Politics | Social democracy » Sztaniszláv László - Szakszervezet, szitokszó vagy egyetlen lehetőség

Szakszervezet– szitokszó Vagy egyetlen lehetőség Mielőtt a címben meghatározott tárgyra rátérek, kijelentem, hogy megállapításaim, illetve írásom minden pontja a magánvéleményem, amely személyes tapasztalataimon, és magán meggyőződésemen alapszik! A cím talán furcsa lehet, de sajnos igaz. A szakszervezet sok más, az előző rendszer által agyonhasznált szavunkkal együtt (l. szolidaritás, munkás, összefogás stb) bizony minimum értékét veszítette, ha nem vált egyenesen szitokszóvá a mai magyar honban. Ezen sok csodálkoznivaló nincsen, a múlt rendszer, mint sok minden mást is, a szakszervezetet is maga képére formálta, működését erősen szabályozta, így nem csoda, hogy igazi jelentése és jelentősége megcsappant, vagy sok esetben elveszett. Azon sem csodálkozhatni ma már, hogy a mai ember bizony még most is ezek mellett a sztereotípiák mellett gondolkodik, ha valahol szóba kerülnek a szakszervezetek. Sokaknak még most is a

segélyezés, üdültetés, Tibi csoki, kötelező majálisok, sör, virsli, üzemi háromszög jutnak az eszükbe, míg a fiatalok többségének valamiféle genetikai betegség, vagy 50-es években regnáló polbeat zenekar képe dereng a szó hallatán. Miért? Tesszük fel a kérdést, amikor magunk is tudjuk, hogy bizony a szocialista rendszer a szakszervezeteknek nem az ellenállás szerepét, nem a munkaadóval való küzdelmet, hanem a szociális eszközök elosztását szánta, mintegy – "nesze semmi, fogd meg jól" alapon – a munkásság demokrácia-érzetének kielégítésére. Persze nem lebecsülendő a sok kirándulás, üdültetés, ami most bizony hiányzik a munkásember életéből, de engedtessék meg, a szakszervezet nem erről szól. De ne menjünk ennyire előre. A mai fiatalságot persze szintén nem lehet megróni a tárgy iránti tájékozatlansága miatt, hiszen az új világban senkinek esze ágában sincs a fiatalokat megtanítani arra, milyen

önvédelmi mechanizmusok állnak rendelkezésre a demokráciában. A bajt tetézi a tény, hogy ez nem csak a szakszervezetek kapcsán, hanem egyéb civil szerveződések kapcsán is így van. Ehhez társul – mintha ez önmagában nem lenne elég –, hogy a szakszervezeteket erősen átpolitizált valaminek tartják (teljesen jogosan), amire a mai fiatalok nem vevők (amiben igazuk is van). Összegezve azt állapíthatjuk meg, hogy az emberek véleménye a szakszervezetekről minimum nem pontos, a múlt rossz beidegződéseiből fakad, illetve a fiatalok máshonnan nem szerezhetvén információt, szüleik rossz beidegződéseiből adódóan negatívan ítélik meg, vagy tudomást sem vesznek a szakszervezetekről. Olyan szervezeteknek tartja a társadalom ma a szakszervezeteket, amelyek valamelyik politikai erőnek a szekerét tolják. De nézzük sorjában. Kép a szakszervezet munkájáról, és létének értelméről 1989-ben minden gyökeresen megváltozott. Az ország

változást, oroszok nélküli országot, és szabadságot akart. A rendszert meg kellett változtatni Olyan országot akartunk, amelyben az állam nem avatkozik be az emberek életébe! Ezt az egyet jól meg is fogadta az akkori elit, és úgy döntött, bizony a gazdaságban semmi helye az államnak, úgy is itt van egy rakás rosszul működő nagyvállalat, jól leadjuk. Elkezdődött az állam, mint közösség tehermentesítése, megjelent a magántőke, a magángyár, a magánbolt. Ezekben természetesen magán alkalmazottak dolgoztak A gyárakban többé nem a KB-határozat, az ötéves terv lett a meghatározó, hanem a profitérdek. Ez természetesen teljesen más munkás magatartást követelt meg mindenkitől. A szakszervezet akkori vezetői számára is kihívás volt az új rendszer. A tagságra kényszerített dolgozók a rendszerváltáskor sorban léptek ki a „kommunista” szakszervezetekből, míg a gyárbezárások, a munkanélküliség olyan tagvesztést okozott,

