Madách Imrét számos, egymás hatását felerősítő körülmény késztette főműve megírására (Európa társadalmi, gazdasági és tudományos élete forradalmi átalakulásokon ment át, Magyarországon a tíz éve elvesztett szabadságharc után ismét kiéleződött a politikai helyzet, és nem utolsó sorban saját személyes válsága is motiválta).
Az ember tragédiája filozofikus síkra emeli az egyetemes, nemzeti és individuális létkérdéseket. Műfaja drámai költemény, más szóval bölcseleti-lírai dráma. A mű eszmei háttere is rendkívül sokrétű; számos tudományos, szellemi irányzat kap benne valamilyen szerepet, pl. a liberalizmus, a pozitivizmus, a biológiai és statisztikai determinizmus, az örökléstan, az utópista szocializmus, a deizmus és a panteizmus. A kompozíció az ellentétes erők harcának elvére épül. A konfliktus egyik pólusán (de a mű egészében is, az egyes színeken belül is) egy-egy elvont eszme megvalósításának igénye jelenik meg, míg a másik pólust az anyagi-társadalmi tényezők alkotják. Az ellentétes erők összecsapása után egy újabb idea merül fel, amely egyben a következő szín kiindulópontja is.
A dráma alapkonfliktusát a függőség, valamint az első színben megjelenő (Lucifer által képviselt) autonóm létforma ellentéte alkotja. Lucifer a paradicsomi boldogságban élő Ádámot a második színben arra bírja rá, hogy ő is dacoljon az Úrral, lépjen ki az „isteni gondviselet” védelméből, vállalja a nemes, de terhes önálló életet. A bűnbeesés után Ádám (Évával együtt, immár a paradicsomon kívül) büszke önérzet és szorongás közt ingadozva éli önálló földi életét, és az ígért mindentudást kéri számon a csábító szellemtől. Lucifer a továbbiakban (a történelmi színekben) álomképek sorozatával tárja fel Ádám előtt az emberi szellem egyfajta fejlődéstörténetét.
Először a szabadság kétféle változatáról látunk példázatot. Ádám Egyiptomban - fáraóként - a korlátlan egyéni hatalmat próbálja ki, az évezredekre szóló személyes dicsőségbe kóstol bele, de egy ismeretlen érzés (a milliók iránti együttérzéssel társult szeretetvágy) a szolganép felszabadítására ösztökéli. A szabad államban, Athénban azonban a nép (a nyomor miatt, a demagógia prédájaként) nem tud élni szabadságával, az ő szolgálatát vállaló nagy egyéniséget pedig elveszejti. A magasztos eszményeiben csalódott egyén most azt a célt tűzi ki, hogy éljen magának, és keresse a kéjt. A szabadosság életelve a császárkori Rómába vezet. Az eszmények hiánya azonban a pusztulást hozza magával, a döghalált, amelyet már a római színben a kereszténység új eszméje győz le.
Konstantinápolyban ez is hitelét veszti: az emberi szeretet elvét megcsúfolja a vallásháború, a szeretetre bűnbélyeg kerül, a szeretni vágyó embereket a zárda ajtaja elválasztja egymástól. Ádám, aki ismét csalódott eszményeiben, Prágában a tudományt szolgálja (Kepler személyében), az igazi tudásra viszont a császári udvar nem tart igényt, a tudós felesége pedig udvaroncokkal flörtöl. Párizsban mégis - átmenetileg, mint álom az álomban - felcsendül a jövő dala, a nagy francia forradalomban, ha ellentmondásosan is, de diadalra jutnak a legnemesebb eszmék: az egyenlőség, testvériség, szabadság. Újra Prágában (a tizedik színben) Éva visszatér férjéhez, és Kepler tanítványának lelkes figyelme a jövő ígéretével kecsegteti Ádámot.
