Biology | Studies, essays, thesises » Csizmadia E. András - Tetemre hívás, temetőbogarak ivadékgondozása

Tetemre hívás – a temetıbogarak ivadékgondozása Ez az eset újabb példát szolgáltat arra, hogy az evolucionisták által széltében használt üres kifejezések mögé nézve az evolúciós hipotézist cáfoló tényeket találunk. A következı néhány bekezdésben egy olyan példát veszünk szemügyre, amely még a mértéktartó vélemények szerint is zavarbaejtı. A temetıbogarak ivadékgondozása ugyanis olyan viselkedési sajátosságokat mutat, amelyek komplexitása egyedülálló a bogarak között. Talán leginkább a madarakéhoz hasonlatos, sıt, bizonyos tekintetben még azt is túlszárnyalja. A közönséges temetıbogár (Nicrophorus vespillo, vagy Necrophorus v.) 12-23 mm-es hosszúságú állat. Testének alapszíne csillogó fekete, szárnyfedıit vörösessárga rajzolat díszíti Tudományos nevét foltjairól kapta, ugyanis e mintázat kissé hasonlóvá teszi a darazsakhoz (vespa=darázs). A közönséges temetıbogár elegyes erdıkben, nagyobb

parkokban, esetenként kertekben is sokfelé elıfordul. Táplálékát az elhullott állatok jelentik, és ezekben fejlıdnek utódai. Az alábbi tárgyalás során idınként a közönséges temetıbogár közeli rokonait, más dögbogárfajokat is megemlítünk, mivel ezek ivadékgondozása hasonlóképpen figyelemre méltó. A dögbogarakra (Silphidae) általában jellemzı, hogy viszonylag nagy termető, erıs rovarok. Több fajukról ismert, hogy a kisebb tetemeket utódaik részére elássák, a lárváikat ırzik és etetik. Szaglásuk rendkívül kifinomult, ez teszi lehetıvé számukra, hogy akár kilométeres távolságokból is megtalálják a tetemeket. Nagy szükségük van a jó szaglásra, hiszen az elhullott állatok sok más élılény táplálékát is jelentik, ezért azt a lehetı leghamarabb meg kell találniuk. Amikor a közönséges temetıbogár hímje egy tetemet talál, hívó illatanyagot (feromont) bocsát ki. A halott állat szaga és a feromon hívójele

hatására hamarosan más bogáregyedek is megjelennek. Ezután harc kezdıdik, amelyben a nıstények nıstényekkel és a hímek hímekkel küzdenek. A csata egészen addig folytatódik, amíg csak egy pár marad a tetem mellett Hogyha már bomlani kezdett (például légylárvák vannak benne), akkor a bogarak csak táplálkoznak belıle. Hogyha azonban a tetem friss, vagy majdnem friss, s méreténél fogva az ivadékok felnevelésére is alkalmas (például egy elhullott kisemlıs), akkor eltemetik. Amennyiben a talaj megfelelıen laza, akkor helyben ássák el. Ám hogyha túlságosan kemény, akkor a saját súlyuknál sokkalta nagyobb testet addig vonszolják, amíg megtalálják a megfelelı területet. Az elásás esetenként meglepıen mélyre, akár 20 cm-es mélységbe is történhet. Az ásási folyamat közben sok különféle esemény lejátszódhat, mint például a további harc a különbözı fajok egyedei, és/vagy az egy fajhoz tartozó egyedek között. Az

elásott tetem sorsa attól is függ, hogy milyen mélységbe került. Hogyha túl sekélyen ásták el, akkor a tetemre legyek petézhetnek, s akkor a légylárvák fogyaszthatják el. A legyek elleni védekezésben segít, hogy a bogárpár eltávolítja a tetemrıl a szırt. Egyes megfigyelések szerint a temetıbogarak szárnyfedıi alatt és a testükön másutt olyan ragadozó atkák (Poecilochirus necrophori) tartózkodnak, amelyek segítenek a tetem légytojásoktól való megtisztításában. Ezek az atkák ugyanis a legyek petéivel és fiatal lárváival táplálkoznak. A hím és nıstény temetıbogár az elásott test körül üreget készít, majd gömbölyded csomóvá dolgozzák azt. Gyúrás közben a nyálukat és ürüléküket is kiengedik, s a tetemgolyót bevonják vele. Ezek a váladékok antibiotikus és gombaölı anyagokat tartalmaznak, s ezáltal segítenek a bomlófélben lévı test konzerválásában. Miután a bogárpár a földalatti üregben

