History | Studies, essays, thesises » A magyar nép eredetének vitás kérdései, a magyarság társadalma és életmódja

A magyar nép eredetének vitás kérdései, a magyarság társadalma és életmódja 1.) Eredet, származás - A magyar nép eredetére elsősorban a nyelvtudomány ad választ, amely a múlt századtól aprólékos munkával derítette fel a magyar nyelv származását és rokoni kapcsolatait. Az, hogy a magyar nyelv is egy a finnugor nyelvek közül, úgy értelmezendő, hogy volt valaha egy nép, mely nagyjában egységes nyelvet beszélt, az úgynevezett finnugor alapnyelvet. Ennek a nagy területen szétszórtan élő népnek nyelvében nyelvjárások keletkeztek, ezek idővel - főleg az egyes csoportok szétszóródásával - annyira eltávolodtak egymástól, hogy külön nyelvekké fejlődtek, melyek között a kölcsönös megértés fokozatosan lehetetlenné vált. A nyelvrokonság tehát annyit jelent, hogy a magyar és a többi finnugor nyelv közös őstől származik, valaha egymással azonosak voltak, a területi szétszóródás következtében eltérő

nyelvfejlődés azonban annyira szétválasztotta őket, hogy rokonságukat csak tudományos módszerrel lehet igazolni. A finnugor rokonság tanával szemben sokféle elképzelés élt és él a közvéleményben. Volt, aki a Bibliában fedezett fel tömegével "ősi magyar neveket", később fölmerült az "etruszk rokonság" gondolata, napjainkban a sumer eredet, a sumermagyarnyelvrokonság elmélete divatos. De történtek kísérletek a magyar nyelv rokonítására az egyiptomi, a görög, a perzsa, a kínai és a japánnyelvekkel is. A régi-új elméletek módszere nem szaktudományos, céljuk elsősorban a "kis magyar nép" számára a lehető legdicsőbb, legrégibb, civilizált ős megtalálása. - Sokféle legenda, néphit él a magyar nép emlékezetében, amely valamilyen módon azt sugallja, hogy a magyar nép a hunok leszármazottja. Etele (Attila magyar neve) nagysága, hatalma szerepet kapott a keleti fejedelmek eredetmondáiban is. Tőle

származtatták magukat a bolgár kánok, később, a 13. században pedig az Árpád-házi királyok is hun-magyar rokonságot írattak maguknak. A hunokat Szkítiába vezető csodaszarvas mondája nagyon régi keletű. E történet szerint a hunok a Meótisz (az ókori Azovi-tenger) túlsó partján éltek, vadászaikat egy szarvasünő üldözése csalta át a Meótisz mocsarain, amit korábban áthatolhatatlannak véltek, így jutottak el Szkítiába. A középkori magyar történetírás átvette és a keresztény hitvilághoz igazította ezt a történetet. E szerint Noé egyik fia volt Hám, az ő fia pedig Nimród (Ménrót), aki "nagy vadász vala az Úr előtt". Nimródnak két ikerfia volt, Hunor és Magor, akik a csodaszarvast űzve jutottak el Szkítiába, és ott a hun és magyar népősei lettek. A 13. s zázad elején élt magyar krónikaszerző, a valószínűleg Párizsban tanult Anonymus ennek alapján tette meg Attilát Árpád ősapjává, holott az

Árpádok eredetmondájában még az állt, hogy Árpád apjának, Álmosnak a nemzetség totemállata, a Turul volt az apja (Emese álma). Kézai Simon 13 század végi krónikája is rokonságot, testvériséget vélt felfedezni a magyarok és hunok között annak alapján, hogy Hunor nevét a hun nép nevével azonosította. Néphit őrzi annak az "emlékét" is, hogy Attilát az elterelt, majd medrébe újból visszaeresztett Tiszába, hármas, arany-, ezüst és vaskoporsóban temették el. Attila székhelyéről csak annyit tudunk bizonyosan, hogy valószínűleg a Tiszántúlon feküdt, így temetkezési helyéül mintegy 20 ezer négyzetkilométer jöhet számításba. Az Erdélyben élő székelyek - a középkori hagyományokat tovább örökítve - mind a mai napig Attila leszármazottainak tartják magukat, ősüknek Csaba királyfit, Attila egyik fiát tekintik. 2.) Őshaza - Nyelvünk történetének első olyan korszaka, amely nyelvészeti eszközökkel

bizonyítható, az uráli kor, amikor a finnugor és szamojéd nyelvek együtt éltek. Az uráli ősnép lakóhelye, az uráli őshaza területe ma is tudományos viták tárgya, feltehetően az Urál-hegységtől keletre, Nyugat-Szibériában volt. Ennek a kornak életkörülményeit közvetlen források alapján nem ismerjük, csak nyelvészeti, régészeti, összehasonlító néprajzi eszközökkel következtethetünk rájuk. Az uráli ősnép életmódja a zsákmányoló-gyűjtögető, vadászó-halászó tevékenységen alapult. Állandó lakóhelyük nem volt, a vadászó életmód gyakori vándorlást követelt meg Az uráli együttélés kora a finnugor és szamojédősnép szétválásával ért véget a IV. évezred határa táján. - Nyelvünk történetének következő szakasza a finnugor kor, amely a finnugornépek és nyelvek együttélésének az időszaka. Ennek az időszaknak a viszonyairól – természetesen szintén csak közvetett fogódzók útján – már

