Politics | Communism » Bihari Mihály - A Kádár-rendszer állama

1997/8 Bihari Mihály: A Kádár-rendszer állama A szovjet típusú állam Magyarországon Változások és változatlanságok a politikai és állami rendszerben Az újraelosztó tervgazdaság és az állam Az államszervezet felépítése A jog szerepe az államéletben Elôre kell bocsátani azt, hogy az ún. szovjet típusú államnak semmi köze nem volt a Marx–Engels által 1870–71-ben leírt kommün típusú államhoz. Marx az Internacionálé felkérésére elemezte a Párizsi Kommün idején spontán kialakult államszervezetet, és arról mint a "végre felfedezett" államformáról írt Korábbi írásaiban Marx azt hangsúlyozta, hogy a szocialista forradalom után hatalomra kerülô proletariátus nem veheti kezébe a kapitalista államot, mivel az a szocialista társadalom feladatainak elvégzésére alkalmatlan. Erre a következtetésre az 1848-as franciaországi forradalmak tapasztalatainak elemzése kapcsán jutott az Osztályharc Franciaországban

című írásában Az 1848–49-es forradalmakat vizsgálva megállapította, hogy a proletariátus feladata a szocialista forradalomban "a kapitalista állam szerepének szétzúzása". Nem a szocializmus teoretikusai dolgozták ki azt az állammodellt és államformát, amelyet a szétzúzott kapitalista állam helyébe kell állítani, hanem a Párizsi Kommün spontán forradalmi folyamatai keretében kialakult berendezkedés volt az, amelyet a leendô szocialista állam modelljeként üdvözöltek Marxék, majd késôbbi szocialista teoretikusok, Karl Kautzky vagy Lenin. Az oroszországi forradalomban kialakult szovjet rendszer szintén magán viselte a spontaneitás következményeit. Az az állam- és politikai hatalmi szerkezet, amely 1917 és 1922 között Szovjet-Oroszországban végül is kialakult – néhány formai megoldását leszámítva –, szinte minden vonásában eltért a Párizsi Kommün szocialista állammodelljétôl. Bihari Mihály - A

Kádár-rendszer állama (1998, 6 oldal) 6/1 A szovjet típusú állam Magyarországon A szovjet típusú állam modellje 1917 és 1950 között alakult ki, és ezt az államformát, illetve hatalmi szerkezetet vette át a magyarországi szocialista rendszer. A magyarországi szocialista állammodell alapjait az 1949 évi XX törvényben foglalt népköztársasági alkotmány és az 1950 évi I. törvény, a tanácstörvény alapozta meg Az államszervezet jogi keretei az 1960-as évek végéig nem változtak, jelentôsebb átalakuláson is csak a hetvenes években mentek át, két hullámban. Elôször, amikor a magyar közigazgatási rendszer évszázados szervezeti keretét jelentô járási közigazgatást megszüntették, és létrejött a kétszintű területi közigazgatás: a városok és a községek szintje, valamint a megyei tanácsok rendszere Az államszervezetre vonatkozó jogszabályok lényeges módosulása nélkül következett be jelentôs változás a

miniszteriális és a kormányzati szintű közigazgatásban 1968. január elseje után, amikor is a direkt tervutasítású gazdaságirányítási rendszer átalakításával és az ún. ágazati irányító (mezôgazdasági, könnyűipari, kohó- és gépipari stb.) minisztériumok szerepének jelentôs csökkenésével elôtérbe került a funkcionális minisztériumok, úgymint a Pénzügyminisztérium és az Országos Tervhivatal gazdaságirányító tevékenysége A szovjet típusú szocializmust a magyar társadalom nem választotta, hanem oktrojált, ráerôszakolt társadalmi berendezkedésként fogadta el. Az 1949-es választásokkal Magyarországon megszűnt a többpártrendszer és a pártok versengése az állami hatalomért. A kialakult egypártrendszerben kizárólagosan és megkérdôjelezhetetlenül birtokolta és gyakorolta a hatalmat a Magyar Dolgozók Pártja, amelynek taglétszáma az ötvenes évekre elérte az 1,2 milliót A parlament szerepe háttérbe szorult,

