttagokhoz és a munkásokhoz intézett felhívásában azt hangsúlyozza, hogy a legfontosabb teendő az agrár-feudális uralom megdöntése és a „polgáriasult” Magyarország megteremtése, amely szabaddá teszi az utat a m unkások Magyarországáért folyó küzdelemhez. 158 A koncepcióváltás hozzájárul tehát a polgári demokratikus átalakulás feladatainak bizonyos mértékű előtérbe állításához, s olyan – nem kifejezetten szocialista – problémák számbavételét teszi szükségessé, elméleti

vagy legalábbis politikai megközelítésre ösztönözve a magyar szociáldemokratákat, mint az agrárkérdés, vagy a nemzetiségi kérdés. Valószínűleg erre a folyamatra utal Dániel Arnold is egyik, Szabó Ervinhez írott levelében, amikor megjegyzi: „A magyarországi szocializmus most jutott el a serdülőkorba, most fog az ország viszonyaihoz alkalmazkodni, hogy megkapja a maga egyéni karakterét.” 159 Ugyanakkor ez a folyamat azt is jelenti, hogy a szociáldemokrácia az „integráció” útjára lép, s a szocializmus mindinkább a távoli jövő célkitűzésévé válik. A szociáldemokrata párt politikai küzdelmének döntő területe tehát a választójogi harc lesz és a későbbiekben is az marad. A párt vezetői a választójog, mint a polgári demokratikus átalakulás egyik lényeges elemének jelentőségét mindvégig előtérbe tolják, s ennek rendelnek alá olyan kérdéseket, mint az ország agrárviszonyainak átalakítása, illetve a n

emzetiségi kérdés megoldása. Ezeket a kérdéseket a szociáldemokrata párt főiránya nem úgy kezeli, mint a demokratikus fejlődés elengedhetetlenül fontos követelményeit, amelyeknek megoldásában a proletáriátus is érdekelt. E problémákat főképpen csak a párt szövetségi politikájával kapcsolatban veszi tekintetbe, mint annak alárendelt, taktikai jelentőségű kérdéseket. Megítélésüknél a legfőbb mérce: elősegítik-e és mennyiben az általános választójog győzelemre juttatását. A szociáldemokrata párt vezetői 1906 tavaszától a hatalomra került koalícióban látják a napirenden lévő polgári demokratikus átalakulás akadályát. Fő „osztályellenségüknek” a hatalmukat megszilárdító agrárius nagybirtokosakat tekintik, akiknek döntő szavuk van a koalíciós kormányban. Ez a kormányzat erőszakot alkalmaz a munkásmozgalommal szemben, ellentétbe kerül saját korábbi reformtörekvéseivel, elodázza, sőt

„elsikkasztja” a választójog reformját, az általános, titkos választójog törvénybe iktatását, s lemond a sokat hangoztatott nemzeti követelések megvalósításáról is. „Ők eltemetik a nemzeti vívmányok kérdést, eltemetik a legfontosabb szabadságokat, szolgálják Bécset és Rómát, odaadják a magyar nép zsírját a bécsi szoldateszkának és konzerválják Magyarországot mint a kongóvölgyi rabszolgatelepet, nem akarnak más szabadságot csak egyeta nemzeti kizsákmányolás szabadságát.” 160 A megváltozott politikai térben a szociáldemokraták harcukhoz – a választójog kivívása – keresni kezdik mind az alkalmasnak gondolt eszközöket, mind a lehetségesnek vélt aktorokat, szövetségeseket. 158 Az elvtársakhoz. Népszava, 1907 április 28 Lásd KALMÁR I GYÖRGY: Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon (1900-1914). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 87p 159 Dániel Arnold Szabó Ervinhez Firenzébe.

1906, április 13 In: Szabó Ervin levelezése II Kossuth, Budapest, 1978 352p 160 Andrássy, a s zabadság pártja. Népszava, 1906 július 6 Idézi Kalmár KALMÁR I GYÖRGY: Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon (1900-1914). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 90p 58 1. Szövetségi politika A gyakorlati politika tapasztalatai és szükségletei nyomán 1907 tavaszán széles körű vita kezdődik a pártsajtóban a szövetségi politika elvi és főleg taktikai kérdéseiről. Strasser József cikksorozatában arra vállalkozik, hogy rámutasson a s zociáldemokrata párt és egyes polgári pártok között fennálló érdekközösségekre. Strasser, amikor érdekközösséget említ, rögzíti, hogy nem az elvek közösségéről, hanem időleges érdekközösségről van szó, s ezért „téves minden párttaktika, mely az ily érdekközösségeket kiaknázva nem figyelmezteti állandóan a munkásságot ezen érdekközösségek időleges,

múló voltára.” Strasser hangsúlyozza, hogy a szociáldemokrata párttaktika alapja a különböző polgári pártok kihasználásában, az egymás közötti ellentétek felszínre hozatalában áll. Véleménye szerint a s zociáldemokrata párt taktikáját mindaddig a b urzsoá pártok közötti ellentmondások kihasználására kell alapozni, amíg a proletáriátus többsége nem válik osztálytudatossá. A szociáldemokrata párt – mely az országos politika fontos részévé vált – legfontosabb törekvése az általános választójog kiharcolása. Az általános választójog kivívására törekedve, különös figyelmet kell fordítani azokra a polgári pártokra, amelyek e reform megvalósításában ugyancsak érdekeltek, ugyanis a v álasztójogot csak a m egosztott polgársággal lehet kivívni, mert a proletáriátus önmaga még gyenge e cél elérésére. A szóba jöhető szövetségesek közül leginkább a nemzetiségi pártok jöhetnek számításba,

amelyek a parlamentben is hirdetik az általános választójog szükségességét. Strasser szerint a nemzetiségi kérdés alapvetően kenyérkérdés, amely a magyar dzsentri és a nem magyar népek uralkodó osztályainak „kenyérharca”, amely a nemzetiségi területek közigazgatásihivatali pozícióinak betöltéséért folyik, s amelyet mindkét oldalon nemzeti jelszavakkal vívnak meg. Azonban a nemzetiségi burzsoát és intelligenciát létfontosságú érdekei a d emokratikus reformok támogatására kényszeríthetik. Ezen az alapon tehát a történelmi szükségszerűség időleges érdekközösséget teremthet a magyarországi proletáriátus és a nemzetiségi burzsoázia között. A nemzetiségi burzsoázia minden bizonnyal a v álasztójog bevezetése után szembe fog fordulni a proletáriátussal, de addig is ki kell aknázni a kínálkozó lehetőségeket. 161 Strasser kifejti, hogy a koalíció kormányra jutása után a dinasztia az agráriusokban látja

legnagyobb támaszát, mert nekik fontos a v ámközösség fenntartása, s így a d inasztia könnyen lemond a munkások ügyének támogatásáról, tehát a proletáriátus a kormánytól és a dinasztiától nem várhat semmit. „A proletáriátus újra kénytelen az önálló vámterület alapjára helyezkedni” – vagyis ki kell élezni az a grár és merkantil ellentéteket. Véleménye szerint a magyar ipari és kereskedelmi burzsoázia érdekeit a vámközösség felszámolásáért indított harcában a proletáriátus támogathatja. Ennek ellenértéke azonban az ál talános választójog felkarolása A munkásság ugyanis nem hajlandó minden ellenszolgáltatás nélkül kikaparni a tűzből „a gazdasági önállóság gesztenyéjét” a burzsoázia számára. A proletáriátus a p arlamenten belül akar harcolni az önálló vámterületért, s ezért követeli először a választójog megalkotását. Vagyis a magyar polgárság előbb segítse a proletáriátust

jogainak kivívásában, és csak azután kaphatja meg a szükséges támogatást. Végül Strasser számol azzal a l ehetőséggel is, hogy a gazdasági szükségszerűség, „a békés pártközi taktika helyett”, a politikai tömegsztrájkot helyezheti előtérbe. Hangsúlyozza, hogy a párt feladata erre is felkészíteni a tömegeket, hogy adott esetben ne ösztönösen cselekedjenek. Ilyen taktika esetében azonban a munkásosztály egyedül marad a barikád egyik oldalán. Az esetleges sikertelenség azonban romba döntheti valamennyi szervezetet és a pártot; ezért elengedhetetlen a földmunkásság szervezése, mert ennek a megvalósítása nélkül nincs remény a tömegsztrájk megvalósítására. A párt fő feladata az előkészítő munka során a földmunkásság szervezésének kiterjesztése és a párt politikai szervezeteinek kiépítése. 162 Strasser gyakorlati következtetése: „Szilárd társadalmi érdek és erőviszonyok összehasonlítására

építhető fel pártközi pártpolitikánk és a felelősség tudata parancsolja vezéreinknek, hogy a reális nyilvánvaló erőkre és érdekekre és az ilyenekkel ilyenekért síkra szálló pártokra építsük pártunk taktikájáta pártközi taktika a s zemélyi bizalom terétől a gazdasági érdekektől veszélyeztetett politikai pártélet megismerésére tolódott át és hogy pártközi taktikánk egész alkalmazhatóságában 161 162 STRASSER JÓZSEF: Érdekközösségeink. I-II Népszava, 1907 március 22 és 23 STRASSER JÓZSEF: Érdekközösségeink. III-IV Népszava, 1907 március 30 és 31 59 függ a gazdasági fejleményektőlA politikai tömegsztrájk taktikája akaratunktól függetlenül szükségszerűséggé válhatik.” 163 Nyilvánvaló, hogy Strasser elemzése nem a politikai problémák természetéből indul ki. Úgy tűnik, mintha rá is jellemző lenne a polgári radikálisok „doktríner” (hogyan kell a burzsoáziának viselkednie) logikája.

Strasser nem pártokban (politikai közösségekben), hanem „osztályokban” (proletáriátus / burzsoázia) gondolkodik, azaz nem a politikai erők valóságos érdekeiből indul ki, nem abból jut el következtetéseihez. A „dogma” fogva tartja a „gyakorlatot” Strasser cikksorozata nyomán vita alakult ki a Népszavában a választójogi taktikáról. Elsőként Horváth Gusztáv írta meg a véleményét. Ő a debreceni, majd a nagyváradi földmunkásszervezet titkára volt, később Áchim L. András pártjához csatlakozott Horváth – elvileg – lehetségesnek tartotta a polgári pártokkal való ideiglenes szövetkezést, de lehetetlennek vélte a n emzetiségi pártokkal való együttműködést, mivel szerinte a nemzetiségi pártok nem egységesek a politikai jogok kivívásában, a nemzetiségi burzsoázia és a nemzetiségi proletáriátus között pedig akkora ellentét van, mint a magyar proletáriátus és polgárság között. A nemzetiségi párt, mint

burzsoá párt, ellensége a munkásosztálynak, „nem segítheti elő a magyar proletáriátus jogait, mert akkor jogokhoz kellene segítenie a nemzetiségi proletárt is.” Horváth abban az esetben tartotta elképzelhetőnek a más pártokkal létesülő érdekszövetséget, ha olyan fokú érdekközösség létesíthető, hogy a szövetséges burzsoá pártnak létérdeke a proletáriátus mellett kitartani. Az önálló vámterület ügyét – Strasserrel ellentétben – nem találta ilyennek: vagyis a magyar polgárság sem lehet érdekközösségben a magyar proletáriátussal. Ebből ugyan nem következik, hogy a p roletáriátusnak és pártjának passzivitásba kellene fordulnia, de véleménye szerint a proletáriátus csak önerejére építhet, azaz a szociáldemokrata taktika egyetlen, reális, gyakorlatilag járható útját Horváth a politikai tömegsztrájk előkészítésében látja. 164 Varga Jenő cikkében Strassert és Horváthot egyaránt elmarasztalja,

mivel ők csak az önálló vámterület kérdésében láttak esetleges érdekazonosságot a proletáriátus és a b urzsoázia között. Véleménye szerint a magyarországi proletáriátus a r adikális polgárság közös érdeke a magyar kapitalizmus megteremtésében és kifejlesztésében van. „Ne tévesszen meg senkit az, hogy mi hirdetjük a tőke elleni küzdelmet. Igaz, hogy a proletáriátusnak a végső küzdelmét a kapitalista termelési renddel kell majd megvívnia; igaz, hogy most is folyton küzdeni kell a jobb megélhetésért. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a kapitalizmus uralma egy szükséges rossz, egy elkerülhetetlen fázisa történelmi fejlődésünknek.” 165Nem lehet átugorni a feudalizmusból a kommunizmusba. Ezért a proletáriátusnak a feladata az ag ráriusok elleni harcban, osztályellenségének, azaz a b urzsoáziának a t ámogatása az ö nálló vámterület, a k ereskedelmi szerződések, a közigazgatás demokratizálása, a megyei

rendszer megszüntetése kérdésében. Ha nem akar a proletáriátus rövidlátó politikát folytatni, akkor támogatnia kell a polgári kezdeményezéseket, kivéve azokat, amelyek a b urzsoáziát a p roletáriátus rovására juttatnák előnyökhöz. Csak ott lehet erős szervezett munkásság, ahol nagyszámú proletáriátus és erős burzsoázia van. A meglevő pártoktól a szociáldemokrácia nem várhat semmit; elő kell segítenie egy radikális párt létrehozását, s azt fenntartás nélkül támogatnia kell. A szövetségi politika kérdésében külön álláspont foglalt el Diner Dénes József, akinek felfogásáról korábban már részletesen szóltunk. Diner-Dénes érzéketlen volt a függetlenségi eszme iránt, s a meglévő dualista keretek minden áron való fenntartásával kívánta elérni a szocializmus irányába mutató gyors gazdasági, társadalmi fejlődést. Diner a „tiszta feudalizmus”-elmélet egyik fő szószólója volt. A mezőgazdaság

és az ipar szembeállításából vonta le azt a k övetkeztetést, hogy minden agrárius (a nagybirtokostól a kisparasztig) a feudalizmus, az elmaradottság, a konzervativizmus, a reakció hordozója, és minden merkantil (a nagytőkéstől a proletárig) a haladás, a fejlődés, a demokrácia és a társadalmi felemelkedés letéteményese. Ezért „a burzsoáziának és a munkásságnak kölcsönösen találkoznia kell a feudalizmus megdöntéséhez vezető forradalmi úton.” 166 Diner a kapitalizmus előmozdítását – a végcél jegyében – a szociáldemokrata tudatosságra építve is szükségesnek tartja, s így alapozza meg az érdekszövetség tételét: „A szociáldemokrácia tudja, hogy sem parlamenti leszavazással, sem valami forradalmi puccsal nem lehet a termelés kapitalista 163 Uo. HORVÁTH GUSZTÁV: Érdekközösségeinkhez. I-III Népszava, 1907 április 2,4 és 5 165 VARGA JENŐ: Érdekközösségeink. Népszava, 1907 április 27 166 DINER-DÉNES

JÓZSEF: Szocializmus és ipar. Szocializmus, 1906-1907 164 60 módját kollektívvá átváltoztatni, hanem minden erőnek a termelés mai módjának keretén belül kell kifejlődnie, minden erőnek tehát tőkének, a munkafolyamatoknak és a munkásnak magának is a lehető legnagyobb fokú szervezettségre kell szert tennieA proletáriátus ennek következtében támogat minden olyan törekvést, amely szervezett faktorok magasabb szervezettségét vonja maga után, és ellenez oly törekvést, amely a s zervezkedést meggátolná, és egyedül csak ezek a szempontok vezetik és irányítják politikáját is.” 167 A másik erő, akiben Diner szövetségest lát, maga a dinasztia. A fejedelmi uralom ugyanis nem más, mint a különböző osztályellentétek kiegyenlítésének eszköze. A fejedelmi uralom nem elválaszthatatlan az egyes osztályoktól, hanem az egyensúly fenntartása érdekében mindig más és más szövetségest keres. Nincs kizárva, hogy a fejedelmi

uralom érdekei találkozhatnak a proletáriátus érdekeivel, s az osztályharc szempontjából a p roletáriátus haladjon párhuzamosan a fejedelmi uralommal. Diner Ausztria példájára hivatkozva állítja, hogy nem kell fennakadni a „császári szocialisták” gúnynéven, mivel ha a p roletáriátus együtt haladhat a p olgári pártokkal, akkor a fejedelemmel is lehet. Diner szerint az államforma jellege teljesen közömbös a munkások, a tőke, a munkafolyamat szervezése szempontjából, s amíg az állam tartalma polgári, az is közömbös, hogy annak élén köztársasági elnök vagy fejedelem áll-e. 168 Diner azonban elveti a n emzetiségi törekvésekkel való szövetségkeresést: „semmi okunk sincs arra, hogy a nemzetiségi harcban a küzdő pártok bármelyikének oldalára álljunk.” 169Diner szerint Ausztria-Magyarországon a nacionalizmusnak nincs demokratikus tendenciája, mert e mozgalom tartalma, hogy soviniszta lepelbe burkolva, agrárius érdekeket

szolgál és a kapitalizmus fejlődését gátolja, csupán az ál lamhatalmat akarja megragadni. A szociáldemokrata párt feladata, hogy e mozgalmak ellen fellépjen, illetve azokat demokratikus mederbe terelje. A nemzetiségiekkel nem lehet együtt harcolni, nemcsak azért mert polgári pártok, hanem főleg azért nem, mert távol vannak minden demokratikus és radikális törekvéstől, és a feudalizmus szolgálatában állnak. 170 Milyen következtetést vonhatunk le tehát a szövetségkeresés lehetőségeit boncolgató vitából? Láttuk, hogy a vita résztvevői nem pártokban, politikai közösségekben, hanem „osztályokban” gondolkodnak, nem a politikai szereplők valóságos motívumaiból indulnak ki, amikor „tervet” készítenek, hanem – a polgári radikálisok gondolkodásmódjához hasonló módon – érdekeket tulajdonítanak az egyes „osztályoknak”, előre feltételezik, hogy azok hogyan fognak viselkedni. A „dogma” fogságban tartja a

„politikai racionalitást” Hiszen melyek is lennének a „polgárság” pártjai, megnevezhető, beazonosítható-e a „ burzsoázia” pártja? És vajon be lehet-e lépni a politikába ilyen logika alapján? Úgy véljük, a „serdülőkorába” lépett magyar szociáldemokráciának sem az „ugrás” (a forradalom), sem a „belépés” (politikai, tehát pártszövetség) nem megy. Olyan erőkkel („radikális polgárság”, „osztályok feletti dinasztia”, az általuk megszervezett parasztság stb.) akarnak szövetkezni, amelyek nincsenek.; azok az erők, amelyek léteznek, azokkal viszont nem tudnak, nem akarnak szövetkezni, amikor egyáltalán kísérletet is tesznek rá, kiderül, hogy nem megy (lásd az előző esettanulmányt: nem ők használják fel, hanem őket használják fel, ekkor pedig „kiszállnak”). Tehát csak a próbálkozásokhoz, akarásokhoz, kísérletekhez és természetesen belső vitákhoz jutnak el. 2. Az eszközök A

szociáldemokraták keresik az eszközöket is, amely révén be tudnának lépni a politikába. Az általános választójogért folytatott harcban a s zociáldemokrata párt nagy jelentőséget tulajdonított a tömegsztrájk, mint „végső fegyver” alkalmazásának. Garami már az 1906-os kongresszuson felveti a tömegsztrájk alkalmazásának fontosságát: „Konstatálni kell, hogy itt Magyarországon, Lassalle szava igaz volt a közelmúltban is és az abszolutizmus, amely itt legutóbb uralkodott, jobb volt a nép számára, mint az az álalkotmányosság, amely ma van, és amely teljesen egy nívón áll azzal az álalkotmányossággal, amelyet a Szabadelvű 167 DINER-DÉNES JÓZSEF: Osztályharcok és fejedelmek. A Munka Szemléje, 1907 június 22 Uo. 169 DINER-DÉNES JÓZSEF: Magyarország németnyelvű szociáldemokratái. A Munka Szemléje, 1907 július 13 170 DINER-DÉNES JÓZSEF: A szocializmus és a nemzetiségi kérdés. A Munka Szemléje, 1907 június 29 168 61

Párt kormányzásának neveztek, és amely minden volt, csak nem alkotmányosság és nem szabadelvűségSzámolnunk kell azzal, hogy akár a földmíves szervezet érdekében, akár az általános választói jog érdekében, akár a m unkások gazdasági, politikai boldogulása kivívásának érdekében élnünk kell esetleg a legélesebb és egyúttal a legveszedelmesebb fegyverrelez a fegyver a politikai tömegsztrájk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy egyszer hozzá kell nyúlnunk ehhez a fegyverhez.” 171 A szociáldemokraták szerint a tömegsztrájk a „végső fegyver”, „parancsoló szükségszerűség” a véres forradalom előtt, és ebben áll az utolsó kísérlet, hogy Magyarországot „európaiasítani lehet” az oroszországi forradalmi eszközök alkalmazása előtt. 172 A tömegsztrájk a választójog kivívásának eszköze, a választójog pedig azért fontos, mert biztosíthatja, hogy a szociáldemokrata párt kezébe vegye a parlamenti politika

irányítását. Erről a logikáról tanúskodnak Garami gondolatai is: „A munkásmozgalom az utóbbi néhány év alatt egész Európában új fordulatot mutat, amelynek alapját a s zervezett munkásság ereje, céltudatos előrehaladása adja meg, és az a törekvés, hogy a nemzetközi szociáldemokrata párt a parlament hatalmát törekszik lefoglalni, hogy lehetőleg megrázkódtatás nélkül készítse elő a törvényhozás útján azt a társadalmi zenekart, amely megszünteti a tőke kizsákmányoló hatalmát és az emberiséget az egyenlő kötelezettség és egyenlő jogok alapján a társadalmi érvényesülés felé vezesse.” 173 Az 1907-es kongresszus szintén hasonló szellemben zajlott le, és a f elszólalásokból teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a tömegsztrájk a választójogért folyó harc eszköze, annak szerves, szinte elválaszthatatlan része. 174 A szociáldemokratákat 1907-ben abban bíztak, hogy ha a politikát – és a tömegeket –

kiviszik az utcára, sikert érhetnek el céljaik tekintetében. A pártvezetőség az 1907-es kongresszuson elfogadott határozatának megfelelően a demokratikus választójogi törvénytervezet kikényszerítése érdekében nagyobb arányú tömegakció indítását határozta el. Ennek része volt az október 10-i tüntetés, a „vörös csütörtök” is. A pártvezetőség az egynapos sztrájktól ugyan nem várta a v álasztójog bevezetését, de a komoly figyelmeztetésnek szánt demonstrációtól lényegesen nagyobb hatást remélt. A kormányt különösképpen nem rendítette meg a százezres tüntető tömeg, még csak meg sem hallgatta a szociáldemokraták követelését. Mivel a hosszantartó tömegsztrájk feltételei hiányoztak, más társadalmi rétegek és pártok passzív együttérzéssel és várakozással tekintettek az SZDP által vezetett akcióra, a kormány nem sietett a választójogi törvénytervezettel. 1907. október 10-ét a következőképpen

értékelte a szociáldemokrata párt: „A politikai tömegsztrájk talpra állította Magyarország jogtalan népét, a pr oletáriátus felkelt az egész országbanMagyarország proletáriátusa átlépte a f orradalom küszöbétA szükségszerű forradalom nem engedi meg a pr oletáriátusnak a har c fegyverének megválasztását. Neki azokkal a f egyverekkel kell harcolnia, melyeket a k onzervatív hatalom a f orradalom letörésére használ, melyekkel útjában megakasztani akarná. Szilárdan és megingathatatlanul csak az a t ény áll, hogy a m unkásokat gazdasági helyzetük kényszeríti a pol itikai forradalomba, hogy harcolniuk kellMagyarország eljövendő politikai tömegsztrájkjai közvetlenül gazdasági okokra építhetők fel. Mindenestre ezek a szempontok, és ezen a harci síkon fognak eldölni közeljövendő harcainkA polgári radikalizmus és liberalizmus tábora 171 Részletek az MSZDP XIII. Kongresszusáról In: A magyar munkásmozgalom történetének

válogatott dokumentumai 3k Szikra, Budapest, 1955. 172 Lásd: VARGA LAJOS: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ellenzéke és tevékenysége 1906-1911. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. 26-27p 173 Idézi Varga. In: Uo 28p 174 Részletek az MSZDP XIV. Kongresszusáról In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 3k Szikra, Budapest, 1955. 502-521p 62 ugyanis politikailag éppen olyan indifferens, mint a k isparaszt, és az általános választójog érdekében nem lesz megmozgatható, ha c sak nem a z sebénél fogvaA választójog megvalósítása a pr oletárok létszükséglete, a pr oletáriátus a l étfenntartás elszántságával fog érte küzdeni.” 175 A szociáldemokrata párt tehát „kipróbálta”, hogy mihez vezet, milyen eredménnyel jár, ha az embereket kiviszi az utcára, azaz ha a tömegsztrájkot használják fel eszközül a társadalmi haladás előmozdítására. Be kellett azonban látniuk, hogy a tüntetés nem hozta meg

a várt sikert, a tömegek a demonstrációtól jóval többet vártak. A második nagy tömegdemonstráció után az is bebizonyosodott, hogy a szociáldemokrata párt nem rendelkezik az utcán azzal az erővel, hogy kikényszerítse vagy a kormányból, vagy a dinasztiából a választójog bevezetését. Hogyan összegezhetjük a „serdülőkor” tapasztalatát? A szociáldemokraták tehát be akarnak lépni a politikába, de sem a cél (a „politikai” cél), sem a szövetséges (hol ez, hol az, illetve a /még/ nem létező partner), sem az eszköz nem konkretizálható: a „kívülállás” tehát még nem szűnt meg egészen: a helyzet „még nem érett meg”, és a szociáldemokrácia sem vált részévé a politikai rendszernek. Ezt demonstrálják a különféle – inkább a teória, mint a politikai gyakorlat szintjén megfogalmazódó – alternatívák és szövetségkeresések éppúgy, mint az eszközhasználatról folyó viták, a „lehetséges”

különböző megítélései. Ugyanakkor ezt természetesnek is gondoljuk. Úgy véljük ugyanis, hogy a próbálkozás a politikai megismerés legfőbb eszköze. A szociáldemokrata (és természetesen a polgári radikális) próbálkozások sajátossága viszont, hogy egy próbálkozást sajátosan (azaz a „teória” szintjére emelve) ideologizálnak meg. Ennek pedig az a következménye, hogy a „politika” kérdései mindig „felemelkednek”, ugyanakkor egyben „meg is rekednek” a „teória” szintjén. Esettanulmány #3: „A párt egy jottányit sem tér el elveitől és osztályharcos taktikájától” – „gyakorlat” és „retorika” A szociáldemokrata párt szövetségi politikája 1910 után a korábbi időszakhoz képest jelentősen megváltozott. Míg korábban a marxista logikának megfelelően a szóba jöhető társadalmi rétegekkel kapcsolatban mérlegeli a közös harc lehetőségeit, s e rétegekre egyrészt mint jövendő proletárokra