valamivel többet tudunk. A finnugorőshaza területe aligha különbözhetett lényegesen az uráli őshazáétól, legfeljebb a finnugorság – megtartva korábbi lakóhelyét – nyugati irányban is terjeszkedett. A finnugor kor műveltsége sem térhetett el lényegesen az uráli őshaza viszonyaitól. Legfőbb vadászzsákmányuk valószínűleg a rénszarvas volt, a háziasított kutyának nagy szerepe lehetett a vadászatokban. Feltehető, hogy a szomszédos népekkel a cserekereskedelem útján érintkeztek. Életmódjuk nemzetségi keretek között folyt, amely a vérrokonság tényén és tudatán alapult. Hitéletük a sámánizmus jegyeit mutatja, mely az ősök tiszteletén és egyes természeti jelenségek kultuszán alapult. A terület nagysága, a népsűrűség csekélysége, a vadászó-halászó életmóddal együtt járó vándorlás a finnugor népek csoportjait nagy területen szórta szét, amely nyelvjárási különbségek kialakulásához vezetett. Ezek a t

erületi elkülönülések, szétvándorlások lettek a gyökerei a későbbi nyelvi különbségeknek, amely a finnugor kor végét jelentette a III. és II évezred fordulója táján. - A következő szakasz az ugor kor, azaz az ugornépek és nyelvek (mai magyar, vogul és osztják) együttélése. Az ugorőshaza feltételezett területe valahol az Urál hegység keleti, erdős-dombos vidékén lehetett. Az ugor ősnép kultúrája eltérő és fejlettebb fokot mutat az előző korszakhoz képest. Az egyik leglényegesebb elem az állattenyésztéssel való megismerkedés (juh, tehén, kecske), de ezen belül legfontosabbá a lótenyésztés vált. Az állattartás kialakulása elindította a társadalom lassú átalakulását, differenciálódását is: a ló a vagyoni különbségek jelképe lett – az előkelőket lovukkal együtt temették el. Ekkor már patriarchálisnemzetségekben éltek, kicsiny falvakban laktak, amelyekhez némi szántóföld és legelő tartozott. A

földművelés kezdetleges formáira is utalnak jelek Egy-egy faluban egy nemzetség, a házakban feltehetően egy nagycsalád lakott. Az éghajlat változása, a felmelegedés az egyes ugor népcsoportok széthúzódásához vezetett. Az obi-ugorok (vogulok, osztjákok) északra, az erdős övezet felé húzódtak, és visszatértek az ősi halász-vadász életmódhoz. Az előmagyarok a ligetes övezet felé, délre vándoroltak, és a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva nomád vagy félnomád életmódra tértek át. A szétválás az I évezred elejére-közepére tehető. Ettől kezdve beszélhetünk a magyar nyelv és nép önálló életéről, magyar őstörténetről. 3.) Vándorlás a) Források; a kutatás problémái A történettudomány magyar őstörténeten az államalapítás előtti időszakot érti. A magyar történelemnek ebbe a több évezredes időszakába tartozik a magyar nép kiválása a finnugor közösségből, az önállósodott magyarság

mintegy másfél évezredes vándorlása egészen a Kárpát-medencébe való beköltözésig, valamint a kalandozások évtizedei. Történelmünknek erről az időszakáról alig van írásos emlékünk, ezért ennek a korszaknak a kutatásában különös jelentősége van a történelemtárs- és rokontudományainak. A magyar népetnogenezise (származása) szempontjából kiemelkedő a nyelvtudomány szerepe. A régészet a tárgyi leletek segítségével igyekszik képet adni az életmódról, a kulturális sajátosságokról. Az antropológia (embertan) az ember biológiai felépítésével foglalkozó tudomány a különböző embercsoportok származását és rokonságát kutatja. A sírokból előkerült csontvázak etnikai meghatározása azonban nagyon bizonytalan. Figyelembe kell venni, hogy ebben korban, ezen területen nagyon sok eltérő etnikumú - finnugor, török, iráni stb. - nép hasonló módon élt, egymással szoros kölcsönhatásban. Az néprajztudomány

különböző népek tárgyi (eszközök, díszítőművészet, ruházat stb.) és szellemi kultúráját (hitvilág, mondák, népköltészet, néptánc stb.) vizsgálja A magyar népősi kultúrájának kutatásához is nagyban hozzájárult a ma Szibériában élő, halászó-vadászó finnugor népek életmódjának vizsgálata. M indemellett elmondhatjuk, hogy a magyar őstörténeti kutatásban több a feltevés, mint a tény: a különböző tudományágak nem mindig ugyanarra a következtetésre jutnak, a kutatók véleménye is erősen megoszlik. Az nem baj, ha a tudósok sokszor teljesen ellenkező következtetésre jutnak, és az sem, hogy nincs mindenki által egységesen elfogadott magyar őstörténet. - Az ugor közösség kettéválása után (Kr. e 1000-500 körül) a magyarság megmaradt délszibáriai otthonában, és nomád-félnomádéletmódra tért át A magyar „őshaza” területéről megoszlanak a vélemények, feltehetően a Dél-Urál, az Isim–Tobol

