Míg Babits Mihály a költészetét tekintve homo moralis, addig Kosztolányi homo esteticus: iste-ne a szépség, az esztétikum. A közélettől, politikától elzárkózik, neki az eredetiség a megfogalmazás a fontos. Hiányzik belőle a küldetéstudat. A pályakezdés időszakában a személyes én világa fogalmazó-dik meg verseiben, formagazdagság jellemzi, szintúgy, mint Babitsot. Kései költészetében a közélet a világ felé fordul, formagazdagsága leegyszerűsödik, klasszicizálódik.
Legutolsó verse a
Szeptemberi áhítat, gyermeki ámulattal hirdeti az élet gyönyörűségét. A köl-temény születésekor már túl volt egy súlyos műtéten, újra bizakodni kezdett, s egy új, utolsó nagy sze-relem éltette. A költő a megsemmisülés előtt szeretne „még újra lenni” és hinni az „élet örök kincsé-ben”. A költemény második része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újraszülető lélek boldog rajongással kiált fel: „Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is”. A halál szemszögéből nézve széppé varázsolódik a csúnya, a fájdalom, a szegénység is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. Az életben való gyönyörködés varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg.
A költemény lírai hőse kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg a hétköznap legmindenna-pibb tárgyait, amelyek most soha nem látott szépséggé változnak: pl. egy kis templom; a műhelyében dolgozó varga; a zuhogó eső. Az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért a vers kezdő soraiban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban.
A költő a szeptemberi naphoz fohászkodik; ez a nap az élet forrása, menedéket jelent a hideg-gel, a halállal szemben. Fiatalságára, életrevalóságára hivatkozik, lelkendezve mutatja föl a szeptem-ber érett gyümölcseit. Majd nyitja a képet, s egy csodás országban találjuk magunkat. Az idill a tova-tűnt gyerekkort idézi fel benne; aztán váratlanul össze nem tartozó dolgokat sorakoztat egymás mellé, seregszemlét tart a világ mozzanatai felett, s a halálra készülő ember örök kérdését teszi fel: „Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?”. A vers végén az élet teljes diadalát hirdeti: „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, / cél nélkül, éjen és homályon át.”