(kiskézműves, szegényparaszt), másfelől mint a kapitalisztikus fejlődés előmozdítójára (burzsoázia) tekint, 1910 után a szociáldemokraták számára már a pártokkal való együttműködés lehetősége is felmerül. A „próbálkozás” tehát más lehetőségekkel kapcsolatban is beindul. Ennek az eltolódásnak egyik fontos állomásaként értékeljük a szociáldemokrata vezetőknek az 1910-ben alakult Reformklub-ban való részvételét is, a „klub” ugyan nem a pártok együttműködését, de a „rokongondolkodásúak” közös küzdelmét hangsúlyozta: „szükség volna egy olyan szervezetre, amely egyesítené a haladás és demokrácia barátait osztály- és pártkülönbség nélkül, olyan szervezetre, amely kifejezetten a demokráciáért küzdene. Ilyen szervezet alakult most Országos Reformklub névenFeladatául azt tűzi ki, hogy a rokongondolkodásúak mindennapos összejövetele és eszmecseréje által központja legyen ama törekvéseknek,

amelyek a nyugat-európaival egyenértékű kultúrát és demokráciát akarnak teremteni Magyarországon. Tömöríteni akarja párt, osztály, vallás és nemzetiségi különbség nélkül mindazokat az erőket, amelyek hatalmas gyáripart és kereskedelmet, intenzív 175 Október tizedike után. Szocializmus, 1906-1907 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 3.k Szikra, Budapest, 1955 569-570p 63 mezőgazdaságot, modern közigazgatást, pezsgő és szabad szellemű életet akarnak létesíteni Magyarországon.” 176 Természetesen a szociáldemokrata párt vezetőségével szemben rögtön megjelent a párton belüli kritika hangja: „Mi köze az öntudatos munkásságnak e klub céljaihoz? Talán a nyugateurópai <kultúra> és <demokrácia> csábítsa őket? Mi e melegházi növényeket meglehetősen ismerjük: az angol korlátozott választói jogot és a bí róságok osztályítéleteit, a né met abszolutizmust, a francia

katonák vérengzéseit, melyeket a sztrájkoló munkások ellen szoktak elkövetni, a svájci sztrájktörvényeket, melyeket az intenzív mezőgazdaságot űző parasztság segítségével hajszoltak keresztül – mi az ezzel egyenértékű demokráciáért küzdjünk együtt a polgársággal? Hisz e cél messze elmarad a legközönségesebb polgári demokrácia, a r égi polgári demokraták céljai mögött is, melyek eddigelé nem a bur zsoá uralomért, hanem oly dolgokért küzdöttek, melyekért érdemes volt legalább a munkásságnak is küzdeni! Igaz ugyan, hogy ily célok kiküzdésére sem mehetne a pr oletárság a pol gársággal együtt, mert erejét osztályszervezetéből meríti a munkás, osztályöntudatát az állandó fölvilágításból gyarapítja csak, melyet ellenségéről, a burzsoá osztályról nyer. A burzsoáziával való együttműködés természetesen kell, hogy háttérbe szorítsa e fölvilágosító munkát, ha pedig az elmarad, úgy a

munkásság ereje gyökerében támadhatik meg. Nos, ha a polgári demokrácia kiküzdésére sem haladhat a munkás együtt a burzsoáziával, úgy hogy merik tőle követelni, hogy a <nyugatival> egyenértékű demokrácia, tehát tipikus burzsoá követelések kiküzdésére egyesüljön a pol gári elemekkelA Szociáldemokrata Párt vezérei toboroznak a m unkásság ellenségei számára katonákat, a m unkásság soraiban! A háborúban ilyesmiért halál jár ki! Hát nincs a magyar munkásságban már egy szemernyi proletár öntudat sem, hogy nem kergeti az ily vezéreit legalábbis a – pokolba?” 177 A pártvezetőséget azonban nem rendítette meg a kritika. Az MSZDP XIII kongresszusa után a párt szövetségi politikájában bekövetkező fordulat még inkább nyilvánvalóvá vált. A kongresszus választójogi küzdelemről szóló határozatában világossá tette, hogy „a kormány a népjog ellenségének tekintendő”, valamint, hogy a választójogi

küzdelemben „a Kossuthpártra és a N éppártra nem számíthat, mert ezek az ellenzéki pártok örömmel látják és támogatják a k ormánynak a n épellenes magatartását”, de megállapítja, „hogy a Függetlenségi és a 48 -as Justh-pártot saját programja úgy a v álasztójog dolgában, mint a véderő dolgában a legelszántabb harcra köteleziaz általános, egyenlő és titkos választójogértA pártgyűlés ezért felszólítja a Justh-pártot ennek a harcnak a megvívására, kimondván egyúttal, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt ugyanezen célért a szervezett m unkásság erejének és minden eszközének felhasználásával végsőkig elszánt harcot fog vívni, melléje állván mindazoknak, akik a népjogok mellé állnak, szembefordulva mindazokkal, akik ezt nem teszik.” 178 A vezetőség álláspontja természetesen ismét nem maradt kritika nélkül, Hajdú Gyula kongresszusi felszólalásában a s zövetségkeresés taktikája ellen

érvelt: „A Szociáldemokrata Párt magatartása nem merülhet ki abban, hogy tükörképe legyen más pártok magatartásának, hanem elhatározó befolyással, kezdeményező és hatóerővel kell rendelkeznie más pártok magatartása felettÉn azt hiszem, hogy egyáltalán nem szocialista taktika, ha m i most az előző évek radikális határozatai után, polgári pártokkal egyesülnénk, ellenben, azt hiszem, a Szociáldemokrata Pártnak egyetlen erős eszköze a parlamenten kívüli harc, az utcáknak a forradalma. Ha tehát mi az általános választójog megvalósítása érdekében komolyan és 176 Küzdelem a demokráciáért. Népszava, 1910 szeptember 18 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 320-321p 177 B.V: Osztálykülönbség nélkül Kőműves, 1910 szeptember 22 In: Uo 322-323p 178 A kongresszus határozata a választójogi küzdelemről. Az MSZDP XIII Kongresszusa In: A magyar munkásmozgalom

történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 370p 64 erősen akarunk fellépni, akkor a pártvezetőségnek haladéktalanul elő kell készíteni úgy a fővárosban, mint a vidéken az utcák forradalmát és ez a forradalom lesz alkalmas arra, hogy nagyon is elhatalmasodott Munkapártot megakadályozza az általános választójog elsikkasztásában.” 179 Ezzel szemben Varga Jenő a Neue Zeitben egyértelműen védelmére kelt a pártgyűlési határozatnak: „A párt egy jottányit sem tér el elveitől és osztályharcos taktikájától, egyszerűen arról van szó, hogy az egyetlen közös programunk kiharcolása érdekében együttműködik egy olyan párttal, amelytől felfogásbeli szakadék választ el bennünket.” 180 Egyre kézelfoghatóbbá vált tehát a szociáldemokraták és a Justh-párt közös fellépése, amelyet a polgári radikálisok is támogattak: az erők a közösnek gondolt ügy kivívására közös harc mellett kötelezték

el magukat. Azaz a szociáldemokrata párt immár más politikai pártokkal kapcsolatban is mérlegeli az együttműködés lehetőségét. Ezért a kritika (a kritikák arról tanúskodnak, hogy az SZDP vezetősége elárulja a mozgalom céljait, feladja a szocializmust), s ezért a vezetőség részéről a retorikai megideologizálás (attól még, hogy a szociáldemokrata párt együttműködést keres polgári pártokkal, ez még nem jelenti az osztályharcos politika f eladását, hiszen az együttműködést csak az egyetlen közös cél – a választójog – kivívása indokolja és egyben teszi szükségessé.) Az MSZDP XIV. Kongresszusán, 1912-ben újra előtérbe kerül a szövetségi politika kérdése A pártvezetőség jelentése megállapítja, hogy a legutóbbi pártgyűlésen kialakított taktikai irányvonal helyesnek bizonyult: miután a parlamentnek „egy számottevő és akcióképes pártja” felismerte az általános választójog jelentőségét, a

kongresszus elhatározta, hogy a szociáldemokrata párt „a legnagyobb elszántsággal és minden rendelkezésre álló eszközzel” támogatja a 48-asokat, noha egyébként társadalmi és politikai felfogás dolgában egy egész világ választja el őket a szociáldemokráciától. A szociáldemokrata párt és a v álasztójogért való küzdelem című napirendi pont keretében pedig Kunfi vette védelmébe a Justh-párt és a szociáldemokraták együttműködésének taktikáját. „bizonyos fokú gyengeség és egy bizonyos fokú fejlettség mellett – körülbelül a két szélső típusán a munkásmozgalom erősödésének és fejlődésének – szükségképpen előáll az a helyzet, hogy a munkásosztály kénytelen más pártokkal, más társadalmi erőkkel – nem egyesülni, nem az ő sajátos követeléseit azokra való tekintettel elejteni vagy gyengíteni, hanem kénytelen ezekkel együtt párhuzamos munkát kifejteni. Van egy bizonyos foka a fejlődésnek,

amelyben a munkásosztály kénytelen minden front ellen egyszerre harcolni. Az én meggyőződésem szerint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt még nincs ebben a stádiumban.” 181– Ismét csak a „retorika” az, ami kifejezést nyer Mivel a gyakorlatot meg kell feleltetni a dogmának, ha másképp nem megy, legalább retorikailag kell igazolni, hogy a követett gyakorlat nem mond ellent a teóriának, konkrétan: a polgári párttal való szövetség nem jelenti a szocializmus ügyének elárulását. Ami a választójogi küzdelem továbbfejlesztését illeti, Kunfi fontosnak tartja, hogy a párt minden rendelkezésre álló eszközzel támogassa a J usth-párt parlamenti harcát. S ennek érdekében szükségesnek tartja nagyarányú parlamenten kívüli tömegmozgalom kibontakoztatását is. Amennyiben a kormány ellenforradalmi erőszakot alkalmazna politikai ellenfeleivel szemben, akkor erre csak forradalmi erőszak lehet a felelet: „Az erőszak minden 179

Részletek a pártkongresszus jegyzőkönyvéből. Az MSZDP XIII Kongresszusa In: Uo 366-367p Idézi Kalmár I. In: KALMÁR I GYÖRGY: Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon (19001914) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 174p 181 Kunfi Zsigmond előadói beszéde. Részletek a kongresszus jegyzőkönyvéből Az MSZDP XIX kongresszusa In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 469-470p 180 65 országban erőszakot szül. Ellenforradalmi erőszakra a forradalmi erőszak a felelet Ez az első és legfontosabb dolog, amit ebben a helyzetben ki kell mondanunkHa pedig a választójog ellenségei a képviselőház feloszlatásának eszközéhez fordulnának, hogy a pénz, pálinka és szurony terrorjával törjék le a választójog parlamenti küzdőtáborát, akkor a Szociáldemokrata Párt a terror ellen terrorisztikus fegyverekkel fog küzdeni” 182 Az események mozgásba jöttek. 1912 április

27-én, a Khuen-Héderváry-kormány másodszori lemondása és a Lukács-kabinet kinevezése után, hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánypárt Tisza Istvánt javasolja a képviselőház elnökének azzal a megbízatással, hogy tőrje le az obstrukciót. A készülő akció hírére a pártvezetőség általános sztrájkra hívta fel a munkásokat: „A parlamenti erőszakra a munka beszüntetésével és forradalmi tüntetésekkel kell válaszolnotok! Halálos csapást akarnak mérni a né p ellenségei az általános választójogra. Erőszakos eszközökkel, az érvényes törvények sárbatiprásával el akarják némítani azokat, akik a nép jogáért viszik a harcot a képviselőházban. Az obstrukcióra akarnak lesújtani, de az általános választójogot akarják kivégezniEllenetek megy elsősorban a harc. Tőletek sajnálják a kenyeret a bőséges lakomák lakmározói Tőletek rabolják el a betű és a műveltség világosságát a tudatlanság

vámszedői. Tőletek irigylik sorsotok megjavításának eszközét: a választójogot azok, akiknek minden jóból olyan bőségesen juttat az élet. Ki kell hát állanotok a gaz ellenségek ellen, azok ellen, akik nemcsak benneteket akarnak a nyomor és a t udatlanság szolgaságában megtartani, hanem gyermekeiteket is az ínség és elnyomatás prédájául akarják odadobniMunkások, ti is érzitek, hogy cselekedni kell. Ti is érzitek a történelmi idők szelét Ti is tudjátok, hogy sorsotok fordulópontra jutott. Ti is látjátok, hogy cselekedni kell Ti is érzitek, hogy nem lehet akkor nyugodtan dolgozni, amikor ádáz ellenségeitek a hurkot a n épjog nyakába vetik A parlamenti erőszakra a munkások sztrájkja legyen az első felelet, törvények kötelező ereje ellen való országos izgatás és az ellenük való engedetlenség a m ásodik. Minden órában beköszönthet forradalmi cselekedeteknek szükségessége: talán holnap, talán már ma. Legyetek készen, és

ne hiányozzék senki a harcból!” 183 A szociáldemokraták tehát azt várják, hogy a munkások hadba hívása, forradalmi cselekvése vagy mint fenyegetés, vagy mint tényleges forradalmi megmozdulás elhozza majd a népjogok győzelmét. De a „minden órában beköszönthető forradalom” még nem a végső győzelemért vívott harc; a tét a választójog, és harc a Tisza-rezsim, mint a választójog ellensége ellen, de nem a szocializmus megvalósítása. A lezajlott események némileg megváltoztatják, módosítják a helyzetleírás és a kilátások jelentőségét, s egyben felértékelik a párt forradalmi szerepét. 1912. május 23-át, a „vérvörös csütörtököt”, a „proletárság történelmi napját” Kunfi Zsigmond következőképpen értékelte a Szocializmus hasábjain: „Vannak pillanatok, amelyekben összesűrűsödik az ember egész élete, mindaz, amit valaha átélt, gondolt vagy érzett. Ilyen pillanatok a népek és tömegek életében

is vannak: amikor egyetlen mozdulatokkal kifejezésre jutatják mindazt, ami bennük él, forrong és megvalósulás után áhítozik. Ilyen történelmi pillanat volt a magyar munkásosztály, de elsősorban a budapesti munkásság életében május 23-a. A tömeg élete természetszerűleg töméntelen hatás eredménye De két nagy összetevő erőt világosan meg lehet különböztetni ennek a történelmi napnak előidézői között. Az egyik az embertelen élet, amelyet a munkásnak viselni kell, kezdve a munkásképpen való kizsákmányoltatáson és végezve az állampolgári elnyomatáson. Május 23-án nemcsak választójogért és a politikai elnyomatás ellen támadt fel a munkásosztály, hanem fellázadt az 182 Uo. 471-472p Munkások! Elvtársak! Népszava, 1912. május 21 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 484-485p 183 66 ellen a társadalmi rend ellen, amelynek minden terhét ő viseli, és egyetlen

jogában vagy előnyében sem részesül. A második összetevő erő, amely a tömegek cselekedetéből szólott felénk: a Sz ociáldemokrata Párt forradalmi agitációja volt, az a céltudatos, következetes, napról napra megújuló munka, amely a munkásokat a mai társadalomnak és állami rendnek tudatos ellenségeivé neveli, amely kitépi lelkükből az alázatosságnak, a mindenbe való belenyugvásnak, a tekintélyek vak tiszteletének államilag tenyésztett szokását, amely, ha kell, minden harcra készen sorakoztatja fel a proletárságot a kizsákmányolók ellen, elnyomatáson és műveletlenségen nyugvó társadalmi rend ellen.” 184 Vagyis május 23-a – Kunfi számára mindenesetre – bebizonyította, hogy a szociáldemokrata párt az az erő, amely képes megszervezni és vezetni a proletáriátust a szocialista végcél felé, amely képes hadba hívni a p roletárságot „a kizsákmányolók ellen, elnyomatáson és műveletlenségen nyugvó társadalmi

rend ellen.” Ady lelkesedése – „Rohanunk a forradalomba” – általános jelleget öltött. Eközben pedig a Justh-párt, a Kossuth-párt, a K árolyi-féle függetlenségiek, a néppárt, a keresztényszocialisták és a N agyatádi Szabó-féle gazdapárt közös választójogi reformtervezetben állapodott meg, s létrehozta az egységes ellenzéki blokkot. Május 23. után a kormánnyal való éles összeütközések időszaka következik A szociáldemokraták együttműködése a Justh-párttal tovább szilárdul, sőt a szociáldemokrata párt egyre inkább hajlandó az egész egyesült ellenzék felé orientálódni. Kunfi a Huszadik Században kifejti a szociáldemokraták közeledésének okait a születőben lévő új koalícióhoz. Rámutat, hogy a szociáldemokrata párt szívesebben folytatna olyan szövetségi politikát, melyben a munkások a városi polgársággal, a nemzetiségi tömegekkel és a kisgazdákkal volnának együtt a választójogi küzdelemben.

Minthogy azonban, a felsorolt néprétegek kormánybefolyás alatt állnak, ez az alternatíva nem kecsegtet sikerrel. Ilyen helyzetben a párt azzal harcol, akivel lehetséges. 185 Vagyis a szociáldemokrata „ráció” itt n em tartja szükségesnek a társadalomtudományos megalapozást, ez a „tiszta politika” logikája. Az 1913-as év első hónapjaiban ismét kiéleződik a választójogi küzdelem, miután a kormány beterjeszti a képviselőházban a választójog reformjáról szóló törvényjavaslatát. A szociáldemokrata párt természetesen elítéli a k ormány tervezetét: „Ez a j avaslat sem az általános, sem az egyenlő választójogot, sem a titkos szavazást meg nem valósítja, a jogfosztottság mai állapotát meg nem szünteti, és sem a mezőgazdasági, sem az ipari dolgozó osztályok érdekeit, legyenek azok kisgazdák, földmunkások, polgárok, avagy ipari munkások, a legtávolabbról sem elégíti ki.” 186A párt a tervezet elleni küzdelemre

szólítja fel a munkásokat: „A pártgyűlés ennélfogva felhívja a szervezett munkásságot, hogy ez ellen a tervezet ellen haladéktalanul vegye fel a legélesebb harcot, s folytassa azt mindaddig, amíg ez a terv és ez a kormány, amelynek szószegése megalkotta, eltűnnek.” 187 Az általános sztrájk előkészítéséről szóló kongresszusi határozat nagy visszhangra talált a munkások soraiban. A párt ennek megfelelőn arra számított, hogy a proletáriátus mozgósításával, a tömegek nagyszabású demonstrációjával jelentős támogatást nyújthat az ellenzék parlamenti küzdelméhez. Sőt úgy vélik, hogy ez az összehangolt fellépés meghiúsíthatja a kormány „antidemokratikus” választójogi tervezetének elfogadását. Az események azonban másként alakultak. A képviselőházban március 4-én kezdték tárgyalni a törvényjavaslatot. A parlamenti ellenzék a tiltakozásnak azt a formáját választotta, hogy 184 KUNFI ZSIGMOND: A tömegek

beszéde. Szocializmus, 1911-1912 337-346p KUNFI ZSIGMOND. Az új koalíció Huszadik Század, 1912 / XXVI 83-88p 186 A rendkívüli pártgyűlés tárgyalásai. Népszava, 1913 január 28 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 590-591p 187 Uo. 591p 185 67 kivonul az ülésteremből. Távollétükben azután a kormánypárt tagjai március 7-én megszavazták a kormány tervezetét. A szociáldemokrata párt vezetősége ebben a helyzetben az általános sztrájk elhalasztása mellett döntött. A pártvezetőség röpiratában indoklásul hozta fel, hogy az ellenzék nem fejtett ki komoly ellenállást a kormánnyal szemben, s főleg nem támogatja és helyesli a parlamenten kívüli megmozdulásokat. „A szociáldemokrata munkások készen állottak arra, hogy életüket, szabadságukat, intézményeiket – mindenekelőtt kockára vessék a Tisza-választójog megbuktatásáért és az általános, egyenlő, titkos

választójog kivívásáért. A mai politikai helyzetben ezt a cél csak az utcai és parlamenti forradalom egybekapcsolódása érhette volna el. A parlamenti ellenzék tiltakozott a választójogi javaslat tárgyalása ellen, s utána kivonult a képviselőházból. Ez az eljárás tiszteletre méltó és nyomós politikai okból fakadt, s avval a hatással járt, hogy a parlamenti harc egyelőre ezzel a tiltakozással befejeződött. Parlamenti harc nélkül eredménytelen maradna az utca bármilyen hősies és önfeláldozó küzdelme, s csak arra volna jó, hogy a k ormány a m unkások halomra lövésével meggyöngítse az általános választójog leghatalmasabb táborát: a Szociáldemokrata Pártot és vérontással visszavesse a munkások küzdelmét. Nagy felelősségünk tudatában ilyen körülmények között és ebben a pillanatban a t ömegsztrájk fegyverének alkalmazásától egyelőre el kellett állnunk. Amilyen parancsoló kötelesség mindannyiunk számára,

hogy a né pjogokért mindannyian mindent kockára vessünk, ha remélhetjük, hogy a vérrel öntözött talajból szabadságunk fája sarjadzik ki: olyan erkölcsi bűn és politikai hiba volna ebben a pi llanatban a m annlicherek és gépfegyverek elé vezetni a népet.” 188 Hiába hangsúlyozta Garami, hogy „a harc még áll s rövid időn, legföljebb néhány hónapon belül a r éginél is magasabb lánggal fog lobogni, s ugyanazok a t áborok ugyanazokért a célokért fogják megvívni őket”, s a munkásosztályon kívül vannak még olyan osztályok, amelyeknek érdeke teljesen párhuzamos a munkásosztályokéval, ebből adódóan „a választójog nem is sajátosan szocialista követelés”, ezért a s zociáldemokrata párt nem épít „illúziók homokjára, hanem igenis, osztályérdekek szilárd talajára”, amikor arra számít, „hogy az ellenzék a meghozott torztörvény eltüntetéséért és egy demokratikusabb és becsületesebb reform

megvalósításáért küzdeni fog, s így van logika és következetesség abban, hogy ezért hajlandók vagyunk őt ebben a küzdelemben támogatni” 189, a tömegek forradalmi lelkesültsége azonban apátiába fordul át. Mi tehát az „eset” és mi a „tanulság”? Mint láttuk, a szociáldemokraták immáron nemcsak az „osztályokkal”, de a politikai élet „ténylegesen” létező szereplőivel, azaz a pártokkal is felvetik az együttműködés lehetőségét, amely aztán létre is jön, a magyar szociáldemokrácia a Justh-párttal politikai szövetségben lép fel legfőbb politikai célkitűzésének, a választójognak a kivívásáért. A „gyakorlatot” azonban igazolni kell a „dogma” előtt: erre szolgál a „retorika”, amely az „integráció” irányába mutató „gyakorlatot” a „ cél” beváltásának megkerülhetetlen „eszközeként” tünteti fel. Amikor azonban a tömegek forradalmi elszántságot és cselekvést várnak a

párttól, nyilvánvaló lesz, hogy az SZDP „higgadt” vezetői „visszarettenek” a következményektől. Esettanulmány #4: „van-e valami célja a háborúnak?” – a taktika megideologizálása Az 1914-es háborús válság mozgalmi apályban érte a p ártot. A Balkán-háborúk okozta nyugtalanság, a g azdasági pangás, a Lukács-, majd a Tisza-kormány törvényalkotó tevékenysége, a választójogért folytatott politikai akciók eredménytelensége, nem utolsó 188 189 A pártvezetőség röpirata hírül adja az általános sztrájk elhalasztását. In: Uo 605p GARAMI ERNŐ: Osztályérdek és választójog. Szocializmus, 1912-1913 241-245p 68 sorban az 1913 tavaszára tervezett általános sztrájk lefújása rányomta a b élyegét a p árt „forradalmi” tevékenységére és „forradalmiságának” megítélésére egyaránt. 1914 tavaszán-nyarán a legfontosabb politikai eseménynek az 1913. é vi XIV tc alapján megtartandó választások

előkészületei ígérkeztek. Bár a Tisza István ihlette törvény messze állt az általános, titkos és egyenlő választójog biztosításától, ennek alapján mégis valószínűnek látszott, hogy parlamenti képviselethez juthat a szociáldemokrata párt. Megindult a kampány, hogy minden szervezett munkás, aki megfelel a törvény korlátozó előírásainak, vétesse fel magát a választói névjegyzékbe. A kampány nyitásával egyidejűleg ért az országba a szarajevói merénylet híre. A szocialista sajtó a háborús válság heteiben szinte az utolsó pillanatig ellenezte a háborút, elítélte a p olgári sajtóban eluralkodó uszító hangnemet, és a b ekövetkezett eseményekért a Monarchia balkáni politikáját tette felelőssé. 190 Az ellenálló hangnem azonban megváltozott: a szociáldemokraták – egy ideig – beálltak a háborút támogató erők közé, azaz felsorakoztak a n emzet egységét megkívánó érdekek mögött, vagy még élesebben

fogalmazva, egy táborban találták magukat a korábbi ellenféllel, „az osztályuralom letéteményesivel”. A tiltakozás hangja 1914 július végén a Szerbia elleni hadüzenet után halkult el, majd a világháború tényleges kitörésekor, az orosz hadüzenet után ment át a háború indokoltságának hangoztatásába. A fordulathoz több tényező is hozzájárult, így a nemzetközi munkásmozgalomban végbement változások hatása, a II. Internacionálé megbénulása, a hatályba lépett kivételes törvények következményeitől való félelem, valamint a Monarchia, és benne a t örténelmi Magyarország területi épségének féltése. Az SZDP a munkásság, a haladás szempontjából károsnak tartotta a birodalom széthullását, ami a háború kitörésével fenyegető realitássá lett. (A szociáldemokraták hangneme majd 1915-től kezd eltolódni a pacifista álláspont irányába, és egyúttal a kormány erőteljesebb kritikája felé.) A háború ténye

mindenestre nyilvánvalóvá tette, hogy egyfelől a liberalizmus válsága véglegessé vált, a liberalizmus nem tud kiutat mutatni a kor általános válságából, másfelől a szociáldemokrácia is képtelen volt megakadályozni a háború kitörését. „A világháború alapjában rendítette meg a társadalom minden építményét. A háború romboló útjában legelső akadályként kellett volna álljon a munkásság vezető pártjainak, a szociáldemokrata pártoknak nemzetközi szövetsége: az Internacionálé. Ez az akadály azonban eltűnt a háború viharának első kitörésére. Romba dőlt, darabokra szakadt az első alkalommal, amidőn ki kellett volna állnia a nemzetköziség tűzpróbájáta háború kitörésekor valamennyi ország munkáspártjainak többsége rögtön feladta ezt a közös osztályharcot, odaállt a „ saját” országbeli tőkések oldalára, s a burzsoázia (a vagyonosok) elleni közös harc helyett egymást gyilkolták a különböző

országok munkásai.” 191A háború nyilvánvalóvá tette tehát, hogy a 190 Lásd például az MSZDP XX. Kongresszusának(ezen a kongresszuson foglalkoztak először külön napirendi pont keretében a k ülpolitikai kérdésekkel) határozatát, amelyben a szociáldemokrata párt tiltakozik „az o sztrák-magyar külpolitikának folytonos nemzetközi bonyodalmakat felidéző s az országot gazdaságilag tönkretevő politikája ellen. Követeli, hogy a balkán a Balkán népeké elv következetes keresztülvitele alapján tartózkodjék az osztrák-magyar diplomácia a balkáni népek dolgaiba való folytonos beavatkozástól, és különösen pedig bízza az al bán állam védelmét és az ö nállóságon való őrködést az albán népretiltakozik a katonai terhek szakadatlan emelése ellen, és azt kívánja, hogy az osztrák-magyar Monarchia ne a katonai terhek szakadatlan emelése, hanem új és a nép széles rétegeit kielégítő gazdasági, politikai, szociális és

nemzeti politikában keresse fennmaradásának biztosítékait.” És ezért a s zociáldemokrata párt „felhívja az o rszág munkásságát és azontúl az egész ország dolgozó és békeszerető népét, hogy a militarizmus és a nacionalizmus ellen ellen való szakadatlan agitációjával, hogy gyűlésekkel, tüntetésekkel és tiltakozó szavának mindenütt való felemelésével követelje a békének mindenáron és minden körülmények között való biztosítását, s hangsúlyozza azt, hogy az o rszág népe elítéli a hivatalos diplomáciának és a nagybirtokosokra és a nagytőkésekre támaszkodó osztályuralomnak kalandos és népellenes külső politikáját is.” A Magyar Szociáldemokrata Párt XX Kongresszusa In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.4k Kossuth, Budapest, 1966 655p 191 KUN BÉLA: Mit akarnak a kommunisták? KUN B ÉLA: Szocialista forradalom Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1979. 58p 69

szociáldemokrácia – és nemcsak Magyarországon – igen messze volt attól, aminek hirdette magát. Hogy metaforánknál maradjunk, az „oroszlán” még csak nem is „oroszlán” volt, csak úgy tett. Mindenesetre a szociáldemokratáknak saját maguknak is be kellett bizonyítaniuk, hogy a háborúnak van „értelme”. Az „inkoherens koherencia” logikája a háborúban is felfedezte a pozitivitást, a változtatás lehetőségét. Pontosabban az „inkoherens koherencia” racionalitása még a háborút is képes volt beilleszteni a marxista történetfilozófia sémájába. E logika feltárásában Kunfi gondolatmenetét követjük 192, a Kunfi-szöveg ugyanis a szociáldemokrata retorika egyik plasztikus példája: Kunfi éppen a taktikát ideologizálja meg, vagyis megmagyarázza, hogy a szociáldemokrácia miért nem teljesítette ígéretét. Kunfi abból indult ki, hogy a háború szükségszerű része a világ aktuális rendjének: „A háború a v ilág mai

és majdnem minden eddigi rendjének eleme volt, éppoly általános kategóriája a t ársadalmi történésnek, mint az elnyomatás, a más számára végzett ingyenmunka, kizsákmányolás, amelynek egyébként csak egyik különös eseteA háború voltaképpen az államélet lényegét és a t ársadalom történetét alkotó osztályharcnak gigászi méretekben való folytatása” 193. A háború tehát osztályharc, ebből következik, hogy ha „a feudális és kapitalista társadalmi rend háborúnemző végzetében hisz valaki: ezzel nem a háborút recipiálja, hanem a f eudalizmus és kapitalizmus megszüntetésének szükségességét bizonyította újabb, mindennél hathatósabb érvekkel.” 194 Kunfi kimutatja, hogy a szocialista politika teljes mértékig logikus a háború kérdését illetően. „Az állampolitika előzmény, a háború a logikus következmény: azért olyan furcsa és illogikus, amikor oly emberek, akik ezt az előzményt támogatták, szemére

vetik a szocialistáknak, hogy miért nem hárították ők (ti. a szocialisták) el a következményt A szocializmusnak minden más elmélettel szemben való felsőbbsége abban állott, hogy ezt az összefüggést világosan látta; a háború miatt panaszkodó és káromkodó embereknek reménytelen elméleti elmaradottsága abban rejlik, hogy még ma is csak a hábor út nem akarják, ellenben nincsen szavuk a bérmunka, magántulajdon, osztályuralom, sovinizmus, papi birtok, államegyház, polgári törvénykönyv, nagytőkés sajtó, védővám, analfabetizmus, fegyverkezés, alkoholizmus, gyermekmunka, főrendiház ellen, amelynek poligám nászának gyümölcse a háború.” 195 Mivel a szocializmus azon az előfeltevésen alapul, hogy a társadalmi életben van haladás, és ez a haladás feltétlenül a több szabadság, nagyobb jólét, mélyebb műveltség, teljesebb életlehetőségek megteremtésében áll a nép túlnyomó nagy többsége számára, a szocializmus nem

kerülheti meg a kérdést, „van-e valami célja a háborúnak?” Kunfi szerint minden egyes háború, céljai feltárása szempontjából, egyéni kezelését igényel, s ha a háború céljait keressük, tulajdonképpen a háború következményeire gondolunk. „A modern emberiség haladása és boldogulása az én szememben a s zocializmus megvalósításától függ. Gazdasági, művelődési, politikai és erkölcsi programja száműz, az emberi lehetőség határain belül, minden szociális okból, az állam és a társadalom helytelen berendezéséből fakadó bajt. A háborúval mint a legrettenetesebb méretű társadalmi történéssel szemben is ennek a tudományos megismerésen alapuló hitnek nézőpontjából vethető föl a kérdés: közelebb visz vagy eltávolít-e bennünket attól az állapottól, amelyben a 192 KUNFI ZSIGMOND: A háború problémája.(Szocializmus, 1914-1915 516-526p) In: Kunfi Zsigmond válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1984. 123-135p