folyók környékére tehető. Az ősmagyarság itt kapcsolatba került más népekkel (szkíták, szarmaták), akiknek életmódja, fegyverzete nagyon hasonló volt – ezért nehéz elkülöníteni a régészeti leleteket. - Az ugor közösség szétválása utáni mintegy ezer éves időszak ( Kr. e 500- Kru 500) "fehér folt" a magyar népőstörténetében, hiszen amikor legközelebb tudomást szerzünk a magyarságról, már nem Ázsiában, hanem Európában, a Volga vidékén éltek. Ez a terület, a dél-oroszországisztyeppe, ahol a magyarság egészen a honfoglalásig vándorolt, hatalmas, füves-ligetes síkság, amely a Kaukázus lábaitól az Al-Dunáig terjed. Nomád népek éltek itt, akik sohasem költöztek az északi erdőségekbe. Életmódjukat a vándorlás, a sátorozó életmód jellemezte - nyáron állataikkal vándoroltak, télen a folyók mellé költöztek. Az állatállomány védelme és a területekért folyó küzdelem a nomádokat kiváló

harcosokká tette. Magna Hungária Fontos tudnunk, hogy amit ma népnek nevezünk, az viszonylag könnyen bomló csoportosulás volt, hiszen törzsek átmeneti szövetségéből állt. Elegendő volt egy elsöprő erejű támadás, hogy a szövetséget szétrobbantsa és csoportjait messzire röpítse egymástól. Ilyenkor előfordulhatott, hogy egy nép egyszerűen eltűnt, mert töredékei más népekhez csatlakoztak, vagy az, hogy rokon törzsek messzire szakadtak egymástól. Ez utóbbi történt a magyarsággal is a Volga mentén, Magna Hungariában. A magyarság a Dél-Urál keleti lejtőiről átköltözött annak nyugati oldalára, a Volga folyó vidékére, a m ai Baskíria területére. Julianus barát utazása óta nevezik ezt a területet Magna Hungarianak, azaz Nagy (Régi) Magyarországnak. Közelítőleg sem lehet tudni, hogy a magyarok mikor és milyen körülmények között hagyták el előző lakóhelyüket, ahol a Kr. e I évezred közepéig éltek, és mi történt

ezer évvel későbbi ismételt felbukkanásukig. Feltehető, hogy a nagy sztyeppei népmozgás valamelyik hulláma taszította őket nyugat felé, az Urál-hegység túlsó oldalára. Bármerre is vándorolt a magyarság e területen a honfoglalás idejéig, szinte mindenütt török népekkel találkozott, akiknek kultúráját más nyelvű népek - így a magyarok - is átvették. Ezt bizonyítja az a mintegy háromszáz jövevényszónyelvünkben, amely ebből az időből származik, továbbá hogy a hét magyar törzsnévből öt török eredetű. Máig megfejtetlen rejtély, hogy míg nyelvünk egyértelműen finnugor eredetű, addig népzenénk - ugyanilyen egyértelműen - a török népzenével rokon. Feltehető, hogy a vezető réteg nemcsak a török előkelők módjára élt, hanem beszélt is törökül. A legkorábbi görög-bizánci forrásokban a magyarokat türk és ungri néven említik, és ez utóbbi vált a magyarnép és országa közkeletű idegen

megnevezésévé a nyugati nyelvekben (Hungary, Hongrois, Ungarn, Vengrija). A türk a kazárok egyik neve volt, az ungri név pedig a bolgár-törökonogurok nevéből keletkezett. Az onogur török szó, jelentése tíz ogur törzs. A magyarság tehát nyilván ezzel a két török néppel, a kazárokkal és az ogurokkal állt közelebbi kapcsolatban, ezért "keverték össze", nevezték így őket a korabeli történetírók és földrajztudósok. Julianus barát, domonkos rendi szerzetes nevéhez fűződik a honfoglalás előtt keleten maradt magyarság megtalálása. IV Béla király megbízásából 1235-ben négy társával indult el a pogány magyarok felkeresésére és megtérítésére. A barátok világi ruhát öltöttek, pogány módra megnövesztették szakállukat és hajukat, és nekivágtak az ismeretlennek. Egy év múlva Julianus egyedül érkezett célhoz. A Volga (Etil) folyó mentén megtalálta a magyarokat, akiknek megértette beszédét,

vendéglátói pedig nagyon örvendeztek érkezésének, ugyanis őseik elbeszéléséből tudták, hogy a magyarok tőlük származnak, de hogy hol élnek, arról nem volt tudomásuk. A Julianus útjáról szóló jelentés szerint az itt élő magyarok pogányok voltak, földet nem műveltek, lóhúst, farkashúst ettek, kancatejet és - középkori krónikás túlzás - vért ittak. Sok lovuk és fegyverük volt, bátor harcosokként ismerték őket A Julianus későbbi utazásáról szóló jelentés már arról tudósít, hogy a magyarok a tatárok elöl menekülve elhagyták ősi szállásaikat és más területeken kerestek menedéket. A volgai Magyarország a tatárok támadásának áldozata lett. Levédia A magyar törzsek Levédiába költözését a 8. századra tehetjük, ennél pontosabban nem tudjuk meghatározni a baskíriai őshaza elhagyásának időpontját. A terület behatárolása is vita tárgya, nagy valószínűséggel a Don, a Donyec és az Azovi-tenger