golyóvá nyomkodta a tetemet, a nıstény elkergeti a hímet. Ezt követıen az üreghez csatlakozó keskenyebb oldaljáratot készít Ennek az ún anyajáratnak a falába rakja le petéit. Késıbb egy krátert rág a tetemgolyóba Ide juttatja be a gyomornedvét, amelynek hatására annak belseje részben feloldódik, elıemésztıdik. A nısténybogár a földalatti kamrában várja meg a lárvák kikelését, s közben a tetembıl táplálkozik. Amikor megjelennek a kicsiny lárvák, a nıstény hangadó szervével az etetıhelyre csalogatja, és meg is eteti ıket. Az lárvák a nıstény közeledtekor – hasonlóan a madárfiókákhoz – testük elülsı részét felemelve nyújtózkodnak, ételt kérnek. Ezután a fejüket egymás után a nıstény szétnyitott rágói közé dugják, ahonnan barnás színő folyadékot vesznek fel. Az 5-6 órás lárvák már önállóan is táplálkozni kezdenek a tetemgolyóból. A vedlések után azonban újra visszatérnek az etetéshez.

Anyjuk csak a lárvák bebábozódásának kezdetekor hagyja el a kamrát. Egyes fajoknál (N vespilloides, N germanicus) a hím is részt vesz az ivadékok gondozásában, etetésében. Vegyük most sorra, hogy milyen fontosabb fázisokból, illetve viselkedési elemekbıl áll a temetıbogarak ivadékgondozása: (1) hívogató illatanyag kibocsátása, (2) az azonos nemő egyedek harca a tetem körül, (3) a tetem ásáshoz megfelelı helyre vonszolása, (4) elásás, (5) a tetem szırtelenítése, (6) a konkurrens legyek petéinek és lárváinak pusztítása atkák révén, (7) üreg kiásása az elföldelt tetem körül, (8) a tetemgolyó elkészítése, (9) a tetemgolyó bevonása antibiotikus és gombaölı anyagokkal, (10) egyes fajoknál a hím elkergetése, (11) anyajárat elkészítése és peterakás, (12) a tetemgolyó elıemésztése, (13) várakozás a földalatti üregben, (14) a fiatal lárvák etetıhelyre csalogatása hangadással, (15) a kolduló lárvák

elıemésztett táplálékkal való megetetése, (16) a bábozódás kezdetén a kamra elhagyása. Ez a vázlatos felsorolás csupán érzékeltetheti a közönséges temetıbogár ivadékgondozásának komplexitását. Minden felsorolt pont kapcsolatban van több másikkal, illetve mindegyikhez további nagyszámú fel nem sorolt tevékenység csatlakozik. Közös jellemzıjük, hogy nélkülük az ivadékgondozás nem lehetne sikeres. Ez a 16 fázis szorosan és rendkívül praktikusan kapcsolódik egymáshoz. Minden tevékenységnek megvan a maga helye és jelentısége az ivadékok felnevelésében. E 16 pont megvalósításához számos szerv és viselkedési minta együttes és összehangolt mőködésére van szükség. (Csak néhány kiemelt példa: Hívó feromon termelése és kibocsátása, s az ehhez járuló kiváló szagló- és tájékozódó képesség; A tetem melletti harcot irányító viselkedési minták; Az ásáshoz megfelelı talaj felismerése, s ennek

hiányában a tetem elvonszolása; Az elásás megfelelı elvégzéséhez szükséges bonyolult ösztöntevékenység, valamiféle elızetesen bekódolt mőveleti terv (hiszen a bogár sokkalta kisebb, mint a tetem); A tetem szırtelenítésének bekódolt programja; Megfelelı mérető kamra kiásása; A tetemgolyó elkészítésének mőveletsora; Mindeközben a gyorsan romló tetemgolyó konzerválása; A lárvák csalogatása hívóhanggal és megfelelı etetése stb.) Természetesen mindezek láttán ki lehet jelenteni, hogy egyes fázisok látszólag szükségtelenek, s lehet azt is mondani, hogy más fajok ivadékgondozása nem ennyire összetett. Ez valóban így van Számos további hasonló kijelentést is tehetnénk, ám ezek mind arról árulkodnának, hogy nagyon meg vagyunk lepıdve e nagyfokú összetettség láttán. Éppen ezért a kérdés nem a miértre kell vonatkozzék, hanem arra, hogy miképpen alakulhatott ki ez a viselkedési mintázat? Milyen

elıfejlıdési fázisok képzelhetık el, amelyek végül a leírt folyamatsor létrejöttéhez vezettek? A közönséges temetıbogár esetében éppen a túlzottan összetett ösztöntevékenység ébreszthet gyanút bennünk: ez nem lehet a természetes szelekció terméke. Nem lehet, ugyanis hogyha azt feltételezzük, hogy kevésbé összetett formákból alakult ki, akkor nem leszünk képesek elfogadható választ adni arra, hogy miképpen. A kevésbé bonyolult ivadékgondozású dögbogarak is jelen vannak a természetben, s egyesek nem ritkábbak a közönséges temetıbogárnál. Milyen szelekciós tényezı lehetne az, amely abba az irányba szelektálta volna bogarunk ıseit, hogy egyre komplexebb viselkedési mintázatokat valósítsanak meg? S milyen elıfejlıdési fázisok lehettek volna, amelyek egyszerre változtak meg számos tulajdonságban? Hiszen például az elásásnak nem lenne sok haszna, hogyha a bogár nem tudná, hogy (minimálisan) milyen mélységbe

