Politics | Communism » Bihari Mihály - A szocialista állam

Datasheet

Year, pagecount:2001, 13 page(s)
Language:Hungarian
Downloads:415
Uploaded:November 21, 2004
Size:113 KB
Institution:-

Attachment:-

Download in PDF:Please log in!


Comments

Nobody commented on this document yet. You can be the first one!


New comment

Content extract

Bihari Mihály: A szocialista állam Az elmélet fejlôdése A bolsevik típusú kommunista párt Az állampárt Az állampárt szociológiai karaktere A politikai rendszer fôbb jellemzôi Magyarországon A marxizmus–leninizmus elmélete az államról és a kommunista pártról, keletkezésük idején kétségtelenül nagy hatású tételek voltak. A kommunista pártok azonban hatalomra kerülésük után szinte minden elméleti tételt és állítást félretettek Annak a hatalmi rendszernek, melyet a diktatórikus szocialista társadalmak létrehoztak, a gyakorlatban nem sok köze volt az elméleti tételekhez. A marxista történelem- és társadalomszemlélet elsô átfogó kifejtését Marx és Engels 1845– 1846 során közösen írt munkájában, a Német ideológiában találjuk meg. Ebben összefoglalták felfogásukat az emberi társadalom fejlôdésérôl, a társadalom alapvetô összefüggéseirôl, a termelôerôk és termelési viszonyok dialektikus egymásra

hatásáról. Az elmélet fejlôdése A társadalom materialista felfogása új módon vetette fel az állam társadalmi szerepének vizsgálatát. Hegel államfelfogását bírálva Marx a következôt írja: lehetetlen megérteni az elvont eszme fejlôdésébôl az állami, jogi, politikai intézményeket és azok fejlôdését. Mindezeket csak a társadalomban létezô reális alap (a társadalmi viszonyok összessége) vizsgálatával együtt érthetjük meg. Minden társadalomban létezik egy valóságos alap, amelyen a társadalom politikai, jogi, állami intézményei felépülnek. Az állam a társadalomban "önálló formát ölt, különválva a valóságos egyéni és közérdektôl, s ugyanakkor illuzórikus közösségként [.] a munkamegosztás által már meghatározott osztályok reális alapján" uralkodik. Ebbôl következik, hogy "minden uralomra törekvô osztálynak, még ha uralma – mint a proletariátus esetében – az egész társadalmi forma

és általában az uralom megszüntetését tételezi fel, elôször a politikai hatalmat kell megszereznie, hogy saját érdekét ismét általánosként tüntethesse fel". Az 1848 elején kiadott Kommunista kiáltványban Marx és Engels a politikai hatalom meg- Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/1 szerzését jelölik meg a proletariátus legfontosabb feladataként a társadalmi forradalom menetében, s "minthogy a proletariátusnak mindenekelôtt a politikai hatalmat kell meghódítania, a nemzet vezetô osztályává kell emelkednie". A politikai hatalom lényegében "valamely osztálynak egy más osztály elnyomására szolgáló szervezett hatalma" Ennek a hatalomnak a formája és megvalósítója az állam. Mindebbôl következik, hogy a kommunisták legközelebbi célja "a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által". A

proletariátus a forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelési viszonyokat erôszakkal megszünteti. A proletariátusnak szüksége van tehát az államhatalomra, a hatalom központosított szervezetére, az erôszak szervezetére. "Az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus" biztosítja a kizsákmányolók ellenállásának elnyomását és a lakosság tömegeinek vezetését a szocialista gazdasági berendezkedésben. Marx a konkrét történelmi folyamatok, különösen az 1848–1851-es franciaországi forradalmi események elemzése kapcsán jutott a Kommunista kiáltvány általános megállapításain túlmenô következtetésekre: az államgépezetet – írja a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című munkájában – "minden forradalmi átalakulás tökéletesítette, ahelyett, hogy szétzúzta volna". Ezért a proletariátus nem veheti egyszerűen birtokába a

burzsoá államgépezetet, hanem azt "szét kell zúznia". A proletárdiktatúra kifejezés mint a kapitalizmust követô szocialista társadalom politikai hatalmának megjelölése Marx egy 1852-ben (Weydemeyerhez) írott levelében jelenik meg elôször. Ebben kimutatta, hogy "1 az osztályok létezése csak a termelés fejlôdésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2 az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3. maga ez a diktatúra csak átmenet az összes osztályok megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz" A marxi államelmélet fejlôdésében az 1871-es párizsi kommün tapasztalatainak elméleti elemzése jelenti a következô lépést. A Kommunista kiáltvány programját néhol meg kell változtatni – írja Marx a Polgárháború Franciaországban című művében –, mert az helyenként elavult: "a kommün bebizonyította, hogy a munkásosztály nem veheti egyszerűen

birtokába a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza", hanem szét kell zúzni, és helyette a proletárdiktatúra politikai hatalmát megtestesítô kommün típusú államot kell létrehozni. Lenin két területen egészítette ki a szocialista államra és politikai mechanizmusra vonatkozó marxista elméletet: az egyik a proletárpárt szerepének elemzése, a másik a demokratikus centralizmus elvének kidolgozása. Az új típusú proletárpárt létrejötte a sajátos oroszországi viszonyok között ment végbe az 1890-es évektôl lényegileg 1906-ig. Lenin az orosz proletariátus legfontosabb feladatának az egységes forradalmi párt megteremtését jelölte meg ebben az idôben. Álláspontja az volt, hogy világosan tisztázni kell a párt céljait és feladatait, szilárd ideológiai egységet kell teremteni, majd létre kell hozni a proletariátus egységes, centralizált marxista pártját. Az Egy lépés elôre, két lépés hátra

című munkájában Lenin rámutatott arra, hogy a párt csak akkor lesz erôs és egybeforrott szervezet, ha a centralizmus elvei alapján épül fel, vagyis: egységes szervezeti szabályzat alapján épül fel és dolgozik; a pártot egységes központból vezetik; a pártban egységes fegyelem van; s a kisebbség aláveti magát a többségnek, az alsóbb szervek pedig a felsôbb szerveknek. Lenin úgy ítélte meg, hogy az akkor még illegalitásban működô párt legálissá válásakor a pártszerveknek már a demokratikus centralizmus alapján kell felépülniük és működniük. Az 1905-ös forradalom idején összeült kongresszus határozatában szerepelt elôször kifejtett és pontosan megfogalmazott formában a demokratikus centralizmus elve, a következôképpen: a párt minden vezetô szervét – a legfelsôtôl a legalsókig – választják; a párt vezetô szervei a Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/2 pártszervezeteik elôtt

