Literature | Studies, essays, thesises » Szerelem

Szerelem "Áldott a nap, a hó, az év s az évnek ama szaka, órája, perce s egyben a szép ország is, melyben rabja lettem két szép szeme bűvös tekintetének. Áldottak az első gondok s remények, melyeknek árán elszerelmesedtem, s az íj s a nyíl, melytől sebet szereztem, s a sebek is, melyek szívemben égnek." (Petrarca: LXI. szonett, ford: Sárközi György) Az idézett sorok a XIV. században élt Petrarca érzéseit rögzítik, s kiemelik a szerelem kettős természetét; boldogságot és gyötrődést egyaránt jelent ez az érzelem. Még valamire utal a költő e szonettben, ami szintén a szerelem alapvető sajátossága; rabul ejt. A rabságra többnyire nem vágyik az ember, hanem valami rajta kívül álló hatalom ejti fogságba, s ez az ókori emberek szerint isten vagy az istenek hatalma. E felfogásnak köszönhető, hogy már a Bibliában is olvashatunk szerelmi éneket; az Énekek énekét. Biblia Az ószövetségi iratok között található a

Salamonnak tulajdonított Énekek éneke. Több magyarázat is született arra vonatkozóan, hogy hogyan került a vallásos szövegek közé ez a szerelmi dalgyűjtemény, ezek közül emel ki kettőt a Biblia modern kiadásában dr. Rosta Ferenc. "A zsidó tudósok allegóriának értelmezték: Isten szeretete Izrael iránt és a nép szeretete Isten iránt úgy van benne leírva, mint a házastársak szeretete egymás iránt. A másik magyarázat a könyv szövegének a természetes értelmét tartja meg. Azt gondolja, hogy az Énekek éneke dalok gyűjteménye, amelyek ünneplik a törvényes emberi szerelmet, amely megszenteli a házastársak egyesülését." A párbeszédekből a menyasszony és a vőlegény egymás iránti rajongása, egymás testének csodálata érződik. A menyasszony: "Az én szerelmem fehér is, piros is. A feje színarany a haja datolyafürt, s mint a holló, fekete, Szemei, mint a galambok . A két arca, akár a balzsamágyak . A teste

elefántcsont, tele zafírral. A lába márványoszlop . A termete Libanon, páratlan cédrusfa. A szája mézédes, a lénye elragadó!" A vőlegény: "Milyen szép vagy és milyen igézetes! Szerelmem, gyönyörűségem! Akár a pálmafa, olyan a termeted, a melleid meg, mint a szőlőfürtök. Elhatároztam: fölmegyek a pálmafára, s megszerzem gyümölcseit." A szerelem erejéről is - arról az ellenállhatatlan erőről, amit azóta is érez a szerelmes ember szól az Énekek éneke. A vőlegény: "Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni." Homérosz A szerelem, mint sodró erejű szenvedély nem témája a homéroszi eposzoknak, annak ellenére, hogy a trójai háború oka Helené elrablása volt. A nő-férfi kapcsolatnak

két típusát különbözteti meg Homérosz: a házastársi és a házasságon kívüli viszonyt. Férj és feleség viszonya -az Íliász és az Odüsszeia szerint is - inkább az érdekközösségen alapul, mint a lángoló érzelmeken. A házasságban a férfi szabad, tarthat rabnőt is felesége mellett (Agamemnón is Kasszandrával tért haza), a nőnek viszont "őriznie kell a házi tűzhelyet". Megállapítható tehát, hogy Homérosz korára már a maihoz hasonló meghatározott szerepkörök alakultak ki: a férfi a világ dolgaival, a nő a család életével foglalkozik. Mindkét eposzban olvashatunk a házastársak bensőséges viszonyáról; az Íliászban Hektór és Andromaché, az Odüsszeiában Odüsszeusz és Pénelopé beszélgetése világít ra arra, hogy mennyire szoros lehet két ember összetartozása.( Íliász, Odüsszeia XXIII ének 300-310) Az Íliász Akhilleusz haragjáról szól, s e harag oka, hogy Agamemnón elveszi rabnőjét, Briszéiszt.

Feltételezhetnénk, hogy a hőst szerelme elrablása háborítja fel annyira, hogy nem akar harcolni, ám nem így van; a harag attól támad benne, hogy jogos tulajdonától fosztották meg. Odüsszeusz nem a hűség mintaképe, mint felesége, tengeri hányódása során két szigeten is kiköt hosszabb időre: először Kirké, majd Kalüpszó "hálótermében" tölt el éveket. E "kalandjáról" úgy számol be Pénelopénak, ahogy más veszedelmekről: a küklopszokról vagy az alvilágjárásról, érezhető tehát, hogy Kalüpszónál sem az érzelmei tartották fogva. Shakespeare A szerelem két fajtájáról ír Shakespeare a Hamletben: az igazi érzésekről és az udvari "szerelemről" - valószínűleg saját tapasztalatai alapján. Hamlet őszintén szereti Opheliát, erről tanúskodik búcsúlevele: "Kételd, a nap, hogy forgandó, Kételd, csillagtűz ragyog; A valót, hogy igazmondó: Csak ne azt, hogy hű vagyok. téged, ó

