Keretes regény. A mű az elején és a végén levélregény. Egy Robert Walton nevű tudós, felfedező arról ír leveleiben húgának, Margaretnek, hogyan akarja teljesíteni nagy vállalkozását, hogy eljusson az Északi-sarkra. A felfedező út különböző állomásiról ír naplószerűen. Ír belső és külső küzdelmeiről, melynek árán teljesíteni akarja dicsőségesnek vélt vállalkozását. Egyik levelében egy különös eseményről számol be húgának. Egy nap, amikor körülzárta őket a jég és nagy veszélybe kerültek, különös látvány ragadta meg szemüket: „Alacsony szántalpakra szerelt kocsiderekat pillantottunk meg, amelyet kutyák vontattak; tőlünk északra haladt el; a szánon ember formájú, de óriás termetű lény ült.” Nagyon megdöbbentek, hisz nem értették, hogyan került ide, több száz mérföldre minden szárazföldtől egy élőlény. Másnap egy úszó jégtáblán egy másik szán sodródott a hajójuk mellé, a szánon egy kimerült férfi ült. Felvették a hajóra. A férfi, miután megtudta, hogy a hajó az Északi-sarkra tart, hajlandó volt beszállni a hajóra. Két napig eszméletlen volt a férfi, ezután kezdett el mesélni. Elmondta, hogy nyomában van valakinek, aki megszökött előle. Walton elmondja, hogy előző nap valóban láttak elhaladni a távolban egy különös lényt. A férfi izgatott lesz ezt hallva. Walton nagyon megörült a férfinak, mert barátra, beszélgetőtársra lelt benne, napról napra egyre jobban megszerette. Walton feltárja a férfinak, hogy milyen nagy lelkesedés hajtja át, mindenét odaadná, hogy tudományos felfedezése sikerrel járjon. A férfi szomorúan hallgatja Waltont, elmondja, hogy őt is ez a nagy tudásvágy, dicsőségvágy vitte a nyomorúságba, azt hitte, uralkodhat a természet erői felett és ez sodorta tragédiák sorába. A férfi elhatározza, hogy okulásként elmeséli élete és szerencsétlenségének történetét. A regényben ezután a férfi E/1-ben meséli el történetét.
Genfben született megbecsült polgárcsaládban, édesapja egy nyomorba süllyedt barátja lányát, Caroline-t vette el feleségül. Első fiúk volt ő, Victor, családnevük Frankenstein. Sokat utaztak, nagy szeretetben nevelték őt szülei. Öt éves volt, amikor Olaszországban, egy szegény tanyán ráakadtak egy befogadott kislányra, aki egy nemesember lánya, és akit anyja halála után nekik adtak ki gondozásra, de azóta ők is elszegényedtek, nem tudtak sokat nyújtani a kislánynak. Victor anyja örökbefogadta a kislányt, Elizabeth-et, akit Victor rajongva szeretett. Még két fiútestvére született: Ernest és William. Egyszer Elizabeth ragályos betegséget kapott el, az anyjuk a veszély ellenére gondosan ápolta, E. felgyógyult, de anyjuk meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy Victor majd vegye el Elizabeth-et. Victor másik nagy gyerekkori barátja, a szomszéd kereskedő fia, Henry Clerval volt. Nem sokkal a szomorú esemény után a család úgy dönt, hogy világot kell látnia Victornak, tanulnia kellene egy messzi egyetemen. Kisgyerek korától a természetbölcselet (természettudományok) érdekelte, sok alkimista, és áltudós művét olvasta össze (életelixír kikeverése, fémekből arany csinálás stb.). Ingolstadtba megy tanulni, szerettei nagy szomorúsággal engedik el. Itt beleveti magát a kémia tudományának tanulmányozásába, tanárai ebben támogatják, segítik, de figyelmeztetik, hogy eddigi olvasmányai „fércművek”. Egyik tanára, Monsieur Waldman személyében igazi barátra tett szert. Két éven keresztül haza sem megy Genfbe. Lázasan dolgozott, megszédült a természettudomány világában elé táruló lehetőségektől: „Nappalok és éjszakák elképzelhetetlen munkája és fáradsága árán sikerült fölfednem az életnek és az élet keletkezésének okát. Sőt annál is többet. Rádöbbentem, magam is képes vagyok életet adni az élettelen anyagnak.” Temetőkbe jár, testrészeket visz haza, boncol holtesteket, eleven állatokat nyúz meg, vizsgálódik, kémiai laborjába elvonulva kísérletezik, mígnem létre nem hozza szörnyű teremtményét: „ráncos kép, egyenes, fekete ajka s vizenyős tekintete volt, sárga bőrén majd hogy nem át nem tetszett az izmok és artériák működése”.
