History | Higher education » A középkor egyetemes története, tételek, 2007

A középkor egyetemes története, tételek – 2007 1. A középkor és a feudalizmus fogalma, a fogalmak különböző értelmezése A középkor elnevezés a 15. század itáliai humanistáitól származik Giovanni Andrea dei Bussi pápai könyvtáros használta először 1469-ben – „media tempestus”. A 16 századtól gyakran media aetas, media antiquitas, majd a 17. századtól medium aevum az elnevezés A humanistáknak a Nyugat-római Birodalom bukása és a saját koruk közötti kb. 1000 év volt a két nagy korszak „közötti” kor. A „középkor” így minden szempontból negatív minősítés volt. A 19. századi romantika kezdett lelkesedni a korszakért A 17. század végére kialakul a hármas korszakbeosztás: ókor, középkor, újkor (Cristoph Cellarius). A 18. század végére általános korszakhatárok 476-1492 A kezdőpont kétséges, több változat lehetséges 284-től egészen 590-ig. Alperiódusok: - korai középkor (Európa, a „Nyugat”

születése) 4-10. század - érett középkor (Európa ébredése) - késő középkor (válságok kora) Feudalizmus: a felvilágosodás és a Nagy francia forradalom idején keletkezett fogalom. A kifejezés gyökere a középlatin feudum = hűbérbirtok szó. Elterjedése a 19 századra tehető: német és francia kutatók általában a hűbériség időszakát értették rajta. Marx gazdaságitársadalmi formációt jelölt vele az antikvitás és a kapitalizmus közé eső időszakban (földesúrszolga viszony) Létezik korai, illetve érett feudalizmus – európai középkor. Kelet-európai. Ázsiai szinkron – nomád feudalizmus Bizonyos körök ma elvetik a feudalizmus fogalmát és az uradalmi rendszerrel helyettesítik. 2. A feudalizálódás klasszikus nyugat-európai modellje A Meroving-időszak frank királyságában, a Rajna és a Loire között a 6-7. században gyakran uralkodtak anarchikus állapotok. A közhatalom nem volt elég hatékony, képtelen volt

biztonságot teremteni. Sokan valamelyik hatalmasságnál kerestek védelmet, melyért cserébe valamilyen szolgálat járt – tehát a szabadok egy része más szabadok védelme alatt és szolgálatában feladta önállóságát („függő szabadok”) – ingenui in obsequio. Ezen szabadok legelőkelőbbjei az antrustio-k: a királyok fegyveres kísérői (trustis), a király védelme alatt álltak. A nagyuraknak is voltak fegyveres kísérői (gasindi), általában alacsony származásúak (vassus). Egy szabad férfi egy másik védelme alá (patrociniumába) egy commendatio nevű jogi aktus folyamán került. A commendatio mindkét fél részére kötelességeket jelentett Egyfelől szolgálni kellett az urat (dominus), úgy hogy a szolgálat összeegyeztethető legyen a szabad állapottal. Az úrnak élelemmel, ruhával, megélhetéssel, védelemmel kellett ezért ellátnia az illetőt. A szerződés bármely fél halálával megszűnt A magát szolgaságba adónak egy darab

földet adtak át (legtöbbször élethosszig) s annak jövedelmét. Ez az átadott föld volt a beneficium („jótétemény”) Ennek átadása is szerződés keretében történt. Ám ez a 8 század közepe előtt nem lehetett elterjedt Ekkor a vazallitás és a beneficium intézménye még elkülönült. Csak a Karoling-időszak hozza meg a kettő egyesüléséből a közös intézményrendszert. A frank területet a 7-8 század idején állandó támadások érik (belsők és külsők). Szükségessé vált nagyszámú, jól felfegyverzett, hűséges harcosréteg kiállítása. Martell Károly növeli a vazallusok számát Földet oszt a szabad frank parasztoknak, amiből azok eltarthatták és felfegyverezhették magukat. Ezért cserébe katonai szolgálattal tartoztak. A vazallusok az egyházi földekért cserébe cenzust fizettek, később bevezetésre került (Nagy Károly idején) az egyházi tized. A 7. században még alacsony rang volt a vazallusé, a 8 századra

azonban jelentősen emelkedett. Nagy Károly általában 30 mansus nagyságú beneficiumokat adományozott. Sokan olyan helyzetbe kerültek, hogy maguk is tarthattak vazallust. A 8-9 századra számuk jelentősen megnövekedett. Károly a közigazgatásba is bevitte a hűbériséget: grófok, püspökök lettek a vazallusai. Ekkora a vazallus már lovas katonát jelentett, a 10 században lovagot (miles) A homagium a vazallusi viszonyt létrehozó szertartás neve. A beneficiumok nagysága igen változatos volt, egy részük hivatalhoz volt kötve (honor). A beneficium tulajdonjogilag a hűbérúré volt, de a vazallus rendelkezett felette. 877-ben Kopasz Károly beleegyezett az örökölhetőségükbe. A 9 századra a beneficium a szolgálatteljesítés feltételévé vált. Lassanként kialakult a hűbéri láncolat 3. A gazdaság a korai feudalizmus időszakában Mezőgazdaság: az Alpoktól északra a hossz távú parlagolás (30-40 év parlagolás) rendszere alakult ki

(irtásos-égetéses gazdálkodás). A földbőség munkaerőhiánnyal párosult A frissen felégetett terület az első évben jó termést adott, de hamarosan kimerült. Ekkor elhagyták és új területre mentek át. Így csak a terület egy kis hányadát művelték meg, az élelemmel ellátott lakosság létszáma nem lehetett nagyobb, mint 3-4 fő/km². A 8 századtól fokozatosan áttértek a rövid távú parlagolásra vagy ugarolásra (két- vagy háromnyomásos rendszer). Itt a földnek csak egy kis része maradt parlagon. Ez a módszer már 30-40 fő/km² eltartását tette lehetővé A falvak határát dűlőkre osztották, s időnként újraosztották a földeket. Minden család birtokolt egy-egy részt a nyomásokban. A földközi-tengeri viszonyok között a kétnyomásos rendszer maradt fenn, mert nem lehetett tavaszi gabonát vetni. A legjellegzetesebb intézmény a nagybirtok volt, melynek előképei a római latifundiumok voltak. A terület egy részét a parasztok

kapták művelésre, a fennmaradó terület az uraság kezében maradt (allódiummajorság). A munkaerőt részben az egykori rabszolgák adták (servus casatus), részben pedig szabad parasztok, akik bekerültek a nagybirtok keretei közé és függő, szolgáltató parasztok lettek (colonusok). Jogilag szabadok voltak, de telkükhöz kötötten és szolgáltatással tartozva A 4-5. századra ezek a szabad parasztok egy-egy nagybirtokos védelme alá kerültek A precarium aktusával a paraszt megkérte a birtokost, hogy fogadja el a földjét, aki ezt meg is tette, hogy aztán kibővítve adja vissza, ám szolgáltatásokkal terhelten. A lényeg tehát nem a föld kisajátításán volt, hanem abban, hogy átruházzák azt a munkaerőre. Ezáltal szétvált a tulajdon és a használat. A 7. századra megszilárdult a paraszti birtoklás alapegysége, a mansus (telek) Akkora terület volt, amit egy család képes volt megművelni, később azonban tovább aprózódtak. A 12-13

századra általánossá vált a negyedtelek. Egy mansus birtoklása jogot adott a faluközösség közös birtokában lévő legelők, erdők és vizek használatára. Ugyancsak a 7 századra alakult ki az uradalom (dominium). Ennek majorságát robotban művelték a parasztok A 9-10. századra a nagybirtok átalakult senioratusszá: komplex közigazgatási, katonai és bíráskodási, adóztatási szervezetté. A nagybirtok a 10. századig az ipari termelés számára is biztosította a működés feltételeit Ezt a tevékenységet a ministerialisok végezték, akik kézműipari termékekkel tartoztak földesuruknak (Vaskovácsok, aranyművesek, vargák, asztalosok, ácsok, halászok stb.) A 3-5. század folyamán a kereskedelem sem szűnt meg, csupán visszaesett a volumene és a súlypontja fokozatosan mindig máshová került. A 6 században a frank Gallia, majd a Rhône és a Saône mentén szállították az árukat a keleti kereskedők (szírek, görögök, zsidók). A 7

században megélénkült a frízekkel és angolokkal folytatott kereskedelem is. A 650-es évektől hanyatlani kezdett a frank kereskedelem és ekkor a langobard Észak-Itália vette át a vezető szerepet. A 9 században a Karoling Birodalomban megszaporodott a vásárok és heti piacok száma. Az interregionális kereskedelem főleg vízi úton zajlott, a kelettel való kapcsolat majdnem teljesen elsorvadt. Megjelennek a harcos viking kereskedő közösségek, melyek Bizánctól Britanniáig szállították az árut. A Mediterráneumban a 9-10 század folyamán emelkedett fel Velence, Bizánc révén. A karoling kereskedelmet a normann, arab, magyar támadások zúzták szét. 4. A hűbériség A klasszikus hűbériség korának a 10-13. század tekinthető A hűbérurat általában seniornak (ritkábban dominusnak) nevezték, a hűbérest leggyakrabban vazallusnak. A hűbéri kapcsolat a hominium vagy homagium szertartásával jött létre. A hűbéri kapcsolat mindkét fél

számára kötelezettséggel járt: - sértetlenség: ura testében kár ne essék - megbízhatóság a rábízott ügyekben - becsületesség az igazságszolgáltatásban - hasznosság, hogy a birtokokat kár ne érje - könnyedség és lehetőség, hogy ne akadályozza a tervek kivitelezését. Hűség + auxilium et consilium (segítség és tanácsadás). A segítség elsősorban katonai vagy pénzügyi vonatkozásban nyilvánult meg, a tanácsadás az udvartartásban és az igazságszolgáltatásban való részvételt jelentette. A hűbérúr ugyancsak hűséggel, védelemmel és ellátással tartozott hűbérese felé. Ezt vagy saját birtokán biztosította neki, vagy földadománnyal. A 11 századra szabály lett, hogy birtokot kell adományozni. Ebben az időben Franciaországban lehetővé vált a hűbéri kapcsolat felbontása is (diffiduciatio). Az is sűrűn előfordult, hogy egy hűbéres több hűbérurat is szolgált. Ezt a 13 századra Franciaországban és Angliában

is sikerült visszaszorítani, nem úgy mint Németországban. A hűbérbirtokot a hűbérúr ingyenesen bocsátotta a vazallus rendelkezésére. Ez eleinte nem volt örökölhető (beneficium), ám a 9. században Franciahonban és Itáliában már örökölhető lett a hűbér, a 11. századra pedig már általános gyakorlattá vált, ellentétben Németországgal, ahol még a 13. században sem volt az A 10 századtól kezdve elterjedt a feudum szó használata is, a feudumba való beiktatás volt az invesztitúra. A késő középkorban már nemcsak birtokot adományoztak hűbérként, hanem jövedelmeket és járadékokat is. A honor a tisztség adományozását jelentette. Mivel a hűbérbirtokot nem lehetett felosztani, szükségessé vált, hogy szabályozzák a örökösödés elvét. Ez az elv a primogenitúra lett Azonban mégis sokszor előfordult, hogy felosztották a birtokot több fiú között, sőt később már nő is örökölhetett. A hűbérúr beleegyezésével

akár el is adhatták a birtokot. A 11-12. században az is előfordult, hogy királyok tettek egymásnak hűbéresküt (főleg, ha birtokaik voltak a másik területén, mint például Anglia és Franciaország viszonylatában). 5. A frank állam és társadalom az 5-10 század között A frank állam Chlodvig (481-511) uralkodása idején nyerte el egységes formáját. Leverte külső és belső ellenségeit (frank törzsfőket, nemzetségen belüli riválisokat). Valószínűleg 496-ban Reimsben Remigius püspök keresztelte meg keresztény uralkodóvá téve őt. 507-ben legyőzte a vizigótokat, majd Gallia déli része is meghódolt neki és Tours-ban koronázták meg. Ám utódai később nem követték e szertartásban Chlodvig kíséretét személyes hűséggel hozzá kötődő férfiak alkották, akikkel sikeres hadjáratokat vezetett a türingek és alemannok ellen. Országát felosztotta 4 fia között, akik folytatták a terjeszkedést (bajorok, burgundok ellen), ám

egymással is folyamatos harcban álltak. A több évtizedes véres belharcokból végül a Karolingok egyik őse, Neustria királya, II Clothar (584-629) tudta a püspökök és előkelők támogatásával kivezetni az országot. Ő egyesítette 613-ban a birodalmat, amit fia, I. Dagobert (629-639) meg tudott őrizni, ám az ő halála után már nem állt helyre az egység a Meroving királyok alatt. A 6. század végén három királyság létezett: - Neustria Párizs központtal - Austrasia Metz központtal - Burgundia Lyon központtal Aquitánia a 7. században önállósult saját hercegeinek az irányítása alatt Ebben az időben már végbement a galloromán és a frank lakosság összeolvadása. A galloromán nagybirtokosok adták a püspökök és a királyi kíséret egy részét, átvették a frank szokásokat, vagy éppen ők adták át a sajátjukat. Ekkor következik be a klasszikus műveltség hanyatlása is. A Meroving királyok alatt élő populus Francorum népei

között már csak a jog húzott határvonalat, mely egy leegyszerűsített római-frank/germán népi jog volt. A frank száli törvényeket Chlodvig foglaltatta írásba. A frank társadalom: KIRÁLY Királyi kíséret (trustis) HOMO FRANCUS (szabad frankok) Félszabadok (litus) Rabszolgák (servus, sclavus) A király hatalma személyes jellegű és elvben korlátlan volt. Az ország királyi magánbirtok, patrimoniális királyság. A királyi udvar (domus regis) a kíséretből és főtisztviselőkből állt össze (palotagróf, pohárnok, istállógróf, referendarius (pecsétőr, oklevélkiadó), cubicularius (kincstartó), maior domus (udvarnagy). A 7 századra az udvarnagy a legfőbb tisztviselő, a kíséret és a hadsereg vezetője. A grófságok élén a gróf állt, aki a király nevében gyakorolta a bannumot és csak a helyi birtokosok közül lehetett kinevezni. A 6. századig szedték a római adókat, de a 7 századtól a bírságpénzek és a birtokokról befolyó