rendszeres idôközökben beszámolnak tevékenységükrôl; a pártban szigorú pártfegyelem van, s a kisebbség aláveti magát a többségnek; a felsôbb szervek határozatai feltétlenül kötelezôek az alsóbb szervekre és minden párttagra. A demokratikus centralizmus elve alapján felépülô proletárpártnak vezetô szerepet kell játszania a proletárforradalomban és a proletárforradalom gyôzelme után a proletárdiktatúra vezetésében – állapította meg Lenin a marxista államelméletet összefoglaló Állam és forradalom című művében. "A marxizmus a munkáspárt nevelésével a proletariátus élcsapatát neveli, amely meg tudja ragadni a hatalmat és el tudja vezetni az egész népet a szocializmushoz, tudja irányítani és szervezni az új rendet, az összes dolgozók és kizsákmányoltak tanítója, vezetôje, vezére tud lenni társadalmi életüknek a burzsoázia nélküli és a burzsoázia ellenére való berendezésében." Lenin az

októberi forradalom gyôzelme után sok tekintetben módosította álláspontját az államról és annak szerepérôl: a burzsoá állam egyes intézményei (nyilvántartó, technikaiigazgatási apparátus) a szocializmus keretei között is felhasználhatók és átvehetôk; az állami igazgatási feladatok nem egyszerűsödnek le annyira – mint ahogy korábban gondolta –, hogy általános ismeretek birtokában bárki elvégezhesse azokat, hanem szakmailag jól képzett igazgatási apparátusra van szükség; a szocialista állam is "bürokratikus" állam, magán hordja a bürokratikus szervezetek egyes sajátosságait; harcolni kell a bürokratizmus, a közigazgatás módszereinek elburjánzása ellen, biztosítani kell az állami munka nyilvánosságát, a munkásellenôrzés rendszerének a kiépítését és állandó megvalósulását; a szocialista társadalom hatalmi hierarchiájának élén a proletariátus pártja áll, amelyen keresztül a munkásosztály

hatalma megvalósul; s ebben a politikai-hatalmi hierarchiában az államapparátus a proletariátus hatalomgyakorlásának az eszköze. Lenin halála után, de különösen 1935 után jelentôs torzulások következtek be a szovjet államrendszerben. Sztálin felfogása szerint az "állam elhalása az állam erôsítésén keresztül valósul meg". Az állam- és a pártszervek működésében a centralizmus vált uralkodóvá, a demokratizmus háttérbe szorulása eltorzította a viszonyt a párt és a párttagok, a tömegek, valamint az állam és a tömegek között. Kialakult a világtörténelem egyik legelnyomóbb hatalmi gépezete, egy totalitáriánus diktatúra, amelynek hatalmi rendszerében a párt- és az állami, valamint a katonai és az elnyomó szervezetek összefonódtak, és ez a társadalom totális kiszolgáltatottságához vezetett. A bolsevik típusú kommunista párt A bolsevik típusú kommunista pártok komplex politikai-szociológiai

képzôdmények. Olyan politikai intézmények, melyek összetevôi: szervezeti rendszerük, ideológiájuk, sajátos politikai ethoszuk és értékeik, politikai kultúrájuk, szervezôdési elveik, speciális rekrutációs rendszerük, működési módjuk, a tolerált és az elvárt magatartások, az objektiválódott státusok, a szerepelvárások és a normák összessége. A bolsevik típusú kommunista pártok szociológiai jellemzôi a következôk: 1. Élcsapat – I – A párt nem pusztán azonos ideológiát elfogadó emberek összességének, hanem élcsapatnak és az egyedül tudományos politikai világnézet hordozójának tekinti magát, s ezzel az átlagemberek, a munkásosztály és a társadalom fölé helyezi önmagát. Elitpárt jellege nem abból adódik, hogy tagjai sajátos vagyoni, műveltségi, származási elônyökkel, esetleg hatalmi pozíciókkal rendelkeznek (mint a parlamenti, műveltségi, hivatásrendi, származási elitpártok), hanem ideológiai

elitpárt jellegébôl, mely felsôbbségtudatot és egy intellektuális jellegű magasabbrendűségi érzést ad tagjainak. Ez az ideológiai élcsapat és elitpárt önkép, Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/3 pozitív autosztereotípia akkor is áthatja a tagokat – és fôleg a párt vezetôit –, ha a társadalom többi tagja, valamint más pártok tagjai egyáltalán nem ismerik el sem élcsapat, sem kiváltságos ideológiai elitpárt jellegét (negatív heterosztereotípia). A bolsevik pártöntudat az élcsapat és az ideológiai elitpárt visszaigazolását és legitimációját nem mástól, nem a társadalomtól várja. Az élcsapat tételezés megkérdôjelezhetetlensége a párt hatalomra jutása után önmagában hordozza igazolását – legalábbis a tételezôk számára 2. Kizárólagosságigény – I – Az élcsapat és ideológiai elitpárt önképe lényegileg három irányú kizárólagossági igényen alapszik: a) kizárólag a

bolsevik típusú kommunista pártoknak van tudományosan megalapozott és adekvát ideológiájuk, valamint b) tudományosan megalapozott és egyedül helyes társadalom-, ember- és természetfilozófiájuk, tudományos rendszerük. Ennek birtokában elvileg és gyakorlatilag is minden tudományos igazság mércéje a pártideológiába és a pártfilozófiába ültetett magyarázó rendszer és kritériumok rendszere, c) mindezek ismeretében a bolsevik típusú kommunista párt az egyedül igazán hivatott politikai szervezet a hatalom birtoklására és gyakorlására. Minden politikai szövetség, más politikát és ideológiát valló párttal vagy szervezettel kötött koalíció csak kényszerűségbôl tett idôleges engedmény, amelynek a politikai hatalom kizárólagos, monopolisztikus és megváltoztathatatlan birtoklásához kell vezetnie. E hármas kizárólagosságigény mellett az ideológia szükségszerűen dogmák rendszerévé merevedett, amelyet azonban a

mindenkori pártvezetés "rugalmasan interpretált" a "konkrét helyzet konkrét elemzése" során. 3. Messianisztikus küldetéstudat – I – A bolsevik típusú kommunista pártok a hatalom kizárólagos birtoklása elôtt mindenhol egy jól szervezett kisebbség pártjai voltak A szigorúan hierarchizált, szorosan szervezett és magabiztos öntudatú pártok a többséggel (még a túlnyomó többséggel) szemben is vállalták történelmi "messianisztikus küldetésüket". Az ideológiai elitpárt felsôbbrendűségi tudata, valamint a messianisztikus küldetés és elhivatottság vállalása a többséggel – akár saját osztálybázisukkal – szemben is, nemhogy csökkentette volna elméleti és politikai magabiztosságukat, hanem a történelmi hôsiesség pátoszát kölcsönözte minden párttagnak a még felvilágosításra váró többséggel szemben. Végül is a többség szembenállása csak mennyiségi és idôbeni kérdésnek tűnt

