Jogi ismeretek | Alkotmányjog » A Magyar Köztársaság alkotmányos berendezkedése

1 1. A Magyar Köztársaság alkotmányos berendezkedése Az alkotmány fogalma Közkeletű kifejezéssel élve az alkotmány az adott ország alaptörvénye. Az „alaptörvény” kifejezésnek van egy formai és egy tartalmi vetülete. Formai szempontból az alkotmány attól alaptörvény, hogy: - a jogforrási rendszer csúcsán helyezkedik el, ebből eredően minden alacsonyabb szintű jogszabálynak – a törvényeket is ideértve – összhangban kell állnia az alkotmánnyal, továbbá az alkotmányozásnak megvannak a sajátos eljárási szabályai, amelyek lényegesen magasabb mércét állítanak a parlament elé a törvényalkotásra irányadónál. Az alkotmányozásnak az előkészítő eljárásba beépített akadályokkal való megnehezítése az alaptörvény stabilitását védi: azt juttatja kifejezésre, hogy az alkotmány – szerkesztőinek szándéka szerint – hosszú évtizedekre, kedvező történelmi helyzetben esetleg évszázadokra szól, amelynek

rendelkezéseibe nem lehet kellő megfontolás nélkül, ötletszerűen „belekapkodni”. - A nemzetközi jog–összehasonlítás tükrében a magyar alkotmány Európa viszonylag legkönnyebben módosítható alkotmányai közé tartozik, bár nem könnyű megszerezni az összes képviselő kétharmadának támogató szavazatát. Tartalmi szempontból az alkotmány attól alaptörvény, hogy magában foglalja: - az adott ország gazdasági és társadalmi rendjére, állam– és kormányformájára, - az alapvető jogokra és kötelességekre (és az alapvető jogok garanciáira), valamint - az állami szervek egyes típusainak szervezetére és működésére vonatkozó legfontosabb szabályokat. Az alapvető jogok és kötelességek „katalógusa” Emberi jognak tekintjük minden ember veleszületett és elidegeníthetetlen jogait, amelyek teljesen függetlenek az állampolgárságtól. Ehhez képest az állampolgári jogok már más és lényegesen szűkebb kategória:

csupán ama – kiemelkedően fontos – jogok tartoznak ebbe a körbe, amelyeket az adott ország kizárólag az állampolgárai számára biztosít, míg az ilyen állampolgársággal nem rendelkezők nem tarthatnak igényt ezekre a jogokra. Az alapvető jogokat az előző két kategória gyűjtőfogalmaként használjuk. Az alapvető jogok csoportosítása Az egyes államok alkotmányszerkesztői gyakran nem sokat bíbelődnek az alapvető jogok csoportosításával: azok ömlesztett állapotban kerülnek be az alaptörvény szövegébe. Az egyik legismertebb klasszifikáció az alapvető jogokat történelmi kialakulásuk idősorrendje szerint három generációra osztja. Az első nemzedékbe tartoznak a polgári forradalmak alapvető követelései, s ezen belül is két altípus. Az elsőbe a klasszikus szabadságjogokat szokták sorolni, pl. a vallásszabadságot, a sajtószabadságot, az egyesülési jogot, a gyülekezési jogot, a személyi szabadságot, az egyenjogúságot. A

második altípust a polgári társadalom létrehozásának olyan alapvető feltételei alkotják, mint a magántulajdon szentsége, illetőleg a szerződési szabadság. Az alapvető jogok második nemzedékébe a gazdasági, szociális és kulturális jogok tartoznak. Az alapvető jogok harmadik nemzedékébe az olyan vegyes jogokat szokás besorolni, amelyek a XX. század második felében a technikai és társadalmi fejlődés, illetőleg a globalizáció hatására jöttek létre. Ilyen például az egészséges környezethez való jog, a fogyasztóvédelem, a személyes adatok védelme, a kommunikációs jogok. Az egyes alapvető jogok A tulajdonjog A hatályos Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdése deklarálja, hogy Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. Az Alkotmánybíróság a tulajdonjogot kezdettől fogva alapvető jogként kezelte, ugyanakkor érzékeltette, hogy a

tulajdonjog alkotmányjogi védelmének van egy olyan sajátossága, amely az alkotmányjogi tulajdonvédelmet megkülönbözteti a többi alapvető jog védelmétől. Ez a sajátosság az Alkotmány 13. §-ának (2) bekezdésében foglalt ama rendelkezéssel függ össze, amely szerint: „tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet”. A tulajdonjoggal kapcsolatban álló alkotmányos alapértékek és jogok Az Alkotmány két helyen említi a piacgazdaság fogalmát: az alaptörvény preambuluma utal a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenetre, míg a 9. § deklarálja, hogy Magyarország gazdasága piacgazdaság. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a piacgazdaság nem kezelhető alapvető jogként. Az Alkotmány preambulumában említett „szociális piacgazdaság” valójában

államcél, míg a 9. §-ban deklarált – ténylegesen létező – piacgazdaság olyan alkotmányos alapérték, amelynek sérelmét az Alkotmánybíróság csupán egészen szélsőséges esetben, pl. általános államosítás vagy szigorú tervgazdálkodás bevezetése esetén állapíthatná meg. Nem tekinti az Alkotmánybíróság alapvető jognak a gazdasági verseny szabadságát sem, amely a testület megítélése szerint a piacgazdaság olyan feltétele, amelynek meglétét és működését biztosítani az államnak is feladata. Ugyanakkor alapvető jogként kezeli az Alkotmánybíróság a vállalkozás jogát. Maga az Alkotmány még csak utalást sem tartalmaz a szerződési szabadságra nézve, az Alkotmánybíróság azonban egy korai – még 1990-ben hozott – határozatában kimondta: „a piacgazdaság lényegi eleme a szerződési szabadság.” A szabadságjogok Az alkotmányjog tudományában elég széles körben megkülönböztetik a kollektív és a

személyi szabadságjogokat. Az élethez és az emberi méltósághoz való jog A szabadságjogok katalógusának élén az élethez és az emberi méltósághoz való jog áll. Az Alkotmánybíróság egy korai – a halálbüntetés eltörléséről szóló – határozatban deklarálta, hogy az emberi élethez és méltósághoz való jog egységet alkotó, oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog. A jogorvoslathoz való jog A jogorvoslathoz való jog túlmutat az igazságszolgáltatás körén. Az alaptörvény értelmében ugyanis a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslathoz való jog sem korlátozhatatlan, ám az Alkotmány a korlátozás feltételéül szabja, hogy azt a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény rendelheti csak el. A szabad mozgás és a

tartózkodási hely szabad megválasztásának joga Az Alkotmány alapvető jogként fogalmazza meg, hogy mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén, megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is. E jogot csak törvény korlátozhatja (Ilyen korlátozás pl. a büntetőeljárásban alkalmazott lakhelyelhagyási tilalom, illetőleg az útlevél bevonása.) A személyiséghez kapcsolódó jogok védelme A Polgári Törvénykönyv tartalmazza azokat a rendelkezéseket, amelyek a személyiséget védik. E jogvédelem alapvetően a nevesített, a személyiséghez kapcsolódó jogok védelme útján jut érvényre. Ilyen nevesített jog: a névhez, a jó hírnévhez, a képmáshoz, a hangfelvételhez, a magántitokhoz, a magánlakáshoz és a személyes adatokhoz való jog. Az Alkotmány a felsorolt jogok közül – meglehetősen ötletszerűen – kiemelt

egyeseket, s azokat alkotmányos jogvédelem alá helyezte. Az Alkotmánybíróság azonban a személyiségi jog egészére vonatkoztatta az alkotmányos alapjogi védelmet. A személyiségi jog részjogosítványai közül a közigazgatási tevékenység szempontjából kettő: a magánlakáshoz és a személyes adatokhoz való jog különösen fontos. A gyülekezési jog A gyülekezési jog ugyancsak a klasszikus, első generációs kollektív szabadságjogok közé tartozik. Az alkotmányok ezzel kapcsolatban általában két korlátot szabnak: a gyülekezés legyen békés, s a résztvevők ne legyenek felfegyverezve. Maga a gyülekezés a legkülönbözőbb célokra irányulhat: - lehet valamely társadalmi csoport erődemonstrációja; - lehet tiltakozás kifejezésre juttatása valamivel szemben; - szolgálhatja valamely követelés alátámasztását, de eszköze lehet a helyeslés, a szimpátia kinyilvánításának is, s egyáltalán nem tartozik a gyülekezés kritériumai

közé, hogy annak „politikai töltete” legyen (így pl. gyülekezni lehet egy író születésének évfordulója alkalmából, avagy vallási célból is). A gyülekezési jognak elvileg nincs földrajzi korlátja, a gyülekezési jog gyakorlói azonban nem valósíthatnak meg bűncselekményt, és a gyülekezés nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével. Abban a körben, ahol ezt a törvény előírja, a szervezők a rendezvényt a gyülekezés időpontja előtt három nappal kötelesek írásban bejelenteni az illetékes rendőrkapitányságnak. A bejelentésnek tartalmaznia kell a rendezvény helyszínét, időpontját, a szervezők adatait és a résztvevők várható számát. A rendőrhatóság csak akkor tilthatja meg a rendezvény megtartását, ha az súlyosan veszélyeztetné a népképviseleti szervek vagy a bíróságok munkáját, illetőleg a közlekedés más útvonalon nem biztosítható. A politikai alapjogok A választójog A legfontosabb

politikai alapjog - mindezekre figyelemmel - a választójog, amelynek aktív és passzív válfaját szoktuk megkülönböztetni. Az aktív választójog a választójogosultság joga (szavazati jog), míg a passzív választójog a képviselővé való megválaszthatóság joga. A választójog kiterjed az országgyűlési, a helyi önkormányzati és a kisebbségi önkormányzati, valamint az európai parlamenti választásokra, továbbá az országos és helyi népszavazásban, illetőleg népi kezdeményezésben való részvételre. A Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásától kezdődő hatállyal a választójog gyakorlásáról az Alkotmány a következő rendelkezéseket tartalmazza: - országgyűlési választás, országos népszavazás és népi kezdeményezés: minden nagykorú magyar állampolgárt megillet az a jog, hogy az országgyűlési képviselők választásán választó és választható legyen, ha az ország területén

lakóhellyel rendelkezik; - európai parlamenti választás: minden – Magyarországon lakóhellyel rendelkező - nagykorú magyar állampolgárt, továbbá az Európai Unió más tagállamának Magyarország területén lakóhellyel rendelkező nagykorú állampolgárát megilleti az a jog, hogy az európai parlamenti választásokon választó és választható legyen; - helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választása, helyi népszavazás és népi kezdeményezés: választó és választható a Magyarország területén lakóhellyel rendelkező minden nagykorú magyar állampolgár és az Európai Unió más tagállamának itt lakóhellyel rendelkező nagykorú állampolgára; - választók lehetnek a menekültként, bevándoroltként vagy letelepedettként elismert személyek (Passzív választójoggal nem rendelkeznek.); - polgármesterré, főpolgármesterré csak magyar állampolgár választható meg. (E tisztségek esetében a passzív választójog csak a

magyar állampolgárokat illeti meg.) A főszabály az, hogy négy, az Alkotmányban meghatározott kivétellel minden olyan nagykorú magyar állampolgárnak választójoga van, aki magyarországi lakóhellyel rendelkezik. A négy kivétel azt jelenti, hogy nincs választójoga annak, aki - a cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság, illetőleg - a közügyek gyakorlásáról eltiltó jogerős ítélet hatálya alatt áll, továbbá - jogerős szabadságvesztés büntetését, vagy - büntetőeljárásban jogerősen elrendelt intézeti kényszergyógykezelését tölti. A népszavazás kezdeményezésére irányuló jog Fontos politikai alapjog a népszavazás kezdeményezésére irányuló jog. Az Alkotmánybíróság kimondta: hazánkban ugyan a képviseleti szervek útján történő hatalomgyakorlás a népszuverenitás érvényre jutásának tipikus (gyakoriságát tekintve elsődleges) formája, ám ama esetekben, amikor a nép valamely ügyben visszaveszi

képviselőitől a döntési jogot, a képviseleti szervek végrehajtói szerepkörbe kerülnek, tehát kötelesek a választópolgároknak a népszavazáson kifejezésre juttatott akaratával összhangban álló döntést hozni. Országos népszavazásra csak olyan kérdést lehet bocsátani, amelynek eldöntése egyébként az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. Az alaptörvény ugyanakkor tartalmaz egy ún. „tilalmi listát” is a népszavazásra nem bocsátható tárgykörökről (pl. költségvetés, nemzetközi szerződések teljesítése, adófizetésre vonatkozó törvények) A népszavazás-kezdeményezési jog kapcsán legalább utalni kell a népi kezdeményezés jogintézményére, amelynek Magyarországon meghonosodott válfaja ugyan nem korlátozza a népképviseleti szerv döntési jogkörét, de arra mindenképpen alkalmas, hogy rákényszerítse az Országgyűlést, illetőleg a helyi önkormányzati testületet valamely, a hatáskörébe tartozó kérdés

napirendre tűzésére és megtárgyalására. Egyes gazdasági, szociális és kulturális jogok A munkához való jog E jog tartalma szorosan összefügg a társadalmi berendezkedéssel. A szocialista viszonyok között az állam volt a legnagyobb munkáltató, amikor tehát politikai célként fogalmazta meg a teljes foglalkoztatottságot, jószerével önmaga számára határozott meg feladatot. A teljes foglalkoztatottságot ténylegesen biztosította is, ám azon az áron, hogy a foglalkoztatottak száma nem igazodott a gazdasági racionalitáshoz. Napjainkban a munkához való jog nem annyit jelent, hogy az állam köteles valamennyi polgár számára annak igénye szerinti munkahelyről gondoskodni. Az államra e joggal kapcsolatban alapvetően a következő feladatok hárulnak: - alakítsa ki ama jogszabályi kereteket, amelyek között a munkához való jog érvényre juthat, - hozza létre és tartsa fenn azt a hatósági szervezetet, amely ellenőrzi a munkaügyi,

illetőleg a biztonságos munkavégzésre, valamint a külföldiek foglalkoztatására vonatkozó jogszabályok megtartását; - tartson fenn olyan szervezetet, amely elősegíti a pályakezdők, illetőleg a munkahelyüket elveszítettek munkához jutását; - gondoskodjék a munkaügyi viták gyors és törvényes elbírálásáról, ideértve a munkaadó és a munkavállalók közötti közvetítés személyi feltételeinek kialakítását is; - határozottan lépjen fel mind a munkavállalásnál, mind a munkaviszony tartama alatt az Alkotmányban tiltott diszkrimináció minden válfajával szemben; - támogasson olyan átképzési, továbbképzési fajtákat, amelyek elősegítik az átmenetileg munkanélkülivé váltak munkához jutását; - lépjen fel a nemzetközi áruforgalomra vonatkozó szerződések megsértésével vagy a magyar árukkal szembeni külföldi diszkriminációval, illetőleg a magyar munkavállalók foglalkoztatására vonatkozó nemzetközi szerződések

megszegésével szemben. A pihenéshez való jog A munkához való joggal szoros kapcsolatban áll a pihenéshez való jog, amelyet viszont a munkavégzéssel járó jogviszonyok jelentős részében a jogi szabályozás alapján és keretei között akár bírói úton is érvényesíteni lehet. Ez annál is inkább így van, mert a két munkavégzés közötti, túlságosan rövid pihenőidő nem csupán a munkaerő regenerálásához nem elegendő, hanem bizonyos foglalkozásokban veszélyeztetheti a munkát végző, sőt esetleg mások testi épségét és életét is. Az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz való jogról is rendelkezik. Az alapvető kötelességek A jogszabályok megtartásának kötelessége A jogszabályok megtartásának kötelessége az Alkotmány Záró rendelkezések címet viselő, utolsó fejezetébe szorult. E kötelesség lényege, hogy az adott ország felségterületén mindenkire kötelező