összegek jelentették a király legfőbb bevételeit. A király legfőbb támasza az egyház volt, aki védelmezőjük és egyben fejük is volt. A frank hadsereget a szabad férfiak egységei és a királyi kíséret tagjai jelentették. Legfőképpen gyalogosok voltak (lándzsa, hajítódárda, bárd, rövid kard). Az utolsó Meroving uralkodók alatt a királyi hatalom meggyengült és a tényleges hatalom a maior domusok kezébe ment át. Vetélkedésükből a Pippinidák és az Arnulfingok kerültek ki győztesen. A két dinasztia harcából végül Austrasia maior domusai emelkedtek a többiek fölé Martell Károly (714-741) végleg leverte az Arnulfingokat (Neustrasia), majd Aquitánia hercegét is. Kelet felé hódoltatta az alemannokat, a türingeket és a bajorokat, majd 732-ben az általa megszervezett nehézpáncélos lovassággal legyőzte az arabokat (Poitiers). Károlyt fiai követték a trónon, de Karlmann 747-ben kolostorba vonult, így III. Kis Pippin (741-768)

lett az uralkodó. Rendezte az egyházi birtokok tulajdonjogát, amiért 751-ben királlyá választották 754-ben maga a pápa kente fel Saint Denis-ben, miközben az utolsó Meroving királyt kolostorba küldték. Pippin cserében 754-ben és 756-ban is megvédte a pápát a langobardokkal szemben, és a visszaszerzett területekből megszervezték a pápai államot. Hódoltatta a bajorokat és Aquitánia hercegét, visszaszorította az arabokat. Fia, Nagy Károly (768-814) folytatta a terjeszkedést. 769 Aquitánia; 774 a langobardok királya. Folytatta atyja egyházpolitikáját, minek következtében megszűnt a bizánci befolyás a pápára. 781-ben és 787-ben itáliai hadjáratokat vezetett, melyek után rendezte Bizánccal való viszonyát. 772-790 között a szászok ellen vezet sorozatos akciókat 785-ben meghódítja Frízföldet, 787-ben Bajorországot, melynek élére sógorát állítja. 791 és 796 között az avarok ellen harcol seregével, majd 797 és 803

között végleg leveri a kaganátust és megszervezi az Oriens praefecturát. Uralkodása alatt alakul ki az Európa-tudat. 800. december 25-én Rómában III Leó pápa császárrá koronázta Birodalmának nem volt állandó székhelye, az udvar bevételeit a királyi birtokok, vámok, bírságok, pénzverés és hadisarcok jelentették. Károly aranypénzek helyett ezüstdénárokat veretett A grófságok élén a grófok álltak, határgrófságokat szervezett. A birtok nem volt örökölhető, ahogy a cím sem Általános birodalmi gyűlések és seregszemlék a hadjáratok előtt. Egyház és állam nem volt szétválasztható – teokratikus királyság. Kialakul a püspököket segítő kanonokok szervezete Károlyt fia, I. Lajos (814-840) császárként követte a trónon Uralkodása alatt megszűntek a hódítások. Károly koronázása alkalmából (817) lemondott az egyház fölötti joghatóságról, majd 3 fia között felosztotta a birodalmat, akik innentől kezdve

folyamatos harcban álltak egymással és apjukkal. - Lothar, társcsászár és Itália ura - Pippin, Aquitania hercege - (Német) Lajos, Bajorország I. Lothar (840-855) harcra kényszerült öccseivel, majd e küzdelem következményeként 843ban Verdunben újabb felosztás következett: - I Lothar, frízföldtől az Alpokig és Itália - Német Lajos, Rajnától keletre (Németország) - Kopasz Károly (Francia területek) Bár a felosztást nem tekintették véglegesnek, már nem volt reális esély az egyesítésre. Sőt, a területek még tovább aprózódtak. 6. A brit szigetek története az 5-11 század között Az angol feudális társadalom és állam kialakulása. Római Britannia a 4-5. században folyamatos támadásoknak volt kitéve (piktek, skótok, szászok), ezért az 5. század elején a rómaiak kiürítették a szigetet, azonban a római civilizáció nem szűnt meg a területen. A germán és angolszász törzseknek azonban sikerült megvetniük a lábukat a

keleti és déli partokon, hogy innen kiindulva nyomuljanak előre. A keresztény keltabrit törzsek Wales, Cornwall és Skócia területére szorultak vissza (Badon-hegyi csata, átmeneti sikerek). A 6 század végére teljessé válik az angolszász hódítás Írországban az 5. században kezdődött a keresztény térítés (Szent Patrick), sajátos kolostori egyházszervezet alakult ki. A 7 századra gazdag írásbeliség vette kezdetét A terület politikailag több mint száz törzsi államra oszlott, ezek élén királyok álltak. A 6 században ír szerzetesek térítették meg a pikteket, akiknek királysága a 6-9. század között állt fenn 843ban az írek alapította Dalriada és a Pikt királyság egyesítésével megszületett az egységes Skót királyság. Az angol királyságok megszületése a 6-7. századra tehető: Sussex, Kent, Wessex, Essex, Northumbria és Mercia. Ezek között állandó harc dúlt Ugyanebben az időszakban kezdték meg az írek a szászok

térítését. 597-ben jelentek meg az első bencések Az első megkeresztelt király a kenti Aethelbert és kísérete volt, ez meghatározta az angol egyház központi területét, megalakult a Canterbury érsekség. 664-ben az angolszász püspökök a római egyházmodell követése mellett döntöttek. A 7. század első felében Northumbria királyai voltak a legjelentősebbek, majd a 8 századra Mercia emelkedett ki. Offa királyt (757-796) a canterbury-i érsek koronázta meg és minden angolok királyának címeztette magát. Szövetséget kötött Nagy Károllyal, a többieket pedig saját hatalmi szervezetébe illesztette. A tartós egységet mégis Wessex uralkodói építették ki a 9-10. században (Egbert 802-839), ám a mind súlyosabb dán támadások miatt az egység csak délen volt teljes. Nagy Alfréd (871-899) csaknem egész Angliát visszaszerezte a dánoktól, azt is elérte, hogy Guthrum dán király felvegye a keresztséget. Így Aethelstan (924-939)

jogosan nevezte magát „egész Britannia királyának”, Edgart (959-975) pedig már a többi fejedelem is elismerte Anglia urának. 1016-ban házasság révén a dán király Nagy Knut (Kanut) (1016-1035) szerezte meg Anglia trónját. Norvég és dán királyi címeivel valóságos tengeri nagyhatalmat hozott létre, ám fiai nem voltak képesek fenntartani az egységet. Így visszatérhetett az angolszász dinasztia Normandiából, Hitvalló Edward személyében (1042-1066). A tényleges hatalom azonban már Wessex earljének, Godwinnak, majd fiának Haraldnak a kezében összpontosult. A király mégis a normandiai herceget, Vilmost nevezte meg örökösének. Harald és Vilmos között folyt a harc a koronáért, mely 1066-ban a hastingsi ütközetben Vilmos javára dőlt el. A 9-10. századi teokratikus angol királyság legfőbb támasza az egyház volt A kormányzatot frank mintára szervezték meg, a központot Winchester, majd a Westminster (London) jelentette.

Grófságokat (shire) szerveztek, melyek élén az earl állt KIRÁLY Kíséret (thane) – belőlük alakul ki a manor-réteg Urak (lordok) Az urak kísérete Szabad parasztok (ceorl) – önálló, örökölhető birtokokkal Geburok – a földesúr allodiális földjén dolgozó parasztok 7. Itália germán királyságai a korai középkorban Odoaker királysága (476-493) Osztrogót királyság (493-555) Langobard királyság (568-774) A szkír származású Odoakert egy germánokból álló hadsereg kiáltotta ki Itália királyának 476-ban. A császári jelvényeket Konstantinápolyba küldte, azzal, hogy ő Itáliát a Kelet-római császár nevében fogja kormányozni. Királyságát Konstantinápoly Julius Nepos halála után (480) ismerte el, azonban a patrícius és magister militum címeket nem kapta meg. Odoaker lényegében nem nyúlt a közigazgatáshoz, jogrendhez, adórendszerhez és politikai intézményekhez. Tiszteletben tartotta a senatust, s bár ariánus volt,

igyekezett kedvezni az egyháznak is. A pápaválasztásba azonban beavatkozott Királyságához csatolta Szicíliát és Dalmáciát, ám hatalma növekedése miatt Konstantinápoly az osztrogót Theoderichet küldte ellene, aki 489-ben betört Itáliába, legyőzte és megölte Odoakert. 493-ban a gót hadsereg Itália királyává kiáltotta ki. Nagy Theoderich (471-526) 497-ben consuli és patríciusi címeket kapott Konstantinápolytól, a császár fiává fogadta és bíborruhát küldött neki. Oklevelein és pénzein ennek nyoma is maradt, hiszen római módon, consuli évek szerint datálta őket. Felvette a császári ház nevét és 500-ban uralkodónak kijáró tisztelettel fogadták Róma városában. Törvényeket nem hozott, ezért rendeletekkel (edictum) kormányozta országát, melynek határait Dalmáciával, Noricummal és Raetiával is bővítette. 507-ben Délkelet-Galliát is megszerezte a frankok által legyőzött vizigótoktól. Azon igyekezete, hogy a

királyokat egy szövetségi rendszerbe boronálja, nem járt tartós sikerrel. A gótok nem keveredtek a rómaiakkal, saját telepeket hoztak létre Észak-Itáliában. Saját szokásaik szerint, katonaként éltek. A rómaiak számára fennmaradt a saját hivatalszervezetük Theoderich a provinciák élére comeseket nevezett ki, akik katonai parancsnokok és bírók is voltak, de inkább csak a gótok fölött érvényesült a hatalmuk. A közigazgatást a praefectus praetorio irányította. Utakat, épületeket, fürdőket, csatornákat, vízvezetékeket hozatott rendbe, mocsarakat csapoltatott le. Központja Ravenna volt, jövedelmei zömét a királyi birtokok adták (kb. Itália ⅓-a) Tanácsában művelt rómaiak is helyet kaptak (Cassiodorus, Boëthius). Bár Ariánus volt, igyekezett jó kapcsolatot ápolni a katolikus egyházzal, ám 518 után a katolikusok viszonya javult Konstantinápollyal. Theoderich ekkor szembefordult velük, 528-ban bebörtönöztette a pápát,

