Középiskola > Műelemzések > Petőfi Sándor tájversei

A romantika vadregényes tájaival szemben Petőfi az Alföldet választotta témának. A sík vidék mivel nem korlátozza a távolba látást, a korláttalanságot, a szabadságot jelenti neki. Tájverseiben általában pontosan megjeleníti a látványt, leírása festői, szinte már realista. A romantikához köthető mégis, hiszen ezekben a leírásokba mindig beleszövi személyes kötődését szülőföldjéhez.

A tájversekhez tartozik az Alföld című műve, melyet 1844-ben írt. A vers megszerkesztése ugyanúgy ahogy a tartalom is a végtelenség érzetét kelti.

A mű szerkezete: az első és második versszakban a lírai én megfogalmazása történik. A költő a romantika tájideáljával(kárpátok) szembe helyezi az alföldet. A sas-metaforával mégjobban érzékelteti viszonyát a tájjal, mert lelkét a börtönből kiszabadult sassal azonosítja, ugyanis az alföldön végigtekintve ugyanaz a mámorító érzés kelti hatalmába.

A következő szerkezeti egység a harmadik strófától a tizenegyedikig tart. Itt bemutatja a tájat. A sas motívumához kapcsolódóan először lélekben a táj fölé emelkedik, és onnan tekint le rá. Apró életképekben ábrázolja az alföldet (gulya, ménes, nádas) majd egyre közelebb kerül a földhöz, szinte lehajol(nyárfaerdő, gyíkok). A költő az életképeket úgy válogatja össze, hogy nem csak megeleveníti a tájat, hanem olyan elemeket válogat ki, amelyek a szabadságérzését erősítik.

A tizedik versszakig nézőpontja szűkül, a tizedikben ér legközelebb a tájhoz, majd a tizenegyedikben megint a messzeségbe tekint, tehát ezáltal a végtelenségbe nyitja ki a leírást.

A 12 versszakban újra érzelmeit fogalmazza meg, vallomás keretében, melynek képei V.M.: Szózatára utalnak. A Tisza című versét 1847-ben írta. Művében a folyó ellentétes tulajdonságait ábrázolja, a folyó olyan, mint egy ember.

A puszta télen című verse 1848 januárjában keletkezett. A vers ihletője nem közvetlen szemlélet, hanem a képzelet és az emlékezet.

Szerkezete:

Az első versszakban a beszédhelyzet bemutatása történik, könnyed hangulatot teremt a szójáték. Ráérős, kedélyes, körülményes mesélésbe kezd a lírai én, azt az érzést kelti az olvasóban mintha egy meleg szobában ülne, és onnan tekintene ki.

A második és harmadik versszakban a természetet mutatja be Petőfi.Negatív festéssel teremt elégikus hangulatot. Statikus, azaz állóképszerű képet fest a téli tájról. A téli táj mozdulatlan, néma, élettelen, a hiány világa.

A 4-6 strófáig az emberi világ ábrázolása történik a műben. Az élet itt is lelassult, szinte megállt, ezt a lassúságot érzékelteti az ötödik versszak, ami a béres pipára gyújtó minden apró mozdulatát közli.

7-8 versszakban újra kitekintük a természetbe. Ez már dinamikus kép, a természeti erők vad kavargását ábrázolja. Nem csak ez kelti a veszélyeztetettség érzését, hanem a betyár alakja is, akinek sorsát az utolsó hiányos mondatok ábrázolják.

9 versszakban a hasonlatból kinövő megszemélyesítésben egymásba fonódik a természeti és a társadalmi sík. Azt az érzést kelti, mintha a természet mozdulatlanságával szemben a társadalom valamiféle végső megoldás felé haladna.