legjobb! legjobban szeretlek" . Ophelia ártatlan, jóhiszemű, vonzódik is Hamlethoz, ám érzelmein apja uralkodik, s Polonius nem ártatlan, nem jóhiszemű. Ismeri az udvari szokásokat, nem feltételezi hát Hamletról, hogy más, mint az udvaroncok, csak azt hiheti, hogy a szokásoknak megfelelően mindössze szórakozni akar lányával. Ezért óvja hódolójától Opheliát, ezért parancsolja, hogy "Szabd múlatásid értékét magasbra". Ugyanilyen gyanakvó Laertes, Ophelia bátyja is, habár ő más veszélyre figyelmezteti húgát. "Erény se ment a rágalmas fulánktól" - mondja, s kijelentése nemcsak Shakespeare korában lehetett igaz. A szerelem nemcsak Shakespeare drámáiban, de szonettjeiben is megjelenik (LXXV. szonett). Zrínyi Irtam szerelemrül is, de csendessen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott; osztán nem egyenetlen az szerelem vitézséggel." - írja Az olvasónak szóló bevezetőjében Zrínyi Miklós. Szerinte

- föltehetőleg - a szerelem az élet teljességéhez tartozik, a háborúban sem tudja az ember érzelmeit legyőzni, s mivel mindkét fél harcosait emberként is meg akarja mutatni, megismerteti az olvasót egy-egy pár történetével. Delimán és Cumilla szerelmét Cupido kelti, aki Mars fölötti hatalmát akarja ezáltal bizonyítani (tehát a szerelem erősebb a háborúnál). "O, Cupido isten! nagy az te hatalmad, Mert minden rendeken uralkodik karod." - mondja Cumilla, akiben férje halála után ébred legyőzhetetlen vágy a tatár vitéz iránt. Kettejük egymásra találását érzékletes képpel írja le Zrínyi: "Mint borostyán fával öszvekapcsolódik, Mint kigyó oszlopra reá tekereszik, Bachus levele is fára támaszkodik, Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik." A szerelmesek boldogsága azonban nem tart sokáig, Cumilla meghal, s a gyászoló Delimán "Nem kiált, de ordit oroszlány módjára, Valahol kit talál, öl, ront

és szaggatja." A Zrínyi seregéhez tartozó Deli Vid és török felesége, Borbála szerelméről nem fest lírai képet a költő, ám annál inkább kiemeli, hogy e két ember a bajban is számíthat egymásra. Az asszony életét kockáztatva is elmegy a török táborba, hogy férjét felkutassa, s Deli Vid sem hagyja, hogy leleplezett feleségének baja essék. Ha a két történetet összevetjük, meg kell állapítanunk, hogy Zrínyi Miklós egyaránt fontosnak tartja a szerelemben a lángoló érzelmeket és az önfeláldozást. Vörösmarty A romantikus művek állandóan visszatérő témája a szerelem, mely lehet boldog vagy boldogtalan, de mindenképpen uralkodik az emberen; legyőzhetetlen szenvedélyt jelent. A romantikus szerelem-ábrázolásban ez az érzelem sírig, sőt gyakran azon is túl tart (mint pl. Petőfi Szeptember végén c. versében) A szerelem Vörösmartynak sem jelentett soha könnyed játékot; bizonyítják ezt Perczel Etelkához fűződő

érzelmei, a Csongor és Tünde, a Szép Ilonka vagy a Laura-versek. E tiszta erkölcsű, komoly gondolkodású ember számára a haza, a költészet vagy a szerelem szent dolgok, s ennek megfelelően ír róluk. A Csongor és Tünde Csongor szavaival kezdődik: "Minden országot bejártam, Minden messze tartományt, S aki álmaimban él, A dicsőt, az égi szépet Semmi földön nem találtam." A költő tehát úgy gondolja, hogy nem egyszerűen várni kell a boldogságra (ahogy a haza fölemelkedéséért is tenni kell), hanem fáradságot nem kímélve keresni kell, s akár áldozatot is hozni érte. Ezért járja be Csongor - miután rátalált Tündére - ismét a világot, s ezért mond le könnyű szívvel Tünde a "fényhazáról". Vörösmarty Mihálynak igen későn adatott csak meg, hogy rátaláljon Tündéjére, de hogy 43 évesen is képes volt lobogni, szerelméért bármit vállalni - Ábránd című verse bizonyítja. "Szerelmedért Fa lennék

bérc fején, Felölteném zöld lombozatját, Eltűrném villám s vész haragját, S meghalnék minden év telén Szerelmedért." Petőfi "Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szerelem." - írja ifjúkori érzelmeiről s ezáltal szerelmes verseiről Petőfi Szendrey Júliának 1846 szeptemberében, nem sokkal megismerkedésük után (Költői ábránd volt, mit eddig érzék.) És valóban, ha a költő korai szerelmi lírájával ismerkedünk, akkor inkább a pillanatnyi hangulat, fellobbanás vagy a szerelemvágy megfogalmazását fedezhetjük fel a költeményekben. Mennyire más érzelmi állapotról tanúskodnak a Júlia-versek! Az ifjúkori művek könnyed, játékos vagy éppen mélabús hangulatúak, dalszerűek, a 47 után keletkezettek elmélkedőbbek, komolyabb hangulatúak, s többféle szempontból vizsgálhatók. Petőfi "hitvesi lírájának" egyik legjelentősebb darabja a Minek nevezzelek?. E vers

