Középiskola > Műelemzések > Vörösmarty Mihály - Gondolatok a könyvtárban c. versének elemzése

Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
"Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel."
/Dante/

Jól véssük emlékezetünkbe e sorokat, mert amint belépünk Vörösmarty könyvtárának kapuján, ez a gondolat, a reménytelenség és a hiábavalóság gondolata cseng vissza fülünkbe. A Gondolatok a könyvtárban című filozófiai-bölcselkedő költeményt méltán nevezhetjük Vörösmarty művei közül a "legnagyobbnak", hiszen sok küzdelmes év és megannyi tapasztalat áll mögötte, valamint kivételes helyet foglal el a költő munkáinak sorában; átmenetet képvisel. Hol van már az a boldogság-keresés, ami végső célként a tiszta szerelem elnyerését és az egyén boldogságát jelöli meg? Hol van az a költő, aki a közösséggel karöltve emeli fel szavát a nemzetért? A poéta funkciója megváltozott; mintegy váteszként, jósként szól a közösséghez, magányosan harcol az emberiségért, ugyanakkor meg is veti azt. Ez a költemény átmenet A Guttemberg-albumba latolgató, bizakodó jövendőlátása és Az emberek súlyos mizantropizmusa valamint végtelen reménytelensége között. Vörösmarty itt még keresi a kiutat világnézeti válságából; keresi az értelmet, a célt, a reményt.

A vers 1844 végén keletkezett az Akadémiai könyvtárban tett látogatása hatására. Ekkor születhetett meg a költőben a mű egyik központi gondolata: "Világ és vakság egy hitvány lapon". Tulajdonképpen ez a kettősség, a végletek és a végletek között feszülő feloldhatatlan ellentétek tekinthetők a mű vázának. Már első pillantásra egy szerkezetileg tökéletes, egész költemény áll előttünk, melynek ívét nem törik meg a fel-felszökő, majd lankadó indulatok - inkább erősítik azt - sőt, a kérdés-felelet típusú szerkesztéssel sokkal igazabbul és sokkal fájdalmasabban visszhangzik a valóság.



A vers felütése a Pokol kapujának feliratára játszik rá, ezzel is megalapozva megállapításainak súlyát. A tudóst szólítja meg - és talán ezzel önmagát is -, aki a könyvtárba belépve századok bűzét és nyomorát érezheti - vagy érezhetné - át, a koldusgúnyából készült könyvek lapjain.

A versnek kezdetben még két főszereplője van, a tudós valamint a költő, aki figyelmeztetőleg fordul hozzá, ám a poéta később félrelöki a másik alakot és monológként folytatja a párbeszédet. (Vörösmarty korábbi költészete lényegében retorikus költészet volt, de a 40-es évekre ezt a formát a belső lelki történések tolmácsolásának műfaja, a monológ váltja fel.)

"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."

Itt felvetődik egy probléma, amely Vörösmarty gondolati költészetének egészében kitüntetett helyet foglal el: ez az állatember problémája, annak a félig isten, félig állat teremtménynek, amely a mindenséghez túl kevés és a semmihez túl sok. Talán Madách Luciferjének szájából még gúnyosabban, még elkeserítőbben hangzanak ezek a gondolatok:

"Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, vakságra nagy."

Fel is teszi Vörösmarty a kérdést: "Miért e lom?"

Van-e értelme a könyveknek, ha a sok ezer tudomány közt is csak elhenyéljük az Isten napját, s a tudást nem az emberiség jövőjéért való munkálkodásra használjuk?