Az új világban, London szabad versenyében („ahol az élet korlátozza önmagát”) viszont csak az érdekek diktálnak, hiányzik pl. a „kegyelet”, az elvont eszmények eltűnnek. A londoni szín záróképe: vízió a kor áldozatainak haláltáncáról. Egy védő és buzdító, tudomány vezérelte világot áhít most már Ádám, de a jövőt jelképező falanszterben a rideg célszerűség uralkodik, megszűnt a haza fogalma, funkcióját vesztette a tudomány és a művészet, tilos az anyai szeretet és a szerelem is. Hősünk - a szellemi értékekhez ragaszkodván - az űrbe repül, elhagyja az emberi kultúrát és az embertársakat, hisz „Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét”. Végképp elszakítana minden köteléket, mely a „földhöz csatol”, lelke azonban (a „Földszellem” uralmából) nem szabadulhat a testtől. Ádám tehát visszafordulni kényszerül, mégis alapigazságok fogalmazódnak meg benne: „bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Előre vitte az embernemet.” Kimondja, hogy „az ember célja a küzdés maga.” Ez a jelenet a mű egyik eszmei csúcspontja.
Mégis, a kihűlőben lévő földre visszatérve, Ádám az eszkimó színben a teljes fizikai, szellemi és erkölcsi leépülést tapasztalja. Az utolsó részben, a záró keretszínben fellázadna ("Ne lássam többé ádáz sorsomat"), feladná a hasztalan harcot: a szabad akarat végső, de torz megnyilvánulásával önmagát áldozná fel az emberiség megmentésére. Éva azonban átszellemült boldogsággal a tudomására hozza: „biztosítva áll már a jövő”. A Lucifer által felvázolt történelmet így mindenképpen vállalni kell. Az ember döntési lehetősége csupán abban áll, hogy szabadon választhat a „bűn és erény” között, és a végtelen térben vállalhatja a tettdús életet. Segítsége az iránymutató „isteni szózat” lehet (csak meg kell hallania), mentsvára pedig az isteni kegyelem védőpajzsa. Sokat sejtető, szállóigévé vált mondattal zárul a mű: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
A részek dialektikus egysége nem csupán a Tragédia felépítésének, hanem világképének is az alapja. A befejezett nagy mű, a teremtett világ: egymással küzdő erők egysége. A három főangyal által dicsőített és egyben képviselt fogalmak is („Eszme”; „Erő”; „Jóság”) együtt a világ teljességét szimbolizálják: a szellemi, az anyagi szférát, valamint az erkölcsiséget. A három főszereplő (Ádám, Lucifer és Éva) hasonló hármasságot képvisel: az eszméket, a rációt és az ösztönöket. Hárman együttesen alkotják az emberi teljességet.
Az Úr maga: „az idők és a világ teljessége, az ellentétek egysége, maga az abszolútum, aki a végtelent és időt alkotta”, őbenne a szintézis is megtestesül. Lucifernek az elsőbbséget és az isteni tökéletességet megkérdőjelező szavai után az Úrnak módjában állna az önhitt szellem megsemmisítése, gúnnya" adja neki a két fát, és a végkifejletet előre látva engedi, hogy a tagadás szelleme próbára tegye az első emberpárt. Az eszkimó szín után Lucifer győztesnek érzi magát, az Úr viszont ekkor már hatalma teljében, mindenhatóságát egyértelműen kinyilvánítva lép közbe: „A porba, szellem! Előttem nincsen nagyság.”
Lucifer a tagadás képviselője („Míg létez az anyag, Mindaddig áll az én hatalmam is, Tagadásúl, mely véle harcban áll”), a hideg számító értelem megszemélyesítője, aki egyrészt a tényekkel való szembenézésre kényszerít (lásd neve: „fényhozó”), de egyoldalúan torzít is, és ezért nem juthat soha teljes diadalra. Amíg Lucifer a személyes szabadság szószólója, amíg a feltétel nélkül hódoló angyali karral szemben a szabad véleménynyilvánítás jogának követelője, addig Ádám harcostársa. Mint a földi élet tökéletes ismerője kalauzolja végig Ádámot - az egyre kilátástalanabb álomsorozaton. Ez a történetív - egyoldalúan és célzatosan - a földi világ tökéletlenségét hivatott illusztrálni; cinikus szkepticizmusát csak az Úr szavai ellensúlyozzák. Ádámnak el kell fogadnia a Lucifer által feltárt vég fenyegetését, de ugyanakkor az isteni irgalomba vetett hit is megadatik a számára, így az emberi életút a fenyegetés és a bizalom között vezethet tovább.