érvényűek az ország jogszabályai. A közterhekhez való hozzájárulás kötelessége Hatályos alaptörvényünk úgy rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni. A közterhekhez való hozzájárulásnak több módja van. Ezek közül a legfontosabb az adó-, illeték- és vámfizetési kötelezettség. Mindhárom említett fizetési kötelezettségnek csupán egyik célja az állami bevételek növelése, emellett az állami gazdaságpolitikának is eszközei: így pl. bizonyos kedvezmények nyújtásával támogatni lehet az állam által fontosnak ítélt tevékenységet, illetőleg kedvező gazdasági folyamatokat lehet gerjeszteni. A honvédelmi kötelezettség A honvédelmi kötelezettség szorosan az állampolgársághoz kapcsolódik: nem magyar állampolgárt nem terhel. E kötelezettséget egyébként ténylegesen csak azon magyar állampolgárok

tekintetében lehet érvényre juttatni, akiknek lakóhelye Magyarországon van. Változást hozott az a folyamat, melynek következtében 2005-től kezdődően a besorozottakból álló haderőt fokozatosan felváltotta a professzionális – részben hivatásos, részben szerződéses katonákból álló – hadsereg. A tankötelezettség A tankötelezettség valójában a művelődéshez való alapvető jog kötelezettségi oldala, amit az tesz indokolttá, hogy bizonyos ismeretek elsajátítása – és ma már messze nem pusztán az írás, az olvasás és a számolás „tudománya” – elengedhetetlen mind az egyénnek a társadalomba való beilleszkedéséhez, mind pedig az ott való boldoguláshoz. A tankötelezettség tulajdonképpeni alanya a gyermek, ám – mivel ő cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes – e kötelezettséget az Alkotmány a szülőkre (gondviselőkre) hárítja: ők kötelesek a gyermek taníttatásáról gondoskodni, illetőleg őket

sújtják szankcióval, ha e kötelességüket nem teljesítik. 2. Az állami szervek rendszere, jellegük és egymáshoz való viszonyuk Az Országgyűlés A hatalommegosztásos elmélet szerint az állam funkcióit törvényhozás, végrehajtás és igazságszolgáltatás szerint kell meghatározni, s az e funkciókat megvalósító hatalmakat szervezetileg és személyileg is el kell különíteni egymástól. Ennek célja a hatalomkoncentráció megakadályozása Az Országgyűlés jogállása Az Alkotmány az Országgyűlés jogállását, államszervezetben elfoglalt helyét úgy határozza meg, hogy „a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve”, amely a népszuverenitásból eredő jogait gyakorolva biztosítja a társadalom alkotmányos rendjét, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit. Az Országgyűlés feladat- és hatásköre Az Országgyűlés két legfontosabb funkciója: a törvényhozó hatalom

gyakorlása és a végrehajtó hatalom ellenőrzése. E funkcióit az Alkotmányban meghatározott hatáskörei gyakorlásával, az ott meghatározott eljárási szabályok szerint látja el, és meghozza az ország élete szempontjából legfontosabb döntéseket. Ezek a következők: - megalkotja és módosítja a Magyar Köztársaság alkotmányát, - törvényeket alkot, - megállapítja az államháztartás mérlegét, jóváhagyja a költségvetést és annak végrehajtását, - meghatározza az ország társadalmi-gazdasági tervét, - megköti a Magyar Köztársaság külkapcsolatai szempontjából kiemelkedő fontosságú nemzetközi szerződéseket; - dönt a Kormány programjáról és a miniszterelnök megválasztásáról, - rendkívüli jogrend bevezetésével kapcsolatos döntéseket hoz; így pld: • dönt a hadiállapot kinyilvánításáról és a békekötésről; - dönt közhatalmi tisztségek betöltéséről: e jogkörében megválasztja a köztársasági

elnököt, az Alkotmánybíróság tagjait, a Legfelsőbb Bíróság elnökét, a legfőbb ügyészt, az állampolgári jogok országgyűlési biztosait, valamint az Állami Számvevőszék elnökét és alelnökeit; - az önkormányzatok működésével kapcsolatos fontos hatásköre az Országgyűlésnek, hogy feloszlatja azt a képviselő-testületet, amelynek a működése az alkotmánnyal ellentétes, - közkegyelmet gyakorol, - országos népszavazást rendelhet el. Az Országgyűlés szervezete Az Országgyűlés képviselőit vegyes választási rendszerben választják meg. Az Országgyűlés alakuló ülésén történik a képviselői mandátumok igazolása, valamint az Országgyűlés belső szervezetének kialakítása. Az Országgyűlés megbízatása négy évig, az új Országgyűlés alakuló üléséig tart. Az Országgyűlés megbízatása azonban az Alkotmányban meghatározott határidő előtt is megszűnhet, ha az Országgyűlés kimondja a feloszlását, vagy a

köztársasági elnök oszlatja fel azt. Az Országgyűlés tisztségviselői, a Házbizottság Az Országgyűlés elnökének megbízatása kiemelkedő fontosságú közjogi tisztség, amelyet jeleznek az Alkotmányban meghatározott jogosítványai is. Ilyenek: közreműködés annak megállapításában, hogy a rendkívüli vagy szükségállapot köztársasági elnök által történő kihirdetése indokolt-e; az Országgyűlés feloszlatása előtti véleménynyilvánítás; tagja a Honvédelmi Tanácsnak; az államfő átmeneti akadályoztatása vagy megbízatásának idő előtti megszűnése esetén a köztársasági elnöki jogkört – az Alkotmányban foglalt korlátozásokkal – az új köztársasági elnök hivatalba lépéséig gyakorolja. (Ez idő alatt viszont képviselői és házelnöki jogait nem gyakorolhatja) A házelnökkel szembeni alkotmányos elvárás a semlegesség, házelnöki tevékenységének ellátása során a pártok felettiség, az objektivitás, az

ülések részlehajlás nélküli vezetése. Az alelnökök az Országgyűlés elnöke által meghatározott rendben helyettesítik az elnököt. Az elnököt tartós akadályoztatása esetén a legnagyobb taglétszámú frakcióhoz tartozó alelnök helyettesíti. A jegyzők segítik az elnököt az ülések vezetésében („soros jegyzők”). Vezetik a felszólalásra jelentkező képviselők névsorát, jelzik a beszédidő lejártát, felolvassák az országgyűlési iratokat, előolvassák az eskü szövegét. Közreműködnek a szavazatszámlálásnál, hitelesítik az Országgyűlés üléseiről készült szószerinti jegyzőkönyveket. A Házbizottság az Országgyűlés legfontosabb általános hatáskörű szerve, amelynek tevékenysége a Ház munkájának szervezéséhez, összehangolásához kapcsolódik. A törvényhozó szervek általában két szervezési elv alapján alakítják ki belső szervezetüket. Egyfelől a képviselők politikai pártállása szerint

létrehozzák a parlamenti képviselőcsoportokat (frakciókat), másfelől pedig – általában a kormányzati struktúrához igazodva – szakmai munkamegosztás alapján parlamenti bizottságokat hívnak életre. Az Országgyűlés Hivatala Az Országgyűlés folyamatos működését, továbbá a képviselők, a bizottságok és a tisztségviselők tevékenységét az Országgyűlés Hivatala segíti, illetőleg biztosítja. A Hivatal legfontosabb feladatai: - előkészíti az ülésszakokat, üléseket, bizottsági üléseket; - szakmai észrevételekkel segíti a kijelölt bizottságok tevékenységét, a kodifikációs munkát; - eljuttatja a képviselőkhöz a tárgyalási anyagokat, gondoskodik a jegyzőkönyvek szerkesztéséről és a törvények kihirdetésre való előkészítéséről; - előkészíti a Házbizottság, a Bizottsági elnöki értekezlet és a bizottságok üléseit; - működteti a képviselők tájékoztatására szolgáló információs rendszert; -

ellátja a Házelnök és az alelnökök titkársági feladatait, az Országgyűlés nemzetközi kapcsolataival, valamint a sajtóval kapcsolatos tevékenységet. A Hivatalt a főtitkár vezeti, akinek fontos feladata, hogy az ülés vezetésében segítse az elnököt és a soros jegyzőket. Az Országgyűlési Könyvtár az állam- és jogtudomány, a politikatudomány, a legújabb kori magyar és egyetemes történelem, valamint a Parlament dokumentumainak országos feladatkörű, tudományos, nyilvános szakkönyvtára és információs központja. Az Országgyűlés működése Az Országgyűlés működésének, a törvényhozásnak meghatározó terepe a plenáris ülés. A Ház évenként két rendes ülésszakot tart: február elsejétől június tizenötödikéig és szeptember elsejétől december tizenötödikéig. Rendkívüli ülésszak vagy ülés összehívása a köztársasági elnök, a Kormány, vagy a képviselők 1/5-ének írásbeli kérelmére történik a

Házszabályban meghatározott feltételek szerint. Az Országgyűlés – az általános szabály szerint – akkor határozatképes, ha a képviselők több mint a fele jelen van. Az Országgyűlés tárgyalásai nyilvánosak, de zárt ülés is tartható. Az Országgyűlés ülésein elhangzottakról (és történtekről) szószerinti jegyzőkönyv készül, amelyet a soros jegyzők hitelesítenek, s amelyet – a nyilvánosság még szélesebb körű biztosítása érdekében – az Országgyűlési Könyvtárban is elhelyeznek. Az Országgyűlésben a határozathozatal majdnem minden kérdésben nyílt szavazással történik. Titkos szavazás esetén a szavazás szavazólappal, szavazófülke és urna igénybevételével történik. A törvényjavaslatok tárgyalása Törvényjavaslatot – indokolással együtt – a köztársasági elnök, a Kormány, az országgyűlési bizottság vagy képviselő nyújthat be az Országgyűlés elnökéhez. Az előterjesztő kérheti a

törvényjavaslat sürgős, illetőleg kivételes eljárásban történő tárgyalását. Sürgősség elrendelése esetén a törvényjavaslatot legkorábban az elrendelést követő legközelebbi ülésen lehet, legkésőbb pedig az elrendeléstől számított 30 napon belül kell napirendre tűzni. A kivételes eljárás azt jelenti, hogy a törvényjavaslat vitája a kijelölt bizottságban, a döntéshozatal pedig az Országgyűlés plenáris ülésén történik. A kivételes eljárásban való tárgyalásra irányuló kérelem sürgősségi kérelemmel is összekapcsolható. A jelentős törvényjavaslatot az Országgyűlés két fordulóban tárgyalhatja: előbb a tervezett törvény elveit, majd a törvényjavaslat szövegét. A törvényjavaslat tárgyalása egyébként az általános vitával kezdődik, amelynek a lezárásáig a törvényjavaslathoz módosító javaslatokat lehet előterjeszteni. A részletes vita a törvényjavaslat módosításokkal érintett

rendelkezéseinek és a bizottság ajánlásának megvitatásából áll. A lezárt részletes vita után az Országgyűlés előbb a módosító javaslatokról szavaz, majd ezt követően – legkorábban a szavazást követő öt nappal – a törvény egészéről zárószavazást tart. Az országgyűlési képviselők jogállása Az országgyűlési képviselő a közérdeket képviseli, szabad mandátummal rendelkezik, nem köti sem választói utasítás, sem képviselőjelöltként tett ígéret, saját belátása szerint dönt és szavaz. A választókerületnek nem tartozik felelősséggel, nem lehet beszámoltatni és visszahívni. A képviselők jogállásában az Alkotmány nem tesz különbséget. A képviselők a parlamenti munka szempontjából azonos jogállásúak, függetlenül mandátumuk megszerzésének módjától. A képviselők párthoz való tartozása mandátumuk politikai kötöttségét jelenti, amelynek nincsen jogi relevanciája. Jogilag nem

szankcionálható, ha a „pártszínekben” megválasztott képviselő nem a frakció elvárásainak megfelelően cselekszik. A képviselő mandátumát nem érinti az sem, ha kilép a pártból vagy a parlamenti képviselőcsoportból. Az országgyűlési képviselő képviselői jogállásának két legfontosabb eleme: a mentelmi jog és az összeférhetetlenség. A mentelmi jog kettős tartalommal bír. Egyfelől felelőtlenséget, másfelől sérthetetlenséget jelent A felelőtlenség azt jelenti, hogy a képviselő és a volt képviselő bíróság vagy más hatóság előtt nem vonható felelősségre leadott szavazata és képviselői minőségében tett nyilatkozata miatt. A mentesség azonban nem terjed ki az államtitoksértésre, a rágalmazásra, a becsületsértésre, valamint a képviselők polgári jogi felelősségére. A sérthetetlenség abban jut kifejezésre, hogy a képviselőt csak tettenérés esetén lehet őrizetbe venni, és ellene csak az Országgyűlés

előzetes hozzájárulásával lehet büntető- vagy szabálysértési eljárást indítani vagy folytatni, illetőleg büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedést alkalmazni. A képviselő – a szabálysértési eljárás kivételével – mentelmi jogáról nem mondhat le, s mentelmi joga megsértését köteles haladéktalanul bejelenteni a Házelnöknek. Az összeférhetetlenségre vonatkozó jogi normák biztosítják a képviselő függetlenségét, a nem kívánatos befolyásoktól való mentességét. Az összeférhetetlenség kizárja az Alkotmányban, valamint törvényben meghatározott pozíciók, tisztségek, tagságok, foglalkozások és a képviselői megbízatás egyidejű betöltését, illetőleg meghatározott tevékenységek végzését a képviselői megbízatás idején. A képviselőt az összeférhetetlenséggel összefüggésben bejelentési kötelezettség terheli az összeférhetetlenséggel nem érintett munkavégzéséről, különböző szervezetekben

fennálló részesedéséről, tagságáról, tisztségeiről és az ezekből származó jövedelmeiről. A képviselő köteles a törvényben meghatározott módon és időpontokban vagyonnyilatkozatot tenni. A végrehajtó hatalom ellenőrzése Az ellenőrző tevékenység az Országgyűlés másik fő funkciója, amelynek tárgya elsősorban a végrehajtó hatalom tevékenysége különböző formáinak ellenőrzése. Az ellenőrzésnél mértékadónak tekinthető a kormányprogram. A politikai vitanap is – ahol a Kormány feladatkörébe tartozó egy-egy kérdést tárgyal meg az Országgyűlés – az ellenőrzés szolgálatában áll. Az ellenőrző tevékenység színtere lehet az országgyűlési bizottság és az Országgyűlés ülése is. Az ellenőrzés egyik eszköze a jelentés, amely valamely megtett intézkedésről, elvégzett vizsgálatról, valamely szerv tevékenységéről tájékoztatja az Országgyűlést. Az alkotmány vagy külön törvény alapján

tett rendszeres vagy évenkénti beszámolók is jelentésnek minősülnek. Az interpelláció a parlamenti ellenőrzés egyik legmarkánsabb eszköze. Interpellációt a képviselő magyarázat kérése céljából a Kormányhoz, annak bármely tagjához és a legfőbb ügyészhez intézhet a feladatkörükbe tartozó bármely ügyben. Kérdést felvilágosítás kérése céljából terjeszthet be a képviselő az előbb felsoroltakhoz, továbbá az Állami Számvevőszék elnökéhez, az országgyűlési biztosokhoz, valamint a Magyar Nemzeti Bank elnökéhez a feladatkörükbe tartozó bármely ügyben. Az interpelláció és a kérdés célja közötti különbség is jelzi, hogy a kérdésben nem lelhető fel hallgatólagosan sem valami „rosszallás”. A kérdés az ellenőrzésnek kevésbé hatékony eszköze, mint az interpelláció. Az interpellációra adott választ követően a képviselőnek viszontválaszra van lehetősége, amelyben nyilatkozik a válasz

