Information Technology | Operating systems » A Berkeley Unix 20 éve

A Berkeley Unix 20 éve Az írás Marshall Kirk McKusick - Twenty Years of Berkeley Unix munkája alapján készült. Vázlat - v1.0 Utoljára frissítve: 2003 július 28 hétfő 09:35:36 Javaslatok, ötletek -> trey@hup.hu Az AT&T tulajdonútól a szabadon terjeszthetőig Korai történet Ken Thompson és Dennis Ritchie 1973. novemberében mutatta be az első Unix papírokat az Operációs Rendszerek Alapelvei Szimpóziumon (Symposium on Operating Systems Principles) a Purdue Egyetemen. Bob Fabry professzor - aki a Kaliforniai Egyetemem tanított Berkeley-ben - ellátogatott a rendezvényre, és azonnal érdeklődni kezdett az iránt, hogy hogyan kaphatna egy példányt a rendszerből, a célból hogy a Berkeley-n kísérletezhessen vele. Ebben az időben a Berkeley-nek csak egyetlen nagy mainframe számítógépe volt, amely kötegelt (batch) feldolgozást végzett. Így ahhoz, hogy a kísérletek megkezdődhessenek először egy PDP-11/45 gépet kellett szerezniük, amely

képes volt az akkori aktuális Unix Version 4-et futtatni. A berkeley-i Számítástechnikai Tudományok tanszék (Computer Science Department at Berkeley), összefogva a Matematika (Mathematics Department) és a Statisztikai tanszékkel (Statistics Department) közösen vásároltak egy PDP-11/45-öt. 1974 januárjában a Version 4 szalag (annak idején még mágnesszalagon (tape) tárolták az adatokat) megérkezett, és a Unix Keith Standiford végzős hallgató által telepítésre került. Habár Ken Thompson nem vett részt a Berkeley-ben folyó telepítési munkálatokban, hamarosan mégis szükség volt a segítségére, mert ki kellett találi az okát néhány furcsa rendszer leállásnak. Mivel a Berkeley-nek csak egy 300-baud-os akusztikusan csatolt modeme volt - amely még "auto answer" képességgel sem rendelkezett Thompson megkérte Standiford-ot, hogy menjen le a gépterembe és helyezze a telefonkagylót a modembe. Ezen keresztül tudta Thompson New

Jersey-ből távolról debugolni a crash dump-okat. Számos rendszerösszeomlást a lemezvezérlő azon hiányossága okozott, hogy a dokumentációban leírtak ellenére nem volt képes megbízhatóan végrehajtani az átfedéses kereséseket (overlapped seeks). A Berkeley 11/45-öse volt az első olyan rendszer, ahol Thompson először találkozott két lemezzel ugyanazon kontrolleren! Thompson távoli hibakeresése volt az első példa a Berkeley és a Bell Labs általi együttműködésre. A Bell Labs kutatóinak az együttműködésre való hajlandósága, a munkájuk eredményének megosztása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Berkeley-nél gyors fejlődésnek indult a szoftverek tökéletesítése. Noha a Unix hamarosan megbízhatóan futott, az együttműködés a számítástechnikai, matematikai és statisztikai tanszék között problémákba ütközött. A metamatikai és a statisztikai tanszék futtatni szerette volna a DEC RSTS rendszerét. Sok vita után arra a

kompromisszumos megoldásra jutottak, hogy mindegyik tanszék kap egy 8 órás időszeletet. A Unix 8 órát futhat, míg az RSTS 16 órás futása jogosult Hogy a dolog korrekt legyen, az időszeleteket rotálták minden nap. A Unix futott reggel 8-tól délután 4-ig az egyik nap, délután 4-től éjfélig második nap, és éjféltől reggel 8-ig harmadik nap. A bizarr ütemezés ellenére a tanulók jobban szerették az operációs rendszerek kurzust a Unix gépen végezni, mint a kötegelt gépen. Eugene Wong és Michael Stonebraker professzorok akadályozva voltak a kötegelt környezet korlátai miatt, így az Ő INGRES adatbázis projektjük csoportja volt az első, amely átköltözött a kötegelt (batch) gépekről a Unix nyújtotta interaktív környezetbe. Hamarosan elviselhetetlenül kevésnek találták azt a gépidőt amely a rendelkezésükre állt a 11/45-ön, ezért 1974 tavaszán vásároltak egy 11/40-est, amely már az új Version 5-öt futtatta. Azzal, hogy 1974

őszén kiadták az INGRES első terjesztését, az INGRES projekt volt az első csoport a számítástechnikai tanszéken, amely terjeszteni kezdte a szoftvereit. Néhány száz INGRES szalagot szállítottak le az elkövetkező 6 évben, amellyel megalapozták a Berkeley hírnevét az igazi rendszerek tervezésében és megalkotásában. Annak ellenére, hogy az INGRES projekt elhagyta a 11/45-öt, még mindig kevés gépidő állt a tanulók rendelkezésére. Hogy csillapítsák a hiányt, Michael Stonebraker és Bob Fabry professzor 1974 júniusában kihirdette, hogy két oktatói 11/45-öst szereznek be a számítástechnikai tanszék számára. 1975 elején a pénz össze is jött. Valamikor ebben az időben jelentette be a DEC a 11/70-et - azt a gépet, amely sokkal jobb képességekkel rendelkezett, mint a 11/45-ös. A két 11/45-ösre félretett pénzből inkább egy 11/70-est vásároltak, amely 1975 őszére meg is érkezett. A 11/70-es érkezésével egy időben Ken

Thompson úgy döntött, hogy kiveszi egy éves kutatói szabadáságát és mint vendég professzor meglátogatja a Berkeley-t, a korábbi iskoláját. Thompson Jeff Schriebman-nel és Bob Kridle-lel együtt feltelepítették 11/70-re az akkori legfrissebb Unix verziót, a Version 6-ot. 1975 őszén szintén érkezett két addig észrevétlen végzős diák is, Bill Joy és Chuck Haley, akik azonnal érdeklődni kezdtek az új rendszer iránt. Először egy Pascal rendszeren kezdtek el dolgozni, amelyet Thompson ütött össze miközben a 11/70-es géptermében lógott. Addig a pontig terjesztették ki és tökéletesítették a Pascal értelmezőjét (interpreter) amíg a tanulók egyik kedvenc programozási rendszere nem lett. Lett, mert kiváló hiba visszakeresési sémával, gyors fordítási- és végrehajtási képességekkel rendelkezett. Miután a Model 33 teletype-ok helyett ADM-3 képernyő terminálok lettek, Joy és Haley úgy érezte, hogy akadályozza Őket az ed névre

hallgató szerkesztőprogram. Miután egy em névre hallgató editoron dolgoztak amelyet George Coulouris professzortól kaptak, aki a Queen Mary Kollágiumban tanított Londonban nekiálltak, hogy létrehozzanak egy "line-at-a-time" szerkesztőt, amelynek a neve ex lett Miután Ken Thompson 1976 nyarán elhagyta a Berkeley-t Joy-t és Haley-t érdekelni kezdte a Unix kernel belső működése. Első próbálkozásuk az volt a rendszerrel kapcsolatban, amikor Schriebman figyelő szemei mellett feltelepítették azokat javításokat és frissítéseket, amelyet az "ötven változás" ("fifty changes") névre hallgató szalag tartalmazott, és amely a Bell Labs-tól érkezett. Miután megtanultak manőverezni a forráskódban, már néhány kisebb javaslatot tettek arra, hogy hogyan is lehetne csökkenteni a kernel szűk keresztmetszeteit. Korai disztribúciók A Pascal fordítóban levő hiba visszakeresési munka annyira népszerű lett, hogy megjelentek

