Irodalom | Tanulmányok, esszék » A költői reményvesztés feltárása Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében

A költői reményvesztés feltárása Vörösmarty Mihály Az emberek címû költeményében A remény keresése és elvesztése, majd a reményvesztés után az irracionális remény utáni puszta vágyakozás Vörösmarty Mihály költészetében meghatározó jelentôsséggel bíró, alapvetô téma - legyen szó akár személyes sorsról, akár nemzeti létrôl, akár az emberiség jövôjérôl. Ezen hármast a romantikus felfogás hagyományosan egységben tekinti (ahogyan az egyén kötelessége küzdeni nemzetéért, az emberiség jövôjéért, s ahogyan a nemzetek boldogulása eredményezi majdan a közös boldogságot, úgy az emberiség, a nemzet kudarca az egyénre is végzetes hatást gyakorol), s ez - Kölcsey után - Vörösmartyra is különösen igaz. Már a Csongor és Tünde boldogságkeresése is összekapcsolja az egyéni és a társadalmiközösségi lét értelmét, illetve értelmetlenségét, de ekkor még megjelenhet a szerelem, mint az egyetlen

lehetséges kiút. A Perczel Etelkához fûzôdô elsô nagy szerelem kudarca köztudottan mély nyomokat hagyott a költôben. Csajághy Laurával kötött házasságának ambivalens érzelmi hullámairól gyönyörûen vallanak többek között a Laurához és A Merengôhöz címû versei. A szegénység és a betegség egy élet tragédiája: a magyar irodalom történetében elsôként ugyan, de csak igen-igen szûkösen tud megélni a költôi pályából; és a várva-várt házasság sem hozhat igazi boldogságot és megnyugvást, hiszen abba már magával viszi betegségének tudatát. ("Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét / Tenni napúl megtört életem árnya fölé." - írja Nem fáradsz-e címû epigrammájában 1845-ben.) A romantikus történelemszemlélet célelvû optimizmusa és a francia felvilágosodás korában megfogalmazódott "Szabadság, egyenlôség, testvériség" hármas eszménye dominál - többek között - Vörösmarty

Szózat (1836), A Guttenberg-albumba (1839), és a Gondolatok a könyvtárban (1844) címû verseiben. Azt azonban fontos észrevenni, hogy már ezen mûvekben is erôteljesen fogalmazódnak meg a költô kétségei. Azok a kétségek, melyek Az emberek történelmi tablójában majd már kétségbevonhatatlan bizonyosságként jelzik a kudarcot mind a nemzet, mind az emberiség - másképp fogalmazva: a felvilágosodás eszményeinek teljesülése - szempontjából. Hogy a magyar nemzet felemelkedésének zálogát jelentô reformküzdelmek lendületének újabb és újabb meg-megakadására milyen érzékenyen reagált Vörösmarty, arra talán a Szózat a legjellemzôbb példa: a reformországgyûlés 1836-os feloszlatásának élményének, az érzelmi mélypontnak pillanatában csak a biztatás, a tartásra való felszólítás hangján szólalhat meg a nemzetéért teljes szívvel aggódó mûvész. Az emberek konkrét történelmi ihletôjeként említhetô galíciai események

elementáris erejû elkeseredés váltanak ki a költôbôl: a második szakasz "meséjét" tanmeseként értelmezve (fenntartva természetesen, hogy ez csupán egy értelmezési lehetôség a többi közül, s ráadásul a leginkább primer) megállapítható, hogy - s ezt a "hallátok" szó is jelzi - a költô az ottani történtek példaértékû mivoltára figyelmeztet. A jobbágyság érdekeinek felismerése, tudatosítása, elfogadása és érvényesítése feltétele a nemzeti szabadság elérésének. A különbözô társadalmi rétegek érdekeinek egyesítése az egyik üzenet, a másik pedig az aggódás: a hôsiesen, jó célért küzdô népek bukása, mint fenyegetô lehetôség felveti a kérdést: mit hoz a jövô a magyarság, illetve az emberiség számára. De nem csak a szabadság, hanem a fent említett hármas eszmény másik két tagja is megkérdôjelezôdik: ezt jelzi A Guttenberg-albumba címû vers egy feltételes mondata is: "Majd

ha baromból s ördögbôl a népzsaroló dús / S a nyomorú pórnép emberiségre javul". Vagyis a gazdagok részvétlensége, és a szegények durvasága egyaránt kétségessé teszi az egyenlôség és a testvériség beteljesülését. Fontos kérdések merülnek fel ezen a ponton. Vajon valóban csupán arról van szó, hogy a kisiklott emberi sors és a kétségessé váló nemzeti kibontakozás kettôs kudarcélménye ihleti, "Csalódás ujja" (Késô vágy) szövi ezt az egész emberiséget kíméletlenül kritizáló mûalkotást? Vajon Vörösmarty költôi pályáján minden elôzmény nélküli, az életmû egészébôl kilógó versrôl lenne szó? Vajon igaz-e, hogy a kezdôdô ôrület szavai szólalnak meg Az emberekben? Mindezen kérdések pontos megválaszolásának segítségével rajzolhatunk teljes képet errôl a nagyívû, felkavaró erejû versrôl. Mindehhez azonban természetesen szükségeltetik a szöveg beható és átfogó vizsgálata.