számukra, hiszen azt vallották, hogy elôbb-utóbb mindenkinek el kell jutnia az egyedül adekvát ideológiához és tudományos világnézethez. Minden csak helyesen megválasztott, célzott propaganda, átnevelés és felvilágosítás kérdése. 4. Ideológiai fölénytudat – I – A lenini tétel szerint a munkásosztály a maga spontán politikai szervezôdése révén nem juthat el az élcsapat által hordozott tudományos politikai világnézethez, ezért a munkásosztály adekvát politikai tudatát a párt mint élcsapat "kívülrôl kell, hogy bevigye" a munkásosztályba. A "magában való" munkásosztály "magáért való" osztállyá szervezôdése csak a párt közvetítésével történhet meg. A hatalomra kerülés után sem szűnik meg az állandó felvilágosító tevékenység: az új generációkkal, az élcsapathoz képest mindenkor elmaradott munkásosztállyal és társadalommal kapcsolatosan állandósul a politikai

felvilágosító és agitációs feladat. Az intellektuális és ideológiai fölény tudata eleve hierarchikus viszonyt hoz létre a párt és a munkásosztály, a párt és a többi párt, a párt és a többi politikai mozgalom (vö. a szakszervezet, az ifjúsági szervezet csak elôiskolája lehet a pártnak), a párt és a társadalom között. 5. Omnipotens és omnikompetens önkép – I – A bolsevik típusú politikai pártok ideológiája és politikai gyakorlata implicite – olykor explicit megfogalmazásában is – tartalmaz egyfajta omnipotens és omnikompetens önképet. Ez az önkép a "történelmi szolgálatként" vállalt politikai szerepbôl, az elôzô jellemzô vonásokból, továbbá az abszolutizált politikai voluntariz- Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/4 musból adódik. Az egyetlen párt politikai akaratának "szertelenné válását" biztosította az öszszes többi politikai "akarat" kizárása

a politikai életbôl A párt mindenféle politikai feladat, konfliktus megoldását felvállalta és mindenhez értônek tartotta önmagát. 6. Demokratikus centralizmus – I – A bolsevik típusú kommunista pártok egyik legfontosabb megkülönböztetô jegye a demokratikus centralizmus mint szervezeti és működési elv (errôl korábban szó volt). 7. Hatalomkoncentráció – I – A hatalomra került bolsevik típusú politikai pártok mindenhol a hatalomkoncentráció szerveivé váltak, és összekapcsolták, illetve a szervezeti csúcsokon egymásba csúsztatták a párt-, a szakszervezeti, az állami képviseleti, az államigazgatási és a katonai-védelmi szervezeti pozíciókat, valamint a döntési jogköröket. A hatalom koncentrálása egycentrumúvá változtatta a politikai rendszert, amelyen a politikai bürokrácia belsô, lappangó pluralitása sem változtatott. Az egycentrumú hatalomkoncentráció társadalmi méretekben egy kizárólagosan birtokolt,

monopolisztikus hatalmi blokk kialakulásához és történelmi intézményesüléshez vezetett. 8. Karizmatikus hit – I – A bolsevik típusú kommunista pártok jellemzôje egyfajta szervezeti karizmatikus hit és meggyôzôdés, amely azután átszármaztatás révén perszonifikálódott a mindenkori pártvezetô/vezetôk személyében. A karizmatikus vezetô különleges és rendkívüli tulajdonságaiba vetett hit a bolsevik mozgalomban elsôdlegesen nem konkrét személyre, hanem magára a pártra vonatkozott. A párt a munkásosztály "legféltettebb kincse"; egyedül a párt képes és hivatott a bonyolult társadalmi, történelmi, politikai viszonyok között eligazodni, a helyes megoldásokat megtalálni; egyedül és kizárólag a párt hivatott a társadalom vezetésére; a párt élcsapat; a párt a munkásosztály "megtestesült öntudata" (Lukács György); a pártnak feltétlenül igaza van az egyes párttagokkal szemben; a párt nélkül nincs

szocializmus; a párt vezetô szerepének érvényesülése nélkül a kommunista társadalomhoz nem lehet eljutni – állították. A párt e tételezések következtében levált a konkrét párttagokról, föléjük nôtt. A párttagoktól elválasztott és tôlük függetlenedett párt lett a szocialista politikai mozgalom összes pozitív tulajdonságának összegzôje és megtestesítôje. A párt tagjai is különleges emberek, élcsapatot alkotnak. A pártot a társadalomból a társadalom fölé emelô és hierarchizáló szintek és szakaszok a következôk: a párttag különleges ember az átlagemberhez képest; a párt maga élcsapat a munkásosztályhoz képest; a párt az élcsapat tagjaihoz képest is különbözô minôség és magasabb rendű entitás; a pártvezetés az élcsapat vezetô ereje. Maga a pártvezetés is a pártra mint tôle elkülönült, magasabb rendű minôségre hivatkozott saját döntéseinek meghozatala, a hatalom gyakorlása során. A párt

így emelkedett a társadalom és a párttagság, továbbá a pártvezetés fölé mint senki más által nem hordozott politikaiideológiai-tudományos készségek és képességek hordozója, rendkívüli tulajdonságok egyedüli megtestesítôje. A párt karizmájának elismerése, elfogadása, de legalábbis megkérdôjelezhetetlensége adta a párt vezetô-irányító szerepének a legitimációját. A karizmatikus párt hatalma (hatalomra kerülése után) tradicionális uralommá alakult át, de a tradicionális jellegű uralmat konkrétan megtestesítôk véges létével szemben a pártkarizma állandó maradt. Az állandósított pártkarizmából a mindenkori vezetôre, a vezetôk kiváltságos rétegére átszármazott az intézményi karizma, és ôk személyesítették meg a párt szervezeti karizmáját. 9. Kíméletlen célratörés – I – A bolsevik típusú kommunista pártok ideológiájukban elfogadják az erkölcsi értékek és normák érvényességét Ezzel