és a korábbi államközpontú politikai rendszer helyett pártközpontú politikai rendszer alakult ki. Az állami szervek, köztük a parlament, a kormány és a tanácsok, vagyis a helyi állami képviseleti testületek jelentôsége csökkent, s a hatalom igazi szervei a központi és helyi pártszervezetek (politikai bizottság, központi bizottság, megyei, valamint járási pártbizottságok) lettek. A pártközpontú politikai rendszerben az állami szervek elsôsorban a pártszervek által meghozott határozatokat végrehajtó és a végrehajtást szervezô testületekké váltak A párt- és állami szervezetek ugyanakkor "egymásba csúsztak", személyi átfedés alakult ki közöttük. A legjelentôsebb állami pozíciókat betöltô személyek (kormányfô, miniszterek és miniszterhelyettesek, megyei, járási tanácsok elnökei, de a gazdasági élet vezetôi is) egyúttal a megfelelô szintű párttestület (politikai bizottság, központi bizottság, megyei,

városi pártbizottság, vállalati pártbizottságok) tagjai is voltak Ugyanazok a személyek töltötték be a vezetôi posztot a központi és a helyi pártszervezetekben, akik a központi és helyi állami szervezetek irányítói voltak. A párt- és állami szervezetek "egymásba csúszása" – az ugyanazon személyek által egyidejűleg betöltött párt- és állami vezetôi pozíciók átfedése – tovább erôsítette az állami és párthatalmi szerkezet centralizációját és koncentrációját. A pártszervezeteken belül érvényesülô demokratikus centralizmus elve egy rendkívül erôsen centralizált pártstruktúrát hozott létre. A párt felsôbb szerveinek utasításai kötelezôek voltak az alsóbb szervekre, a felsôbb szervek megsemmisíthették az alsóbb pártszervezetek azon határozatait, amelyeket ellentétesnek minôsítettek a felsôbb pártszervezetek határozataival és utasításaival. A felsôbb pártszervezetek elôzetes jóváhagyása

nélkül párton belül vezetô pozícióra vagy testületi tagságra senkit nem lehetett jelölni. Megkérdôjelezhetetlen volt a felsôbb szervek utasításkiadási és felelôsségrevonási joga. Ez az erôsen centralizált felépítés és működés teljes azonosulást és alávetettséget követelt minden alsóbb szintű szervezettôl és vezetôtôl. A szervezeti és hatásköri centralizáció, illetve a szigorú alá- és fölérendeltség a párt elsô titkárától a községi és munkahelyi párttitkárokig húzódott. A párton belül kialakult rendkívül erôteljes centralizáció, a szigorú alá-fölé rendeltség, a demokratikus centralizmus az államszervezetben is alapelvvé és gyakorlattá vált. Az államszervezeten belül rendkívüli hatáskörrel rendelkezô, a legfelsô pártvezetôk által közvetlenül irányított szervezetté alakult át a titkosrendôrség, az Államvédelmi Osztály, késôbb az Államvédelmi Hatóság, amely Bihari Mihály - A

Kádár-rendszer állama (1998, 6 oldal) 6/2 formálisan a belügyminisztériumhoz kötôdött, de valójában közvetlenül Rákosi Mátyás irányította az ÁVH vezetôjén keresztül. Ugyancsak közvetlen pártirányítás alá kerültek a külsô és belsô elhárítás szervei, a honvédség és a rendôrség szervezetei. A pártszervezetek mindenre kiterjedô beszámoltatási és utasítási joggal rendelkeztek az állami szervezetek, gazdálkodó egységek felé. A párt- és az állami szervezetek ún kettôs alárendeltségben működtek, vagyis a központi szervek mellett alá voltak rendelve a területi (megyei, városi, községi) szervezeteknek is. Az egymásba csúszott párt- és állami szervezetek rendszere egy óriásira duzzadt párt- és államigazgatási apparátust hozott létre: ezek létszáma már az 1950-es évek elején több mint 300%-kal volt nagyobb, mint az 1949 elôtti igazgatási létszám. Változások és változatlanságok a politikai és