elfogadásáról vagy elutasításáról is. Ha a képviselő a választ elfogadja, az eljárás véget ér, ellenkező esetben viszont a plenáris ülés szavazással dönt a válasz elfogadásáról. Amennyiben az Országgyűlés sem fogadja el a választ, az eljárás tovább folytatódik: az ügy először az illetékes állandó bizottsághoz, majd döntés végett újból a plenáris ülés elé kerül. A kérdés esetén a képviselőnek nincsen lehetősége viszontválaszra, és a válasz elfogadásáról az Országgyűlés nem hoz határozatot. A Kormány A kormányzás kifejezés tágabb értelemben a kormányzati tevékenység gyakorlását jelenti: ezen a törvényhozás szervének, valamint az államfőnek és a végrehajtó hatalmat megtestesítő kormánynak – az Alkotmány által meghatározott – összehangolt tevékenységét, egymáshoz való viszonyát, valamint ezek kapcsolatrendszerét értjük. Szűkebb értelemben kormányzásnak a kormány munkáját,

feladatainak megvalósítását, hatásköreinek gyakorlását tekintjük. A hatalmi ágak megosztásának rendszerében az egyes feladatok megvalósítására létrehozott szervek az Alkotmányban meghatározott hatásköreiket gyakorolják, s egymás hatásköreit nem vonhatják el. Közöttük a fékek és ellensúlyok elvének alkalmazásával egyensúly jön létre, nincsenek egymással aláfölérendeltségi kapcsolatban, csupán kontrollálják egymás tevékenységét. A végrehajtó hatalom is alá van vetve az Alkotmány és a törvények uralmának, politikai felelősséggel tartozik a törvényhozó szervnek, de nincsen annak alárendelve. A két hatalmi ág között elég bonyolult és összetett viszony alakul ki, ami nem írható le azzal az egyszerű képlettel, hogy a törvényhozó szerv megalkotja, a végrehajtó hatalom pedig mechanikusan végrehajtja a törvényeket. A parlament által megalkotott legtöbb törvénynek ugyanis a Kormány a kezdeményezője, az

előterjesztője, széles szakmai apparátussal rendelkezik a tervezetek kidolgozásához. A kormányprogramban és egyéb – a Kormány által kidolgozott – hosszú távú szakmai koncepciókban megtestesült célkitűzések törvényi formát öltenek, meghatározva bennük az állam cselekvésének fő irányait. A végrehajtó hatalom szerveinek a Kormány által végzett operatív irányítása szintén törvényeken alapul, s ehhez eszközül szolgálnak a törvényeket részletező végrehajtási rendeletek, továbbá a saját hatáskörben alkotott, a társadalmi viszonyokat elsődlegesen szabályozó autonóm rendeletek. A kormány és a parlament közötti kapcsolatot a parlamentáris kormányzati rendszerű államokban tovább színezi, a közöttük lévő kapcsolatrendszert tovább finomítja, hogy a kormányt általában a parlamenti többséggel rendelkező párt vagy pártok alakítják meg. A parlamenti többség birtokában azzal a biztonsággal gyakorolhatják

a törvénykezdeményezés jogát, hogy a többségi pártok parlamenti frakcióira támaszkodva el tudják fogadtatni javaslataikat. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti viszony legalapvetőbb jellemzője a kormánynak a parlament előtti politikai felelőssége. A kormánynak a parlament bizalmával kell rendelkeznie, s a bizalomvesztés a kormány bukásához vezet. A Kormány feladat- és hatásköre Hatályos Alkotmányunk nem határozza meg a Kormány államszervi jellegét. Az Alkotmánynak abból a rendelkezéséből azonban, amely deklarálja, hogy a „Kormány jogosult az államigazgatás bármely ágát közvetlenül felügyelete alá vonni, és erre külön szerveket létesíteni”, arra biztosan lehet következtetni, hogy az államigazgatás legfelsőbb szerveként az államigazgatási szervezetrendszer csúcsán helyezkedik el. A Kormány azonban nem csupán az államigazgatás egyik – mindjárt a legfelsőbb – szerve, hanem az Alkotmányban

meghatározott feladataiból következően a végrehajtó hatalomnak olyan központi szerve, amelynek tevékenysége mind az államszervezeten belül, mind az egész ország élete szempontjából kiemelkedően fontos. E szerint: - védi az alkotmányos rendet, védi és biztosítja az állampolgárok jogait, - irányítja a minisztériumok és a közvetlenül alárendelt egyéb szervek munkáját, valamint a Magyar Honvédség és a rendvédelmi szervek működését; - az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát veszélyeztető elemi csapás, illetőleg ezek következményeinek elhárítása, valamint a közrend és a közbiztonság védelme érdekében megteszi a szükséges intézkedéseket; - jogalkotási tevékenysége során biztosítja a törvények végrehajtását, s a maga feladatkörében rendeleteket bocsáthat ki és határozatokat hozhat; - biztosítja a társadalmi-gazdasági tervek kidolgozását, gondoskodik megvalósításukról; - meghatározza a tudományos

és kulturális fejlesztés állami feladatait, biztosítja a megvalósulásukhoz szükséges feltételeket; - meghatározza a szociális és egészségügyi ellátás állami rendszerét és gondoskodik az ellátás anyagi feltételéről; - biztosítja a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését az önkormányzati és területfejlesztési miniszter közreműködésével; - közreműködik a külpolitika megvalósításában, nemzetközi szerződéseket köt a Magyar Köztársaság kormánya nevében; - képviseli a Magyar Köztársaságot az Európai Unió kormányzati részvétellel működő intézményeiben. A Kormány – jogszabály kivételével – az alárendelt szervek minden törvénybe ütköző határozatát vagy intézkedését megsemmisíti vagy megváltoztatja. A normakontroll jogkörével az Alkotmánybíróság rendelkezik. Ha a Kormány miniszteri rendeletben észlel törvénysértést, az illetékes minisztert felhívhatja arra, hogy a

törvénysértést saját hatáskörében orvosolja (rendeletmódosítással, vagy hatályon kívül helyezéssel), vagy az Alkotmánybírósághoz fordulhat. A Kormány tagjai és a Kormány megbízatása A Kormány testületi szerv, önálló döntéshozatali centrum, amely döntéseit az ülésein hozza. Élén a miniszterelnök áll, tagjai a miniszterek. A Magyar Köztársaság Alkotmánya ún. „miniszterelnöki kormányzást” hozott létre, ami azt jelenti, hogy a miniszterelnök a „primus inter pares” szerepen túl jelentős formális és informális hatalommal rendelkezik, jogosítványainak egy része az Alkotmányból, más része egyéb törvényekből ered. Javaslatára nevezi ki, illetve menti fel a köztársasági elnök a minisztereket. A miniszterelnök tisztségének megszűnésével megszűnik a Kormány megbízatása is, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a miniszterelnöknek a prezidenciális kormányformájú állam elnökéhez hasonló jogállása

lenne. A miniszterek a Kormány tagjaként – szavazati joggal – vesznek részt a döntések meghozatalában és – a kormányprogramban foglaltak figyelembevételével – önálló felelősséggel irányítják a rájuk bízott minisztérium (szakterület) tevékenységét. A Kormány tagjai közötti viszony a miniszterelnök és a miniszterek egymás iránti politikai szolidaritásán alapul. A miniszterek lehetnek a minisztériumot irányító, annak élén álló, vagy tárca nélküli miniszterek. A tárca nélküli miniszter nem kötődik minisztériumi szervezethez. A miniszterek között sajátos jogállással rendelkezik a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter („kancelláriaminiszter”). Az Alkotmány sem a minisztériumok felsorolását, sem a miniszterek számát nem határozza meg. A kormányváltozások után a miniszterelnöknek „szabad keze” van a minisztériumi struktúrák változtatására, tárcák megszüntetésére, vagy összevonására, új

tárcák létrehozására és tevékenységi körök átcsoportosítására, vagy tárca nélküli miniszteri tisztségek megszüntetésére, illetve újak létrehozására. (Más kérdés azután, hogy a minisztériumok felsorolását törvény tartalmazza, tehát a kérdésben a végső szót az Országgyűlés mondja ki.) A miniszterelnököt a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja meg az összes képviselő több mint a felének a szavazatával (abszolút többséggel). A Kormány a miniszterek kinevezésével alakul meg. A miniszterelnök a megválasztása után, a miniszterek pedig kinevezésük után az Országgyűlés előtt esküt tesznek. Működéséért a Kormány az Országgyűlésnek felelős, és munkájáról köteles rendszeresen beszámolni. A Kormány megbízatása legfeljebb egy parlamenti ciklusra (négy évre) szól, s megszűnik: - az új Országgyűlés alakuló ülésén; - a miniszterelnök, illetőleg a Kormány lemondásával; A

lemondás a köztársasági elnök útján az Országgyűlés elnökéhez intézett írásbeli nyilatkozattal történhet. A lemondás érvényességéhez az Országgyűlés elfogadó nyilatkozata nem szükséges Ha a miniszterelnök megbízatása a fent megjelölt okok valamelyike miatt szűnik meg, a miniszterelnök az új miniszterelnök megválasztásáig ügyvezető miniszterelnökként gyakorolja a hatáskörét, azonban új miniszter kinevezésére, vagy miniszter felmentésére nem tehet javaslatot, és rendeletet csak törvény kifejezett felhatalmazására, halaszthatatlan esetben alkothat. -a miniszterelnök halálával; - a miniszterelnök választójogának elvesztésével; - a miniszterelnökkel szembeni összeférhetetlenség megállapításával. Ha a miniszterelnök megbízatása a halálával, választójogának elvesztésével, vagy vele szembeni összeférhetetlenség megállapításával szűnt meg, az új miniszterelnök megválasztásáig az a miniszter

gyakorolja – a korábban jelzett korlátozással – a miniszterelnök hatáskörét, akit a miniszterelnök a helyettesítésére kijelölt. Több kijelölt miniszter esetén, az első helyen kijelölt minisztert illeti meg a miniszterelnök hatásköre gyakorlásának a joga; - abban az esetben, ha az Országgyűlés a miniszterelnöktől megvonja a bizalmat és új miniszterelnököt választ. A bizalom megvonása az ún. „konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal” történik A bizalmatlansági indítványt a képviselőknek legalább egyötöde a miniszterelnökkel szemben írásban – a miniszterelnöki tisztségre jelölt személy megjelölésével – nyújtja be, amelyet a Kormánnyal szembeni bizalmatlansági indítványnak kell tekinteni. Ha ennek alapján az országgyűlési képviselők többsége bizalmatlanságát fejezi ki, az új miniszterelnöknek jelölt személyt megválasztottnak kell tekinteni. A Kormány – a miniszterelnök útján – maga is

bizalmi szavazást javasolhat, vagy azt is javasolhatja, hogy az általa benyújtott előterjesztés feletti szavazás egyben bizalmi szavazás legyen. Ezekben az esetekben, ha a Kormány a bizalmat nem kapja meg, köteles lemondani. A kormányzás folyamatosságát hivatott biztosítani az Alkotmány azon rendelkezése, miszerint ha a Kormány megbízatása megszűnik, az új kormány megalakulásáig a Kormány hivatalban marad („ügyvivő kormány”) és gyakorolja mindazokat a jogokat, amelyek a kormányt megilletik, de nem köthet nemzetközi szerződést, rendeletet pedig csak törvény kifejezett felhatalmazása alapján, halaszthatatlan esetben alkothat. A Kormány működése A Kormány működésének legalapvetőbb formája – ahol hatáskörét a miniszterelnök vezetésével, testületként gyakorolja – a kormányülés. A Kormány az üléseit – féléves munkaterv alapján – heti rendszerességgel tartja, de a szükséghez képest tarthat rendkívüli ülést

is. A Kormány rendkívül sokoldalú feladatai miatt, valamint a döntéshozatala szakszerűsége és hatékonysága érdekében munkájában kiemelkedő szerepe van a döntés-előkészítésnek. Ennek során azt kell biztosítani, hogy a Kormány csak azokban a kérdésekben döntsön, amelyekben a döntés a miniszterek szintjén nem oldható meg, a testületi döntést igénylő ügyekben pedig olyan színvonalas, szakszerű előterjesztések kerüljenek késedelem nélkül a Kormány elé, amelyek szükség szerint alternatívákat is tartalmaznak. Az előterjesztéssel kapcsolatos legfontosabb véleménykülönbségeket, vitatott kérdéseket az egyeztetési eljárás során célszerű tisztázni. Az előterjesztéseknek megfelelően megalapozottaknak kell lenniük A Kormány ülésén részt vesznek annak tagjai, továbbá a tanácskozási joggal állandóan meghívottak, az előterjesztők és a miniszterelnök által eseti jelleggel meghívott személyek. A miniszterelnököt

akadályoztatása esetén az általa kijelölt miniszter, a minisztert pedig az államtitkár helyettesíti. Az ülés akkor határozatképes, ha a Kormány tagjainak több mint a fele jelen van. Határozatait szótöbbséggel hozza. Szavazategyenlőség esetén a miniszterelnök szavazata dönt A Kormány szervei A döntés–előkészítés színvonalának javítása, a kormányfő és a kormányülés tehermentesítése érdekében – az Alkotmányból fakadó jogkörében meghatározott feladatok ellátására – a Kormány kormánybizottságokat alakíthat, ezen kívül lehetősége van kabinetek, valamint egyéb javaslattevő, véleményező, tanácsadó testületek létrehozására. E szervezetek mind összetételük, mind jogállásuk szempontjából számos eltérést mutatnak. A kiemelt fontosságú társadalompolitikai, gazdaságpolitikai vagy nemzetbiztonsági ügyekben a Kormány – az ülései előtt állásfoglalásra jogosult - kabineteket hozhat létre. A kabinet

tagjai a feladatkörükben érintett miniszterek, valamint a miniszterelnök által kijelölt személyek. A kabinet működésére vonatkozó szabályokat a kabinetet létrehozó kormányhatározat állapítja meg. A Kormány a hatáskörébe tartozó jelentős, több minisztérium feladatkörét érintő feladatok összehangolt megoldásának irányítására kormánybizottságokat hozhat létre. A kormánybizottság tagjai a feladatkörükben érintett miniszterek. A kormánybizottság ülésére meghívott személyek köréről, helyettesítésük szabályairól a kormánybizottságot létrehozó kormányhatározat rendelkezik. A Kormány egyéb javaslattevő, véleményező, tanácsadói szerveinek, mint az a megnevezésükből kitűnik, az a feladatuk, hogy a Kormány munkáját döntés-előkészítőként támogassák, a Kormány számára készített előterjesztéseket szakmai szempontból megvizsgálják, véleményezzék, tanácsadói tevékenységet végezzenek. A