az igények a rendszer másolására. 1977 elején Joy összeállította a "Berkeley Software Distribution"-t Az első terjesztés magában foglalta a Pascal rendszert, egy zavaros alkönyvtárban a Pascal forrását, és az ex szerkesztőt. A következő évben Joy körülbelül 30 szabadon felhasználható másolatot küldött el a rendszerből. Miután néhány ADM-3a konzol (terminal) érkezett, amely már rendelkezett képernyőn címezhető kurzorral, Joy nekiállhatott a vi megírásának, amely elhozta a Berkeley-be a képernyő-alapú szerkesztés lehetőségét. Joey hamarosan dillemába esett. Gyakori eset az egyetemeken, hogy kevés a pénz és nem tudják kicserélni a régi felszereléseket új eszközökre. Ahelyett, hogy a különböző terminálokra írt volna támogató kódot inkább úgy döntött, hogy egyesíti a képernyőkezelést. Ehhez egy kis értelmezőt (interpreter) használt, amely újrarajzolta a képernyőt. Ez az interpreter a terminal

karakterisztikájának leírása alapján volt vezérelve Ez az erőfeszítés vezetett végsősoron a termcap-hoz. Az 1978-as év közepére a disztribúciónak igazán szüksége volt már egy frissítésre. A Pascal rendszer egyre megbízhatóbb és robosztusabb lett, köszönhetően az egyre növekvő felhasználói közösség visszajelzéseinek. Két részre lett bontva, úgyhogy képes volt futni a PDP-11/34-esen is. A frissítés eredményeképpen létrejött a "Second Berkeley Software Distribution" (Második Berkeley Szoftver Terjesztés), amelynek a nevét gyorsan le is rövidítették 2BSD-re. A 2BSD a bővített Pascal rendszert, a vi-t és a különböző terminálokhoz használható termcap-ot tartalmazta. Bill Joy egy személyben állította össze a disztribúciót, válaszolt a telefon kérdésekre, és valósította meg a felhasználók visszajelzéseit a rendszerben. A következő évben közel 75 szalag került ki a kezei közül. Miután Joy más

projektekbe is beszállt az elkövetkező évben a 2BSD terjesztés folytatta a bővülést. Ennek a disztribúciónak a végső verziója a 211BSD már egy komplett rendszer volt, amely PDP-11esek százain futott a Föld különböző részein VAX Unix 1978 elején Richard Fateman professzor elkezdett keresni egy olyan gépet, amelyen nagyobb címtartomány van mint az eddigieken, hogy folytatni tudja a Macsyma névre hallgató munkáját (eredetileg egy PDP-10-esen kezdte). Az akkor újonnan bejelentett VAX-11/780 kielégítette ezt az igényt és belefért a költségvetésükbe Fateman és további 15 fakultás tag készített egy NSF előterjesztést, amelyhez hozzáadtak egy kis tanszéki tőkét, hogy meg tudják venni a VAX-ot. Eredetileg a VAX a DEC VMS névre hallgató operációs rendszerét futtatta, de a tanszék a Unix rendszerben kezdett el dolgozni, és ezt akarták a továbbiakban is használni. Röviddel a VAX érkezése után Fateman kapott egy 32/V Unix portot a

VAX-hoz John Reiser-től és Tom London-tól (Bell Labs). Habár a 32/V képes volt Version 7-es Unix környezetet biztosítani a VAX-on, nem volt képes kihasználni a VAX hardver virtuális memória kezelési képességeit. Mint az elődjei a PDP-11-en, teljesen swap-alapú rendszer volt. A berkeley-i Macsyma csoport nem tudta kihasználni a virtuális memória adta lehetőségeket, és ez azt jelentette, hogy a folyamatok címtartományát a fizikai memória mérete határozta meg, amely akkoriban 1 MB volt az új VAX-on. Hogy ezt a problémát kiküszöböljék Fateman megkereste Domenico Ferrari professzort - aki a rendszer fakultás tagja volt a Berkeley-ben - és megkérte, hogy derítse ki azt, hogy hogyan lehetne virtuális memória (al)rendszert írni a Unix-hoz. Ozalp Babaoglu, Ferrari egyik tanítványa nekiállt megkeresni azokat a lehetőségeket, amellyel működő lapozó rendszer implementációt lehet készíteni a VAX-hoz. Sajnos a munkája nem volt egyszerű, mert a

VAX kevés referenciával rendelkezett. Amint Babaoglu közeledett az implementáció első részéhez, megkérte Bill Joy-t, hogy segítsen neki megérteni a Unix kernel bonyolult szerkezetét. Joy érdekesnek találta Babaoglu megközelítését, így csatlakozott és segített a kódot beépíteni a 32/V-be, majd pedig segítkezett az azt követő hibakeresésben is. Sajnos a Berkeley-nek csak egyetlen VAX rendszere volt, és ezt az egyet használták fel fejlesztésre is és az általános célokra is. Így néhány héttel a karácsonyi szünet után a felhasználók váltakozva találhatták magukat a 32/V-be és a "Virtual VAX/Unix"-ba bejelentkezve. Az új rendszeren dolgozva gyakran tapasztalhatták, hogy megállt a rendszer futása pár perccel a 32/V login prompt után. De 1979 januárjára a bugok nagy része eltűnt, és vele együtt a 32/V is eltűnt a történelem süllyesztőjében. Joy látta, hogy a 32-bites VAX mellett a 16-bites PDP-11 hamarosan elavult

lesz és elkezdte portolni a 2BSD programokat a VAX-ra. Amíg Peter Kessler és Marshall Kirk McKusick portolta a Pascal rendszert, addig Joy portolta az editorokat, a vi-t, a C héjat (shell), és a számtalan kisebb programot, amely megtalálható volt a 2BSD terjesztésben. 1979 végére a teljes terjesztés összeállt Ez a terjesztés már tartalmazta a virtuális memória kernelt, a standard 32/V segédprogramokat, és a stuffokat a 2BSD-ből. 1979 decemberében Joy leszállította a majd 100 másolatból álló 3BSD-t, a Berkeley első VAX terjesztését. A Bell Laboratories legutolsó kiadása a 32/V volt, ezután az összes Unix kiadás már az AT&T-től jött, először a System III majd később a System V, amelyet már különböző csoport kezelt, és hangsúlyozottan stabil kereskedelmi kiadás volt. A Unix elüzletiesedésével a Bell Labs kutatói többé nem voltak képesek kiadni a folyamatban levő Unix kutatások eredményeit. Mivel a kutatóközösség

folytatta a Unix rendszer módosítását, keresni kellett egy szervezetet, amely képes volt előállítani a kutatási kiadásokat. Mivel a Berkeley már korábban is részt vett a Unix fejlesztésében és történelme volt a Unix-alapú eszközök szállításában, gyorsan belépett abba a szerepbe, amelyet előzőleg a Bell Labs játszott. DARPA támogatás Időközben a Defense Advanced Research Projects Agency (DARPA) tervező irodáiban megbeszéléseket tartottak arról, hogy hogyan lehetne nagyobb befolyást szerezni a Berkeley-ben folyó munka felett. A DARPA egyik korai sikere az volt, hogy országos számítógéphálózatot állított fel úgy, hogy országszerte összekötötte az összes nagyobb kutatóközpontot. Ez idő alatt számos olyan számítógépet találtak ezekben a központokban, amelyek elérték az életciklusuk végét, és lecserélésre vártak. Ezeknek a cseréknek a legnagyobb költségét a kutatószoftverek új gépekre való portolásának