állami rendszerben A pártközpontú, erôsen centralizált politikai hatalmi rendszer már az 1950-es évek elején kialakult és lényegileg 1956-ig változatlanul működött. A Rákosi-despotizmus (1950–53) állami rendszere a kommunista pártnak közvetlenül és szigorúan alárendelt közhatalomként működött. Ez az állami berendezkedés alkalmas volt a központi és a helyi párthatározatok szigorú, gyors és mindenre kiterjedô végrehajtására. A Rákosi-despotizmus megszűnése után – Nagy Imre elsô kormányának megalakulásával és az "új szakasz" politikájának meghirdetésével – a társadalom totális kiszolgáltatottsága megszűnt, de az államszervezet alapvetô vonásai nem változtak. Az 1956-os forradalom leverése után tulajdonképpen az ötvenes években kialakult pártközpontú, erôsen centralizált hatalmi szerkezet és az annak megfelelô államszervezeti modell maradt fenn. A szocialista többpártrendszer bevezetésérôl

1957 tavaszán is tárgyalásokat folytattak a pártvezetôk különbözô pártok irányítóival, de még korlátozott többpártrendszer sem jött létre Magyarországon 1957 után – szemben Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Bulgáriával, ahol a kommunista párt által elfogadott pártok formálisan tovább működtek. A politikai hatalom és az állami szervezeti rendszer centralizáltsága nem csökkent, de működésében megjelentek az államra jellemzô racionális működési elvek és a jogszabályok stabilizáló ereje. Szinte minden pártkongresszuson elhatározták az állami bürokrácia elleni harcot, ami elsôsorban a hihetetlenül felduzzadt államigazgatási apparátus létszámának idôszakonkénti csökkentésében nyilvánult meg. Rendszeressé vált az állami vezetô pozíciókból pártvezetô pozíciókba és testületekbe átirányított káderek mozgása; a párt vezetô testületeibôl pedig az államigazgatás és a gazdasági élet vezetô

pozícióiba vezényeltek át 4-5 évenként kádereket. Ezt az államirányítás megerôsítése és a pártirányítás hatékonyabbá tétele címén végezték, és 4-5 évenként több ezer vezetô pozícióban következett be a vezetôk mobilizálása E tudatos káderpolitika és kádermozgatás révén elérték azt, hogy a felsôbb állami és pártvezetôk ritkán töltöttek hosszabb idôt egy-egy vezetôi poszton, "pártutasításra és a párt érdekében" bármikor vállalniuk kellett az eredeti szakmájuktól és felkészültségüktôl esetleg távol esô területeken is a vezetôi feladatok ellátását. Az alkalmatlannak bizonyult párt- vagy állami vezetôk a felsô szintű vezetôi körbôl nem kerültek ki, hanem csak más területre vezényelték ôket. Az irányításuk alatt működô közigazgatási, gazdasági vagy kulturális szervezeteken belül fokozatosan kialakult egy szakmai tudása alapján felkészültebb, teljesítménye alapján elôbbre

jutó szakigazgatási bürokrácia Az államigazgatáson és a szorosan irányított gazdasági szervezeteken belül állandó feszültségforrás volt a politikai megbízhatóság és a szakmai hozzáértés közötti ellentmondás az újonnan kinevezett, odavezényelt felsô vezetôk és a szakmai igazgatási apparátus között. Az újraelosztó tervgazdaság és az állam Bihari Mihály - A Kádár-rendszer állama (1998, 6 oldal) 6/3 A szocialista gazdaság lényege a termelési eszközök szinte teljes körének társadalmi tulajdonba vétele és a gazdálkodó szervezetek működésének központi irányítása a tervutasítások révén. Az Országos Tervhivatalban dolgozták ki az éves gazdasági tervek alapján a gazdálkodó szervezeteknek szánt utasításokat, azt, hogy milyen termékbôl mennyit termeljenek. A termeléshez szükséges bérkereteket és beruházási pénzeszközöket az OT és a PM engedélye alapján osztották szét. A központi elosztás alapja