Frankensteinnek megváltoztak érzelmei: „most amikor elkészültem elszállt az álom szépsége, s nem maradt utána más… csak lélegzetelállító undor és iszony.” Elszörnyedve teremtményétől elrohan, szobájában aludni próbál. A szörny hirtelen az ágyánál terem: „száját kinyitotta, tagolatlan hangokat hallatott és vigyor futott szét ráncos arcán.” Victor kimenekült a házból. Járta az utcákat zaklatottan, nem mer hazamenni. Másnap meglátogatta Clerval barátja, félve hívja kollégiumi szobájába, de a szörny már eltűnt. Victor ágynak esik, ideggyengeségtől szenved, Clerval ápolta. Clerval Ingolstadtban marad, ő bölcsészetet tanul, keleti nyelveket és kultúrát, Victor is társa a tanulásban, a kémiától elfordul, laboreszközeit eltávolíttatja. Elizabeth aggódó levélben érdeklődik hogyléte felől, ebben a levélbe beszámol arról is, hogy egy lányt, Justine-t magukhoz vettek, akit nénikéje (Victor anyja) hozott a családba, mert rosszul bánt vele lelkibeteg anyja. A lány szolgálóként, félig családtagként került hozzájuk, nagyon szerette mindenki, ő pedig hűségesen szolgálta Victor anyját, annak haláláig, utána eljött érte az anyja, aki megbánta korábbi bűneit, a lány ápolta anyját, annak halála után visszatért hozzájuk, akit nagyon szeretnek. Ír a legkisebb testvér William fejlődéséről is.
Victor és Clerval egy vidéki birtokon pihennek egész nyáron, hogy Victor lelkileg és fizikailag is rendbe jöjjön. Végre kezdi elfelejteni szörnyű teremtményét, hazaérve azonban fájdalmas eseményről kap hírt levélben. A legkisebb testvérét meggyilkolták… Iszonyatos fájdalom gyötri, azonnal hazasiet, felkeresi a bűntény helyszínét, ahol egy nem emberi sebességgel haladó lényt lát elhaladni a fák között. Azonnal rájön, hogy a teremténye lehetett a gyilkos. Ezután gyötrő bűntudat mardossa, de nem meri elmondani gyanúját senkinek, hisz úgysem hinne neki senki. Justine-t vádolják meg a gyilkossággal, mert nála találják meg azt a láncot, melyen a kisfiú anyjának arcképét tartalmazó medál volt, és amit aznap adott a kisfiúnak Elizabeth (aki emiatt magát vádolta a gyilkosság miatt). Justine tagad, családja is hisz az ártatlanságában, Victor szenved, de nem tehet semmit. A lányt kivégzik, Victor úgy érzi, hogy már két gyilkosság szárad a lelkén, hisz ő szabadította a szörnyet a világra. Nem tud megnyugodni, önvád, bánat, elkeseredettség gyötri, csatangol a környező erdőkben, hegyekben, tavaknál. Öngyilkosság is megfordul a fejében. Egy nap összetalálkozik teremtményével, aki beszélni akar vele mindenáron.