Kormány – határozatával – kormánybiztost nevezhet ki olyan feladat ellátására, amely egy minisztérium, illetve kormányhivatal feladatkörébe sem illeszthető be, vagy amelynek ellátása kiemelten fontos. A kormánybiztos tevékenységét a miniszterelnök irányítja. A kormánybiztos megbízatása meghatározott időre, de legfeljebb két évre szól. Feladatának ellátásában a Miniszterelnöki Hivatalban működő titkárság segíti. A kormányzati döntés-előkészítésnek, de az egész kormányzati munkának is kiemelkedően fontos szerve a Miniszterelnöki Hivatal (MeH). A MeH tevékenységét a miniszterelnök irányítja, a hivatal vezetése a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter feladatkörébe tartozik. A MeH a miniszterelnök és a kormány munkaszervezeteként, a minisztériumok általános szervezeti felépítésének és vezetési rendjének megfelelően működik. A jogvédelmi szervek A bíróság; Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács

Az igazságszolgáltatás a közhatalom gyakorlásának az államilag szervezett társadalom létrejötte óta gyakorolt formája. Az igazságszolgáltatás jogalkalmazó tevékenység, amelynek során egyedi jogvitás ügyeknek jogszabályok alapján történő eldöntése valósul meg annak érdekében, hogy a jogszerű állapot helyreálljon, illetőleg a jogsérelem által okozott joghátrány kiegyenlítődjön. Az igazságszolgáltatás a funkció létezése óta a bíróságok feladata. Az Alkotmány alapvető emberi jogként rögzíti – nemzetközi szerződésekre és más nemzetközi jogi dokumentumokra is tekintettel –, hogy a Magyar Köztársaságban: „mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és a kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.” (Alk 57§ (1) bek) Az Alkotmány rendelkezik továbbá a magyar bíróságok

szervezetrendszeréről. E szerint az igazságszolgáltatást a Legfelsőbb Bíróság, az ítélőtáblák, a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és munkaügyi bíróságok gyakorolják, de törvény az ügyek meghatározott csoportjaira külön bíróságok létesítését is elrendelheti. A bírósági útra tartozó ügyek körét törvény állapítja meg. Az igazságszolgáltatás a bíróságok monopóliuma, a törvényesség és pártatlanság feltételeit ugyanis a bírósági eljárás sajátos garanciarendszere tudja a leghatékonyabban megteremteni. A jogegyenlőség általános alkotmányos elvéből következik, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő, mindenki bíróságra tartozó ügyében ugyanolyan bíróság jár el, egységes jogszabályok alapján. Nincsenek sem privilegizált, sem diszkriminatív bíróságok. A bíróságok a Magyar Köztársaságban egységes rendszert alkotnak. Az egységes bírósági rendszeren belül

működő ún. rendes bíróságok jellemzője, hogy hatáskörükbe tartozik minden olyan igazságszolgáltatási jellegű ügy, amelyre nézve jogszabály nem írja elő más szervek eljárását. Ezektől eltér a munkaügyi bíróság hatásköre, hiszen ezt speciális igazságszolgáltatási feladat ellátására rendszeresítették, tehát külön bíróságként működik. A bírósági szervezet A Magyar Köztársaság bírósági szervezetét – az ítélőtábla kivételével – az általános állami területi beosztás szerint alakították ki. A bíróságok függetlenek, köztük szervezeti alá-fölérendeltség nincsen, a többi, hatalmi tevékenységet megvalósító közhatalmi szervvel pedig mellérendeltségi kapcsolatban állnak. 2003. július 1-jétől három – Budapest, Szeged és Pécs székhelyekkel –, 2005 január 1-jétől további kettő – Debrecen és Győr székhelyekkel – ítélőtábla kezdte meg működését Magyarországon. Az

ítélőtáblák elbírálják – a törvényben meghatározott ügyekben – a helyi, vagy a megyei bíróság határozata ellen előterjesztett jogorvoslatot, illetve eljárnak a hatáskörébe utalt egyéb ügyekben. Az ítélőtáblákat az elnök vezeti, szervezetükben tanácsok, büntető, polgári kollégiumok – a Fővárosi Ítélőtáblán közigazgatási kollégium is –, továbbá a bírák fegyelmi ügyeiben eljáró első fokú fegyelmi bíróság működnek. A kijelölt megyei bíróságokon működő katonai tanácsok által első fokon elbírált ügyekben a Fővárosi Ítélőtábla katonai tanácsa jár el. A bírói szervezet csúcsán a Legfelsőbb Bíróság helyezkedik el, amelynek vezetője – a köztársasági elnök javaslatára – az Országgyűlés által hat évre választott elnök. Az elnökhelyetteseket – az Országos Igazságszolgáltatási Tanács véleményének kikérése után – a Legfelsőbb Bíróság elnökének javaslatára hat évre a

köztársasági elnök nevezi ki. Az elnök egyben elnöke az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak is, s tanácskozási joggal részt vehet az Országgyűlés ülésein és az Alkotmánybíróság teljes ülésén. A Legfelsőbb Bíróság - elbírálja – törvényben meghatározott ügyekben – a megyei bíróság, vagy az ítélőtáblák határozata ellen előterjesztett jogorvoslatokat; - elbírálja a felülvizsgálati kérelmeket; - a bíróságokra kötelező jogegységi határozatokat hoz; - eljár a hatáskörébe tartozó egyéb ügyekben. A Legfelsőbb Bíróságon az ítélkező tevékenységet a hivatásos bírák gyakorolják ítélkező tanácsokban, a jogegységi határozatokat a jogegységi tanácsok hozzák meg, az azonos ügyekben eljáró bírák pedig büntető, polgári és közigazgatási kollégiumot alkotnak. A Legfelsőbb Bíróságon a bírák fegyelmi ügyeiben első és másodfokon eljáró fegyelmi bíróság működik. A Legfelsőbb

Bíróságon, az ítélőtáblákon és a megyei bíróságokon a bíróságok igazgatásában részt vevő testületi szervek (bírói önkormányzatok) működnek. Az ítélkezés, a bírósági jogalkalmazás egységességének biztosítása a Legfelsőbb Bíróság feladata. A Legfelsőbb Bíróság e feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz és elvi bírósági határozatokat tesz közzé. Ezek célja, hogy a bíróságok azonos ügyek elbírálásakor egységesen értelmezzék a jogszabályokat. A bírák jogállása A bírói függetlenség rendkívül fontos alkotmányos alapelv, amely minden más hatalmi ágtól való függetlenséget, befolyástól mentességet, kizárólag a törvénynek való alávetettséget jelent. Az Alkotmány, valamint a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI törvény szerint a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek

megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatóak, és nem utasíthatóak. A bírói függetlenség garanciái közül kiemelkedik, hogy a bírák egzisztenciája biztosított legyen. A hivatásos bírót – ha a törvény kivételt nem tesz – pályázat alapján, pályaalkalmassági vizsgálatnak alávetve, a bírói tanács véleményét meghallgatva, a bíróság elnökének javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A pályaalkalmassági vizsgálat eredményét az Országos Igazságszolgáltatási Tanács bírálja el Az első bírói kinevezés három évre, ezt követően határozatlan időre szól. A Magyar Köztársaságban bíróvá az nevezhető ki, aki magyar állampolgár, büntetlen előéletű, választójogosult, egyetemi jogi végzettséggel rendelkezik, és a jogi szakvizsgát letette, legalább egy évi bírósági vagy ügyészségi titkári stb. tevékenységet folytatott, s vállalja, hogy a vonatkozó

törvény rendelkezéseinek megfelelő vagyonnyilatkozatot tesz. A katonai bíróvá történő kinevezés további feltétele, hogy a kinevezendő személy a Magyar Honvédség hivatásos tisztje legyen. A bírói szolgálati viszonyt – a bíró akarata ellenére – csak a törvényben meghatározott okból és a törvényben szabályozott eljárás szerint (pl. ha a bíró tisztségének ellátására tartósan alkalmatlanná válik, vele szemben jogerősen szabadságvesztést vagy közérdekű munkát szabtak ki, kényszergyógykezelését rendelték el, ha választójogát elveszti, vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségét elmulasztja stb.) lehet megszüntetni. A bírói függetlenséget garantálják az összeférhetetlenségi rendelkezések is. A hivatásos bíró nem lehet tagja politikai pártnak, és politikai tevékenységet sem folytathat, nem lehet országgyűlési vagy önkormányzati képviselő, polgármester, illetőleg a központi államigazgatási szervekről,

valamint állami vezető, tisztsége ellátásán kívül – a tudományos, művészeti, irodalmi, oktató és műszaki alkotó tevékenység kivételével – más kereső foglalkozást nem folytathat, és ezzel sem veszélyeztetheti függetlenségét és pártatlanságát, nem lehet gazdasági társaság és szövetkezet vezető tisztségviselője vagy felügyelő bizottságának tagja, valamint gazdasági társaság személyes közreműködésre kötelezett vagy korlátlanul felelős tagja, nem lehet választott bíróság tagja. Köteles a tisztségéhez méltó, kifogástalan magatartást tanúsítani, és tartózkodni minden olyan megnyilvánulástól, amely a bírósági eljárásba vetett bizalom, vagy a bíróság tekintélyének csorbítására lenne alkalmas, minden ügyben befolyástól mentesen és részrehajlás nélkül köteles eljárni. A bírót hivatása méltóságának és felelőssége súlyának megfelelő, függetlenségét biztosító javadalmazás illeti meg.

Ugyancsak a bírói függetlenség biztosítékául szolgál a bírák mentelmi jogának szabályozása. Hivatásos bíróval (valamint – az igazságszolgáltatásban való részvételével összefüggő cselekmény miatt – ülnökkel) szemben büntető vagy szabálysértési eljárást indítani, vagy ilyen eljárásban kényszerintézkedést alkalmazni – a tettenérés esetét kivéve – csak a köztársasági elnök – a Legfelsőbb Bíróság elnöke esetében az Országgyűlés – hozzájárulásával lehet. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Az OIT – a bírói függetlenség alkotmányos elvének megtartásával – ellátja a bíróságok igazgatásának központi feladatait, és felügyeletet gyakorol az Országos Ítélőtábla és a megyei bíróságok elnökének igazgatási tevékenysége felett. Az OIT 15 főből álló testület. Elnöke és tagjainak egy része egyéb tisztsége alapján, „hivatalból” válik az OIT tagjává, tagjainak

többsége azonban választással nyeri el e tisztségét. A testület elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke, tagjai: az igazságügyi és rendészeti miniszter, a legfőbb ügyész, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, az Országgyűlés Alkotmányügyi, valamint Költségvetési Bizottságainak egy-egy kijelölt képviselője, továbbá a bírák küldöttértekezlete által a küldöttek közül titkosan, szavazattöbbséggel választott 9 bíró. (A küldöttértekezlet 9 póttagot is választ) Az OIT tagjává az a bíró választható meg, akinek legalább ötéves bírói gyakorlata van. Az OIT, illetőleg a választott bírói tagok (póttagok) megbízatása hat évre szól. Az OIT határozatait az ülésein, szótöbbséggel hozza meg, szavazategyenlőség esetén az elnök szavazata dönt. A határozatképességhez tagjai legalább kétharmadának a jelenléte szükséges Az ügyészség Az ügyészség önálló – közhatalmi feladatot megvalósító – szervtípus,

amely az Országgyűlésnek felelős, de minden más közhatalmi szervvel mellérendeltségi viszonyban, külső kapcsolataiban független szervként, csak a törvényeknek és más jogszabályoknak alárendelten működik. Az ügyészi szervezet élén a legfőbb ügyész áll. A legfőbb ügyész: - tanácskozási joggal részt vehet az Országgyűlés ülésein és az Alkotmánybíróság teljes ülésén; - a Kormánynál, a minisztereknél, országos hatáskörű szervek vezetőinél jogi norma kibocsátását, módosítását vagy hatályon kívül helyezését kezdeményezheti, illetőleg törvény, kormányrendelet, miniszteri rendelet tervezetére törvényességi szempontból előzetes észrevételt tehet; - a törvénykezdeményezésre jogosultnál törvény alkotását, módosítását vagy hatályon kívül helyezését is javasolhatja; - a Legfelsőbb Bíróság előtti jogegységi eljárásban gyakorolja a külön törvényben meghatározott jogkörét; - tagja az

Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak; - az Alkotmánybíróságnál indítványozhatja az utólagos normakontrollt, a jogi normák nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát, alkotmányjogi panasz elbírálását és a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetését, az Alkotmány rendelkezéseinek értelmezését, valamint az ügyészség és más szerv közötti hatásköri összeütközés megszüntetését. A Magyar Köztársaság legfőbb ügyészét – a köztársasági elnök javaslatára – az Országgyűlés hat évre választja, helyetteseit a legfőbb ügyész javaslatára a köztársasági elnök határozatlan időre nevezi ki. A legfőbb ügyész az Országgyűlésnek felelős, és működéséről köteles beszámolni, köteles továbbá az Országgyűlés ülésén a képviselői kérdésekre és interpellációkra választ adni. Az ügyészség a legfőbb ügyész vezetése és irányítása alatt álló centralizált,

hierarchizált szervezet. Az ügyészségek szervezetét és működését – beleértve a belső egységek közötti munkamegosztást is – a legfőbb ügyész utasítása szabályozza. Az ügyészeket – a helyettesei kivételével – a legfőbb ügyész nevezi ki és menti fel, velük kapcsolatban a munkáltatói jogok teljessége illeti meg, amelynek egy részét átruházott hatáskörben más vezetői munkakört betöltő ügyészségi alkalmazottak is gyakorolhatják. Az ügyészeknek utasítást csak a legfőbb ügyész és a felettes ügyész adhat. A Magyar Köztársaságban a következő ügyészi szervek működnek: - a Magyar Köztársaság Legfőbb Ügyészsége; - fellebbviteli főügyészségek (az ítélőtábláknál ismertetett öt székhelyen); főügyészségek (a megyékben és a fővárosban, továbbá a budapesti székhelyű Központi Nyomozó Főügyészség); - helyi ügyészségek (a megyékben városi, Budapesten kerületi ügyészségek); - Katonai