az volt, hogy a vállalatoknál megtermelt jövedelmet szinte teljes egészében elvonták és a központi költségvetésben koncentrálták. A nemzeti jövedelem mintegy 65%-át vonták össze a költségvetésben, majd egy részét újra elosztották a vállalatok között. Az újraelosztó (redisztributív) termelési és gazdaságirányítási rendszer eleve igényelte egy olyan állami apparátus létét és működését, amely a gazdasági élet szinte minden folyamatát ellenôrizte, az eredményeket összegezte, a vállalatoktól beérkezett igényeket összesítette és végül döntött a költségvetési pénzek elosztásáról. Az újraelosztó gazdaság egy újraelosztó állami bürokráciát hozott létre Az újraelosztásról döntô államigazgatási szervezetek hihetetlenül erôs hatalmi pozícióba kerültek az újraosztásban kiszolgáltatott gazdálkodó szervezetekkel szemben. A gazdaságirányító államigazgatási apparátus létszáma nagymértékben

felduzzadt. A gazdasági döntések meghozatala elôtt a gazdálkodó szervekkel folytatott "tervtárgyalások, tervalkuk" mindennapossá váltak. A direkt tervutasításos rendszer megszüntetése 1968. január elsején jelentôsen átalakította az állam és az állami szervek gazdaságirányító szerepét. A vállalatok relatíve szabadon dönthettek gazdasági kérdésekben (mit termeljenek, milyen áron és kinek adják el), az erôs elvonás következtében azonban kiszolgáltatottságuk az állami szervek felé – bár csökkent, de – nem szűnt meg. Az 1970es évek végén – a "szocialista piacgazdaságra" történt áttérés után – nôtt meg igazán a gazdálkodó szervezetek gazdasági önállósága és csökkent tovább a gazdaságirányító állami szervek hatalma és létszáma. 1968-tól kezdve az MSZMP Központi Bizottsága 4-5 évenként hozott határozatot a gazdálkodó, az oktatási, kulturális szervezetek önállóságának

növelésérôl, az állami szervek beavatkozásának csökkentésérôl és a pártirányítás elvi jellegűvé változtatásáról. A gazdasági reformok révén fokozatosan átalakult mind a párt-, mind az állami szervezetek szerepe: megszűnt az államigazgatási szervek kettôs alárendeltsége, felszámolták a járásokat mint közigazgatási egységeket, a helyi tanácsok működésében elôtérbe került a területi érdekek képviselete, a minisztériumok száma jelentôsen csökkent, megszűntek az ún. ágazati jellegű, direkt tervutasításos rendszert fenntartó könnyűipari, nehézipari, kohó- és gépipari minisztériumok. Az újraelosztó gazdaságirányítás lazulásával, a piaci mechanizmusok erôsítésével együtt járt az állami szervek szerepének csökkenése, az államigazgatás létszámának állandó lefaragása s ezzel együtt a pártapparátus létszámának nagyarányú csökkenése is. A pártirányítás közvetlen és részletekbe

beavatkozó jellege fôleg a hetvenes években jelentôsen enyhült. Az államszervezet felépítése Az államszervezeten belül a klasszikus állami feladatokat ellátó szervezetek rendszere az 1970-es évekre stabilizálódott, amikor is kialakultak a képviseleti államhatalmi testületek (a parlament és a tanácsi szervek rendszere), az államigazgatási szervek (kormány, minisztériumok és a tanácsok végrehajtó bizottságai), az igazságszolgáltatás szervezetei (bíróságok és ügyészségek), valamint a katonai és rendészeti szervek rendszere (honvédség, határôrség, rendôrség, külsô-belsô elhárítás szervezetei). A központi állami szervezetek felépítése követte a szovjet modellt. Az államszervezet csúcsán a parlament állt, amelybe a párt és az államigazgatás felsôbb pozícióit betöltô vezetôk, a gazdasági és kulturális élet irányítói kerültek be nagy számban. A megyei pártszervezetek feladata volt a választások elôtt a