ára tette ki. Továbbá a telephelyek hiába is szerették volna kicserélni egymás között a szoftvereket, nem tudták, mert a hardverek és az operációs rendszerek különböztek. Egy hardvergyártót választani nem lett volna praktikus (a DARPA részéről), mert a kutatócsoportok számára a számítógépek széles skálája kellett a munkához, és emellett nem lett volna bölcs dolog egy gyártótól függeni. Ezért a DARPA tervezői úgy döntöttek, hogy az lesz a legjobb megoldás, ha a gépeket az operációs rendszer szintjén fogják egyesíteni. Számos megbeszélés után úgy döntöttek, hogy a Unix lesz a kiválasztott szabvány, mert az már korábban is bizonyította a portolhatóságát. 1979 őszén Bob Fabry választ adott a DARPA Unix irányú érdeklődésére azzal, hogy írt egy beadványt amelyben javaslatot tett arra, hogy a Berkeley fejlesszen ki egy kibővített 3BSD verziót a DARPA közösség számára. 1979 decemberében Fabry fogta a

beadványának másolatát és elvitte a DARPA találkozóra, ahol jelen voltak a VLSI (Very Large Scale Integrated Circuit) vállakozók, a Bolt, Beranek, és Newman (BBN) képviselői, akik az ARPANET fejlesztői voltak. Sok fenntartás fogalmazódott meg arra nézve, hogy a Berkeley képes lesz-e működő rendszert produlálni, de az 1979 decemberében kiadott 3BSD eloszlatta a kétséget nagy részét. A 3BSD kiadás egyre nővekvő jó megítélésének köszönhetően Bob Fabrynak lehetősége nyílt arra, hogy egy 18 hónapos szerződést kössön a DARPA-val, amely 1980 áprilisával indult. A szerződés pártfogása alatt Bob Fabry felállított egy szervezetet, amelyet Computer Systems Research Group névre kereszteltek el, és amelynek a rövidítése CSRG lett. Azonnal felvette Laura Tongot, hogy kezelje a projekt adminisztrációs ügyeit Fabry ezután egy projektvezetőt kezdett keresni, aki felügyelni fogja a szoftver fejlesztéseket. Fabry feltételezte, hogy amióta

Joy átment a Ph.D képesítő vizsgán, jobban koncentrál arra, hogy megszerezze fokozatát, mintsem elfoglaljon egy szoftver fejlesztői pozíciót. De Joy-nak más tervei voltak Március elején egyik éjjel felhívta otthonában Fabry-t, és kifejezett érdeklődést mutatott a Unix további fejlesztésével kapcsolatban. Mivel Fabry meglepődött az ajánlattól, kellett egy kis idő mire beleegyezett a dologba. A projekt azonnal elindult. Tong felállított egy olyan terjesztési rendszert, amely képes volt Joy előző disztribúcióinál nagyobb mennyiségű megrendelést kezelni. Fabry sikeresen irányította a megbeszéléseket Bob Guffy (AT&T) és a Kaliforniai Egyetem ügyvédei között a célból, hogy a hivatalosan kibocsátott Unix verziók kiadási feltételei mindenki által elfogadhatóak legyenek. Joy elfogadta Jim Kulp "job control"-ját, megvalósította az auto reboot-ot, egy 1K blokkos filerendszert írt, és támogatást készített a legújabb

VAX géphez, a VAX-11/750-hez. 1980 októberében jelent meg az a felpolírozott terjesztés, amely a Pascal fordító és a Franz Lisp rendszer mellett egy kibővített levelező rendszert tartalmazott, és amely a 4BSD névre hallgatott. A kilenc hónapos életciklusa alatt közel 150 másolatot szállítottak le belőle. A licenc megállapodás nem gépekre szólt, hanem oktatási intézményekre, ezért a terjesztés körülbelül 500 gépen futott. A Berkeley Unix széleskörű elterjedésével és előtérbe kerülésével számos kritika kezdett napvilágra kerülni. David Kashtan a Stanford Research Institute munkatársa írt egy tanulmányt, amelyben publikálta az általa a VMS-en, és a Berkeley Unix-on futtatott mérőprogram eredményeit. Ezek az eredmények egyértelműen azt mutatták ki, hogy a VAX-os Unix rendszernek teljesítménybeli problémái vannak. Ennek hatására Joy pár hónapra félretette jövőbeli terveit, és szisztematikusan elkezdte finomhangolni a

kernelt. Heteken belül elkészült egy cáfolat, amely rámutatott arra, hogy a Kashtan-féle mérőprogram ugyanolyan jól fut a Unix-on, mint a VMS-en. Ahelyett, hogy a folytatódott volna a 4BSD szállítása, 1981 júniusában Robert Elz által készített automatikus konfigurációs kóddal felruházott, és Joy által tuningolt rendszer megjelent 4.1BSD néven A több, mint két éves életciklusa alatt körülbelül 400 terjesztési szállítást élt meg. Az eredetileg tervezett 5BSD kiadásból nem lett semmi, mert az AT&T részéről ellenvetés érkezett az elnevezéssel kapcsolatban. Az AT&T szerint a felhasználóik összekeverhetik az Ő kereskedelmi Unix kiadásuk "System V" nevét a Berkeley "5BSD"-jének nevével. Éppen ezért, hogy ne legyen elnevezési probléma, a Berkeley beleegyezett, hogy a jövőbeli elnevezési sémájukat megváltoztatják, maradnak a "4BSD"-nél, és a későbbiekben csak a kisebb számot fogják

növelni. 4.2BSD A 4.1BSD megjelenésével a legtöbb teljesítmény körüli aggodalom eloszlott A DARPA elégedett volt az első szerződés eredményeivel, és egy új két évre szóló szerződést kötött a Berkeley-vel. Majdnem ötször annyi támogatást nyújtott, mint első alkalommal. A szerződésből származó pénz fele a Unix projekthez vándorolt, a többit más kutatók kapták a számítástechnikai tanszéken. A DARPA közösség igényeinek alapján egyre több módosítás került a rendszerbe. Az új rendszertől olyan gyorsabb filerendszert vártak el, amely képes volt nagyobb áteresztőképességet biztosítani az éppen elérhető diszk technológián, processz támogatást a multi-gigabyte cím tartományok igényeihez, flexiblis IPC (interprocess communication) megoldást, amely lehetővé teszi a kutatóknak, hogy elosztott rendszereken dolgozhassanak, és hálózati támogatás integrálását, hogy az új rendszert futtató gépek könnyen

részesei lehessenek az ARPAnet-nek. Duane Adams - aki a Berkeley szerződés felügyelője volt a DARPA-nál - abban az igyekezetében, hogy segítsen meghatározni az új rendszer milyenségét, létrehozott egy csoportot amelynek a "steering committee" (kormánybizottság?) nevet adta. A csoport feladata az volt, hogy segítsen írányítani az új rendszer tervezését, és hogy gondoskodjon arról, hogy a kutató közösség szükségletei ki legyenek elégítve. A bizottság évente kétszer találkozott 1981 áprilisától 1983 júniusáig. A bizottság tagja volt Bob Fabry, Bill Joy, Sam Leffler a Kaliforniai Egyetem Berkeley részéről, Alan Nemeth és Rob Gurwitz a Bolt, Beranek, és Newman-tól, Dennis Ritchie a Bell Laboratories részéről, Keith Lantz a Stanford Egyetemről, Rick Rashid a Carnegie-Mellon Egyetemről, Bert Halstead a Massachusetts-i Technológiai Intézettől (Massachusetts Institute of Technology), Dan Lynch az Információ Tudományi