és saját jelöltjét állította a helyébe, leszámolt a senatusi ellenzékkel is. Utóda leányának fia, Athalaric lett (526-534), aki helyett anyja és Cassiodorus uralkodtak régensként. Fia halála után új férje, Theodahad megölette feleségét 535-ben Iustinianus ekkor Belizárt küldte Itáliába. A gótok megölték Theodahadot és Witigist választották királynak. Belizár 540-ben elfoglalta Ravennát és elfogatta Witigist Azonban a gótok erőre kaptak és Totilát választották királyuknak (541-552), akit csak Iustinianus egy újabb hadvezére, Narses tudott legyőzni. 553-tól Itália Konstantinápoly uralma alá került 568-ban északon megjelentek a langobardok, és pusztításukkal, gyilkolásukkal megsemmisítették a római közigazgatás intézményeit. Ebben az időben alapította a Grado szigetére menekült aquileiai pátriárka Velencét. A langobardok nemzetségek szerint telepedtek meg, melyeket a hercegek vezettek. Alboin király 572-ben

összeesküvés áldozata lett és csak tíz év múlva tudta Authari (584-590) és Agilulf (591-616) helyreállítani a királyi hatalmat. A választott király a hercegekre támaszkodott, akik a kialakult önálló hercegségek élén álltak Északon sok apró hercegség jött létre, míg délen Salerno és Beneventum. A langobard király csak kíséretére és saját nemzetségére számíthatott. Leegyszerűsített római jogot használtak, ami által a romanizáció igen lassan haladt, de a 8. századra már a vulgáris latint használták A 7 század második felében az ariánus hitet a katolikusra cserélték. A püspököknek nem voltak világi feladataik, viszont a király nem szólt bele az egyház ügyeibe, a pápát pedig elismerte az egyház fejének. Hercegi nemzetségek (farák) Adalingi réteg (nemesek) Fegyveres szabadok (barok – fegyveresek; faramanik – fegyvertelenek) Ministeriales – személyes szolgák Massarii – földeken dolgozó szolgák A langobard

királyság a 8. században megerősödött Liutprand (712-744) megszerezte a spoletoi és beneventumi hercegségeket. Aistulf (749-756) 751-ben elfoglalta Ravennát és Rómát fenyegette. Ekkor a pápa hívására 756-ban Kis Pippin frank sereggel védte meg a várost, a felszabadított területeket megkapta a pápa. Az utolsó langobard királyt, Desideriust (756-774) Nagy Károly űzte el, amikor elfoglalta Paviát és 774-ben őt koronázták királlyá. 8. A Kelet-Római Császárság a 4-6 század között Bizánc a 7-11 század közötti időszakban. 395-ben végleg kettéosztják (Theodosius) a Római Birodalmat, melynek keleti fele lesz később Bizánc. Itt nincs elnéptelenedés, az ipari és kereskedelmi tevékenység zavartalanul folyik tovább. A 7 század elejéig a latin marad a hivatalos nyelv, és a keleti állam szervezete folytatója a dominatus államszervezetének. A császár abszolút uralkodó, akinek hatalma istentől származik, megválasztása

kikiáltással történik. Létezik a senatus is, bár szerepe a 8 századra formálissá válik, hatalmas bürokratikus államgépezet, fontos szerep jut benne az eunuchoknak. A diplomácia szinte művészetté válik 395-610 között, „korai bizánci” időszak: a hunok és a gótok leküzdése után a birodalom területén jórészt béke volt. A legfontosabb viták a vallás körül zajlottak, melynek kapcsán igyekeztek a veszélyes monofizitizmust megfékezni. Zénón császár (474-491) 482-ben kiadta a Hénotikont, mely egyfajta egységformula volt, ám Róma és Konstantinápoly között megszakadt miatta a kapcsolat, amely csak 518-ban állt helyre, amikor I. Iustinus (518-527) trónra léptekor megszüntette az érvényét. Unokaöccse, I Iustinianus (527-565) legyőzte a perzsákat, majd Nyugat felé fordult, hogy visszaállítsa a birodalom egységét (recuperatio imperii). 532-ben leverte a Hippodromban kitört Nika-felkelést Belizár segítségével 533-ban

Belizár meghódoltatta az afrikai Vandál királyságot, mely másfél évszázadra ismét római birtok lett. Itáliában 535-554 között folyt a háború a gótok ellen Belizár, majd Narses vezetésével, ám 568-ban a langobardok csupán Ravenna és Róma környékét hagyják Konstantinápoly kezén. 554-től Hispánia délkeleti része is néhány évtizedig ide tartozik Iustinianus végezte el a római jog kodifikálását is (528-533) - Codex - Digestae seu Pardectae - Institutiones - Navellae - Corpus Iuris Civilis Megtiltotta a hivatalok vásárlását, visszaszorította a korrupciót, növelte a birodalom bevételeit, jelentős építkezéseket folytatott. Utódai nem voltak képesek megállítani a tömeges szláv betelepülést. 582-ben Sirmiumot elfoglalták az avarok, a perzsák pedig a 7. század elején Szíriát és Egyiptomot, miközben Kisázsiát fenyegették. Az avarok Konstantinápolyt is megostromolták I. Hérakleiosz (610-641) újjászervezte a hadsereget,

felszabadította Kisázsiát és 627-ben Ninivénél döntő győzelmet aratott a perzsák fölött. Igyekezett konszolidálni a birodalmat 634-től az arabok jelentik a legnagyobb veszélyt, viharos ütemben hódítják meg Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot, Észak-Afrikát és Ázsiát. 674 és 678 között Konstantinápolyt ostromolják, a Balkán pedig szláv uralom alá kerül. Ebben az időben lett a Kelet-Római Császárság valóban Bizánc. Hivatalos nyelve a görög lett, s az uralkodót imperator helyett baszileusznak nevezték. Közigazgatási reform: themák jöttek létre, élükön egy-egy sztratégosszal (polgári és katonai vezető). A hadszervezet alapját a parasztkatonaság alkotta (sztratiotészok), akiknek könnyebbek lettek a terheik, és megszűnt röghöz kötöttségük. A városok azonban kezdtek elnéptelenedni, csökkent a lakosságuk, csappant gazdasági erejük. A reformok a 8 századra értek be, ekkorra sikerült katonai eredményeket is elérni az

arabok és a bolgárok ellen. A trónviszályokból III. Leó (717-741) vezette ki a birodalmat Visszaszorították a főváros alól az arabokat, majd 740-ben meg is verték őket. Átdolgozta a Corpus Iuris Civilist Fia, V Konsztantinosz (741-775) már támadólag lépett fel a bolgárok és arabok ellen, azonban 751ben elvesztette Ravennát, majd Rómát is. Képrombolás: III. Leó 726-ban elítélte a képek tiszteletét, 730-ban pedig elrendelte az eltávolításukat. Ez pártszakadást vont maga után és hosszú küzdelem indult meg a birodalomban. Eiréné császárnő 787-ben Nikaiában hatályon kívül helyezte a képromboló rendeleteket, de a rend csak 843-ban állt helyre teljesen, Theodóra császárnőnek köszönhetően. 821-823 között Kisázsiában Szláv Tamás vezetésével parasztfelkelések voltak az új adók ellen. Az arabok elfoglalták Máltát, Krétát és Szicíliát Makedón-dinasztia (867-1025): I. Baszileiosz (867-886) leszámolt a lázadó

paulikánusokkal (az állami intézményeket a sátán művének tartották), kodifikációs munkát végzett, melyet aztán fia, VI. (Bölcs) Leó (886-912) adott ki Baszilika címmel A parasztkatonáknak megtiltották földjük elhagyását, viszont cserében védelmezték a közösségeket a nagybirtokosokkal (dünatoszok) szemben. A sztratióta birtokok jövedelemhatárát fölemelték, hogy bevezethessék a nehézlovas harcmodorhoz szükséges kellékeket. Niképhorosz Phókasz (963-969) és Joannész Tzimiszkész (969-976) visszavették az araboktól az elvesztett területek nagy részét (Kréta, Ciprus, föníciai partvidék). A bolgárokat, akik Simeon (893-927) alatt élték fénykorukat, belső harcok és magyar támadások gyengítették, aminek végén II. Baszileiosz (976-1025) 1014-1018 között megszűntette a bolgár állam önállóságát. 9. Az arab államiság megteremtésének sajátos formája, az iszlám mozgalom Az Arab-félsziget belső, sivatagos

területein nomád beduinok éltek, akik folytonos harcban álltak egymással és az idegenekkel. A Kre 1 évezredben Jemen területén már létezett Mina és Sába királysága, öntözéses földművelést folytattak, városi közösségek alkották. A Kre 1 és a Kr.u 6 század között állt fenn ugyanitt a himjarita királyság A 4-5 század között terjedt a zsidó és a keresztény vallás, északon két keresztény királyság alakult: Gasszanida és Lahmida. A félsziget nyugati partján fontos kereskedelmi út húzódott Szíriától Adenig – a tömjénút. Amikor a 6 században a szasszanidák elfoglalták Dél-Arábiát Jemen elvesztette a jelentőségét. Ekkor emelkedett fel Mekka, amely átvette a karavánkereskedelem irányítását, miközben az itt található Kába nevű kő is vonzotta az embereket. Mekka a qurais (kurajs) törzs ellenőrzése alatt állt, melynek elitje ekkor vált gazdag nemzetséggé. E törzs szegényebb nemzetségében született 570

körül Mohamed, aki egy gazdag özvegyet vett feleségül. 40 éves korában felhagyott a kereskedelemmel és a Híra-hegy barlangjába vonult félre. Visszatérése után Allahot hirdette, az egyetlen istent Első hívei a szegények, asszonyok és fiatalok közül kerültek ki. Miután összeütközésbe került Mekka vezetőivel, 622 július 16-án áttelepült Jathrib (később Medina) városába. Ezt az utat nevezik Hidzsrának Itt dolgozta ki vallásának elveit, az ummát, mely a hiten alapuló közösség alkotmánya és szervezete volt. Sok éves harc után, miközben a hit terjedt a beduinok között, Mekka kénytelen volt kiegyezni Mohameddel, aki 630-ban híveivel bevonult a városba. A lakók felvették az iszlám vallást, és beiktatták a Kába tiszteletét (7-szer körüljárni). Az iszlám jelentése: „teljes odaadás Istennek, belenyugvás az Ő akaratába”. Mohamed halála után a hívők konszenzusa alapján jelölték ki az iszlám közösség világi és

vallási vezetőjét: a kalifát. Az első négy alatt (Abu Bakr 632-634; Omar 634-644; Oszman 644-656; Ali 656-661) gyorsan terjedt a vallás az Arab-félszigeten kívül is. 634-651 között Palesztina, Szíria, Mezopotámia, Egyiptom, Perzsia, Líbia és Tunisz került meghódítás alá. 661-ben a mekkai Omajja-család került hatalomra (661-750) I. Muávija révén, aki Damaszkuszba helyezte át a székhelyét. A hatalomért vívott harcok során vált szét az iszlám két irányzatra, szunnitákra és síitákra (Ali-pártja). Az Omajjidák folytatták a terjeszkedést mely Horezmig és az Indus-völgyig, illetve Hispániáig terjedt. A 8 század közepén azonban kifulladt a hódítás lendülete (732. Martell Károly; 741 bizánci flotta) 750-ben a keleti tartományokban felkelés robbant ki, és Abu Abbászt kiáltották ki kalifának. Az Abbaszida-dinasztia (750-1258) tömegbázisát az iszlámra áttért perzsák jelentették, ezért 762-től Bagdad lett a székváros.