leendô országgyűlési képviselôk kiválasztása, jelölésük Bihari Mihály - A Kádár-rendszer állama (1998, 6 oldal) 6/4 engedélyezése, végül megválasztásuk biztosítása. A parlament legfôbb feladata az MSZMP kongresszusain és központi bizottságában elfogadott határozatok állami törvénnyé változtatása volt, vagyis parlamenti döntéssel törvényi formát adtak ezeknek. A parlament tagjaiból választották meg a 21 tagú Népköztársaság Elnöki Tanácsát, amely 1972-ig – néhány ügyet leszámítva (pl. költségvetés elfogadása, alkotmánymódosítás) – szinte teljeskörűen helyettesítette a parlamentet. Törvényerejű rendelettel minden törvényt megváltoztathatott és a parlament helyett eljárhatott (kormányfôt vagy minisztereket nevezhetett ki). A szovjet modellben prezídiumnak nevezett kollektív (több fôbôl álló) testület látta el az államfôi feladatokat Az államfôi tisztséget tehát nem egy személy, hanem a

Népköztársaság Elnöki Tanácsa (a prezídium) töltötte be, amelynek elnöke csupán képviselte az elnöki tanácsot, de nem volt a parlament vagy az állampolgárok által megválasztott köztársasági elnök. A kormány szorosan alá volt rendelve az MSZMP Politikai Bizottságának. A kormányfô tagja volt a párt legfelsô testületének, a PB-nek és a KB-nak. Valójában nem a parlamentnek tartozott felelôsséggel, hanem a párt vezetô testületeinek A központi irányításban – a pártközpontú irányítási rendszer logikájának megfelelôen – megmaradt az állami szervek alárendeltsége a párt vezetô testületeinek, miközben a megyei, városi és a vállalati szervezetekben jelentôsen csökkent a párt közvetlen irányító szerepe. A parlament általában évente kétszer 5–10 napig ülésezett, amikor a központi pártszervezetek határozatai alapján elkészített törvénytervezeteket formálisan megvitatta és elfogadta. Mivel politikai pártok

és a munkavállalók érdekeit határozottan képviselô szakszervezetek nem voltak, a különbözô érdektörekvések elsôsorban a pártszervezetek vezetôi felé irányultak, ôket próbálták megnyerni arra, hogy érdekeiknek megfelelô területfejlesztési, beruházási, oktatás- vagy kultúrpolitikai döntést hozzanak. Fokozatosan kialakult az "érdekkijárás" intézményes rendszere, melynek játékszabályait mind az érdekkijárók, mind a döntés-elôkészítôk és a döntéshozók megtanulták Valódi demokratikus és nyilvános érdekképviselet helyett rejtett érdekkijárási rendszer alakult ki, amely a maga korlátozottságával is jelentôsen ésszerűsítette az állami szervek döntéshozatali munkáját, és segített a valóságosan létezô területi, ágazati, vállalati, szakmai érdekekhez igazítani a megszületô döntéseket. Az állami szervezetek működésében a legjelentôsebb változást tehát az újraelosztó gazdaságirányítás

fokozatos átalakulása és az érdekkijárás ("szocialista összeköttetés") rendszerének intézményesülése hozta. A Kádár-rendszer 32 éve alatt (1956–88) a kezdetben mechanikusan átvett szovjet állammodell lényegesen átalakult, elsôsorban a tervutasításos gazdasági rendszerrel való szakítás és a gazdaságirányítás folyamatos reformja következtében. Bár 1972–78 között Biszku Béla, az államirányításért felelôs központi bizottsági titkár vezetésével az állami és a gazdálkodó szervezetek szintjén egyaránt erôs centralizációs hullám indult, ez nem tudta megállítani az állami szervezeteken belül a decentralizációt, a létszámcsökkentést és a pártirányítás fokozatos lazulását. A hetvenes évek közepén kezdôdött meg a helyi tanácsok öszszevonása, amikor is öt év alatt 3000 helyi tanácsból 1600 összevont tanács jött létre, s nagyarányú volt a mezôgazdasági termelôszövetkezetek összevonása