Intézettől (The Information Sciences Institute), Duane Adams és Bob Baker a DARPA részéről és Jerry Popek a Kaliforniai Egyetem Los Angeles részéről. 1984 elejétől ezt a találkozót workshopok felváltották fel, amelyekben már más emberek is részt vettek. Egy kezdeti dokumentáció - az új rendszer felépítésére tett javaslatot - amely a kormányzótanács, és más emberek között keringett a Berkeley-n kívül, 1981 júliusában hosszas vitákat váltott ki. 1981 nyarán Marshall Kirk McKusick már közreműködött a CSRG-ben (Computer Systems Research Group), amelynek során egy új filerendszer implementációján dolgozott. Ezen a nyáron Joy egy IPC (interprocess communication) implementáció prototípusának fejlesztésére koncentrált. 1981 őszén Sam Leffler csatlakozott a CSRG-hez, mint teljes munkaidős csapattag, és együtt dolgozott Bill Joy-jal. Amikor Rob Gurwitz átadott a Berkeley-nek egy korai TCP/IP protokol implementációt, Joy

beépítette azt a rendszerbe, és javított a teljesítményén. E munka során Joy-nak és Leffler-nek világossá vált, hogy az új rendszernek több hálózati protokolt kell támogatnia, nem csak a DARPA standard hálózati protokoljait. Ezért nekiálltak, és újratervezték a szoftver belső felépítését, csiszoltak a csatolófelületeken, így többszörös hálózati protokolokat tudtak egyidőben használni. Mikor a belső rekonstrukciós munkák elkészültek, a TCP/IP protokolok integrálva lettek a prototípus IPC megoldással együtt, számos egyszerű alkalmazás született annak érdekében, hogy a helyi felhasználók hozzáférhessenek a távoli erőforrásokhoz. Ezek a programok - az rcp, rsh, rlogin, és rwho - eredetileg átmeneti programoknak készültek, amelyek a tervek szerint le lettek volna cserélve sokkal ésszerűbb megoldásokra (erre utalt az "r" prefix). Ez az új rendszer - amelynek a neve 41a lett -, előszőr 1982 áprilisában lett

helyi felhasználásra disztributálva. Soha nem volt széles körű terjesztésre tervezve, viszont a rendszerről csempészett másolatok terjedtek el azokon a helyeken, ahol türelmetlenek voltak kivárni a 4.2 megjelenését A 4.1a rendszer már régen elavult mielőtt kész lett volna A felhasználóktól visszaérkező értékes információkat felhasználva elkészült egy javított ajánlás az új rendszerhez, amelynek a neve "4.2BSD Rendszer Kézikőnyv" (4.2BSD System Manual) lett 1982 februárjában keringett ez a dokumentum, és azoknak a javasolt felhasználói csatolófelületeknek (a rendszer szolgáltatásokhoz) a rövid leírását tartalmazta, amelyeknek a későbbiekben beépítésre kerültek a 4.2BSD-be A 4.1a fejlesztésével párhuzamosan McKusick befejezte az új filerendszer implementálását, amely végül 1982 júniusában teljesen beépítésre került a 4.1a kernelbe A rendszert ezután 41b-nek hívták, és csak néhány kiválaszott

fejlesztői gépen futott a Berkeley-ben. Joy tartott a rendszer ilyen jelenős változtatásától, ezért szerintük az volt a legjobb, ha elkerülik a helyi terjesztést, főleg azért mert az összes gép filerendszerét le kellett volna menteni, majd vissza kellett volna állítani ahhoz, hogy át lehessen téri a 4.1a-ról a 41b-re Amikor a filerendszer bizonyította stabilitását, Leffler nekiállt az új filerendszerrel kapcsolatos rendszerhívások megvalósításának, közben Joy pedig az IPC szolgáltatás javításán dolgozott. 1982 tavaszának végén Joy bejelentette, hogy csatlakozik a Sun Microsystems-hez. Ezen a nyáron felváltva töltötte idejét a Sun és Berkeley között. Idejének nagy részét az IPC-k javítására, csiszolására fordította, és újjászervezte a Unix kernel forrását, hogy elkülönítse a gép specifikus függőségeket. Joy távozásával Leffler-re szállt a projekt befejezésének felelőssége. Néhány határidő már

esedékessé vált, és a DARPA közösségnek 1983 tavaszára ígérték a következő kiadást. Az adott időkényszer miatt a kiadásig hátralevő munkát újraértékelték, és prioritási szinteket állítottak fel. Elsősorban a virtuális memória javításokat, és az IPC-k állapotának csiszolását sorolták alacsonyabb prioritásúvá (majd később teljesen mellőzték). Mivel az implementációk már több, mint egy évesek voltak, és a Unix közösség elvárásai egyre erősődtek, kénytelenek voltak a 4.2 megjelenése előtt egy közbenső kiadást készíteni, amivel meg tudták nyugtatni az embereket addig, amíg a végső rendszer el nem készült. Ezt a kiadást 41c-nek nevezték el, és 1983 áprilisában kezdék el terjeszteni. Számos hardvergyártó használta ezt a kiadást arra, hogy felkészítsék vasukat a 42 érkezésére Közben a 4.1c kiadásával egy időben felvették Pauline Schwartz-ot, hogy vegye át a disztribúciós ügyek intézését. 1983

júniusában Bob Fabry átadta a CSRG adminisztációs irányítását Domenico Ferrari és Susan Graham professzoroknak, és megkezdte a kutatói szabadságának letöltését. Leffler folytatta a rendszer befejezését, új jelzési (signal) rendszert implmentált, beleépítette a hálózati támogatásba. Újraírta az önálló I/O rendszert (standalone I/O system), hogy egyszerűsítse a telepítési folyamatot, beépítette a lemez kvóta (disk quota) képességet, amelyet Robert Elz dolgozott ki, frissítette a dokumentációt, és vadászta a bugokat a 4.1c kiadásból Végül 1983 augusztusában megjelent a 4.2BSD Amikor a 4.2 befejezése után Leffler elhagyta a Berkeley-t a Lucasfilm kedvéért, a helyére Mike Karels került Az tapasztalat amelyet Karels a 2.9BSD PDP-11 szoftver terjesztéssel szerzett ideális hátteret adott az új munkájához. 1984 decemberében miután McKusick megszerezte a PhD-jét, csatlakozott Mike Karels-hez, mint teljes idős CSRG fejlesztő. A

