Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
A beteljesületlen élet, a terméketlen vágyak, a félbemaradt akarások költője Berzsenyi. Életének – mint annyi más költőtársának a magyar felvilágosodás évtizedeiben – legjellemzőbb eleme a várakozás. Várt a kortársak, a társadalom megértésére, a lelki társra, a visszhangra. Sok gondolat, elszánás, tett maradt benne kimondatlanul, kiéletlenül. De még így is, „niklai remetének” visszaszorítva magát, képes megalkotni a magyar felvilágosodás költészetének szintézisét, és elindítani a romantikát.
A költői hivatás, feladattudat csak halvány fény marad életében, ami nem bontakozhatott ki az irodalmat bevilágító lánggá, ennek ellenére eszméi már a reformkorban is hatással voltak. Költészetét nem lehet korszakolni, és a versek keletkezését sem lehet megállapítani. Berzsenyi az antik minták, különösen a Horatius ideálját állította maga elé, de költői énje egyedivé tette, gazdagította a klasszikus formákat.
Életművében jellemzőek az ódák, elégiák és az episztolák. Az episztola lehetőséget ad az összetettségre és a hangulatváltásokra. A legtöbb episztola elégiába hajlik, a valóság és a vágy távolágát mérik föl és mondják el, hol patetikusan, hol öngúnnyal. A személyiség feloldatlan belső paradoxonját is megmutatja: az egyik strófa szépséget hirdet, a következő már mérséklő ideát.
Látszólag az episztolák sorait gazdagítja a Levéltöredék barátnémhez is. Azonban a levéltöredék klasszikus műfaj és a torzó, a befejezetlenség együtt vállalása ez a cím. Az utókor belenyugodva teheti hozzá, hogy a romantikus sejtelem egyszersmind a legjózanabb realitás is volt. Az életközelség másrészt ott van a vers képanyagában. A társalgó levélszituációt közlő mondat indítja: „Lefestem szüretem estvéli óráit.” Akárha egy romantikus festményt szemlélnénk: est, a hatalmas diófa, a tűz fényküllői, lepelbe burkolt lárma. A valóság konkrétumai azonban ellenpontozzák ezt a lebegést: szüreti lárma, őszi bogár zúgása hangzik. A romantikus lelemény mégis felülkerekedik, épp a zajok ringatják a lírai ént a „képzelet égi álmába”. Az emlékező álom-hangulat elkomorul: „Béborult az élet vidám álorcája!” A nemesi életmód tarhatatlanságának tudatosulása ez a pillanat. Ehhez kapcsolja a „lehet-e tovább” kérdést. Az érzés és a költészet jelent kapaszkodót. Ahogy a levélkezdet episztola-ígérete leírássá alakult, a leírás helyét az „önszemlélet líra személyessége” veszi át. A leírás összegzéssel zárul, de nem klasszikus bölcselkedő általános igazsággal, hanem létösszegzéssel. Ezen belül azonban bármely életre érvényesen: az élet vidám álorca. Az elmúlás, a halál teszi minden törekvésünket töredékké.
Berzsenyi „Eljutott odáig, hogy jelenéssé, súlytalan, léttelen fátyollá vált előtte a világ, fontommá minden életkör, sorssal, szerencsével, virtussal együtt, és tüneményszerű omlásukon túl megérezte rettentő, szóval alig kimondható jelenlétét annak a gigászi öröknek, aki úgy merít el minden káoszába, mint egy cseppet az óceán, mint egy sóhajtást az orkán”
A 900-as évek elején a magyarok bejárták egész Európát, az Atlanti-óceántól egészen a Fekete-tengerig. A nyugati kalandozások 955-ben, az augsburgi csata után fejeződtek be, délkelet felé azonban egészen 970-ig folytatódtak a zsákmányszerző körutak. [1]A magyarok úgy ítélték meg, hogy két lehetőségük van: vagy pogányként felőrlődnek a nyugati és a keleti