érdekessége, hogy nemcsak szerelmi vallomás, nemcsak a házaspár bensőséges kapcsolatának kivetítése egy jelenetbe, nemcsak egy varázslatos metaforákból álló romantikus alkotás, hanem egy, a költőt és az embert izgató kérdés felvetése is. Mit jelent számomra Júlia? - faggatja önmagát Petőfi, a férfi. Mivel bűvöl el? - a szemével, a tekintetével, a hangjával, a csókjával? Izgatja a titok, de nem találja a nyitját, nem tud pontos feleletet adni, ahogy nem tud más szerelmes ember sem. Ugyanígy nem tudja megoldani másik gondját sem. Petőfi - költőként - a pontos kifejezésre törekedett, a szó mesterének, művészének tudhatta magát, bármikor képes volt szavakba önteni gondolatait, érzelmeit, de Júliával kapcsolatban ez nem sikerült tökéletesen. Körülírni tudja csak, hogy mit érez, erre utalnak az egymás után sorakozó "megnevezési kísérletek", s hogy egyikkel sem igazán elégedett, bizonyítja a vers végén

tizenegyedszer is megismételt kérdés: "Minek nevezzelek?" Madách – Az ember tragédiája "Mi ismeretlen érzés száll szivembe, Ki e nő, és mi bűve-bája van, Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót Lerántja porban fetrengő magához?" - kérdi Ádám, s Lucifer válaszol: "Ez ismét a szálaknak egyike, Melyekkel gúnyúl vett körűl urad, Eszedbe hozni hernyó voltodat" . A szerelem tehát Istentől ered, ismeri el Lucifer, s mivel ez az érzelem minden korban létezett és létezik, Éva minden színben megjelenik, hol megértő társként, hol elérhetetlen ideálként, hol könnyelmű, de a férfit lenyűgöző alakként. Többször is szól Madách a nő szerepéről, a szerelem erejéről a Tragédiában, a legpontosabban azonban az első prágai színben fejti ki nézeteit. Eszerint a szerelemben "rokon lelkek" találkoznak, s a nő az, aki megédesíti a férfi életét. A párizsi színben Éva glóriás alakként és

önmagát felkínáló "pórnő"-ként jelenik meg, s mindkét alakjában vonzza Ádámot. "A szerelem segíthet" - hangzik el az utolsó jelenetben "közelebb kerülni Istenhez: . ha tettdús életed Zajában elnémúl ez égi szó, E gyönge nő tisztább lelkűlete , . Az érdekek mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztűl Költészetté fog és dallá szürődni" Ady Ady szerelmi költészetére a századforduló idején a dekadencia divatja hatott. Érezhető ez már az 1900-ban megjelent Az én menyasszonyom című versből, s látványosan uralkodik ez a hangulat később azokban a Léda-versekben, melyekben a szerelem és a pusztulás fogalmát kapcsolja össze a költő. Lényegesen eltérnek a hagyományos szerelmes versektől azonban azok a művek, melyekből egyértelműen kiviláglik, hogy Ady a másik emberben, Lédában is önmagát szerette. Ez az önzés szólal meg a Mert engem szeretsz ben vagy az Add nekem a

szemeidet-ben: "Add nekem a te szemeidet, Magam szeretem, ha szeretlek S irigye vagyok a szemednek." József Attila "Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín." - írta Gyömrői Editnek József Attila (Gyermekké tettél), s ezáltal pontosan megfogalmazta, mit vár el szerelmétől: anyjaként is szeresse. "mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Ő az a gyermek, akit nem szerettek." - olvashatjuk a Szabad-ötletek jegyzéke első soraiban A szerelem tehát számára annyira szoros és feltétlen odaadást jelentő kapcsolatot jelentett (volna), amilyen többnyire csak anya és gyermeke között létezik. A mindent akarás érződik az "A mindenséggel mérd magad!" parancsából (Ars poetica), s egyik Flóra-verséből is: "mindig mindenhol megméressél!" (Flóra, Megméressél!) - írja. Ez a gyermeki követelőzés

és önzés egyaránt érezhető az anya alakját felidéző és a szerelmes versekből. A Mama (1934) két mondata "Hagyja a dagadt ruhát másra Engem vigyen föl a padlásra." idéződik fel az Elmaradt ölelés miatt vagy az .Aki szeretni gyáva vagy sorai olvastán