Fénykorukat Al-Manszur (754-775) és Harun ar-Rasid (786809) kalifák alatt élték A hódolt népek földadót (haradzs) fizettek, az át nem tért zsidók és keresztények fejadót (dzsizje) is. A 8 században egyre nagyobb méreteket öltött az áttérés, ami egy-egy nagyobb arab nagyúr támogatásával történt. A birodalom egyre inkább elveszítette arab etnikai jellegét A fő jövedelemforrás a hadizsákmányokból származott, majd a növekvő adókból. A 7 századtól már pénzt verettek, az államszervezetet perzsa mintára hozták létre. A 9 századtól a kalifa vallási vezetővé szorul vissza, a hatalom a vezírek kezébe kerül. Jelentős kulturális fejlődés (természettudományok, orvoslás, matematika, csillagászat, földrajz stb.) A 9. században az emírek (tartományurak) a helyi hadseregekre támaszkodva megkezdték a birodalom szétdarabolását. Marokkóban az Idriszidák (788-985); Algériában és Tuniszban az Aglabidák (800-909); Egyiptomban a

Tulunidák (868-905), majd a Fatimidák (969-1171), akik Szíriára, Palesztinára és Tuniszra is kiterjesztették uralmukat; emelkedtek hatalomra. A Bujidák 945-ben elfoglalták Bagdadot, őket 1055-ben a szeldzsuk törökök váltották fel. Vezérük szultáni címet kapott a kalifától és megszállták Mezopotámiát, Palesztinát, Szíriát. 1071-ben Manzikertnél megverték a bizánciakat és megszerezték Kisázsia nagy részét is. Több önálló szultánság jött létre. 1171-ben a kurd Szalah-ad-Din megdöntötte Egyiptomban a Fatimida uralmat, elfoglalta Szíriát, Palesztinát (Ajjubidák). A mongolok 1258-ban bevették Bagdadot, 1250-ben az Ajjubidákat a Mamelukok váltották fel és egészen 1516-ig uralkodtak, amikor az oszmán törökök győzték le őket. 10. Gazdasági változások a 9-11 században A középkori városok és céhek A mezőgazdaság fellendítéséhez a nyomásrendszeren kívül technikai újítások is hozzájárultak. Megjelent a

fordítóeke, aszimmetrikus ekevassal, csoroszlyával Nagyobb földterületek megművelése, mélyebb szántás vált lehetővé vele, mozgatásához 6-8 ökör kellett. Az igavonásba egyre inkább bevonták a lovat is: ezt a szügyhám megjelenése tette lehetővé. A 10-13 századtól vízimalmok és szélmalmok terjedtek el Európában Megnövekedett a megművelt területek aránya az erdőirtások és lecsapolások folytán. Új települések születtek a kolonizációnak köszönhetően. Új, nemesített növényfajták jelentek meg, növekedtek a termésátlagok. Megjelentek az első mezőgazdasági szakkönyvek A 8-13 század között kedvező klímafeltételek köszöntöttek Európára. A korszerű módszerek terjesztésében nagy szerepet játszottak a ciszterciek. A jobb élelmezésnek köszönhetően fellendült az áruforgalom is. Az iparban a vízkerék számos munkát végzett el az emberi erő helyett (gabonaőrlés, fújtató mozgatása, fűrészmalmok stb.) Megjelent

a fonókerék, majd a pedálos szövőszék, újfajta kohótípusok terjedtek el, új hajótípusok születtek. A 11-13. század a városok fellendülésének időszaka Itáliában és a Földközi-tenger vidékén a római városok éltek tovább, másutt telepített városok jöttek létre. A városok lakói közül először a kereskedők hoztak létre érdekvédelmi szervezeteket, gildéket (9-10. század) Így a kereskedők szervezték meg a városi közösségeket (communákat) is. A communamozgalom a 11-12. században bontakozott ki, célja a földesuraktól való autonómia, elszakadás volt A legtöbb helyen ez békésen ment végbe, mert a város jelenléte hasznot hajtott az úrnak. Idővel már ők kezdeményezték egy-egy település városiasítását. A lakosság száma a 11-13 században növekedett, ám a 14-16. században megtorpant és csak a 16 századtól indult újra növekedésnek. A városi élet előnyei: - pax urbana: tilos a vérbosszú, párbaj - a város

közösségként áll szemben urával - a közterheket maguk osztják fel egymás között - a polgár személyében szabad, szabadon rendelkezik javaival - a polgár részt vehet a gyűléseken, véleményt nyilváníthat - bíráskodási önkormányzat, és közigazgatási autonómia Levantei kereskedelem: Velence, Genova – fűszerek, selyem, brokát, drágakövek stb. Északon: a 9. századtól a skandinávok, a 12 századtól a német kereskedők viszik a vezető szerepet. A 13-14 században létrejött a Hansa-városok szövetség Brugge volt a legnagyobb központ, itt találkozott dél és észak. A 12 század legjelentősebb vására a Champagne-i volt A városokban nemcsak a kereskedők, de a kézművesek is létrehozták érdekvédelmi szervezeteiket – a céheket. Ezek ellenőrizték és szabályozták a termékek árát és minőségét A 13. századtól a céhek fokozatosan érték el az önigazgatás jogát, amit a legtöbb helyen a 14 századra el is értek. Az ipart

csak céhen belüliek űzhették, a szabályok egyenlő feltételeket biztosítottak a tagoknak (munkaidő, ár, bér, eljárások). Gondoskodtak a fogyasztók védelméről is. A céhek főképp a helyi piacokra dolgoztak 11. A rendi fejlődés gazdasági, társadalmi és politikai előzményei Rendi állam, rendi társadalom. A középkorban rendnek (ordo) nevezzük azokat a csoportokat, amelyek azonos jogállásúak voltak, örökletes kiváltságokkal rendelkeztek, s érdekeiket politikai síkon is képesek voltak képviselni és védelmezni. A hűbéres viszonyban a társadalom vertikálisan tagozódott, mindenki egy hierarchikus láncolat része volt, a rendiség e helyett egy horizontális kapcsolatrendszert hozott létre. A rendek együvé tartozásának ideológiája már a 11 században megjelent (papok, katonák, parasztok), különösen figyelemre méltó, hogy az egyházi rend (ordo clericalis) már a korai középkortól elkülönült a laikusoktól. Jogaikat a 1214

századtól dekrétumokban is megfogalmazták: egyházi személyek sérthetetlensége, csak egyházi bíróság ítélkezhet fölöttük, adóktól/szolgáltatásoktól mentesek. A hűbéri kapcsolatok válsága a feudumok örökíthetőségével kezdődött, hiszen az a személyes kapcsolat, mely a hűbérest urához kötötte jelentősen meglazult. Ez viszont megkérdőjelezte a hűbéres hierarchia lényegét és szétrombolta a társadalom vertikális tagozódását is. A hatást felerősítette a partikularizmus hatása is, a különböző immunitasok, államhatalmi jogosítványok. A 12-13. században megkezdődött a városok szabadságainak uralkodói megerősítése Fontos szerepe volt ebben a kommunajognak, hiszen a városlakók ezáltal közösségként kerültek ki a földesúri hatalom alól, önkormányzati autonómia illette meg őket (bíráskodás, vámszedés, városfal építés, katonaság tartása, stb.) Sokat emelt a városok erején, amikor megszülettek a

városszövetségek (Hanza, hermandad stb.), ám a testületi elv létjogosultságának elismerésében nagy szerepük volt a különböző gildéknek, céheknek, sőt az egyetemeknek is. Fontosak voltak bizonyos elvek is, mint például az, hogy ami mindenkit illet, azt mindenki által meg kell erősíteni, vagy a királyságnak közösségként való meghatározása. A társadalom rendi átrendeződése átformálta a nemesség, a városi polgárság és a parasztság viszonyát. A parasztok csak Skandináviában vagy Svájcban jutottak politikai szerephez, bár helyzetük egész Európa területén kétségkívül javult. A nemességnek vagy polgárságnak jogi állapotként való megfogalmazása egyfajta megmerevedést is eredményezett a társadalmakban, hiszen jogilag zárt rendekké váltak. Ez leginkább a nemességre igaz, hiszen az egyházi rendbe és a polgárság soraiba nemcsak a születés jogán lehetett bekerülni. A rendi országgyűléseket általában a Simon

Montfort által 1265-ben összehívott parlamenttől szoktuk számítani, amikor grófságonként két-két lovag, két-két polgár vett részt a tanácskozásokon. Ezt 1295-ben I Edward újította fel, amikor a bárók tanácsát kiegészítette a grófságok és városok követeivel. De voltak már korábban is hasonló próbálkozások Hispániában (Leonban 1188-ban, Katalóniában 1218-ban, Aragóniában 1247-ben, Portugáliában 1254-ben stb). Európában a rendi gyűléseknek két típusa alakult ki: háromkamarás (pl. Franciaország, Németország) illetve kétkamarás parlamentek (pl Anglia, Kasztília, Skandinávia). A háromkamarásban a papság, nemesség és polgárság külön ülésezik; a kétkamarásokban a felsőházban a főrendek, az alsóházban a köznemesség és a városok képviselői gyűléseznek. A rendi országgyűlések előzményeiként számításba kell vennünk a királyi tanácsot, melyben a legfőbb egyházi és világi méltóságok egyénként

vettek részt. Az uralkodó akkor hívta össze e fórumot, amikor akarta, s nem volt köteles figyelembe venni az ott elhangzottakat. A legnagyobb hűbérurak azonban szerették volna elérni, hogy a király ne döntsön nélkülük. Ilyen kényszerítés szülte az angol Magna Carta kiadását 1215-ben (adókat csak a bárói tanács jóváhagyásával vethet ki a király), vagy az oxfordi proviziókat 1258-ban (15 fős bárói tanács a király mellett). Ám a rendi gyűlések kialakulásának folyamat országonként más és más Szép Fülöp 1302-ben a királyi tanácsnál szélesebb fórum támogatását kérte a pápa elleni küzdelméhez. A francia rendek azonban nem játszottak szerepet a törvényhozásban, csupán az adómegajánlásban. A gyűléseket sem hívták össze rendszeresen, talán csak helyi szinteken Angliában a Lordok háza és a Közösségek háza részt vett a törvényalkotásban, az adómegajánlás jogával is rendelkezett, sőt az ítélkezésben

is részt vett. Hispániában országonként változó volt a gyűlések ereje. A rendi intézmények, bár korlátozták az uralkodó hatalmát, mégsem gátolták a központosítás erősödését. A király széles rétegekre támaszkodhatott, nem volt kiszolgáltatva a báróknak, így annak a hatalomnak a fejében, amiről lemondott a rendek javára a fennmaradó hatalom legalább valóságos volt a kezében. Németország kivételt képezett ez alól. Itt a rendi egyezkedés a császár szintjéről átkerült a területi fejedelmek szintjére. A legfontosabb rendi intézmény nem a birodalmi gyűlés, hanem a tartományi lett. Külön tanácskoztak a választófejedelmek, a világi és egyházi fejedelmek és a városok képviselői, viszont csak közösen hozhattak törvényt, melynek végrehajtása a tartományi uraktól függött. A császárt 1356-tól (Aranybulla) a hét választófejdelem választotta. 12. Anglia a 11-15 század között 1066-ban Hitvalló Edward halála

után a Hastingsi ütközetben I. Vilmos Normandia hercege legyőzte Haraldot és megszerezte Anglia trónját (1066-1087), őt fiai követték. A normann hódítás nem népvándorlás volt, csupán 5-6000 lovag vállalkozása. Hogy hatalmukat megszilárdítsák várakat emeltek, az uralkodó osztályt kicserélték. Vilmos átültette a normannfrancia hűbériség intézményeit és szokásait, de megtartotta az erős királyi hatalmat is A királyi hatalom az ország egész területét ellenőrzés alatt tartotta, a hűbérbirtokok nem alkottak területi egységet: szétszórt darabok voltak, amelyek nem rendelkeztek immunitasszal. A főpapok a király vazallusai voltak. 1086-ban összeírták Anglia birtokait és falvait, illetve a bennük lakó népeket (Domesday Book). Bárók Sokemen (szabad birtokosok) Vilanus (függő parasztok) Cottars (bérmunkából élők) 1135-ben I. Henrikkel kihalt a normann dinasztia Két évtizeden át trónviszályok dúltak, valódi polgárháborús

időszak köszöntött Angliára. Blois István (1135-1154) és Henrik leánya Matild között folyt a harc a trónért. Végül Matild fia, II Henrik (1154-1189) lett a király, megalapítója a Plantagenet-dinasztiának, akik hatalmas franciaországi birtokokkal rendelkeztek. II Henrik újra megerősítette a királyi hatalmat, a lovagi hűbérbirtok örökölhetővé vált, de csak a legidősebb fiú és nem a család számára. A nemesség így Angliában nem vált zárt közösséggé, hanem lefelé nyitott maradt. Uralkodása alatt kifejlődött a Common Law, az „közös jog” (bírói döntéseken alapuló szokásrendszer). Központi bíróságok jöttek létre, külön a büntető ügyekre, közönséges perekre stb. Korlátozta a klérus igazságszolgáltatási kiváltságait, ez vezetett végül 1170-ben Thomas Becket meggyilkolásához. Fiai, Richárd és János uralma nem volt sikeres. János sorra veszítette el franciaországi birtokait, ráadásul a pápával is rossz