szemben a politikai gyakorlat hosszú idôszakon keresztül mindenféle morális kötöttségtôl megszabadította önmagát. A politikai gyakorlatban hosszú idôn át a "cél szentesíti az eszköz" elvet alkalmazták. A bolsevik típusú kommunista pártok súlyos erkölcsi dilemmája a demokrácia és a diktatúra Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/5 viszonya és a közöttük való választás volt: a politikai értékek és etika alapján elfogadható-e az az alapállás és gyakorlat, mely szerint minden kedvezô alkalmat ki kell használni, s ha kell, a diktatúra, a kíméletlen elnyomás, akár a terror eszközeit is alkalmazva haladni a cél, a szocializmus felé, vagy csak a demokrácia eszközeivel és rendszerének felhasználásával szabad a célt megvalósítani. Végsô válaszuk az volt, hogy a magasztos cél érdekében a terror, az elnyomás eszközeit is szabad, sôt kell alkalmazni. 10. A jogrendszertôl függetlenülô

szervezet – I – A párt lényegileg az alkotmányos jogrendszer keretein felül lévô és működô szervezet volt A párt uralta az alkotmányos jogi rendszert azáltal, hogy valóságos, bár informális törvény- és jogszabályalkotó szerepet játszott. Minden fontosabb jogszabályt az országgyűlési vagy kormányzati vita elôtt a párt vezetô szervei megtárgyaltak, elôször általánosságban, majd ismételten a konkrét és részletes jogszabálytervezeteket. Ezt követôen a jogszabálytervezeteket a nyilvános társadalmi, szakmai vagy országgyűlési viták ellenére sem változtatták meg, ha a vezetô pártszervek nem járultak hozzá 11. Nemzetköziség – I – A bolsevista típusú kommunista pártok szociológiai karakterét jelentôsen meghatározta az, hogy több mint húsz éven keresztül szervezetileg is nemzetközi pártként, illetve a nemzetközi kommunista szervezet (a Kommunista Internacionálé) nemzeti osztagaiként működtek. 12. A felülrôl

történô kinevezés mechanizmusa – I – A párt karakterét alapvetôen meghatározta a vezetô pozíciókban és testületekben érvényesülô felülrôl történô kinevezés mechanizmusa, a személyi-vezetôi rotáció és megújulás hiánya, illetve teljesen esetleges volta Az állampárt Az állampárt a kelet-közép-európai diktatórikus szocializmusok hatalmi rendszere, intézményesült hatalmi gépezete volt. Elôször az ázsiai államszocializmusban alakult ki 1917 után Az ázsiai államdespotizmus hatalmi rendszere, mentalitása, szervezeti és működési mintái ötvözôdtek a bolsevik típusú kommunista párttal. A szovjet típusú államszocializmusban egyrészrôl a történelmileg örökölt hatalomszervezôdési és működtetési minták, módszerek és mentalitások, másrészrôl a bolsevik típusú pártszervezet mint új párttípus és hatalmi koncentráció, harmadrészt a lényegileg 1917 és 1932 közötti másfél évtizedben kiépült

államszervezet csúsztak össze, hatották át és alakították kölcsönösen egymást. Ez a hatalmi képzôdmény egy történeti és egy teljesen új elembôl ötvözôdött össze, nem elôre megfontolt és tudatos hatalmi rendszerépítés eredményeként, hanem a sajátos szovjet-orosz külsô és belsô körülmények között jött létre. A bolsevik vezetôk ugyan ismerték – elsôsorban Lenin Állam és forradalom című ismertetô és összegzô műve alapján – Marx elképzeléseit a proletárdiktatúra funkcióit megvalósító államról, melyet Marx a párizsi kommün alapján "kommün típusú államnak" nevezett, de a szocialista államszervezet kiépítésére és működésére ennek az elméletileg elképzelt államképnek sok hatása nem volt. Marx elképzelése szerint a proletárdiktatúra állama alulról felfelé építkezô, a hatalom megosztásával szemben a hatalom egységét megvalósító államszervezet lett volna. A kommünök autonóm

rendszerére épülô föderalisztikus államszervezetet kívánta összeegyeztetni a hatalomkoncentrációt megvalósító kommünökkel, ami nyilvánvaló képtelenség, mert olyan mértékű koncentrált hatalom, amilyent Marx a kommünöknek szánt, csak centrális hatalmi koncentráció mellett érvényesülhetett – miként azt a történelmi példák késôbb tanúsították is –, s ezért a kommün, a szovjetek, a tanácsok autonómiája értelemszerűen soha nem érvényesült. Marxnak az államra vonatkozó ideologikus elképzeléseit Leninnek a pártra mint hatalmi szer- Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/6 vezetre vonatkozó elképzelései egészítették ki. Lenin a Mi a teendô című művében ún "szorosan szervezett", a demokratikus centralizmus elve alapján felépülô pártot rajzolt fel, és az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Párt fokozatosan olyanná is formálódott. Ez a "szorosan szervezett"

kisebbségi párt példátlan történelmi és politikai sikert ért el a hatalom megragadásával, majd megtartásával Az 1917 utáni történelmi fejlôdés eredményeként a Marx által elképzelt egységes, koncentrált államhatalom, amely egyedül képes a proletárdiktatúra funkcióit teljesíteni, összecsúszott a lenini elképzeléseken alapuló bolsevik típusú párttal. A Marx által az állami szervezetre elgondolt egységes és koncentrált hatalmat végül is a bolsevik párt birtokolta és gyakorolta Az így kialakult állampárt példátlanul sikeresnek bizonyult a hatalom megtartása, a politikai ellenfelek háttérbe szorítása, majd kiiktatása során. A világtörténelem talán legkoncentráltabb hatalmi rendszere jött létre, amelynek a marxi ideologikus történelem- és társadalommagyarázatból eredôen példátlan történelmi funkciója volt a társadalmi viszonyok totális átalakítása során. Az elméleti zavar abból eredt, hogy Marx a

legfejlettebb kapitalista országokban viszonylag egy idôben lejátszódó folyamatként képzelte el a szocialista világforradalmat, ám az Európa legfejletlenebb, ázsiai elemekkel átitatott országában, Oroszországban indult el. Az ázsiai államszocializmus fennmaradása, "történelmi sikere" – a Marxot revideáló lenini tétel: a szocializmus felépíthetô egy országban is – olyan "történelmi sikertudatot" adott a rendszert működtetôk számára, amely példátlanul erôs igazoló-legitimáló szerepet játszott az állampárt mint hatalmi gépezet elfogadásában. A kommunisták számára ez a hatalmi rendszer és gépezet jelentette az addigi sikerek legfontosabb eszközét (s ez igaz is), és ez a gépezet volt az egyetlen garanciája annak, hogy a szocializmus fennmarad és gyôzedelmeskedik a világon. A másfél évtized alatt kialakult és intézményesült ázsiai állampárt szerkezetébôl és belsô mentalitásából fakadt a