4.2BSD népszerűsége bámulatos volt, 18 hónap alatt több, mint 1000 site licencet adtak ki Összesen több 4.2BSD másolatot szállítottak le, mint a Berkeley azt megelőzően az összes szoftver terjesztéssel szállított A legtöbb Unix gyártó 4.2BSD-vel szállította a rendszereit, szemben a kereskedelmi System V-vel, amelyet az AT&T árusított. Ennek az oka az volt, hogy a System V sem hálózati képességgel, sem pedig a Berkeley Fast filerendszerrel nem rendelkezett. A BSD kiadású Unix még tartotta a vezető pozícióját pár évig, mielőtt visszatért a gyökerekhez. A hálózati képesség, és az összes 42BSD fejlesztés beleolvadt a System V kiadásba, és a gyártók visszaváltottak a System V-re. Mindazonáltal a későbbi BSD fejlesztések szintén beépültek a System V-be. 4.3BSD Mint a 4.1BSD kiadásának idején, a kritikák most is hamar jöttek A legtöbb panasz a rendszer lassúságára vonatkozott. A probléma - nem meglepően - az volt, hogy

az új megoldások nem lettek finomhangolva, és számos kernel adat struktúra nem felelt meg az új felhasználásnak. Karels és McKusick első éve azzal telt, hogy hangolták és csiszolták a rendszert. Két évnyi rendszer polírozás, hálózati kód javítás után 1985 júniusában az Usenix konferencián bejelentették, hogy a 4.3BSD megjelenése a nyár után várható De a megjelenéssel kapcsolatos számításaikat a BBN-esek (Bolt, Beranek, és Newman) hirtelen keresztülhúzták. A BBN-esek kijelentették, hogy Karels-ék nem frissítették fel a 4.2BSD-t az új hálózatos kódjukkal Helyette a még mindig az évekkel azelőtt kapott, és azóta folymatosan hackelt kezdeti prototípus kódját használják. Panaszkodtak a DARPA-nak, hogy a Berkeley implementálta a csatolófelületet, míg a BBN implementálta a protokolt, így a Berkeley-nek a le kell cserélnie a TCP/IP kódot a 4.3BSD-ben a BBN-féle implementációra Mike Karels fogta a BBN kódot és

megvizsgálta, hogy mennyit változott a kód azóta, amióta a Berkeley-hez került. Eldöntötte, hogy a legjobb az lesz, ha megtartja a BBN kód jó részeit, beleépíti a Berkeley kódba, de nem cseréli le a Berkeley kódot. Az ok amiért a Berkeley kódot megtartotta az az volt, hogy ezt a kódot már nagyfokú tesztelésnek tették ki a 4.2BSD terjesztésben De mint kompromisszumos megoldást felkínálta mindkét implementáció beillesztését a 4.3BSD disztribúcióba, hogy majd a felhasználók dönthessék el, hogy melyiket kívánják használni. Miután a DARPA megvizsgálta Mike Karels döntését, DARPA úgy ítélte meg, hogy a két kódbázis kiadása együttműködési problémákhoz vezethet, ezért csak egy implementáció kerülhet kiadásra. Hogy eldöntsék, hogy melyik legyen az, felkérték Mike Muuse-t a Ballistics Research Laboratory munkatársát, hogy nézze át mindkét kódot, és mondjon véleményt, mint harmadik független fél. Egy hónapos

kiértékelés után jött vissza az eredmény, amely azt mutatta, hogy a Berkeley kód sokkal hatékonyabb, de a BBN kód jobban kezeli a torlódásokat (congestion). A kérdést végül az döntötte el, hogy a Berkeley kód hiba nélkül teljesített, míg a BBN kód többször is pánikolt a nyúzótesztek során. A DARPA végső döntése az volt, hogy a 43BSD-nek a Berkeley kóddal kell megjelennie. A felpolírozott 4.3BSD rendszer végül 1986 júniusában jelent meg Mint az várható volt számos teljesítménybeli hibára javítást hozott. Több ilyen jellegű hibát javított, mint a 41BSD amely a 4BSD után jelent meg. Annak ellenére, hogy a gyártók kezdtek visszatérni a System V-höz, nagy mennyiségű 43BSD kód került a rendszerükbe, különsképpen a hálózati alrendszer. 1986 októberében Keith Bostic csatlakozott a CSRG-hez. Az alkalmazásának feltétele az volt, hogy megengedik neki, hogy befejezze korábbi munkáját, amely abból állt, hogy portolni

próbálta a 4.3BSD-t a PDP-11-re. Akkor Karels és McKusick azt gondolta hogy lehetlen vállalkozás a VAX-on 250 Kbyte-os méretűre forduló rendszert belepréselni a 64-Kbyte-os PDP-11 címtartományában, és egyetértettek abban, hogy Bostic fel fogja adni a próbálkozásokat. Aztán a legnagyobb csodálkozásukra a port sikeresen elkészült Bonyolult átlapolásokat és kiegészítő processzor állapotokat használt a PDP-11-en. A portolás eredményeként megszületett a 2.11BSD kiadás A kiadás Casey Leedom és Bostic nevéhez fűződik, és olyan jól sikerült, hogy használatban maradt egészen 1998-ig az utolsó PDP-11-eken. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a VAX architektúra elérte életciklusának végét, és itt volt az idő arra, hogy egy olyan újabb architektúra után nézzenek, amelyen futni fog a BSD. Az ígéretes új architektúra a Computer Consoles Inc. által gyártott Power 6/32 lett volna Sajnos az architektúra elhalt, mikor a gyártó

úgy döntött, hogy más stratégiai irányt fog követni. Mindamellett a CSRG rendelkezett néhány ilyen géppel, amelyen lehetővé vált annak a munkának a befejezése, amelyet még Bill Joy kezdett el, és amely azt célozta meg, hogy feldarabolják a BSD kernelt gép-függő, és gépfüggetlen részekre. A munka eredményeként 1988ban megszületett a 43BSD-Tahoe A Tahoe név a Computer Consoles Inc-től származott, a cég ezt a kódnevet használta a Power 6/32 fejlesztésekor. Annak ellenére, hogy a Power 6/32 gépek támogatása rövid ideig tartott, a kernel feldarabolási munka nagyon-nagyon hasznosnak bizonyult a későbbiek folyamán, mikoris a BSD-t számos más architektúrára portolták. Networking, Release 1 A 4.3BSD-Tahoe kiadásáig minden egyes BSD megrendelőnek először meg kellett vásárolnia egy AT&T forráslicencet. Erre azért volt szükség, mert a Berkeley soha nem terjesztette a programjait csak bináris (binary only) formában, minden

terjesztés tartalmazta a rendszer teljes forráskódját. A Unix és BSD rendszerek történelme során bebizonyosodott annak az elépzelésnek az "ereje", hogy a felhasználók belenézhettek a forráskódba. Ahelyett, hogy csak passzívan használták volna a rendszert, aktívan közreműködtek annak fejlesztéséban, javították a bugokat, emelték a rendszer stabilitását és teljesítményét, és voltak olyanok is akik a rendszerhez teljesen új funkciókat is adtak. Ahogy nőtt az AT&T forráslicenc ára, úgy mutatkozott egyre nagyobb igény arra, hogy a gyártók saját önálló TCP/IP-alapú hálózati termékeket gyártsanak a PC üzlet számára. Ehhez fel szerették volna használni a BSD kódot, de beleütköztek a "per-binary" költségekbe (megjegyzés (trey): az az akarták vagy sem, meg kellett vásárolniuk az AT&T forráslicencét akkor is, ha ők csak a szabadon felhasználható BSD kódot szerették volna felhasználni). Ezért a