kell történjék, s miképpen kell a megfelelı tömörségő talajt kiválasztani. Nem lenne haszna a föld alatti üreg kiásásának és a tetemgolyó bonyolult elkészítési folyamatának sem, hogyha a bogarak nem tudnák azt megfelelıen konzerválni. S miféle haszna lehetne a heteken át tartó föld alatti várakozásnak, hogyha utána a nıstény nem etetné a kis lárvákat, amely önmagában is rendkívül összetett ösztöntevékenység? A számos hasonló kérdés további felsorolása helyett inkább gondoljuk végig, hogy a természetes szelekció – folyamatosan, vagy ugrásszerően – csak a mutációk által elıállított új, majd még újabb formák kiválogatása révén valósulhatna meg. Nincs tehát olyan folyamat, amely rendre azt a jelleget állítaná elı, amire éppen szükség van. Ilyen értelemben nevezzük a természetes szelekciót irányítatlannak. Az evolúciós hipotézis szerint a fajok keletkezését mégis irányítja valami, mégpedig a

környezeti tényezık hatásai. Ezek a hatások lennének a felelısek azért, hogy míg az egyik mutáció fennmaradhasson (pontosabban az azt hordozó élılény utódainak továbbadhassa), addig a másik mutáció kiszelektálódjon (vagyis az azt hordozó élılény ne adhassa át az utódainak). Így tehát újra a mutációk központi szerepéhez jutottunk vissza. S itt kell rámutatni arra a lehetetlen feltételre, hogy az amúgy is rendkívül ritka hasznos mutációk egész sorozatának kellett volna azonos nemzedékben bekövetkeznie ahhoz, hogy a közönséges temetıbogár egymáshoz kapcsolódó és egymás nélkül hiábavaló testalkati és viselkedésbeli tulajdonságai létrejöhessenek. S a további hasznos mutáció-sorozatoknak szintén nagyszámú esetben kellett volna megtörténnie. A mutációkkal kapcsolatban a valós helyzet az, hogy még a jól felszerelt laboratóriumokban (vagyis mesterséges és optimális körülmények között) is csak elvétve

sikerül olyanokat generálni, amelyeket a kísérleti állatok egyáltalán túlélnek. Ezen mutációk nagy része pedig a késıbbi túlélés szempontjából többnyire káros, s csak ritka esetben semleges. De a természetben még sokkalta ritkábban figyelhetık meg a mutációk, mint a laboratóriumban. S ráadásul a nem-halálos természetes mutációk amellett, hogy rendkívül kis eséllyel jönnek létre, abszolúte jelentéktelenek. Nincsen tehát semmiféle valós alapja az evolucionisták azon feltételezésének, hogy a természetben a hasznos mutációk egész sorozatai keletkezhetnének, s ráadásul egy generáción belül. Itt emlékeztetnék arra, hogy fentebb számos olyan viselkedési elemet láttunk, amelyek egymás hiányában semmilyen elınyt nem jelentenének a temetıbogarak túlélésében. Esetünk újabb példát szolgáltat arra, hogy amennyiben az evolucionisták által széltében használt üres kifejezések (’kialakult’, ‘kifejlıdött’,

‘leszármazott’, ‘levált’, ‘alkalmazkodott’, ‘levezetett’ stb.) mögé nézünk, akkor éppenséggel az evolúciós hipotézist cáfoló tényeket találunk Mint már oly sokszor, most is azt tapasztaljuk, hogy a darwini elmélet alkalmatlan arra, amire kitalálták és erıltetetten alkalmazzák. Az evolúciós hipotézis képtelen választ adni az eredet kérdésére, képtelen megindokolni a természet, az élıvilág jelenségeit és változatosságát. Csizmadia E. András Források: Móczár L. (szerk): Állathatározó Tankönyvkiadó, 1984, Móczár L- Gallé L: A rovarok társas viselkedésének formái. In: Vida G (szerk): Az evolúció és az emberiség Evolúció III. 151-179 Natura Kiadó, 1983, Papp L (szerk): Zootaxonómia MTTM és Dabas-Jegyzet Kft., 1997, Reichholf-Riehm, H: Rovarok Magyar Könyvklub, 1996, Szentesi Á., Török J: Állatökológia Kovásznai Kiadó, 1997, Vogel, G- Angermann, H: Biológia SH-Atlasz, Springer Verlag, 1992