193 Uo. 123p 194 Uo. 123p 195 Uo. 124p 70 szocializmus megvalósulásának összes előfeltételei meglesznek? Előmozdítja-e vagy hátráltatja-e a társadalmi haladást, vagyis a szocializmus felé haladást?” 196 Kunfi szerint a háború számtalan olyan változást hozott létre, amelyek kettős jellegűek: haladó és reakciós arculatuk van, „de nagyjából egyik vagy másik mivoltuk szembeötlőbb és természetükkel összefüggőbb.” Kunfi sorra veszi a háborúból következő fejlődés tendenciáit A fejlődés tényei és hatóerői közé sorolja Kunfi azt jelenséget miszerint háború idején az állam és társadalom legfontosabb szervévé a hadsereg válik, de ez a sereg, már nem a reakció ereje, hanem gyökeresen átalakított, demokratizált: „A nagy tömegek, amelyekből, a modern hadsereg áll, szükségképpen szétvetik azokat a kereteket, megmásítják azt a szellemet, amely a hadsereget a kíméletlen belső osztályuralom szervévé teszi. A

háborúban álló hadsereg jóformán a teljes fegyverviselésre alkalmas férfinépességet magában foglalja, s ebből a szempontból megközelíti a demokráciának a régi követelését: a nép fölfegyverzését.” 197 Másodszor, a háború nemcsak új hadsereget teremtett, hanem egyben új gazdaságot is létrehozott. „Megmutatta, hogy mily nagyfokú alkalmazkodóképesség van a modern iparban; mennyire át tud alakulni a társadalom szükséglete szerint az ipar. S ezzel reményt adott arra, hogy amint most a szó valódi értelmében ágyukat gyártanak ott, ahol azelőtt ekéket vagy szerszámokat készítettek, úgy majd a béke és kultúra céljaira is föl lesz használható az egész nagy modern ipari szervezet, amely már békében is főképpen a hadsereg céljaira, számára dolgozik. A háború azonfelül bebizonyította, hogy a gaz daság magára hagyatva, a s zabad verseny és egyéni önzés törvényeit követve, nem éri el teljesítőképességének

tetőpontját, és amikor a maximumot várják tőle, akkor az egyéni versenyt korlátozni kell és ki kell küszöbölni, és az egyéni érdekek szabályozó erejének helyére a közösség érdekeit kell, akár kényszer erejével is, diadalra juttatni.” 198 Harmadszor, Kunfi szerint a háború után a régi politikai osztályuralom ideológiai érvekkel való védelme sokkal nehezebb lesz, mint amilyen előtte volt. „A népet, amelynek fiait már zsenge korban fegyverrel látják el és elküldik meghalni a < hazáért>, nehezebb lesz távol tartani a szavazás és tanácskozás színhelyeitől.” 199 Negyedszer, az új hadsereg és új gazdaság mellé a háború lélektani szempontból új népet is fog teremteni. „A háború töméntelen ősi, harcias, verekedő ösztönt hív életre résztvevői lelkében. Az erőszak kíméletlen alkalmazása, a vérontás, a pusztítás, az akaratnak fegyveres erővel, erőszakkal való rákényszerítése a másik félre, nem

múlhat el lélektani szempontból nyomtalanul azok fölött, akik az erőszakot alkalmazzák. Azok a munkások, akik 150 lépésről rohamot intéznek tüzet és halált okádó fegyverek ellen, hazajövet is aligha lesznek ugyanazok a békés emberek, akik azelőtt voltakAzok, akik az állam területi épségének védelmében megtanulták életüket kockáztatni, valószínüleg vakmerőbbek és kockázatot inkább vállalók lesznek akkor, ha s aját érdekeikről, ha sztrájkokban nagyobb munkabérekről vagy politikai tüntetésekben saját jogukról vagy olcsóbb megélhetésről lesz szó.” 200 Az erőszak noha szerepet fog kapni a társadalmi fejlődés előmozdításában, de Kunfi hisz abban, hogy a szükséges átalakulások mégis békés úton fognak végbemenni: „Valószínű, hogy az eljövendő esztendők politikai és gazdasági mozgalmaiban az erőszaknak nagyobb szerepe lesz, mint amekkora a múltban volt, amikor az erőszak alkalmazói majdnem kivétel nélkül

az uralkodó osztályok és a hatalom birtokosai voltak. Ha ez a lelki fejlődés, a fölülről és alulról alkalmazott erőszaknak ez az összetalálkozása haladásellenes erő is közvetlenül, végső soron 196 Uo. 126p Uo. 127p 198 Uo. 128p 199 Uo. 129p 200 Uo. 130p 197 71 mégis elő fogja mozdítani a társadalmi fejlődést, mert az erőszak kiküszöbölésére fog vezetni, nem oly módon, hogy az alsóbb osztályok lemondanak jogos igényeik érvényesítéséről, hanem oly módon, hogy a felsőbbek lesznek kénytelenek lemondani jogtalan igényeiknek erőszakos eszközzel való diadalra juttatásától.” 201 Ötödször, a háború hozzájárul az új nőtípus kialakulásához. A háború a férfiak olyan hatalmas tömegét vonja el a munkától, hogy a nők és gyermekek munkája nélkül a társadalmi élet folytatása lehetetlenné válik. De nemcsak a női munka elterjedtebbé válását eredményezi, hanem egyben a nőket is bevonja a politikába: „a

férjüket elveszített özvegyek, a férfihiány miatt pártában maradt hajadonok, a gy ermekeiket sirató anyák” majd felismerik, hogy „a férjeiket és a fiaikat elrabló háború nem más, mint az állam politikájának logikus folytatása: családjuk, férjeik és fiaik védelmére részt fognak kérni a politikából.” 202 Hatodszor a háború közelebb visz a nagyüzemi termelés és egyben a nagy államszövetségek felé, jelentős lépést tesz „az Egyesült Európai Államok eszménye felé.” S végül a háború, mint katasztrófa megnyitja az utat a szocializmus felé: „Az egész társadalmi rend, amely szükségképpen a háború katasztrófájába torkollott bele, töméntelen ellenségre tesz szert, mert mindazok, akik fönntartásában közvetlenül nincsenek érdekelve, kénytelenek fölvetni azt a kérdést, vajon nem lehet-e a technika, a munka és a művelődés mai magas színvonala mellett oly szervezetet adni a társadalomnak, amely az életet és

javakat pusztító effajta szerencsétlenségeket kiküszöböli? A szocializmus tudományos elmélete, politikai gyakorlata, nemzetközi szervezete a még ki nem épültségében is megmutatja annak a társadalmi szervezetnek lehetőségét, amely a háborút lehetetlenné teszi azáltal, hogy fölöslegesé teszi. A vérrel öntözött harcmezőkről, a fájdalom, gond és nélkülözés meggyötörte otthonokból, elgondolhatatlan kultúrértékek, gazdasági javak, emberéletek pusztulásának színhelyeiről óriási tömeggel áradnak ki majd azok az erők, amelyek a társadalomnak új alapokra való fölépítését nemcsak óhajtják, hanem lehetővé is teszik.” 203 A háború természetes módon nemcsak elősegíti a fejlődést, de gátolja is azt. Ilyen gátló tényezők Kunfi szerint a drágaság, a vagyon- és jövedelemkoncentráció előrehaladása, az etatizmus és militarizmus növelésére irányuló tendencia, a vallásos érzés, a testi és lelki narkotikumok

iránti szükséglet megnövekedése, és annak a hitnek a szétfoszlása, hogy a (német) szociáldemokrácia képes megakadályozni a háborút, ez utóbbi pedig kiábrándultsághoz, a szociáldemokráciától való elforduláshoz vezethet. Mindent összevetve azonban a háborúnak van „értelme”: „az osztályellentéteknek eddig nem képzelt kiélesedése, az osztályharcok terjedelmének megnövekedése, a küzdelem területének kiszélesedése fog minden valószínűség szerint bekövetkezni. Ezek az osztályharcok kétségtelenül hatalmas erővel viszik majd előre az emberiséget a fejlődés útján” Az „inkoherens koherencia” feloldhatatlan dilemmája azonban itt is jelen van: a háború tehát felgyorsítja a fejlődést a szocializmus felé, de van egy súlyos hátránya is, ezek a folyamatok „elkövetkeztek volna a háború nélkül is, csakhogy valószínűleg harcképesebb és életrevalóbb, jobban fölszerelt formában találták volna itt azokat az

osztályokat, amelyek ezekben a küzdelmekben az emberiség jövőjéért és boldogulásáért harcolnak.” 204 201 Uo. 130p Uo. 131p 203 Uo. 132p 204 Uo. 134-135p 202 72 Esettanulmány #5: „régi politika” vagy „szociális világforradalom” – (szociál)demokrácia vagy (proletár)diktatúra A szociáldemokrata párt az októberi forradalom előtt parlamenten kívül „rekedt” párt volt, amely formálisan nem volt része a „politikai Magyarországnak”. 1918 novemberében azonban a helyzet teljesen megváltozott: az SZDP jóllehet csak egyike volt a Nemzeti Tanácsban képviselt erőknek, amelyek a demokratikus parlamenti ellenzék vezére, Károlyi Mihály körül tömörültek, mégis a kezdetektől fogva erőteljesen rányomta a bélyegét 1918 forradalmas őszének eseményeire. A markáns politikai szerepvállalás mögött azonban ott húzódtak az „inkoherens koherencia” súlyos dilemmái. Ezekre a dilemmákra Garami Ernő emlékiratai alapján

fogunk rávilágítani Hangsúlyozzuk, nem az az igény vezérel bennünket, hogy „kiderítsük”, mi történt valójában, hanem hogy rámutassunk a szociáldemokrata politikai logika sajátos dilemmáira. Garami Ernő volt az, aki – saját bevallása szerint – megpróbálta visszatartani a szociáldemokrata pártot a „forradalmi romantikától” és „a szép forradalmi gesztusok irreális és ezért antimarxista imádatától”, aki azt vallotta, hogy az MSZDP csak átmenetileg vehet részt a polgári kormányban, hogy ezzel ne bátorítsa a munkásságnak a forradalom továbbfejlesztésére irányuló önálló, és egyben koordinálhatatlan akcióit; s ő volt az, aki a Tanácsköztársaság kikiáltása után az emigráció útját választotta. Nézzük tehát a dilemmákat: 1. „megérett-e a helyzet?” és/vagy „lehet-e ugrani?” Garami szerint a helyzet még nem érett meg a forradalmi változtatásokra, pontosabban a f eltételek nem adottak a s zocialista

forradalom végbevitelére. Nézzünk ennek alátámasztására egy hosszabb idézetet: „Az októberi forradalom kilódította sarkaiból a régi Magyarországot. Mintha a centripetális erők hirtelen más központba helyezkedtek volna át, úgy hullott szét az ü rben mindaz, ami a r égi Magyarországon hatalmat, tekintélyt, pártot, szervezetet, erőt jelentett. Mindezek lába alól egyszerre kicsúszott a t alaj, amely pedig sziklaszilárdnak, megingathatatlannak látszott. Ezzel szemben mindazok az irányzatok, amelyek eddig szinte a szó szoros értelmében száműzve voltak Magyarország addigi közéletéből, egyszerre az újonnan elhelyezkedett vonzási erő középpontjába kerültekAki az 1918 é vi októberi–novemberi forradalmak eseményeit egész Európában figyelemmel kisérte, az csodálkozással tapasztalhatta, hogy sehol a forradalom olyan gyökeresnek látszó, olyan mélyreható változásokat a k özéletben nem okozott, mint éppen Magyarországon.

Németországban is, Ausztriában is győzött a forradalom. Mind a két helyen a szociáldemokratapárt vette át az ü gyek vezetését, mind a k ét országban a k öztársaság eszméje diadalmaskodott és évtizedes és évszázados dinasztiák trónja omlott össze. De sem Németországban, sem Ausztriában nem történt meg az, ami Magyarországon. Mindkét országban megmaradtak a régi konzervatív erők, szervezetek és pártok, éppen csak döntő befolyásuk szünt meg. Meggyöngültek annyira, hogy nem tudtak a forradalom lendületével szembehelyezkedni, nem tudták a forradalom győzelmét megakadályozni; de a helyükön maradtak, nem tüntek el nyomtalanul a föld szinéről, nem röpültek ki a forradalom hatalmas lendítőkerekétől dobatva a világürbe. Ellenben Magyarországon ez történt! A forradalom győzelmének napján mintha egyszerre elsöpörtek volna a föld szinéről mindazokat a régi pártokat, szervezeteket, hatalmakat és tekintélyeket, amelyek

ereje addig dönthetetlen volt. Nemcsak a király veszítette el a trónját, hanem semmivé foszlott az addig korlátlan hatalmu kormányzópárt, sietve föloszlottak mindazok a polgári pártok, amelyek nem állottak a forradalomban diadalra jutott eszmékkel, sőt, mi több: három héten belül elsöprődött a föld szinéről maga a képviselőház is, maga a főrendiház isÍgy állott elő az a szerencsétlen helyzet, hogy a forradalom győzelmét követő néhány napon belül a régi Magyarországnak minden addigi hatalmi szervezete, tekintélye, pártja széjjelfoszlott a semmiségben s a forradalom nem talált se parlamentet, amellyel dolgozhatott volna, se olyan pártokat vagy társadalmi szervezeteket, amelyek lendületét fékezhették, mérsékelhették volna. Talán furcsán hangzik, ha én, mint szocialista találom ezt sajnálatosnak. Azokban a l ázas 73 napokban, ha egyszer-egyszer ilyen véleményt hangosan is megkockáztattam, bizony furcsállották is

sokan s nem éppen csak elvtársaim közül. Akkoriban ugy festett a helyzet, mintha a forradalom hiveinek tulajdonképpen örülniök kellene ezen az á llapoton, mert hiszen ez azt jelentette, hogy teljesen szabad előttünk az út, nem tornyosul elibénk akadály, szabadon cselekedhetünk. Azt hiszem, ma már kevesebben lesznek, akik föntebbi megállapításaimat furcsálják. Hiszen kitünt, hogy éppen minden fék hiánya, minden mérséklő hatás elmaradása volt az egyik oka Magyarország egész szerencsétlenségének és az o któberi forradalom összeomlásának. Ha az a forradalom előtti parlament népparlamentté lett volna és az akkori nem-forradalmi pártok valóban szervezett és a népben valamelyes gyökérrel bíró pártok lettek volna, akkor a magyar forradalom ugyanazt az utat tette volna meg, mint a német és az a usztriai: bekapcsolódott volna az addigi demokratikus fejlődésbe, hatalmas lendülettel siettette volna annak ütemét, átitatta volna

szociális tartalommal, megszilárditotta és kiépitette volna a köztársaságot és akkor Magyarország nem élte volna át a bolsevizmusnak és a fehér terrornak szörnyű esztendőit Nem sokáig tartott, csak néhány hétig és a nagy néptömegek mindinkább tudatára ébredtek annak, hogy minden hatalom és tekintély, amely szembehelyezkedhetnék velük, nyomtalanul elpusztult. Király nem volt, főrendiház nem volt, parlament nem volt, komoly polgári pártok, amelyek mérsékeltebb állásponton állottak volna, amelyeknek csak valamelyes hatalom is állott volna rendelkezésükre, s amelyek mögött csak valamelyes közvélemény is állott volna, szintén nem voltak. Egyetlen komoly szervezet és párt volt az o rszágban: a munkásságé Csoda-e, ha ez megtévesztette a munkásságot? Csoda-e, ha azt hitte, hogy most már egészen szabad előtte az út? Csoda-e, ha azt gondolta, hogy csak akarnia kell és mindent elérhet? A tömegek nem gondolkoznak történelmi

szempontok szerint, nem látják a mult, jelen és jövő egymásba kapcsolódó és szükségszerű összefüggéseit, a tömegek nem tudnak absztrahálni, nem tudnak eltekinteni attól, ami a szemük előtt van, amit kezükkel érinteni tudnak. A tömegek érezték és látták, hogy övék az egyedüli hatalom az országban és nem lehet rossz néven venni tőlük, hogy mindinkább rabjaivá lettek ennek a látszólag szilárd tapasztalatuknak. Csak elvont történelmi gondolkodás utján és csak a marxista történelmi materializmus segítségével lehetett azokban az órákban eljutni ahhoz a megállapításhoz, hogy mindez csak látszat, hogy nem lehet más, csak átmenet, hogy lehetetlen, hogy Magyarország a feudális kormányzat világából egyszerre, átugorva minden közbeeső fejlődési fokozatot, olyan társadalmi és állami berendezkedéshez juthasson, amelyben az ar ánylag amugy is kisszámu ipari munkásság osztályérdeke és akarata legyen a döntő. A

tömegektől az ilyen elvont okoskodást megkivánni nem lehetett, mert hiszen ez aránylag nagyfoku tudást, és azonkívül meglehetősen nagy lelkierőt is, kívánt meg az egyestől is. Hiszen ez az okoskodás azt kivánja az embertől, hogy azzal szemben, amit szívvel-lélekkel óhajt, azzal szemben amit, mint legnemesebb ideálját, élete céljául tüzött ki, hogy mindezzel szemben meglássa a szürke, rideg, szomoru valóságot és hogy elég lelkiereje legyen cselekedeteit és tetteit nem a kápráztató, ragyogva kinálkozó látszathoz, hanem az el vont okoskodás alapján megállapított, sokkal kevésbé káprázatos, rideg valósághoz alkalmazni!” 205 Vagyis Garami szerint nem lehet ugrani, az ugrás megkísértése szükségszerűen kudarccal jár. Arra a kérdésre, hogy „vajjon a s zociáldemokratapárt elbírja-e az utcáról való ugrást a miniszteri székbe?” 206, Garaminak egyértelműen elutasító válasza van. Ennek okai közt utal arra a

tendenciára, miszerint a s zociáldemokrata párt a „forradalmi romantika” rabja lett, s ezért képtelen „meglátni a valóságot a látszat mögött”, nem tudja elvonatkoztatni magát „az orosz események távolról szépnek látszó forradalmi gesztusaitól”, s ezért eltolódik azon „látszatok felé, amelyek minden vágy és cél teljesülését ígérték”, éppen ezért nem csoda, „ha a kevésbé képzettek között még többen akadtak, akik mindinkább hitték, hogy a m agyar munkásságnak most már csak akarnia kell és mindent elérhet, mindent megvalósíthat” 207 Amikor „a látszat ellen kellett volna harcolni”, akkor a pártot „a mindent felszívni, felhabzsolni akaró viselkedés” és „a többségrejutás láza” jellemezte. G araminak azonban már a k ormányzati pozíciók elvállalásával szemben is aggályai voltak, nem hogy azzal – a főként 1919 elején jelentkező – megkísértéssel szemben, hogy a szociáldemokrata párt

205 GARAMI ERNŐ: Forrongó Magyarország. Emlékezések és tanulságok Pegazus kiadás, Leipzig-Wien, 1922 60-64p Uo. 105p 207 Uo. 73p 206 74 egyedül vegye át a k ormányzást: „Az volt a v éleményem, hogy a s zociáldemokratapárt egyedüli kormányrajutása nem hogy megoldaná a helyzetet, hanem ellenkezőleg végleg megoldhatatlanná tenné. Hiszen a főbaj éppen az volt, hogy a tömegek már eddig is tulerősnek és a hatalom túlnyomó része birtokosának érezték magukat és ezért álltak elő olyan követelésekkel, amelyek teljesíthetetlenek voltakRámutattam arra, hogy a szociáldemokratapárt kormányra egyedül jutásának következtében okvetlenül rákényszerülne olyan gazdasági intézkedések és olyan pénzügyi rendszabályok megtételére, amelyek eddig nem azért nem történtek meg, mert a szociáldemokratapártnak nem volt elég hatalma hozzá, hanem azért, mert tudtuk, hogy katasztrofális hatásuak volnának. A tömegek étvágyát és a

bolsevista agitáció hatását csak ugy lehet csökkenteni, ez volt a gond olatmenetem, ha a szociáldemokratapárt egyáltalán visszavonul a hatalomtól és egy alakítandó polgári kormány ellenőrzésére szorítkozik. Igy több módja volna a bolsevisták féktelenségeivel szembeszállni, viszont a t iszta polgári kormány szabadabb kezet kapna a bol sevista demagógia ellen való fellépésreMegerősített ebben az elhatározásomban az a meggondolás is, hogy amennyiben a szociáldemokratapárt az aktiv kormányzástól visszavonulna, akkor legjobb erői felszabadulnának és azok ujból a párt- és szakszervezeti mozgalom vezetésének szentelhetnék magukat.” 208 Ehhez kapcsolódik egy másik probléma is: a mentalitás kérdése. Garami szerint, „noha néhány hónap ót a kormányon volt a s zociáldemokratapárt, sőt utóbb már úgyszólván egyedüli kormányzópárttá lett, benső lényegében mégis megtartotta ellenzéki mentalitását.” Mit jelent ez? A

szociáldemokrata párt „évtizedeken keresztül szélső eszközökkel volt kénytelen agitálni egy gyülölt, elnyomó, reakciós rendszer ellen, nem tudott tehát most, máról-holnapra, kivetkőzni ebből a lelkiállapotból, nem tudta mérlegelni és átérezni sem a kormányzással járó felelősséget, sem nem tudott élni azokkal a hatalmi eszközökkel, amelyeket azelőtt ellene fordítottak és amelyek ellen szakadatlan harcot vívott. Tömérdek és a legtöbbször teljesen leküzdhetetlen lelki akadálya volt annak, hogy valójában kormányozni tudjunk. Be kell vallanom, hogy magam is igen sokszor keservesen küzdöttem a belém idegzett mentalitás ellen.” 209 Mindezen okokból adódóan a tárgyalt dilemma szükségszerűen vezet át a demokrácia problémájához, a (szociál)demokrácia vagy (proletár)diktatúra kérdésfeltevéshez. 2. (szociál)demokrácia vagy (proletár)diktatúra Az egységet évtizedeken át őrző magyar munkásmozgalom szervezeti

szakadására 1918. nove mber végén került sor a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásával. A szakadást sokan inkább taktikai, mint elvistratégiai okokkal magyarázták Garami írja, hogy 1919 elején „még erősen ránknehezedett az a babona, hogy a b olsevisták tulajdonképpen szintén szocialisták és <csak> taktikai kérdésekben van eltérés közöttünk; az a babona, hogy a bolsevizmus a szocializmusnak csak egy válfaja és hogy a bolsevisták pártja tulajdonképpen – testvérpárt.” 210Garami leírása szerint ezért nézi értetlenül Károlyi Garami kilépését a s zociáldemokrata pártból, ahelyett, hogy megtenné a szükséges lépést a bolsevizmushoz: „Éppen akkor, amikor erről beszélgettünk, lépett hozzánk Károlyi. Amikor meghallotta, hogy kilépek a pártból, leplezetlen csodálkozással fordult hozzám s mondta: - Nem értelek; ha én szociáldemokrata volnék, nem esnék nehezemre megtenni azt az egy lépést a

bolsevizmushoz is. 208 Uo. 92-93p Uo. 105p 210 Uo. 106p 209 75 Ebben a kijelentésben akaratlanul is több volt, mint ahogyan ő maga képzelte. Benne az a téves felfogás, hogy a szociáldemokráciát csak egy lépés választja el a bolsevizmustól és hogy a bolsevizmus csak valamivel radikálisabb válfaja a szociáldemokráciának.” 211 Garami arra a két kérdésre keresett választ, hogy egyrészt, a bolsevizmus következménye-e a szocializmusnak; másrészt, a szocialista ideálok megvalósításának útja-e a b olsevizmus? Garami meg volt győződve róla, hogy „bolsevizmus és szociáldemokrácia olyan szöges ellentétben állanak egymással, mint akár a s zociáldemokrácia és a legvéresebb császári önkény” 212, és ha „a bolsevizmus ördögének odanyujtjuk a k isujjunkat, elkapja az egész kezünket.” 213 Tehát a szocialista ideálokat nem a bolsevizmus módszerével kell beváltani Garami ugyanis úgy vélte, szemben a bolsevizmus

álláspontjával, hogy a szocializmus végcélját nem lehet azonnal megvalósítani és tévedés az a n ézet, „hogy a s zocialista állam felépítéséhez nem kell más, csak akarat és konjuktura” 214, úgy vélte, hogy „éppen a marxistáknak nem szabad azt hinniök, hogy az olyan államból, amely még a pol gári kapitalizmus stádiumába sem jutott el, ugyszólván egy csapásra és minden közbeeső gazdasági fejlődés átugrásával szocialista államot lehet csinálni.” 215 A szociáldemokraták többségét azonban igenis megkísértette a lehetőség, úgy érezték, hogy a korábbi programdokumentumokban megfogalmazott célkitűzések megvalósulóban vannak, s e folyamat – szemben Oroszországgal – nem szakadás útján, hanem éppen az egység helyreállításával mehet végbe. „A politikai forradalom széttörte, a s zociális forradalom helyreállította a munkásmozgalom szervezett részének egységét. Azt az egységet, amelyet a szociális

viszonyok, a gyárban, műhelyben, szántóföldön, irodában való együttlét és kizsákmányoltatás jelent, a m unkásmozgalomnak politikai széttagoltsága nem érinthette. Ez az egység politikai pártoktól, a proletáriátus szervezeteitől függetlenül megvan és megvolt, s a két politikai párt között megoszlott proletárok, találkozva reggel a gyárban, irodában, a munkanélküliségben, nyomorban, látták, hogy pártjaik széttagoltsága ellenére eleven valóság az osztályok egysége. A volt Szociáldemokrata Pártnak és volt Kommunista Pártnak egyesülése nagy lépés a proletárosztály egyesülése felé, és éppen mert ez az osztályegység mindig megvolt, azért kell hinni azt, hogy ez az összeforradás gyors, tartós és gyökeres lesz. Kimondhatatlan erkölcsi és lelki szenvedések forrása volt mindannyiunk számára, hogy szövetségben kellett dolgoznunk a pol gárság egy részével, és hadban á llani a pr oletárság nagy, szociális

idealizmustól és forradalmi tűztől áthevített tömegével. De az volt a meggyőződésünk, hogy a szociális forradalom felé vezető nagy történelmi folyamatban ez az átmenet szükséges és kikerülhetetlen volt, és ezt a munkát, noha hálátlan, sőt sokak szemében gyűlöletes volt, el kellett végezninapról-napra világosabbá lett, hogy a proletárság tömegei ezzel az eredménnyel nem érhetik be, hogy két leküzdhetetlen lelki energia dolgozik a munkásosztályban. Az egyik az, hogy a hatalom teljességét követeli a maga számára, a másik az, hogy ezt a teljes hatalmat a szocializmus megvalósítására, az imperialista államszervezet és a kapitalista társadalmi rend lerombolására akarja felhasználni. Nyilvánvalóvá lett az is, hogy ezt a mindennél nagyszerűbb világtörténelmi célt a régi módszerekkel megvalósítani, sőt megközelíteni sem lehet, és ezért bukott meg az egész régi politika, és ezért kellett rálépni arra az útra,

amelyet az orosz szovjetforradalom jelölt ki a világ proletárságának. Ezen az úton járni biztosan, céltudatosan, bátran – ez ma mindenkinek a kötelessége, aki nem akar félreállni és lemondani arról, hogy segítsen, hogy kivegye a r észét abból a m unkából, amely életének erkölcsi nagy, megváltó világorganizációjába bekapcsolta. Tragikus óra, 211 Uo. 115p Uo. 106p 213 Uo. 113p 214 Uo. 88p 215 Uo. 88p 212 76 nehéz elhatározás sokak számára, de aki igazán forradalmi, lázadó lélek, akinek a szocializmus valóban lelki szükséglet és erkölcsi énjének egy darabja, az nem választhat egyebet, mint azt, hogy inkább pusztuljon el a s zocializmus tejességéért harcoló proletársággal, mint rothadjon vagy sorvadjon el a múltat amúgy is hiába menteni igyekvő polgársággal. Így kellene még akkor is cselekednünk, ha a v ilág szekere visszafelé rohanna, holott nagy küzdelmek, dandárnyi munka, kemény és nagyszerű erőfeszítések