gyártók kérték a Berkeley-t, hogy bontsa ketté a rendszert Válassza szét a hálózatos kódot és a programokat, és bocsássa rendelkezésükre olyan licencfeltétel mellett, amely nem igényli az AT&T forráslicencét. A TCP/IP hálózati kód nem volt része a korai 32/V-nek, hanem teljesen a Berkeley és a hozzájárulók (contributors) által lett kifejlesztve. Így az eredetileg a Berkeley által fejlesztett BSD hálózati kód és programok 1989 júniusában megjelentek Networking Release 1 néven. Ez volt a Berkeley első szabadon terjeszthető BSD kiadása. A licenc feltételek szabadok (liberálisak) voltak. A licenc lehetővé tette a kód terjesztését mind változtatott, mind változatlan formában, és nem volt kizárt a csak bináris formában való terjesztés sem. A kódért nem kellett a Berkely felé jogdíjat (royalty) sem fizetni. Az egyeten licencfeltétel az volt, hogy a forráskód filejaiban a szerzői jogi szöveget (copyright notices)

sértetlenül kell hagyni, és a kódra épülő termékek dokumentációjában fel kell tünteni, hogy a termék kódja a Kaliforniai Egyetem és a hozzájárulók munkájára épül. Annak ellenére, hogy a Berkeley 1000$-t kért az adathordozó szalagért, mindenki szabadon másolhatta a szalagot attól, akinek már volt. És csakugyan, számos nagy telephely másolta fel anonymous ftp-re az anyagot, miután az megjelent Miután könnyen elérhetővé vált az anyag, a CSRG elégedett volt, hogy néhány száz szervezet megvásárolta a másolatokat, mert ezeknek az árából további fejlesztéseket tudtak finanszírozni. 4.3BSD-Reno Időközben folytatódott az alaprendszer fejlesztése. A virtuális memória csatolófelület - amely először a 42BSD architektúra dokumentációban lett megfogalmazva - végül meghozta gyümölcsét. Gyakori eset volt a CSRG-nél hogy mindig megpróbáltak egy már létező kódot felhasználni a céljaikhoz ahelyett, hogy nekiálltak volna

megírni az elejétől kezdve. Így ahelyett, hogy egy teljesen új virtuális memória alrendszert kezdtek volna tervezni, körülnéztek az elérhető alternatívák után. Az első választásuk a Sun Microsystems SunOS nevű operácios rendszerének virtuális memória alrendszere volt. Bár számos tárgyalást folytattak a Sun-nal azzal kapcsolatban, hogy az adjon át kódot a Berkeley-nek, nem lett semmi a dologból. Így jött a következő választás. A választás a Carnegie-Mellon Egyetem operációs rendszerének, a MACH-nak a virtuális memória alrendszerére esett. Mike Hibler a Utah Egyetemtől beolvasztotta a technológia magját a MACH-ból, azokkal a felhasználói csatolófelületekkel együtt, amelyek a 4.2BSD felépítési kézikönyvben már le voltak írva (és amely csatolófelületet a SunOS is használt). A másik nagyobb funkció, amely ebben a kiadásban jelent meg az a Sun-kompatibilis Network Filesystem (NFS) volt. A CSRG itt sem állt neki újraírni az

NFS kódot, hanem helyette a kanadai Geulph Egyetemen dolgozó Rick Macklem már meglevő kódját építették be a rendszerbe. Habár ekkor még nem volt kész az összes anyag a 4.4BSD kiadásához, a CSRG mégis úgy döntött, hogy kibocsátanak egy köztes kiadást. Ennek az oka az volt, hogy széles körben tesztelni szerették volna a két nagyobb, újonnan bekerült funkciót. Szükségünk volt a visszajelzésekre Ez a licencelt köztes verzió a 43BSDReno névre hallgatott, és 1990 elején jelent meg A kiadást egy szerencsejátékról híres Nevadai nagy városról nevezték el, amelynek a burkolt célja az volt, hogy tudassák a felhasználókkal, hogy ennek a köztes kiadásnak a használata kicsit a szerencsejátékhoz hasonlít. Networking, Release 2 Az CSRG egyik heti csoport megbeszélésén Keith Bostic megemlítette, hogy mekkora népszerűségnek örvendett a szabadon terjeszthető "networking release" és megkérdezte, hogy lehetne-e egy olyan újabb

kibővített kiadást készíteni, amely még több BSD kódot tartalmazna. Mike Karels és McKusick rámutatott, hogy a rendszer nagy részének kiadása egy nagyon nagy munka, de beleegyeztek, hogy ha Bostic kitalálja, hogy hogyan lehetne újraírni a több száz alkalmazást és a masszív C könyvtárat, akkor Ők bevállalják a kernellel kapcsolatos munkát. Őszintén hitték, hogy ezzel a dolog annyiban is marad Azonban meglepetésükre Bostic kitalált egy úttörő, nagy tömeget megmozgató hálózat-alapú fejlesztési metódus. Felkérte a srácokat az egyetemen, hogy írják újra a Unix programokat azon leírások alapján, amelyet a programokkal együtt szállítottak. Az egyetlen dolog amit cserébe kaptak az az volt, hogy nevüket felsorolták a Berkeley közreműködői (contributors) között az után a segédprogram után, amelyet újraírtak. A projekt lassan indult be, és eleinte csak a teljesen triviális programok kerültek újraírásra. De Bostic nem adta

fel, és az újraírt programok száma folyamatosan nőtt. Lassan mintegy 100 programot tartalmazott a lista, és 18 hónapnyi munka után majdnem az összes fontosabb program és könyvtár újraírata elkészült. Bostic kezében a listáva büszkén ment be Mike Karels és McKusick irodájába, és tudni szerette volna, hogy hogyan áll a kiadás kernele. Ennek az eredménye az lett, hogy Karels, Bostic, és McKusick az elkövetkező hónapokat azzal töltötte, hogy végigmentek az egész disztribúción, file-ról file-ra haladva eltávolították az eredeti 32/V kiadás kódjait. Amikor ezzel kész lettek azt vették észre, hogy már csak 6 olyan file maradt a kernelben, amely "szennyezett" és amelyet még nem írtak újra. Noha dönthettek volna úgy is, hogy újraírják a 6 filet - és így akár a komplett rendszert is kiadhatták volna - helyette mégis úgy döntöttek, hogy kiadják azt amivel rendelkeznek. Engedélyt kértek a kiterjesztett kiadásra a