Frankenstein magát és a szörnyet is dühvel vádolja, ráförmed, hogy takarodjon a szeme elől. A teremtmény kérleli, hogy legalább hallgassa meg, és ha a feltételét teljesíti, akkor eltűnik. Hosszas unszolás után Frankenstein beleegyezik, hogy végighallgatja, a szörny barlangjába viszi, itt nekilát a mesélésnek. Elmondja, hogy mindenképpen csak hozzá fordulhatott, hisz ő a teremtője, ő felelősséggel tartozik érte, hisz ő tette külsejét ilyen szörnyeteggé, így az emberi társadalom kiveti magából. Elmeséli, hogy, amikor elment a kollégiumi szobájából, csak csatangolt öntudatlanul a világban, tudatlan volt, nem tudta, ki ő, miért létezik, éhséget, szomjúságot érzett, hát keresett bogyókat, gyökereket, rongyokat szerzett, mert fázott, barlangokban húzta meg magát. Megtanult tüzet csiholni, rájött, hogy ezen megsütve finomabb az étel. Sokat fázott, éhezett. Egy parasztházból tejet, húst, sajtot stb. lopott, azzal elvolt egy ideig. Majd egy szegény parasztcsalád egyik melléképületében húzódott meg, és szerzett magának mindennap valami kis élelmet. Közben figyelte a család életét, mindennapjait, amiből sokat tanult az emberről. Bár nyelvüket csak lassan értette meg, rájött, hogy Félix és Agatha testvérek, akik apjukkal élnek. Nagyon szegények voltak, tűzifát is nehezen szereztek, ezért a szörny minden reggel maga hozott fát titokban. Bujkált, de titokzatos segítőként jelen volt a család életében.
Egy nap egy arab külsejű lány, Safie jelent meg, akit láthatólag ismert már a család. A lány alig tudott a család nyelvén (franciául) így elkezdték tanítgatni, eközben a szörny is megtanult sok mindent az emberi nyelvből. Megtalálta egy nap Safie és Felix leveleit, amiből megismerte a család szomorú történetét. Safie apja arab kereskedő volt Párizsban, ahol a család is élt korábban. Nagy vagyonára azonban fájt a foga a város vezetésnek, ezért koholt vádak alapján börtönbe zárták. Nagy volt a felháborodás, Félix is elhatározta, hogy segít a férfinak. Bement hozzá a börtönbe és megígérte, hogy segít neki megszökni, a férfi nagy vagyont ígért neki, ez nem érdekelte a fiút, de megpillantotta a kereskedő lányát, aki viszont nagyon megtetszett neki. A lány anyja elrabolt keresztény nő volt, aki a lányt szabadságszeretetre nevelte, így Safie nem akart Konstantinápolyba visszameni egy hárembe például. A kereskedő Félixnek ígérte lánya kezét. Félix családja is segített a szökésben, elmentek Svájcba, de amikor Párizsban kiderült, hogy Félix a bűnös a szöktetésért, a Franciaországba maradt húgát és apját bebörtönözték. Erre Félix visszament, de őt is börtönbe vetették. A család elvesztette minden vagyonát, közben a kereskedő megszegve ígéretét nem segített a miatta bajba jutottakon, alamizsnát küldött a fiúnak, lányát pedig elhatározta, hogy magával viszi keletre. Száműzték a családot vidékre, ebben a nyomorban találta őket a szörny. Közben Safie megszökött apjától és Felixhez menekült. A szörny nagyon szánta a családot, és minden vágya volt, hogy a barátjuk lehessen, felfedhesse magát és szeretetben befogadják. Közben olvas, könyveket talál: Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (dicsőség, siker, hírnév történetei) és Goethe: Ifjú Werther szenvedései (szerelem, szeretet, érzelmek), Milton: Elveszett paradicsom (teremtéstörténet, Ádámmal azonosul) sokat tud meg ebből is az emberi természetről, ezek a könyvek nagyon meghatják. Egy nap rászánja magát, amikor csak a vak öreg volt otthon, belép hozzá és kéri, hagy pihenhessen meg, az öreg szeretettel fogadja (nem lát), már épp feltárni készül kilétét, amikor betoppannak a fiatalok, akik elszörnyednek tőle, megverik, elkergetik (nagy testi ereje van, de nem akart visszaütni). Ekkor gyűlölet támad benne az emberi nem iránt, mely szörnyet lát benne, átkozza teremtőjét, aki életet adott neki, amiben örök magány és üldöztetés a sorsa.