útján, de feltartóztathatatlanul rohan a pr oletárság világuralma, a ne mzetközi szociális világforradalom felé.” 216 Kunfi kimondja tehát, hogy a kommunistává váláshoz szakítani kell a „régi módszerekkel”, az „egész régi politikával”. Amivel Kunfi szakít, a „régi módszerek” és a „régi politika”, az maga a szociáldemokrácia. Úgy véljük ugyanis, hogy a szociáldemokrácia transzformációja már megindult, de a szereplők még ezt nem tudják, azt hiszik, hogy a forradalmat készítik elő – a proletáriátust készítik fel – de közben az „emancipáció” folyamata és a kapitalizmus (valamint a liberális parlamentarizmus) átalakulása zajlik. A szociáldemokraták ugyanakkor egyrészt foglyai a retorikának, a s zociáldemokrácia hagyományának; másrészt nincs is más nyelv és más retorika (mert az „integrációhoz” a „ szegregáción” keresztül vezet az út), amivel önállóságukat ki tudják fejezni, amivel

a kirekesztetteket meg tudják szólítani. A szociáldemokrácia viszont csak azután talál rá önmagára, érti meg, hogy valójában „emancipációs” és nem „forradalmi” mozgalom, amikor konkurrensként megjelenik a bolsevizmus. Ekkor azonban már nemcsak arra kell válaszolni, hogy „itt-e az idő?”, hanem arra is, hogy „diktatúra” vagy „demokrácia”; „világmegváltás” vagy „jólét”; „kollektivista” vagy „szabadságelvű”, „despotikus” vagy „demokratikus” társadalmat akarnak-e. Hosszú folyamatról van tehát szó. S úgy véljük, hogy „mi a szociáldemokrácia?” kérdésre csak 1918 ut án születik meg a válasz, tehát akkor, amikor már nemcsak a „burzsoá”, de a „kommunista” párttal szemben is meg kell határozniuk magukat. ∗∗∗ 216 KUNFI ZSIGMOND: Az egyetlen út. (Vörös Újság, 1919 március 28)In Kunfi Zsigmond válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1984. 222-223p 77 Kitekintés:

„Belzebúbbal űzve ki a Sátánt” – a szociáldemokrácia egy lehetséges kifutása – a bolsevizmus lukácsi értelmezése 217 A bolsevizmus erkölcsi dilemmái. 1919 márciusában a szociáldemokraták nagy része tehát vállalta az „ugrást”: a bolsevizmus útjára lépett. Ehhez azonban egy dilemmát kellett megoldani: lehet-e az igazságot hazugsággal szolgálni (Dosztojevszkij), szabad-e a bűnt vállalni (Hebbel), lehetséges-e a d iktatúrával a szabadságot megvalósítani? – Vagyis a bolsevizmus, mint erkölcsi probléma fogalmazódik meg. A dilemma feloldása: lehet, sőt kell, mert másként az idők végezetéig sem lehet az igazságot győzelemre vinni, a kulcs ugyanis a politikai cselekvésben, az aktivitásban, az akaratban van: az akarat teszi a p roletáriátust az emberiség szociális megváltásának hordozójává, a világtörténelem messianisztikus osztályává (Lukács). A világtörténelmi hivatást teljesíteni kell, a munkásosztályt

alkalmassá kell tenni feladatának végrehajtására, mert magától nem képes rá. Ha a proletáriátus megragadja az alkalmat, és megvalósítja azt, akkor a d iktatúra, a t error, az osztályelnyomatás álláspontjára kell helyezkednie, „akkor a pr oletáriátus osztályuralmát kell az eddigi osztályuralmak helyébe tenni, abban a hitben, hogy – Belzebúbbal űzve ki a Sátánt – ez az utolsó és természeténél fogva legkíméletlenebb, legleplezetlenebb osztályuralom fogja önmagát és vele minden osztályuralmat megsemmisíteni.” 218 Ha az eddigiek során sikerült világossá tenni, hogy a szociáldemokrácia és polgári radikalizmus nem azonosak, hogy a szociáldemokrácia nem agrárszocializmus, (és a továbbiakban meg fogjuk mutatni, hogy a szociáldemokrácia nem /forradalmi/ szindikalizmus), most azt kell, hogy belássuk, hogy a szociáldemokrácia nem is bolsevizmus, de – megengedő módon – a bolsevizmust mint a szociáldemokrácia egyik

lehetséges kifutását kell értelmeznünk. Nézzük meg, Lukács György alapján, melyek azok az elemek, amelyeket a b olsevizmus differentia specificájának gondolunk, és amelyek lehetővé teszik a határok (szociáldemokrácia-bolsevizmus) meghúzását. 217 Természetesen a bolsevizmus lukácsi értelmezése és a kommunizmus közzé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Mint ismeretes, Lukács Történelem és osztálytudat című műve magára vonta a bolsevikok haragját, akik 1924-ben a Kommunista Internacionálé V. kongresszusán hivatalosan is elítélték azt Lukács arra kényszerült, hogy néhány alapvető állítását visszavonja, és önkritikát gyakoroljon. Lukács a Történelem és osztálytudatban a marxizmus „áthegelesítésére” törekszik, hangsúlyozza a szubjektív tényező hatalmát, s támadja azokat, akik a marxizmust a természettudományokkal társítva a tant egyfajta evolúciós pozitivizmussá változtatták. A „lenini örökség”

bolsevik védelmezői Lukácsot a marxizmus „felvizezésével”, „elméleti revizionizmussal” vádolták, s alighanem közrejátszott Lukács elítélésében a felvetett gondolatok „időszerűtlensége”, Lukács ezzel az írásaival visszafelé fordult, gondolatai a forradalomra, és nem a „forradalom utánra” nyúltak, „időszerűtlen” volt tehát ez a beállítottság abban a közegben, amely most már a „lenini örökséget” éppen a „forradalom után” ideológiai „szükségletei” felől közelítette meg. (Lásd: KRAUSZ TAMÁS-MESTERHÁZI MIKLÓS: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években Gondolat, Budapest, 1985 17-19p) Zinovjev a következő szavakkal ítélte el Lukácsot: „harcolnunk kell az ultrabaloldaliak ellenHa elvhűek akarunk lenni, ha a leninizmus számunkra nem csupán szólam, akkor jól az emlékezetünkbe kell vésődnie annak, amit Lenintől idéztem: nem szabad hagynunk előretörni ezeket az

ultrabaloldaliakat, a teoretikus revizionizmust, amely terjedőben van, amely nemzetközi jelenség. Ha Olaszországban Graziadei elvtárs olyan könyvvel lép fel, amelyben régi cikkeit gyűjtötte össze, melyeket még akkor írt, amikor még szociáldemokrata és revizionista volt, és amelyekben szembefordul a m arxizmussal, akkor ez a teoretikus revizionizmus nálunk nem maradhat büntetlenül, nem fogjuk eltűrni. És ha a magyar Lukács Gy Elvtárs ugyanezt csinálja filozófia és szociológiai téren, ezt sem fogjuk eltűrniIlyen elméleti revizionizmust nem tűrhetünk meg megtorlás nélkül a mi Kommunista Internacionálénkban.” (Uo 132-133p) 218 LUKÁCS GYÖRGY: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető kiadó, Budapest, 1987 39p 78 A „hússá és vérré vált” megismerés A bolsevizmus – hasonlóan a szociáldemokráciához – a liberalizmus „baloldali” kritikájaként

fogalmazódik meg, nem megújítására, hanem annak felváltására törekedve. De a bolsevizmus útja a kommunisták szerint „nem az osztályharc feladásának, az osztályok közötti békének útja. Nem a v agyonos osztállyal, a bur zsoáziával való megalkuvásé Nem is a c selekvés nélküli várakozás álláspontja, hanem a f orradalmi osztályharcé, a t ömegcselekvésé, mely gyökereiben támadja a nyomorúságot, tövestül tépi ki a t ársadalomból a háborús gyilkolást és rablást. Oda támad, ahol fészkel az ok: a tőkés termelési rend s ennek legújabb fejlődése, az imperializmusAz új harchoz, melyet rákényszerít a proletáriátusra az imperializmus, új fegyverek kellenek, új harcmód és új csoportosulás, mely nem ragaszkodik a régi eszközökhöz, a régi harcmódhoz, hanem mindent a proletáriátus új eszközeihez szab. Ez a csoportosulása a proletáriátusnak: a k ommunista párt. Eszközei: az általános sztrájk, az ipari és

mezőgazdasági munkástömegek fegyveres fölkelése. Módszere: a forradalom és a polgárháború. Célja: a haladéktalan nemzetközi szociális forradalom, a pr oletáriátusnak uralkodó osztállyá szervezése, a pr oletárdiktatúra teremtése, hogy a vagyonos osztály elnyomásával, az osztálykülönbségek megszüntetésével bevezesse az emberiséget <a szükségszerűség birodalmából a szabadság országába>, a kommunizmus kezdőfokára: a szocializmushoz.” 219 A bolsevizmus előfeltevései – hasonlóan a s zociáldemokráciához – a marxi gondolatok értelmezésén alapulnak. De a k ommunisták szerint a b olsevizmus visszatérés a f orradalmi munkásmozgalom valódi hagyományaihoz (Kun), amit a szociáldemokrácia elfelejtett és elferdített. Míg a szociáldemokraták csak „különleges emberek”, addig a kommunista ember, azaz az öntudatos proletár a „hússá és vérré vált megismerés” (Lukács) 220, maga a „gyakorlati-kritikai

tevékenység” (Marx). Elmélet és gyakorlat egysége. Az „igazi” kommunista ember ortodox marxista, aki képes annak valódi felismerésére, hogy a m aterialista dialektika forradalmi dialektika, azaz marxi megfogalmazásban „nem elég, ha a gondol at megvalósulásra tör, a valóságnak önmagának is a gondol atra kell törekednie.” 221Lukács szerint csak a t udat és a v alóság ilyen viszonya teszi lehetővé az elmélet és gyakorlat egységét. Ez az egység csak akkor jöhet létre, „ha a tudatossá válás kijelenti azt a döntő lépést, amelyet a történelmi folyamatnak saját, emberi akaratokból összeálló, de nem az emberek önkényétől függő, nem az emberi szellem által kitalált céljai irányában meg kell tennie; ha az elmélet történelmi funkciója az, hogy e lépést gyakorlatilag lehetővé tegye; ha adva van egy olyan történelmi szituáció, amelyben egy osztály számára a t ársadalom helyes megismerése a har cban való

önigenlésnek közvetlen feltétele; ha számára önmaga megismerése egyben az egész társadalom helyes megismerését is jelenti; ha e nnek következtében, e megismerés vonatkozásában, ez az osztály egyszerre szubjektuma és objektuma is a megismerésnek, s így az elmélet közvetlenül és adekvát módon avatkozik bele a társadalom átalakulási folyamatába.” 222 A dialektikus módszer központi problémája tehát a valóság megváltoztatása. Ebből logikusan következik Lukács szerint, hogy az opportunizmus a forradalom nélküli „fejlődés”, a szocializmusba való harc nélküli „belenövés” elméletének megalapozásához eltávolítja a dialektikát a történelmi materializmusból. Így azonban nem képes megpillantani a látszat 219 KUN BÉLA: Mit akarnak a kommunisták? KUN B ÉLA: Szocialista forradalom Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1979. 60p és 65p 220 LUKÁCS GYÖRGY: Legalitás és illegalitás. In: LUKÁCS GYÖRGY: Történelem és

osztálytudat Magvető, Budapest, 1971. 562p 221 MARX, KARL: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés MEM 1k Kossuth, Budapest, 1959 386p 222 LUKÁCS GYÖRGY: Mi az ortodox marxizmus? In: LUKÁCS GYÖRGY: Történelem és osztálytudat. Magvető, Budapest, 1971. 212p 79 mögött a l ényeget, nem képes a történelem mint egységes folyamat megragadására, nem képes meglátni a társadalom egészét. Lukács meggyőződése, hogy a kommunizmus szemben az opportunizmus valamennyi formájával (így a s zociáldemokráciával is) a t örténelmi materializmus „valódi” értelmezése. „A történelmi materializmus azért lehet egyszerre a <proletáriátus felszabadulásának feltételeiről> és a társadalmi fejlődés összfolyamatának valóságáról szóló tan, mert a pr oletáriátus számára létszükséglet és létkérdés az, hogy a lehető legteljesebben tisztában legyen saját osztályhelyzetével; mert osztályhelyzete csak az egész

társadalom megismerésével együtt érthető meg, mert cselekedeteinek elengedhetetlen előfeltétele a megismerés. Elmélet és gyakorlat egysége tehát csak a proletáriátus történelmitársadalmi helyzetének másik oldala” 223 A bolsevizmus tehát képes az elmélet és a g yakorlat egységének megteremtésére, képes radikális elméletéhez radikális gyakorlatot rendelni, anélkül, hogy „ugrás közben megkövülne.” „A munkásosztályt megmozgató lendület csakis a m arxista, forradalmi elméletből, a kommunista kritikából indulhat ki. Az az elmélet, amelynek valósága csak a megvalósulásával szűnik meg, az a kritika, amely nem szab határt maga elé, és nem akar egyéb lenni, csak a munkásosztály felszabadítására törekvő hatalom útjának egyengetőjeEz tehát a marxista elmélet és a kommunista proletárforradalom gyakorlatának az egysége.” 224 Az elmélet és gyakorlat egységének megteremtéséhez arra van szükség, hogy

létrejöjjön a proletáriátusban a tudatosság, „az igazi érdekek helyes felismerése”. A tudatosságot pedig csak kívülről lehet bevinni; a politikai küzdelmek, az osztályharc vértezi fel a proletáriátust az osztálytudattal. A társadalom fejlődésének valódi mozgatóereje az osztályharc, s annak törvényszerűségeiben a társadalmi fejlődés törvényei testesülnek meg. Csak ennek felismerésével tehet szert a p roletár osztályöntudatra, amely azonban csak egy lépés a „proletár osztályöntudat öneszméletére”: „Ez az a l épés, melyet megtenni szükséges, azt jelenti, hogy a közvetlen osztályöntudaton, a közvetlen osztályérdekeken keresztül meglátja azt a világtörténelmi folyamatot, mely ezeken az osztályérdekeken és küzdelmeiken keresztül célja felé: az osztálytagozódáson túli társadalom, a minden gazdasági függéstől való felszabadulás felé halad.” 225S ha a proletáriátus tudatossá válik, „akkor semmi

sem tartóztathatja fel többé az új világrend létrejöttét.” 226 Bolsevizmus vs. szociáldemokrácia Ehhez túl kell lépni a szociáldemokratizmuson, fel kell számolni, mert az előfeltevéseinél fogva képtelen az „ugrás” megtételére. A kommunisták szemében a s zociáldemokrácia elfogadja a „burzsoá” állam kereteit, a t örvényességet, úgy gondolja, hogy a proletáriátusnak még nem áll módjában egyedül magához ragadni a hatalmat és a m aga akaratát rákényszeríteni a t ársadalom egészére, ezért túlértékeli a d emokráciért folytatott küzdelmet, a választójogi harc jelentőségét, hibás módon fontosságot tulajdonít a parlamentarizmusnak. A szociáldemokrácia ezért nem tud rombolni, építési munkája pedig kimerül a „társadalmon belüli” szervezkedésben. A kommunizmus nem osztja a szociáldemokráciának a gyakorlati politikára vonatkozó előfeltevéseit: „a kommunisták öntudatos proletárok. Azok, akik nemcsak

szavakkal törekszenek a munkásság felszabadítására a tőke igája alól. Akik nem riadnak vissza az erőszaktól, sőt tudják, hogy a burzsoá állam erőszakával szemben csak az erőszak vezethet a tőke uralmának, a kizsákmányolásnak megsemmisítéséhez. A kommunisták azok, akik az uralkodó osztályoktól nem várnak semmit, nem alkusznak velük, hanem vallják Marxszal, 223 Uo. 239p KUN BÉLA: Marxista elmélet – forradalmi gyakorlat. KUN BÉLA: Szocialista forradalom Magyarországon Kossuth, Budapest, 1979. 408p 225 LUKÁCS GYÖRGY: A szellemi vezetés kérdése és a <szellemi munkások>. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető, Budapest, 1987 84p 226 LUKÁCS GYÖRGY: Jogrend és erőszak. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919 Magvető, Budapest, 1987. 76p 224 80 hogy a m unkásság csak önmaga szabadíthatja föl magát. Azok a k ommunisták, akik nem a szavakkal, hanem a tettekkel

nemzetköziekAz is megkülönbözteti őket minden más munkáspárttól, hogy ők a szocializmust nem úgy állítják oda a munkásosztály elé, mint valami ábrándképet, ígéretföldjét, melynek eléréséig nemcsak egy nemzedéknek kell elpusztulni a proletárélet sivatagában, az Egyiptomból kivándorló bibliai zsidók módjára. A szocializmusért való küzdelem a k ommunisták szerinta ma feladata. Minden nap, am elyet elmulaszt a munkásság a kapitalisták elleni végső és döntő küzdelem megkezdésére az államhatalomért, ok és alap nélkül hosszabbítja meg a proletáriátusnak a tőkés termelésbeli siralom völgyében való szenvedését. A kommunisták célja tehát nem a demokrácia, mely nem jelenti a proletárok felszabadítását a bérrabszolgaság alól, hanem a szociális forradalom, a proletárdiktatúra – de haladéktalanul. Akik ezt akarják s így cselekszenek: azok a kommunisták. Azért is nem nevezzük magunkat szociáldemokratáknakA

kapitalizmusból, a tőkés termelési rendből nem a demokrácia vezeti át az emberiséget a szocializmushoz, hanem a forradalmi proletáriátus diktatúrája.” 227 - Kommunista olvasatban tehát a szociáldemokrácia „meghamisítja” és éppen ezért válságba juttatja a p roletáriátus osztályharcát. Lukácsi értelmezésben ennek a krízisnek van szervezeti aspektusa is, a szociáldemokrata pártkeretek az „igazi” proletárcselekvés gátjai válnak. A pártban való szervezkedés lényege Lukács szerint ugyanis „az osztályöntudat homályosságán alapszik.” 228 A proletárcselekvés pártkeretek közzé szorítása a m egalkuvást, a bizonytalanságot, az opportunizmust hozza magával; ennek egyenes következménye, hogy a proletárpárt kénytelen a kapitalista társadalom formáit elismerni; végül a pártforma szükségszerű következményeként a szociáldemokrata párthoz sok nem-proletár elem is csatlakozik. Mindezek szükségszerű következménye

az osztályöntudat elhomályosodása, a szavak és a tettek közötti diszkrepancia és az „ugrásra” való képtelenség. „De mit mondjunk a szociáldemokrata vezetőemberek <forradalmi> politikájáról? Nem tudják, vagy nem akarják látni ezek a szerencsétlen emberek, akik a proletáriátust félrevezetik, és a politikai öngyilkosság felé viszik, hogy soha még forradalom félúton meg nem állt, hogy az ellentétes érdekű osztályok <együttműködése> még ideiglenesen is veszedelmes, mert lehetőséget nyújt annak az osztálynak, mely a hatalom szervezetét kezében tartja, magához térni – és magához térve leszámolni az egész forradalommalmi <úgynevezett kommunisták> kimondjuk azt, amit nekik, minden szocialistának, gondolniuk kellene, amit gondolnak is (otthon, négy fal között), amit ki is mondanak (négyszemközt, suttogva, bizalmas barátoknak) – de amit, igaz meggyőződésüket, nyíltan vállalni nem mernek.” 229 Az

egység megteremtése utáni kommunista párt már nem is párt – a szó klasszikus értelmében: „Nem egy vegyes alakulat többé különböző osztályokból, mely mindenféle erőszakos vagy megegyezéses eszközökkel igyekszik céljainak egy részét az osztályokra szabatott társadalomban keresztülvinni. A párt ma az egységes proletáriátus egységes akaratának kifejezése: az új társadalomban alakuló, az új erőkből felépülő akaratnak végrehajtó szerve.” 230 227 KUN BÉLA: Mit akarnak a kommunisták? KUN B ÉLA: Szocialista forradalom Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1979. 75-76p 228 LUKÁCS GYÖRGY: A proletáregység helyreállításának elméleti jelentősége. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető, Budapest, 1987 99p 229 LUKÁCS GYÖRGY: Jogrend és erőszak. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919 Magvető, Budapest, 1987. 74p 230 LUKÁCS GYÖRGY: A proletáregység

helyreállításának elméleti jelentősége. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető, Budapest, 1987 104p 81 Forradalmi cselekvés – messianizmus – proletárdiktatúra Az akarat. Mivel teljes bizonyossággal nem lehet eldönteni, hogy a gazdasági-társadalmi viszonyok megérettek-e már a f orradalmi változásra, ezért az egyetlen mód a f orradalmi cselekvés elindítására az akarat. „Egyedül a p roletáriátus egységes akarata képes csak szétrombolni a régi társadalmat, és felépíteni az újat.” 231 A forradalmi cselekvés. A proletáriátus cselekvése szervezett, egységes, és egyenes vonalú A szervezett forradalmi cselekvés feltétele a proletárfegyelem, amely a „tömegek összességének önfegyelme” 232Előfeltétele tehát, hogy a proletáriátus összességének érdeke megnyilvánuljon. Egyfajta bolsevik volonté generale, az összesség érdeke, és nem a többségé, vagy a kisebbségé; az erő és a

hatalom ugyanis mindig ott van, ahol a mozgalom igazsága van. Éppen ezért a valódi forradalmi cselekvés csak kollektív és szervezett lehet, mert a „magára hagyott egyéni öntudat túlságosan szűk és gyenge ahhoz, hogy ezt a forradalmiságot magából kitermelje. Csak akkor képes erre, ha benne igazán az összesség érdeke öltött testet” 233 A proletáriátus forradalma nem kontingens és esetleges, hanem szükségszerű és „állandó, szünet nélküli forradalom.” Mértéke az univerzalitás, az „összességnek feltétlen uralma”, mert „a proletárforradalom a társadalom egészének gyökeres átalakítását jelenti az összesség érdekében.” 234 Lukács azt is megmondja, ki lehet igazi forradalmár: „Az összesség uralma a részek felett pedig a haboz ás nélküli, mindenre kész önfeláldozást jelenti, a pi llanatnyi, az egyéni és csoportérdekeknek gondolkodás nélküli feláldozását abban a pillanatban, amikor az összesség

érdekei forognak kockán. Forradalmár az, akiben ezeknek az érdekeknek a tudata világosan él, akiben eleven az ezért való önfeláldozás rendületlen kézsége, aki bármire kész, ha ezeknek az érdekeknek a megvalósításáról van szóMinden igazi erőt az áldozatkézség foka határoz meg. Aki mindent hajlandó feláldozni, az legyőzhetetlenEz az összesség pedig a világproletáriátus, a világforradalom.” 235Az igazi forradalmi cselekvés tehát az, amely „ennek a nemzetközi, ennek a világegységnek az érdekeit minden cselekvésében gondolkodás nélkül fölébe helyezi a részlegesnek, a nemzeti vagy csoportérdekneka proletár osztálytudat önmagából meríti ennek a bi zonyosságát. Azt a tudatot, hogy bármilyen részleteredmény semmis és hiábavaló, ha nem kapcsolódik bele szervesen ebbe a világmozgalomba, ha ezt nem szolgálja. Viszont tudja azt is, hogy minden áldozat és szenvedés jó és hasznos, ha a világproletáriátus közös

ügyének tesz szolgálatot.” 236 Internacionalizmus és világforradalom. Ebből következik, hogy a magyar proletárdiktatúra sem maradhat elszigetelt jelenség, a magyar proletárdiktatúra győzelme még nem jelenti, nem jelentheti a proletáriátus végső győzelmét, azt tovább kell folytatni egy internacionalista taktika keretében a világ proletáriátusának (kizsákmányoltaknak) a világforradalom győztes megvívásáig a világ burzsoáziája (kizsákmányolók) ellen – aki ezt nem ismeri fel, az kispolgári gondolkodásmódról ad bizonyságot és opportunista. Ugyanis „amíg van burzsoázia, addig van osztályharc.” 237Az internacionalista taktika nemcsak az általános 231 LUKÁCS GYÖRGY: A proletáregység helyreállításának elméleti jelentősége. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető, Budapest, 1987 102p 232 LUKÁCS GYÖRGY: Mi a forradalmi cselekvés? In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok

19181919 Magvető, Budapest, 1987 107p 233 Uo. 108p 234 Uo. 108p 235 Uo. 109p 236 110.p 237 LUKÁCS GYÖRGY: A győzelmes proletáriátus taktikája. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető, Budapest, 1987 93p 82 proletár-együttérzésből fakad, hanem a proletárforradalom létfenntartási ösztönéből: a proletárforradalom csak a világforradalom győzelmével juthat el a győzelmes befejezéshez. A proletárdiktatúra. A taktika összekötő kapocs a végcél és a valóság között A proletáriátusnak, mint a világtörténelem messianisztikus osztályának az a történelmi hivatása, hogy megsemmisítse az osztálytársadalmat. Ennek egyetlen lehetősége, hogy a proletáriátus, mint legalsó osztály ideiglenesen uralkodó osztállyá váljék, és a proletáriátus mint uralkodó osztály a maga képére szervezze meg a t ársadalmat (proletárdiktatúra). Ez a m unka pedig a rombolás és építés egységét jelenti: azaz a

rombolás maga az építés. Az államhatalom birtokba vétele a fentiek értelmében nem lehet cél, csak eszköz, az osztályharc eszköze, lehetőség a korábbi elnyomó osztályok megsemmisítésére. Lukács egyértelmű felismerése, hogy az „alapítás” nem lehetséges erőszak nélkül. „A diktatúra lehetősége és záloga a végső győzelemnek.” 238 Lukács szerint alapvető különbségek adódnak aszerint, hogy a végcél az adott társadalmi valóság keretein belül (a végcél immanenciája) vagy azon túl (a végcél transzcendenciája)van-e tételezve. Ez a különbségtevés azt vonja maga után, hogy míg az első esetben a fennálló jogrend a cselekvés taktikai kereteit szükségképpen és normatívan meghatározó elvként funkcionál, addigi az utóbbiban legfeljebb célszerűségi értelme lehet. Mivel minden forradalmi célkitűzés tagadja a fennálló és fennállt jogrend „erkölcsi létjogosultságát és történetfilozófiai

aktualitását”, ezért pusztán taktikai kérdésként jöhet számításba. Maga a t aktika pedig felszabadul a jogrend normális korlátozása alól, vagyis a bolsevizmus transzcendálja a f ennálló jogrend kereteit, azaz a p roletárdiktatúra feloldozottságot nyer a „régi világ” „osztálytörvényei és osztályerkölcse” alól. A forradalmi proletáriátus számára a „ végcél immanenciája – a végcél transzcendenciája” probléma egyrészt azt jelenti, hogy a taktikát nem a pillanatnyi előnyök határozzák meg, hanem a végcél, másfelől azonban a végcél nem utópia, hanem „elérendő valóság”, ez azonban azt vonná maga után, hogy nem lehet ideálokat a valóságra rákényszeríteni, hanem fel kell ismerni, hogy melyek a társadalmi valóságon belül működő olyan erők, amely a végcél elérése felé munkálnak. Enélkül a felismerés nélkül azonban a forradalmi proletáriátus taktikája csak ingadozik „az ideáloktól üres

reálpolitika és a reális tartalom nélküli ideológia között.” 239 A szocializmus azonban magában foglalja a kérdés megoldását: „A szocializmus egyedülálló szociológiai jelentősége éppen abban áll, hogy eme probléma számára van megoldása. Mert a szocializmus végcélja utópikus ugyan abban az értelemben, hogy túl van a m ai társadalom gazdasági, jogi és szociális keretein, hogy csakis ezeknek megsemmisítése árán valósulhat meg, de nem utópikus úgy, mintha a feléje vezető út valami társadalmon kívüli vagy felett lebegő eszméknek a földreszállása lenne. A marxi osztályharcelméleta transzcendens célkitűzést immanensé változtatja; a proletáriátus osztályküzdelme egyszerre maga a célkitűzés és annak megvalósulása. Ez a folyamat nem eszköz, melynek értelme és értéke egy rajta túl levő célon lenne mérhető, hanem annak a célnak, az új, az utópikus társadalmi rendnek lépésről lépésre vagy ugrásról ugrásra

aszerint, ahogy azt a történelem logikája előírja, megvilágosodása, belépése az aktuális társadalmi valóságba. Ez az <eszköz> nem más nemű a célhoz képest (mint a polgári ideológia megvalósulásában volt), hanem a célnak magának közeledése önmegvalósulásához. Ami azt jelenti, hogy a taktikai eszköz és a végcél 238 Uo. 95p LUKÁCS GYÖRGY: Taktika és etika. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919 Magvető, Budapest, 1987. 125p 239 83 között fogalmilag megfoghatatlan átmenetek vannak; sohasem lehet előre tudni, melyik – taktikai – lépés fogja már magát a végcélt megvalósítani.” 240 A bolsevista céltételezés tehát hatástalanítja az eszközök problémáját, jóváhagyva, hogy mindent szabad – hiszen n em lehet biztosan tudni, mi v ezet majd el a végcél megvalósításához. A bolsevizmus etikai aspektusa. Mindezek ellenére a bolsevizmusnak van etikai tartalma: „Az osztályharc rideg

irgalmatlansága abból a célkitűzésből meríti erejét, hogy a küzdelem az osztálykülönbségeket nem ismerő társadalom [eljövetelével] fog végződni.” 241A bolsevizmus erkölcsi kérdése akkor merül fel, „ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében – akkor merül fel a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma?” 242Lukács szerint az osztálykülönbségek megszüntetésének csak akkor volt értelme, ha ezzel együtt eltűnt mindaz, ami elválasztotta egymástól az embereket: „minden harag és gyűlölet, minden irigység és minden gőg.” Vagyis ha a kommunista társadalom „a kölcsönös szeretet és megértés társadalma

lesz.” 243 Ehhez pedig nem elegendő a gazdasági és társadalmi berendezkedés megváltoztatása, az embereknek is át kell alakulniuk („belső átalakulás”): „belsőleg kell felkészülnünk mindnyájunknak. És ez a felkészülés annyival is nehezebb, mert harcban állunk, és amíg harcban állunk, addig a társadalom új erkölcsi alapelve, építőpillére nem érvényesülhetaddig csak a kíméletlen osztályharc lehet a proletáriátus cselekvésének zsinórmértéke. Viszont, ha azt akarjuk, hogy ez az osztályharc a győzelem pillanatában igazán győzelmes legyen, kell, hogy ez a szeretetre való belső felkészültség mindenkinél meglegyen, kell, hogy az osztálykülönbségek igazi megszűnte pillanatábanmindenkiben meglegyen a kézség egy új beállításra: a szeretetre, a megértésre és az összetartozásra.” 244 Ezt az áthidalhatatlannak látszó ellentétet a lukácsi javaslat értelmében a n evelés hivatott feloldani, amit a proletáriátus a

termelés területén csinál, az a feladata a nevelésnek a lelki élet területén: az osztálykülönbségek megszüntetése. A bolsevizmus programja voltaképpen arra a hitre épül fel, hogy lehetséges Belzebúbbal kiűzni a Sátánt, és ezáltal megteremteni a kölcsönös szeretet és szolidaritás társadalmát. 240 Uo. 126p LUKÁCS GYÖRGY: A kommunizmus erkölcsi alapja. In: LUKÁCS GYÖRGY: Forradalomban Cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető, Budapest, 1987 89p 242 Uo. 89p 243 Uo. 89p 244 Uo. 90p 241 84 IV. Az „inkoherens koherencia” racionalitása és e racionalitás megkérdőjelezése Az „inkoherens koherencia” racionalitása Lenin az oroszországi szociáldemokrácia feladatait elemezve azt írta, hogy „egy fiatal országban meginduló mozgalom csak akkor lehet eredményes, ha al kalmazza más országok tapasztalatait. Ehhez azonban nem elegendő e tapasztalatok egyszerű ismerete vagy a legújabb határozatok egyszerű lemásolása. Ahhoz is