volt a kapcsolata, aki egyházi átok alá vonta őt és országát. János kénytelen volt elismerni a pápa főségét Bárói 1215-ben rákényszerítették a Magna Carta kiadására, ez biztosította a bárók, a nemesek, a városok és az egyház jogait. Adót csak a királyi tanács jóváhagyásával vethetett ki, belekerült egy ellenállási záradék is. János fia, III. Henrik (1216-1172) francia tanácsadókra és zsoldosokra támaszkodva akarta visszaállítani a korlátlan királyi hatalmat. A bárók 1258-ban létrehozták konföderációjukat azzal a céllal, hogy kikényszerítsék a reformokat. Az Oxfordi Proviziók alapján a parlament rendszeressé vált (12 képviselő). Két ülés között egy 3-4 tagú tanács tartózkodott a király körül. A mozgalmat Montfort Simon vezette, de a király sem nyugodott bele a vereségbe A fegyveres összeütközésben a király vesztett és fogságba esett. 1265-ben azonban ő győzedelmeskedett, a rendi fejlődésnek

azonban már nem lehetett gátat szabni. I. Edward (1272-1307) már rendszeresen összehívta a parlamentet, a 14 század elejére kialakult a kétkamarás angol rendi gyűlés (House of Lords; House of Commons). Bevezetésre került a kötelező esküdtszéki eljárás, illetve a békebírák intézménye. 1277-1284 között meghódította Walest, 1290-ben kiűzte a zsidókat. Skóciával is állandó harcban állt, azonban 1314-ben innen kiszorultak az angolok. III. Edward (1327-1377) uralkodása alatt kezdődött meg a százéves háború A folyamatosan növekvő adók miatt 1381-ben robbant ki a Wat Tyler és John Ball fémjelezte parasztmozgalom. Teljes társadalmi egyenlőséget hirdettek, megtagadták a robotot és a régi szolgáltatásokat, egyházi javakat fosztogattak. II Richárd (1377-1399) leverte ugyan a felkelést, ám a kibontakozott egy ellenzéki tevékenység, mely a tanácsosok leváltását követelte, ami 1386-ben (Csodálatos Parlament) meg is történt. Az

ezután kibontakozó fegyveres küzdelemben a király vereséget szenvedett (1387), megfosztották trónjától. IV. Henrik (1399-1413) a Lancaster-ház első uralkodója volt 1455-1485 között dúlt a Rózsák háborúja, mely a Lancasterek és a Yorkok között zajlott. 1461-ben a York-házbeli IV Edward Towton Moornál legyőzte a Lancestereket. 1461-1483 között a York-ház uralkodott 1471ben Tewksburynél végképp legyőzték a Lancaster-házat Edward gyermekeit azonban Glouchester earlje megölette és III. Richárd néven maga ült a trónra (1483-1485) Az ellene kitört felkelés után Tudor Henrik francia segítséggel került a trónra (1485-1509). 13. Franciaország a 11-15 században 843-ban a Verduni szerződés után létrejött a Nyugati Frank királyság, melynek II. (Kopasz) Károly volt az első uralkodója. Már neki el kellett ismernie Aquitánia és a Breton őrgrófság önállóságát. Ezután normann és magyar támadások zilálták tovább a viszonyokat A

királyi birtokállomány a töredékére olvadt, majd az eladományozott birtokok örökölhetőségével egyre nagyobb hatalom csúszott át a birtokosok kezébe. A meggyengült Karolingok helyett 888-ban az előkelők Odót, Párizs grófját választották királlyá. A Karolingok uralmának 987ben I (Capet) Hugó (987-996) uralkodása vetett végleg véget A Capetingek 987-1328 között megszakítás nélkül viselték a francia koronát. Folytatódott a területi szétdarabolódás (Flandria, Burgundia, Provence, Bretagne és Aquitánia), és ezeken a területeken örökletes dinasztiák alakultak ki a 9. században A 10 században Normandia is hercegséggé vált. Ezután a grófságok következtek, míg végül a 11 századra minden földesúr, püspök autonóm politikai egységek urának tekintette magát. A király csupán Párizs és Orléans vidékén tarthatta úrnak magát. Nem volt hatalma, csupán a legfőbb hűbérúr lehetett, támaszként csak az egyházra

számíthatott. Állandóak voltak a harcok, ez vezetett az „Isten békéje” (treuga Dei, pax Dei) mozgalomhoz. Ám az egymást követő Capetingek ügyes politikával, házasságokkal kerekítették ki a hatalmuk alá tartozó területeket (II. Róbert, I Henrik, I Fülöp) A 12 században kezdetét vehette a politikai egység helyreállítása, melyben az egyház, a tisztségviselők és főképp a városok támogatták a királyokat. Kialakították a Karoling-hagyományra épülő királykultuszt Ennek már 1124-ben meg lett az eredménye, amikor VI. Lajos (1108-1137) elnyerte a hercegek támogatását az V. Henrik császár ellen folytatott harchoz A királyi hatalom megerősítésében az első komolyabb sikert ő érte el, engedelmességre késztette a kiskirályokat, kiterjesztette a bíráskodás határait. VII Lajos (1137-1180) elvette Aquitániai Eleonórát, ám a felbomlott házasság után a hölgy kezével a hercegséget is II. Henrik angol király szerezte meg.

II. Fülöp Ágost (1180-1223) sok birtokot szerzett vissza a Plantagenetektől, így a négyszeresére növelte a közvetlen hatalma alatt álló földeket. A kathar mozgalom a déli területek meghódoltatására adott lehetőséget (1209-1229). A központosított közigazgatás műve VIII. Lajos (1223-1226) és IX (Szent) Lajos (1226-1270) uralma alatt fejeződött be, kiszorult a közigazgatásból a hűbéri jelleg. Szakszerű bürokrácia (jogászok, jegyzők, kamarások), helyi milíciák és zsoldosok jelentették az alapot ehhez. Párizs az ország központja lett. Létrejött a connétable (hadseregparancsnok), a chancelier (kancellár) hivatala Északon a bailli-k, délen a sénéchal-ok voltak a területi vezetők (adóbehajtás, bíráskodás). IX. Lajos kezdte kialakítani a parlamentet, melyből a 14 századra alakult ki a rendszeresen ülésező Párizsi Parlament. Ez inkább bíróság volt, mint rendi gyűlés A regionális szabadságok leginkább a szokásjogon

alapultak. A helyi gyűlések alakultak ki a tartományi rendi gyűlések, legfőbb szerepük az adómegajánlás volt. IX Lajos uralma a francia királyság középkori virágkora. IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) uralkodása volt a tetőpont Minden eszközzel növelte a bevételeket, megadóztatta a papságot is, ezért konfliktusba került a pápasággal. 1303-ban Nogaret kancellár foglyul ejtette VIII. Bonifácot 1305-ben V Kelemen néven francia pápát választottak, aki 1309-től Avignonban tartotta székhelyét. Flandriát azonban nem sikerült megszereznie. 1328-ban kihalt a Capeting-dinasztia és az oldalági Valois-ház került hatalomra. III Edward angol király is igényt tartott a trónra, ám a franciák VI. Fülöpöt (1328-1350) választották királlyá. 1338-ban Edward átkelt a Csatornán, majd 1340-ben felvette a francia királyi címet és megveti a lábát Bretagne-ban. 1346-ban Crécynél döntő győzelmet arat és beveszi Calaist 1348-ban hatalmas

pestisjárvány dúl a királyságban. II János (1350-1364) uralkodása alatt beáll a pénzügyi csőd. Gonosz Károly navarrai király az angolokhoz pártol 1356-ban Maupertuis-nál angol győzelem születik, a király fogságba esik. Az országot a dauphin irányítja tovább. 1358-ban parasztfelkelés (Jacquerie), amit Étienne Marcel árul el Gonosz Károllyal szövetségben. A párizsiak azonban nem engedik be a városba a navarrai királyt 1360-ban megkötik a brétigny-i békét, melyben III. Edward lemond a francia trónról, ám megtartja a meghódított területeket. V Károly (1364-1380) adóreformjaival megszilárdítja a pénzügyi helyzetet, átszervezi a hadsereget (íjászok, tüzérség, zsoldosok). Leveri Gonosz Károlyt, 1369-ben visszaszerzi Poitout. VI Károly (1380-1422) az idegbetegség jeleit mutatja és kicsúszik a kezéből a hatalom. Félelemnélküli János (1404-1419) burgund herceg az angolokhoz pártol. 1415-ben Azincourt-nál V Henrik nagy győzelmet

arat, elfoglalja Normandiát, a burgundok bevonulnak Párizsba. 1420-ban megkötik a troyes-i békét, Károly lemond örökségéről, Henriket elismerik a francia rendek, de 1422-ben mindketten meghalnak. Fiaikat királyoknak kiáltják ki. Jeanne d’Arc meglovagolva a feltámadó nacionalista és dinasztia-hű érzelmeket felszabadítja Orléans-t és eléri, hogy Reimsben VII. Károlyt francia királlyá koronázzák 1430-ban a burgundok elfogják és kiadják az angoloknak, akik 1431-ben Rouen városában kivégzik. Ám a burgundok ismét francia oldalra állnak és 1436-ban Párizs elesik. VII Károly kialakítja az adórendszert, megszervezi a hadsereget, megkezdi az abszolút királyi hatalom kiépítését. 1453-ban békekötés vet véget a százéves háborúnak. 14. A Német-római Császárság a középkorban 843-ban a Verduni szerződésben három részre osztották a Frank birodalmat, mely osztozkodásban a keleti részeket Német Lajos, a középső sávot Lothar (az

ő nevéből ered Lotharingia neve) kapta meg. Német Lajos dinasztiája 911-ben Gyermek Lajos halálával lekerül az uralomról és ezzel együtt megszűnik a Keleti Frank állam. A 9-10 században törzsi hercegségek alakultak: Szászország, Frank hercegség, Sváb hercegség, Bajor hercegség és Lotharingia ( az utóbbi területi-elv alapján). Az első dinasztia, mely magához tudta ragadni a hatalmat a Szász-dinasztia volt (919-1024). Ennek megalapozói az egyházra támaszkodó Madarász Henrik és I. Ottó (936-973) voltak, ők nevezték ki a főpapokat, tőlük kapták a birtokadományokat, ezért megvendégelték és eltartották az uralkodót és nagy létszámú kíséretét. Katonaságot tartottak fegyverben, tanácsadó szerepük volt, és részt vettek a közigazgatás irányításában is. Ez a korai időszak a magyar kalandozások kora. I Ottó teremtette meg a Német-római Császárságot 962-ben Ekkor a pápa segítséget kért Ottótól, hogy erőt vegyen

ellenségein, cserébe Rómában a fejére tette a császári koronát, amely aktussal „a rómaiak és frankok királyává” tette. 973 húsvétján Quedlinburgban az oda érkező követek (dán, cseh, lengyel, magyar, bizánci, kijevi stb) elismerték Ottó eszmei vezetői szerepét. III. Ottó (983-1002) fiatalon halt meg Szándékában állt feltámasztani a Római Birodalom örökségét, különös tekintettel Nagy Károly örökségére (Gallia, Germánia, Itália, Sclavinia, Lengyelország). A központnak Rómát szánta volna Ellátogatott Aachenbe Károly sírjához, amit felnyittatott és megszemlélte a maradványokat. A Frank (száli)- dinasztia (1024-1125) között volt uralmon. Továbbra is az egyházra támaszkodtak, de már szerepet szántak a kishűbéresek is. III Henrik (1039-1056) hatalma óriási volt, kezében tartotta a pápákat, hatalmát kiterjeszthette a cseh és a lengyel területek fölé is. Neki ajánlotta fel hűbérként Magyarországot Orseolo

Péter is Halálát követően azonban bomlásnak indult a császári hatalom. IV Henrik (1056-1106) alatt megerősödött a hercegek és fejedelmek, illetve az egyházi fejedelmek hatalma is. A pápaválasztás befolyásolása is kicsúszott a kezéből. A császár maga 1065-től vette kezébe a kormányzást, VII. Gergely pápa személyében könyörtelen ellenfele támadt Megkezdődtek az invesztitúra küzdelmek, a viszony elmérgesedett. Henriket a pápa kiátkozta, ezért 1077-ben kénytelen volt Canossa várában bűnbocsánatot kérni. Az országot belháborúk gyengítették, mégis be tudott vonulni 1084-ben Rómába, a pápa kénytelen volt a szicíliai normannok segítségét kérni. A pápával való küzdelem fia, V. Henrik (1106-1125) alatt is folytatódtak Ő ugyan először apja ellen ragadott fegyvert, de hatalomra kerülése után folytatta annak politikáját. 1122-ben kénytelen volt kiegyezni az egyházfővel és megkötni a wormsi konkordátumot. A