Egyetem adminisztratív ügyeit intéző embereitől. Több belső vita és ellenőrzés után - amely a csapat szabadalmaztatott kód meghatározó metódusa körül forgott - nekiláttak a kiadásnak. Az első ötletük az volt, hogy egy teljesen új nevet adnak a második szabadon terjeszthető kiadásnak. De rájöttek, hogy egy teljesen új licencet írni és azt jóváhagyatni az Egyetem ügyvédeivel teljesen felesleges erőforrás- és időpocsékolás lenne. Így inkább úgy döntöttek, hogy az új kiadást Networking Release 2-nek fogják hívni, és így csak frissíteniük kell a már meglevő Networking Release 1 licenc megállapodást. Így 1991 júniusában megjelent a második, nagymértékben kibővített, szabadon terjeszthető kiadás. A terjesztési feltételek és a költségekre vonatkozó feltételek ugyanazok voltak, mint az első Networking Release idején. Mint a Net1 megjelenése idején, most is néhány száz szervezet és magánszemély fizetett 1000$

jogdíjat azért, hogy megkaphassa a Berkeley disztribúcióját. A Networking Release 2 disztribúció és a teljes értékű rendszer közötti hézagot nem telt sok időbe kitölteni. Bill Jolitz hat hónap alatt megírta a teljes kernelhez szükséges 6 hiányzó file-t. Azonnal ki is adott egy teljes értékű, bootolható 386-alapú rendszert a PC architektúrához, amelyet el is nevezett 386/BSD-nek. Jolitz 386/BSD terjesztése szinte teljes egészében az (Inter)NET-en keresztül zajlott. Feltette az anyagot egy anonymous FTP-re és hagyta, hogy bárki ingyen letölthesse. Hetek alatt nagyszámú követője lett Sajnos Jolitz a teljes idős munkája mellett nem tudott elegendő időt szakítani azokra a beözönlő hibajavításokra és rendszer bővítésekre, amelyek a 386/BSD-hez érkeztek. Ennek az lett a következménye, hogy a 386/BSD megjelenése után egy 386/BSD felhasználókból álló csoport megalkotta a NetBSD csoportot a célból, hogy közös erőforrásaik

révén először karbantarthassák, majd a későbbiek folyamán fejleszthessék a rendszert. Az általuk készített kiadás NetBSD terjesztés néven lett ismert. A NetBSD csoport hangsúlyozott célja lett, hogy annyi platformot támogasson, ahányat csak lehetséges, és emellett folytassák azt a kutatási stílusú fejlesztést, amelyet a CSRG végzett. 1998-ig a terjesztésük csak az (Inter)NET-en keresztül volt elérhető, nem volt disztribúciós médiájuk. A csoport elsődleges célközönsége a hardcore, technikai beállítottságú felhasználók A NetBSD projektről bővebb információt a http://www.netbsdorg címen találsz A FreeBSD csoport néhány hónappal a NetBSD csoport után alakult, céljuk csak a PC architektúra támogatása volt, és a nagyobb felhasználói bázissal rendelkező, kevésbé technikai beállítottságú felhasználókat célozta meg. Hogy egyszerűbbé tegyék a felhasználást, bonyolult telepítő script-eket írtak, és elkezdték

alacsony költségű CD-ROM-on terjeszteni a rendszerüket. A könnyű telepíthetőségnek, a NET-en és egyéb nagyobb kiállításokon (mint például a Comdex) végzett nagy promóciónak köszönhetően gyorsan nőtt a felhasználók száma. Jelenleg a FreeBSD rendelkezik a legnagyobb telepített bázissal a Release 2-ből származó rendszerek között. FreeBSD azzal próbálja megtörni a Linux népszerűségének hullámait, hogy beépített Linux emulátorral rendelkezik, amelynek segítségével lehetőség nyílik a FreeBSD rendszeren Linux binárisok futtatására. E funkció lehetővé teszi a FreeBSD felhasználóknak, hogy felhasználhassák az állandóan növekvő számú Linux programokat, és közben élvezhessék a FreeBSD robosztusságát, megbízhatóságát és teljesítményét. A csoport által üzemeltetett FreeBSD Mall (http://www.freebsdmallcom), a gyűjtőhelye a FreeBSD közösség számos részének, köztük a konzultációs szolgáltatásnak,

származtatott termékeknek, könyveknek és hírlevélnek. Az 1990-es évek közepén a NetBSD csoportból kivált az OpenBSD. Az ő céljuk az, hogy növeljék a rendszer biztonságát. Ezen kívül céljuk, hogy a rendszer könnyen használható és széles körben elérhető legyen Ők is állítanak elő CD-ROM-ot, amely számos a telepítést megkönnyítő, a FreeBSD-ből származó ötletet tartalmaz. Még több információt találsz az OpenBSD projektről a http://www.openbsdorg címen A per Azokon a fent említett csoportokon kívül amelyek azért jöttek létre, hogy a Networking Release 2 szalagon alapuló, szabadon terjeszthető rendszer dolgait szervezzék, létrejött egy cég is. A Berkeley Software Design, Incorporated (BSDI), amely azért alakult, hogy kereskedelmi fejlesztéseket és támogatást adjon a kódhoz (bővebb információt a BSDI-ről a http://www.bsdicom címen találsz) Mint a többi csoport, ők is azzal kezdték, hogy a Bill Jolitz által a

386/BSD kiadáshoz írt hat file-t hozzáadták a rendszerhez. 1992 januárjától a BSDI elkezdte árusítani a rendszerét a binárisokkal és a forrásokkal együtt 995$-ért. Elindítottak egy hirdetést, amelyben az állt, hogy 99%-os árleszállítást adnak a System V forrásának és a binárisainak árából. Az érdeklődők hívják az 1-800-ITS-Unix-ot. A BSDI röviddel a kereskedelmi kampányának beindítása után egy levelet kapott a Unix System Laboratoriestól (USL) (egy többnyire az AT&T tulajdonában levő leányvállalat volt, amely a Unix fejlesztésére és eladására jött létre). A levélben az állt, hogy fejezzék be a termékük Unix-ként való reklámozását, és hagyjanak fel a megtévesztő telefonszám használatával. Annak ellenére, hogy a telefonszám használatát azonnal felfüggesztették, és a hirdetés megváltoztatták olyanra, amelyben megmagyarázzák, hogy a termék nem Unix, az USL nem békült meg. Beperelte a BSDI-t azért, hogy

az hagyjon fel a termékük árusításával A vád az volt, hogy a BSDI termék szabadalmaztatott USL kódot és ipari tikokat tartalmaz. Az USL egy olyan ítéletet szeretett volna elérni amely kimondja, hogy a BSDI eladásoknak addig le kell állniuk, amíg az ügy meg nem oldódik. Arra hivatkoztak, hogy helyrehozhatatlan károkat okozhat nekik az, ha a BSDI terjesztésében további ipari titkok kerülnek napvilágra. A tárgyalás kezdeti szakaszában a BSDI arra hivatkozott, hogy Ők csak a Kaliforniai Egyetem által szállított, szabadon terjeszthető forráskódot használták fel, plusz hozzátették a hiányzó hat filet. Elmondták, hogy hajlandóak a hat file bármelyikének tartalmáról megbeszéléseket folytatni, de nem hiszik, hogy ők lennének a felelősek azokért a file-okért amelyet a Kaliforniai Egyetem szállított. A bíró egyetértett a BSDI érvelésével, és felszóltotta az USL-t, hogy fogalmazza meg a vádjait újból kizárólag a hat file-ra,

különben elejti a vádat. Az USL rájött, hogy nehéz lesz a vádakat csak a szóban forgó hat file-ra felépíteni, ezért úgy döntött, hogy újra perel. Ezúttal a BSDI-t és a Kaliforniai Egyetemet is perbe fogja Mint előtte, az USL vádemelést kért amiatt, hogy az Egyetem és a BSDI szállították a Networking Release 2-t. Ahogy kiderült, hogy per közeleg komoly felkészülés kezdődött meg. A CSRG összes tagját lemondatták, mert majd mindenki a BSDI-nél dolgozott. Állandó eligazítások zajlottak a ügyvédek között Keith Bostic és McKusick több száz oldalas anyagokat írt, amelyeket a megbeszéléseken használtak fel. 1992 decemberében Dickinson R. Debevoise - egy New Jersey-ben területileg illetékes bíró - tárgyalta az ügyet. Noha a bírók általában azonnal döntenek egy vádemelési kérelemről, most Dickinson most úgy döntött, hogy tanácsot kér. Hat héttel később egyik pénteken Dickinson kiadott egy 40 oldalas véleményt Ebben az