is. A több községet magukba foglaló közös tanácsok és termelôszövetkezetek átmenetileg ugyan követték a közigazgatás és a gazdasági élet koncentrációját, de a gazdasági reformok és az igazgatási racionalitás elôtérbe kerülése nem tudta megakadályozni egy viszonylag jól működô és jogilag szabályozott állami szervezeti rendszer kialakulását. A jog szerepe az államéletben Bihari Mihály - A Kádár-rendszer állama (1998, 6 oldal) 6/5 Az 1950-es években a jog uralma szinte teljesen megszűnt a társadalom életében. A meghozott törvényeket az állami és a pártszervek megsértették, aminek következtében a társadalom szinte minden tagja teljesen kiszolgáltatottá vált. Politikai ügyekben az ügyészségek és a bíróságok a pártszervezetek instrukciói szerint jártak el és ítélkeztek. Az 1956-os forradalom leverése és a Kádár-rendszer konszolidációja (1961–62-tôl) néhány területen lehetôvé tette korszerűbb

és jogi garanciákat biztosító törvények megalkotását A polgári törvénykönyv, a büntetô törvénykönyv, a büntetô- és polgári eljárásokat szabályozó törvények fokozatos reformjára került sor. Az államigazgatási eljárásokat szabályozó törvény viszonylag korszerű feltételeket teremtett az ügyfelek számára az államigazgatási ügyek intézése során. A gazdasági törvénykezés csak 1968 után, a direkt tervutasításos gazdaságirányítási rendszer megszüntetését és radikális átalakítását követôen gyorsult fel. Az államrendszert közvetlenül meghatározó nagy törvények reformjára az 1972-es alkotmányreformmal és azt követôen került sor Új törvény született a tanácsok rendszerére, az államigazgatás központi szerveire, de fôleg a gazdasági élet szabályozására vonatkozóan. Fokozatosan átalakult a választási rendszer és a választójog 1985-ben a választójogi törvény elôírta, hogy minden

országgyűlési választókerületben legalább két jelöltet kell állítani. Korábban ugyan nem tiltotta a törvény több jelölt állítását, de arra csak elvétve került sor. A kötelezô kettôs jelölés sajátos eredményt hozott: a korábban biztos befutónak számító politikai vezetôk közül mintegy negyvenen nem kerültek be az országgyűlésbe. A kötelezô kettôs jelölést Kádár János határozott utasítására vezették be az országgyűlési választások során, s ez elindította az országos politikai vezetôk szelekcióját. A tanácsi választások során a többes jelölést már korábban elfogadták, így az 1600–1800 települési választással bizonyos mértékű rivalizáció és versengés már megindult. Az állami életet érintô további radikális változások a jogalkotásban az 1989-ben megindult Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen következtek be. A Nemzeti Kerekasztal delegátusai 1989 szeptember 18-án írták alá

azokat a megállapodásokat, amelyek alapján a még 1985-ben öt évre megválasztott országgyűlés a legjelentôsebb, az államszervezetet átalakító törvényeket megalkotta. Ezek között az országgyűlés új választójogi törvényt fogadott el mind az országgyűlési képviselôk, mind a helyi önkormányzatok számára; megszűnt a Népköztársaság Elnöki Tanácsa; 1989. október 23-án a népköztársaság helyett kikiáltották a Magyar Köztársaságot; egyúttal ideiglenes köztársasági elnök lett az országgyűlés akkori elnöke, Szűrös Mátyás Ebben az évben fogadta el a parlament a népszavazásról, a pártok megalakulásáról és a pártok gazdálkodásáról, az egyesülésrôl szóló új törvényeket, amelyek az állampolgári szabadságjogok érvényesülését voltak hivatottak biztosítani. E politikai, törvényhozási folyamatok eredményeképpen megszűnt a pártközpontú politikai rendszer, legálissá vált a versengô

többpártrendszer, a parlament visszakapta képviseleti és törvényhozói jogkörét. Azt mondhatjuk, hogy 1989–90-ben – a rendszerváltás keretében – megszűnt a szovjet típusú szocialista állami és politikai berendezkedés, és kialakultak a modern parlamenti demokrácia, a versengô többpártrendszer, valamint a jogállam keretei Bihari Mihály - A Kádár-rendszer állama (1998, 6 oldal) 6/6