Sváb/Stauf-dinasztia (1138-1254) nem örökösödés, hanem választás útján került hatalomra. Jellemző az időszakra a Welf és a Stauf családok viszálya. Ennek következtében kerültek hatalomra is, hiszen a választók nem akarták a hatalmas Welf herceget trónra ültetni. A dinasztia első jelentősebb alakja I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1189) kiegyezett a Welfekkel, akik visszakapták Bajorországot. Uralkodásának fő célja Itália megszerzése volt 1162-ben elfoglalta Milánót, az ellenállás tűzfészkét, de hatalmát nem tudta megszilárdítani Észak- és Közép-Itáliában a magas adók és önkénye miatt. Németországban a megerősödött Welf Oroszlán Henrik fordult vele szembe. 1176-ban Legnano mellett Frigyes súlyos vereséget szenvedett a lombard városoktól. A Welfekkel azonban sikerült leszámolnia Fia hamar elhalt, majd a választók egy része Stauf, egy része Welf uralkodót támogatott. 1211-ben azonban II. Frigyesnek (1211-1250) sikerült

maga mellé állítania a fejedelmeket Házasság révén megszerezte Szicíliát és Dél-Itáliát (ahol igyekezett mintaállamot kiépíteni), de elhanyagolta a német ügyeket, ahol elődei politikáját folytatta és kiváltságokban részesítette a fejedelmeket. Fia halála után zűrzavaros időszak következett: interregnum (1250-1273). Ezen időszak végén került trónra I. (Habsburg) Rudolf (1273-1291), aki egyszerűen csak birtokszerzésre használta pozícióját (Ausztria, Stájerország). 1308-ban kerültek hatalomra a Luxemburgiak (1308-1437). VII Henrik megszerezte fiának a cseh trónt, amire később hatalmukat építették. Kiemelkedő uralkodó volt IV Károly (13461378), aki 1348-ban Prágában egyetemet alapított Törekedett a dinasztia erősítésére, így megszerezte Pomerániát, Felső-Pfalzot és Brandenburgot, Zsigmond fiának a magyar trónt biztosította. 1355-ben császárrá koronázták 1356-ban kiadta Aranybulláját, melyben szentesítette az

uralkodóválasztás menetét (7 választófejedelem: mainzi, trieri és kölni érsekek, cseh király, szász herceg, brandenburgi őrgróf, rajnai palotagróf). Az itáliai eseményektől távol tartotta magát. Halála után fiai követték, Vencel és Zsigmond (14101437) A Luxemburgiakat a Habsburg-dinasztia (1437-1806) követte a hatalomban. II Albert halála után unokaöccse, III. Frigyes (1440-1493) lett a német király Ő volt az utolsó, akit Rómában koronáztak császárrá (1452). Hatalmát, Albert testvére, a Cilleiek, majd Hunyadi Mátyás gyengítették. Sikeres házassági politikát folytatott, így fiának megszerezte Merész Károly lányának kezét, mellyel 1477-től Burgundia (főképp Németalföld)) örökségéhez jutottak. Ezért kétszer is háborúzott a franciákkal. Frigyest fia, I. Miksa (1493-1519) követte a trónon Folytatta a sikeres házassági politikát, fiának megszerezte a spanyol trónt, Nápolyt és Szicíliát, az újvilági birtokokat.

Létrehozta a kamarai bíróságot, ezáltal az első állandó birodalmi adót. 1517 a reformáció kezdete 15. Az invesztitúraharc Ez a hatalmi harc elsősorban presztízskérdés volt. Az invesztitúra jog beiktatási jog, amely három jelkép átadására épült: gyűrű (lelki közösség), pásztorbot (az egyházmegye irányításának jelképe) és a jogar (a hűbérbirtok tulajdoni jelképe). 756-ban Kis Pippin adományozta a langobard megszállás alól felszabadított területeket a pápának, amivel létrejött a Pápai Állam. A pápákra a legnagyobb befolyással általában a római nemesség volt. III. Henrik német-római császár támogatta azt az egyházon belül megjelent reformtörekvést, amely erős pápát akart a katolikus egyház élére állítani, ám annak kinevezését szerette volna a maga kezében tudni. Ez a szerzetesi mozgalom két fő ágra bontható: a lotharingiai-ág a szerzetesi fegyelem helyreállítását tartotta fő céljának, a cluny-i

mozgalom a cölibátust megtartását, a szimónia (egyházi tisztségek vásárlása) megszüntetését, illetve annak megtiltását szerette volna elérni, hogy világi személyek iktassák be az egyházi méltóságokat. Ezeket a szerzetesi reformokat Róma a világi papságra is kiterjesztette. Az 1059-es lateráni zsinat rendelkezett a pápaválasztásról, így az egyházfőt csak a bíborosok kollégiuma választhatta meg. Kezdett körvonalazódni a kialakuló küzdelem szövetségi rendszere is. A pápák a reformerőkre, a patarénusokra (észak-itáliai városok lakói), illetve a pápa hűbéreseire, a normannokra támaszkodhattak. A császár élvezte azonban a római nemesség nagy részének a támogatását, illetve a német főpapokét is. 1073-1122 között zajlott le a küzdelem első szakasza. 1073-ban VII. Gergely (1073-1085) lett a pápa, aki világuralmi terveket dédelgetett, mely szerint mind a hitelvek terén, mind az egyházkormányzatban, mind a politikában

őt illeti meg az első hely. 1075-ben kiadta a Dictatus Papae című bullát, mely kiélezte a császárral való viszonyát. Ez a bulla kimondta, hogy nős ember nem lehet pap, a simonia, illetve világi beiktatás révén való kinevezések érvénytelenek, aki ezek ellen vét, azt kiátkozzák. IV Henrik császár 1076-ban a wormsi birodalmi gyűlésen szembehelyezkedett a pápával, mire Gergely megfosztotta hivataluktól a német püspököket és kiátkozta a császárt. 1077-ben Canossa várában IV. Henrik a pápa elé járult bűnbocsánatért Hazatérve leszámolt ellenfeleivel 1084ben bevonult Rómába, VII Gergely kénytelen volt az Angyalvárba menekülni, ahonnan a segítségül hívott normannok menekítették ki. Közben a császár ellenpápát választatott 1105- ben a kilátástalan harcba belefáradt Henrik lemondott a trónról. Politikáját a fia, V Henrik folytatta, aki végül 1122-ben a wormsi konkordátumban kiegyezett II. Calixtus pápával Az

invesztitúra joga a pápáé lett, de német püspök választása esetén a császár és képviselője jelen lehetett, a hűbérbirtokba pedig a császár iktatta be a püspököt. 1154-1254 között zajlik a második szakasz. Ekkor már elsősorban ideológiai síkon folyik a küzdelem. I. (Barbarossa) Frigyes igyekezett Itáliára is kiterjeszteni az uralmát, aminek elhárítása 1176ban a legnanoi ütközetben sikerült III Sándor pápának III Ince (1198-1216) pontifikálása idején élte virágkorát a pápaság, aki bár gregoriánus volt, nem fanatikusként, hanem igazi reálpolitikusként viselkedett. IX Gergely pápa folyamatosan kiátkozásokkal büntette II Frigyes császárt. A 13. század második fele és a 14 század első fele között zajlott a harmadik szakasz 1266-tól az Anjouk gyakorolnak befolyást a pápákra, mivel megszerzik Dél-Itáliát, Szicíliát, sőt időlegesen Toszkánát is. Az 1300-as évek előtt és után a francia királyi dinasztia, a

Capetingek kerülnek szembe a pápasággal. Ez különösen IV (Szép) Fülöp és VIII Bonifác között mérgesedik el, melynek kiváltó oka az volt, hogy Fülöp megadóztatta a francia papságot és lefoglaltatta az egyházi tizedet. 1303-ban a pápa kiadta az Unam Sanctam című bullát, mely olaj volt a tűzre. Nogaret kancellár elfogatta a pápát, aki kiszabadult ugyan, de hamarosan meghalt. 1309-1377-ig tartott a pápák avignoni fogsága, miután V Kelemen itt rendezte be székhelyét. 1378-1417 között egyházszakadás volt, melyet a konstanzi zsinaton sikerült megszüntetnie Luxemburgi Zsigmondnak. 16. A keresztes hadjáratok A keresztes hadjáratok eszméje a cluny-i és gregoriánus reform szellemiségében gyökerezik. Ekkorra értékelődött fel a kereszténység érdekében vívott háború gondolata, megszületett a „Krisztus katonája” eszmény, aki a hit érdekében, annak útmutatása alapján forgatja a kardot. Fontos volt még a zarándoklatok kérdése,

illetve az európai társadalmi és gazdasági problémák vetülete. Nem feledkezhetünk meg a kereskedelem érdekeiről sem A valódi cselekvés ideje 1095-ben jött el, amikor II. Orbán pápa a clermonti zsinaton meghirdette a Szentföld felszabadításáért indítandó keresztes háborút. Ezt a célt már az első hadjárat elérte (1096-1099), melynek első hullámában a szegények indultak útnak Amiens-i Péter vezetésével, ám Kisázsiában szétverték őket. A lovagokból szerveződő hadsereg azonban átvágta magát a szeldzsuk területeken (1097. Dorülaion), elérte Jeruzsálemet (Bouillon Gottfried) és bevette a várost. Négy keresztes államot hoztak létre (Jeruzsálemi királyság, Antiochiai fejedelemség, Edesszai és Tripoliszi grófságok), az első jeruzsálemi király Gottfried öccse, I. Balduin volt A területek védelmére lovagrendek szerveződtek, a johanniták és a templomosok (1118), illetve később a Német Lovagrend (1196), azonban ők

hamarosan elhagyták a Szentföldet. A védelem további megerősítését szolgálták a kor színvonalán megépített erősségek, melyekből kisebb helyőrségek is ellenőrizni tudták a megszállt területeket. Az első hadjáratot továbbiak is kísérték, ám ezek eredményei nem voltak jelentősek, vagy tartósak. 1147-1149 VII. Lajos és III Konrád 1189-1192 Szaladin, Oroszlánszívű Richárd, II. Fülöp Ágost, I (Barbarossa) Frigyes 1202-1204 Velence intrikájára Konstantinápoly elfoglalása, Zára ostroma 1217-1221 II. András részvételével zajlik 1228-1229 II. Frigyes beveszi Jeruzsálem városát 1248-1254 Szent Lajos hadjárata Egyiptom ellen 1270 Szent Lajos Tunisznál próbálkozik 1291 Elesik az utolsó Szentföldi keresztény erőd, Akkó városa is. A keresztes hadjáratok hozománya elsősorban az életmódban hoz jelentős változásokat. Kulturális fellendülést jelent, a kereskedelem új termékekkel ismerteti meg Európát (citrom, dinnye,

rízs), az iparban elterjed a szélkerék alkalmazása, új textíliák és fémmegmunkálási módszerek kerülnek elő. 1064-1492 az Ibériai-félszigeten zajlik a reconquista a mórok ellen. Több hadjárat a felemelkedő Oszmán Birodalom ellen (1396., 1444, 1456 stb) A Német Lovagrend harcai a ruszok, poroszok ellen. A lengyelek a litvánok ellen. Eretnekellenes hadjáratok (katharok, bogumilok, valdensek, husziták). 17. A Kijevi Rusz története A Kijevi Rusz a kelet-európai térség első szervezett politikai alakulata, amely a 9. század végén jött létre. Alapját a Baltikumtól a Dnyeperen át a Fekete-tengerig (korabeli szóhasználattal: a varégoktól a görögökig) vezető folyami út ellenőrzésének, illetve egy kézben való egyesítésének igénye teremtette meg. Az északról érkező varég-rusz csoportok a folyami útvonalnak több, a kereskedelem szempontjából fontos pontján telepedtek meg. A Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti vízi út feletti

fennhatóság maga után vonta a sztyeppei nomádokkal (besenyők, kazárok) való összeütközést, majd Bizánc ellen vezetett "kalandozó" hadjáratokat eredményezett. A varég-rusz csoportok közül a Kijevben uralomra jutott fejedelmek (Oleg (879-912), Igor (913-945) kezébe került a vezetés, akik a vízi út feletti uralom keskeny sávjának kiszélesítésére törekedtek a 10. század folyamán Ez együtt járt azzal, hogy egyre több keleti szláv csoportot (törzset) tettek adófizetőjükké. Az államszervezés irányába mutató jelenségek csak Vlagyimir fejedelem idején figyelhetők meg; azaz ugyanúgy a kereszténység felvételéhez köthetőek, mint a magyaroknál. Vlagyimir fejedelem idején (980-1015) tömeges keresztelések a nagyobb településeken, az ún. tized templom felépítése és számára fejedelmi bevételei tizedének átengedése stb. Vlagyimir keresztény egyházszervezése fő vonásaiban a magyar Géza fejedelem

egyházszervezésének felel meg. Fia, I (Bölcs) Jaroszlav (1019-1054) azután került a trónra, hogy bátyját elűzték Kijevből. Jeles törvényhozóként tartják számon, mert Ruszkaja pravda címmel törvénykönyvet adott ki. Országát fiai között felosztotta (a 12 századra ezek a területek örökölhetővé is váltak), amivel megkezdődött az ország területi feldarabolódása. Lányát, Anasztáziát I. András magyar király vette feleségül A szétdarabolódás folyamatát a belső viszályokon túl besenyő, majd később kun támadások is erősítették. 1097-ben a ljubecsi fejedelmi találkozón szentesítették a kialakult viszonyokat. Szvjatopolk (1093-1113) maradt a kijevi nagyfejedelem, Szvjatoszláv gyermekei megkapták Csernyigovot, Vlagyimir pedig megmaradt Perejaszlavl birtokában. A rendet mégsem tartották be, a trón Vlagyimir (Monomah, 1113-1125) kezébe került. Ő volt az utolsó, akinek esélye volt az állam összefogására. Azonban fiának,