Főügyészség (a katonai főügyész egyben a legfőbb ügyész egyik helyettese); - Katonai Fellebbviteli Ügyészség; - területi katonai ügyészségek. - A legfőbb ügyész az ügyészt első alkalommal pályázat alapján nevezi ki az ügyészi tisztségbe. Kinevezés előtt a pályázónak pályaalkalmassági vizsgálaton kell részt vennie. A függetlenség biztosítása érdekében az ügyésszel kapcsolatban szigorú összeférhetetlenségi szabályok érvényesülnek. Az ügyész nem lehet tagja pártnak, és politikai tevékenységet sem folytathat, nem lehet egyidejűleg országgyűlési vagy önkormányzati képviselő, tudományos, oktatói (edzői, versenybírói). művészeti, illetőleg szerzői jogvédelem alá eső tevékenységen kívül más kereső foglalkozást nem folytathat, munkaköri feladataihoz kapcsolódó nyilvános szerepléséért tiszteletdíjat nem fogadhat el, nem lehet gazdasági társaság felügyelő bizottságának, illetőleg személyes

közreműködésre kötelezett tagja, valamint hivatásával összeférhetetlen egyéb tisztséget sem vállalhat. Az ügyészeket mentelmi jog (annak sérthetetlenségi alakzata) illeti meg. A legfőbb ügyészt az Országgyűlés, a többi ügyészt, ügyészségi titkárt, fogalmazót és nyomozót pedig a legfőbb ügyész hozzájárulása nélkül őrizetbe venni, ellene büntető-, illetőleg szabálysértési eljárást indítani, vagy ilyen eljárásban kényszerintézkedést alkalmazni – a tettenérés esetét kivéve – nem lehet. E jogról – a szabálysértési eljárás kivételével – lemondani nem lehet. Az ügyészség feladat- és hatásköre Az ügyészség nem önálló hatalmi ág, de az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően önálló szervtípus, amely az Országgyűlésnek felelős, és nem tartozik a végrehajtó hatalom szervezeti rendszerébe. Az ügyészség feladata – a hatályos szabályozás szerint – gondoskodni az állampolgárok jogainak

védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről. Ennek érdekében az ügyészség az alábbi hatáskört gyakorolja: - meghatározott ügyekben nyomozást végez, valamint felügyeletet gyakorol a nyomozás törvényessége felett; - a bírósági eljárásban képviseli a vádat; - felügyeletet gyakorol a büntetés-végrehajtás törvényessége felett; - közreműködik annak biztosításában, hogy a társadalom valamennyi szervezete, minden állami szerv és állampolgár megtartsa a törvényeket, törvénysértés esetén pedig fellép a törvényesség érdekében. Az ügyész köteles biztosítani a tudomására jutott bűncselekmények következetes üldözését, továbbá azt, hogy senkit törvényellenesen ne vonjanak büntetőjogi felelősségre, ne fosszanak meg személyi szabadságától, senkit törvénytelen jogfosztás, korlátozás vagy

zaklatás ne érjen. Az ügyész a nyomozás törvényessége feletti felügyelete keretében: - felülvizsgálhatja a nyomozó szervek (rendőrség, vám- és pénzügyőrség) nyomozati intézkedéseit, az őrizetbe vétel elrendelésének törvényességét; - elbírálja a nyomozás során hozott határozatok ellen, intézkedések és intézkedések elmulasztása miatt előterjesztett panaszokat; - nyomozást rendelhet el; - egyes nyomozati cselekményeket maga végezhet; - vagy utasíthatja azok lefolytatására a nyomozó szerveket, vagy a nyomozást magához vonhatja, dönthet a nyomozás megtagadásáról, megszüntetéséről, dönthet a vádemelésről. A törvényben meghatározott bűncselekmények nyomozása kizárólag az ügyészség hatáskörébe tartozik. Ilyenek például: a képviselők, az Országgyűlés által választott tisztségviselők, bírák, ügyészek által vagy ellen elkövetett bűncselekmények, vagy a hamis vád, hamis tanúzás, zugírászat, a

katona által elkövetett katonai bűntett stb. Az ügyész részt vesz a bírósági eljárásban annak érdekében, hogy a bíróságok határozatai megfeleljenek a Magyar Köztársaság törvényeinek. Az ügyész a bírósági eljárásban, a büntető ügyekben vádat emel, képviseli a vádat, és indítványt tesz. A büntetőeljárásban az ügyész a vád ura, a bíróság a vádon túl nem terjeszkedhet. Az ügyész egyrészt módosíthatja a vádat, amely esetben a bíróság csak a módosított vád szerint folytathatja az eljárást és szabhat ki ítéletet. Másrészt az ügyész el is ejtheti a vádat, amely esetben a bíróság megszünteti az eljárást. Az ügyész felügyeletet gyakorol a büntetés-végrehajtás törvényessége felett, felügyelete kiterjed a bíróság által kiszabható valamennyi büntetés és intézkedés végrehajtásának törvényességére, függetlenül attól, hogy a végrehajtást melyik állami szerv foganatosítja. Ennek keretében

ellenőrzést folytathat a büntetés-végrehajtási intézményekben és a nyomozó hatóságoknál a személyes szabadságot korlátozó intézkedések foganatosítása, valamint a fogva tartás körülményei törvényességének vizsgálata céljából, valamint megtekintheti a fogva tartás körülményeit és rendjét szabályozó utasításokat és a fogva tartási iratokat. Az ügyész törvényességi felügyeletet gyakorol a kormánynál alacsonyabb szintű államigazgatási szervek által kibocsátott jogszabályok, az állami irányítás egyéb jogi eszközei, valamint e szervek általános érvényű rendelkezései és a jogalkalmazás körébe tartozó egyedi döntései, bíróságon kívül jogvitát intéző szervek (pl. Közbeszerzési Döntőbizottság) egyedi döntései, gazdasági és egyéb szervek munkaviszonnyal és szövetkezeti tagsági viszonnyal összefüggő egyedi döntései, továbbá a jogszabályok alapján kiadott általános érvényű rendelkezései

(pl. kollektív szerződés) felett Az ügyész a törvénysértés kiküszöbölése érdekében óvással élhet az érintett szervnél, ha a kibocsátott jogi norma ellentétes az alkotmánnyal vagy magasabb szintű jogszabállyal, illetőleg ugyancsak óvással élhet az érintett szervnél vagy annak felettes szervénél, ha annak egyedi ügyben hozott jogerős döntése törvénysértő. Ez utóbbi esetben az az intézkedés, amelyet a döntés közlésétől számított egy éven túl benyújtott óvás nyomán tesznek meg, jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot nem sérthet. Felszólalással élhet törvénysértő gyakorlat vagy mulasztásban megnyilvánuló törvénysértés megszüntetése végett, figyelmeztetéssel élhet jövőbeni törvénysértés veszélye esetén a törvénysértés megelőzése érdekében. A felszólalást vagy a figyelmeztetést az érintett szerv vezetőjéhez kell benyújtani Az állampolgári jogok országgyűlési biztosai Az

állampolgári jogok országgyűlési biztosa, mint fontos állami tisztségviselő, vagy mint hivatal, illetőleg jogintézmény jelentős múltra tekinthet vissza. A jogintézmény az 1960-as évektől indult rendkívül gyors fejlődésnek Európában. A volt szocialista országokban az 1980-as évek végén és a 90-es évek elején a rendszerváltozások következtében jött létre az országgyűlési biztosi intézmény. Funkcióit tekintve pótlólagos garanciákat teremtett az alapvető állampolgári jogok biztosítására, valamint a végrehajtó hatalom parlamenti ellenőrzésére is. Az országgyűlési biztos a törvényhozó hatalom intézménye, ezért e tisztség betöltéséről is a parlament dönt. Elsődleges feladata annak ellenőrzése, hogy a közigazgatásban a törvényesség megvalósul-e A vizsgálat azonban arra is kiterjed, hogy a hatóság munkájában nincsen-e mulasztás, illetőleg hogyan bánnak az ügyfelekkel, vizsgálhatják továbbá a

mérlegelési jogkörben hozott döntéseket. Az ombudsman hatásköre rendszerint kiterjed az országos és a helyi igazgatás ellenőrzésére is, amelyet általában a rendes jogorvoslati eljárást követően gyakorolhat. A bírói függetlenség elvéből következően azonban az igazságszolgáltatásra nem terjed ki az országgyűlési biztos vizsgálati lehetősége. Magyarországon az országgyűlési biztosi intézmény nem támaszkodhatott történelmi hagyományokra, közjogi előzményekre. Az országgyűlési biztosról, a reá vonatkozó részletes szabályozást külön törvénybe utalva, az 1989. évi XXXI törvénnyel történt átfogó alkotmánymódosítás rendelkezett mindössze egyetlen paragrafusban. Az Alkotmány ekkor egyetlen országgyűlési biztosi tisztség létesítéséről szólt, de lehetőséget biztosított arra, hogy az Országgyűlés egyes alkotmányos jogok védelmére külön biztost válasszon. A külön biztosok közül elsőként a

személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII törvény rendelkezett, létrehozva az adatvédelmi biztosi intézményt Az Alkotmány 32/B §-ában foglalt felhatalmazás alapján végül az 1993. évi LIX törvény rögzítette részletesen az országgyűlési biztosok feladatáról, jogállásáról, választásáról, eljárásáról szóló szabályokat. Ugyanebben az évben az 1993. évi LXXVII törvény rendelkezett a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, s egyben szabályozta a nemzetiségi kisebbségi biztos feladatait is. A hatályos alkotmány már tartalmaz rendelkezést a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosáról, de még ma sem nevesíti az adatvédelmi biztos intézményét. Az országgyűlési biztosok megválasztására első alkalommal 1995-ben került sor. Az általános hatáskörű országgyűlési biztos és a szakombudsmanok egymással mellérendeltségi viszonyban vannak, s

az egyes biztosok a maguk szakterületén önálló jogkörben járnak el. A törvény csupán a biztosok helyettesíthetőségről rendelkezik. Az országgyűlési biztos jogállása Az országgyűlési biztos feladata, hogy az alkotmányos jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja vagy kivizsgáltassa, és orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményezzen. A törvény nem határozza meg az alkotmányos visszásság fogalmát. A törvényjavaslat miniszteri indokolása szerint a visszásság fogalmán az alkotmányos jogokkal összefüggésben okozott sérelmet, illetőleg ennek közvetlen veszélyét kell érteni. Az ombudsman az Országgyűlés szerve, kizárólag neki felelős. Tevékenységének tapasztalatairól – ennek keretében az alkotmányos jogok hatósági eljárásokkal kapcsolatos jogvédelme helyzetéről, valamint az általa tett kezdeményezések, ajánlások fogadtatásáról és eredményéről –

évente beszámol az Országgyűlésnek. A beszámolót az országgyűlési határozathozatalt követően a Magyar Közlönyben kell közzétenni. Az országgyűlési biztosokat az Országgyűlés a köztársasági elnök javaslatára választja meg hat évre a képviselők kétharmados többségi szavazatával. Az országgyűlési biztosok egyszer újraválaszthatók A javasolt személyeket az Országgyűlés illetékes bizottsága – véleményezési jogkörrel – meghallgatja. Országgyűlési biztosnak olyan egyetemi jogi végzettségű, büntetlen előéletű magyar állampolgár választható meg, aki kiemelkedő tudású elméleti jogász, illetve legalább tíz év szakmai gyakorlattal rendelkezik az alkotmányos jogokat érintő eljárások lefolytatásában, és azok felügyeletében vagy tudományos elméletében jelentős tapasztalatokkal rendelkezik, valamint köztiszteletnek örvend. Nem lehet országgyűlési biztos az, aki a választásra irányuló javaslat

megtételének időpontját megelőző négy évben országgyűlési képviselő, köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság tagja, a Kormány tagja, államtitkár, helyettes államtitkár, a helyi önkormányzati képviselő-testület tagja, jegyző, ügyész, a fegyveres erők, a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagja, valamint pártalkalmazott volt. A kizáró feltétel azt kívánja megelőzni, hogy az ombudsman esetleg saját korábbi tevékenységét vizsgálhassa. A törvényi rendelkezés és ez a célkitűzés azonban nem mentes bizonyos ellentmondásoktól. Az országgyűlési biztos jogállásának fontos elemét rögzíti a törvény, amikor kimondja, hogy eljárása során független, intézkedését kizárólag az Alkotmány és törvények alapján hozza meg. Függetlenségének biztosítékai a reá vonatkozó összeférhetetlenségi szabályokban és mentelmi jogának törvényi szabályozásában rejlenek. Megbízatása összeférhetetlen minden

más állami, önkormányzati, társadalmi és politikai tisztséggel. Az országgyűlési biztos más kereső foglalkozást nem folytathat, és egyéb tevékenységéért – kivéve a tudományos, az oktató, a művészeti, a szerzői jogvédelem alá eső, a lektori és a szerkesztői tevékenységet – díjazást nem fogadhat el. Nem lehet gazdasági társaság vezető tisztségviselője, felügyelő bizottságának tagja, továbbá személyes közreműködésre kötelezett tagja. Politikai tevékenységet nem folytathat, politikai nyilatkozatokat nem tehet. Ha az országgyűlési biztossal kapcsolatban összeférhetetlenségi ok áll fenn, köteles azt a megválasztását követő tíz napon belül megszüntetni. Ennek megtörténtéig e tisztségéből eredő jogkörét nem gyakorolhatja. Ha e törvényi előírásnak nem tesz eleget, az összeférhetetlenség megállapításáról az Országgyűlés a képviselők kétharmadának a szavazatával dönt. Az országgyűlési

biztost a képviselőkkel azonos mentelmi jog illeti meg, amely kiterjed mind a felelőtlenségre, mind a sérthetetlenségre. Az országgyűlési biztost a mentelmi jog a megválasztásának napjától megilleti, de a mentelmi jog szempontjából már az e tisztségre javasolt személyt is úgy kell tekinteni, mintha országgyűlési biztos lenne. Az országgyűlési biztos megbízatása a megbízatási idő leteltével, halállal, lemondással, összeférhetetlenség kimondásával, felmentéssel, tisztségtől való megfosztással szűnik meg. Az országgyűlési biztos feladat- és hatásköre Az ombudsman eljárásának megindítása érdekében bárki fordulhat hozzá, ha megítélése szerint valamely hatóság, illetőleg közszolgáltatást végző szerv eljárása, ennek során hozott határozata, intézkedése, illetőleg a hatóság intézkedésének elmulasztása következtében alkotmányos jogaival kapcsolatban sérelem érte vagy ennek közvetlen veszélye áll fenn

(feltéve, hogy a rendelkezésre álló közigazgatási jogorvoslati lehetőségeket – ide nem értve a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát – már kimerítette, illetve jogorvoslati lehetőség nincsen számára biztosítva). Az országgyűlési biztos az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság megszüntetése érdekében hivatalból is eljárhat, ha az eljárásnak az előbbiekben említett feltételei fennállnak. Az országgyűlési biztoshoz való fordulás miatt senkit nem érhet hátrány. Ha a beadványt benyújtó személy kéri, kiléte nem fedhető fel. Az országgyűlési biztoshoz benyújtott valamennyi beadvány illetékmentes. Az ombudsman a hozzá benyújtott beadványt – kivéve, ha megítélése szerint a beadványban szereplő visszásság csekély jelentőségű – köteles megvizsgálni, a vizsgálat megtagadásáról pedig a beadványt tevő személyt értesíti. A vizsgálathoz szükséges és általa célszerűnek tartott

intézkedést – a törvény keretei között – az országgyűlési biztos maga választja meg. Közvetlen beavatkozási lehetősége nincsen, ilyen közhatalmi jogosítvánnyal nem rendelkezik, viszont joga van kezdeményezni a közhatalmi szervek eljárását. Az országgyűlési biztos vizsgálata csak az 1989. október 23-a után indult eljárásokra terjed ki Ha az ügyben jogerős határozat született, ennek közlésétől számított egy éven belül beadvánnyal lehet az országgyűlési biztoshoz fordulni. Az országgyűlési biztos hatásköre kiterjed: - a közigazgatási feladatot ellátó szervekre; - a közigazgatási jogkörben eljáró egyéb szervekre, e jogkörükben; - a Magyar Honvédségre és a rendvédelmi szervekre; - a nemzetbiztonsági szolgálatokra; - a nyomozó hatóságokra (az ügyészségi nyomozást végző ügyészségi szervre is); - a helyi önkormányzatokra és a kisebbségi önkormányzatokra; - a kötelező tagság alapján működő

köztestületekre; - a közjegyzőkre; - a megyei bírósági végrehajtóra és az önálló bírósági végrehajtóra. Nem terjed ki azonban hatásköre az Országgyűlésre, a köztársasági elnökre, az Alkotmánybíróságra, az Állami Számvevőszékre, a bíróságra, az ügyészségre, kivéve az ügyészségi nyomozást végző ügyészségi szervezetet. Az országgyűlési biztost széleskörű ellenőrzési jog illeti meg. A jogerősen befejezett ügyekre vonatkozóan jogosult: bármely hatóság helyiségébe belépni, a hatóságnál keletkezett iratokba betekinteni, azok megküldését, vagy ha ez nem lehetséges, róluk másolat készítését kérni, a hatóságtól az általa lefolytatott eljárással, vagy annak elmulasztásával kapcsolatban adatokat, felvilágosítást kérni, az ügyintézőt vagy az érintett szerv bármely munkatársát meghallgatni, a szerv vezetőjét, felügyeleti szervének vezetőjét, vagy az arra egyébként jogszabályban