személyi kultusz igénye. A sztálini személyi kultusz tehát egy példátlanul koncentrált, példátlan történelmi küldetéstudattal átitatott hatalmi rendszer objektív igényének felelt meg A személyi kultusz a diktatórikus hatalomkoncentráció adekvát formája volt, nem pedig lényege vagy elôidézôje. Az állampárt "szervezeti karizmáját" a mindenkori diktátor személyesítette és jelenítette meg. A szovjet birodalom a koncentrált állampárti hatalmi rendszert és diktatúrát, valamint annak személyi kultuszos formáját kényszerítette rá 1945 után a szovjet csapatok által megszállt kelet-közép-európai országokra. Ezen országok eltérô politikai-történelmi kultúrája, Európához kötôdése, egymástól is eltérô tradícióik módosították ugyan az ázsiai államdespotizmus hatalmi rendszerét, az állampártot, de a lényegi elemeket kénytelenek voltak átvenni, s egy nemzetközi rendszerré szélesedett diktatúra

részelemévé, alrendszerévé alakultak át. Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/7 Az állampárt szociológiai karaktere Az állampárt mindkét összetevôje – az állam és a bolsevik típusú párt – deformálódott, egymásra hatásuk és egymásba csúszásuk pedig egy sajátos hatalmi rendszer kiépülését eredményezte. Az államrendszerben a végrehajtó hatalom és annak bürokráciája vált domináns elemmé, azon belül is a katonai és a rendôri erôszak-apparátus hatalmi túlsúlya érvényesült. Az államszervezetben a végrehajtó bürokrácia és a militarista szervezeti rendszer uralkodott, a kommunista pártban pedig a pártbürokrácia hatalma és ideológiai uralma (ideokrácia) érvényesült. Az állampárt e két hatalmi alrendszert és összetevôit ötvözte magában: az államigazgatási és a militarista bürokráciát, valamint a pártbürokráciát és az ideokráciát. Ez a négy fô hatalmi elem és szervezôdési

elv azután szétválaszthatatlan hatalmi rendszerré olvadt össze, kialakítva sajátos hatalmi intézményeit, szervezeti megoldásait, jogi, politikai normarendszerét, sajátos politikai szerepeit, valamint a szerepelvárásoknak megfelelô szerepteljesítéseket, egyfajta ideológiai metanyelvet, szókincset, viselkedési stílusokat, érvkészletet, mentalitásokat, politikai kultúrát. Az állampárt etatizált párthatalmat és pártosodott állami hatalomkoncentrációt valósított meg. Az etatizált párt és a (bolsevik típusú) pártosodott állam domináns hatalmi összetevôi: az ideokrácia, a pártbürokrácia, a militarista és az államigazgatási bürokrácia. A pártosodott állam állami funkcióinak elvégzésére, az államosodott párt pedig pártfunkcióinak ellátására elôbb-utóbb alkalmatlanná vált. Viszont példátlanul alkalmas volt a hatalom megtartására: kizárólagos hatalmának a legcsekélyebb kétségbevonását sem tűrte el. A

szocialista állampárti diktatúrák nemzetközi rendszere és nemzeti rendszereik egyaránt megdönthetetlennek tűntek. Reális alternatíva évtizedeken keresztül csak az állampárt despotikus jellegének (a totális kiszolgáltatottságnak és a politikai élet tömeges méretű kriminalizálódásának) az enyhítése volt, a despotizmust monopolisztikus diktatúrává, esetleg (miként Magyarországon) enyhített diktatúrává szelídítve. Ennek eszközei a párt- és állami szervezetek, valamint hatalmi folyamatok relatív elválasztása, az államigazgatás jogi-igazgatási szempontú racionalizálása, az ideokrácia erejének csökkentése, a bürokratikus pluralizmus megtűrése és a döntési folyamatokat befolyásoló szerepének elfogadtatása, a politikai "érdekbeszámítás" erôsítése, a párt ún. mozgalmi jellegének erôsítése voltak. Az állampárt szociológiai jellemzôit 6 fôbb ismérvvel írhatjuk le: 1. Monopolisztikus hatalomgyakorlás

– I – Az állampárt egyeduralmi-monokratikus hatalmi struktúrát épített ki, kizárva minden más szervezett és intézményes politikai erôt vagy tényezôt a hatalom birtoklásából. A hatalom koncentrációja megakadályozta a hatalom pluralitását, a valódi alternatívák felvethetôségét és képviseletét Belsô hatalmi harcok, klikkek és érdekcsoportok természetesen voltak, de ezek intézményes és alternatívát képviselô politikai erôkké nem válhattak. 2. Az állami-közhatalmi funkciók közvetlen gyakorlása – I – A versengô többpártrendszerekben is minden párt megpróbálja, a kormányzó párt/pártok pedig meg is teszik, hogy befolyásolják az állami szervek – elsôsorban az államigazgatási apparátus – tevékenységét A többi párt léte és ellensúlyozó hatása azonban megakadályozza az államigazgatás kisajátítását és teljes körű hozzárendelését valamely párthoz. Az állampárt mint egyedül uralkodó párt

nemcsak befolyásolta az állami szervek tevékenységét, hanem kisajátította azok döntéshozói, hatalmi jogkörét. Az állampárt vezetô szervei és testületei közvetlenül birtokolták és gyakorolták az állami közhatalmi jogosítványokat: a) A párt vezetôi közvetlenül, a kormányzati szervekkel összefonódva, de az összefonódáson Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/8 belül domináns hatalmi tényezôként gyakorolták a klasszikus kormányzati, miniszteriális és helyi közigazgatási funkciókat. b) Az állampárt jogalkotó hatalom volt. Szociológiai értelemben a jogalkotói akarat és döntéshozatal szervezete a központi pártbürokrácia volt, s nem az állami jogalkotó szervek c) Az állampárt közvetlenül birtokolta azokat a redisztribútori bürokratikus tulajdonosi jogosítványokat, amelyekkel meghatározta a gazdasági újratermelési folyamatokat. Az állampárt bürokráciája ideológiai tételek, célkitűzések

és megfontolások alapján döntött a gazdaságitermelési folyamatokról, egyértelműen uralkodva a vállalati gazdaságirányító bürokrácia felett. 3. A párt- és állami pozíciók egymásba csúszása – I – Az állampárt hatalmi struktúrájában a párt- és az állami pozíciók szétválaszthatatlanul egymásba csúsztak. Intézményes mechanizmussá vált az, hogy a párt és az állami bürokrácia vezetôi egyszerre töltöttek be párt- és állami irányító pozíciókat, kölcsönösen képviselték a pártot a pártvezetôk, az államot az állami vezetôk egymás szervezeteiben és testületeiben. Az egymásba csúszott párt- és állami bürokrácia sajátos rekrutációs és mobilitási csatornákat, mechanizmusokat alakított ki. Az állami vezetôk kétharmada a pártapparátusból került ki, egy idô után vissza is került oda. 4. Kinevezési jogok és kiváltságok – I – Az állampárt gyakorolta a nómenklaturális jogokat és kiváltságokat.

