Középiskola > Műelemzések > Ady Endre világháborús költészete

Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
1914. júliusában olyasmi történt, ami az addigi világot és rendet alapjaiban rengette meg. Olyan háború kezdődött, ahol az emberi élet értéke nullára csökkent, ahol a becsületnek és lovagiasságnak immár semmi keresnivalója nem volt. A legszomorúbb mégis az, hogy ezt az embertelenséget emberek milliói éltették, rajongtak érte, és támogatták minden erejükkel. Kevesen voltak azok, akik észrevették a nemesnek és szentnek mondott háború mögötti valódi borzalmakat és pusztulást. Az emberiség közel járt ahhoz, hogy kiirtsa önmagát, és olyan folyamatot indított el, hogy az ember állandóan retteghessen ettől a kiirtástól. Ady észrevette ezt. Ady ragaszkodott a régi rendhez, rettegett, és féltette népét, a tébolyban meg tudott maradni gondolkodó embernek. Nem nézhette tétlenül a rémségeket, de tudta, hogy fegyverrel és harccal nem lehet békét hozni, ezért elkerülve a hadsereget, tollat ragadott és írt.

Petőfi lángoszlopnak vélte a költőt, lángoszlopnak, ami vezeti népét keresztül mindenen. Adynak meg kellett felelnie ennek. Ő is népére gondolt, és megpróbálta kivezetni a zűrzavarból. De a világ addigra megváltozott. A költő nem lehetett már lángoszlop, a hatalmi politikába nem szólhatott bele senki. Lángoszlop helyett pislákoló lángnyelvecske lett Adyból, akire kevesen figyeltek fel, kevesen értették meg a háború valódi énjét. Hiába próbált meg mindent, hiába közölte folyamatosan verseit a Nyugat, kevesen vették észre a versek jelentőségét, és a közeledő katasztrófát. Ady nem tudta ezt kiheverni, jelentősen belejátszhatott halálába, úgy járt, mint Kasszandra, a trójai jósnő.

Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt. Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.

"Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok."

Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.

De szerintem legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.

Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. "Eltévedt, hajdani lovas" és "Hajdani, eltévedt lovas" jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani ("Vak ügetését hallani"), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó. Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd "múlt századok köde". Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.

"Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.

Egy másik nagyon fontos háborús vers, az Ember az embertelenségben, később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében. Ekkor a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak, a keleti fronton visszaszorították az oroszokat, nyugaton a helyzet változatlan, a szembenálló felek beásták magukat, de a harcok még mindig Franciaország területén zajlottak, és angol segítséggel sem sikerült kiűzni a német hadsereget. Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén. Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltásnak tűnik, ami figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg valamiben, saját emberségünkben. Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellemző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbolondult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia. Móricz Szegény emberek című novellája arról szól, hogy a frontról hazatért katona mennyire nem tud visszailleszkedni a hétköznapi életbe, hogy otthon is az ellenségeket keresi, a jól védhető pontokat, a hídfőket. Elbeszéli, hogy mennyire megbolondul az ember a háborúban, hogy elveszti minden méltóságát, mindent, amire azt mondjuk: ember. Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett.

"És most mégis, indulj föl, erőm,"

Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van ("Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? / Mindegy, indulj csak vakmerőn"), már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit, a rémségeket, a puskatusokat. A negyedik versszakban megjelenik a valóság, az életkép, amiben a költő élt, és ahogy ő látta a háborút. Megjelenik a csucsai kastély, ahonnan Ady a háború egy részének szemtanúja volt. A következő versszak magáról szól. Arról, hogy nem jókedvében harcol eszméiért és az igaz értékekért, hanem mert a pusztulásra törő világ erre kényszeríti, mert nincs más, aki szívében őrizné az ellopott kincseket, az emberségességet. A hatodik versszakban felerősödik a jövő féltése (Adynál szintén nagy kezdőbetűvel, a megszemélyesítéssel érzékelteti, hogy mennyire is félti). Aztán eszébe jut ismét az, amiről az első versszakban szólt már, a felejthetetlen háború okozta sokk, a szenvedés, a kín. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."

1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. Gazdaságuk jobban bírta az anyagháborút, és képes volt a háború végén is kispihent, friss katonákat a frontra küldeni, az utánpótlás sem akadozott. A háború már teljesen megszokottá vált. Az emberek belefásultak a háborúba, nem vártak már tőle sem jót, sem rosszat. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Ady erről ír a Krónikás ének 1918-ból című versében. Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt. A krónikás ének egy XVI. századi műfaj, a törökdúlás idején született sok ilyen, és a végvári harcok kegyetlenkedéseiről és borzalmairól adtak hírt. Ez elevenedett meg újra az első világháborúban. Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. Schöpflin Aladár szerint: "A háború szörnyű, fáradt unalmát nem lehet félelmetesebben kifejezni, mint a rímeknek ezzel a zuhogó egyhangú kattogásával, amely egy pillanatban zökken egyet, rémeset, ijesztőt."

A versben ötször fordul elő a 'jaj' indulatszó. Ez hűen tükrözi azt a lelkiállapotot, amiben a költő írhatta versét. Az 'ölnek' szó négyszer olvasható két versszakban, ráadásul a rím ezzel a szóval furán jön ki, nem passzol teljesen, a költő mégis benne hagyta, nyilván nem véletlenül. Ezzel jelzi a költő azt az elgépiesedést, ami az ölést jelenti az emberek számára (ez szintén megjelenik Móricz: Szegény emberek c. novellájában), az emberség már teljesen kihalt az emberekből, s Ady szerint ezzel teljesen eltörpülnek, lesüllyednek, még az állatokénál is alacsonyabb szintre ("vadakká törpültek"). Hogy milyen mindennapossá vált a halál, azt onnan láthatjuk, hogy már a kövér varjak is unják a hullát, régóta eszik már, és mindig van elég. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörlenek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.

Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.
Ady világháborús költészete számomra a legérdekesebb. Nagyon nagy téma ez, sok mindenről nem szóltam. Írhattam volna még az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről, a Mag hó alatt -ról, a Halottak élén -ről, és sok másik versről, de szerintem ez a három vers, amit kiválasztottam, tükrözi legjobban a költő egész hitvallását, gondolkodását a háborúról. Ez a három vers mutatja be jól, miként változott Ady, amint változott a háború, az emberiség, az egész világ. Ezek tükrében elfogadhatóbbá válik az az ésszerűtlen és felelőtlen párkapcsolat, ami Ady és Csinszka között volt. Miután megértettük a költő lelkét a háborús verseiből, elfogadhatóvá válik ez a mérhetetlen ragaszkodás a nála jóval fiatalabb lányhoz, a kapaszkodás a szakadék szélébe, hogy megmaradhasson az, ami volt, hogy ne vesszen el a téboly forgatagában.