(Meótisz) határolta térségről lehet szó. E területet a török eredetű kazár nép fogta szilárd egységbe A Kazár Birodalom fennhatósága alá sok nép tartozott, amelyek adóztak és katonákat adtak a birodalomnak, de politikai önállósságukat megőrizhették A magyarság életében is nagy változást hozott a kazár fennhatóság. A nomadizáló, vándorló életmódról a földművelésre helyeződött a hangsúly, ezt bizonyítják török eredetű jövevényszavaink. A szállásterület Levediről kapta a n evét, akit a források vajdának (törzsfőnek) neveznek - a magyarok tehát már ekkor törzsekbe szerveződtek. További kazár hatásként mutatható ki a kettős fejedelemségintézményének átvétele is, amely a vándorlás következő állomáshelyén, Etelközben kap majd szerepet. Etelköz A magyarság utolsó szálláshelye a honfoglalás előtt Etelköz (török folyóköz) volt, amely a Fekete-tenger északi partvidékét, a Don és az Al-Duna

közötti hatalmas területet jelentette. Az ókori és középkori szerzők e területet Szkítiának, a szkíták – magyarul szittyák országának nevezték. A magyarok a 830-as években szakadtak el a Kazár Birodalomtól és költöztek nyugatra, Etelközbe. Itt szervezték meg a hét törzs szövetségét és Álmost választották a törzsszövetség fejedelmévé. A mondák szerint a s zövetséget vérszerződéssel pecsételték meg. A szövetséghez egy török nyelvű kazár néptöredék is csatlakozott, a kabarok három törzse. A kabarokat egy törzsbe szervezték, ők alkották a törzsszövetség nyolcadik törzsét. A kabarokat katonai segédnépnek tekinették, azaz háború esetén az első vonalba küldték harcolni. Az életmódban lényeges változás nem következett be, bár a földművelés az újabb vándorlás miatt kissé háttérbe szorult, és ismét előtérbe került a nomád állattartás. A politikai életben annál lényegesebb változások

történtek. A források által leírt kettős fejedelemséget a kazároktól vették át. A magyarok első vezetőjét kendének vagy kündünek (török nap) nevezték. Ez a m éltóság szent, természetfeletti eredetűnek tekintett uralkodót jelentett. Fontosabb szerep jutott azonban a ténylegesen uralkodó hadvezető fejedelemnek, a gyulának vagy dzsulának (török csillag, hold). A függetlenné vált és megerősödött magyar törzsek jelenlétével hamarosan egész Kelet-Európában számolni kellett. 862-ből maradt fenn az első információ a Kárpát-medencébe irányuló nyugati portyáról, amelyet több hasonló követett. A Kárpát-medence térsége tehát nem volt ismeretlen az etelközi magyarság számára 4.) A Kárpát-medence a honfoglalás előtt A Kr. u 5 s zázadban a Dunántúl, Pannónia néven a Római Birodalomprovinciája volt, a Dunától keletre eső területek pedig a Hun Birodalom részét képezték. Attila halála (453) után birodalma

szétesett és jó egy évszázadra különböző, a hunok által egykor leigázott germán népek vették birtokba a Kárpát-medencét. A Dunántúlon a keleti gótok, a Duna-Tisza közén a szarmaták, a Tiszántúlon és Erdélyben pedig a gepidák éltek. Valamennyi nép letelepült, földművelő életmódot folytatott. A 6 század elején jelentek meg Pannóniában a longobárdok, de nem éltek itt sokáig. 567-ben az avarok szövetségeseként részt vettek a gepidák országának megsemmisítésében, de aztán megrettentek az avarok erejétől és kiköltöztek a Kárpátmedencéből. A nomád, nagyállattartó avarság volt az első olyan etnikum, mely az egész Kárpát-medencét megszállta és egy államban egyesítette. A 6-7 században jelentek meg az első szláv törzsek a Kárpát-medencében és az avar szállásterületek peremvidékén, a Délnyugat-Dunántúlon és a Felvidéken telepedtek le. A 7 s zázad végén egy onogur néptöredék is érkezett az avarok