A vers minden sora egyre csak mélyíti a kegyetlen valóság és a könyv lapjain tündöklő eszmék ellentétét. A zsivány ruháján az erény, a dühös bujának pongyoláján az ártatlanság, zsarnokok mezén a törvény sorai virulnak. Az erény, az ártatlanság és a törvény szép eszmék, de milliók nyomorából táplálkoznak. A könyv anyaga és rendeltetése, valamint a könyvben szereplő gondolatok és ezeknek a gyakorlati, a valóságban betöltött funkciója közötti szakadék vezet rá minket, hogy mi az emberiség legnagyobb problémája: milliók boldogtalansága és szenvedése. ("Hol a nagyobb rész boldogsága?") Az ő keserves sorsukat Ixion örök bűnhődése vetíti elénk, akit Zeusz tüzes kerékre kötözött és a kozmosz időtlenségébe hajított, mert a hübrisz bűnébe esett.

A végsőkig kiélezett könyv-koldusgúnya ellentét kétségbeesett felkiáltásokat és kérdések hív elő:

"Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?"

Ez tulajdonképpen kétirányú kérdésként értelmezhető. Előrébb jutott-e a világ a könyvek által, ha eddig egy könyv sem volt, amely a többség boldogítását, a nyomor enyhítését szolgálta volna? Erre a válsz: nem. ("Ment, hogy minél dicsőbbek népei, /Salakjok annál borzasztóbb legyen") Más részről viszont arra is rákérdez, hogy van-e haladás a történelemben. Erre is nemleges választ kapunk, de néhány sorral lentebb némileg feloldja a kettős tagadás szorongató hangulatát.

Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol az eddig töretlenül egyre magasabbra hágó szenvedély és kiábrándultság csitul kicsit; hullámvölgybe érkezik. Tulajdonképpen a szenvedély apadásával kezd egyre erősödni a költemény gondolatisága, hogy az elmélkedések nyomán újabb - már kevésbé szélsőséges - indulatok keljenek életre és érzékeltessék a társadalom kínzó problémáit.

"De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?"

Vesszen-e minden könyv? Erre a válasz: nem. Mikor a költő elér lelkének legmélyebb kiábrándulásáig, egyszerre csak megtorpan és keresni kezdi az értelmet, a célt. Reménykedni kezd és az összes hazugság mellett a jót próbálja megtalálni. Rajai László e sorokat írta erről:

"Mikor legmélyebbre zuhant a maga elkínzott lelkének örvényeibe, hirtelen olyan megindultság ragadta meg, amilyent a kétségbeesett istenkáromló érezhet, aki egy bódító csapás után maradék erejét összeszedve még egyszer fölágaskodik, és az ég felé rázza öklét."

Talán úgy kel föl ez a vers a végletekig fokozott kiábrándultságból, mint Radnóti halálraítéltje, "ki földre rogyván fölkél és újra lépked, / s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet". Vörösmarty vajmi kevés reményt lát arra, hogy a könyvek által egy tökéletes világot fog építeni az ember, de nem akarja lerombolni azt, amit a fényes elmék építettek és legkevésbé akarja saját életének értelmét és céljait máglyára vetni.

"Ők mind együtt - a jók a rossz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?"

Maradandó szellemi és erkölcsi értékekre hivatkozik, amik ugyan "a sár fiait a sűlyedéstől meg nem mentheték", mégsem ítéltethetnek pusztulásra. Újra megjelenik tehát a hiábavalóság gondolata, de a bizakodás nem tűnik el; nála egy ezred nem egy buborék, mint Kölcsey Vanitatum vanitasában. Bizakodását jelzi az is, ahogy az amerikai alkotmányról szól. Ez egészében véve elismerésnek mondható, ami okot is adhatna némi reményre, ám néhány, talán pozitívabb végkicsengés lehetőségét felvillantó sor után, újra az emberi nem állatias oldala tárul elénk:

"Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák."

De ez sem oltja ki véglegesen a reményt. A végső célt a költő a küzdésben, fáradozásban, az emberiség felemelkedéséért való munkálkodásban jelöli meg és utópikus jövőképet fest:

"Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem."