feljogosított szervet vizsgálat lefolytatására felkérni, az általa vizsgált ügyben bármely szervtől – ideértve a törvény szerint hatóságnak nem minősülő szerveket is – vagy annak munkatársától írásbeli magyarázatot, nyilatkozatot, felvilágosítást vagy véleményt kérni. Az országgyűlési biztos a lefolytatott vizsgálat eredményéről, illetőleg esetleges intézkedéséről a beadványt tevő személyt értesíti, a nyilvánvalóan alaptalan, továbbá az ismételten előterjesztett és érdemben új tényt, adatot nem tartalmazó beadványt elutasítja, a nem jogosult által, valamint névtelenül benyújtott beadványt pedig – döntése indoklása mellett - elutasíthatja. Az országgyűlési biztos a hozzá benyújtott, de más szerv hatáskörébe tartozó beadványt – a beadványt tevő egyidejű értesítése mellett – a hatáskörrel rendelkező szervhez teszi át. Az országgyűlési biztos intézkedései Ha a lefolytatott vizsgálat

alapján az országgyűlési biztos azt állapítja meg, hogy a visszásság fennáll, annak orvoslására a következő intézkedéseket teheti: Ha a rendelkezésre álló adatok szerint az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságot az előidéző szerv saját hatáskörében meg tudja szüntetni, az országgyűlési biztos a visszásság orvoslását az érintett szerv vezetőjénél kezdeményezheti. - Az érintett szerv a kezdeményezésről kialakított állásfoglalásáról, illetőleg megtett intézkedéséről a törvényben meghatározott határidőn belül tájékoztatja az országgyűlési biztost. - Az országgyűlési biztos a visszásság orvoslása céljából – az érintett szerv egyidejű értesítése mellett – ajánlással fordulhat a visszásságot előidéző szerv felügyeleti szervéhez. Állásfoglalásáról, valamint a megtett intézkedéséről a felügyeleti szerv az ajánlás kézhezvételétől számított 30 napon belül értesíti az

ombudsmant. Az országgyűlési biztos az Alkotmánybíróságnál az alábbiakat indítványozhatja: utólagos normakontrollt, az alkotmány értelmezését, jogszabály vagy az állami irányítás egyéb jogi eszköze nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetését. Az országgyűlési biztos – az ügyészségről szóló törvényben foglaltak szerint – az ügyésznél óvás benyújtását kezdeményezheti. Ha az országgyűlési biztos eljárása során szabálysértést vagy fegyelmi vétség alapos gyanúját észleli, az illetékes szervnél felelősségre vonásra irányuló eljárást kezdeményezhet, bűncselekmény alapos gyanúja esetén pedig kezdeményezi azt. Ha az országgyűlési biztos megítélése szerint a visszásság valamely jogi norma nem egyértelmű rendelkezésére, illetve az adott kérdés jogi szabályozásának hiányára vezethető vissza, javasolhatja –

a visszásság jövőbeni elkerülése érdekében – az illetékes állami szervnél jogi norma kiadását, módosítását vagy hatályon kívül helyezését. Ha az országgyűlési biztos által megkeresett szerv az érdemi állásfoglalás kialakítását és az annak megfelelő intézkedést elmulasztja, vagy az országgyűlési biztos az állásfoglalással, a megtett intézkedéssel nem ért egyet, az ügyet az éves beszámolója keretében az Országgyűlés elé terjeszti kivizsgálás céljából. Kirívóan súlyos, illetve az állampolgárok nagyobb körét érintő visszásság esetén az országgyűlési biztos indítványozhatja az Országgyűlésnek az adott kérdés napirendre tűzését már az éves beszámolót megelőzően. Az országgyűlési biztosok feladatával kapcsolatos ügyvitel és előkészítés teendőit az Országgyűlési Biztosok Hivatala látja el. A közigazgatás működése A közigazgatási szervek tevékenységi típusai Konkrét

feladatkörétől függetlenül minden közigazgatási szerv sokféle tevékenységet végez. Ezek jogi jellegük, joghatásaik és az ellátásuk során alkalmazott munkamódszerek szempontjából nagymértékben különböznek egymástól, éppen ezért fontos az egyes tevékenységi fajták számbavétele és osztályozása. Alapvetően a tevékenységi fajtákat két nagy csoportba sorolhatjuk: megkülönböztetjük az adott szerv szervi és szakirányú tevékenységét. a) A szervi tevékenység körébe soroljuk mindazt, ami az adott szerv folyamatos és zavartalan működéséhez nélkülözhetetlen: tehát a személyi, tárgyi és anyagi feltétekről való gondoskodást. A személyi feltételekről való gondoskodás tárgykörébe tartoznak az ún. humánpolitikai feladatok: így pl. bizonyos állások betöltésére pályázat kiírása és elbírálása, a kinevezés, illetőleg a munkaszerződés megkötése, a köztisztviselők eskütételének megszervezése, a

szervezett továbbképzésről való gondoskodás, az egyéni önképzés segítése, indokolt esetben a fegyelmi eljárás lefolytatása, illetőleg a kártérítési igény érvényesítése. Azt általában a szerv vezetője dönti el, hogy bizonyos tevékenységeket – így pl. az irodahelyiségek takarítását, az épület őrzését – saját alkalmazottaival végezteti, avagy erre nézve valamely gazdálkodó szervvel (vállalkozással) köt szerződést. A vezetőnek többnyire abban is van bizonyos „mozgástere”, hogy a rendes munkaidőkeretet ki nem töltő feladatok ellátására részfoglalkozású személyt alkalmaz-e, illetőleg két vagy több ilyen feladatot összekapcsol és – megfelelő felkészültséggel rendelkező – főállású személyre bízza ellátásukat. Ha már a szerződéskötésről szó esett: erre a szervi tevékenység mindhárom részterületén sor kerülhet. Mindenképpen indokolt ezt jogászi vagy igazgatásszervezői

szakképzettségű személyre bízni vagy – egyszerűbb esetben – a szerződéstervezetet ilyen szakképzettségű személlyel ellenőriztetni. Mivel a szerződésekkel kapcsolatban jogvitára, esetleg peres eljárásra is sor kerülhet, amennyiben az adott szervnél nincs megfelelő végzettségű és jártasságú alkalmazott, indokolt lehet eseti vagy tartós jelleggel ügyvédet megbízni a szerv jogi képviseletének ellátásával. A tárgyi feltételekről való gondoskodás körébe tartozik az irodaépület karbantartása, az irodabútorok, irodai eszközök (pl. másológépek, számítógépek, iratmegsemmisítők) és fogyóeszközök (papír, írószer, boríték stb.) beszerzése, továbbá a szükséges javítási munkák elvégzése Az önkormányzati szférában alakult ki az a szervezeti megoldás, hogy a polgármesteri hivatal gazdaságiműszaki ellátó szolgálatot hoz létre, amely tevékenységi körében mind a hivatalt, mind az irányítása alá tartozó

intézményeket (oktatási és egészségügyi intézményeket) „kiszolgálja”. Ennek a szervezeti formának az a nagy előnye, hogy nem kell minden szervnél külön anyagbeszerzőt foglalkoztatni, bizonyos árucikkek esetében az összesített szükségletet – lényegesen olcsóbban – a gyártótól, illetőleg a nagykereskedőtől lehet beszerezni (pl. tisztítószereket, irodai fogyóeszközöket); gyorsan elvégzik a szükséges javításokat, és lehetőség van éjjel-nappali műszaki ügyelet megszervezésére is. Annak sincs semmi akadálya, hogy társulásos formában több, azonos településen vagy egymáshoz közeli településeken működő szerv közösen tartsa fenn a szolgálatot. Ilyenkor még az sem követelmény, hogy azonos típusú szervekről legyen szó, így pl. bíróság vagy ügyészség is csatlakozhat a társuláshoz A dologi szükségletekről való gondoskodás másik része már igazodik az adott szerv tevékenységi profiljához

(szakfeladataihoz), így ennek figyelembe vételével kell beszerezni bizonyos számítógépes programokat, szakkönyveket, hivatalos lapokat, de egyes szerveknél műszereket, sőt lőfegyvereket is. Az anyagi feltételekről való gondoskodás körébe tartozik a költségvetés tervezetének kidolgozása (ehhez kapcsolódóan a költségvetési beszámoló elkészítése is), továbbá – újabban mind gyakrabban – a különböző pályázatokon való részvétel. Hasznos lehet tehát a szerv egyik munkatársát – egyéb feladatai mellett – kifejezetten azzal megbízni, hogy kísérje figyelemmel azokat a pályázatokat (nem csupán az állami, hanem az alapítványi és a külföldi országok által meghirdetett pályázatokat is ideértve), amelyeken a szerv – vagy esetleg közvetlenül a munkatársai – a siker reményében vehetnek részt. Egyes pályázatok esetében növelheti az esélyeket pl a kistérségi együttműködés vagy több – esetleg különböző

jogi jellegű – szerv együttes pályázata. Ugyancsak ebbe a feladatcsokorba tartozik az adott szerv saját vagyonával, illetőleg a kezelésében lévő vagyontárgyakkal való gazdálkodása, amely bizonyos szervek esetében kiterjedhet értékpapírok vásárlására, kötvények kibocsátására, bankhitel felvételére, vagy bankszámlán elhelyezett pénz meghatározott időre való lekötésére. A vagyontárgyakkal való gazdálkodás bizonyos esetben határeset lehet a szervi és szakirányú tevékenység között, mivel pl. az önkormányzatok egyes bérlakásaikat értékesítik, a megmaradó – vagy újonnan épített – bérlakás–állományukkal pedig szociális célú bérlakás–gazdálkodást folytatnak. Ugyanígy határeset lehet a nemzetközi – pl. határ menti vagy testvérvárosi – kapcsolatok kialakítása és fenntartása, amelybe szükségképpen beletartoznak bizonyos protokolláris, netán humánpolitikai elemek (csereüdültetés), de amelynek

az alapvető célja mindazonáltal a szakmai tapasztalatcsere és együttműködés. b) A szakirányú tevékenység ugyancsak több, jellegét tekintve eltérő tevékenységi körből áll. Ezeket alapvetően két kategóriába sorolhatjuk, és megkülönböztethetünk: - belső (közigazgatási szervezeten belüli) és - külső (kifelé ható: az állampolgárokat, jogi személyeket és jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokat érintő) tevékenységi fajtákat. A belső szakirányú tevékenységek körébe tartozik pl. az egymással hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszonyban álló közigazgatási szervek közötti kapcsolatrendszer, így egyebek között az irányítás (ennek keretei között normatív vagy egyedi utasítás, „az állami irányítás egyéb jogi eszközei” köré sorolt más normatív aktus kibocsátása, hivatali értekezlet tartása az irányított szervek vezetői és/vagy munkatársai számára, felügyeleti vizsgálat tartása

az irányított szerveknél); a közigazgatási szervezeten belüli ellenőrzés (pl. a közigazgatási hivatal ellenőrző tevékenysége); továbbá az egymással mellérendeltségi viszonyban álló közigazgatási szervek közötti koordináció (a közös vagy egymáshoz kapcsolódó tevékenységi formák összehangolása). A külső szakirányú tevékenység ugyancsak több elemből áll. Ezek egyike a hatósági jogalkalmazás, amelyet az jellemez, hogy a közigazgatási (vagy hatósági jogkörrel felruházott más) szerv egyedi ügyekben közhatalmat gyakorol: engedélyt ad ki, kötelez, szankciót alkalmaz, ellenérdekű felek közötti jogvitát dönt el, hatósági igazolványt vagy bizonyítványt állít ki, hatósági ellenőrzést végez, vagy más hatósági ténykedést lát el. Az említett ügyekben a „hatósági” jelleg nem feltétlenül kapcsolódik egybe kényszer alkalmazásával, annyit azonban mindenképpen jelent, hogy az ügyben érintettekre a

hatóság döntése kötelező, magukat a hatósági ellenőrzésnek alávetni kötelesek. Ide tartozik az is, hogy valamely adat, jogosultság vagy tény bizonyítékául a hatósági igazolványban vagy bizonyítványban foglaltakat más állami és nem állami szervek (pl. egészségügyi intézmények) is kötelesek elfogadni A hatósági tevékenység szigorúan jogszabályhoz kötött: a közigazgatási szerv csak azt teheti, amire jogszabály feljogosította, a jogszabályhoz kötöttség azonban nem annyit jelent, hogy a közigazgatási szervnek a jogszabály által meghatározott keretek között ne lenne bizonyos mozgástere, cselekvési önállósága. Ennek két tipikus megnyilvánulási módja van Az egyik esetben a jogszabály csupán a meghozható döntés kereteit (pl. a kiszabható bírság alsó és felső határát) állapítja meg, s a keretek között a közigazgatási szerv az adott ügy körülményeinek egyedi mérlegelése alapján alakítja ki döntését.

Más esetekben a jogszabály tételesen felsorolja, hogy bizonyos tényállás esetén a közigazgatási szerv milyen intézkedéseket tehet, s a közigazgatási szerv ugyancsak egyedi mérlegelés alapján választja ki azt az intézkedés–fajtát, amelyet a konkrét ügyben indokoltnak lát. Rendkívül felelősségteljes feladat hárul a közigazgatási szervekre a jogalkotás körében is. Amíg ugyanis az egyedi ügyekben hozott hatósági döntések túlnyomó része csupán egy ügyfélre, legfeljebb azonban az ügyfelek meghatározott csoportjára irányadó, addig a jogszabályok mindenkire kötelező érvényű magatartásszabályokat foglalnak magukban. A közigazgatás által alkotott szabályozó aktusok, azaz a közigazgatás által alkotott jogforrások (rendeletek, normatív határozatok és utasítások, jogi iránymutatások) tárgyalása nem témája ennek a fejezetnek. A közigazgatási szervek széles körben látnak el szervezési feladatokat. Ezek egy

részének lebonyolítási módját teljesen vagy részben jogszabály határozza meg, ilyenek pl. a választás, a helyi népszavazás előkészítésével és lebonyolításával kapcsolatos közigazgatási feladatok, illetőleg a képviselő–testület üléseinek előkészítése vagy a közbeszerzési eljárás. Ugyanakkor szép számmal vannak olyan szervezési feladatok is, amelyekről jogszabály egyáltalán nem rendelkezik, ahol tehát szabadon bontakozhat ki a képviselő–testület, illetőleg a közigazgatási szerv kezdeményezőkészsége. (A hatósági jogalkalmazástól eltérően ugyanis a szervezési feladatok nem szigorúan jogszabályhoz kötöttek: valójában az a közigazgatási szerv látja el jól a feladatát, amely felismeri a helyi igényeket és lehetőségeket, s nem vár minden ügyben jogszabályra vagy központi utasításra.) Sok közigazgatási szerv gyakorol a tulajdonosi (kezelői) jogkörből eredő jogokat. Ebbe a körbe tartozik pl. a

vállalatfelügyelet, az intézményirányítás (az oktatási és egészségügyi intézményektől a könyvtárig terjedő skálán), továbbá a közigazgatási szerv által alapított (vagy többségi tulajdonba tartozó) kft, kht irányítása-felügyelete éppúgy, mint bizonyos ingatlanok bérbeadása, elidegenítése, megvásárlása, átalakítása. Ugyanígy a tulajdonosi jogkörbe sorolható bizonyos közterületeken parkolási díj vagy közterülethasználati díj szedése, falfelületek bérbeadása hirdetési célra, vagy a hozzájárulás – anyagi ellenszolgáltatás fejében – óriásplakátok elhelyezéséhez. Ma már meglehetősen széles döntési joga van a közigazgatásnak abban a kérdésben, hogy mely tevékenységeket lát el saját maga, illetőleg milyen feladatok elvégzésére hoz létre gazdálkodó vagy nonprofit szervet, illetőleg mely esetben bízza őket – szerződés alapján – valamilyen magánvállalkozásra. (Jó példa erre a

kommunális hulladék összegyűjtésének megszervezése, ahol szinte mindenfajta szervezeti forma fellelhető.) A rendszerváltás előtt az állam egyszerre volt a közhatalom letéteményese és a legnagyobb tulajdonos. Ebből eredően az volt a természetes és magától értetődő, hogy az állami tulajdonban álló vállalatok és intézmények útján az állampolgárok különböző szükségleteinek kielégítéséről éppúgy gondoskodik, mint azok bizonyos alapvető jogainak – így pl. az egészséghez, a művelődéshez való jog – az érvényre juttatásáról. A privatizáció először a vállalati szférát érintette: a vállalatok túlnyomó része magántulajdonba került, ezzel egyidejűleg széles körben bontakozott ki a magánvállalkozás. A későbbiek során fokozatosan megszűnt, illetőleg megszűnőben van az állami tulajdon kizárólagossága, ez jellemző pl. az egészségügyi intézményrendszer körében. Ez azonban nem annyit jelent, hogy az