Hatalmas, emberfeletti lépteivel járja Németország, Svájc tájait, útközben megment a vízbefúlástól egy lányt, de ezért sem köszönet, hanem elkergetés az osztályrésze. Gyötri az egyedüllét, a magányos kitaszítottság, nő benne a harag és a gyűlölet, Ádámra utal, akinek teremtője legalább teremtett társat, mely neki nem jutott. Átkozta sorsát, tudta, mindenhol a kivetettség várja, ráébred, csak teremtőjéhez mehet, elmegy Genfbe (földrajzot is tanult kicsit). Már egész közel volt Frankenstein házához, amikor egy kisfiúval találkozott az erdőben, akitől megértést remélt (gyermek, nincsenek előítéletei), de a kisfiú sikoltozni kezd, elárulja apja nevét (aki befolyásos), a szörny rájön, a kisfiú Frankenstein tesója. Gyilkos bosszú lesz rajta úrrá, más is szenvedjen úgy, mint ő, önkívületben megfojtja a lánccal a kisfiút, majd a láncot a közeli barlangban alvó Justine nyakába teszi. Itt befejezte az elbeszélést, majd elmondja kérését. Teremtsen neki egy női társat, olyat, mint ő, akivel együtt elbujdokolhatnak, megígéri, elmennek Dél-Amerika vadonjába, békén hagyják az embert. Frankenstein vonakodik megtenni, kételyei vannak (elmennek-e tényleg, lehet, hogy aztán ketten gyilkolásznak stb.), nem akar még egy szörnyet a világra szabadítani. Végül a szörny szavai egy pillanatra meghatják, megesketi a teremtményét, hogy tényleg elmennek, majd megígéri, hogy megteszi, amit kér. Angliába megy, hogy ott végezze el kísérleteit, viszi feljegyzéseit, ezen kívül reméli, hogy az itteni tudósok eredményeit is fel tudja használni. Angliába Clerval is elkíséri, London után Skóciában csatangolnak, két hónap után arra kéri Henryt, hagy maradjon egyedül egy kis skóciai faluban. Itt kezdi meg az alkotómunkát. Már majdnem kész, amikor rádöbben, hogy hibát követ el, nem hozhat létre még egy szörnyet, nem teheti. Ekkor megjelenik az ablakban a teremtménye vigyorgó torz arca, rájön, a szörny mindenhova követte, hogy Frankenstein teljesíti-e ígéretét. A szörny szeme láttára széttépi a majdnem kész új teremtményt, majd elrohan, útjába áll a szörny és kérdőre vonja, fenyegetőzik. Victor elmondja, hogy nem érdekli, hogy mit tesz vele, de nem teljesítheti a követelését. Őrjöngve megy el a szörny, de előtte megfenyegeti, hogy „ott leszek a nászéjszakádon”. Frankenstein retteg, hogy szeretteinek baja lehet, elhatározza, hogy rögtön hazamegy. Útközben egy ír faluban elfogják, és gyilkossággal vádolják meg. Egy fiatalembert öltek meg az éjjel s a gyanú az idegenre terelődött. A holttestet megnézetik vele, fájdalomtól sújtva ismeri fel barátját, Henryt. Tudja, hogy ez a szörny újabb rémtette volt. Ágynak esik, a börtön egyik szobájában ápolják, lázálmok gyötrik, magát nevezi gyilkosnak.
