Középiskola > Műelemzések > Petőfi Sándor élete és látomásköltészete

Az 1848-as forradalom egyik kezdeményezője, a szabadságharcban elesett nemzeti hős. Alföldi, paraszti életmódból felemelkedő, tudatosan magyarosodó családból származik. 1823. január 1.-én, Kiskőrösön született, apja Petrovics István mészáros, anyja a szlovák anyanyelvű Hruz Mária. 1824-ben Kiskunfélegyházára költöztek, itt tanult meg magyarul. Jó körülmények között élt, ez lehetővé tette a gondos taníttatást. Apja nagy ambícióval különböző iskolákban taníttatta, ám a költő ifjúkorát a színészet iránti rajongása határozta meg. Összesen 9 iskolában tanult, (Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód, Selmecbánya, Pápa, Kiskunfélegyháza) ez azzal az előnnyel járt, hogy már fiatalon igen gazdag élettapasztalatokkal rendelkezett. 1835-38-ig Aszódon tanult, itt egyike volt a legjobb tanulóknak. 1838-ban a tanév végi záróünnepségen ő mondta a búcsúbeszédet. Ez a Búcsúbeszéd az első ránk maradt költeménye. 1838-ban iratkozott be a selmeci líceumba. Itt a magyar önképzőkör, a Nemes Magyar Társaság tagja lett, azonban gyengén tanult. Édesapja 1838-ban anyagilag tönkrement. 1839-től Debrecenben ingyendiák, majd Pestre kerül a Nemzeti Színházhoz kisegítőmunkásnak. 1839. szeptember 6-án Sopronban beállt önkéntes katonának a császári hadseregbe. Nem bírta a megpróbáltatásokat, megbetegedett, majd 1841-ben Sopronban elbocsátották. 1841. októberében visszatért Pápára tanulni. Itt kötött szoros barátságot Jókai Mórral. 1842-ben az Atheneaumban megjelent első verse A borozó. 1842. október végén Pápán örökre abbahagyta a tanulást pénztelensége miatt. Ennek ellenére alapos műveltségre tett szert, hiszen sokat olvasott. 1842-43-ban először Székesfehérváron, majd Kecskeméten színészeskedett. Ezt követően Pozsonyba ment, ahol az Országgyűlési tudósításokat másolta. Az 1844-ben megjelent, Vörösmarty Mihály támogatásával kiadott, első verseskötete nevét országosan ismertté tette, természetes, egyszerű, népies hangja feltűnést keltett. 1846-ban Nagykárolyban ismerkedett meg Szendrey Júliával. 1847-ben házasodtak össze. 1848-ban született meg fiuk, Zoltán. Verseit a népköltészet, a népélet, az alföldi táj, a természet és a szerelem, később a francia forradalom eszméi és a politikai események, melyeknek 1848-ban és 1849-ben legendás szereplőjévé vált, ihlették. 1846-ban már forradalmi tettvágy fűti. 1847-ben a Toldi elolvasása után szoros barátságot kötött Arannyal. 1849. március 15-e egyik vezetője, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, szembe került vezető politikusokkal, fokozatosan elvesztette népszerűségét. A szabadságharc idején századosi rangot kapott. Debrecenben, 1849. januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. Bem kedvelte, segédtisztjévé, személyes tolmácsává tette, óvta a csatáktól. Azonban Petőfi a többi felettesével rossz viszonyban volt (Klapkával való összezördülése után ki is lépett a hadseregből). Nem kapott fizetést, anyagi gondjai voltak. A forradalom után Erdélybe megy katonának, csatlakozik Bemhez, de tulajdonképpen civilként vesz részt a segesvári csatában, ahol 1849. július 31-én örökre eltűnt Segesvárott. Élete, politikai és költői tevékenysége szétválaszthatatlanul összefonódott történelmünk egyik legdicsőbb korszakával, költészete pedig, Arany Jánoséval együtt a XIX. sz. nemzeti irodalmának eszményképévé vált. Holttestét ma is keresik.

Petőfi eszmevilágának középpontjában a szabadság állott, a szabadságharc költő-katonája és vértanúja lett. A népköltészetet azért szándékozott uralkodóvá tenni az irodalomban, hogy azzal a nép társadalmi felemelkedését is elősegítse.

Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Költészetében 1846-tól fölerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen halad a végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ezután „a menny fog a földre leszállni”. A közeli jövőtől várja a világot megtisztító vérözönt.

Látomásversei közül az egyik legjelentősebb, mely a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik, az Egy gondolat bánt engemet. A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat („hervadó virág”,” elfogyó gyertyaszál”) részletező kibontása érzékelteti. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvőhalál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés piros színe az arcokon és a zászlókon s az elharsogják igének a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése. A „Világszabadság!” önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A költő erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat. A vers lecsendesedik, történése lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. A rapszódia a legfőbb gondolat, a szent világszabadság jelszavának végső zengésével fejeződik be. A várt és remélt szabadságharc gondolatköréhez kapcsolódik.

A forradalmi látomásversei közül egyik legjelentősebb, mely „a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik”. Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó, elviselhetetlen gondolat a hosszú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután lét metafora (fa, kőszirt) fejezi ki a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a hosszú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott, nagyszerű jelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára is elfogadhatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy látomásban. Ez a látomásszakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek erősítik az ütközet elképzelését: lelkesedés „piros” színe az arcokon és a zászlókon s az „elharsogják” ige a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése.

A külön sorba kerülő világszabadság erőteljes hangsúlyt ad a nagy célkitűzésének. Egyes szám első személyben folytatódik a költemény. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába vezet. Gyors mozgással kapcsolódik az acéli zörej, az ágyúdörej, a trombiták riadója, a fújó paripák száguldásának látomásai. Elesni a csatában nem passzív megsemmisülés, hanem hősi halál az utolsó csatában. A ponttal és a gondolatjellel lezáruló mondattal a költemény visszatér az előbbi ritmushoz, lecsendesedik, lelassul. Az ünnepélyes temetés a végső látomás. Az utókor, a hálás nemzedék adja meg a végtisztességet az önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a „szent világszabadság” jelszavának zengésével zárul.

Másik jelentős verse Az ítélet. A vers közlő, magyarázó jellegű, és a költő saját történelemszemléletét fejti ki benne. A hexameteres forma a nagy antik eposzok fegyveres harcait juttatja eszünkbe, a cím pedig keresztény fogalomhoz társul, a bibliai utolsó ítélet végső igazságtevésére utal. Ebben a versben kevesebb a személyes átéltség, a közvetlen lírai érdekeltség. Inkább közlő, magyarázó jellegű, és a költő saját történelemszemléletét fejti ki benne. A múlt tanulmányozásából következtetéseket von le a költő: az emberiség története örökös harcok folyamata. Majd a jelenre vetett pillantás utal a nem is távolinak vélt jövőre, s megjósolja az elkövetkező napokat, háborút, mely megold minden társadalmi problémát. [Az uralkodó, a versben végigvonuló kép egy nagyon kifejező metafora: az emberiség története vérfolyam, s ez csak a vértengerbe torkolva fog megpihenni.]

A „Rettenetes napokat látok közeledni” kezdetű sorral a jövőbe néző próféta szertartásos szerepét ölti magára a versben beszélő. Hosszasan készíti elő a be nem avatott hallgatókat a látomás tételszerű kihirdetésére, s közben közli az általa már látott jövendő reá tett hatását: borzad, iszonyodik, de kedvre derül és „szilajan örül”. Ez az érzelmi kontraszt összhangban áll a prófécia ellentmondásos tartalmával, történésével: a jók diadalma a gonoszok felett vértengerbe kerül, ugyan, de „ez után kezdődik az élet, az örök üdvesség, s a menny fog a földre leszállni”. [Jellemző nemcsak Petőfire, hanem általában a forradalom előtti optimista hitre, hogy máról holnapra egy csapásra megváltozhat a világ, beteljesülhetnek az emberiség évezredes álmai].