országába. Az avar korszak a 9 század elejéig tartott, mikor a frankok és bolgárok támadásai miatt az avar állam összeomlott. Egy évszázaddal később, a honfoglalás idején a Kárpátmedence igen gyéren lakott volt, a k ortárs nyugati feljegyzések az "avarok pusztái" néven említik. A Kárpát-medence nem volt ismeretlen terület az etelközi magyarság előtt, hiszen a nyugati irányú kalandozó hadjáratok már 862-ben elérték ezt a t erületet, amely akkoriban két birodalom végvidékének számított: a Dunától nyugatra a frankok, ettől keletre pedig a bolgárok ellenőrzése alatt állt, de mindkét hatalom csak laza fennhatóságot épített ki. A Dunántúl nagy részét a Morvaországból elűzött szláv fejedelmek kormányozták (Pribina és Kocel), e terület is a frank birodalomtól függött. A harmadik hatalmi tényező, Szvatopluk Morva Fejedelemsége a Dunától északra terült el (a mai Nyugat-Szlovákia). A morvák –

függetlenségük megőrzése érdekében – sokat harcoltak a frankok ellen. A magyarság előtt sem volt ismeretlen Szvatopluk állama: 892-ben a magyarok a keleti frank király szövetségeseként feldúlták a morvák országát, 894-ben pedig velük szövetségben harcoltak a frankok ellen. Szvatopluk váratlan halálával (894) birodalma bomlásnak indult, így könnyű prédájává vált a bevonuló magyaroknak. A Kárpát-medence más szempontból is előnyösnek tűnt Etelközzel szemben. Etelköz a népek „országútján” feküdt – a nomádnépek támadásai állandó veszélyt jelentettek –, és nem voltak jól védhető határai. A Kárpátok hegyei ellenben körülfogták a medence dús legelőit és termőföldjeit, természetes határként szolgálva a keleti támadásokkal szemben. Ráadásul a Kárpát-medence viszonylag gyéren lakott volt, az itt élő szláv és csekély avar népesség lélekszáma sem lehetet túl nagy, a következő egy-kétszáz év

alatt beolvadtak a magyar többségbe. 5.) A honfoglalás A magyar törzsek beköltözését a Kárpát-medencébe tudatos előkészületek és véletlenszerű események egyaránt jellemezték. 894-ben Bölcs Leó bizánci császár szövetséget kötött a magyarokkal a Bizáncot fenyegető bolgárok ellen. A magyarok Árpád fia, Levente vezetésével sorra aratták győzelmeiket a bolgárok felett a Balkánon. E segítségnyújtás a magyaroknak is előnyös volt, mert így megerősíthették helyzetüket az Al-Dunától északra eső területeken. Ugyanebben az évben Szvatopluk morva fejedelem is szövetséget kötött a magyarokkal a frankok ellen. Ennek emlékét őrzi a fehér ló mondája, mely szerint Árpád követe fehér lovat és nyerget adott Szvatopluknak, amiért cserébe füvet, vizet és egy marék földet kért. Ezt a magyarok az ország megvételeként értelmezték, a morvák azonban nem tartották be az "egyezséget", nem hódoltak be, s - a monda

szerint - ez váltotta ki a magyar támadást. A menekülő Szvatopluk fejedelem pedig a Dunába fulladt. A valóságban a magyar csapatok a Dunántúlon hadakoztak, amikor Szvatopluk váratlanul meghalt, ellene tehát nem, csak fiaival harcoltak később az északi területekért. Nomád felfogás szerint az egyik fél halálával a szerződés érvényét vesztette, a magyarok tehát felhatalmazva érezték magukat e t erület elfoglalására. A Kárpát-medencében harcoló magyar csapatok nem tértek vissza Etelközbe, hanem - a fősereg bevonulását előkészítendő - a Felső-Tisza vidékére vonultak. 895-ben Árpádfejedelem a magyar fősereggel átkelt a Vereckei-hágón, benyomult az Alföldre és Erdélybe, ezzel kezdetét vette a honfoglalás. A magyar fősereg feladata az Etelközben maradt magyarság átköltöztetésének katonai előkészítése lett volna. Eközben az Etelközben maradt magyarság sorsa tragikus fordulatot vett. A 890-es években újabb sztyeppei

népmozgás indult meg, amely a dominó-elv szerint nyugat felé űzte az itt élő népeket. Az arabok hadserege elöl menekülő török úzok megtámadták a besenyőket A bolgár-magyar háború végeztével a bosszúálló bolgárok szövetséget kötöttek a magyarságtól keletre lakó s velük régóta ellenségeskedő besenyőkkel, akik - amúgy is menekülvén az úzok elöl - rátámadtak az etelközi szállásokra, kivárva az alkalmat, amikor a magyarok serege éppen a Kárpát-medencében hadakozott. A besenyő támadás megrendítő erejű volt, hadsereg hiányában a magyarság meg sem próbálta az ellenállást, hanem - állatai, ingóságai nagy részét hátrahagyva - pánikszerűen menekülve a Kárpátok hágóin átkelve beözönlött a Kárpátmedencébe. Az etelközi vereség - amelyről a magyar krónikák mélyen hallgatnak - súlyos volt, de nem érintette az egész lakosságot. A veszteség leginkább a besenyőkhöz közel élőket sújtotta, valamint az