Az utópista szocialisták bizakodásával próbál a jövőbe tekinteni; egy új irány, egy reform által megvalósíthatónak érzi az emberi egyenlőséget és testvériséget. Hangyaszorgalommal kell munkálkodnunk, hogy jobb világot teremtsünk. (Talán hasonló gondolatok ezek, Petőfi Apostolának szőlőszem-hasonlatához: "Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, / Amely segíti a földet megérni.")

Ezek a remények és gondolatok legalább annyira álságosak, mint "zsarnokok mezén a törvény sorai", vagy mint az Előszó tavasza, aki elfedi a véget, a halált. A következő sorok Bábel toposza csak erősíti a kilátástalanságot, hisz a folytonos körforgást, (fejlődés, felemelkedés és teljes bukás láncolatát) idézi fel bennünk. A mechanikus materializmus kiábrándító gondolatai ezek. Ez a Bábel sem a Biblia Bábele, hiszen a bukás előtt, az emberek még megpillantják a mennyországot, és csak utána következik be a pusztulás.

"Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai."

Ezek már a teljes kiábrándultság sorai is lehetnének ? és talán azok is -, ám a költő teljesen új utat jelöl meg: a nemzet sorsának felemelését tűzi ki célul. Nemes célok ezek, de csak arra szolgálnak, hogy a reménytelenséget elfedjék, hiszen logikai szempontból nem köthetőek igazán a vershez. Kölcsey Parainesisében a hazáért való munkálkodás gondolata sokkal igazabbul csengett! Az ő erkölcstanában mennyire mások voltak e szavak: "Küzdés az élet" "A derék egyedüli célja a jeles tett". Nála még nem itatta át az egész művet a hiábavalóság - hacsak a Vanitatum vanitas buborékát nem értjük ide. És Madách művében, Az ember tragédiájában is másképp hatottak az Úr szavai! "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" Mennyire más ez a kijelentés az Úr szájából, mint kiábrándult, lassacskán teljesen reményvesztett költőnk tollából! Ha ebből a szempontból gondoljuk újra a Gondolatok? helyét a Vörösmarty életműben, akkor talán sokkal közelebbinek érezzük Az emberek strófáinak végén visszhangzó "Nincsen remény"-t, mint A Guttemberg - albumba hellyel-közzel bizakodás felé hajló jövőképét.

Vörösmarty Mihály

Madách főműve és Vörösmarty e verse között több logikai összefüggést fedezhetünk föl. Mindkét mű sorra megcáfolja a történelemben felmerült eszméket, csalódik, majd új eszméket keres, ami szintén tarthatatlanná válik és így tovább. A végén Ádám és Vörösmarty is fölteszi a kérdést elkeseredésében: Mi dolgunk a világban? A válasz ugyanaz: küzdés; mégis a látszólag azonos válaszok teljesen más minőségben vannak jelen. Vörösmarty - Madáchtól eltérően - a küzdés módját is megjelöli. Saját nemzetünk ügyeit kell megoldanunk, így vihetjük előrébb az emberiség boldogulását. (A nemzet ilyen megjavítása, önállóságának megteremtése nem pusztán romantikus vágy, mint a vers többi célértéke, hanem a reformkor valóságos, reális programja.) Mindemellett Madáchnál a ki nem fejtett válasz talán sokkal igazabbnak, biztatóbbnak tűnhet, hiszen az Úr szájából hangzik el. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Vörösmarty versében a hirtelen bekövetkezett logikai ugrás is csökkenti a buzdítás értékét.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a két mű, mintha egymás ellenpontjairól indulna. Az ember tragédiája a teremtéssel kezdődik. Ádám eleinte még fényesen látja a jövőt és innen halad egyre mélyebbre a reménytelenségbe, Vörösmarty verse viszont már az elkeseredés egyik legmagasabb fokáról indul, egyre fokozódnak az indulatok, majd kissé lecsitul és kezdődik a kiútkeresés, ami utópikus képeken, és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményén keresztül jut el a végső következtetéshez. (Amihez majd Ádám is elérkezik, hasonló eszmék megcáfolása után.)

