Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
Illés Gyula: Bartók
A mű egy indulatos felkiáltással kezdődik. A költő itt önmagával vitatkozik. Ez az egész vers vitázó alaphangját adja meg. Illyés védelmébe veszi a disszonáns hangzásokban bővelkedő Bartók-zenét, hiszen a világban is ez uralkodik.
A bartóki hangzásokat zajokkal, zörejekkel hozza párhuzamba. Ilyenek a „Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szava” és a „fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége”. Ezeknek a közös jellemzője a kellemetlen hangzás, a hangzavar. A költő azért kívánja ezt a zenét, mert a széttartó többszólamúságból épül föl a rend.
Ezek a metaforikus kifejezések a zeneterem helyszínét juttatják eszünkbe. A költő a zörejeket és az emberi indulatokat a hegedű és éneklő gége megszemélyesítésével olvasztja egybe.
Illyés Gyula azért teszi idézőjelbe a „nép” szót, mivel nem csak a nép, hanem az emberek nevében is szól. Mozart zenei világával helyezkedik szembe, mert Mozart zenéje, Bartók zenéjével ellentétben, kellemes hangzású.
A költő egy kétszer megismételt szóba sűríti bele azt a célt, amelyhez a bartóki „hangzavar” megértése révén eljuthatunk. Ez a szó a harmónia. Az új harmonikus világ megteremtődésének feltétele az, hogy a nép vegye át a hatalmat és ne az uralkodó osztály.
Az indulatos bevezetés után a költő emelkedett hangon szólítja meg a zeneszerzőt. Illyés Bartókot „szikár, szigorú” jelzőkkel illeti. Ezeknek a jelzőknek kakofonikus, kellemetlen hangzásuk van. Az előbbiektől eltér a „hírhedett” jelző. Ez a jelző egy reformkori költeményt idéz emlékezetünkbe. Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című ódájának kezdő sorára - „Hírhedett zenésze a világnak” -utal.
A reformkori költészetben az akkori költők az anyával a hazát azonosították. Ebben az értelmezésben használja Illyés Gyula is „Anyának a halott” mondatát. Arra utal ezzel a mondattal, hogy a nemzet nagy bajban van. A beszélőt a nemzet, az emberiség gondja-baja, a társadalom lehetséges jövőjének kérdései foglalkoztatják.
A költő a harmadik és negyedik versszakban az „én”, a „magyarság” és az „emberiség” sorsának összefonódását a bartóki zenében látja. Bartók művészetében ott van az egyetemleges, a mindent átfogó és az én, haza, emberiség sorsának találkozása.
A negyedik versszak gazdagon kibontott metaforájában a költő kozmikus méretűvé tágítja Bartók zenéjének érvényességét. Erre a kozmikus művészetre utalnak a következő sorok:
„Van-e remény még emberi fajunkban? –
ha ez a gond s némán küzd már az ész,
te szólalj,
szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész,
hogy – mégis! – okunk van
remélni s élni!”
Az ötödik, hatodik és hetedik versszakban Illyés mintegy megindokolja (a "mert" kötőszó is ezt fejezi ki) a bartóki diszharmónia erényeit és létjogosultságát:
„Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt .”
„Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!”
Ezekben a versszakokban megfogalmazódik a magyar nép állapota, közérzete is:
„Mert növeli, ki elfödi a bajt,
Lehetett, de már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segitettetek!”
„Olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.”
A nyolcadik versszakban megköszöni Bartóknak, hogy erőt ad a felemelkedéshez, vigaszt nyújt és kiutat mutat:
„Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.”
„Ím a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenet, azzal föl is oldja.”
Ebben a versszakban párhuzamot von Picasso és Bartók művészete között. Mindkét művészre nagy hatással volt a háború, mindketten átélték a háború borzalmait. Mindkettejük egyetemes művészete előbbre vitte az emberiséget, alkotásaikkal harcoltak az embertelenség ellen. Bartók a zenéjével, Picasso a képeivel mutatta meg az igazságot. Nélkülük mi is kevésbé érthetnénk meg ezt a kort, „amit nem érthet, aki nem érte meg”. Ez a párhuzam gazdagítja a vers vitáját, erősíti, sokszorozza a hatást, hiszen szinte halljuk a zenét, látjuk Picasso képeit.
A kilencedik versszakban a hangsúly a zenére helyeződik. A zene ellentétbe kerül a „nép jövő dalával”. A zenének meg kell mutatnia a kor arculatát, a bajok felismerését, meghatározását, mert csak így ígérhet jövőt. A „szép jövő dala” viszont csak az általános harmónia megteremtését jelenti, s ez nem oldhatja meg a problémákat. Ebben az értelemben nyomatékos súlyú a zene szó ismétlődése. Ez a ritmusosság erőteljes hangvételt eredményez:
„csak zene, zene, zene, …
zene csak, zene csak, zene”.
S végül a versszak utolsó sora is ezzel a szóval fejeződik be, ami már a megoldást is megfogalmazza:
„egy jobb világba emelő zene”.
Az érzelmi feszültséget nemcsak a szóismétléssel növeli a költő, hanem a sorvégi rímekkel (például: zene-tele, álmodó-ápoló, áldozó-hozó, eleve-zene) és keresztrímekkel (például: börtön – romboló – földön – imádkozó). Ezek után az utolsó versszak hangvétele lelkesítő.
A vers egészének hangvétele nem ünnepi, hiszen Illyést a nemzet, az emberiség gondja-baja, a társadalom jövőjének kérdései foglalkoztatják.
Az egész költemény zenei fogantatásúnak nevezhető, mivel a különböző hosszúságú sorokkal egyfajta ritmust ad a műnek, és az enjambement-ok (soráthajlás) a folyamatosság hatását keltik.
Francia regényíróEredeti neve Henri Beyle.Grenoble-ban született 1783. január 13-án.Jómódú, királyhű polgárcsaládból származott, őt azonban már gyermekkori lázongásai szembefordították családja konzervatív nézeteivel, a jakobinusokhoz vonzódott.1799-ben Párizsba költözött. Rokoni segítséggel Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Részt vett az olaszországi