állam „kivonul” erről a területről, mindössze más módon van jelen: nem szükségképpen tulajdonosként, hanem a jogi szabályozás révén, a hatósági engedélyezés és ellenőrzés gyakorlójaként, finanszírozóként és szolgáltatásszervezőként. Az utóbb említett tevékenységi körökben nagy szerepe van a szerződéses kapcsolatoknak. Még egy tendenciára kell legalább utalni, és ez az ún. civil szerveződések megerősödése Ez a közigazgatás szempontjából azért fontos, mert bizonyos szakterületeken – pl. a szociális gondoskodás körében – az alapítványok, a közhasznú társaságok, az egyházi karitatív szervezetek legalább részlegesen tehermentesítik a közigazgatást olyan feladatok alól, amelyek korábban kizárólag reá hárultak. Ugyanakkor ennek a fejlődési tendenciának velejárója, hogy a közigazgatásnak együtt kell működnie az említett szervezetekkel, illetőleg indokolt esetben – pl. ingatlan vagy helyiségek

biztosítása, illetőleg anyagi támogatás révén – segítenie is kell közhasznú tevékenységüket. Természetesen annak sincs akadálya, hogy amennyiben valamely közfeladat ilyen szervezeti formában eredményesebben látható el, maga a közigazgatás hozzon létre nonprofit szervezeteket, s ez esetben tulajdonosként járjon el. Befejezésül feltétlenül utalni kell rá: a tulajdonlás nem csupán jogokkal, hanem – óhatatlanul és elháríthatatlanul – kötelezettségekkel is jár. Így pl az ingatlanokat nem csupán karban kell tartani, hanem időszakonként felújításukról is gondoskodni kell, az utakon évente el kell tüntetni a téli időjárás okozta hibákat, gondoskodni kell a közterületek tisztán tartásáról és gyomtalanításáról. Erre is irányadó, hogy a közigazgatás eldöntheti: az említett kötelezettségek teljesítéséről – pl. költségvetési üzeme útján – maga gondoskodik, gazdálkodó szervezetet vagy nonprofit szervet

alapít, illetőleg valamely természetes vagy jogi személlyel köt szerződést meghatározott feladatok elvégzésére. A közigazgatási szervek hatósági jogalkalmazó tevékenységének alapvető típusai A közigazgatási szervek a hatósági jogalkalmazás során kerülnek a leggyakrabban közvetlen kapcsolatba a természetes és jogi személyekkel. (E megállapításban a hangsúly a közvetlenségen van, hiszen a közvetett kapcsolat – a különböző szolgáltatások megszervezése és az intézményrendszer működtetése révén – még ennél is gyakoribb.) A hatósági jogalkalmazásnak számos típusa van. Ezek közül e helyen csupán a legfontosabbakat tekintjük át, azokat, amelyek a közigazgatási tevékenység valamennyi szakterületén fellelhetők. Ebbe a körbe tartozik a hatósági engedélyezés, a hatósági kötelezés és a szankcióalkalmazás. A hatósági engedélyezés A hatósági engedélyezési eljárás mindig kérelemre indul. A lényege

az, hogy a hatóság feljogosítja a kérelmezőt valamire – többnyire valamilyen tevékenységre –, ami engedély hiányában jogellenes lenne. A hatósági engedélyezést illetően mindenek előtt arra szükséges rámutatni: minden természetes és jogi személynek van egy bizonyos – normális körülmények között elég széleskörű – cselekvési autonómiája, amely a közigazgatás számára érinthetetlen, s ez okból az említett körbe tartozó magatartásokhoz nincs szükség hatósági engedélyre. A közigazgatás nem szól bele pl. abba, hogy valaki a házi kertjébe milyen virágokat ültet, a lakásában – mások zavarása nélkül – milyen rádióadást hallgat, illetőleg hogy a piacon – a helypénzt megfizetése mellett – alkalomszerűen bizonyos terményeket árusít. (Annak érzékeltetésére, hogy ez a „privátszféra” mennyire viszonylagos, nem árt megemlíteni: a közigazgatás a maga eszközeivel fellép pl. akkor, ha a műveletlenül

hagyott földterületen elszaporodik a parlagfű, fellép a szomszédok nyugalmát zavaró hangerővel történő rádiózás ellen, vagy a hatósági vizsgálat nélküli gombaárusítással szemben is.) Vannak azután a privátszférába nem tartozó olyan tevékenységek, amelyek végzésére kizárólag hatósági engedély birtokában kerülhet sor. Az engedélyhez kötésnek számos indoka lehet. Ilyen pl az, hogy a tevékenység végzéséhez megfelelő szakismeretekre van szükség, vagy hogy a hatóság az engedélyezés révén érvényre kívánja juttatni a közérdeket, illetőleg meg kívánja védeni mások jogait és jogos érdekeit. Az engedélyhez kötésnek olykor az áll a hátterében, hogy – a korlátozott mértékben rendelkezésre álló javak tekintetében – a hatóság önmaga számára tart fenn bizonyos elosztási funkciót. Azt, hogy mi tartozik a hatósági engedélyezés körébe, mindig jogszabály határozza meg, s e kör úgyszólván folyamatosan

változik. Az engedély szólhat egyszeri alkalomra, meghatározott időtartamra, visszavonásig terjedő időre, de ki lehet adni – főként létesítmények esetében, de más ügyekben is – határidőhöz vagy feltételekhez nem kötött módon is. A közigazgatási szerv jogosult arra, hogy a kért engedélyt meghatározott feltételhez vagy feltételekhez kötött módon adja ki. (Pl feljogosítja az érintett személyt a gépjármű vezetésére, de csak azzal a feltétellel, hogy vezetés közben szemüveget visel.) Egy bizonyos tevékenységhez általában egy – a jogszabályban meghatározott – engedélyező hatóságtól kell engedélyt kérni. Vannak azonban – főként a létesítmény–engedélyezés körében – olyan engedélyek, amelyek több engedélyező hatóság jogkörét érintik. Ilyenkor a szóban forgó engedélyfajtára vonatkozó jogszabály többnyire megkíméli az ügyfelet attól, hogy esetleg 6-8 különböző hatósághoz legyen kénytelen

fordulni. Ennek az a módja, hogy a jogszabály kijelöli azt az egyetlen közigazgatási szervet, amelyhez az ügyfél az engedélyezési kérelmet benyújthatja, és ennek a szervnek a kötelessége azután, hogy kapcsolatba lépjen az összes többi érintett hatósággal, beszerezze azok hozzájárulását a kért engedélyhez, és kibocsássa azt az egyetlen határozatot, amely önmagában számít annyi fajta engedélynek, ahány hatóság az eljárásban részt vesz. Az engedély egyfelől a tevékenység jogszerű folytatásának előfeltétele, másfelől garanciát jelent az engedélyes számára a tekintetben, hogy – amennyiben maradéktalanul megtartja az engedélyben, illetőleg az engedélyezett tevékenységre irányadó jogszabályokban foglaltakat – magatartását nem lehet jogellenesnek minősíteni. Ugyanakkor – s ennek a későbbiek szempontjából kiemelkedő jelentősége van – az engedélynek még határozatlan időtartamra történő kiadása sem

jelent állami garanciavállalást arra nézve, hogy az engedélyes változatlan feltételek mellett, bármeddig folytathatja a tevékenységet, a létesítmény változatlan formában bármeddig fennmaradhat, illetőleg hogy a közigazgatás utóbb – jogszabályi felhatalmazás alapján – nem állapíthat meg az engedélyes terhére az engedélyezett tevékenységgel kapcsolatos, (nem jogellenességre alapozott) hátrányos kötelezettséget (természetesen külön eljárásban és jogorvoslati jogának biztosítása mellett). Az államnak ugyanis szuverén joga, hogy pl. utólag – új jogszabály kibocsátása vagy jogszabálymódosítás révén – szigorítsa az engedélyezési feltételeket, és az új rendelkezések személyi hatályát a korábbi engedélyesekre is kiterjessze. (Ez történt pl a fegyvertartás engedélyezése körében és számos más ügyben is.) Ilyenkor a szerzett jogok védelme csupán annyiban jut érvényre, hogy a korábbi engedélyesek számára

megfelelő felkészülési időt kell biztosítani annak érdekében, hogy eleget tudjanak tenni az emeltszintű követelményeknek, de az is előfordul: az Alkotmánybíróság – a körülmények mérlegelése alapján – még ezt sem tartja elengedhetetlennek. Az adott engedélyfajtáról szóló jogszabály általában pontosan meghatározza az engedély visszavonásának vagy módosításának előfeltételeit. Ezek között többnyire megtalálhatók az engedélyes jogellenes, sőt esetenként vétkes magatartásához kapcsolódó előfeltételek, így pl. az, hogy az engedélyezett tevékenység körében bűncselekményt követett el, illetőleg – figyelmeztetés ellenére – sorozatosan nem tartotta meg az engedélyezett tevékenységre irányadó jogszabályi rendelkezéseket, vagy az engedélyben meghatározott feltételeket. Hangsúlyozni kell azonban, hogy sem a jogellenesség, sem a vétkesség nem szükségképpeni előfeltétele az engedély visszavonásának. A

jogszabály lehetővé teheti, vagy előírhatja az engedély visszavonását akkor is, ha pl. az engedélyes huzamos időn keresztül nem gyakorolta az engedélyben meghatározott jogait, kora vagy egészségi állapota miatt alkalmatlanná vált az engedélyezett tevékenység ellátására, avagy az engedély visszavonását a jogi szabályozásban időközben bekövetkezett változás indokolja. Az engedély visszavonása olykor a külső körülményeknek az engedélyezett tevékenységre kiható lényeges változásával magyarázható. A közigazgatási szerv az engedélyt többnyire – de nem minden esetben – hatósági határozatba foglalva adja ki. A hatósági kötelezés Az engedélyező hatóságok nem pusztán engedélykérelmeket bírálnak el, hanem hatósági ellenőrzésre is feljogosított szervek, amelyek ellenőrzik, hogy az engedélyes az engedélyben foglaltaknak megfelelően gyakorolja-e jogait. A hatósági ellenőrzés az engedély jellegétől függően

lehet egyszeri vagy többszöri, az utóbbi esetben szúrópróbaszerű vagy rendszeresen ismétlődő. Ha az ellenőrzés során a hatóság az engedélytől való eltérést állapít meg, akkor a – jogszerű magatartás érdekében – hatósági kötelezési jogkörében intézkedik, ezen túlmenően saját hatáskörében szankciót alkalmaz, illetőleg ezt más, arra feljogosított szervnél kezdeményezi. (Ez tehát az a pont, ahol kapcsolatba kerül egymással a most tárgyalt három hatósági tevékenységfajta: a hatósági engedélyezés, a kötelezés és a szankció alkalmazása.) Az engedély visszavonása lehet közigazgatási szankció – ha a hatóság valamilyen jogellenes magatartásra reagál ilyen módon –, de a kifejtettek miatt ez nem szükségszerű. A hatósági kötelezés olyan komplex jogi eszköz a közigazgatás kezében, amely – amennyiben az engedélyben foglaltak érvényre juttatását szolgálja – esetenként szoros kapcsolatban áll a

hatósági engedélyezéssel, más esetekben viszont teljesen független az attól, mert vagy egyáltalán nem volt engedélyezés, vagy volt ugyan, de semmiféle összefüggés nem áll fenn az engedélyezési és a kötelezési eljárás között. Azt, hogy a hatósági kötelezés mire vonatkozhat, legalább keret jelleggel mindig a jogszabály határozza meg. Erről általánosságban csak annyit lehet mondani, hogy a kötelezés egyaránt vonatkozhat aktív magatartásra (vagyis valaminek a megtételére) és passzív magatartásra (vagyis valamitől való tartózkodásra). Ha pl. az építésügyi hatóság azt állapítja meg, hogy az engedélyes eltért az engedély alapjául szolgáló műszaki tervektől, az eltérés jellegétől függően a következő intézkedéseket teheti kötelezési jogkörében: - azonnali hatállyal felfüggesztheti a további építkezést, továbbá - elrendelheti a tervben nem szereplő építményrészek záros határidőn belüli

lebontását, - előírhatja az elkészült építménynek a tervhez igazodó átalakítását, vagy - kötelezővé teheti valamely, a tervben szereplő, de ténylegesen hiányzó épületelem (pl. konzol, támfal) vagy létesítmény (pl. szennyvíztisztító) megadott határidőre való pótlólagos megépítését, illetőleg - felszólíthatja az építtetőt arra, hogy záros határidőn belül nyújtson be fennmaradási engedély iránti kérelmet. Mint korábban jeleztük, a hatósági kötelezési jogkör nem mindig a hatósági engedélyezéshez kapcsolódik járulékos jelleggel. Előfordul, hogy az ellenérdekű ügyfelek közötti jogvitát eldöntő – kvázi-bíróságként eljáró – közigazgatási szerv hoz határozatot a hatósági kötelezésről. (Pl a birtokvédelmi ügyben eljáró hatóság kötelezi az egyik ügyfelet a birtoksértő magatartástól való tartózkodásra.) Még gyakoribb, hogy olyan szervek alkalmazzák a hatósági kötelezést, amelyek

széles körben végeznek hatósági ellenőrzést (pl. az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, Fogyasztóvédelmi Főfelügyelet). Ilyen esetben az ellenőrzés nem valamely egyedi hatósági határozat, hanem normatív aktus (jogszabály, az állami irányítás egyéb jogi eszköze) megtartására irányul. Abból eredően ugyanis, hogy a jogszabályok mindenkire nézve kötelező érvényűek, nem feltétlenül kell egyedi hatósági döntésnek – pl. hatósági engedélynek – konkretizálni valamely természetes vagy jogi személy jogait és kötelességeit, hanem gyakori a közvetlenül a jogszabályhoz kapcsolódó jogkövetési kötelezettség, amelynek érvényesülését a hatósági ellenőrzés, és annak eredményétől függően szankció alkalmazása biztosítja. Valójában azonban ez így van az engedély alapján végzett tevékenységek jelentős részénél is: maga az engedély arra jogosítja fel az engedélyest, hogy a mindenkori hatályos