Petőfi költői hitvallásának legnagyobb verse A XIX század költői. A versben arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a költő feladata. Petőfi a költőt nem egyszerű versíró embernek tartja, úgy véli, a költőnek küldetése van. A költő egyfajta jövőbe látó táltos, próféta, akinek a feladata, hogy a közösség élére álljon. Tehát nemcsak kedvtelésből, vagy szerelmi kultúrájának kielégítésére ír verset, hanem a nép vezére, lángoszlopa akar lenni, aki vezeti a nemzetet. A vers ezt a kétféle művészi magatartást szembesíti: Az első típus az, amelyek csak saját kedvükre verselnek, saját érzéseiket fogalmazzák meg, nem foglalkoznak a közösség, a nemzet sorsával, tetszelegnek a maguk érzelmeikben. Ők a hamis próféták, és Petőfi átkot szór rájuk. A másik költő típus az, amelyik harcol a közösség, a nemzet céljaiért, együtt harcol a népért, a néppel. Sorsközösséget válla a néppel „tűzön-vízen át”. A második versszakban bibliai képek (Mózes-zsidó pátriárka, ősatya) jelennek meg. Az egyiptomi birodalom területén éltek a zsidók, akiket Mózes vezetett ki a birodalomból. A fáraót megfenyegette a tíz csapással, majd a népet kivezette az ígéret földjére (Kánaán). Petőfi szerint ugyanúgy kell vezetnie a költőnek a rábízott nemzetet, a szabadság földjére (ígéret földjére). Milyen ez a szabadság földje? Három metaforában foglalja össze a lényegét (metafora szókép, azonosítást jelent, átvitt értelmű beszéd is), azt, hogy milyen egy igazságos, boldog társadalom. 1. „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet”; 2. „Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet”; 3. Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán”. Ha e három feltétel teljesül, akkor jutottunk el az ígéret földjére, a Kánaánba, a Petőfi által megálmodott igazságos, boldog világba. Mindhárom feltételes mondat, sajátos jelentésű mellékmondat „ha”-val kezdődik. A mű fő mondata: „Akkor mondhatjuk, hogy megálljuk…” A vers végén a költemény szentimentálissá válik, megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. A hátralevő néhány évben ez a küldetéstudat hatja át Petőfi politikai költészetét.

1846 után jut el egy újfajta költői-ideál kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig. A vers szerint a költőket Isten küldte, egy „lángoszlop”, mely a zsidókat vezette Kánaánba, ahogy a költészet vezeti a népet. Ezt a követelményt állítja a többi költő elé. Ennek érdekében indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. versszak), meghatározza a népvezér költők szerepét, rendeltetését (2. versszak), felháborodottan átkozza meg a gyáva és hamis, hazug próféták magatartását (3-4. versszak). (A látnok költő kétségbeesetten tengődő millióknak vigaszul feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő célt (5. versszak). A vagyoni, jogi és kulturális egyenlőség elképzelése túlmutat a közeli jövőn („Ha majd...”). A cél elérése nem kétséges, de az időpont bizonytalan. A költő itt már nem láttatja magát, nem szól személyes részvételéről, sőt „talán” tétovasága azt jelzi, hogy „munkájának” eredményét sem fogja megérni (6. versszak). A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. A képek ellágyulva, puha, tapintható finomsága (szelíd, lágy csók, virágkötél, selyempárna) a halál órájának lelki békességét sugallja. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert. A biblikus motívumok átszövik a verset, s a politikai meggyőződést a vallásos hit magasságába emelik, a látomást ars poeticává avatják. Ez a költemény minden romantikus szenvedélyességének ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlődését. Inkább érvelő, bizonyító, meggyőző retorikára esik benne a hangsúly. A tett és szó összhangját hirdeti A XIX. század költői című ars poetica. A politikai szerepvállalást nyomatékosítja, a mózesi, népvezéri (vátesz) magatartást állítja követelményként a költők elé. Az igazságos társadalomban látja a Kánaánt, az ígéret földjét (vö. a feltételes jövővel bemutatott klasszicista értékek: bőség, jog, szellem). A jövőben, az utókor megbecsülésében bízó befejezés jellegzetes szentimentalista megoldás.

A Világosságot! című bölcseleti költeménye a használni vágyó, a cselekvő költő filozófiája. Számára a kérdések kérdése nem a lenni vagy nem lenni, hanem az, hogy használ-e, vagy sem a világnak, aki érte föláldozza magát. Bár kételyektől gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ-„folyvást emelkedve”- az általános boldogság felé halad. Arany Jánoshoz írott első prózai és költői levelében is a nép politikai szolgálatát teszi meg költészete céljának: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ezzel a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek…”.

Petőfi egyik legismertebb epikai költeménye az Apostol.