A Földszellem a földi lét (az anyagvilág) törvényeinek megszemélyesítője, panteisztikus isteni lény; az ember vele mindenütt találkozhat - Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel" -, a földi világ bármely szegletében megmutatkozik a megfelelő (nyitott) lélekállapot előtt. „Csak én lélegzem benned, tudhatod.” Ádám, a szellem és a lélek szabadságának keresője dacolni próbál vele, amikor a földi életet kilátástalannak látja. A lélek azonban a test nélkül nem létezhet, Ádám nem léphet ki a Föld köréből, tovább kell vállalnia az esetleg hasztalan küzdelmet.
Éva rendkívül összetett figura. Ádám hő vágya hozta létre, benne a férfi élete szebb létre tesz szert. A férfival szemben ő otthonteremtő lény, aki „lugast csinál a sivár környezetben a vesztett Éden" pótlására”. Sokrétű arculatának további jellemzői az életélvezet, a szolgalét és az önfeledt boldogság képessége, továbbá a hálaérzet, a hiúság, és a kíváncsiság is. Mindent összevéve ő az ösztönök képviselője, a természetesség érvényesítője, egyben a korerkölcsök képviselője is. Lucifer az emberi fajzat nőfelfogásáról is kemény ítéletet mond: „Majd állati vágyának eszközéül Tekinti a nőt, Majd istenűl oltárra helyezi - Minő csodás kevercse rossz s nemesnek, A nő, méregből s mézből összeszűrve a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt.” A legfőbb szerepét Éva a tizenötödik színben nyeri el: az ő tisztább lelkűlete mindenkor képes meghallani az isteni iránymutatást, az Úr szózatát, és ebben rejlik hivatása a férfi mellett: E gyönge nő tisztább lelkülete, Az érdekek mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztűl Költészetté fog és dallá szürődni."
Ádám a büszke férfinem képviselője. Legelső szavaival jelzi célját: úrnak lenni a teremtett világban. Törvény- és kötelességtudó, de könnyen felcsigázható tudásvágy vezérli („szomjúzom”) - a saját lábára kíván állni. Teljességre és hatalomra tör, sőt isteni (abszolút) teljességre is: „Legyünk tudók, mint Isten”. Büszke, de a hetedik színben már megnyilvánul emberi gyarlósága és végessége: „Kifáradtam - pihenni akarok.” Ő egyúttal az eszmék fanatikus híve, megvalósításuk harcosa. Szelleme, e nyugtalan erő a folytonos kudarcok ellenére sem hagyja pihenni. Számára minden mélypont után újra felmerül „Az eszme, mely éltet lehel a földre. Az eszmény minden bukás ellenére mégiscsak fog dacolni, érezem, tudom.”
A Tragédia jelentős témaköre az egyén és a közösség viszonya. A hatalom vagy a nép szolgálata a történelmi színek első nagy dilemmája, melynek lezárása („Csak egyedül én voltam a bolond, Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság”) Madách személyes politikai élményeivel is kapcsolatos. Lucifer szerint „Minden ember uralomra vágy, és a tömeg minden rendnek malmán húzni fog.” A nép-fogalom a politikában kiüresedhet: Párizsban Danton és Saint-Just egyaránt a népre hivatkozik. A tömeg és a kiemelkedő egyéniség kapcsolata a továbbiakban is az egyik főmotívum marad, a tizenharmadik színig az egyéni és a közérdekek felváltva kapnak szerepet. Ezt a kérdéskört is érinti az a tény, hogy a főhős - egyre kevésbé találva cselekvési lehetőséget - folyamatosan mind passzívabbá válik. Az egyén-közösség téma végső tanulságát jelentős mértékben alakíthatja a testvériség-eszme és a szeretet-elv is: az egyént önmaga kiteljesítésében az embertárs iránti vonzalom és felelősség is köti. Ádámot Egyiptomban és Párizsban is a rokonszenv teszi fogékonnyá a másféle igazságok megsejtésére (mindannyiszor a nő vonzása is szerepet játszik).
Az ember tragédiájában végső soron a küzdéseszménynek jut a főszerep. Lucifer a dőre tagadással csak élesztője a fejlődésnek, Ádám előtt azonban „Végtelen a tér, mely munkára hív”. A zárókép utolsó szavai („Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”) sokféleképpen értelmezhetők, de jelentésüket korábbi szövegrészekre emlékezve szűkíthetjük és pontosíthatjuk. Az űrjelenetben elhangzott: „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.” Ádám végső kételyeit tovább oszlathatja Péter apostolnak már a hatodik színben elhangzó útmutatása: „Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van. Csak egy parancs kötvén le: szeretet.”