Msztyiszlavnak halála után kiújultak a trónviták (1132) A 12 századra a legfontosabb utódállamok a kijevi, a csernyigovi-szeveri, a volhíniai és a halicsi fejedelemségek lett. Északon a polocki, a szmolenszki, a novgorodi, a rosztov-szuzdali és a murom-rjazanyi központok voltak a legjelentősebbek. Druzsina = fejedelmi kíséret Ennek a kíséretnek a tagjait bojároknak nevezték, birtokaikat votcsina névvel illették. A kijevi metropolitákat Bizáncból nevezték ki, fennhatóságuk egy érsekségre és 10-12 püspökségre terjedt ki. A 13. században Svédország és a Német Lovagrend igyekezett teret nyerni az északi területek rovására, ám 1240-ben a Néva mentén a svédek, majd 1242-ben a Csud-tó jegén a lovagok ellen aratott diadalt Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelem. 1223-tól tűntek fel az első mongol alakulatok a Rusz határánál. A főbb támadások 1237-1238-ban, illetve 1240-1242ben érték a fejedelemségeket Ezek Batu nevéhez

fűződnek, aki Dzsingisz halála után a nyugati területek örököse lett. 1237-ben Rjazany, 1238-ban Rosztov és környezete esett el Az 1240-ben visszatérő mongolok bevették Kijevet, majd Halicson és Lodomérián át száguldottak nyugat felé, ahonnan ugyan visszavonultak, de a megszállt szláv területeket még évszázadokig uralták. Az uralom időszaka alatt a novgorodi és a szuzdali (később moszkvai) nagyfejedelemségek fejlődtek a legnagyobb mértékben. Köszönhették ezt távolságuknak a mongoloktól és egyházi központjaiknak. Urai jó viszonyt ápoltak az Arany Hordával, így Jurij Danyilovicsnak (13031325) és öccsének Kalita Ivánnak (1325-1341) az uralma alatt megkezdődhetett az „orosz földek gyűjtése”. 1328-ban legyőzték a rivális Tvert, és a metropolita is Moszkvába helyezte székhelyét. Moszkva kapta meg az orosz területek adóinak beszedési jogát Iván fia, Dmitrij (1359-1389) 1380-ban már két fronton is hely tudott állni

(Litvánia, Arany Horda), a kulikovói csatában le is győzte őket. Ám a tatár büntető hadjárat bevette Moszkvát (1382) és 1480-ig fennmaradt a tatár iga érvényessége a fejedelemség fölött. 1448-ban az orosz egyház függetlenné vált Konstantinápolytól. III Iván nagyfejedelem (1462-1505) idején újból megerősödött az állam. Megtagadta az adófizetést a tatároknak, sorra hódoltatta az utódterületeket (1478 Novgorod, 1485 Tver, 1503 Csernyigov). Fia, III Vaszilij folytatta a terjeszkedést (1510 Pszkov, 1514 Szmolenszk, 1521 Rjazany). Jelentős területek maradtak így is a kánok kezén, ráadásul feltűntek az oszmán-törökök is a határok mentén. Moszkva elkezdte használni a bizánci hatalmi jelvényeket. 18. A mongol uralom időszaka Kelet-Európában 1223-tól tűnnek fel a mongolok a Kijevi Rusz határainál, akkor még Dzsingisz nagykán (1206-1227) vezetése alatt. Halála után unokája, Batu kapta meg az európai területeket, aki 1236-ban

elindította hadjáratát a Nyugat ellen. 1237-ben Rjazany, 1238-ban Rosztov és környezete esett el. Az 1240-ben visszatérő mongolok bevették Kijevet, majd Halicson és Lodomérián át száguldottak nyugat felé, ahonnan ugyan visszavonultak, de a megszállt szláv területeket még évszázadokig uralták. Az oroszok nevezték Batu uluszát Arany Hordának, ami eredetileg a nagykán szállásterületét (ordu, orda) jelentette. Központja a délorosz sztyeppéken volt, székvárosa a Volga deltájában épült fel (Szaraj). A meghódoltatott népek (uluszok) az uralkodó nemzetség tulajdonába mentek át. Ezek a későbbi időben újabb és újabb aprózódáson mentek át, minden tatár hercegnek külön ulusza volt. Az orosz fejedelmek beiktatásához a kán beleegyezésére volt szükség, ezt a jogbiztosító jarlik dokumentum kiadása szimbolizálta. A tatár uralkodót az oroszok évszázadokon át cárnak nevezték. A tatárok főképp adót és embert várat a

szlávoktól A kézműveseket egybegyűjtötték, a parasztoktól katona állítást vártak el. Egy-egy 10 000 főt kiállító területet neveztek tümennek (40-45 ilyen volt), ez egyben az adófizetési körzetnek is megfelelt. Adó címén fejadót, földadót, vámpénzt és főként természetben megállapított adókat szedtek az oroszoktól. Az adminisztrációt megbízottak, baszkakok végezték az egyes csoportok fölött, ők szedték az adót, írták össze a lakosságot, ügyeltek a rendre. A 14 századtól felváltották őket a darugák, akik már nem helytartókként működtek, csak egyszerű hivatalnokok voltak. 19. Csehország helyzete a középkorban A szláv törzsek az 5-6. század idején érkeztek a területre, ám tartós államalakulatot sokáig nem sikerült kialakítaniuk. Az első jelentősebb egység a Morva fejedelemség volt, ám ezt a magyarok és frankok közös erővel véglegesen legyőzték. Ekkor Csehország területére került át a

szerveződés súlypontja. Az államalakulás felé vezető úton a Német-római Birodalom offenzív törekvései jelentették a legnagyobb veszélyt. Mind I (Szent) Vencel (921-929), mind I. Boleslav (929-972) fejedelmek kénytelenek voltak elismerni a német uralkodók fennhatóságát. Ez nemcsak adó fizetését jelentette, hanem katonai támogatást is, a 973-ban alapított prágai, illetve az 1063 körül létrejött olmützi püspökségek is a mainzi érseknek voltak alárendelve. A 10. század folyamán a Slavnik és a Přemysl nemzetség harcolt a hatalomért, ami 995-ben az utóbbiak győzelmét hozta. A zűrzavart kihasználva a lengyel fejedelmek kiterjesztették fennhatóságukat a cseh területekre is. A Přemysl-ház csak II Henrik segítségével tudta visszaszerezni országát, olyannyira, hogy I. Břetislav (1035-1055) már Krakkót hódoltatta, miközben a császárnak adózott. A cseh uralkodók hatalmát a családon belüli rivalizálás is gyengítette, ám

az is a német-római császártól függött, hogy kap-e királyi koronát a fejedelem. A királyi cím személyre szólt, nem volt átörökíthető Csehországot és Morvaországot a 12. század végén sikerült egyesítenie Konrád Ottónak (1189-1991) fejedelemnek. I Ottokár (1197-1230) volt az, aki elérte, hogy II Frigyes 1212-ben, a Szicíliai Aranybullában örökölhetővé tegye királyságát, elismerje a csehek jogát a szabad királyválasztásra és a püspökök beiktatását hivatalukba. II Ottokár (1253-1278) már szilárd alapokon álló országot vett át, hatalmát kiterjesztette Ausztriára (1254), majd Stájerországra (1261). A császári hatalomért folytatott harcba azonban belebukott Habsburg Rudolffal szemben (1278 morvamezei csata), aki megszerezte tőle Ausztriát. Ottokár fia, II Vencelt (1278-1305) egy ideig Németországban tartották fogságban, ám nagykorúként visszaszerezte trónját és maga is hódító politikába kezdett, elfoglalta

Sziléziát és a krakkói részfejedelemséget is, majd lengyel királlyá koronáztatta magát. Fia révén Magyarországot is megpróbálta megszerezni, sikertelenül. III Vencel (1305-1306) halálával kihalt a Přemysldinasztia A trónért meginduló harcból Luxemburgi János (1310-1346) került ki győztesen. Elismerte és gyarapította a cseh nemesség kiváltságait, felhagyott a hódító politikával. 1335-ben, a visegrádi királytalálkozón lemondott lengyel trónigényéről, cserébe pénzt és Sziléziát kapta meg. 1344-ben érsekséggé emelte a prágai püspökséget A crécy-i csatában halt meg Fia, Károly (1346-1378) cseh király és német-római császár volt. 1348-ban megalapította a prágai egyetemet. Igyekezett korlátozni a nemesek befolyását, ám nem sok sikerrel Támogatta az egyházat és a városokat, legfőképpen Prágát. 1356-ban a német Aranybullában a cseh királyt a hét választófejedelem közé sorolta. Fiának, IV Vencelnek (1378-1419)

nem sikerült folytatnia a sikeres politikát. Megpróbált a köznemességre támaszkodni, de kudarcot vallott, hatalmát a felerősödő huszita mozgalom (vezetője Jan Hus, a prágai egyetem professzora volt) is gyengítette. Olaj volt a tűzre, amikor 1415-ben a konstanzi zsinat ideje alatt (14141418) Hust máglyán elégették Zsigmond (1419-1437) királyságát nem fogadták lelkesen, így 1419-ben Prága újvárosában felkelés tört ki. A király hadát 1420-ban Jan Žižka huszita seregei megverték, amivel egy 1434-ig tartó hosszú háborúskodás indult meg. 1434-ben a lipany csatában sikerült csak a megcsappant huszita hadsereget szétverni. Habsburg Albert (1437-1439) és fia, László (1440-1458) uralkodása alatt a nemesség hatalma megerősödött, az országban anarchia uralkodott. Bárói ligák alakultak, amelyek közül a Poděbrad György vezette liga bizonyult a legerősebbnek. 1448-ban elfoglalta Prágát, majd László király gyámjaként 1452-től

kormányzóként működött. László halála után királlyá választották (1458-1471), ám kormányzata huszita múltja miatt nem volt sikeres. A pápa és a katolikus cseh urak nem ismerték el uralmát. Halála után a lengyel király fiát, Jagelló Ulászlót (14711516) választották meg a rendek, de mind az ő, mind fia, Lajos (1516-1526) uralkodása alatt a királyi hatalom lehanyatlott. A politikát a rendek irányították, ráadásul a Budán élő uralkodók nem sokat törődtek a cseh ügyekkel. 20. Lengyelország a 10-15 században A 10. század elején nagytörzsek éltek a területen, melyeknek szállásterületei a későbbi közigazgatási beosztás alapjai lettek (Kis-Lengyelország, Mazóvia, Nagy-Lengyelország, Kujávia, Szilézia, Pomeránia). A lengyel állam kialakulása Nagy-Lengyelország területén, Gnieznó környékén kezdődött meg. Itt I Mieszkó fejedelem (960-992), a Piast-ház alapítója 966-ban felvette a keresztséget, majd Poznanban

968-ban megalakult az első püspökség is. Az államszervezés munkáját fia, Vitéz Boleszláv (992-1025) tette teljessé. 1000-ben III Ottó császár Gnieznóban püspökséget alapított, majd 1025-ben királlyá koronázta Boleszlávot. Utódai állandó harcban álltak a német-római császárokkal, akinek időről-időre hűbéri főségét is el kellett ismerniük. A királyi hatalmat átmenetileg III (Ferdeszájú) Boleszláv (1102-1138) erősítette meg, majd felosztotta az országot fiai között. Kis- és Nagy-Lengyelország az elkövetkező két évszázadban nem maradt egy fejedelem jogara alatt. A 12 században tovább aprózódott az ország, a 13. századra már 23 részfejedelemségből állt A főfejedelem Krakkóban tartotta központját (Piastok), akik közül (Igazságos) Kázmér (1177-1194) igyekezett megerősíteni a központi hatalmat. Keleti terjeszkedése Halics felé például a magyar királyok érdekeivel ütközött. Nagy-Lengyelországban és