állt, hogy semmisé teszi a vádemelést és elejti az összes vádat kettő kivételével. A fennmaradó két vád az volt, hogy az újaban született szerzői jogok leszűkültek, és lehetséges, hogy ipari titkok vesztek el. A bíró azt javasolta, hogy forduljanak először az állami bírósághoz, az előtt mielőtt a szövetségi bírósághoz fordulnának. A Kaliforniai Egyetem megfogadta a javaslatot, hétfőn elment a Kalifornia állami bírósághoz és kontra pert indított az USL ellen. Azzal, hogy az Egyetem Kaliforniában adta be a vádemelési kérelmet, elébe ment annak, hogy más államban tárgyalják az ügyet. Az alkotmányos jog szerint az összes tárgyalásnak egy államban kell lefolynia azért, hogy megelőzzék azt, hogy a mélyebb zsebbel rendelkező pereskedő fél másik államokban újabb pereket indíthasson az ellenfél ellen. Ennek az eredménye az volt, hogy ha az USL bármilyen akciót szeretett volna az Egyetem ellen indítani, akkor azt

Kaliforniában kellett volna megtennie, és nem New Jerseyben, ami nekik hazai pálya lett volna. Az Egyetem beadványában az szerepelt, hogy az USL megsértette az Egyetem jogait azzal, hogy felhasználta a BSD kódot a System V-ben, de ellenben - mint azt a BSD licenc megkívánta volna - nem tüntették fel az Egyetem közreműködését a dokumentumokban. Az Egyetem beterjesztésében az szerepelt, hogy ha a vád megállja a helyét, akkor kötelezzék az USL-t, hogy nyomtassa újra a dokumentációit szerepeltetve benne a szükséges megjegyzéseket, értesítsék a licencel rendelkező felhasználókat arról, hogy elnézést kérnek, és készítessenek teljes oldalas hirdetést az olyan nagyobb újságokban, mint a The Wall Street Journal és a Fortune magazin, amelyben elnézést kérnek az üzleti világól a figyelmetlenségük miatt. Az állami bíróságon elindult per után nem sokkal az USL-t felvásárolta az AT&T-től a Novell. A Novell vezérigazgatója (CEO)

- Ray Noorda - nyilvánosan kijelentette, hogy inkább az üzelti életben döljön el az ügy mint a bíróságon. 1993 nyarán egyeztető tárgyalások kezdődtek a két fél között Sajnos a két fél túl mélyre ásott a megbeszélések alkalmával, így a tárgyalások lassan folytak. Végül 1994 januárjában megszületett az egyezség. Az eredményeképpen 3 file-t el kellett távolítani abból a 18000-ből amelyből a Networking Release 2 állt, és ezen kívül néhány kisebb változtatás kellett eszközölni más file-okon is. Végül az Egyetem beleegyezett, hogy körülbelül 70 file-ba bekerüljön az USL szerzői jogi megjegyzése, de ezek a file-ok is szabadon terjeszthetőek maradtak. 4.4BSD Az új kiadás a 4.4BSD-Lite névre hallgatott, és 1994 júniusában jelent meg olyan feltételek mellett, amelyeket a Networking Release-eknél használtak. Azaz a licenc feltételek kimondták, hogy a szabadon terjeszthető a forráskód és bináris formájában is, az

egyetlen kikötés, hogy az Egyetem szerzői jogi megjegyzése érintetlen maradjon a forrásokban, és az egyetem kapjon megbecsülést (credit) ha mások felhasználják a kódját. Ezzel egy időben a teljes rendszer is megjelent 4.4BSD-Encumbered néven, de ennek használatához el kellett fogadni az USL forrás licencet is. A megegyezésben azt is kikötötték, hogy az USL egyetlen szervezetet sem perelhet be a 4.4BSD-Lite használatáért. Ennek hatására az összes BSD csoport, akik eddig kiadásokat végeztek (BSDI, NetBSD, és FreeBSD) nekiálltak az új 4.4BSD-Lite forráskóddal újraépíteni a kódbázisukat, amelybe beolvasztották a saját javításaikat és bővítéseiket is. Ez a dolog egy kicsit visszavetette a BSD rendszerek fejlesztését, mert minden csoport rá volt kényszerítve, hogy szinkronizálják a fejlesztéseiket ezzel a forráskóddal, és ez azt jelentette, hogy mintegy 3 évnyi munkát kellett átalakítaniuk. Ugyanis ennyi idő telt el azóta,

hogy a CSRG kiadta a Networking Release 2-t. 4.4BSD-Lite, Release 2 Abból a pénzből, amely a 4.4BSD-Encumbered és 44BSD-Lite kiadásokból befolyt, egy olyan rész idős projektet alapítottak, amelynek a célja az volt, hogy az időközben elkészült hibajavításokat és bővítéseket beolvassza a rendszerbe. Ez közel két évig folyt, egészen addig amíg a hibajelentések és bővítések teljesen el nem elmaradtak. 1995 júniusában az utolsó változások még ki lettek adva a 44BSD-Lite Release 2 néven A javítások nagy része be lett olvasztva más rendszerek forrásába is. A 4.4BSD-Lite Release 2 kiadása után a CSRG feloszlott A csoport 20 évnyi BSD irányítás után úgy érezte, hogy itt az ideje annak, hogy új ötletek és a határtalan rajongás írányítsa a fejlesztéseket. Amíg előtte úgy tűnt, hogy a központosított fejlesztés a legjobb ötlet, most úgy döntöttek, hogy kipróbálják azt az elképzelést, hogy különböző csoportok

különböző célokkal fejlesszék a rendszer. Mivel a rendszer forráskód formában volt terjesztve, a jó ötleteket könnyen magukévá tehették más csoportok is. Ha egyik csoport kivételesen eredményes lesz, az lesz a domináns rendszer - gondolták. Napjainkban a nyílt forrású fejlesztési modell egyre nagyobb figyelmet és megbecsülést kap. Még ha talán a Linux is legismertebb ilyen rendszer, azt tudni kell, hogy a segédprogramjainak kb. fele a BSD terjesztésekből való. A Linux terjesztések erősen függenek a fordítótól, a hibakövető programoktól (debuggers) és más programfejlesztő eszközöktől, amelyet a Free Software Foundation (FSF) készített. Együttvéve a CSRG, a Free Software Foundation, és a Linux kernel fejlesztők létehoztak egy olyan platformot, amelyen a nyílt forrású fejlesztések elindulhattak. McKusick és a többi CSRG tag büszke, hogy lehetőségük nyílt arra, hogy úttörő szerepet vállaljanak e mozgalom

elindításában. Remélik, hogy eljön az az idő amikor ez lesz az elfogadott módja a szoftver fejlesztésnek és eladásnak mindenhol a világon