amelyet a mai napig nem volt képes behozni a mai szakszervezet, még együttvéve sem. Új módszereket kellett megtanítani és megtanulni. Az érdekegyeztetés már nem baráti beszélgetés nívóján, hanem kemény érdekütközések formájában jelent meg, amihez senki sem volt hozzászokva, kivéve a nyugati befektetőt. A vezetőkön kívül képezni kellett az alapszervezetek képviselőit és a bizalmiakat is, amire bizony nem minden szervezet volt képes, mindamellett, hogy új, magukat szabadnak és függetlennek kikiáltó szakszervezetek sora alakult. Nyugodtan állíthatom, hogy a rendszerváltás legnagyobb sokkja a munkavállalókat, és a ténylegesen értük dolgozni akaró szakszervezeti embereket érte. A sokk után mára már lassan beállnak a szakszervezetek, sok nyugati segítséggel, még több önálló munkával kialakulni látszik egy valódi érdekvédelem, de sajnos, az emberek ezt nem látják. Ma még sokkal nagyobb becsülete látszik az

asztalcsapkodásnak, a látványos megmozdulásnak. Ma a szervezetek erejét a sztrájk-órákon akarják mérni, ahelyett, hogy a Kollektív Szerződések számát, tehát a dolgozók beleszólásával elért munkahelyi törvényt vennék figyelembe. Ma sokkal kevesebb tagja van a szakszervezeteknek, mint a rendszerváltás előtt, az állam sem pénzeli a szervezeteket, a munkát 95%-ban nem fizetett aktivisták végzik. Mindezek ellenére hazánkban a nagyvállalatok zöménél létezik szervezet, érdekegyeztető tárgyalások vannak, születnek bér-, és Kollektív Szerződések. Az idő múlásával elmondható, hogy ugyan kevesebb a tagok száma, de azok önként léptek be a szervezetekbe. Mindezek ellenére a társadalomban még mindig hatóságként, állami pénzt elosztó társaságként kezelik a szakszervezeteket, ami akkor is segít, ha egyébként nem tagja valaki. Ebből az elgondolásból kiindulva az emberek többsége azért nem lép be a szervezetekbe, mert az

elért eredmények – szerintük – járnak. Azért külön tenni miért is kellene? Az a dolga a szakszervezetnek, hogy oldja meg, hogy legyen minden. Pedig a dolgok koránt sem így működnek. Ma a SZAKSZERVEZET olyan eszköz, amely lehetőséget ad a munkavállalóknak arra, hogy közös összefogással, javítani tudjanak munkahelyi, bér, és egyéb helyzetükön. Szép mondat, de egy kicsit bontsuk jobban szét, mit is jelent valójában. A szakszervezet nem hatóság, hanem leginkább egy civil szervezetre hasonlító szerveződés. Tagjai önkéntes alapon lépnek be, vezetőit maguk közül demokratikusan választják, céljaikat a maguk döntése alapján határozzák meg. A belépett tagok abban hasonlítanak egymáshoz, hogy jellemzően ugyanazon a munkahelyen dolgoznak, tehát bér, és egyéb körülményeik összefüggnek, ugyanazon tulajdonos irányítása alatt dolgoznak. A munkahely alkalmazottai önmaguk dönthetnek arról, hogy létrehoznak-e szerveződést,

vagy sem. Megelégszenek-e azzal, ami van, vagy számukra ez elfogadhatatlan. Persze elégedetlen lehet bárki egymaga is, de a hőzöngést, ne adj isten tettlegességet nem szokás díjazni. A dolgozói összefogással viszont más a helyzet. A magyar Alkotmány biztosítja a szabad szervezkedés jogát, míg a Munka Törvénykönyve szabályozza, milyen keretek között érvényesíthető a munkavállalói akarat. Ez itt a lényeg. Törvényes kereteket lehetséges biztosítani a munkavállalók érdekeinek megjelenítéséhez és érvényesítéséhez, egészen a munkabeszüntetésig, de hangsúlyozni kell, hogy ez nem az egyén, hanem kizárólag a csoport jogosultsága. Ez a szakszervezet! Ez a magát törvényes keretek között megvédeni, és közös érdekeit megjeleníteni akaró csoport a szakszervezet! Persze rögtön adódik a kérdés: Egyéni érdek, vagy közös érdek? Ebből a szempontból véleményem szerint nincs lényeges különbség. A szakszervezetben a tagok