A nómenklatúrába azok az állami, gazdasági, kulturális, tudományos stb pozíciók tartoztak, amelyek betöltésérôl a felettes vagy az azonos szintű pártszervezetek, testületek (Politikai Bizottság, titkárság, Központi Bizottság, helyi pártbizottságok, pártvégrehajtóbizottságok) döntöttek A nómenklaturális jogok jelentették a személyi függôségen alapuló állampárti hatalom legerôsebb összetartó mechanizmusát és erejét. Formailag a nómenklaturális jogok a vezetô pártszervezetek elôzetes véleményezési, jóváhagyási és egyetértési jogosítványaiként jelentek meg. 5. Ideokratikus hatalom – I – Az állampárt ideokratikus hatalom volt, az általa hirdetett és egyedül üdvözítônek elfogadott ideologikus társadalom- és jövôkép alapján hozta meg társadalomirányító és -formáló döntéseit. A társadalmi tudatot egyetlen ideológia uralta Az iskolarendszer által közvetített tudástartalom ideológiailag

meghatározott volt, a tudományos eredmények hirdethetôségét az ideológia már elôzetesen cenzúrázta, korlátozta 6. A társadalompolitikai szervezetek "pártosítása" és "etatizálása" – I – A szakszervezetek, az ifjúsági szervezetek, a Hazafias Népfront, a Béketanács, de minden más társadalompolitikai szervezet is ugyanannak az állampárti monolitikus hatalmi mechanizmusnak a részévé vált. A "pártosított" és "etatizált" társadalompolitikai szervezetek egyike-másika relatív önállóságra tett szert a hetvenes és nyolcvanas években, de független, autonóm szervezetté egyetlenegy sem válhatott a monolitikus-egypárti hatalmi struktúrában. Összegezve megállapíthatjuk, hogy az állampárt a koncentrált állami bürokráciából és a bolsevik típusú kommunista pártok egyesülésébôl alakult ki abban a szovjet típusú szocializmusban, amelyben tradicionálisan erôsek voltak és fennmaradtak az

ázsiai államdespotizmus elemei és politikai kultúrája. Az állampárti hatalmi rendszer évtizedeken keresztül (1948–1949tôl az 1980-as évek végéig) nemzetközi hatalmi rendszerként működött Az egyes országokban kialakult állampárti rendszerek – bár történelmileg változtak és egymáshoz képest is eltéréseket mutattak – alapvetô karakterisztikus elemeiket tekintve azonosak voltak A keletközép-európai állampártok eltérô módon szűntek meg az átmenet éveiben, de negyven-ötven éves működésük során kialakult mechanizmusaik még sokáig nyomot hagynak a posztkommunista országok fejlôdésén. Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/9 A politikai rendszer fôbb jellemzôi Magyarországon A magyar szocialista társadalom kialakulásának és fejlôdésének elsô évtizedében (1949– 1959) a gazdasági és a politikai rendszer viszonyában a politikai rendszer szinte végletekig fokozott elsôdlegessége és

meghatározó szerepe érvényesült, aminek részben eszköze, részben pedig következménye volt az, hogy – szemben a polgári demokratikus társadalmakkal – csupán a politikai rendszer felôl épült ki a politikai döntések közvetítô mechanizmusa a gazdasági rendszer felé. Ez az egyoldalú közvetítés, a gazdasági rendszer és a politikai rendszer között a két társadalmi alrendszer olyan egymásba csúszását eredményezte, amelyben egyetlen integrációs elv érvényesült, a társadalmi reprodukciót egyetlen mechanizmus vezérelte: a politikai akarat. A társadalmi integrációnak, a gazdaság és a politika kapcsolatának ez a típusa kizárt mindenféle demokratikus közvetítô mechanizmust: a politikai döntések társadalmi kontrollját és befolyásolását, szervezeti és közösségi akaratok autonóm érvényesülését, az érdekek csoportérdekké integrálódását és politikai akaratként való kifejezôdését. A szocialista politikai rendszer

fôbb jellemzôi a következôk voltak Magyarországon: 1. Pártközpontú politikai rendszer – I – A polgári társadalmakat jellemzô államközpontú politikai rendszerrel szemben a szocialista társadalom politikai rendszere pártközpontú politikai rendszer volt, amelyben a kommunista párt került a társadalmat integráló és a társadalmi reprodukciót vezérlô hatalmi viszonyok központjába. Az állami szervek részben összefonódtak – különösen a központi hatalmi pozíciókban – a pártszervezetekkel, részben a hatalmi centrumból kikerülve elsôsorban feladat-végrehajtó funkciót töltöttek be. A hagyományos állami képviseleti szervek önkormányzati funkcióikat elvesztették. A 20. század történelme során az állandó és hivatásos szervezettel rendelkezô tömegpártok (szervezeti tömegpártok), a "szervezeti fegyver" bevezetésével és a politikának az "utcára való kivitelével", a "politikai névtelenek"

tömegerejének szervezésével és felhasználásával kinôttek az állami adminisztráció hatalma alól. Ez a "kinövés" – a szocialista forradalmak esetében – a sajátos szervezeti, ideológiai és működési struktúrával rendelkezô lenini típusú "szorosan szervezett" pártok egyértelmű hatalmi felülkerekedését jelentette az állami szervekkel szemben. Ezt a történelmileg tudatosan vállalt szerepet a marxista–leninista pártok a "párt vezetô szerepe" formulával fejezték ki. A politikai döntések tényleges birtoklása az államtól – olykor az állami szervekkel összefonódott – párttestületekre, politikai intézményekre tevôdött át. A párt- és állami szervek összefonódása és egymásba csúszása az állami szervek önálló politikai arculatának az elvesztésével járt együtt. Az állami szervek a politikai rendszer feladat-végrehajtó centrumába kerültek, míg a párt, a döntések tényleges