A Gondolatok a könyvtárban alapproblémái természetesen nem egyedülállóak és nem előzmény nélküliek a magyar irodalomban. Annak ismeretében, hogy Vörösmarty szívesen olvasta és szerette Berzsenyi verseit, érdemes összevetni az említett költő, A pesti magyar társasághoz című 1815-ben írt, ódai magasságokra emelkedő episztolájával. A művek összehasonlítása során láthatjuk, hogy nem egyszerűen párhuzamokról, hanem egyenesen Vörösmarty költeményének elődverséről beszélhetünk. Hogy a hasonló elmélkedések közül csak néhányat említsünk:

Mindkét költő felteszi a kérdést: ellőbbre vitték-e a könyvek az emberiséget, segített-e a tudomány az emberiségen? Mind a két költő válasza tagadó. Egyesek ugyan kiemelkedtek a tudomány segítségével, de a nagy többséget éppen a tudás segítségével sikerült nyomorba taszítani.

Mindkettejüknél felmerül a bábeli torony képe. De Berzsenyinél összeomlik "az ínség óriási tornya", Vörösmartynál viszont szilárdan áll (legalábbis ideig-óráig), mint az ember nagyságának diadala.

Láthattuk tehát, hogy a Gondolatok a könyvtárban indulatai, kérdései, problémái nem egyedülállóak sem irodalmunkban, sem Vörösmarty életművében. Akkor mégis miért ezt a művet tartja az utókor az egyik legmaradandóbb, legnagyobb alkotásnak? Miért hat napjainkban is óriási erővel az olvasóra?

Talán egyfelől azért, mert a költeményben fölvetett hazugságok és a kilátástalanság máig sem csitult olyan mértékben, hogy az megnyugtatóan hasson. Másrészt pedig azért, mert a versben felvetett problémák megoldása nem következik be a vers zárlatában. Valóban ad egy utat, kitűz egy célt, amiért munkálkodni kell, de ezzel nem oldja fel a hazugságok kínzó gondolatait, nem ránt ki minket a pesszimizmusból. Manapság is minden olvasót elgondolkodtat, hiszen együtt kesergünk, együtt elmélkedünk, együtt hullámzunk a művel.

A dolgozatot Petri György, Vörösmarty című versével zárnám. Talán kevésbé illik ide, mint például Az emberek című költemény utolsó strófája, vagy az Előszó záró sorai, mégis részben ide csatolhatónak érzem.

Petri György: Vörösmarty

"omló káprázatok, felsült remények ?
Meddig győzi az ép ész televénye
emészteni a rideg törmeléket?"

Bibliográfia:

HORVÁTH ANDOR: "Ember vagyunk?" Vörösmarty kései lírájának történelemszemlélete. In: Álmodónk, Vörösmarty. Kolozsvár, 2001. Erdélyi Múzeum Egyesület 49-59

LENGYEL MIKLÓS: Berzsenyi Dániel egyik költeményének hatása Vörösmarty Mihályra. ItK 1940. 69-72

MAKAY GUSZTÁV: Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban. In: Édes hazám, fogadj szívedbe! 1993. Aqua Kiadó. 134-143.

RAJNAI LÁSZLÓ: Vörösmarty Mihály. Székesfehérvár, 1999. Árgus Kiadó

SZERB ANTAL: Vörösmarty-tanulmányok In: Gondolatok a könyvtárban. Budapest, 1946.

TÓTH DEZSŐ: Vörösmarty Mihály. 1957. MTA Irodalomtörténeti Intézete.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY: Vörösmarty Mihály összes költői művei. 1972. Szépirodalmi Könyvkiadó

Kapcsolódó doksik:
A költői reményvesztés feltárása Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében
Vörösmarty Mihály főbb műveinek elemzése
Vörösmarty Mihály kései költészete