Középiskola > Műelemzések > Tóth Árpád főbb verseinek rövid elemzése

Kutatjuk a COVID oktatásra gyakorolt hatásait.
Kérlek töltsd ki kérdőívünket, csak 5 perc!
Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
Tóth Árpád 1886. április 15-én született. Apja szobrász. Ügyesen festett, rajzolt, reáliskoláját kitűnően végezte, majd 1905-ben beiratkozott a pesti egyetemre, ahol a Négyessy-féle stílusgyakorlatra járt. Hét, Vasárnapi Újság, Nyugat közölte verseit. Első verseskötete, későn, 1913-ban jelent meg, de nagy elismerés fogadta (Hajnali szerenád). Hatvany Lajos segítette, majd az ő lapjánál dolgozott. Második verseskötete: Lomha pályán (1917). Háború után Az Est munkatársa. Harmadik verseskötete: Öröm elillan (1921-22). Jelentős műfordító, többek között Baudelaire fordítása híres. 1928. november 7-én halt meg tüdővészben.

Kötetei:

Hajnali szerenád (1913.)
Lomha gályán (1917.)
Az öröm illan (1922.)
Lélektől lélekig (1928.) (posztumusz)

Egyike a Nyugat első nemzedéke, de a magyar költészettörténet legjelentősebb műfordítóinak is. (Örök virágok – 1923.) A Nyugat önértékelése szerint Ady után a második legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma már túlzónak tarthatjuk, és inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról beszélhetünk. Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli homogenitása, egysíkúsága. Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a fölfokozott magány-érzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. ’19 elején a történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát. A világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés pedig a borongásé.

Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző; a világ állóképekben való megragadásának igénye. Kedvenc stíluseszköze pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki felfogásának igényéből fakad. Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin, vagy kortársi elnevezéssel Tóth Árpád vers.

Meddő órán (1913.):
Az elégikus dalforma hatásos módon közvetíti a szecesszió emberképének egyik vonását, a személyiség izoláltságát, magára maradottságát.

Elégia egy rekettyebokorhoz (1917.):
Petőfi ‘Szeptember végén’ című költeménye mellett a magyar líra leghíresebb elégiája. A vers homogén képi világát a hajókép adja. Az Alkaiosztól Horatiuson át az európai lírai köztudatba bekerülő toposzt több szinten építi be versébe Tóth Árpád. Az elmélkedés folyamatát a rekettyebokor hajó alakú virágának látványa indítja el. Innen vált át az ember sorsára, ahol is a sajka a célba érés reménye nélkül formálódó, alakuló, a környezetnek kiszolgáltatott egyéni sorsot jelképezi. A harmadik szint az emberiség szintje, mely a modern vízözön, azaz a háború viharában hánykódik. A vers zárlata tudatosan idézi Vörösmarty ‘Előszó’ című versének befejezését. A természet harmóniája, a világ rendje csak egy ember nélküli világban képzelhető el. A schilleri elégia-felfogás terminusait használva az ideál a természet örök nyugalma, a reál az ember által megbontott harmónia. Verselése: nibelungizált alexandrin, melyben a hosszú sorok a gondolatfolyam áradását tükrözik, a metszet a meditáció állandó újrakezdését, a folyamat belső drámaiságát, a lírai én belső vívódását fejezi ki.
1919-ben két vers jelzi kedélyállapotának, világlátásának hirtelen változását. A ‘Március’ című vers ősi költői toposszal hirdeti a nietzschei életörömöt és a társadalmi változás reményét. ‘Az új isten’ gondolati hátterében szintén az önmagát meghaladni képes ember nietzschei eszméje áll, ehhez társul a társadalmi megújulás igénye, melyet az oroszországi eseményekhez és forradalomhoz köt.

A Körúti hajnal című versben az idő fiktív, a vershelyzet az utca és a napfelkelte. A pillanatot, a napfelkelte pillanatát, elemzi. A vers kezdete még az éjszaka: “Vak volt a hajnal”, a vége már nappal: “Nappal lett”. Ennek a váltásnak, a pillanatnak az elemzése a vers, csakúgy, mint Ady: Párizsban járt az Ősz, vagy Kosztolányi: Mint aki a sínek közé esett című versében. A helyszín nem változik. A kezdet halott: “vak; üveges szemmel”, és ebből lesz élő “dalra kelt egy nyakkendő”. A szenny értékessé válik, arany lesz belőle. A napfelkelte tehát csodát teremt. Az érzékeny, dekadens emberek számára csodálatos, ők veszik észre, a költői túlérzékenység figyelhető meg. (A lírai én látta a nap csókját, az átlagember nem.) Ezután a röpke pillanat után indul a munka, a robot, a szenvedéssel teli világ (“villamos jajdult”). A csoda világában nincsenek emberi különbségek (munkáslány kezét csókolja meg a napfény)

A napszakváltás ősi metaforikáját használva szól a hétköznapi világ szépségéről és csodájáról, a színesedő és hangosodó nagyváros hajnali látványáról. Az ötödik versszak elégikus színezetet ad az életörömöt hirdető versnek; a mindennapok robotja, a valóság elfeledteti velünk a létezés szépségét. Az első négy versszak felfokozott hangulatát a szinesztéziák gazdagsága is érzékelteti.

Az Esti sugárkoszorú című vers is a pillanatelemzésre épül. A helyszín a part, naplementekor. A lány megfogja a lírai én kezét. Ezt a pillanatot írja le. Az idő metaforikus: “percek mentek, ezredévek jöttek”. A bibliai kivonulás történettel közös motívumok jelennek meg: út, csipkebokor. “Isten szállt a földre le”, “igézve álltam” a Szentföldre utal. A tűz a fény, a ragyogás a lány hajának lombjában. Isten megjelent az alkonyban. Valódi csoda történt. Tehát magáról a szerelemről írja azt, hogy nem más, mint isteni csoda. A versben sokféle rím van: mozaikrím, asszonánc, hosszú rím, nőrím.

A Lélektől lélekig című versben egy természettudományos jelenséggel foglalkozik: a csillagok távoliak, mégis ugyanabból az anyagból vannak. Ezzel párhuzamos a példázatos jelentés: az emberek közel vannak, mégsem ismerik egymást. Az emberek közötti kapcsolat lehetetlensége jelenik meg, csakúgy, mint Kosztolányi: Édes Annájában, ahol az emberek szintén nem ismerik egymást. A versben a bizonytalanság jelenik meg, homályosan lát (remegő csillag), illetve a csillagot létező lényként ábrázolja. Az élettelen természetet átszínezi. Dekadens jelleg. Ezáltal oldja fel a példázat hűvös racionalizmusát. Ez jellemző a szimbolizmusra, több jelentést ad a példázatnak. Ezzel már túllép a szimbolizmuson, a nyílt és absztrakt filozófia felé.
Tóth Árpádnál megfigyelhető egy sajátos versszerkesztés, a Tóth Árpád-vers. Ebben keveri az alexandrint, ami 12 szótagos, 6. után sormetszettel, a nibelungi sorral, ahol a sormetszet szünettel jár együtt.
( U – | U – | U – | – || U – | U – | U – | – )