birtoklása révén, a hatalmi centrumba. A pártnak azonban a hatalomgyakorlás szerteágazó és konkrét feladatainak ellátása során továbbra is szüksége volt a képzett, hivatásos államigazgatási szakapparátusra, a racionalizáltan működô igazgatási szervezetekre. 2. A párt kizárólagos hatalmi helyzete – I – A pártközpontú politikai rendszer hatalmi centrumában monopolisztikus hatalmi blokk alakult ki Kizárólagos hatalmi helyzete következtében a párt megszűnt valódi pártként működni. Az önálló arculatukat és sajátos funkciójukat elvesztett társadalompolitikai szervezetek (szakszervezetek, ifjúsági szervezetek, a "különbözôségekbôl egységet" létrehozó szövetségi szervezet, a népfront) "fenntartása" – bizonyos látszatok megôrzése végett – a párt feladatává és érdekévé vált. Így alakult ki a szocialista társadalmak politikai rendszerére jellemzô három szervezettípus: a "szorosan

szervezett" és kizárólagos hatalmi helyzetben levô uralkodó párt, a feladat-végrehajtó centrumban az állami szervek, valamint a társadalompolitikai szervezetek összessége, melyek központi vezetô szerveiket és vezetôiket tekintve szervezetileg is összekapcsolódtak a párt vezetô szerveivel Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/10 (lásd a PB összetételét, melyben bizonyos szervezeti státusok kötelezô tagságot jelentettek, de ez a területi pártés pártvégrehajtó-bizottságoknál is érvényesült). 3. A döntési jogkörök erôs vertikális és horizontális centralizációja – I – A politikai és gazdasági alrendszereket a hatáskörök erôs központosítása kapcsolta össze. 4. Minden szférára kiterjedô erôs szervezeti koncentráció – I – A politikai és a gazdasági centralizáció megállíthatatlannak tűnô szervezeti koncentrációval járt együtt, ami tovább erôsítette az irányítás

centralizációját. A szervezeti koncentráció a politikai szervezetek szintjén kezdôdött el 1948–1949-ben a pártok felszámolásával, a népfront megbénításával, a szakszervezetek ágazati jellegű átszervezésével, az ifjúsági rétegszervezetek összevonásával, majd folytatódott a gazdasági szférában a gazdálkodó szervezetek összevonásával. A szervezeti szinten erôsen koncentrált gazdasági szféra visszahatásában tovább erôsítette a párt- és az államigazgatási szervezetek túlzott centralizációját, a gazdasági és a politikai feladatok, illetve szervezetek egymásba csúszását. A vertikális és horizontális szervezeti koncentráció mechanizmusa szinte elementáris erôvel hatott vissza és erôsítette tovább a hatáskörök centralizációját 5. Hatalomkoncentráció és bürokratikus pluralizmus – I – Az eredeti marxi elképzelés szerint (kommün típusú állam) egy alulról felépülô demokratikus állami rendszerben, a

parlamentben a "hatalom egysége" testesülne meg, szemben a polgári hatalommegosztás elvével és gyakorlatával. A szocializmusban azonban a hatalom egysége nem az állami-képviseleti rendszerben, hanem a pártapparátusban, pontosabban az egymásba csúszott párt- és állami bürokráciában valósult meg. A hatalom egysége itt a hatalom kizárólagos birtoklását, egyközpontú megszervezését és centralizált vertikális hierarchiáját jelentette Az egymásba csúszott párt, állami, gazdasági és katonai hatalmi szervezetek keretében a pártvezetôk beavatkozási lehetôsége korlátlan volt, az irányítási folyamatok jórészt nem voltak formalizáltak és nyilvánosak. A hatalom egysége tehát egy speciális politikai bürokrácia keretében valósult meg. A hatalomkoncentrációt közvetítô és megvalósító eszközök és intézmények: a szervezetek egymásba csúszása; a párt-, az állami és a gazdasági vezetôk halmozott hatalmi

pozíciói; a többes szervezeti tagságok rendszere; a párton belüli centralizáció továbbterjedése az állami, a gazdasági stb. szervezetekben; a pártapparátusok korlátlan beavatkozási és hatáskör-elvonási jogosítványai, a hatáskör- és autonómiavédelem hiánya; továbbá a személyi függôség rendszere a párt káderhatáskörének érvényesítése folytán. Természetesen ebben a centralizált és egycentrumú politikai rendszerben is volt érdektagoltság. A különbözô társadalmi rétegek és csoportok érdekkijáró, a döntés-elôkészítô szervezetek érdekbeszámító szerepe révén egyfajta nem formalizált érdek- és hatalmi pluralitást korlátozottan ugyan, de megôriztek. Mivel ez a szervezeteket és apparátusokat megosztó érdek- és politikai tagoltság és pluralitás nem azonos a társadalomban meglevô valóságos érdek- és politikai pluralitással és tagoltsággal, ezért célszerű azt bürokratikus pluralitásnak (a

bürokráciát megosztó), bürokratikus politikai tagoltságnak nevezni. 6. Redisztribúció – I – A társadalmi újratermelés alapelve a szocializmusban a központosított elvonás és újraelosztás volt. A redisztribúció politikai társadalomszervezô elveken és ideológián alapult, s a társadalmi reprodukció egészét áthatotta, nem csupán a gazdasági rendszert A központosított újraelosztással szükségszerűen együtt járt a redisztribúciós funkciót ellátó politikai hatalmi apparátus kialakulása. A politikai hatalom legfôbb privilégiuma volt a részvétel a redisztribúciós funkciók ellátásában. A redisztribúciós folyamat a politikai rendszer legfontosabb integrációs eleme volt, s ezáltal a gazdasági, kulturális stb. alrendszerek is átpolitizálódtak Az elvonás, a központi elosztás és újraelosztás szempontjai és módszerei nem voltak normatív jellegűek, hanem gyorsan és többnyire kiszámíthatatlanul változtak Ez megnövelte

az elvonás és az újraelosztás címzettjeinek kiszolgáltatottságát, vállalati szinten lehetetlenné tette a hosszú távú tervezést. Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/11 Az elosztási rendszer társadalmi ellenôrzöttsége nem érvényesült. Az elvonó és újraelosztó bürokrácia és a címzettek között vertikális függôségi viszony alakult ki. A nem egyenlô hatalmi helyzetben levô alanyok között az alkufolyamatok eredményei alig voltak kiszámíthatóak. Az egyenlôtlen hatalmi helyzetek és alkupozíciók állandósultak és társadalmi helyzetmeghatározó szerepet töltöttek be. 7. Központosított és felduzzasztott igazgatási apparátus – I – A politikai rendszer által "felszippantott" gazdaság, illetve a gazdasági-termelési viszonyokat helyettesítô politikai integráció óriási mennyiségű adminisztratív feladatot termelt ki, s e feladatdömping megoldására óriásira duzzadt politikai és