értenünk kell, hogy bíráló szemmel mérlegeljük és önállóan felülvizsgáljuk ezeket a t apasztalatokat. Akinek van némi fogalma arról, hogy milyen óriásira nőtt és mennyire szerteágazott a modern munkásmozgalom, az tudja, hogy e faladat végrehajtásához mennyi elméleti erő, mennyi politikai (és forradalmi) tapasztalat szükséges.” 245- Vajon rendelkezett-e a magyar szociáldemokrata párt ilyen elméleti erővel és tapasztalattal, képes volt-e bíráló szemmel, önállóan értelmezni a nemzetközi fejlődés tényeit és a hazai sajátosságokat? Mindenesetre a szociáldemokrata párt, jóllehet a k orszak egészében jelen van az „ugrás” megkísértésének szándéka, – a szociáldemokrata logikának megfelelően – racionális módon rögzítette a cél okat és a feladatokat. Mit is jelent az „inkoherens koherenciának” ez a racionalitása? Azt mondhatjuk, hogy van egy „séma” – az „elmélet” – és van a „cselekvés”, a

„mi teendő?” problémája. A „sémából” ugyanis csak kevés tennivaló fakad: felvilágosítás és szervezés (ha ugyanis a fejlődés oldja meg a problémákat, akkor legfeljebb arról lehet szó, hogy a munkásosztály legyen felkészült, tudatos, hogy váljon alkalmassá történelmi hivatásának teljesítésére). De – és a 245 LENIN, VLAGYIMIR ILJICS: Mi a teendő? Lenin Összes Művei 6. Kossuth, Budapest, 1964 23p 85 „társadalomfilozófiai” kérdés így válik „politikai” kérdéssé – meg lehet-e szervezni a proletáriátust; azaz lehet-e szervezeteket létrehozni, fenntartani, áldozatokat elvárni stb., anélkül, hogy a s zervezet ne kínálna közvetlen hasznot cserébe? (Marx nem is lelkesedik a szakszervezetért, s mint láttuk, Leninnek is választ kellett találnia a problémára, hogy lehet a munkásmozgalmat megvédeni az „ösztönösség”, a „trade-unionizmus” hatásaitól.) Tehát a „séma” és a „gyakorlat”

közötti „koherenciát” a „végcél” és az a meggyőződés biztosítja, hogy van lehetőség olyan cselekvésre, amely végső soron a fejlődést segíti, gyorsítja. Ennek megfelelően lehet tehát „szociális olajcseppekért” harcolni, ha az úgy történik, hogy a proletáriátus nem válik opportunistává; lehet közbülső célokat kitűzni, ha ezek a fejlődést segítik; lehet közbülső célokért szövetségeket kötni, ha ezek a fejlődést szolgálják. De vajon tényleg lehet-e? Itt jelenik meg az „inkoherencia” (majd a r evizionizmus, azaz a mozgalom, mint „öncél”). A „fejlődés” másképp is utat nyit a politika felé: lehet-e, ha igen, hogyan lehet gyorsítani a fejlődést? A politikai cselekvés számára ez kétféleképpen jelenik meg: 1. mint a demokrácia problémája, azaz a demokratikus jogok kedveznek a haladásnak, tehát a proletáriátus érdekelt benne; 2. mint a kapitalizmus problémája, azaz, mert a fejlődést nem lehet

átugrani. A haladás előmozdítói A szociáldemokrácia abból indult ki, hogy az emberiséget semmi sem akadályozhatja meg a folytonos haladásban, a fejlődés útja felfelé visz. Sőt az építés munkáját, a h aladás továbblendítését a szocializmus és a munkásmozgalom végzi el: „Csak bennük van meg az erő, amely haladásnak potenciálisan meglevő lehetőségeit valóra válthatja. Nélkülük valóban nincsen haladás – s velük is csak akkor, ha előbb megtelnek világtörténelmi lehetőségeik nagyszerű távlataival, ha a haladásba vetett hit megerősödik bennük, ha a nagy utópiák bíboros napfelkeltének új fényessége esik újból az útjukra” 246 Mivel az SZDP forradalomelmélete a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet megvalósítását a fejlett nyugati országokra alapozta, s az átmenet impulzusait is rájuk építette, ebből adódóan a magyar társadalom fejlődését is szükségszerűen ezen keresztül vizsgálta. Ahogy a

szocialista – de a polgári radikálisokhoz is közel álló – Pogány Imre megfogalmazta: „Pillangóként szeretnénk szárnyalni, holott még csak hernyóéletet élünk és nehezen csúszunkmászunk a földön. De jól tudjuk azt is, hogy mielőtt az álom valósággá válhatnék, a hernyónak egy még sokkal rútabb bábbá k ell változnia, sőt be is kell magát gubóznia, önmagának kell tagjait összekötözni és mozdulatlanul várnia sokáig, amíg elég ereje lesz ahhoz, hogy a s aját maga fonta köteléket szét tudja szakítani, és, amíg szép csillogó lepke válik belőle, igen-igen sokszor át kell még alakulnia.” 247 Először tehát még meg kellett teremteni a kapitalizmust. „Mi ellenségei, elvi, gyűlölködő ellenségei vagyunk a k apitalizmusnak, és a k apitalizmus karjaiból akarjuk az országot kiszabadítani, és nekünk be kell látnunk, hogy a mi pillanatnyi munkánkban igenis azért dolgozunk, azért küzdünk, hogy ebből az országból

kapitalista ország legyen, mert ez az ország még nem kapitalista, itt feudális oligarchiák az urak.” 248 246 KUNFI ZSIGMOND: Beszélgetés a haladásról. Szocializmus, 1916 103-108p In: JEMNITZ JÁNOS-SCHLETT ISTVÁN(szerk.): Szocializmus 1906-1938 Kossuth, Budapest, 1984 101-105p, 105p 247 POGÁNY IMRE: Hernyóélet. Huszadik Század, 1910 / XXI 250p 248 Garamit idézi Schlett. SCHLETT ISTVÁN: A szociáldemokrácia és a magyar társadalom 1914-ig Gondolat, Budapest, 1982. 240p 86 A cél tehát az, hogy az ország kapitalista legyen, hogy lerázza a f eudalizmus béklyóit. Kapitalista legyen teljesen, azaz lépjen ki köztes, felemás, elmaradottságot tükröző helyzetéből, képletesen szólva Ázsiából, „európaiasodjon”, azaz zárkózzon fel a Nyugathoz. A szocialisták demokratizálási programja ebből az alapállásból következett. Egyrészt azért, mert a harca számára kedvezőbb körülményeket ígért, mint a „barbár Ázsia” viszonyai;

másrészt azért is, mert úgy vélte, a kapitalizmus kifejlődésének is ez a legkedvezőbb politikai feltétele. Kunfi Zsigmond így írt: „A magyar gazdasági és társadalmi élet feudális formái és az ország kapitalisztikus terhei: ez az a nagy ellentét, amely mindannyiunknál nagyobb erővel és biztosabb eredménnyel hajtja az országot vagy a haj ótörés, vagy a de mokratikus átalakulás felé.” 249 Az „út” problémája – demokratikus aspektus: az általános választójog A „hajótörés vagy demokratikus átalakulás” dilemmájával számolva magától értetődő módon a párt politikai tevékenységének középpontjába az általános, titkos és egyenlő választójog kivívását helyezte. Ennek a demokratikus követelésnek az előtérbe tolása abból a meggyőződésből fakadt, hogy „európaiasodni” csakis a korábbi politikai berendezkedés és politikai tagoltság átalakítása után lehet, s hogy ennek az átalakításnak a

legfontosabb feltétele az intézményes politika kereteinek kiterjesztése, a proletáriátus bevonása a politikai képviselet rendszerébe. A szociáldemokraták osztoztak abban a hitben, hogy „a mai parlament a maga egészében teljesen elszakadt a néptömegektől, hogy egyáltalán nem kifejezője a tömeg akaratánaknemcsak nem képviseli az alsóbb osztályokat, hanem egyre a l egridegebb, minden előrelátást nélkülöző osztálypolitikát folytatja.” 250 Ennek eredményeképpen az általános választójog jelentősége roppant módon felértékelődik a magyar szociáldemokrácia politikai céljai között. Míg 1890-ben a párt hangsúlyozza, hogy a proletáriátus világtörténelmi hivatása a fennálló gazdasági rend megváltoztatása az osztályharc eszközével, és e fejlődés szempontjából ártalmas és elvetendő a vagyonos osztály részéről történő monopolizálása a politikai jogoknak, ezért követeli a párt „az általános, egyenlő, egyenes

választási jogot, mint fontos agitácionális eszközt, anélkül azonban, hogy a parlamentarizmus értéke felett csalódásnak engedné magát át”. 251 Addig ugyanennek az évtizednek a végén már előrehaladása alapkérdésének tekinti, „a gazdasági és politikai függés megszüntetésére szolgáló fegyverek legélesebbje az általános és titkos választási jog”.252 Az általános választójog kivívása tehát az első lépés, de már nemcsak mint az agitáció és a szervezkedés „egyik fontosabb eszköze”, hanem mint a f elszabadulás folyamatának elengedhetetlen feltétele, a politikai szolgaságból való felszabadulásnak eszköze. A választójog követelése számukra több szempontból is jelentőséggel bírt: - a feudalizmus megdöntése – az elmaradottság leküzdése, „európaiasodás”; - a politikai tagoltság átalakítása – a választójog lehetőséget kínált arra, hogy a politikai tagoltság hagyományos törésvonalai

(közjogi, agrár-merkantil törésvonal) értéküket veszítsék, s új frontvonal kialakítása váljék lehetővé; 249 Uo. 240p VARGA JENŐ: A szabadelvű párt múltja, bukása és feltámadása. Szocializmus, 1910 148p 251 A Magyarországi Szociáldemokrata Párt alakuló kongresszusának tárgyalásai. In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai.2k Szikra, Budapest, 1953 46p 252 Beszámoló a Magyarországi Szociáldemokrata Párt V. kongresszusáról In: Uo 437p 250 87 - a politikai képzés eszköze – a szociáldemokraták egyben a választójog kivívását azért is fontosnak találták, mert e jogosultság révén úgy vélték a proletár megismerkedik a politikai intézmények működésével, fejleszti képességeit, politikailag érettebbé válik. A választójog eszköz volt tehát a jelenből a jövőbe vezető út során. Úgy vélték, hogy az általános választójog alapján lehetséges lesz az ország demokratizálása, e d

emokratizálás megteremti a kapitalizmus kiteljesedésének politikai feltételeit – emellett nagyobb lehetőséget ad a szervezkedés sikeréhez, a munkások védelméhez is –, a kapitalizmus kifejlődése viszont megteremti a szocializmusra való áttérést. Azt várták, hogy ebben a fejlődésben leegyszerűsödnek az osztályviszonyok, hogy a népesség döntő többsége valódi proletárrá válik, hogy eltűnnek vagy hatásukban csökkenek a „szegény sorsú” népességen belüli különbségek, és így megszűnnek azok az ellentétek, amelyek akadályozzák egységes erővé szervezésüket. Másrészt úgy vélték ez a fejlődés megszabadítja az országot a terméketlen álproblémák (nemzeti követelések, közjogi csatározások) állandó napirenden tartásától, és az ország végre hozzákezdhet valódi feladatainak (demokratikus fejlődés előmozdítása, szociális kérdés, gazdasági problémák megoldása, kulturális innováció) megoldásához. A

szociáldemokraták úgy vélték, hogy a választójog az „egyetlen gyógyír” a társadalmi bajok orvoslására. Nem Garbai Sándor volt az egyetlen, aki azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon a választójog fogja a népet lehetetlen helyzetéből felemelni. A szavazati jog bevezetése véleménye szerint nemcsak a p olitikai, hanem a gazdasági életben is érezteti majd hatását, mint például a drágaság elleni küzdelemben, az önálló vámterületért, a m agasabb munkabérért, a munkásvédő törvények meghozataláért folyó harcban. Garbai szerint döntőbb és fontosabb „a magyarországi munkásságnaka politikai jogok megszerzése; mert mivel addig a m unkásság nálunk nem képes emberi szükségleteinek szellemi és anyagi föltételeit megteremteni, amíg a t örvényhozásban szándékának és akaratának kifejezést nem tud adni.” 253 A választójog szerepének, jelentőségének felértékelése olvasható ki a Népszava számtalan cikkéből is.

Nem győzik hangsúlyozni, hogy „a választójog politikai téren megvalósítja a birtoktalanok uralmának lehetőségét a birtokos osztályok felett. A politikai lehetőségét annak, hogy az államhatalom a birtoktalan osztályok kezébe kerüljön. Nem ennek a jognak a hibája, ha a nép, a gazdasági viszonyok még nem elég fejlettek ennek a harcnak eleven élettel való feltöltésére.” 254 Azt mondhatjuk, hogy az általános választójog az egész korszakban a szociáldemokraták legfontosabb politikai követelése marad. „Politikai”, nem pedig „társadalmi” követelése; mert e mentén lehet politikai konfliktust gerjeszteni és szövetségest szerezni, a választójog követelése tehát a „választóvonal” és egyben a mozgósítás eszköze. Vagyis eszköz, amellyel be lehet lépni a politikába. „Az általános, titkos választójog kivívása kötötte le eddig minden erőnket – írta Weltner Jakab – és az tartja majd lekötve a közel jövőben

is, amíg a kormányt ígéretének beváltására kényszeríthetjük. Az általános, titkos választójog kérdése azonban már a megvalósulás küszöbén áll. Húzni, halasztani lehet még egy darabig, de végleg eltemetni nem lehet.” 255 A választójogért folyó harc szorosan összefüggött az ország politikai, társadalmi helyzetének elemzésével. „Magyarországnak, amely gazdasági szervezetét tekintve ma túlnyomóan agrárfeudális állam, de amelynek népe viseli már a kapitalisztikus államszervezet nagy terheitát 253 GARBAI SÁNDOR: Az általános választójog hatása Magyarországon. Szocializmus, 1907/1908 1 J.T: A választójogról Népszava, 1907 február 27 In: VARGA LAJOS: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ellenzéke és tevékenysége 1906-1911. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973 25p 255 WELTNER JAKAB: A községi politikáról. Szocializmus, 1906/1907 69p 254 88 kell alakulnia túlnyomóan kapitalisztikus állammá – írta Kunfi

Zsigmond. - Ezen átalakulás felé, melynek végbemenése hosszú folyamat, az első nagy döntő lépés az általános választójog kivívásaJól tudjuk, hogy e nemes szabadság után nem a m unkásszabadság, hanem a polgárszabadság van előbb soronS ezt a küzdelmet első sorban a polgári osztálynak kellene megvívnia. De nálunk, éppen úgy, mint Németországban és Oroszországban, a pol gári szabadságért való küzdelmet a proletáriátusnak kell megvívnia.” 256 Az „út” problémája – a kapitalista aspektus: a „burzsoá” mint lehetséges szövetséges(?) Az „inkoherens koherencia” racionalitása talán a „ burzsoázia” megítélésének esetében a leglátványosabb. Ez a megítélés attól „inkoherens”, hogy az elméletet a taktikai szempontoknak megfelelően alkalmazza („konkrétan”: ma más tulajdonságai vannak a burzsoáziának, más számít haladásnak, és a haladás legfőbb ellenfelének, mint korábban); és attól

„koherens”, hogy mindegyik magyarázat a s zociáldemokrácia törekvéseit (általános választójog, demokratizálás) szolgálja, ebben az összefüggésben – és nem a „ teóriában” – kapja meg jelentését. Azaz a „mi a burzsoázia?” – egyáltalán „van-e?” – „mi a feladata?” – egyáltalán „van-e?” – ebben az összefüggésben vetődik fel. Ha szóba jöhet szövetségesként, akkor létezik és van feladata; ha nem, akkor nincs is. Vagy a „megítélés” logikájában: ha szóba jöhet szövetségesként, akkor „haladó”, ha nem, akkor „reakciós”, „feudál-kapitalista” stb. Tehát lehet is szövetséges, meg nem is, lehet ilyen vagy olyan, aszerint – és ezt biztosítja a koherenciát – hogy mindez hogyan illik be a szociáldemokrácia politikai elképzeléseibe. Amikor a szociáldemokraták úgy látták, hogy a polgári demokratikus célkitűzésekért folyó harcban övék a vezető szerep, nekik kell vezetni az

átalakulást, akkor önmagukra nem egyszerűen, mint a burzsoázia segédcsapatára tekintenek, hanem mint az ország demokratizálásának hivatott vezető erejére. „Míg másutt a proletárságnak csak akkor kellett fölszedni az út sarából a pol gári szabadságeszmék lobogóját, amikor a polgárság azt már teherként dobta el magától, nálunk föl kell szednie és magasan kell lobogtatnia a polgárság helyett e zászlót, mielőtt az hozzányúlt volna. A proletárságnak kell csatasorba állnia, hogy harcot vívjon azokért a közszabadságokért, amelyek mellett tunya és számító közönyösséggel halad el a pol gárság.” 257 Hasonló gondolatokat fejtett ki Diner-Dénes József A Munka Szemléjében, mikor azt írta, hogy hasonlóképpen Oroszországhoz és a többi elmaradott országhoz, „nálunk is a proletáriátus történeti feladata a polgári állam kivívása, hogy ezzel a társadalom szociális kiépítése felé közeledjék.” 258 – vagyis

ekkor a burzsoázia nem szövetséges, sőt néha kiderül, hogy nincs is. Ahogy Ady mondja, ebben az országban még a polgárságot is ki kellett nevezni: „Hiába, Magyarországon a pol gárságot is úgy kellett kinevezni, mint a tudományt, mint a nemzetiségi törvényt, mint az általános tankötelezettséget, mint ezer fundamentumtalan kulturális intézményt: nincs polgárságunk. A gyönge és töredékes is, ami volna, keresi a k özös paplant a l ateiner néppel, a birtoktalan vagy eladósodott dzsentrivel, a m indenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy különkülön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek fölkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szégyenli. Franciaországban diadala harsog ki abból, mikor valaki polgárnak mondja magát,

s ezer és ezer példája van a r ómai patrícius Clodiusnak, aki hogy tribun joggal 256 KUNFI ZSIGMOND: Tömegsztrájk és választójog. Szocializmus, 1906/ 1907 676p Idézi Kalmár. In: KALMÁR I GYÖRGY: Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon (19001914) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 87p 258 Uo. 87p 257 89 lehessen, plebejus által adoptáltatta magát. Magyarországon pedig a p roletárságnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgárság helyett, s minden szabadságkérdést itt úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania.” 259 Amikor úgy gondolják, hogy a „burzsoázia” is lehet szövetséges, akkor ehhez a politikai szándékhoz igazodik helyzetelemzésük is. Ekkor úgy látják, hogy a „burzsoá” nem részese a politikai hatalomnak, azaz a politikai hatalomból kizárt osztály. Magyarország feudális ország, „s boldogulásának egyik nagy akadálya már évtizedek óta az, hogy a

burzsoáziának nincs meg a kellő befolyása a gazdasági politikára, hogy az egész gazdasági politika a földbirtokosok érdekét szolgálja.” 260Ebből adódóan a szociáldemokraták szükségszerűnek gondolják, hogy a „burzsoázia” és a proletáriátus között – időleges – érdekközösség létesíthető. „Mi ugyan állandó harcot vívunk a burzsoáziával, de mégis tisztában vagyunk azzal, hogy célunk, a mai társadalmi rend átalakítása, csak úgy érhető el, ha a magyar kapitalizmus, a magyar nagyipar és vele a magyar burzsoázia az eddiginél sokkal gyorsabb mérvben fejlődik. A burzsoázia uralma a kizsákmányolás osztályuralmát jelenti a proletársággal szemben, de magasabb kulturális és gazdasági életet jelent az agrárius mozgalommal szemben. Ami elsősorban abból is következik, hogy erős munkásmozgalom, a kulturális gazdasági élet fejlődésének ez a legszámottevőbb tényezője, csak ott lehetséges, hol hatalmas nagyipar,

erős burzsoázia van.” 261 S mivel a „burzsoázia” nem úgy viselkedett, ahogy azt a szociáldemokraták elvárták, vagy elképzelték, nem maradhatott el az útbaigazító kritika sem: „Persze, mi nem csinálhatunk burzsoá politikátNekünk arra kell szorítkoznunk, hogy rámutassunk a m agyar burzsoázia politikájának legfőbb hibájára. Ha akarnak, tanuljanak belőle A magyar burzsoá állandóan hibás, rövidlátó politikát folytat. Nem bírja felismerni azt az érdekközösséget, mely közte és a munkásság közt az agrárius uralommal való harcban fennáll. A magyar burzsoázia nem tesz semmi egyebet, mint harcol a béremelés és a szakszervezetek ellen. Ebben merül ki egész tevékenysége. Ezen harcban folyton rászorul az agrárius kormány támogatásáraAhelyett, hogy nem zárkózna el rövidlátóan a m unkásság életviszonyainak minden megjavításától, s ahelyett, hogy így maga rendezné ügyeit a munkássággal és ezzel megtartaná a

kormánnyal szemben hatalmának teljességét, a magyar burzsoázia szó nélkül tűri legfontosabb érdekeinek elhanyagolását a kormány részérőlHa a munkáskérdés nem vakítaná el annyira a magyar burzsoáziát, látnia kellene, hogy neki is, csak úgy mint a m unkásságnak, a legszélsőbb ellenzéket kell alkotnia a mai kormánnyal szembenA magyar burzsoázia számára csak egyetlen helyes politika lehet. Letenni azon lehetetlen kísérletezésről, hogy a kormány segítségével megakadályozza a m unkásság szervezkedésétBe kell végre látnia a m agyar burzsoáziának, hogy egyelőre más, sokkal fontosabb érdekei is vannak, mint egy-egy munkásmozgalom esetleges letörése! Be kell látnia, hogy ezerszerte nagyobb gazdasági érdekeket áldoz fel azért a segítségért, melyet a kormány neki a munkások ellen, amúgy is a siker minden kilátása nélkül, nyújt. Szóval, itt az ideje, hogy a m agyar burzsoázia modern, messzelátó gazdasági politikához

fogjon és feladja mostani rövidlátó kapzsiság sugallta politikáját. Aminél számára nem lehet utolsó szempont az sem, hogy ezen modern politikai harcát az agrár-feudális uralom ellen a m unkásság tábora, mint minden haladás elszánt harcosa, tetterős rokonszenvvel fogadná.” 262 259 ADY ENDRE: bejelentés és rövid elmélkedés a magyar polgárságról.(Népszava, 1912 szept 8) In: Ady Endre publicisztikai írásai. IIIk Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977 389p 260 Burzsoá politika. Népszava, 1907 július 20 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai3k Szikra, Budapest, 1955. 546p 261 Uo. 546p 262 Uo. 547p 90 Amikor a „burzsoáziával” kapcsolatban mérlegelték az együttműködés lehetőségét, akkor tehát a s zociáldemokraták arra számítottak, hogy az agrár-feudális uralmat a g azdaság területén majd a burzsoázia „modern, messzelátó” gazdasági politikája fogja megdönteni, amely végre