Sziléziában ekkor erős német és cseh befolyás érvényesült, Mazóvia a pogány poroszoktól szenvedett. Konrád fejedelem behívta a Magyarországról kiebrudalt Német Lovagrendet. A tatárjárás Lengyelország déli területeit pusztította 1241-ben, miután a legnicai csatában a lengyel hadak megsemmisítő vereséget szenvedtek. A 12-13 században jelentős méreteket ölt a német polgárok betelepedése a lengyel városokba. Az ország egyesítését Wladyslaw Lokietek hajtotta végre, Sandomierz fejedelme. 1305-ben megszerezte Krakkót, 1315-ben Nagy-Lengyelországot, majd 1320-ban pápai engedéllyel koronázták királlyá. Lányát Károly Róbert vette feleségül A lengyel trónra azonban a Luxemburgiak is igényt tartottak, ezt az ellentétet volt hivatva rendezni az 1335-ös visegrádi királytalálkozó. Luxemburgi János egy jelentős összegért lemondott trónigényéről, a Német Lovagrend pedig visszaadta Kujáviát. Ekkor már (Nagy) Kázmér volt a

király (1333-1370), aki sokat harcolt a Lovagrend és a litvánok ellen. 1366-ban megszerezte Halicsot, 1368-ban Krakkóban egyetemet alapított és elvégezte a különböző területek szokásainak jogi kodifikálását is. Halála után megállapodásuk értelmében a trónt Lajos, magyar király szerezte meg, ám uralkodása nem volt népszerű. 1374-ben megállapodott a lengyel nemességgel és kiadta a kassai privilégiumot, amelyben csökkentette az adókat, csak lengyel tisztviselőket nevezett ki a lengyel hivatalokba. Lajos halála után lánya, Hedvig lett királynő, akinek a lengyel nemesség a litván fejedelmet, Jagellót (1386-1434) választották férjéül. 1386-ban Lublinban megkeresztelték és királlyá koronázták: a keresztségben a Wladyslaw nevet kapta. Ezzel létrejött a lengyel-litván perszonálunió, illetve megalakult a vilniusi püspökség. 1410ben a grünwaldi csatában legyőzte a Német Lovagrendet, majd a megkötött toruni békében megszerezte

Nyugat-Poroszországot, amivel kijutást nyert a Balti-tengerre. A 15 században Lengyelországban megnövekedett a köznemesség súlya a politikában, ők ellenőrizték a tartományi bíráskodást, a pénzügyeket. Kialakult a szejm, a két házból álló rendi gyűlés, illetve a tartománygyűlések (sejmik) intézménye. A központi kormányzatot a királyi tanács jelentette, így Lengyelországban rendi monarchia jött létre. 21. A délszláv népek sorsa a középkorban Bolgárok: 679-ben megjelentek a Balkán-félszigeten a bolgárok, miután 679-ben Aszparuch a bizánci császár hívására átvezette népét Moesiába. Az új Bolgárország határai Várnától egészen Avarország határáig terjedtek, sőt e jövevény hódítók már a IX. század elején a félszigeten lévő szlávok nagy részét hatalmuk alá hajtották. A kevés számú, de vitéz nép csakhamar abba hagyta a nomád életet s a mint állandóan letelepedett, teljesen összeolvadt a szláv

alattvalókkal. Egy-két század múlva a bolgárok elfelejtvén ősi nyelvüket, mindnyájan szlávul beszéltek. Krum, aki 807 körül lépett a trónra, kiterjesztette hatalmát a Duna mind a két partjára, úgy hogy északon az erdélyi havasok határolták területét. A keresztény hitre Borisz (852-888) uralkodása alatt tértek meg a bolgárok, a bizánci rítus szerint. A térítés ellen lázadó előkelők felkelését leverte, ám mivel független akart maradni Konstantinápolytól, igyekezett tőle az egyházat is függetleníteni. A pápával kezdett tárgyalásokat, ám ezek nem vezettek eredményre, így a szláv liturgia maradt érvényben. Bolgárország fénykora Borisz legkisebb fiának, Simeon cárnak (893–927) uralkodásához köthető. Ő volt a bolgárok legnagyobb fejedelme; győzelmes fegyvereivel alapjaiban ingatta meg a kelet-római birodalmat. Ám utódai alatt a megerősödő Bizánccal szemben nem sikerült megőrizni az önállóságot. Az alávetés

az ezredfordulótól Bulgáriát egyszerű tartománnyá tette. Adóval tartozott Konstantinápolynak, mely eleinte terményben, az 1030-as évektől azonban pénzben követelte a jussát. Ez számos felkeléshez vezetett, a legjelentősebb 1040-ben tört ki, az utolsó cár fiának, Peter Deljánnak a vezetésével. A Komnénosz-dinasztia uralkodói (1081-1180) a Balkánon is megerősítették pozícióikat. I Manuel halálával a Bizánci állam meggyöngült Ezt használta ki 1185-ben egy testvérpár, akik harcot indítottak. Társuralkodókként Péter (11851197) és Aszen (1187-1196) együtt irányították az országot, mellyel 1187-ben Konstantinápoly békekötésre kényszerült. Az új központ Tirnovo lett Aszen utódai alatt azonban a központi hatalom meggyengült, anarchikus szakaszok követték egymást. Csupán II Iván Aszen (1218-1241) tudta újra megszilárdítani az államot és hódításaival Bulgáriát a Balkán nagyhatalmává tette. Magyarországgal vívott

háborújában azonban elveszítette északnyugati területeit (Szörényi bánság). A közigazgatás (tartományi főnökök) és a hadszervezet (nagybirtokos bojárok csapatai) bizánci mintára szerveződött. Aszen utódai alatt újra hanyatló korszak következett, majd 1256-ban ki is halt a dinasztia. Ekkor az egyik nagybirtokos, Konsztantin Tich (1257-1277) került a trónra. A magyarokkal, a görög császárokkal és a tatárokkal vívott háborúk azonban fokozták az elégedetlenséget. 1277-ben egy pásztor, Ivajlo vezetésével parasztfelkelés tört ki ellene és a harcokban a cár meghalt. Özvegye feleségül ment Ivajlóhoz (1278-1280), ő azonban nem tudta megszilárdítani a hatalmát, menekülnie kellett. A szerbekkel vívott harcok 1330-ban vereséghez vezettek 1371ben érte Bulgáriát a törökök első csapása, mely az 1389-es rigómezei vereség után Bulgária elestéhez vezetett (1393). Nikápoly után a vidini cárság is megszűnt Szerbia: Az

ezredforduló után megalakuló középkori szerb állam határai meglehetősen képlékenynek bizonyultak. A bizánci elnyomás itt nem tudott olyan erős lenni, mint Bulgáriában, de a szláv vezetőket is adófizetésre kötelezték, illetve magával hozta a pravoszláv rítust. A függetlenségi harcnak két központja alakult ki, Zéta és Raska Zéta területén Mihály fejedelemnek (kb. 1052-1081) sikerült elérnie, hogy a pápa Bar püspökségét latin rítusúvá tegye, koronát is kapott tőle. A sikerek azonban átmenetiek voltak A függetlenség ügyét ekkor Raska vette át, a bizánci uralmat azonban csak I. Manuel halála után lehetett lerázni. Ekkor Nemanja István fejedelem (1170-1196) Nisig tolta előre Szerbia határait. Fia, István (1196-1228) 1217-ben a pápa jóváhagyásával felvette a király címet, 1219-ben pedig érsekséggé emelte a raskai püspökséget. A 13 század Szerbiában anarchiával volt terhes, a magyar uralkodók ekkor szerezték meg a

hatalmat Bosznia felett. A központi hatalom csupán II. és III Uros uralkodása alatt szilárdult meg, akik déli irányban kiterjesztették határaikat (Észak-Macedónia). Dusán István (1331-1355) uralkodása jelentette a fénykort, Bizánctól lefoglalta a Peloponnészoszig terjedő földet. 1346-ban „a szerbek és görögök császárává” koronázták, 1349-ben törvénykönyvet szerkesztett. Ekkor alakult ki az államigazgatás sajátos szerve, a szabor nevű gyűlés, amely azonban nem korlátozta az uralkodó hatalmát. Hódító politikájának káros következménye volt, hogy Bizánc segítségül hívta az oszmán törököket, akik 1354-től folyamatosan nyomultak előre a Balkánon. 1371- ben legyőzték az egyesített bosnyák-szerb-havasalföldi csapatokat. 1373-ban Szerbia már adót fizetett a szultánnak. 1389-ben Rigómezőnél Lázár szerb fejedelem vereséget szenvedett Murád hadaitól (akinek oldalán harcolt a déli szerb fejedelem). A középkori

szerb állam utolsó uralkodója Brankovics György (1427-1456) már hintapolitikát folytatott a szomszédos hatalmak között. A halála után bekövetkező anarchia 1459-ben oda vezetett, hogy a törökök bevették Szendrőt és elfoglalták az addig még meg nem szállt szerb területeket. Románok: A 10-11. század fordulóján tűnik fel a bizánci forrásokban az a vlach nevű pásztornép, amely későbbi vándorlásai során jutott el északra a Kárpátok vidékére. Ezt elősegítette, a 14. században a tatárjárás pusztítása, amely megritkította a hegységtől keletre és délre fekvő síkságok lakosságát. A románság csak a 14 század folyamán jutott el az államalapításig. Basarab vajdának (1324-1352) sikerült elfoglalnia egész Havasalföldet, ám a fenyegető tatár veszély miatt újra elismerte a magyar király főségét. 1359-ben magalakult az első ortodox érsekség is a területen. Moldva függetlenségét a tatárokkal szemben kellett kivívni,

amely küzdelembe I. Lajos király is bekapcsolódott. Az általa támogatott Balk vajdát 1359-ben űzték el, így egy független román fejedelemség jött létre, melynek fejedelme Bogdan lett. 1401-ben itt is megalakult a független egyházszervezet. A 14-15. századra kialakultak az egyház valamint a földbirtokosok (bojárok) kezén lévő nagybirtokok, akik földjeikre széles körű immunitast nyertek. A kisbirtokosok katonai szolgálatot teljesítettek. A lakosság nagy része pásztorkodással foglalkozott, az ipart némi városi kézművesség és bányászat jelentette. A román fejedelemségeknek hamar szembe kellett nézniük az oszmán előretöréssel. Havaselvén Öreg Mircea fejedelemnek (1386-1418) kellett felvennie a harcot ellenük. Az ő uralkodása alatt érte el Havasalföld a legnagyobb kiterjedését, várakat építtetett, hadsereget szervezett, még a Zsigmondnak való hűbéri alávetést is vállalta. Hamarosan azonban rákényszerült, hogy éves adót

fizessen a szultánnak. Az ellenállás politikáját a hintapolitika váltotta fel. Mircea fia, Vlad Dracul is ennek esett áldozatul: Hunyadi elfogatta és lefejeztette törökkel való kapcsolatai miatt. Vlad fia, Vlad Tepes (1456-1462) kemény kézzel teremtett rendet országában. Hatalmát a kisbojárokból toborzott sereg segítségével tartotta fenn Mikor menekülni kényszerült a török elől, Mátyás a szászok kérésére elfogatta. Szabadulása után otthoni ellenzéke török segítséggel győzte le Tepest. Moldva később szembesült a török előretörésével. Jó Sándor fejedelemsége (1400-1432) alatt mind gazdaságilag, mind katonailag megerősödött az ország, halála után azonban trónviszályok törtek ki. Petru Aron fejedelem 1456-ban Moldvát már török hűbér alá adta Utóda, Nagy István (1457-1504) kezdetben még fizette az adót, leverte a szervezkedő ellenzéket és megerősítette haderejét. 1475-ben sikerült legyőznie a törököket, ám

amikor II Bajezid 1484-ben elfoglalta a Fekete-tengeri kereskedelem központjait Istvánnak ismét vállalnia kellett az adófizetést és a hűbéri függést. A két román fejedelemség azonban nem olvadt az oszmán birodalomba, vazallus államokként tagozódtak a fennálló rendbe, akárcsak később Erdély