állatállományt, amelyet a gyors menekülés miatt nem tudtak maguk előtt hajtani. 895-ben Erdély és az Alföld területe került a magyarok kezére a Duna-Garam vonaláig. A Kárpát-medence teljes birtokba vétele a 900-as évek elejéig tartott. 900-ig a magyar seregek elfoglalták a frankok ellenőrzése alatt álló, a Dunától nyugatra eső területeket, az egykori Pannóniát, 902-ben pedig végleg megdöntötték a Morva Fejedelemséget, amelyet Szvatopluk két fiának trónviszálya belülről amúgy is erősen meggyengített. A hagyomány szerint a besenyőktől elszenvedett vereség Álmos fejedelem életébe került: „Álmost egyébként megölték Erdélyországban, nem vonulhatott be ugyanis Pannóniába” – olvasható az 1358-ban keletkezett Képes Krónikában. Álmos rituális feláldozásának több magyarázata is lehet. Kazár hagyományból tudjuk, hogy a fejedelemnek életével kell fizetnie, ha népét nagy katonai vereség vagy természeti csapás

éri. E nézet szerint Álmosnak azért kellett meghalnia, mert rosszul tartotta a kapcsolatot az égiekkel, és népét katasztrófába sodorta. A másik magyarázat szintén a kazár hagyományból ered: eszerint a fejedelem bizonyos számú uralkodási év eltelte után agg kora miatt alkalmatlanná válik népe vezetésére. A honfoglalás idején a magyartörzsszövetség élén két fejedelem állt: a Kende és a Gyula. Vitatott kérdés, hogy melyik méltóságot ki töltötte be. Az egyik nézet szerint a Kende Levedi, majd fia, Kurszán volt, a gyula tisztségét pedig Álmos, majd fia, Árpád töltötte be. E nézetet támasztja alá, hogy Levédiában Levedi volt a kazár hatalom képviselője, a főkirály, akinek kazár felesége volt, továbbá hogy Álmost, mint hadvezért az etelközi vereségért áldozták fel, Árpádhadvezéri méltósága (gyula) mellett pedig az szól, hogy a Kárpát-medencébe érkező hadakat a hagyomány szerint Árpád vezette. A másik

nézet szerint Etelközben a törzsek Levedi helyébe új főfejedelmet (kendét) választottak Álmos személyében - ez a f ejedelemválasztás a vérszerződés mondájában őrződött meg. Álmost fia, Árpád követett e tisztben, a gyula tisztsége pedig Levedi fiára, Kurszánra szállt. E nézet képviselői azt emelik ki, hogy a honfoglaló hadműveleteket valószínűleg Kurszán vezette, e f eltételezést támasztja alá, hogy Árpád nevével egyetlenegy nyugati forrásban sem találkozunk, a korabeli nyugati források a honfoglalás eseményeivel kapcsolatban Kurszán nevét említik egészen 904-ig, amíg a bajorok tőrbe nem csalták és meg nem ölték. Akármint volt is, a kettős fejedelemség rendje Kurszán halála után (904) megszűnt, a főhatalomÁrpád kezébe került. A későbbi források már csak Árpádot és fiait emlegetik a magyarok vezéreiként, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy tőle eredeztették a fejedelmeket és királyokat, róla

nevezték el a háromszáz évig uralkodó királyi házat. 670 táján az ekkor már kereken száz éve az avarok országának számító Duna-medencében egy etnikailag és kulturálisan új népesség jelent meg, amelyet a szakirodalom késő avarnépességnek vagy - régészeti leleteik díszítőmotívumai alapján - "griffes-indás" népcsoportnak nevez. Nyugaton őket is avarnak tekintették, de bizánci források alapján valószínű, hogy a széteső onogur törzsszövetség egy része sodródott ide. Nyelvüket nem ismerjük, de feltehető, hogy éppúgy törökül beszéltek, mint az onogurok másfelé vetődött csoportjai. László Gyula, a honfoglalás kiváló szakértőjének feltevése szerint viszont ez a késő avar népesség magyarul beszélt, tehát az ő beköltözésükkel, 670 körül kezdődött a magyar honfoglalás. Az Árpád nevéhez fűződő honfoglalás tehát a beköltözés második hullámának tekinthető, mivel Árpád népe magyarokat

talált a Kárpát-medencében. Ezt a sokat vitatott feltevést nevezik a "kettős honfoglalás" elméletének. A régészet tanúsága szerint a honfoglaló magyarok számottevő avarnépességet nem találtak a Kárpát-medencében. Az avarok hirtelen "eltűnése" a 8 században valóban magyarázatra szorul, egyesek a frank támadás okozta katasztrófát látják e tény mögött. László Gyula elmélete szerint azonban a magyarok (onogurok) beolvasztották, elmagyarosították az avarokat, vagyis a késői avarok többsége magyar nyelvű és etnikumú volt, akik később összeolvadtak Árpád magyarjaival. A kettős honfoglalás elmélete magyarázatot ad arra a már említett tényre, hogy a legtöbb idegen nyelvben a magyarság elnevezése az onogur népnévből származik, magyarázatot ad nyelvünk korai szlávjövevényszavaira, mindamellett egyelőre csupán tudományos hipotézisnek tekinthető, melyet alapos érvekkel sem igazolni, sem pedig cáfolni