A bíró megtalálja iratait, értesíti Victor apját, aki azonnal siet fiához. Apja nem hisz a vádaknak, a bíró is kétkedik, míg kiderítik, hogy alibije van a gyilkosság időpontjára, elengedik. Apja sürgeti az esküvőt Elizabeth-el, Frankenstein is vágyik erre, de retteg, hogy mi lesz akkor, ha a szörny beváltja szörnyű fenyegetését. Végül úgy dönt vállalja a kockázatot, minden vágya, hogy E. a felesége legyen. Az esküvő éjszakáját egy vidéki vendégfogadóban töltik, feleségét aludni küldi, ő kint őrködik. Bentről azonban egy rémült kiáltás hallatszik, beront, a felségét megfojtották. A menekülő szörny után lő, de nem találj el, a falubeliek üldözőbe veszik, de nem érhetik utol. A vizsgálóbírónak mindent elmond Victor, aki hisz is neki, meg nem is, de azt mondja, ha igaz is, amit állít, akkor emberi erővel ne érhető utol a teremtmény, képtelenség elfogni. Frankenstein rádöbben, nem számíthat segítségre, egyetlen vágya marad az életben, hogy elfogja és megölje teremtményét. Apja a bánatban meghal, nem marad szinte senkije. Őrült üldözésbe kezd. Bejárja egész Európát a szörny nyomában, a teremtmény útját feldúlt faluk, megölt emberek, kirabolt házak jelzik. Victor úgy érzi, a szörny szinte vágyik arra, hogy teremtője üldözze, ha elakad, különös segítség érkezik, szándékosan hagyott nyomokat fedez fel Frankenstein. Sőt üzenetet is hagy neki: „te élsz, és az én erőm csorbíthatatlan. Kövess! Az Észak örök jegét keresem, ahol majd megtapasztalhatod a hideg és a fagy keservét, ami iránt én érzéketlen vagyok. Gyerünk ellenségem! Meg kell verekednünk életre-halálra, de míg arra sor kerül, még sok keserves, kemény órát kell kiállnod.” Az Északi-sarkkörön is tovább üldözi, szánokat szereznek egymástól függetlenül, így üldözi, már majdnem utoléri.
Nehezen szerez élelmet, sokat fagyoskodik, szenved, kutyái közül több megdöglik, és ekkor, a végkimerülés határán egy magaslatról egyszer csak megpillantja a távolban a szörnyet. Ekkor azonban egy hullámverés elragadta, ezután találta meg Robert W. (mű eleje). Frankenstein további történetét újból Robertnek a húgához írt leveléből tudja az olvasó. Robert megtalálja a férfi feljegyzéseit, leveleit, amiből megbizonyosodik, hogy a férfi igazat beszélt. Fr. arra kéri, szólítja fel Robertet, hogy helyette tegye majd meg, amit neki kellene, ölje meg a szörnyet, ha ő már nem bírja. Közben a hajó legénysége lázadásra készül, felszólítják Robertet, ha kiszabadulnak a jég birodalmából, forduljanak vissza, Robert vonakodik ezt megígérni, Fr. pedig a vállalkozás dicsőségéről beszél, ezzel próbálja lelkesíteni a matrózokat, sikertelenül. Fr. meghal. Visszafordulnak a hajóval. Robert belépve a felravatalozott Fr. kabinjába iszonyodva ismeri fel a szörnyet, amely Fr. holtestére borulva jajgat. Elmondja a szörny, hogy Clerval megölése után megszánta Fr., és iszonyodott önmagától, de mikor felfedezte, hogy míg ő meg van fosztva a boldogságtól, addig Fr. boldog akar lenni, (házasság) irigység öntötte el, ezért váltotta be fenyegetését. Védi magát a szörny, bizonygatja, hogy sajnálja teremtőjét, de a maga nyomorúságát hangsúlyozza, amelynek Fr. volt az oka: „Azzal, hogy megöltem az ő reményeit, a magam vágyait nem elégítettem ki. Azok továbbra is sóvárak maradtak. Én mindig szeretetre, mindig társra vágytam, és mindig eltaszítottak. Ez talán nem igazságtalanság? … Ön gyűlöl engem, de annyira nem, mint én magamat. Meggyilkoltam a szépet és a gyámolatlant.
Teremtőmet, aki minden ember közt leginkább volt szeretetre és bámulatra méltó, szerencsétlenségbe taszítottam. Addig űztem, míg menthetetlenül el nem pusztult.” A teremtmény elmondja, nem kell aggódnia miatta, nem követ el több bűntettet, messze elbujdokol, és ott máglyán elégeti magát: „Az én művem már szinte véget ért. Sem az ön sem a más halála nem hiányzik hozzá, csak, csak a magamé, hogy beteljesüljön a létem.” Elmondja, amikor megcsodálta először a természet csodáit (madarak, napfény stb:), sírni tudott volna a halál gondolatára, de már vágyik rá. Ezután elköszönt, kiugrott a kabin ablakon és eltűnt a messzeségben.