Az általánosító cím segítségével a szerzô eltávolítja magától a vers témáját, s így idôhöz, korhoz csak lazán kötôdô, általános érvényû üzenetet fogalmaz meg. A patetikus felütés csendet parancsolva ("Hallgassatok, ne szóljon a dal / Most a világ beszél") és az elemek emberfeletti és mégis emberi erejére hivatkozva ( a zápor és a szél metaforája) kozmikus megszólalást jelez, és kivételes szuggesztív hatással ragadja meg a figyelmet. A refrén és a szakaszok megszámozása egyaránt bizonyítja, hogy az önálló egységként is értelmezhetô strófák mind-mind egy tétel bizonyítékai, egy összefüggô érvelés láncszemei. A tétel pedig emlékeztethet bennünket Voltaire Candide-jának ihletô alapgondolatára, miszerint az emberiség története tulajdonképpen nem más, mint bûncselekmények sorozata. A szakaszok egymással látszólag csak távoli kapcsolatban álló képeket, témákat villantatnak fel, alapvetô

mondanivalójukat és a mûalkotáson belül elfoglalt szerepüket tekintve emlékeztetnek Madách Az ember tragédiája címû mûvének színeire - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt a tézis-antitézis harcot nem követi az ellentétekben való feloldódás, a szintézis megjelenése, itt "nincsen remény", nincsen kiút. A refrén kiemelkedôen fontos versformáló ereje Arany János Az örök zsidó címû mûvéhez hasonlatos, ám itt a strófák jelentését felerôsítô, a mûvészi következtetés jogosságát kétségbevonhatatlanná tévô hatással bírnak ezek a szavak. A második strófa primer értelmezésérôl esett már szó, ennél azonban valószínûleg sokkalta fontosabb ezen szerkezeti egység mögöttes tartalmának vizsgálata. Az emberiség ôsi meséjét meséli a költô, s itt az atyák vétke az Ószövetségben leírt eredendô bûnt, bûnöket jelenti. A költeményt idôbeli elôrehaladás jellemzi, s az az ôskáoszban

elkövetett ôsbûnök egyenes következményeként jeleníti meg a megszületésekor észlelt állapotokat. Az ember életét szabályozó Törvény gonosz, a technológia fejlôdése (melyet a pusztító vas képével jelenít meg a költô) önpusztítóvá válik. Csupa-csupa pesszimista, mélységes kiábrándultságról árulkodó gondolat. Vörösmarty a romantika mûvészetére oly annyira jellemzô végletességgel számol le a fejlôdésbe vetett hittel, a történelmi optimizmus szülte illúziókkal. A mûvész mély depressziója néhol keserû cinizmust eredményez: "És hosszu béke van s az ember / Rémítô szapora, / Talán hogy a dögvésznek egyszer / Dicsôbb legyen tora". Az ember eredendôen rosszindulatú, önzô és irígy; nyughatatlansága és soha-meg-nemelégedése itt nem értéket jelent ("Neki a föld még sírnak is kemény"). Az alkotás és a termelés sem a fejlôdés motorjaként, sokkal inkább minden bajok egyik forrásaként

szerepel ebben a gondolatrendszerben. Éppen a legfontosabb emberi adottságok (ész, akarat), az embert az állatok közül kiemelô tulajdonságok juttatják vissza az embert az állatok szintjére, sôt jóval az alá. S ebben az apokaliptikus vízióban az élô világ egyetlen eleven organizmusként szenved: "Az ember fáj a földnek." Mintha egy ezerszer megszenvedett, cáfolhatatlan (a történelem által igazolt), és megváltoztathatatlan igazságot, ítéletet mondana ki: az ember bukásra ítéltetett, ráadásul saját hibájából, saját bûneinek következményeként. Kölcsey Vanitatum vanitas címû verse rémlik fel bennünk; már minden egyre megy. A vágyott állapot csak - Tóth Árpád szavaival - az "ember utáni csend" lehet(ne). Kölcsey említett verse a szokott vád miatt is érdekes: pillanatnyi kiábrándultság szülte a világ egészével leszámoló verset? (Érdemes hát visszatérni a tételünkben korábban megfogalmazott