nem lehet. 6.) A honfoglalók élete A honfoglalás korának társadalma A honfoglalás kori magyar társadalom törzsi szervezetben élt. A törzsek apajogú nemzetségekből és nagycsaládokból épültek fel. A nép egésze hét törzsre oszlott: Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. A törzsnevek közül csak az első kettő finnugor, a többi ótörök eredetű, de ez nem jelent feltétlenül hasonló etnikai származást is. A hetes tagoltság nem vérségi leszármazás útján keletkezett, hanem mesterséges képződmény volt: a törzsek száma összefüggött a hadrenddel, amelyet a derékhad mellett három-három részből álló jobb- és balszárny alkotott. A mesterséges beosztást bizonyítja, hogy a Kürt és a Gyarmattörzseket tudatosan egyesítették. A hét törzshöz csatlakozott a kabarok három törzse, amelyet szintén egy törzsbe szerveztek, feladatuk valószínűleg a határvédelem volt. Minden törzsnek saját szállásterülete volt,

de hogy az egyes törzseké mely területre esett, ma sem tudjuk pontosan. A határok védelmének kiépítése bizonyítja, hogy a letelepülés a Kárpát-medence területén tudatos, megtervezett akció volt. Az összes törzsi területet gyepűvel választották el a környező népektől. E területvédő határsáv egyrészt természetes akadályokból állt (hegyessziklás, erdős, mocsaras területek), másrészt a veszélyes pontokon kiegészülhetett mesterséges akadályokkal is (árkok, kő-, fa-, földtorlaszok). Bizonyos távolságokra "őrök, strázsák, lövők" telepei kerültek, ők vigyáztak a többnyire lakatlan és gyakran járhatatlan területekre. E feladatot a katonai segédnépek kapták Bár a honfoglalás kori magyar vezérek névsora nem maradt fenn, 1200 körül Anonymus történetíró a családi hagyományok alapján összeállított egy vezérnévsort, melyben valós és téves nevek is szerepelnek: Álmos fia Árpád, Előd fia Szabolcs,

Kündü fia Kurszán, Ónd fia Ete, Tas fia Lél (Lehel), Huba és Tétény (Töhötöm) fia Harka. A törzsszövetség élén a fejedelem állt, aki Árpádnemzetségéből került ki, hiszen Kurszán halála után megszűnt a kettős fejedelemség. Az öröklési rend a nomád szokásokhoz igazodott és a seniorátus elvét követte, azaz a vezetés mindig a legöregebb férfit illette meg. A fejedelem elsősorban saját törzsének parancsolt, de neki volt alárendelve a többi törzsfő is. Szállásterülete a Kárpát-medence közepén, a Duna két partján terült el. A fejedelem után rangban még mindig a gyula következett, az ő országa Erdélyt ölelte fel. Ez a t isztség már nem jelentett akkora hatalmat mint a korábbi hadvezéri méltóság, feltehető, hogy Tétény (Töhötöm) vezérre és leszármazottaira szállt. A harmadik méltóság a horka vagy harka volt, aki bírói szerepet töltött be. A törzsfők, akik az úr címet viselték, saját

szállásterületükön szinte korlátlan hatalmat gyakoroltak. Az előkelők harmadik csoportját a nemzetségfők alkották, akik a bő nevet viselték ekkor. A bők, akik egy-egy törzs vezető rétegét alkották és megyényi területeket kormányoztak, külön szállásokon telepedtek meg nyájaikkal, szolgáik hadával, szálláshelyük jól elkülönült a köznép falvaitól. A fejedelem, a törzs- és nemzetségfők hatalmát katonai kíséretük biztosította. Ennek tagjai szolgálatukért szállást, eltartást, ruhát és fegyvert kaptak uruktól. Ők az előkelőktől eltérően faluszerű településeken éltek, együtt néhány szolgájukkal és a szolgálatukra rendelt köznéppel, az ínekkel. E katonai kíséret adta a kalandozó hadjáratok fő erejét Az előkelők hatalma alá tartozott a köznép, vagy akkori nevén az ínek. Falvaikat, szálláshelyüket a nemzetségfők jelölték ki, s a közrendűek különböző termék- és munkaszolgáltatással tartoztak

a törzs- és nemzetségfőknek. A köznépen belül volt egy másik jelentős réteg is, a szolgáló népek. Ők eredetileg a fejedelem (később a király) szolgálatára voltak kötelezve, nem szabadok voltak, hanem szolgarendűek. A szolgálónépek falvai valamely kézműipari tevékenységet végeztek és annak termékével adóztak, vagy meghatározott szolgálattal tartoztak a fejedelemnek. E falvak emlékét több száz, foglalkozást jelentő helynév őrizte meg. Ezek arra utaltak, hogy a település milyen szolgálatra volt kötelezve A honfoglalás után a magyarság életében a legnagyobb változást a letelepült életmód jelentette. A gazdálkodás két fő ágazata közül a földművelés került előtérbe A szántóföldek bőségesek voltak, az itt élő szlávoktól számos mezőgazdasági technikát vettek át - a búzatermesztés, a kertgazdálkodás szlávjövevényszavai mind ezt bizonyítják (barázda, borona, rozs, kalász, széna, gabona, káposzta, bab