A mű születésének háttere:

- 1848. augusztus: Jellasics már Pestet fenyegeti - ekkor kezdi el művének írását Petőfi

- 1848. szeptember: Zugligetre utazik feleségével - ekkor fejezi be művét Petőfi

- 1848. nyara: támadások érik a költőt radikális nézeteiért; szabadszállási képviselőválasztás kudarca; elülnek az európai forradalmak.

A mű romantikus fejlődéstörténet, mely a főhős életét végigköveti. Szilveszter sorsa szenvedéstörténet. Mélyből indul élete: szolga volt, lopásra kényszerítették, majd rádöbbent a tanulás fontosságára. A X. fejezetben megtalálja az emberi élet boldog helyszínét, a természetet (istenhez imádkozik, neopanteizmus: Isten a természetben), de nem ez a végső állomás. Tanul, s megtalálja az élet igaz értelmét (szőlőszem-hasonlat: a Földet hasonlítja a szőlőhöz. A szőlőt a napsugarak érlelik, a földet a nagy lelkek-ellentét). A lélek szabadságáért kell küzdenie, fontos a közérdek. Élete legnagyobb kudarca egyben legnagyobb öröme is: fő ellenségének lányában megtalálja az igazi társat. Könyvet ír, melyet a cenzúra nem enged kiadni. Megjelenik a polgár és az ember szembenállása. Majd sikerül a könyv kiadása, de a felső hatalomnak nem tetszik, és börtönbe zárják. Szilveszter élete a mélyből indult, majd elérte a boldogságot, de ezután folyamatosan lefelé haladt, és odajutott, ahonnan indult. Felesége meghalt, fia pedig eltűnt. Meghalt benne az emberi én, s felülemelkedett a polgár. Merényletet követ el a király ellen, s ezért lefejezik. Jobb jövőt jósol a vers befejezése, de ez már nem Szilveszterről szól. Az egész emberiségre teszi igazzá, azzal, hogy csak egy személyt ismerünk.

Egységek:

-Első: 1-4. fejezet: jelen, a család nyomorog. Az indítóképet az éjszaka, a sötétség határozza meg. Megjelenik az ima, a fohász motívuma. Az elbeszélő kontaktusban van a főhőssel és az olvasóval. Meghatározóak a monológok is.

-Második: 5-8. fejezet: visszatérés az időben. 5-6. fejezet: a csecsemő pár napja, 7-8. fejezet: hat év eseményei. Mózesi párhuzam: ő is talált gyermek. Az éjszaka Szilveszter gyermekkorának jelképe.

-Harmadik: 9-13. fejezet: pozitív szakasz, felemelkedés a társadalmi és az erkölcsi mélységből. Szakaszai: szolgaság, szembeszegülés, lázadás és végül a szabadság. A sötétség motívumát felváltja a fény. Tetőpont a cselekvés, amikor Szilveszter megkezdi apostoli munkáját, és az emberiségért dolgozik. Legerősebb az életrajzi motívum: Szilveszter bukása emlékeztet Petőfi szabadszállási választási vereségére. És a házasság.

-Negyedik: 14-20. fejezet: a nyugalom, a siker rövid idejét felváltja a magány, a küzdelem. Szilveszter kétségbeesésének oka, hogy nem tud gondoskodni szeretteiről. A könyv kiadása, a lefelé haladás visszatérésének kezdeti mélypontjához: börtönbe zárják, elveszti szabadságát. Az ima motívuma átokká vált. Metaforák sora: egyetlen éj a tíz év rabság, a madárka-metafora a természet motívuma, a szabadság közeledte.