kérdésekre, és válaszolni azokra.) Az emberek gondolati szerkezete és költôi eszköztára koherensen, szervesen illeszkedik Vörösmarty alkotásai közé. A törvény elôtti egyenlôség áhítása, a szociális igazságosság, a szolidaritás gondolata (melyet a magyar költészet egy másik "cigánya" - Babits, a siralomházban - így fogalmaz meg: "testvérem van millió") korábban is meghatározó témája volt szerzônknek. Az egymást kizáró, antagonisztikus ellentétek ("ôrült sár" - "istenarcú lény"), a merész metaforák, a távoli asszociációk ("Az emberfaj sárkányfogvetemény"), a kivételes intenzitás, az ünnepélyes, patetikus hangnem általában jellemzôek Vörösmarty Mihály kötészetére. Az emberek ellentétei nem csupán egy ôrült elme szüleményei, hanem a világ ellentétei; a korábbi eszmények és az azok megvalósulása közötti szakadékot hivatottak ábrázolni. Ha összevetjük Az

embereket a korábban írt A Guttenberg-albumba, vagy a késôbb született A vén cigány címû verssel - és itt természetesen még sorolhatnánk a címeket -, árulkodó témaés motívumpárhuzamokra lehetünk figyelmesek. A testvériséggel szemben a testvérgyûlölés, az "áldozni tudó" szívvel szemben az ész és a rossz akarat istentelen frigye áll, az emberiségre javulás illúziójának elvetését pedig a következô sorok jelzik: "S midôn azt hinnôk, hogy tanúl, / Nagyobb bûnt forral álnokúl". (Az ember eredendô jóságának jellegzetes felvilágosult gondolatát tehát egy már-már a XX. század költészetét idézô pesszimizmus váltja fel: az ember születésekor menthetetlenül gonosz , és ezért megválthatatlan. Ahogy József Attila írja Világosítsd föl! címû versében: "nézz a furfangos csecsemôre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlôre, / növeszti körmét és fogát.") A vén

cigányban fellelhetô ezen mindezen keserûség fokozódása; a szélbôl és a záporból zivatar lesz, és bûneink ôsi mivolta újra elôtérbe kerül: "A lázadt ember vad keserveit, / Gyilkos testvér botja zuhanását" továbbra is hallani véli a költô. Az emberek strófái tehát az átélt és értelmezett történelem képeit - lényegében a történelem esszenciáját - villantják fel egy egzaltáltan, de mindenképpen hibátlan logikával gondolkodó intellektus szûrôjén keresztül. Vörösmarty sokszor tárgyalt ôrülete - melynek betetôzôdésének egyik fô kiváltó oka az 1848-49-es szabadságharc bukása volt - nem eredményezte a költô kifejezôeszköz-tárának beszûkülését, sôt. Ekkor "képzelete még hatalmasabb, korlátlanabb, démonibb, mint volt. A lelki betegség, amely elemészti, ugyanakkor felszabadítja a ráció minden korlátja alól, és mint az elborult elméjû Hölderlin, neki is sikerülnek sorok, sôt költemények,

amelyeket nem is értünk talán egészen, de érezzük bennük a megközelíthetetlen távolok borzongását: Elôszó, Az emberek, A vén cigány." - írja Szerb Antal A költôi fantázia néhol követhetetlen távlatokban szárnyal, de mindez úgy történik, hogy versek egész folyamát szövi át egy önmagából újraépülô és önmagába vissza-visszatérô motívumháló.Vörösmarty minden különösebb öndefínicó nélkül vált ízig-vérig romantikus költôvé: jósolt, követendô utakat jelölt ki és lelkileg együtt halt hazájával ("Mi a világ nekem, ha nincs hazám?" - kérdi 1849 októberében Emlékkönyvbe címû mûvében). A magyar költészet egyik egészen kivételes nyelv- és képteremtô zsenije Ô, kinek mûveiben az értelem és az érzelem páratlan egységet alkot. "Setét eszmék borítják eszemet. / Szivemben istenkáromlás lakik / Kivánságom: vesszen ki a világ / S e földi nép a legvégsô fajig." Így szól az

Emlékkönyvbe megrendítô vallomása De: "Koldulni járnék (.) remény-hitért" - tudatja velünk a költô, vergôve a romatika végletei, a remény és keserû kiábrándulás között. S nekünk is csak a remény marad: hinni abban, hogy talán mégsem olyanok vagyunk mi, mint Az emberek emberei, és hinni abban, hogy lesznek még olyan "ôrültjeink", mint Vörösmarty Mihály, akinek ôrületérôl bizton állítható, hogy esetében "az ôrült ágyán bölcs fej álmodik"