stb.) Természetesen az állattartásnak továbbra is igen nagy szerepe volt. A lótenyésztés mellett a szarvasmarha- és sertésállomány is jelentősen növekedett A halászatnak, a vadászatnak továbbra is fontos szerepe maradt ismerték a h álós, lándzsás, íjas, sólyommal történő vadászatot. Ez nemcsak élelemforrást jelentett, hanem férfias, katonás ügyességet is kívánt. A falvak háztartásai maguk állították elő legszükségesebb használati eszközeiket, vagyis önellátóak voltak. A régészeti leletek azonban azt is bizonyítják, hogy számos mesterséget már a háziipar keretében, erre szakosodott kiváló mesteremberek űztek. A sírokból előkerült fegyverek, nyílhegyek, szablyák, kengyelek és zablák a kovácsmesterek nagy tudásáról tanúskodnak. Az övek, a tarsolylemezek, az ékszerek, a fülbevalók, a karperecek és a gyűrűk az ötvösmesterek munkáját dicsérik. Ezek a művészi tárgyak természetesen csak a

legelőkelőbbeket illették meg, egy-egy díszes öltözék és lószerszám akár fél kiló nemesfém díszt is tartalmazhatott. A letelepült életmóddal együtt járt a falvak kialakulása is. A falvakban egy vagy több nagycsalád, 30-40 háznép, mintegy 150-200 ember élt. A csak télen lakott földházaknak, kunyhóknak nem voltak épített falai, lakóterüket a földbe mélyítették, csak a t etejük emelkedett a föld felszíne fölé. Tavasztól, a jó idő beköszöntétől a lakóhely megint a jurta lett, melynek tágassága, fényűzése messze fölülmúlta a veremházak szűkösségét. 7.) Kalandozások A magyarság kárpát-medencei megtelepedéséről hamarosan egész Európa tudomást szerzett. Megkezdődtek és mintegy hét évtizeden át tartottak ugyanis azok a zsákmányszerző hadjáratok, amelyek kétes hírnevet szereztek az új honfoglalóknak. Ezekben a - történetírás által megszépítően "kalandozások"-nak nevezett - hadjáratokban

csak az előkelők egy része és a katonai kíséret vett részt, a magyarság zömét kitevő köznépet nem érintette. A határ mentén élő törzsek vezérei és harcosai kihasználták a n yugati fejedelmek viszályait, és vagy saját vállalkozás keretében, vagy mint valamelyik uralkodószövetségesei jelentek meg az idegen országokban. A magyarok szinte egész Európát végigrabolták, eljutottak a német tartományokba, ÉszakItáliába, Franciaország keleti vidékére, sőt spanyol földre is. A hadjáratok évről évre ismétlődtek. Komoly ellenállással eleinte nem kellett számolni, hiszen a nyugati államokat belviszályok gyengítették. A nyugati fejedelmek, ha tehették, évi adó fizetésével váltották meg átmeneti nyugalmukat. A katonai "sikerek" másik oka az volt, hogy az európai népek ekkor még nem találtak hatékony védekezést a mozgékony, gyakorlott könnyűlovas harcmodorral szemben. Ez nem csak a magyarokra vonatkozott, hanem a

már több mint egy évszázada támadó, fosztogató arabokra és normannokra is. A kalandozó hadjáratokban az első nehézségek Szászországban merültek fel, ahol I. (Madarász) Henrik megtagadta az adófizetést, és a t ámadó magyarokat 933-ban Merseburg közelében szétverte. A nyugatra irányuló magyar hadjáratoknak véglegesen Henrik fia, I (Nagy) Ottó vetett véget, aki megszilárdította királyi hatalmát és rendre visszaverte a keleti támadásokat. A magyarok utoljára 955-ben tettek próbát Bulcsú és Lél (Lehel) úr vezetésével, de a fegyelmezett páncélos lovas hadsereg Augsburg mellett megsemmisítő vereséget mért a magyarokra. A menekülőket halomra gyilkolta a környék népe, Lélt és Bulcsút pedig felakasztották. Ennek a megsemmisítő vereségnek az emlékét őrzi a "Lehel kürtje" és a "Hét gyászmagyar" mondája. A hadjáratok iránya ezután délkelet felé fordult. A Balkánt és Bizáncot még tizenöt éven át

sarcolták a magyarok - ennek emléke a Botond-mondában maradt fenn. Az utolsó, 970-ben Bizánc ellen indított hadjárat kudarca végleg lezárta a kalandozásokat. A Bizánccal megromlott viszony azt is eredményezte, hogy a kereszténység felvételére irányuló kísérletek célpontja Róma lett