Magyarországból kapitalista országot csinál. Amikor a szociáldemokraták stratégiájában tehát szerepet kap a burzsoáziával való ilyetén együttműködés gondolata, akkor nyilván politikai okokból támogatják – az egyébként a szocialista követelések szempontjából indifferens – önálló vámterület követelését, hangsúlyozva, hogy azonos „a burzsoázia érdeke és a munkásságé is: az olcsó élelmiszerárak és a belső piac biztosítása a belföldi ipari termelés számára a védővámok által. Itt is találkozik a burzsoázia érdeke a munkásságéval és összeütközik a kormányzó agráriusok érdekével.” 263 Természetesen a s zociáldemokraták nemcsak a „burzsoázia” irányában gondolták el az időleges szövetséget. Amikor az „inkoherens koherencia” logikájának fényében más társadalmi rétegekkel kapcsolatban mérlegelik az együttműködés lehetőségeit, akkor azonban más természetű konstrukcióban, más

politikai kombinációban gondolkodnak. A címzetteknek, a megszólítottaknak megfelelően, hol az agrár / merkantil, hol a feudális / polgári, vagy az agrárkérdés esetében a kisbirtok / nagybirtok ellentétét hangsúlyozzák, amely utóbbi esetében – a felerősített logikának megfelelően – a paraszt lehet szövetséges, de a finánctőke, a nagytőke nem. Máskor viszont, amikor kombinációikba nem tudják elhelyezni lehetséges szövetségesként az egyes társadalmi rétegeket, akkor viszont kiderül, hogy „leírni” sem tudják őket, az „inkoherens koherencia” racionalitása az, ami az érdektulajdonítás logikáját szervezi. A szociáldemokrata értékelés szerint ekkor a paraszt – hasonlóan a proletárhoz – szemben áll ugyan a kapitalizmussal, de nem várható el tőle, hogy proletárrá váljon: a paraszt reakciós, nem előre néz, nem érdeke a „haladás”, hanem a múltban, a „barbárságban” látja meg boldogságát. „A

parasztosztály tehát, különösen a s zegényebb rétegei, ellenségesen áll szemben úgy a kapitalizmussal, mint a nagybirtokkal. Közelfekvőnek látszik az a gondolat, hogy a parasztosztályt szövetségesül fogadjuk a m unkásság küzdelmében. Ez azonban csak a parasztság legszegényebb részénél, a törpebirtokosságnál, mely tulajdonképpen bérmunkás és a mezőgazdaság munkássághoz tartozik, biztat sikerrel. De itt is borzasztó nagyok a nehézségek. A parasztosztály ellensége ugyan a k apitalizmusnak, de másképp mint a m unkásság. A parasztosztály reakcionárius a s zó igazi értelmében. Szeretné megsemmisíteni a kapitalizmust, visszaállítani a régi viszonyokat, a terménygazdaságot, a házi ipart, a <régi jó időket>. Távol élve az ipari központoktól, nem látja a kapitalizmus hatalmas termelési erejét, óriási kulturális jelentőségét. A tőke a leggyűlöletesebb formában, mint kölcsön- és uzsoratőke áll szemben vele;

ezért gyűlöli és szeretné megsemmisíteni az egész modern világot. Ellenben a m unkásosztály felismeri a k apitalizmus nagy fontosságát a t ermelésben: nem az új termelési módot akarja eltörölni és a régi primitív viszonyokat visszaállítani, hanem a kizsákmányolást akarja megszüntetni a kapitalizmust által felhalmozott termelési erők felhasználásával, a nagy gyárakkal, óriási gépekkel, a m odern világ minden technikai küzdelmével. A világnézet ezen óriási, döntő különbsége lehetetlenné teszi a parasztosztállyal való, még pillanatnyi együttműködést is. A munkásság előre néz, a haladást, a jobb jövőt képviseli a mai társadalomban. A parasztosztály a m últban látja az üdvöt, a k ezdetleges termelési viszonyokban, a bar bárságban. A paraszt görcsösen ragaszkodik birtokához, még akkor is, 263 Uo. 547p 91 midőn már nem is az övé, hanem valójában hitelezőjévé. Lemond a kultúra minden vívmányáról,

dolgozik korlátlan munkaidőn át, véres verejtékkel, csakhogy megmaradjon földje birtokában. Talán hosszú, nehéz felvilágosító munka árán lehetséges lesz a parasztság legszegényebb rétegeit megnyerni a s zocializmus számára. A birtokosabb része mindig reakciós fog maradniReakció minden téren, ez a parasztpolitika lényege. És ezen politikától bennünket még nagyobb űr választ el, mint a felvilágosodott burzsoá politikájától.” 264 Nem meglepő tehát, hogy a szociáldemokraták nem is tudnak mit kezdeni a parasztsággal, és ebből adódóan az agrárkérdéssel. A paraszt nem válik proletárrá, ragaszkodik tulajdonához, nem érdekelt sem az igazi demokratikus átmenet előmozdításában, sem a szocializmusban. Hasonló a helyzet a kispolgárral is. A kapitalizmus fejlődése nemcsak a parasztságot tette tönkre, hanem még fokozottabb mértékben a régi társadalom egy másik rétegét, a kispolgárságot, a mesterembereket és a

kiskereskedőket is. A szociáldemokraták szerint azonban ez az osztály sem érdekelt a boldog szocialista jövő megteremtésében, „a múltban látja az üdvöt”. „A kispolgárság, éppen úgy, mint a par asztosztály, a m últban látja az üdvöt. A régi kor az ideálja, amikor még nem voltak nagy gyárak, amelyek olcsón készítettek iparcikkeket, mikor még nem volt vasút, mely messze földről a kisvárosokba cipeli az árukat; mikor még mindenki megelégedett a saját községbeli iparos készítményeivel; mikor még nem volt öntudatos munkásosztály, mely részt akar kérni a k ultúra áldásaiból, hanem <patriarchális viszony> volt mester és segéd között. Valóban nincs elkeseredettebb ellensége a munkásság törekvéseinek, mint a kismunkáltatóReakciós, tehetetlen, kilátástalan politika ez! Hisz éppen a m ai társadalom két leghatalmasabb elemével áll ellentétben: a nagyburzsoáziával, melyé a jelen és a közeljövő, és a

proletáriátussal, mely diadalmasan halad előre a jövő felé. A kispolgárságnak nincs és nem is lehet pozitív gazdasági és politikai programja, mert egész gazdasági létalapja ellentétben áll a gazdasági fejlődés irányával. Ahol van kispolgári párt, ott kimerül a t evékenysége mindenféle aprólékos reakciós intézkedésben, kívánságbanÉs mivel gazdasági programja nincs és nem is lehet, a kispolgárság kész anyaga minden demagóg pártalakulásnak, antiszemitizmusnak és nacionalizmusnak. Mindent összevéve, pártunknak semmi érintkezési pontja sincs a k ispolgársággal, mint osztállyal. Érdekeink ellentétesek, és mi nem tehetünk és nem is akarhatunk semmit sem tenni a kispolgári osztály erősítésére.” 265 Ugyanakkor elképzelhető, vélik a szociáldemokraták, hogy az eljövendő gazdasági változások következtében számos kispolgár proletárrá válik. Proletárként a kispolgár viszont már harcosa lehet a szocialista

társadalom megvalósításának, ehhez csak az kell, hogy „fel kell világosítani őket, hogy ez nem bukás, hanem emelkedés számukra, amennyiben egy züllő, reakcionárius, kultúraellenes osztály helyett egy törekvő, haladó osztály tagjaivá, az emberiség jobb jövőjét előkészítő küzdelem részeseivé lesznek.” 266 Kérdőre vont racionalitás Azt állítjuk, hogy a végcél felé haladásnak a fentiekben vázolt racionális logikája szűkíti le, szorítja korlátok közzé a szociáldemokraták mozgásterét. Az „inkoherens koherenciának” ez a 264 Parasztpolitika. Népszava, 1907 július 26 In: Uo 549p A kispolgárság politikája. Népszava, 1907 augusztus 1 In: Uo 550p 266 Uo. 550p 265 92 logikája határozza meg a p árt politikájának egész irányultságát, a t aktikát, a m ódszerek és eszközök kiválasztását. Mivel azonban a „megváltás” csak nem közeledett, a pártot a politikai harcokban kudarcok érték, ez a racionalitás

szükségszerűen kérdőjeleződött meg. Az SZDP-n belül kialakult vitáknak két típusát különböztethetjük meg. A viták egyik típusa a párt politikai irányultságára, a doktrínára irányult, és a doktrinális változtatás, a doktrinális újítás igényét fogalmazta meg (a racionalitás megkérdőjelezése a doktrína oldaláról). Míg a viták másik típusa a pártvezetőség politikai irányvonalát vette kritika alá, a párt által kifejtett taktikát kérdőjelezve meg (a racionalitás megkérdőjelezése a taktika oldaláról). A racionalitás megkérdőjelezése a doktrína oldaláról: Szabó Ervin és a „forradalmi szindikalizmus” A párt politikai irányultságára vonatkozó kritika alapvetően két irányból fogalmazódott meg. Egyrészt Szabó Ervin tevékenységéhez köthető (forradalmi szindikalizmus), másrészt revizionista kísérletezgetésről van szó. 1. Szabó Ervin ellenzéki tevékenysége Szabó Ervin ellenzéki tevékenysége a

szociáldemokrata pártban 1904-1905-ben kulminált. 1904 t avaszán szervezett ellenzéki frakció született, amelynek tagjai – László Jenő, Mérő Gyula, Vágó Béla, Dániel Arnold, Csizmadia Sándor, Tarczai Lajos és mások – őt ismerik el szellemi vezetőjüknek. A csoport határozott célja a régi pártvezetés megbuktatása és a párt gyökeres megreformálása. Szabó Ervin azonban követői megléte ellenére mégis sereg nélkül „harcos” volt. Korábban idéztük már Vágó Béla levelét, a „ baloldali ellenzék” állapotának felmérésében most ismét hozzá fordulunk: „a szó szoros értelmében vett forradalmi munkádban minő kínos állatsereglet vesz körülÓh öregem, ezek nem a mi csapatunkból való! Vegyük sorra őket. Lóránt: halott Az egyetlen emberi rejtély praxisomban Vele nem lehet harcolni A békében, azt hiszem, óriási erő volna. De most harcról van szó Brill: egy keserű, tajtékzó összeférhetetlen véreb. Pl Mérőt

utálja és gyűlöli, úgyszintén Lászlót Buchinger: Burgmensch, de a végtelenségig. Konzervatív, gyáva, nem áldozatkész, elhatározásra majdnem képtelen, abszolút pesszimista. Állítom, hogy súlyos kolonc volt az ellenzék lábán Csizmadia: állítólag akcióképtelen, s megbízhatatlan érzelmű. Ebben ugyan van valami, de egy olyan hadseregben, ahol garanciái volnának az erős együttműködésre, kiváló katona volna. Dániel: kitűnő erő, de attól félek, nincs ki négysarokra Az elmélet mániákusa De karakter s katona. Ladányi: kispolgár, de a legtökéletesebb, s az ennek megfelelő szellemi tartalom. Egyéniségének folyadéka egy saját maga kotyvasztotta forradalmi limonádéval – amelyben sem cukor, sem citrom nincs – hígítva. Tudatlan, kultúrképtelen, tetteiben nagyobbrészt beszámíthatatlan. Kicsinyes dolgokkal magát tönkre dolgozó, hasznavehetetlen törpe intellektus. László: nagyszerű erő volna, mert vizslaszemű okos

detektív, de attól félek, szinte kultúrképtelen eddigi végtelen alacsony nézőpontjából ítélve, teljesen tudatlan s undorító polgári szokásokkal szaturálva. Erősen gyenge akarat, amely azt hiszem, trenírozható. Mindazonáltal vele lehet harcba menni Nuszbaum: nagyszerű, erős, tiszta lelkű, vasakaratú, páratlan férfi, egy tökéletes és bájos – tudós és művész szemével nézni képes igazi proletár forradalmár – ez az egyetlen, ez is halódikMérő: súlyos gyerek, bár intellektusának qualitását nem tudom nagyrabecsülni. Ő igen Vele igen Ha körülményei nem bénítanák szegény derék Mérőnket. Tarczai: no, itt állj meg pletykás és emberszóló toll, s le a kalappal Még azt se mondom el róla, hogy tudományos fejlődésében inkább reproduktív s periódikusan 93 rapszódista – ez egy ember. Imádatra méltóan tiszta, temperamentumos tudós, akcióképes kölyök. Csak éppen még tíz darab hiányzik belőle” 267 Szabó

Ervinnek 1904-ben jelent meg a Világosság hasábjain a Pártfegyelem és egyéni szabadság című írása. Szabó a pártfegyelem kérdését a társadalmi fejlődés és haladás problémájával összefüggésben szemléli, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy „a demokratikusnak mondott elvek és további folyományban az a de mokratikusnak mondott pártszervezet összhangban van-e a társadalmi fejlődés feltételeivel; és másodszor, hogy azon kisebbségek viselkedése a társadalom haladását szolgálja-e?” 268 Szabó a filozófiát választja eszközül politikai álláspontjának kifejtéséhez. Cikkében arra a következtetésre jut, hogy a szocialista mozgalmaknak „csak oly gazdasági, oly társadalmi, oly politikai szervezetre szabad törekedniük, amely a lehető legtöbb embernek teszi lehetővé és a lehető legtöbb embert nevel arra, hogy közreműködése a társadalom fejlődésén tudatos és e tudatos közreműködés mind mélyebb, mind

integrálisabb, mind kritikusabb legyen.” 269 Véleménye szerint a szocialista pártok szervezetét csakis ebből a nézőpontból lehet helyesen megítélni. Vagyis azt a szervezési elvet kell megtalálni, amely biztosítja, hogy a kritikusan gondolkodó egyéniségek érvényesüljenek, és a társadalmi haladás és fejlődés irányában fejtsék ki tevékenységüket. Szabó a „szocialista demokráciára” vonatkozó fejtegetésein keresztül eljut az SZDP-n belüli demokrácia problémájáig. Mert Szabó Ervin ugyan a filozófiát választja a kifejtés eszközéül, érvelése ugyan filozófiai, de a filozófiai tartalom értelmezése a politikai harcok logikáját kell, hogy kövesse, mert Szabó céljai politikaiak: a pártszervezet megújítása. A „szociális demokráciára” vonatkozó fejtegetéseknek ugyanis hozadéka van a s zocialista párt működésére nézve is. Szabó a párt működési elveinek megváltoztatását követeli, mert úgy véli, hogy „a

mi szocialista pártunkban ismétlődik a demokráciának azon betegsége, hogy a vezetőségek uralmukat perpetuálni akarják.” Kifogásolja, hogy a párt túlságosan szorosan értelmezi „harci szervezet” mivoltát, igaz elismeri: „A párt – párt, igaz. Harcoló szervezet. Természeténél fogva nem tűrhet meg kebelében mást, mint aki céljával egyetért, s azon alapelvekkel s ez alapelvekből folyó harci eszközökkel, amelyeket e cél determinál.” 270 De felteszi magának a kérdést, hogy vajon „ezen egyetértésnek a vezetők szavainak gondolkodás nélküli helyesléséből, szolgai tekintélyimádásból, csodaszerű alávetésből vagy pedig reflektált, megfontolt, tudatos egyéni elhatározásból kell-e kialakulnia?” Válasza egyértelmű, s ehhez igazodnak útmutatásai is: „A szocialista párt, mely, méltán van nagyra vele, hogy a pr ogramja a t ársadalomtudomány eredményein épült fel, megfeledkezhetnék-e arról, hogy fejlődésének

lehetőségét azon pillanatban tönkretette, amikor a különböző vélemények szabad nyilvánításának útját szegte, megakadályozván ilyképp, hogy programja a mindenkori tudomány színvonalára emelkedjék, megfeledkezhetnék-e arról, hogy haladása lehetetlenné vált, mihelyt az egyénileg kialakult véleményegységeknél többre becsülné a vezetőség parancsára uniformis módjára felöltött a priori pártigazságokat és párthiteket? S megfeledkezhetnék végül arról, hogy az egyetlen pártnak hirdeti magát, amelynek harci célja nemcsak osztályának osztályérdeke, hanem ennél jóval magasabb, több: az ember emancipációja évezredek osztályuralmában szenvedett lealázása, lekicsinyítése, korlátozása alól?Csak magának a munkásságnak tudásban, érzésben, akaraterőben, nagyság és szépségvágyban kifejlődött egyénei fogják a munkásságot s vele az embert emancipálni. A 267 Vágó Béla Szabó Ervinhez Budapestre. (1905 június 15)

In: Szabó Ervin levelezése II Kossuth, Budapest, 1978 132p SZABÓ ERVIN. Pártfegyelem és egyéni szabadság(1904) In: Szabó Ervin válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1958 169-187.p; 173p 269 Uo. 181p 270 Uo. 186p 268 94 munkásság öntudatát kifejleszteni, ez a s zocialista pártok legeredményesebb taktikája. Ezzel érték eleddig is legnagyobb sikereiket. Ezt kell gyakorolni a jövőben is Ez – lehet – összeütközik némely egyéni érdekkel, lehet, hogy hagyományos pozíciókat veszélyeztet, hagyományos tekintélyeket néhány fokkal lejjebb szállít. De bizonyára az egyetlen pártelv, amely a társadalmi fejlődés magasabb törvényeivel föltétlen összhangban van.” 271 Szabó tehát politikusként lép fel, a párt kritikáját fogalmazza meg, és egy másik gyakorlatot ajánl, igen ám, de vajon lehet-e egy párt, egy, a politikában harcoló szervezet olyan, amilyenek Szabó Ervin elképzelte? A filozófiai álláspont felülemelkedett a politika

természetén. S ezt felhasználta a p árt vezetése is, a felvetett problémát ugyanis politikailag „hasznosan” válaszolják meg: Szabó Ervin kritikáját szándékosan nem politikai kritikaként értelmezik, hanem filozófia álláspontként, Szabó Ervint ezáltal „szobatudósnak”, sőt „szellemi szőrszálhasogatónak” „skatulyázva be”. Ezért intézhette el olyan könnyen a filozófiában kevésbé, de a politikai vitákban annál inkább járatos Bokányi az MSZDP XII. Kongresszusán Szabó Ervin bírálatát 272, mondván: „A szabadsággal, mint elméleti kérdéssel nem akarok foglalkozni, bár igen kedvező alkalom volna arra, hogy filozófiai ismereteimet, amelyek bennem évek óta el vannak raktározva, kiszellőztessem. Nem teszem ezt, mert tudom, hogy akkor a kongresszusból egy szellemi szőrszálhasogatás válnék, egy filozófia ocsú, amely jól veheti ki magát a katolikus papok vagy zsidó rabbik gyűlésén, de nem tartom azt e helyre

valónak, mert itten csakis gyakorlati kérdésekről van szó.” 273 Hasonlóképpen érvelt Karl Liebknecht is 1891-ben a német szociáldemokrata párt programját megfogalmazó erfurti kongresszuson, amikor az Engels által, a nyilván nem minden célzatosság nélkül éppen akkor közzétett, még 1875-ben született Marx-írásra, A gothai program kritikájá-ra így reagált: „Amit elméletileg hozott fel tervezetünk ellen, az helyes volt az utolsó betűigElmélet és gyakorlat azonban két különböző dolog. És ha Marx elméleti véleményében föltétlenül megbíztam is, a gyakorlatban a m agam útján haladtamkitéve magamat a M arxszal való meghasonlás veszedelmének – ami, bár rövid időre, be is következett – kijelentettem,nagyra becsülöm Marxot, de még nagyobbra a <pártot>” 274 2. „Forradalmi szindikalizmus” Szabó Ervin tulajdonképpeni szindikalista korszaka 1907-től kezdődik, amikor a Budapesti Napló Album Naptárába írt, A

szocializmus átalakulása275 című cikkében először vázolja fel nézeteinek és elgondolásainak új rendszerét. Szabó Ervin és követői rendszeresen bírálták az SZDP-t a németországi gyakorlat mechanikus követése miatt. A szocializmus német gyakorlatával (parlamenti képviselet, a párt elsőbbsége, demokrácia ) és az ortodox dogmatizmussal elméletileg a szindikalizmust, gyakorlatilag a francia és olasz direkt akciót állították szembe. A pártvezetőség ezzel szemben a német mozgalom tapasztalatainak követését szorgalmazta. Garami a németországi párt szerepéről fogant írásában félresöpör mindennemű ilyen irányú kritikát. A fabiánus és szindikalista törekvéseket elutasítva megállapítja, hogy „a német párt politikai sikerek dolgában elért mindent, amit a szociáldemokrata párt az adott németországi viszonyok között elérhet” 276, s csak példaképül szolgálhat az eszmék terjesztésében. Szervezettsége imponáló, a

pártalkalmazottak fegyelmezettsége csodálatra méltó. A német párt messzemenően internacionalista, óriási áldozatokat hoz más pártok érdekében: „száz és százezreket 271 Uo. 186-187p SZONTAGH ERNŐ (SZABÓ ERVIN): Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot? Javaslat a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1905. évi pártgyűlése napirendjének 3 pontjához Krausz S és Társa, Budapest, 1905 273 Idézi Schlett. SCHLETT ISTVÁN: A szociáldemokrácia és a m agyar társadalom 1914-ig Gondolat, Budapest, 1982 268.p 274 Uo. 268p 275 SZABÓ ERVIN: A szocializmus átalakulása. Budapesti Napló Album Naptára, 1907 52-53p 276 GARAMI ERNŐ: A német pártmozgalom. Szocializmus, 1907-1908 5-15p, 83-88p 272 95 juttatott az orosz forradalomnak, hatalmas szellemi erővel európai közvéleményt teremtett a forradalom mellett. Az az igazi forradalmi szellem, amely cselekszik és áldoz és nem, amely kiabál.” 277 Szabó azonban a pártvezetőségnek szánt

válaszában tovább kritizálja a német gyakorlat követését:„Minálunk Magyarországon megrögzött hit, hogy a né metek mindig helyesen, mintaszerűen járnak el”, és leginkább azért marasztalja el a német szociáldemokráciát, mert az nem tartotta ébren Németországban a forradalmi hangulatot, és Marxra és Engelsre hivatkozva jegyzi meg a német filiszterség továbbélő hatását. 278 Mi tehát Szabó Ervin baja a német gyakorlattal? Mi a baja a szociáldemokráciával? Szabó Ervin a munkás- és szociáldemokrata pártokra vonatkozó nézeteit Marxnak a gothai program kritikájához 1909 elején írott bevezetésében fejtette ki részletesen, amely MarxEngels válogatott művek II. kötetében jelent meg Már maga a válogatás is állásfoglalást jelent: „Nem a f orradalmi akció hívei azok, akik ma Marxtól szabadulni igyekeznek, hanem éppen a parlamenti akció képviselői, ellenben akiket ezek könnyedén anarchistáknak szeretnének bélyegezni,

fokozott erővel hangoztatják mindújabban a régi jelszót: vissza Marxhoz!” 279E mottónak is szolgáló sorokból következett a szociáldemokrácia támadása, valamint a szindikalista nézetek marxista nézetekként való értékelése. Szabó Ervin szerint a Lassalle által alapított szövetség, majd a gothai egyesülés után a német munkásmozgalom letért a M arx-Engels által megjelölt útról. A német párt gyakorlatában felülkerekedett az a gondolat, hogy a proletáriátus osztállyá nem gazdasági és bérharcaiban, hanem a választójogi küzdelemben, politikai pártjának országos méretű megszervezésében alakul ki. A német munkásmozgalom elutasította azt a felfogást, hogy a munkásosztály autonóm gazdasági szervezetei egyben már a jövő társadalom szervezetének csírái. Ezzel szemben azt hangoztatták, hogy a politikai hatalomra került párt fogja majdan megvalósítani a szocialista rendet az állam eszközeivel, a proletáriátus

történelmi hivatása ennek következtében a pártra szállt, más szóval a „párt elnyelte az osztályt.” Szabó a szociáldemokrata pártokat voltaképpen az „államszocializmus” képviselőinek minősíti, ezzel is sugallva e pártok integráns jellegét a kapitalista társadalomban. Szabó kimutatja, hogy a képviseleti rendszerben a párt nem lehet osztályképviselet, kétségbe vonja a szociáldemokrata párt osztályjellegét, amit egyrészt azzal indokol, hogy a polgári pártok nagyszámú proletárszavazatra tesznek szert, pedig a magántulajdonnal nem rendelkezők elsöprő számbeli fölényben vannak a csekély számú tulajdonossal szemben. Másrészt az osztálypárt-elmélet azért sem fedi a valóságot, mivel nem kevés félproletár adja voksát a szociáldemokrata pártra. Márpedig a p roletarizált elnyomott rétegek – szól a szindikalista érvelés – semmiképpen sem munkások, és nem lehetnek tagjai a munkások gazdasági osztályának, ezért

a munkáspártnak sem. Ebből viszont az következik, hogy a politikai párt nem osztálypárt, és ezért nem lehet olyan eszköze az osztályharcnak, mint a g azdasági szervezet. A politikai párt csak „alkalmi egyesülés bizonyos állami intézkedéseknek a parlament útján kikényszerítésére. S í gy a pár tok csak annyiban lehetnek az osztályharc szervei és eszközei, amennyiben az állam és a parlament azok.” 280 A munkásság politikai pártja Szabó szerint azért alakul meg, hogy a burzsoáziát támogassa a polgári demokráciáért vívott harcában, s ezen az osztályharcos frazeológia sem változtat. „Vagyis a pol itikai harc nem a m unkásosztály ellensége ellen folyik, hanem éppen azért – 277 Uo. SZABÓ ERVIN. Újabb Marx-irodalom Szocializmus, 1907-1908 193-200p, 231-237p, 298-305p 279 SZABÓ ERVIN: Bevezetés „A nemzetközi Munkásszövetség első üzenete” című művéhez. In: Szabó Ervin válogatott írásai. Kossuth, Budapest, 1958

282-306p; 305p 280 SZABÓ ERVIN: Bevezetés Marx „A Gothai program kritikája” című művéhez. In: Uo 306-321p, 315-316p 278 96 nem a m unkásosztály társadalmi és politikai szervezetéért – ami a s zocializmus – hanem ellensége társadalmi és politikai szervezetéért: a polgári demokráciért.” 281 Szabó Ervin konklúziói – ha más irányban is keresve a választ – hipotézisünk alátámasztásául szolgálnak: „A történetíró legnehezebb feladatai közzé tartozik, hogy az elmúlt korok fönnmaradt írásos okmányaiból, a cselekvő személyek elméleteiből, programjaiból, írásaiból, harcuk céljairól és okairól táplált nézeteikből a cselekvések valódi motívumait megállapítsa. Azt fogja tapasztalni, hogy a cselekvő egyének képzetei koruk változásairól a legritkább esetben egyeznek a v alóságos történés lényegével, hogy tudatuk és a v alóság közt sokszor áthidalhatatlan űr tátong. Azt hisszük, a munkásság

mai politikai mozgalmának jövő történetírói a s zociáldemokrata pártok funkciójáról táplált vérmes nézeteket épp ilyen illúziónak, a reális történéssel meg nem egyező képzeteknek fogják látni, és valószínű, hogy a tévedés forrását is a politikai párt természetéről és az osztályharc lényegéről fent kifejtett véleményekben fogják találni. Olyan politikai munkáspárt, amely képes volna arra, hogy beérje a pol gári demokrácia előkészítésének és kiépítésének munkájával, csupán azért, hogy megkönnyítse a m unkásság osztállyá szervezkedését és osztályharcát: hasznos munkása lehet a társadalmi fejlődésnek. Az a politikai párt ellenben, amely oly igénnyel lép föl, hogy ő a proletárság igazi osztályszervezete, a munkásság osztályharcának legfőbb és döntő orgánuma, amely magának követeli a szerepet, hogy a munkásosztályt a szocializmusba átvezesse – az olyan párt a csak a gazdasági

szervezet és harc által betölthető szerepet bitorolja, zavart és rendetlenséget visz bele a munkásmozgalomba, és végül az ellenség ügyét szolgálja akkor, mikor a munkásosztály egyetlen föladata többé nem az, hogy a polgári demokráciát erősítse és kiépítse, hanem inkább az, hogy a már konszolidált demokratikus államot dezorganizálja, a győzelmes burzsoázia uralmát minden politikai függelékével együtt elsöpörje. S így a par lamenti munkáspárt szerepe ott végződik, ahol a munkásosztály sajátos és közvetlen politikai akciója kezdődik.” 282 Szabó tehát úgy látja, hogy az „emancipációs logika” elvisz a forradalomtól. De mivel választ kell adnia a „mi a teendő?” kérdésére, ami az aktualitáshoz köti, Jászihoz hasonlóan, ő is „megkettőzi” a munkásmozgalmat, elkülönítve a parlamenti, azaz a politikai küzdelmet (az aktualitás, a politika világa), és a forradalmi szindikalizmust (a jövő). Ennek a

megkettőzésnek azonban nem a szociáldemokrata gyakorlattal való megbékélés a célja, hanem éppen hogy a szociáldemokrácia kritikája. A proletárdiktatúra (egyetlen osztály uralma) nem békülhet meg a d emokráciával (parlament, képviselet, párt, politikai pluralizmus). Szabó Ervin a Szindikalizmus és szociáldemokrácia (1908) című írásában egyértelműen hangot ad annak a hitének, hogy a szindikalizmus a munkásmozgalomnak az az irányzata, amely a jövő átalakulásának útját jelzi, ugyanakkor arra is utal, hogy Magyarország elmaradott gazdasági, politikai és társadalmi fejlődése következtében a szindikalizmus különösebb sikerre nem számíthat: „Magyarország gazdasági és politikai állapota egyelőre terméketlen talaj a szindikalizmus számára.” Szabó Ervin úgy látja, hogy a szociáldemokrata gyakorlat kimerül „a parlamentáris-politikai demokráciáért való harc”-ban 283, ezért az nem is vezethet szocializmushoz. Ugyanis

nem a politikai, hanem a gazdasági harc vezet el a végcélhoz. Szabó ugyanis a hagyományos politikai harc jelentőségét elutasítja, s ezzel a szakszervezet-párt, a politikai-gazdasági harc közötti dilemmát a s zakszervezet, és a gazdasági harc javára dönti el. S mivel a t ársadalmi 281 Uo. 318-319p Uo. 319p 283 SZABÓ ERVIN: Szindikalizmus és szociáldemokrácia. In: Uo 257-281p265p 282 97 ellentétek lényegét a munka és a tőke kizárólagos ellentmondásában látja, ezért a proletáriátuson kívül más osztályokra nem is számít a szocializmusért folyó harcban. A szocializmus megvalósításához magasan fejlett kapitalista gazdasági rendszerre, korszerűen fejlett ipari üzemekre van szükség. A termelés fejlesztése, a modernizáció a burzsoázia feladata. A fejlett kapitalizmus viszont fejlett munkásságot teremt, s ennek az osztálynak a feladata a s zocializmus megteremtése. „A szocializmust nem csinálhatják sem a par asztok, sem a

kézművesek, sem az intellektuelek. Mert ez nem az ő dolguk Az ipari bérmunkás dolga.” 284 Ebből azonban nem következik az iparfejlesztési politika támogatása, a tőkésekkel való ideiglenes fegyverszünet. Gazdasági téren szó sem lehet megegyezésről, a sztrájkoknak békésebb mederbe való tereléséről. „A szocializmusnak igen lényeges előfeltétele az, hogy a munkásságot minél gyakrabban s minél tartósabban tartsa a f orradalmi hangulat lelki tréningjében, hogy lelkébe oltsa a l ázadás szellemét, amelyet semmi körülmény között se nyomhasson el a s zolgaság szellemeA munkásságnak ilyenformán semmi oka, hogy a gazdasági harcot úgynevezett békésebb formákba szorítsa. Épp ellenkezőleg Fő célja, hogy e harcot élessze, hogy a l egnagyobb energiával s a l egnagyobb kíméletlenséggel vigye, nem csak saját közvetlen, de nem kevésbé ama gazdasági fejlődés érdekében, amelynek gyorsított menete az egész társadalmat gyorsabban