A mű egy forradalmár életét dolgozza fel születése napjától haláláig, pontosabban kivégeztetéséig. 1848. Június 15-én volt a Petőfi számára kudarccal végződött választás, ez nem múlt el nyomtalanul benne: A mű Byron Childe Harold és Puskin Anyegin című elbeszélő műveivel rokon. Az életrajzi motívumok mellett megtalálható Dickens regényhőseire emlékeztető élettörténet. Az apostolban a világ fekete, a nyomor és az erény testvérek, a pár hónappal korábbi családi idillt a kétségbeejtő családi nincstelenség űzi el itt: férj, feleség, gyermekek éhezése megdöbbentő leírásban tárul elénk. A kitett gyermek romantikus, gyakran feldolgozott története itt a társadalmon kívüliség motívuma miatt fontos. Szilveszter ugyanis „magafaragta” ember, aki kétes származás, és halmozottan hátrányos gyermekkor után saját erejéből, tehetsége révén lesz gondoskodó elme, mi több, „apostol”, az egyenlőség és szabadság önfeláldozó harcosa. Romantikus túlzások találhatók a gyermek Szilveszter sorsának igen részletező leírásában: „Lopott, koldult, szolgált”- ennyiből állt gyermekkora, de a részeges tolvaj, az elhízott koldusasszony és a gőgös, pökhendi úrfi rajza kitűnő jellemkép. Szilveszterrel csak kevesen tesznek jót, kevesen szeretik: a koldusasszony kutyája, (de őt a gonosz nő elüldözi, amikor megtudja ezt), az úrfi tanítója felajánlja neki jövedelmét, hogy tanulhasson, és felesége, aki, bár gazdag családból származik, apja tiltása ellenére is követi szerelmét a nyomorba. A tragédia abban rejlik, hogy magára marad: népfelvilágosító tevékenysége nem elég ahhoz, hogy megtörje a zsarnokság és a szolgaság évszázadok alatt kialakult, egymást erősítő rendszerét. Ezt a bűvös kört csak erőszakkal lehet megszakítani: az évtizedes börtönbüntetést szenvedett, családját vesztett forradalmár végső elhatározásra jut: a sikertelenség után életét vérpadon végzi, sírja jeltelen marad. A nép megváltója csak a következő nemzedékhez, a jövőhöz fellebbezhet. Szilveszter egyoldalúan ábrázolt, romantikus statikus hős: egyszerre ember- és világmegváltó is. Az eposzi hagyományokat követő in medias res kezdés egy padlásszoba nyomorában jeleníti meg. Lelke elfedi gondjait, s az emberiség felszabadításához kér erőt Istentől: „Adj, isten, adj fényt és erőt nekem, Hogy munkálhassak embertársaimért!” A túlzott eszményítést beárnyékolja az, hogy míg világboldogító terveit szövögeti, addig családja nyomorával szemben tehetetlen, (egyik gyermeke éhen is hal). Szilveszter életébe a költő olykor saját életének, sorsának egy-egy fordulatával (pl.: szilveszteri születésnappal), eszméivel pedig teljes mértékben azonosul. Tanulságokat von le: ha a parányi szőlőszemet sok százezer napsugár érleli, a föld, a nagy gyümölcs megéréséhez sok ezer vagy millió év szükséget. A földet érlelő sugarak a „nagy lelkek”, de ilyen kevés van, és rövid életűek. Átértékelődött a korábbi „lángoszlop-szerep” is. A költőnek nem a népet kell vezetnie, nem a népért, hanem a nép helyett kell cselekednie. Szilveszter elvont nép-fogalma háromszor kerül szembe a valósággal. Falusi jegyzőként az addig érte lelkesedő nép egyik napról a másikra elűzi. A kétségbeesést eleinte az az önvigasztalás oldja, hogy a nép még gyermek, akit könnyű befolyásolni, ezért kettős erővel fog érte küzdeni. Hasonló csalódásban van része a titkos nyomdában megjelent könyve fogadtatása miatt. Eszméit mohón nyelte el a szomjas világ, mégis az elsápadt hatalom egyetlen szavára a megrémült nép megtagadta a könyvet, s szerzőjének megbüntetését követelték. Szilvesztert ugyanúgy megrugdalják, leköpködik, mint annak idején Jézus Krisztust, s hasonlóképpen követelik halálát. Szilvesztert az utcán tartóztatták le, s úgy vitték el, hogy még a családjától sem búcsúzhatott el. Tíz év börtön után, mikor kikerült, meglepve tapasztalta, hogy a világ semmit nem haladt célja felé, sőt az emberiség visszafejlődött, családja is széthullott. Szilveszter a maga elé tűzött célnak megfelelően egyedül vállalja a forradalmi tettet (rálő a királyra).

Bár Az apostol epikai költemény, mégis a lírai elemek válnak uralkodóvá benne. Ezt a jellegét erősíti a cselekmény fő vonalának eseménytelensége és epikai elhanyagoltsága. Versformája jambikus lejtésű, rím nélküli szabad szótagszámú sorok alkotják a művet. A befejezés azzal zárja a költeményt, hogy a késő századok szabad nemzedékei megemlékeznek majd azokról a szentekről és nagyokról, akik szolgaságban is szabadok voltak.