gazdasági bürokrácia jött létre. Hivatalos adatok szerint 1949-hez viszonyítva 1954-re 164%-kal növekedett az államigazgatás létszáma, a gazdasági igazgatásé pedig 1938-hoz viszonyítva 357%-kal emelkedett. Az ötvenes évek elejétôl a monopolizált hatalom óriásira növekedett bürokráciája nagyon nagy mennyiségű szabályt, utasítást, egyedi beavatkozást, engedélyt alkotott meg. 8. Állandósult túlszabályozás – I – A redisztribúciós feladatok ellátása, a túlcentralizált társadalomszervezés "feladatteremtô" és a feladatokat "magához szippantó" hatása, a részletekbe menô politikai beavatkozás óriási normatív szabályozási igényt termelt ki. A túlszabályozás a rendszertipikus elvek érvényesülésének megszüntethetetlen következménye volt. Ugyanakkor a jogi túlszabályozás egyrészrôl politikai túlszabályozásra épült, másrészrôl szervezeti normák (pszeudojogszabályok, belsô normatívák,

körlevelek, leiratok, elôírások stb.) formájában is megjelent. 9. A hatáskörök összekeveredése – I – A szervezeti koncentráció az állami, a párt- és a társadalmi szervezetek egymásba csúszásával, hatáskörük összekeveredésével járt együtt, melyet részben egy-egy vezetô többes szervezeti tagsága, a pozíciók halmozása, részben a mindenféle hatáskört koncentráló bizottságok, hatalmi szervezetek valósítottak meg. A hatáskörök összekeveredését növelte az autonómiát és hatáskört védô jogi és szervezeti garanciák hiánya is 10. Az elsôsorban személyi függôségen alapuló hatalmi hierarchia intézményesülése – I – Ebben a politikai mechanizmusban a hatalmi és a hierarchikus függôségek személyi függôségen alapuló rendszere épült ki, a feladat- és hatáskörök nem jogszabályokban rögzített intézményes rendben osztódtak szét, vagy legalábbis nagyon eltértek attól. Ez a hatalmi viszonyokat teljesen

bizonytalanná és kiszámíthatatlanná tette, ami állandó túlbiztosításra, a felsô régiókban informális stabilizációt keresô akciókra, az önállóságot teljesen feladó konformitásra kényszerítette a politikai irányító mechanizmus résztvevôit. 11. A hatáskörök elosztásának sajátos zsákmányrendszere – I – A hatáskörök megoszlásának sajátos "zsákmányrendszere" alakult ki, ami azt jelentette, hogy egy-egy személynek, szervezetnek nem annyi hatásköre, döntési jogosítványa volt, mint amennyit jogszabályok, szervezeti-működési szabályok elôírtak, hanem mindenki annyi döntési jogosítvánnyal rendelkezett, amennyit magához tudott vonni, amíg hatalmi ereje mások ellenállásába nem ütközött. Egy személyt vagy szervezetet megilletô hatáskör sokszor sokkal nagyobb volt, mint amekkorát a jogszabályok biztosítottak, sokszor pedig jóval kisebb. Ez a hatalmi és döntési mechanizmus kiszámíthatatlanságát és

bizonytalanságát tovább növelte, ami a szervezeti konformitás mérhetetlen megnövekedését vonta maga után. A vezetô pozíciók felülrôl történô szétosztása, a politikai megbízhatóság túlértékelése, a kinevezô személyekhez való lojalitás feltétlen megkövetelése volt a jellemzô. A centralizált és koncentrált hatalmi mechanizmus óriási hatalmat adott a vezetônek. Ugyanakkor a centralizált rendszer hatalmi mechanizmusa jelentôsen korlátozta is a hatalmat gyakorló döntéseit, mindenféle hatáskörvédelem nélkül. Az erôsebb személy vagy a központi hatalom akkor vont el hatáskört, vagy avatkozott be a döntések meghozatalába, amikor csak akart. A társadalmi ellenôrzés és a nyilvános kritika hiánya következtében az évek során érdemtele- Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/12 nül feldicsért vezetôktôl maga a rendszer sem tudott megszabadulni, gyakran évekig volt kénytelen "ürügyet"

keresni, a más területre helyezéshez indokot találni. E minôsítések, a "párt érdekében történt áthelyezések" azután életút hosszúságú érdemekké váltak, ami megakadályozta a kinevezôket abban, hogy megszabaduljanak alkalmatlan kádereik tömegétôl. Az áthelyezések, az újabb és újabb (gyakran magasabb) pozíciókba "mentések" újabb és újabb területeken zárták el az egészséges vezetôkiválasztás, a versengés, a vezetôi kör megújulásának lehetôségét. A politikai megbízhatóság abszolutizálódása és túl erôs érvényesülése leszűkítette a kinevezhetô személyek körét és a vezetôváltásokon keresztül történô megújulást. 12. A politikai rendszer innovációjának lelassulása és a politikai rendszer megújulását lassító szerepe a társadalmi újratermelési folyamatokban – I – A szocializmus a leggyorsabban fejlôdô és állandó megújulásra képes társadalomkép vágyával született

meg. Ezzel szemben a tágan értelmezett (anyagi, tudati, intézményi, normatív) újratermelési folyamatok korlátozott és lassított innovációja érvényesült. A legkevésbé innovatív társadalmi alrendszer a politikai rendszer és a politikai hatalomgyakorlás tartalmát meghatározó ideológia volt. A politikai rendszer által integrált és ideokratikusan determinált szocializmus két alapvetô elemének lelassult innovációja az összes többi társadalmi alrendszer (gazdaság, oktatás, egészségügy, településszerkezet stb.) innovációs folyamatait is lefékezte * A kialakult szocialista társadalmak hatalmi politikai rendszere – a Szovjetunióban több mint 70 éven, a kelet-közép-európai országokban 40-45 éven keresztül – szinte megdönthetetlen társadalmi képzôdménynek tűnt. A nagy társadalmi átalakulás idôszakában – az 1980–1990-es évtized fordulóján – szinte mindenhol megszűntek a tervgazdaságot működtetô újraelosztó

állami bürokrácia, a bolsevik típusú pártok és a kettôt egyesítô állampártok és totalitariánus hatalmi rendszereik. Bihari Mihály - A szocialista állam (2001, 13 oldal) 13/13