egymás mellé letett egyéni érdekei formálódnak közösségi érdekké. A bér, a munkabiztonság, a juttatások, a szociális háttér mind közösségi érdek, amely minden egyént érint az adott országban, térségben, munkahelyen. A lényeg ott van, hogy a közösségi érdekké transzformált egyéni érdeket a magyar törvények is elismerik, érvényre juttatásának lehetőségét megteremtik. De ki „csinálja” meg? Minden szakszervezeti alapszervezet, ha jól csinálja a dolgát, szervezetten működik, van alapszabálya vagy SZMSZ-e. A tagok megválasztják maguk közül a bizalmiakat, nagyobb üzemekben a fő bizalmiakat, és a cégvezetéssel, illetve mindenki mással szemben megjelenő Titkárt. A problémákat ezen a csatornán juttatják el a dolgozók a Szakszervezeti Testülethez, és a döntések is így kerülnek vissza. A Bizalmiak a szakszervezet legfontosabb kövei Ők vannak minden nap a munkások között (kisebb helyeken természetesen a titkár is

ide tartozik), szállítják az információt. A Testület pedig meghatározza a problémák megoldásának mikéntjét. Tehát a szakszervezetet az őt alkotók működtetik, ezért megőrzi demokratikusságát. De mivel kollektív tárgyalás, vagy bértárgyalás évente jobb esetben csak egyszer van, szintén adódik a kérdés: Mit csinál még? Vannak az érdekvédelemnek más eszközei is, mint a kollektív tárgyalások, és bizony a megváltozott világban egy tárgyaláshoz is sokkalta több tudás szükségeltetik. Gondoljunk csak bele. Ott ülnek egy szobában a bértárgyalók A cég részéről hárman (igazgató, pénzügyes, személyzetis), összesen vagy 10 diplomával, míg a másik oldalon szintén hárman (esztergályos, takarító, szalagmunkás). Vajon a fent vázolt csoportokból melyiknek lesz nagyobb esélye a „győzelemre”? Rögtön vágnánk, hogy az elsőnek, ami olyan szervezeteknél igaz is, ahol nincs semmiféle oktatás vagy képzés. De a

szervezetek többsége sokat ad manapság a felkészülésre, így a képlet változik. A második csapat szintén háromfős marad, de felkészültségük miatt bizony megváltozik a nevük. Esztergályos helyett Titkár, takarító helyett Bizalmi, szalagmunkás helyett Főbizalmi. Az új neveiket szakmai felkészültségük, az emberektől származó bizalom, és a szervezet felhatalmazása miatt kapták azért, hogy nagyobb ellensúlyt jelenthessenek, így növelve a megállapodás sikerének a lehetőségét. Nos, mindezeken túl természetesen és örökölten vannak olyan tevékenységek, amelyek ugyan nem tartoznak szorosan az érdekvédelem körébe mégis elvárás a tagság részéről: • • • segélyezés, közösségi alkalmak szervezése, egyéb akciók szervezése, és még lehetne sorolni mindazt, amit naponta tenni kell, amellett hogy a tisztségviselők ugyanúgy, mint mások végzik a rendes munkájukat, családot nevelnek stb. El is érkeztünk ahhoz a

ponthoz, amikor feltehetjük a következő fontos kérdést: Mi köze a szakszervezetnek a szociáldemokráciához? A szakszervezetnek és a szociáldemokráciának eszmei szinten közös alapja van, mégpedig a szolidaritás. Ami a másokért való önzetlen tenni akarásban, odafigyelésben, illetve tevékenységben nyilvánul meg. Ami az egymással való összefogás képességében mutatkozik meg. Amelyek nélkül nincs szakszervezeti szinten érdekérvényesítés, társadalmi szinten pedig élhető ország. Ezért szoktam mondani: Ha meg akarod érteni, mi a szolidaritás, menj el egy olyan gyárba, ahol van szakszervezet, és keresd meg azt a bizalmit, akit a legtöbben ismernek. Ott biztos megtalálod a választ! Sztaniszláv László az MSZDP Egri Szervezetének elnöke