viszi jobb rendszer felé.” 285 A polgári állam intézményeit is a munkásosztálynak a jövő szocialista termelése, gazdasági szervezése és irányítása miatt kell kihasználni. Hiszen ezek az intézmények amolyan nevelő intézmények, „amelyekben a m unkásokat a s zolidáris cselekvésre, az áldozatkézségre, magukat a közakarat alá rendelésre szoktatják, és amelyekben a természetes differenciálódás a különféle társadalmi funkciók szerveit a saját osztályukból kiválasztja.” Hiszen „a modern munkásmozgalom szervezeti nem csupán lázadók puszta nyomorból fakadt összeverődései, hanem magának a szocialista rendnek a példái, és kell is, hogy azok legyenek.” 286 Szabó ugyan fontosnak tartja az antidemokratikus, feudális államhatalom elleni harcot, s leszögezi a polgári szabadságjogokért folyó harc fontosságát is, de mint láttuk a politikai harc a gazdasági küzdelemhez képest számára csak másodlagos. Az átfogó

demokratizálás ugyanis nem feltétlen előfeltétele a proletáriátus győzelmének. A munkásosztály ennek megfelelően támogathatja a burzsoázia bizonyos politikai szervezeteinek működését, de sohasem szabad engednie gazdasági osztályérdekeiből valamilyen politikai (választójogi harc, parlamentarizmus) elv kedvéért. Konklúzióit azonban már a magyarországi viszonyok figyelembevételével fogalmazza meg: „Nem akadályozhatjuk meg, hogy a félig feudális országokban, ahol még maga a burzsoázia sem ébredt tiszta osztálytudatra, nemhogy az állam demokratikus átváltoztatására irányuló harcot vívnia, a m unkásosztály – annak ellenére, hogy a bur zsoáziával már gazdasági harcban áll – ne hevüljön a de mokráciáért és a par lamentarizmusért, ne alkosson szociáldemokrata pártot, és hogy mint ilyen, ne áldozná energiájának legnagyobb részét s gyakran legvégső eszközeit oly, reá nézve alapjában véve kis értékű

követelésekért, mint amilyen például az általános választójog. Ily országokban a szociálforradalmi szakszervezeti mozgalom – a szindikalizmus – alig működhet másként, mint politiko-forradalmilag. Ily országokban alig tehetünk mást, minthogy a szakszervezeti mozgalmat, mint a jövő szociálforradalmi szervezete csiráját minden erővel kifejlesszük, egyébként pedig a dolgok 284 Uo. 267p Uo. 267 és 269p 286 Uo. 271p 285 98 szabad folyását ne zavarjuk, természetesen nem anélkül, hogy nem mutatnánk rá állandóan az egész politikai mozgalom és a parlamentarizmus igen viszonylagos értékére.” 287 Szabó Ervin tehát a politikai párt szerepét a demokráciáért folyó harc időszakára korlátozta, ebből adódóan a szakszervezetekkel szemben másodrendű feladat elvégzésére ruházta fel, a szocialista társadalomban az állam és a párt jelentőségét tagadta. Véleménye szerint az átmeneti időszakban a gazdaságilag szervezett

proletáriátus valósítja meg a szocialista rendet. A munkásosztály a kapitalista társadalom megdöntését nem a politikai hatalom meghódításán keresztül éri el, hanem a gazdasági küzdelem terén, ahol a különböző termelőerők képviselői állnak egymással szemben. Az állandó és szakadatlan gazdasági harc – vallja Szabó Ervin – lelkileg, érzelmileg forradalmasítja a munkásságot, és direkt akcióival, antimilitarizmusával, általános sztrájkjaival, szakszervezeteivel ingatja meg a kapitalista gazdaságot, és már meglévő szervezeteivel alapozza meg saját rendszerét: „a gazdasági harc a mindennapi élet, mindennapi cselekvés, mindennapi átélés – a lelkek egyetlen alapos és megbízható idomítója. És ebben rejlik a gazdasági mozgalom túlnyomó nagy jelentősége a munkásosztály osztályharca és a szocializmus számára.” 288 A szindikalisták szerint a g azdasági szervezetekre épített spontaneitás, a l elki tréningek

eredményezte sorozatos erőszakos akciók, a magas fokú öntudat és intellektualitás fegyverzi le a „ burzsoá” rendszert és teremti meg az új társadalom alapjait. A szindikalizmus csak a tiszta proletár és burzsoá antagonisztikus ellentétet ismeri el, és minden egyéb társadalmi ellentmondást a két pólus elkerülhetetlen összeütközésére redukál. Szabó Ervin álláspontját az SZDP-n belül elutasították. Kunfi már 1906-ban is tiltakozik az antiparlamentarista felfogás érvényessége ellen: „1. Egy tudományosan képzett szociáldemokrácia sohasem hajlandó vitát folytatni vagy részletes képet rajzolni a szocialista társadalom berendezéséről, intézményeinek milyenségéről, mivel nem láthatjuk a holnapot. Jó volna, ha a par lamenti intézménnyel szemben is erre a he lyes és méltányos álláspontra helyezkednének, és nem állítanának már ma ki halotti levelet a parlamenti rendszer jövője számára. 2 Az általános választójog

csak az egyik fegyvere a polgári társadalom ellen folyó harcnak. Ezzel a f egyverrel nem azért nem lehet sebeket ütni, mivel nem volna éle, hanem azért, mivel az uralkodó osztályok a k özigazgatás és önkormányzati testületeik által kivédik csapásait. Következőleg: ne dobjuk el a kezünkben levő fegyvert, hanem csavarjuk ki az ellenség kezében lévőket is. 3 Nagy mozgalmakat nem lehet a tömegek hite, lelkesedése nélkül sikerre vezetni. Hitet és lelkesedést pedig nem lehet fölkelteni azt mondva: vigyétek a bőrötöket a vásárra valamiért, ami kell, de aminek ti semmi hasznát nem látjátok. Akik így beszélnek – és Szabó Ervin el vfejtésének ez a veleje -; azok azt mondják: mi akarjuk a polgári demokráciát, de nem akarjuk a módot, amelyen meg lehet csinálni. Nem hiszem, hogy akadjon egyetlen munkás, aki hajlandó harcolni és áldozni azért, hogy önként belekerüljön egy betegállapotba – még ha átmenetinek is fogják ezt mondani

a társadalmi doktorok.”289A szociáldemokraták hangsúlyozták a politikai, és egyben a parlamentáris keretek közötti harc fontosságát: „A szocialista mozgalom szélsőbal szárnyán elhelyezkedő szindikalisták azzal is szoktak érvelni a parlamentarizmus ellen, hogy a parlament és az egész képviseleti rendszer annyira össze van nőve a burzsoázia uralmával, hogy a munkásmozgalom sajátos céljaira ezt a szervet felhasználni nem is lehet. A működés, a funkció annyira magához idomította a szervezetet, hogy eddigi működésével ellentétes célra felhasználni egyáltalán nem is lehet 287 Uo. 279p SZABÓ ERVIN: Bevezetés Marx „A gothai program kritikája” című művéhez. In: Uo 306-321p,317-318p 289 KUNFI ZSIGMOND: Szocialista irodalom. (1906) In: JEMNITZ JÁNOS-SCHLETT ISTVÁN(szerk): Szocializmus 1906-1938. Kossuth, Budapest, 1984 15p 288 99 majd. Én azt hiszem, ez a felfogás téves Hogy a parlamentáris alkotmányt eddig nem lehet sehol a

munkásmozgalom céljaira: például a termelőeszközök kisajátításának céljára felhasználni, az nem a parlamentáris alkotmányos, hanem a munkásmozgalomnak idáig még el nem érő hatalmán múlott.” 290A „szociáldemokraták” azzal vádolták Szabó Ervint, hogy tudatosan félreértelmezi, elferdíti Marx tanításait, hogy ezzel legitimációt nyújtson a szindikalizmusnak. 291 Hiába hangsúlyozta Szabó, hogy a szociáldemokrácia nem azonos a marxizmussal, és hogy ő saját magát egyértelműen marxistának tartja, saját marxista felfogását a meglevő különböző áramlatokkal igyekezve alátámasztani: „Eduard Bernstein marxistának vallja magát és Karl Kautsky is. Viktor Adler azt hiszi, hogy ő az igazi marxista és Filipo Turati sem adja alább Jules Guesde is marxista és Emile Vandervalde is az és Von Kol isFerri szerencsésen kimutatja, hogy a marxizmusban csúcsosodik ki Darwin és Spencer tudománya, de sohasem olvastam, hogy Kautsky

elismeréssel nyilatkozott volna róla. Plechanov a marxizmus első fáklyavívője volt Oroszországban, de Leninék azt írták róla, hogy tudatlan kompilátor. És így tovább a végtelenségig. Melyiket szeressem?” 292 Szabó Ervin tehát tényleg a doktrína felől veti kritika alá a szociáldemokrata gyakorlatot, és teszi fel kérdéseit. Az biztos, hogy a szocializmusé a jövő, de mi kell ahhoz, hogy szocializmus legyen? Új típusú emberre van szükség. De mi kell ahhoz, hogy ez az új típusú emberfajta, az „öntudatos proletár” létre is jöjjön? Szabó szerint ez csak a f ennálló totális tagadásából, az osztályharcból szerzett tapasztalatok révén lehetséges. Tehát a demokrácia, az „emancipációs logika” elvisz a forradalomtól, nem eredményezhet szocializmust. Mivel azonban Szabónak is választ kellett adnia a „mi a teendő?” kérdésére, ami az aktuális politikai gyakorlat kérdése, elméletben „megkettőzte” a

munkásmozgalmat, elkülönítve a parlamenti, azaz a politikai küzdelmet (az aktualitás, a politika világa), és a forradalmi szindikalizmust (a jövő). Ebben a kettős „szisztémában” a parlamenti küzdelem, amelyet Szabó csak a demokráciáért folytatott harc időszakában tart elfogadhatónak, szükségszerűen alárendelődik a végcél, a jövő programjának, ami a taktika kérdésében a szakszervezet-párt, a politikai és gazdasági harc közötti dilemmát a s zakszervezet és a gazdasági harc javára dönti el. A forradalmi szindikalizmus „forgatókönyve” szerint tehát a jövő programját, a szocialista rendet, nem a politikailag (párt), hanem a gazdaságilag szervezett proletáriátus valósítja meg. Azaz a m unkásosztály a k apitalista társadalom megdöntését nem a politikai hatalom meghódításán keresztül éri el, hanem a gazdasági küzdelem terén, ahol a különböző termelőerők képviselői állnak egymással szemben. Ebből az is

következik, hogy a társadalmi ellentétek lényege a munka és a tőke kizárólagos ellentmondásában áll, vagyis a szocializmusért folytatott harcot csak a proletáriátus vívhatja meg. Ha pedig ez így van, akkor a munkásmozgalom nem kerül szembe valódi politikai problémákkal, nem kell a dogmát és a valóságot megfeleltetni egymással; tehát a f ilozófia, a t eória felette áll a g yakorlatnak, a politikának – Szabó Ervin programja sem politikai program, hanem filozófiai elmélet, amivel nem lehet belépni a politikába. Nem csoda, ha Szabó Ervin végül is elszigetelődött, és a szociáldemokrata pártra, amely kibontakozni kívánván a „frázis nyűgeiből”, politikai mozgalomként a politika terén akarta céljait megvalósítani, nem tudott lényegi befolyást gyakorolni. Kísérletet tett ugyan egy 290 KUNFI ZSIGMOND: Vallás és szocializmus. (1911)In: In: Kunfi Zsigmond válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1984 76-77.p 291 Lásd például:

ÁGOSTON PÉTER: Szindikalizmus. In: JEMNITZ JÁNOS-SCHLETT ISTVÁN(szerk): Szocializmus 1906-1938. Kossuth, Budapest, 1984 30-32p 292 Idézi Varga. VARGA LAJOS: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ellenzéke és tevékenysége 1906-1911 Akadémiai kiadó, Budapest, 1973. 78p 100 szindikalista kör alakítására 293, de azt mondhatjuk, hogy miként Szabó Ervin, úgy a szindikalizmus is voltaképpen komolyabb hatás nélkül maradt a magyar szociáldemokrácián, mint „politikai” mozgalmon belül. A racionalitás megkérdőjelezése a doktrína oldaláról: revizionizmus A szociáldemokrata párt vezetőségének tevékenységét – főként a koalíciós kormány időszakában –„jobbról” is érte kritika, ezek a nézetek azonban nem szerveződtek egységes áramlattá, így önálló politikai platform sem fogalmazódott meg. Ez a hangját szórványosan hallató, jellegében jobboldali, főként a szakszervezeti bürokráciára épülő, eszmei-politikai

nézeteit tekintve „trade-unionista”, a s zakszervezeteknek a p árttól való teljes függetlenítését követelő ellenzék az SZDP tevékenységét túlzottan osztályharcosnak, doktrinernek, sőt mi több irreálisnak tartotta, s reformokkal, elsősorban a munkásság gazdasági helyzetének javítására irányuló kérdésekkel foglalkozó munkásmozgalmat kívánt. E „kritikai pozíció” a szakszervezeteket akarta elvonni a politikai harctól, azaz azt akarta, hogy a munkásmozgalom forduljon el a politikától, vagy legalábbis figyelmét a gazdasági követelésekre összpontosítsa. 1909-ben Jászai Samu hangsúlyozta, hogy a munkásmozgalom stagnálása nemcsak a gazdasági és politikai viszonyokkal, hanem a régi szervezeti hibákkal is magyarázható. A szakszervezetek nem exponálhatják magukat a politikai küzdelemben, s a politikai párt tovább már nem várhat tartós támogatást. Jászai a p árt és a szakszervezet teljes függetlenítését ajánlja:

„A szakszervezetek neveljék tagjaikat, de ne foglalkozzanak politikával. Minden szakszervezeti tag legyen szociáldemokrata, de politikai tevékenységet ne a szak-, hanem a pártszervezetben fejtsen ki.” 294Jászai szerint így a s zakszervezet mentesülhetne minden politikai munka alól, és egész erejét a gazdasági érdekekre fordíthatná. Megítélése szerint a pártmunkát egyértelműen a kerületi szervezetekre kell bízni, és a szétválasztást minél előbb meg kell valósítani még akkor is, ha az átmeneti megrázkódtatásokkal fog járni. A kongresszusi vitában a s zétválasztást a m egváltozott viszonyokkal magyarázta: „A munkásszervezeteket teljesen igénybe veszik a gazdasági harcok. A szervezetek ma már nem annyira támadó, mint védelmi harcokat kénytelenek vívni. És ennek természetes következménye, hogy a szakmai szabadszervezetek megbízhatatlan alapjai lettek a pártnakA választójogért való küzdelem meddő maradt, és

különösen a politikai tüntetések nem sikerültek, mert a szakmailag szervezett munkásság nem tett eleget a pártvezetőség felhívásának.” Jászai nem fogadta el érvnek, hogy Magyarországon azért nem lehetnek politikai pártszervezetek, mert nincs gyülekezési jog, szerinte ez az érvelés ellenkezik a párt forradalmi szellemével: „Az egyedüli érv, amelyet a pártszervezetek gyors felépítése ellen 293 A csoport 1910-ben adta ki a Szindikalizmus című kiáltványt, amely mintegy a haza szindikalisták törekvéseit összegezte. A kiáltvány nem tagadja ugyan a politikai harc és a választójogi küzdelem fontosságát, de meddőnek és elégtelennek értékeli a szűkre szabott politikai csatározásokat. „intés: a demokratikus harc nem a munkásság osztályharca, és a szocializmus más, mint a szociáldemokrácia. Idején való, hogy megmondjuk: az igazi osztályharca gazdasági ellentétek terén folyik, és az igazi szocializmus nem valósulhat meg

akár a legdemokratikusabb állam útján sem, hanem igenis annak romjain csupán.” A kiáltvány a gazdasági szervezetek elsőrendű fontosságát hangsúlyozza, amelyek a tőke elleni küzdelemben döntő tényezők, s egyben a jövő társadalom szervei is. Nem a politikai formák az elsődlegesek, hanem a gazdasági termelés szervezete, jóllehet a m unkásság számára nem lehet közömbös a t ársadalom politikai szervezete sem. De azt követeli, hogy a g azdasági szervezeteket ne t egyék pártpolitikai harcok táborává. „a gazdasági szervezetek a maguk külön célját kövessék A szocializmust. Semmiféle mai társadalmi szervezet nem biztosítja a szindikalizmus céljának megvalósítását, a munkásosztály gazdasági szabadságát, magauraságát nem érheti el másban, mint a szocializmusban. A szakszervezetek sajátos végső célja tehát nem lehet más, mint hogy a gazdasági harcaikban törődő tagjaik lelkét, tudatát, érzését a szocializmus nagy

eszmevilágával megtöltsék, hogy lelki erősségük legyen a mai nyomorúságaikban és hogy készek és érettek legyenek majdan, amikor a tőke uralmát kezébe kerített dolgozó emberiség új társadalmát berendezi, a szocializmus szellemével megtölteni új intézményeiket és annak szellemében alakítani egymáshoz való viszonyukat.” (SZABÓ ERVIN: A szindikalizmus. In: Szabó Ervin válogatott írásai Kossuth, Budapest, 1958 321-332p) 294 JÁSZAI SAMU: Kerületi párt és szakszervezetek. Szocializmus, 1908/ 1909 101 felhoznak az, hogy Magyarországon a m unkásságnak nincs politikai joga. Hát egyesülési jogunk sincsen, és mégis megalkotjuk gazdasági szervezeteinket. A Szociáldemokrata Párt forradalmi szellemiségével éppenséggel nem lehet összeegyeztetni azokat az érveket, amelyeket a pár t exponált elvtársai hangoztatnakA félelem azért sem indokolt, mert Magyarországon a s zakszervezetekben tömörült munkásság szociáldemokratikus

szellemben van nevelve, és a szakszervezetek és Szociáldemokrata Párt f üggetlenítése csak a munka megosztását jelenti.” 295 A pártvezetőség azonban hevesen szembefordult a szakszervezeti vezetők támadásával. Úgy vélték, hogy a szabadszervezetek munkája nem korlátozódhat csak a gazdasági mozgalom szervezésére. A szakmai szabadszervezeteken belül még korai lenne éles választóvonalat húzni a gazdasági és politikai munka közzé. „A szakmai szabadszervezetek és pártszervezetek egymáshoz való viszonya a pártnak életkérdése. Mindannyian egyetértünk abban, hogy el fog érkezni az az idő, amikor a szakmai szabadszervezetekről le kell emelni azt a terhet, mely a politikai funkciónak viselésével rájuk hárul. Nem kell azonban azt hinni, hogy egy-két esztendő alatt ezen terhet le lehet venni a szakmai szabadszervezetekről.” 296- nyilatkozta Tarczai. De ugyanezen a k ongresszuson Weltner is kijelentette: „e kettő egy célt szolgálHa

pedig egy és ugyanazon célért küzd az a kettős irányú harc, akkor egyiknek az erősödése vagy a másiknak a gyengülése nem tökéletesen mindegy? Ha az egyik gyengül, meggyengül a másik is, tehát mind a kettőnek egyszerre, egységesen kell dolgoznia, a pár t sohasem fejlődhet a szakegylet kárára, de mindkettő egységesen fejlődhetik a közös cél érdekében, mert a szakmozgalom maga és a szociáldemokrácia egyenlően fontos, egyaránt érdekünk a szakszervezeti és a pártmozgalom.” 297 Jászai a vezetőségi megnyilatkozásokra – mintegy visszakozva – azzal reagált, hogy nem mérsékelni akarja a munkásság politikai harcát, hanem éppen ellenkezőleg nagyobb erőket akar felszabadítani a politikai küzdelemre is. – Úgy látjuk, hogy a magyar viszonyok következtében még inkább ésszerűnek látszott az a tanács, amit a Bernstein által kiváltott revizionizmus-vita kapcsán a nem revizionista Auer, a német párt titkára írt Bernsteinnek:

„Ejnye Ede! Ilyesmit legfeljebb csinál az ember, de nem beszél róla!” 298 Kinyilvánítottan opportunistának, reformistának, revizionistának lenni, azaz kétségbe vonni az alapdoktrínát a magyar pártban nem volt tanácsos. Ahogy Furet írta: „az ortodoxia ára: a véleménykülönbségekből eretnekség lesz.” 299 Ezzel magyarázható Rácz Gyula és Szabó Ervin az agrárprogram-tervezet előkészítésének körülményeiről közölt nyilatkozata is, amelyben „kikérik maguknak” a bécsi Arbeiter-Zeitungnak azt az értesülését, miszerint kizárólagosan az ő munkájuk eredménye lenne a szociáldemokrata párt agrárprogram-tervezete: „Erre a hírre, mi alulírottak kijelentjük, hogy annak közléséhez mi sem direkte, sem indirekte semmiféle módon hozzá nem járultunkKijelentjük továbbá, hogy az <Arbeiter-Zeitung>-nak a program szerzőségére vonatkozó megjegyzése sem felel meg a tényállásnak. A pártvezetőség Csizmadia elvtársat

bízta meg az agrárprogram kidolgozásával, aki tervezetének vázlatát a földmunkások tizenegytagú országos szervezőbizottságának előterjesztette. A bizottság a tervezetet számos ülésen behatóan tárgyalta, annak szövegét az összes jelenlevők részvételével közösen állapította meg, ezért a program nem egyesek, hanem a bizottság közös 295 Részletek a p ártkongresszus jegyzőkönyvéből. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 4k Kossuth, Budapest, 1966. 198p 296 Uo. 197p 297 Uo. 201p 298 Idézi Schlett. SCHLETT ISTVÁN: A szociáldemokrácia és a m agyar társadalom 1914-ig Gondolat, Budapest, 1982 272.p 299 FURET, FRANCOIS: Egy illúzió múltja. Esszé a 20 század kommunista ideológiájáról Európa, Budapest, 200 180p 102 munkájának eredménye, s azért a felelősséget minden irányban a bizottság tagjai együttesen viselik.” 300 Úgy véljük, az agrár-kérdés különösen alkalmas arra, hogy bemutassuk a

revizionizmus (vagy pontosabban a revizionista iránnyal kísérletezők) álláspontját. A revizionizmus ugyanis szintén a doktrína felől fejt ki kritikát, s arra a logikára épül, hogy nem tudjuk, mi a szocializmus, mikor érkezik el, minek az eredménye lesz (azaz a v égcél zárójelbe kerül), a sikerre viszont szükség van. A siker pedig az eredményességen (azaz a mozgalom előrehaladásán) mérhető. Ebből az következik, hogy a doktrínának kell meghátrálnia, és a sikerességre kell törekedni, ami nem a szocializmushoz való közeledésen, hanem a mozgalom útján, a követelések megvalósulásán mérhető. A revizionizmus tehát a nézőpont megváltozásának a következménye. Az „inkoherens koherencia” logikája az ortodoxia – revizionizmus vitában is tetten érhető: az „ortodoxia” ragaszkodik az eredeti tervhez; a „revizionizmus” – a tények vitathatatlanságára hivatkozva – a változtatás mellett érvel, és átfogalmazza az

eredeti tételeket. Az „ortodoxiában” a tudományos elméletekre és hitvallásokra egyaránt jellemző koherenciaigény, a „revizionizmusban” a rendszerekből, sémákból mindig kilógó, „inkoherens” valóságban, társadalmi folyamatokban zajló politikai gyakorlatban megjelenő alkalmazkodási kényszer fejeződik ki. Ha ugyanis az „ortodox” nézetek képviselői társadalomelméleti tételekre hivatkozva vetették el az adott helyzet elemzésére és ennek eredményeképpen új stratégiára törekvő kísérleteket – tehát filozófiai problémát láttak ott, ahol politikai kérdésekről volt szó –, a revizionisták a politikai szükségleteket ugyancsak direkt módon kötötték az elmélethez: az inkoherens valóságból rögtön elméleti következtetéseket vontak le. Ez a l ogika testesült meg az agrárkérdés, a nemzetiségi kérdés és az önálló vámterület kérdéseinek felvetésékor is. Szeretnénk ugyanakkor hangsúlyozni, hogy nem

tartjuk feladatunknak a s zociáldemokrácia és az agrárkérdés, és a n emzetiségi kérdés, és az önálló vámterület stb. témák tárgyalását, azt gondoljuk ugyanis, hogy a szociáldemokraták nem a földkérdést, a nemzetiségi problémát stb. akarták megoldani, hanem a „végcél” felé való haladást szerették volna eredményesebbé és gyorsabbá tenni. Úgy gondoljuk tehát, hogy csak a felmerülő dilemmák jelzésére vállalkozhatunk: e sajátosnak vélt dilemmáknak a felvillantását az agrárkérdés „esetén” fogjuk bemutatni. A pártvezetőség úgy gondolta, hogy – bár a politikai harc logikája kikényszeríti – szociáldemokrácia igazából nem foglalkozhat az agrárkérdéssel. Kunfi kijelentette: „Akár érvényes a marxi koncentráció törvénye a mezőgazdaságban, akár nem, akár elég reális, s főképpen állandó jelenség a kisbirtoknak a nagybirtokkal szemben való terjeszkedése, akár nem: a szocialista program ezen

jelenségtől teljesen független, mivel az mind két esetben csak a mezőgazdasági munkások szükségleteit és törekvéseit szolgálhatja. Ha az egész mezőgazdasági népesség birtokosokból állna: akkor a szocializmus lényegének a meghamisítása avagy tönkretétele nélkül nem lehet a bi rtokos néposztályok politikai és szociális ideológiájává.” 301 Tehát miért nem foglalkozhat a szociáldemokrácia az agrárkérdéssel? Azért, mert az elmélet akadály, mert egyrészt a szociáldemokraták olyan célokat (feudálkapitalizmus legyőzése, „munkásdemokrácia”) tűznek ki, amelyről csak gondolják, hogy a parasztságnak is érdeke, másrészt azért, mert az „empirikus” paraszt nem olyan, mint amilyenek gondolják. 300 Nyilatkozat. Népszava, 1908 január 14 In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 4k Kossuth, Budapest, 1966. 64p 301 KUNFI ZSIGMOND: Két millió munkás pártja. Szocializmus, 1910-1911 268p Idézi:

Farkas In: FARKAS DEZSŐ: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973 155p 103 Vagyis az ortodox álláspont szerint nincs agrárkérdés, a paraszt vagy elpusztul vagy proletárrá válik, de a szociáldemokrata pártnak nem lehet érdeke és feladata a k istulajdonosi érdekek felkarolása és védelme. Aki viszont eljutott addig a felismerésig, hogy a szocialistáknak támogatniuk kell ezeket a törekvéseket, azaz a paraszttal nemcsak mint kistulajdonossal kell számolni, hanem a feudális eredetű és sok feudális viszonyt megörökítő nagybirtok ellenfelével is, azaz, aki felfedezte a parasztságban rejlő demokratikus potenciált, annak rögtön elméleti következtetésekig is el kellett jutnia, vállalva azt a nézetet, miszerint a mezőgazdaságban nem érvényes a tőke koncentrációjának és centralizációjának a törvénye. Ezt az utat járta be Dániel Arnold is, s elméleti

konzekvenciái egyben szakítást jelentettek a szociáldemokrata „identitással”, Dániel ugyanis az elméletet változtatja meg, és ez nem is maradhatott következmények nélkül, mint korábban láttuk, Dániel szakított a szociáldemokrata párttal és a polgári radikálisokhoz csatlakozott. Aki viszont úgy akarta felvetni az agrárkérdést, hogy közben megőrizze szociáldemokrata mivoltát, annak súlyos dilemmákkal kellett szembenéznie. Csizmadia Sándor volt az, aki együttműködve egy előkészítő bizottsággal, a pártvezetőség felkérésére 1907-ben elkészített egy olyan átmeneti agrárprogramot „mely a földmunkások és kisgazdák között terjesztve alkalmas a né p széles rétegeinek a pár t politikai csatáiba való bevonására.” Ő volt az, aki egyrészt hivatalosan védelmezte, másrészt – főleg Szabó Ervin és az ellenzék nyomására – bírálta is a párt agrárpolitikáját. Csizmadia megfogalmazása elárulja, hogy a kérdés

szociáldemokrata módon való „kezelése” különös körültekintést igényel: „ki kell keresnünk, meg kell állapítanunk azokat a törvényeket, amelyek a mezőgazdasági fejlődésben vannak. Ezeknek a törvényeknek a megismerése és megértése mutatja majd a mi számunkra, milyen gyakorlati követelést építsünk fel rájuk. Hogy azonban ezt megtehessük, arra természetesen időre van szükségnem olyan nagy veszedelem az, ha most meg nem csináljuk; ellenben sokkal nagyobb veszély volna az, ha most csinálnánk egy rossz programot. Még azt is hozzáteszem, hogy nem tudjuk a k érdést alaposan meg sem vitatni. A kérdést annyira fontosnak tartom, hogy azt teljesen ki kell merítenünk, s lehetőleg valamennyiünknek egy állásponton kell lennünk, nemcsak a mezőgazdasági kérdésre nézve, hanem a programra nézve is.” 302Csizmadia úgy gondolta, hogy Magyarországon a szociáldemokrata mozgalom a paraszti milliók, főként a falusi szegénység

megnyerése és támogatása nélkül igazán naggyá sohasem nőhet. Ebből pedig az következik, hogy a földmunkások tömegeit is csak akkor lehet mozgósítani a fennálló rendszer ellen, ha a párt elfogadja és támogatja földszerzésre irányuló követeléseit. A program-tervezet világosan jelzi a dilemmák közötti manőverezés szándékát: „a mai társadalmi rendet a s zocialista társadalomnak kell fölváltania, amelynek alapja a t ermelési eszközök köztulajdona. Ennek folytán a pár t a föld magántulajdonának megszüntetését is végcéljának tekinti. Elismeri azonban, hogy a mezőgazdaság fejlődési törvényei nem azonosak teljesen az iparéival, miért is szükségesnek tartja, hogy állást foglaljon a mezőgazdaság gyakorlati kérdéseivel szemben. A párt ezen mezőgazdasági programja kiegészíti általános programját, és alkalmazkodni kíván a mezőgazdasági üzem legközelebb várható fejlődési irányához Magyarországon; ezúttal

kifejezésre juttatja a mezőgazdasági és ipari munkásságnak ebből fakadó közvetlen közös osztályérdekeit, szükségleteit és követeléseit.” 303 302 Csizmadia Sándor előadói beszéde „Az agrárprogram tervezete” című napirendi ponthoz. In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. 4k Kossuth, Budapest, 1966 98-99p 303 A Magyarországi földművelők 11-es szervező bizottságának agrárprogram-tervezete. In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. 4k Kossuth, Budapest, 1966 165p 104 Aki szociáldemokrataként agrárprogramot akar, annak fel kell tennie a kérdést: kell-e és mire kell az agrárprogram? Csizmadia szerint „Magyarország egész gazdasága a mezőgazdaságon nyugszik, és haladó pártnak nem lehet közömbös az, hogy a mezőgazdasági munkásság vagy a mezőgazdasági népesség általában milyen helyzetet foglal el a társadalomban. Azonban úgy a múltban, mint mostan legutóbb

is, részben agitacionális szempontból hangoztatták ezt a legtöbben, arra gondolva, hogyha mi a szervezetben többen vagyunk, nagyobb eredményeket tudunk elérni. Azonban azt hiszem, hogy a kérdés nemcsak ebből a szempontból fontos, hanem más szempontból is. A mezőgazdaságban szerintem a fejlődésnek vannak olyan tényezői, olyan törvényei, amelyek akár a formában, akár a tempóban elütnek némileg az ipari fejlődés törvényeitől, és vannak olyan tényezők, amelyeket nekünk okvetlenül a szocializmus szolgálatába kell bevonnunk, ha egyáltalán fel akarjuk használni a társadalomban levő minden erőnket, amelyek a kulturális haladást előmozdíthatják.” 304 Csizmadia a tervezetet védő cikkében az oroszországi viszonyokból indul ki, ahol a szociáldemokraták agrárprogramjukat a forradalom szolgálatába állították, és túlmentek a mezőgazdasági proletáriátus követelésein. „A programmal nem az a c éljuk, hogy egyrészt

utasításokat adjanak az agitátorok kezébemásrészt nem némi kedvezmények kicsikarása a mai államtól a f öldmunkások számára, hanem a gaz dasági életnek, vele a társadalmi rendszernek teljes felforgatása és más, újabb alapokra helyezése.” 305A pártnak minden országban meg kell vizsgálnia, hogy milyen osztályok és rétegek alkalmasak a f ennálló rendszer megdöntésére, s ezeket kell e h arcra szervezni, s a m ozgalom egész súlyát a legnagyobb számú osztályra vagy rétegre kell helyezni. Oroszországban és Magyarországban is „ez a rétega mezőgazdasági népesség.” E tömeg bevonása a m ozgalomba a magyar szociáldemokrácia jövő fejlődésének a kérdése. Eddig azonban, mondja Csizmadia, nagyon kevés sikert tud a mozgalom felmutatni, s ennek alapvető oka az, hogy a földmunkások szervezésénél is „ugyanazon eszközöket igyekszünk alkalmazni”, mint az ipari munkásoknál. A tervezetről olyan vélemények hangzanak el, -

panaszolja -, hogy „abban csorbát ütünk a szocialista alapelveken”, pedig ha nem törekszünk arra, hogy a földmunkások is „elérhető eredményeket” lássanak, akkor közönyösökké válnak. A kérdés: hogyan lehetne ezen segíteni? Csizmadia erre így válaszol: „A földmunkásokon elsősorban csak termelőeszközeik visszaadása útján lehet segíteni. Adjunk nekik földet, hogy egyáltalán élhessenek, mert akik élni sem tudnak, azok éppenséggel nem alkalmasak semmiféle küzdelemre. A földmunkásoknak pedig adhatunk bármit, ha f öldet nem adunk, akkor nem adtunk semmit sem. Mese az, hogy a földmunkásoknál a földéhség konzervatív vonás volna” 306 A pártvezetés szemében azonban „bűn” volt helyeselni a földosztást, hiszen az szakítást jelentett a m arxi tanokkal, s az eg ész szocialista doktrínával. Aki mégis ilyet tett, aki egyértelműen kiállt e követelés mellett, azt - mintegy „logikus módon” - antimarxistának

tartották. E megfontolásokat Csizmadiának is figyelembe kellett vennie, neki is tompítania kellett állásfoglalása „gyanús” csengését. Ezért a f ent idézettekhez azonnal hozzátette: „Földet adjunk a földmunkásoknak, mindazonáltal nem prédikálok földosztást. Hogy a föld a földmunkások kezére jusson, az a t örekvés nem ellenkezik semmiféle szocialista felfogással. Szocialista szempontból nem annak a ténye, hanem módja dönti el a kérdést. A föld odaadása mikéntjénél kell arra ügyelnünk, hogy le ne térjünk a szocialista elvek útjáról.” 307 304 Csizmadia Sándor előadói beszéde „Az agrárprogram tervezete” című napirendi ponthoz. In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. 4k Kossuth, Budapest, 1966 97-98p 305 Idézi Farkas. In: FARKAS DEZSŐ: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. 163p 306 Uo. 163p 307 Uo. 164p 105

S Csizmadia hangsúlyozza, hogy a kérdés megoldásának a módját a bizottság, amely a tervezetet kidolgozta, „meg is találta.” A tervezet tehát elkészült, aztán újabb is, de soha nem jutott el egyik sem a kongresszus elé. Évről-évre halasztották vitára tűzését, míg végül 1912ben egyszerűen levették a napirendről Ha a pártvezetés egyáltalán foglalkozott a k érdéssel, akkor azt kizárólag csak az agitáció szempontjából mérlegelte: „a választójogi mozgalomban nekünk most bizonyos tekintetben egy expanzív, terjeszkedő politikát kell folytatnunk, amennyiben iparkodnunk kell olyan utakon haladni, amelyek előttünk nyitva vannak, és amelyek az adott lehetőségekhez képest járhatók, s ezt a választójogi harcot kivinni a városokból a falvakba. Én ezt tartom egyelőre a legfontosabb és legégetőbb kérdésnek” 308mondta Kunfi Zsigmond az SZDP 1909 évi Kongresszusán, de ennél sokkal többet a magyar szociáldemokrácia nem is

tudott ígérni a parasztságnak. S e példa nem volt egyedi, ugyanez történt az ország függetlenségének kérdését feszegető véderővitával is, csupán azzal az eltéréssel, hogy itt született határozat, de ennek alig volt hatása a párt politikai vonalára. S ugyanez a „ hezitálás” és megoldhatatlanság mutatkozott meg a n emzetiségi kérdés tárgyalásaiban is; a nemzetiségi elnyomás tényei ellen tiltakoztak, de a „rendszer” többi bűnei közé sorolva önálló problémaként nem vették azt számításba. A racionalitás megkérdőjelezése a taktika oldaláról „A munkásság politikai helyzete, a politikai krízis, amelynek kellős közepén vagyunk, nem kevésbé rossz, mint a gazdasági helyzet. Esztendők óta minden erőnkkel, minden agitációs fegyverünkkel, gyűlések ezreivel, plakátok, röpiratok millióival követeljük az általános választójogot, mint a po litikai demokráciának egyik legfontosabb követelményét. Mint azt a

politikai fegyvert, amelynek kivívása után módunkban van az egész polgári társadalom ellen megindítani a m unkásság politikai osztályharcát és az egész politikát megtölteni azokkal a szociális és gazdaági problémákkal, amelyek a munkásság sajátos érdekeinek megfelelnek. Szemünk előtt egy olyan politika körvonalai állanak, amelynek igazi érdeklődése a nép helyes és kielégítő táplálkozásának, a művelődés elterjedésének, a dolgozó emberek védelmének, az utánunk növő nemzedék testben-lélekben való megerősödésének, a termelőerők szaporításának, a m unka produktivitása növelésének lehetősége felé fordul. És ehelyett kénytelenek vagyunk utolsó emberek klubhatározatai iránt érdeklődni, nemzeti – és nemnemzeti szinű pántlika ügyekkel komoly dolgok gyanánt foglalkozni, eseményképpen venni tudomást arról, mit mond, mit nem mond valamelyik ösztövér gróf és látni, hogy minden nyilvánvaló gyöngesége

ellenére miképpen áll meg heves ostromunkkal szemben is a feudális Magyarország politikai szervezete Nagyszerű harcokkal teli időkben, amikor világszerte új utakra tér a történelem, amikor a szociális forradalom jelenségei Európában – 4 ½ millió szociáldemokrata szavazat a német birodalomban, nagy és szakadatlan munkásmozgalmak Angliában –, politikai forradalmak az egész földkerekségen – az alkotmányos rendszer Törökországban, a pe rzsa forradalom, a köztársaság megteremtése Kínában – a történelem mindennapos eseményeivé válnak; amikor a kapitalista termelési rendszer terjeszkedő ereje egyre-másra rombolja szét a r égi KeletEurópa gazdasági, politikai és szociális szerkezetét és hatalmi viszonyait; amikor a nemzetközi problémák egyik legfontosabbika: a délszláv népek elhelyezkedésének és nemzeti életre ébredésének jelenségei szétvetéssel kezdik fenyegetni a magyar állam történeti kereteit; amikor a ne

mzetközi versengés és a v ilág új felosztására való készülődés Dreadnoughtok 308 Az SZDP XVI. Kongresszusa Kunfi Zsigmond felszólalása In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. 4k Kossuth, Budapest, 1966 209p 106 építésére kényszerít bennünket tengeri érdekeltség nélkül és nagy hadsereg megnagyobbítására, komoly és számbavehető gazdasági érdek nélkül – a világnak minden vajúdásai, nagy eseményei még a m i akaratunkkal karöltve sem tudják a t örténelmi fejlődéssel számottevő útra terelni a magyar politikát.” 309- ismeri el Kunfi Zsigmond, aki azonban a szociáldemokrata párt „tehetetlenségét” a viszonyok elmaradottságában jelöli meg, elhárítva így a kritikát a pártvezetőség tevékenységéről, mondván: „nagy igazságtalanságát és a saját munkánk iránt való becsmérlő szándékát csak akkor látja be igazán az ember, ha nem a jövőbe, hanem a múltba tekint, ha nem

azt nézi, hol szeretnénk lenni és hol vannak más, sokkal szerencsésebb viszonyok közt küzdő munkáspártok, hanem ha számba veszi az erőket, amelyeket nem mi, hanem egy évszázados fejlődés határozott meg, s amelyek megszabják minden cselekedetünk kereteit.” 310 S mivel az „oroszlán” jó néhányszor megkísértette az „ugrást”, s mindannyiszor „megkövült”, az elégedetlenség és a türelmetlenség egyre nőtt a párton belül, s a kritika általában a pártvezetőség tevékenységében vélte felfedezni a siker elmaradását. Az elégedetlenkedők új témák bevonását és egyben új potenciális szövetségeseket javasoltak. A „racionalitást” a taktika oldaláról megkérdőjelező kritikák mindig az aktuális kontextushoz és mindig az aktuálisan felvetett lehetőségekhez kapcsolódtak. Ezek a kritikák a taktikában is főként a szövetségkereséssel kapcsolatban vetődtek fel, anélkül azonban, hogy túlléptek volna az

„inkoherens koherencia” logikáján. Az „inkoherens koherencia” logikája tehát a szövetségesek mérlegelésekor is testet öltött. A szociáldemokrácia szövetségi politikája ugyanis egymással össze nem függő, folyton változó ötletekből állt össze, ennek oka pedig a következő logikában keresendő: jó volna növelni az erőnket; ebből adódóan akárki lehet szövetséges, ha „van” – azaz megnevezhető – a közös „ellenség”; a szövetség azonban mégsem jön össze, mert 1. a tényleges politikai erők nem úgy viselkednek, ahogy azt a szociáldemokraták elvárják; 2. az „ellenség” nem létezik, vagy nem olyan, mint amilyennek feltételezik; 3. nem világos, nem konkrét, nem közös az a cél, amire az összefogást alapozzák. És mindezt persze maguk a szociáldemokraták is tudják, ezért maradnak az elképzelések az ötlet szintjén. Úgy véljük azonban, miként a párt hasonlatos volt egy „megkövült oroszlánhoz”, úgy

maguk a kritikák sem tudták feloldani a „ dogma” és a „ gyakorlat” feszültségét. Mivel a „racionalitást” a taktika oldaláról kritikává tevő pozíciók mindig az aktuális és folyton változó lehetőségekhez kapcsolódtak, ezért ezek teljes bemutatása túlnyúlna a dolgozat felvállalható keretein, de úgy véljük, erre nincs is szükség. A kritikák pozícióját, véljük, mindennél jobban érzékelteti Kun Bélának az egyik kongresszusi felszólalása, amikor is a p árt taktikai irányvonalát kritizálva azt találta mondani: „Ajánlanék jobb taktikát, ha tudnék. De addig is nem fogadom el a kongresszus határozatát.” 309 KUNFI ZSIGMOND: Történelmi mértékkel. Szocializmus, 1911-1912 241-247p In: JEMNITZ JÁNOS-SCHLETT ISTVÁN(szerk.): Szocializmus 1906-1938 Kossuth, Budapest, 1984 190-194p, 190p 310 Uo. 190p 107 „Evangéliumot hirdettek, s Apokalipszis jött” A szociáldemokrácia mint ideológia és mint politikai program

az emberi élet tartalmának és feltételeinek totális átalakítását kívánta. Azt ígérte, hogy harcának eredményeként az addig elfojtott, eltorzított emberi képességek a maguk gazdagságában bontakozhatnak ki, s ezáltal megkezdődhet az emberiség valódi történelme, létrejöhet a valódi harmónia társadalma. A cselekvéshez azonban be kellett lépni a politikai térbe, a történelemfilozófiát praktikus politikára kellett cserélni. A szociáldemokrata párt „radikális” elméletéhez „radikális” gyakorlatot kívánt rendelni, mert célja a fennálló világ totális átalakítása volt. A szociáldemokrácia talán legfontosabb jellemzője azonban egy sajátos dilemma, amely a „történetfilozófia” és az „aktivizmus” között feszül: van-e lehetőség egyáltalán a cselekvésre, lehetővé teszi-e a doktrína a cselekvést? A szociáldemokrácia problémáját ebből az aspektusból nézve alapvetően két szakasz elkülönítésével

jeleztük: az első szakasz a m ozgalom célját tekintve „forradalmi” (azaz a mozgalom értékelése a végcél felől történik), a második szakasz „emancipációs” (a mozgalmi cél megváltozása: forradalom helyett polgárrá válás); a p olitikai rendszerhez való viszony tekintetében az első szakasz a „kívülállás” szakasza (a mozgalom nem lép be a politika küzdelmeibe), míg a második szakasz maga az „integráció” (beilleszkedés a politikai rendszerbe). 108 Az „emancipáció” tehát a mozgalmi cél megváltozása: forradalom helyett polgárrá válás a cél. Az „integráció” maga ez a f olyamat, ahogy ez végbemegy. Ennek az „integrációnak” az a sajátossága, hogy a „szegregáción” keresztül megy végbe, tehát a „homogénebb” társadalom nem a l iberálisok elképzelte módon (az egyesek felemelkedése), hanem szociáldemokrata módon (a munkásság osztályként való megszervezésével, az átalakult állami

politika révén) történik meg, ennek az „integrációs” folyamatnak a végső mozzanatai lesznek majd NyugatEurópában a középosztályosodás, a népi kapitalizmus, az esélyteremtő, kiegyenlítő állam, a jóléti állam koncepciója. Hosszú folyamatról van tehát szó S vizsgált korszakunk ennek csak kezdeti lépéseit fogja át. Úgy láttuk, hogy vizsgált korszakunkban a szociáldemokrata párt magatartását egy sajátos „inkoherens koherencia” jellemezte, amely nyilvánvaló következménye volt annak, hogy a szociáldemokráciának szükségszerűen szembe kellett néznie a „frázis nyűgeivel”. A szociáldemokrata logika tehát „inkoherensen koherens”; hol a tények, hol az elméletek átfogalmazásával felelteti meg egymásnak az előfeltevéseket és a gyakorlatban szerzett tapasztalatokat, törekedve arra, hogy megteremtse a politikai irányzat „koherenciáját”. Az „inkoherens koherencia” e logikájának szerves része az „ugrás”

folyamatos megkísértése, a forradalmi remények beváltására irányuló szüntelen próbálkozás. Vagyis az „oroszlán” tényleg „ugrani” készül, de úgy gondoljuk, hogy „ugrás közben megkövül”, s ha öntudatlanul is, de megteszi kezdő lépéseit az „integrációs” folyamatban. Ugyanakkor maga az „integráció”, azaz a politikába való belépés sem teljes. Az „integráció” nem hogy nem fejeződik be vizsgált korszakunkban, de éppen hogy csak elkezdődik. Ugyanakkor ezt is szükségszerűnek gondoljuk, véljük, mindez a „dogma” és a „gyakorlat” között fennálló feszültség szükségszerű következménye: a szociáldemokráciának ugyanis a „gyakorlatot” fel kellett emelni a „teória” szintjére, hogy az ott igazolást nyerjen. A „megkövülés” tehát elsősorban azt jelenti, hogy a forradalom nem sikerül, ugyanakkor a politikába való belépés sem teljes. Nem teljes, de kétségtelenül megindul Úgy véljük, hogy

a szociáldemokrácia transzformációja már kezdetét veszi, lehet, hogy a „szereplők” még ezt nem tudják, mindez még nem tudatosul bennük, mivel azt hiszik, hogy a forradalmat készítik elő – a proletáriátust készítik fel – de közben az „emancipáció” folyamata és a kapitalizmus (valamint a liberális parlamentarizmus) átalakulása zajlik. A szociáldemokrácia csak azután talál rá önmagára, érti meg, hogy valójában „emancipációs” és nem „forradalmi” mozgalom, amikor „vetélytársként” megjelenik a bolsevizmus. Tehát arra a kérdésre, hogy „mi a szociáldemokrácia?” csak 1918 után születik meg a válasz, akkor, amikor már nemcsak a „burzsoá”, de a „kommunista” párttal szemben is meg kell határozniuk magukat. A dilemma, amit meg kell válaszolniuk: diktatúra vagy demokrácia; világmegváltás vagy jólét; forradalom vagy emancipáció? 1919-ben azonban a s zociáldemokraták nagy része ténylegesen is az

„ugrás” megtételére vállalkozott: a bolsevizmus útjára lépett. A bolsevizmus pedig arra a hitre épült, hogy lehetséges Belzebúbbal kiűzni a Sátánt, s ezáltal megteremteni a kölcsönös szeretet és szolidaritás társadalmát. ∗∗∗ A kép nem lenne kerek, ha a háború problémáját mellőznénk összegzésünkből. Kétségtelen ugyanis, hogy a háború sok mindent megváltoztatott és egyben sok mindent nyilvánvalóvá is tett: világossá vált, hogy a liberalizmus képtelen a p roblémák és válságok kezelésére, a 109 szociáldemokrácia pedig nem tudta megakadályozni a világégés kirobbanását. Babits Mihály 1918-ban azt írta, hogy kellett lennie valaminek a kor világnézetében, ami lehetségessé tette a háborút: „Elsősorban arra gondolok, ami lehetségessé tette, hogy az emberek eltűrjék. Mert ez a világháború legnagyobb csodája. Az, hogy egy ilyen, értelmileg nagyon felvilágosodott s a szabad szó és gondolat minden

eszközeivel ellátott korban – száz évvel a francia forradalom diadala után – lehetséges legyen ez az értelmetlen iszonyat, minden szabadságnak és emberi jognak ez a tökéletes elnyomása, aminek példája még nem volt a földön.” 311 Babits a háború okát a „veszedelmes világnézetben” fedezte fel: konstatálta, hogy a régi racionális, empirista, materialista, individualista világkép az élet valamennyi területén (filozófiában, művészetekben, politikai ideológiában) megrendült, a liberalizmust megalapozó elvek elvesztették magyarázó érvényüket, s felülkerekedett egy konkurens világnézet, amely intellektualista, irracionalista, kollektivista, idealista és aktivista, amely az értelmet az ösztönnel és az élménnyel cseréli fel. Babits egy évvel később azt is kimondja, hogy „ne feledjétek el, hogy a kommunizmus is a vesztett háború gyermeke volt.” 312A háború lehetővé tette, hogy egy destruktív irány kerekedjen felül,

amely nemcsak szavakkal, de tettekben is destruktív: „Mikor azonban jött a forradalom, vértelen és virágosan, s elvitte a hábor út, mint egy napsugár a hav atQuid multa? Iszonyatos torrens lett az elolvadt hóból; és a t avasz pusztítóbb a télnélEvangéliumot hirdettek; s Apokalipszis jöttItt voltak újra: a népek Kivetettjei; a kultúra Blazírtjai; a r ajongó és okoskodó zsidók. Tabula Rasát akartak csinálnis egy új, ezeresztendős középkortól féltünk. Új civilizációt ordítottak; s már romboltak mindent, amit a háború meghagyottAzt hittem nincs rosszabb a háborúnál. Van Mert az a m ai háborús rend mégiscsak rend valahogy; valami auktoritás mégiscsak van itt, valami eredménye a százados kultúrának, a jognak nagy eszméje, amelyre támaszkodni lehet, továbbépíteni! De ha ezt is megtagadjuk; ha azt mondjuk: <a jog burzsoá fogalom>; ha a f orradalom egyetlen törvényét emeljük e f ölé – azaz az önkény egyetlen

törvényét – : az már a k áosz: teljes lerombolás, újrakezdése az épületnek, melyet kerek kétezer esztendő kellett: építeni! Lehet-e még egyszer fölépíteni? S é rdemes-e? ahol az utód minden pillanatban mást gondolhat, s ledöntheti” 313 311 BABITS MIHÁLY: A veszedelmes világnézet. In: BABITS MIHÁLY: Esszék, tanulmányok I Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 511p 312 BABITS MIHÁLY: Magyar költő kilencszáztizenkilencben. In: BABITS MIHÁLY: Esszék, tanulmányok I Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 654p 313 Uo. 663p 110 Összefoglalás Jelen disszertáció a „politikai gondolkodás története” diszciplína vagy autonóm „módusz” sajátos előfeltevéseit és logikáját, tehát belső koherencia-igényét szem előtt tartva íródott. A kutatási cél tehát az volt, hogy rekonstruáljuk és működésükben bemutassuk a vizsgált korszak politikai aktorai politikai tevékenységét befolyásoló, magatartásukat,

cselekvéseiket alakító-meghatározó eszmei késztetéseket; a politikai térre, a politika szereplőire vonatkozó ismereteket és elképzeléseket; a megfogalmazott politikai célokban kifejezésre jutó értékeket és normákat; a kitűzött célok, illetve az azok megvalósításához ajánlott eszközök és eljárási módok elfogadtatására szolgáló érveket – tehát ábrázoljuk a politikai cselekvést kísérő gondolati tevékenységet. Mert hogy, véljük, a politikai cselekvésnek szükségszerűen van gondolati tartalma, létezik tehát politikai gondolkodás, és létezése okán kutatás tárgyává lehet. E munkában arra tettünk kísérletet, hogy bemutassuk a címben jelezett intervallumon belül, a politikai élet szereplői számára milyen gondolati struktúrákban tudatosult cselekvésük célja; milyennek látták, milyenné kívánták változtatni azt a társadalmat, azt a politikai szerkezetet, amelyet természetes módon saját nézőpontukból

vettek szemügyre, „alkottak meg”; hogyan tudatosították magukban azokat a konfliktusokat, melyeknek részesei voltak; miként vélekedtek azokról az eszközökről, melyeket maguk és ellenfeleik is használtak; hogyan igazolták saját, illetve cáfolták ellenfeleik törekvéseinek jogosságát; milyen normákat követtek és kértek számon a politikai élet szereplőin; tehát: milyen késztetések eredményeképpen, milyen elemekből állt össze, milyen formákban rögzült „politikai gondolkodásuk”. Konkrétan a kutatási cél az volt, hogy feltárjuk a politikai célzatú gondolati tevékenység sajátosságait egy konkrét időszakban (1900 és 1919 között), egy konkrét „esettanulmány” (a liberalizmus „baloldali” kritikái) révén. A kontextus tehát a fennálló szabadelvű rendszer válsága. A válság-szituáció válaszkísérletek sokaságát hívja életre. A válságra adott válaszok vagy a l iberalizmus megújítására, vagy annak

meghaladására törekedtek, annak fényében, hogy saját késztetéseik és céljaik szempontjából fenntarthatónak vagy éppen „leváltandónak” tekintették-e azt. A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia, mint a liberalizmus „baloldali” kritikái tehát a válságra adott válaszoknak csak az egyik csoportja, hiszen a liberalizmust „jobbról” is érte kritika, s a magán a liberalizmuson belül is küzdelem folyt a liberalizmus megújításáért. 111 Ez az a „látószög”, amelyen belül értelmessé és értelmezhetővé válnak a dolgozat tézisei. A vizsgálat tárgyává tett két „példa” értelme tehát: 1. A polgári radikalizmus bemutatása révén a „kritikai értelmiségi” pozíciójának értelmezése, mint amely új jelenség a magyar (és egyben az európai) történelemben; az „apolitikus politika”, a politikát megvető, de a politikát alakítani, meghatározni kívánó álláspont; a „kritikai értelmiségi” mint

„politikai szecesszió”, a politika hagyományos intézményeiből és területeiről kivonulni akaró, de a politikától elszakadni nem tudó, annak meghatározására törekvő típus. Konkrétan annak felmutatása, hogy a polgári radikalizmus valójában egy baráti kör, egy értelmiségi csoport politikai tervezgetése, „okoskodása”, amelyről azonban, amikor egy rövid időre valóságos szereplője lesz a politikának, kiderül, hogy idegenként mozog a politika területén. A polgári radikálisokat nem is lehet a politika tényleges aktoraként értelmezni, meghatározni, mert a polgári radikálisok ugyan politikai szereplők (mert a korszakban ekként értelmezik őket), de nem a politika szereplői (az akkor értett „politikán” kívül vannak) – „kritikai értelmiség”. 2. A szociáldemokrácia, mint „példa” bemutatásának az az „értelme”, hogy az elemzés tárgyává válva a politikai gondolkodás újabb sajátosságait teszi

értelmezhetővé. Arról van szó ugyanis, hogy a vizsgált korszakban nyílnak meg a szociáldemokrácia előtt az alternatívák: nevezetesen: forradalom vagy emancipáció? A szociáldemokrácia ekkor szembesül az alternatívákkal, és egyben azokkal a dilemmákkal, amelyek a „teória” és a „gyakorlat” feszültségéből adódnak. Ebből az alaphelyzetből nyeri el magyarázó erejét az „inkoherens koherencia” logikája, és a szociáldemokrata gondolkodásmód jellemzésére használt „metafora”: „az ugrás közben megkövült oroszlán”. Bizonyos értelemben ez is „szecesszió”: a fennálló, hagyományosnak tekintett politika elvetését jelenti, hiszen a cél a forradalom, ugyanakkor ott a k ísértés és az igény a politikába való belépésre is, arra, hogy a szociáldemokrata párt „valóságos” politikai szereplővé váljon. A „megkövültség” azonban éppen azt hivatott jelezni, hogy elsősorban az „ugrás”, azaz a forradalom

nem sikerül, másrészt pedig a „belépés” sem teljes. Tehát arról van szó, hogy a szociáldemokrácia transzformációja már megindul, mindez azonban a szereplőkben még nem igazán „tudatosul”, magukat „forradalmi” mozgalomként értékelve azt hiszik, hogy a „nagy világátalakulást” készítik elő, valójában azonban már az „emancipáció” folyamata zajlik. A szociáldemokratákat azonban 1919-ben megkísérti az „ugrás” lehetősége, az „ugrás” megtételéhez azonban szakítani kell a „régi politikával” – amivel ekkor – a bolsevizmus és a forradalom kedvéért - szakítanak az maga a „szociáldemokrataság”. Arra a kérdésre pedig, miszerint „kritikaként” hogyan funkcionálnak a bemutatásra került pozíciók, a politikai gondolkodás szempontjait érvényesítve a következőket mondhatjuk: A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia a válságra adott válaszok egyik csoportja, a liberalizmus, a fennálló

szabadelvű berendezkedés „baloldali” kritikájaként lép fel, a „rendszeralternatíva” igényét fogalmazza meg; azonban mind a k ét pozíció részeivé is válik a r endszer megújításáéért folyó válaszkísérleteknek (tehát egyben „rendszerreformok” is), hiszen a polgári radikalizmus a végső konzekvenciáktól „visszaretten”, a szociáldemokrata „oroszlán” pedig „ugrás közben megkövül.” 112