jogszabályok keretei között, azok rendelkezéseit megtartva végezhesse a szóban forgó tevékenységet, de az engedély nem foglalja magában az említett rendelkezéseket. Ez két okból nem is lenne lehetséges: - esetenként ugyanis az adott jogszabályok igen terjedelmesek, nem egyszer több szakterületet érintenek (az üzletek működési engedélyéhez pl. egy vastag kötetre való jogszabály kapcsolódik, amelyek az áraknak az egyes árucikkeken való feltüntetési módjától kezdve a hibás árucikkek kicserélésén át az áruk tárolásával kapcsolatos közegészségügyi előírásokig számos különböző kérdést szabályoznak), továbbá - a hatóság által kiadott engedélyek érvényességi ideje alatt az adott tevékenységre vonatkozó jogszabályok több alkalommal is megváltozhatnak; miközben tehát maga az engedély változatlan marad, az engedélyesnek rugalmasan alkalmazkodnia kell a jogi szabályozásban bekövetkező változásokhoz. (Ez a

helyzet pl. a gépjármű vezetésére feljogosító engedélyeknél, ahol is a KRESZ gyakori változásaihoz igazodva kell eljárnia a gépjárművezetőnek.) Indokolt nyomatékosan hangsúlyozni, hogy sem a hatósági ellenőrzés, sem a hatósági kötelezés nem szükségképpen valamely jogellenes magatartás feltárására és felszámolására irányul. Az erre való figyelemfelhívás azért fontos, mert a mindennapi jogalkalmazás során – gyakran még a közigazgatási határozatok törvényességi felülvizsgálata körében is – sűrűn előfordul, hogy a hatósági kötelezést nem tudják megkülönböztetni a szankcióalkalmazástól, aminek azután messzemenő kihatása lehet az ügy elbírálására. A szankció A közigazgatási szerv által alkalmazott szankció legáltalánosabb definíciója ez: a jogszabály felhatalmazása alapján, egyedi hatósági határozattal megállapított joghátrány valamely jogellenes magatartás miatt. Ezzel kapcsolatban

mindenek előtt arra kell rámutatni, hogy a közigazgatási szervek gyakran hoznak olyan határozatot, amely hátrányos az érintett számára. Ilyenek pl. a fizetési kötelezettséget – egyebek között adó-, illeték-, vámfizetési kötelezettséget – megállapító határozatok, amelyeknek azonban semmi közük nincs a szankcióhoz. A joghátrány okozása tehát – amely a szankciónak szükségképpeni jellemzője – kizárólag akkor minősül szankciónak, ha az valamilyen jogellenes magatartás miatt éri az elkövetőt. (Magyarán: minden szankció joghátrányt okoz, de a joghátrány okozása nem mindig szankció.) A közigazgatási szerv által alkalmazott szankció, illetőleg a közigazgatási jogi szankció nem szinonim fogalmak. Bár az a tipikus, hogy a közigazgatási szervek a közigazgatási jogi szabályok megsértése miatt szabnak ki szankciót, esetenként más jogágak körébe tartozó szankciót is alkalmaznak. Ilyen pl a pénzügyi jogi, a

polgári jogi és a büntetőjogi szankció. Az utóbbival kapcsolatban elegendő arra utalni: vannak olyan anyagi szabálysértési jogi tényállások – pl. a tulajdon elleni szabálysértéseké – , amelyek nem közigazgatási jogi, hanem büntetőjogi szabályok megsértését szankcionálják. Mivel pedig a szabálysértés jogintézménye egyébként is sok szálon kapcsolódik a büntetőjoghoz, nem erőltetett az a megállapítás, hogy a szabálysértési hatóságok pl. a csekélyebb értékre nézve elkövetett lopás szankcionálásakor valójában büntetőjogi szankciót alkalmaznak. Ám az „idegen” jogág körébe tartozó jogszabályi rendelkezés megsértésének szankcionálása nem kizárólag a közigazgatási szerveknél fordul elő. Nem ritka az sem, hogy tipikusan közigazgatási jogi szabály megsértése polgári jogi vagy büntetőjogi szankciót von maga után. Elegendő ezzel kapcsolatban pl. az államigazgatási jogkörben okozott kár

megtérítésének polgári jogi szabályaira, illetőleg arra utalni, hogy noha a közlekedésrendészeti szabályok közigazgatási jogiak, megsértésük legsúlyosabb esetei büntetőjogi szankciót eredményeznek. Arra is van példa, hogy amikor közigazgatási szerv – hatósági ellenőrzési jogkörének gyakorlása során – közigazgatási jogi normasértést állapít meg, nem jogosult azt saját hatáskörében szankcionálni, hanem evégett a bírósághoz kell fordulnia. (Ez a helyzet pl akkor, ha a miniszter a felügyelete alá tartozó köztestületnél jogszabálysértő határozatra bukkan.) Szankció alkalmazására sor kerülhet: - engedély nélküli tevékenység miatt (olyankor, ha valamely tevékenységet csak hatósági engedély alapján lehet folytatni), - az engedélyben foglaltak meg nem tartása (azaz az engedélytől eltérő tevékenység) miatt, - a hatósági kötelezésben megjelölt kötelezettség nem teljesítése miatt, illetőleg -

közvetlenül a jogszabály valamely rendelkezésének megsértése miatt (amikor tehát a jogszabályban foglaltakat nem egyedi hatósági határozat konkretizálja a jogszabály „címzettjei” számára). Attól függően, hogy a szankció alkalmazására milyen jogszabály adott felhatalmazást, különbséget teszünk anyagi jogi és eljárásjogi szankció között. Az eljárásjogi szankció kiváltó oka mindig a közigazgatási eljárás tartama alatt tanúsított, magát az eljárást vagy annak eredményességét akadályozó jogellenes magatartás (pl. a távolmaradás az idézés időpontjában, vagy az érdemi határozatban meghatározott kötelezettség teljesítésének elmulasztása). Ha azonban az eljárást lezáró érdemi határozat egyáltalán szankciót állapít meg, az mindig anyagi jogi szankció. A közigazgatási szerv határozatában foglaltakkal való szembeszegülés miatt ismételten is sor kerülhet szankció alkalmazására. Ennek két oka

lehet: vagy az, hogy az érintett személy az emiatt vele szemben alkalmazott szankció ellenére sem teljesítette kötelezettségét, vagy pedig az, hogy egymást követően többször is megszegte a határozatban foglaltakat (pl. a birtokvédelmi eljárásban hozott tiltó határozat ellenére többször is birtoksértést követett el). A szankció elsődleges célja szerint késztető és büntető szankció között teszünk különbséget. A késztető szankció célja, hogy rábírja az érintettet a jogszerű magatartásra. A késztető szankció hatásosságát növelheti, hogy bizonyos esetekben, amennyiben a szankció elérte a célját (pl. a tanú a bírságolás hatására eleget tett megjelenési és vallomástételi kötelezettségének), a közigazgatási szerv utólag eltekinthet a már kiszabott szankció tényleges alkalmazásától. A büntető szankció elsődleges rendeltetése viszont az, hogy kifejezze az állam rosszallását a jogellenesség miatt, s

ezáltal mind a szankcionáltat, mind másokat visszatartson a hasonló jogellenes magatartástól. A szankció alkalmazásának szükségképpeni előfeltétele a jogellenesség. Ez bizonyos szankciófajták esetében már önmagában véve is elegendő alap a szankcionáláshoz, vagyis azt már nem kell vizsgálni, hogy a jogellenes magatartás szándékos volt-e, vagy gondatlanságból esett meg. (Általában ilyenek a környezetvédelmi bírságfajták. Alkalmazásuknál teljesen közömbös, hogy pl valaki szándékosan öntött fáradt olajat a folyóba, vagy pedig a vízszennyezést az idézte elő, hogy korrózió folytán kilyukadt egy szivattyú üzemanyagtartálya.) A szankciók többsége azonban felróhatósági alapú, azaz alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha a jogellenességen túlmenően az érintett személy magatartásának szándékossága vagy gondatlansága is bizonyítható. Bizonyos anyagi jogszabályok nem használják a szándékosság és a

gondatlanság kifejezést, hanem a felelősségre vonást a következőképpen érzékeltetik: az érintett mentesül a szankció alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben elvárható. Ilyenkor tehát megfordul a bizonyítási teher, azaz nem a hatóságnak kell bizonyítania a szándékosság vagy gondatlanság fennállását, hanem a szankcióval sújtott bizonyíthatja – a szankció alóli mentesülés érdekében – magatartása felróhatóságának hiányát. A szankció által előidézett joghátrány szempontjából reparatív (helyreállítási) és represszív (büntető) szankció között teszünk különbséget. A reparatív szankció csupán arra irányul, hogy az elkövető állítsa vissza a jogellenes magatartása előtti helyzetet. A tipikus helyzet mindenképpen az, hogy amennyiben a közigazgatási szerv az eredeti állapot helyreállítására (pl. az engedély nélkül létesített építményrész lebontására) kötelez

valakit, nem éri be ennyivel, hanem emellett büntető szankciót is alkalmaz, vagy kezdeményez (iménti példánk esetében: feljelentést tesz a szabálysértési hatóságnál az engedély nélküli építkezés miatt). A büntető szankció (amely nem tévesztendő össze a büntetőjogi szankcióval, hiszen az csupán egyik válfaja a büntető szankciónak) a helyreállítási kötelezettségnél súlyosabb joghátrányt okoz a jogsértőnek. A közigazgatási szervek által alkalmazott büntető szankciók közül a pénzbírság tekinthető tipikusnak, azt alkalmazzák a legszélesebb körben. A bírság helyett vagy mellett azonban – mint erről a későbbiek során még szó lesz – a közigazgatási jogban a legkülönbözőbb szankciófajták ismeretesek. Aszerint, hogy kit sújt a szankció, három szankciófajtát különböztetünk meg. Vannak olyan szankciók, amelyeket kizárólag természetes személyekkel szemben lehet alkalmazni. Tipikusan ilyen a

szabálysértési bírság, amelynél ráadásul még alsó életkori határ is van: csak 14. életévét betöltött személyt lehet bírsággal sújtani. (Más szankciófajták esetében az életkornak többnyire nincs jelentősége, illetőleg legfeljebb annyiban van, hogy a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személy helyett esetenként törvényes képviselőjét kell bevonni az eljárásba. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy – pl. öröklés vagy ajándékozás révén – kiskorú is lehet tulajdonosa egy ingatlannak, vagy egy gazdálkodó szervezetnek, amely tény azonban nem ad „menlevelet” az ingatlannal kapcsolatban, vagy a cég tevékenységi körében elkövetett jogszabálysértésekre.) A szabálysértési bírságon kívül is vannak kizárólag természetes személyekkel szemben alkalmazható szankciófajták. Ezek esetében a jogszabály többnyire meghatározza azt a munkakört is, amelynek betöltőjét a szóban forgó szankcióval

lehet sújtani (pl. valamely pénzintézet vezetője) A szankciók második csoportját kizárólag jogi személyekkel szemben lehet alkalmazni. A jogszabály általában ilyenkor is meghatározza a jogi személyeknek azt a típusát, amelynek esetében az adott szankció–fajtát ki lehet szabni (pl. magánnyugdíjpénztár) Végül gyakori az olyan szankció is, amelyet mind természetes, mind jogi személyekkel, sőt jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezetekkel szemben is alkalmazni lehet. Az viszont előfordulhat, hogy amennyiben valamely jogellenes magatartás többféle szankciót is von maga után, e szankciók „címzettjei” esetleg nem lesznek azonosak. Így pl valamely jogi személy tevékenységi körében elkövetett engedély nélküli építkezés esetén az építmény átalakítására vagy lebontására kötelezni a jogi személyt kell, míg a szabálysértési eljárás keretében a jogi személy felelős munkatársát vonják felelősségre.

Csoportosíthatjuk a szankciókat aszerint is, hogy milyen szerv alkalmazza őket. A közigazgatási szervek többsége ugyanis jogalkalmazási szempontból vegyes profilú: különböző jellegű hatósági tevékenységfajtákat lát el, így pl. jogosult hatósági engedélyezésre, ellenőrzésre, kötelezésre, sőt bizonyos körben szankcióalkalmazásra is. Ugyanakkor vannak kifejezetten szankcióalkalmazásra szakosodott szervek (pl. egyes szabálysértési hatóságok), amelyek más jellegű tevékenységet nem folytatnak, olyannyira nem, hogy eljárásaik nem saját ellenőrző tevékenységük nyomán, hanem más szervek és személyek feljelentése alapján indulnak meg. A közigazgatási szervek által alkalmazott szankcióknak a teljes felsorolása lehetetlen, mivel a szankciók köre állandóan változik. Be kell tehát érnünk a leggyakrabban alkalmazott, legszélesebb körben előforduló szankciófajták felsorolásával. Első helyen mindenképpen a pénzben

meghatározott szankciókat kell említeni, amelyeknek tipikus válfaja a pénzbírság. A bírság mellett azonban vannak más pénzbeli szankciók is. Ilyen pl a jogosulatlanul felvett pénz (pl nyugellátás) visszafizetésére kötelezés, a késedelmi kamat, a megemelt összegű eljárási díj, illetőleg az eljárási költségek áthárítása a jogellenes magatartást tanúsító ügyfélre. Több szakterületen arra is lehetőség van, hogy a közigazgatási szerv jogellenesség esetén az operatív kárelhárítás teljes költségeinek megfizetésére kötelezze azt, aki magatartásával előidézte eme költségek felmerülését. (Ilyen pl a tűzoltás és a műszaki mentés, illetőleg rendkívüli vízszennyezés esetén a vízkárelhárítás költségeinek megfizetésére kötelezés.) A második leggyakrabban alkalmazott szankciófajta a hatósági engedély visszavonása, amely történhet meghatározott időre vagy véglegesen. Ha történetesen valamely

gazdálkodó szerv működési engedélyének visszavonásáról van szó, az párosulhat azzal is, hogy a közigazgatási szerv felügyelőbiztost rendel ki a szerv élére. A felügyelőbiztos kirendelése azonban lehet önálló, egyedül alkalmazott szankciófajta is. (Ez valójában a szerv önállóságának a felfüggesztését jelenti. A kirendelt felügyelőbiztosnak az a dolga, hogy gondoskodjék a szerv működésének törvényes mederbe tereléséről, a jogszabályok rendelkezéseinek maradéktalan megtartásáról.) Ha már a gazdálkodó szervezetről esett szó: nem a biztos kirendelése az egyetlen eszköz arra, hogy a jogszabálysértést feltáró közigazgatási szerv – szankcióként – hatósági eszközökkel beavatkozzék a szerv működésébe vagy belső szervezeti életébe. Sor kerülhet egyebek között a vállalkozás tevékenységének felfüggesztésére, tagfelvételi zárlat elrendelésére, bizonyos fajta kifizetések megtiltására,

illetőleg jelentős vezetési vagy működési hiba esetén az érintett vezető felmentésének kezdeményezésére. Bizonyos típusú szabálytalanság (pl. a nyugtaadási kötelezettség elmulasztása vagy a zárjegyekre vonatkozó rendelkezések megszegése) magával hozhatja a szabálytalanság helyszínéül szolgáló helyiség (pl. üzlet, műhely, raktár) meghatározott időre történő bezárását Szankció lehet bizonyos tárgyak – többnyire árucikkek – elkobzása és megsemmisítése is. A súlyosabb szankciók közé tartozik a meghatározott tevékenységtől vagy foglalkozástól való eltiltás. Ennél valamivel enyhébb a meghatározott jogok gyakorlásából vagy bizonyos kedvezményekből való kizárás, amit általában meghatározott időtartamra alkalmaznak. (Pl a közbeszerzési eljárásból legfeljebb ötévi időtartamra lehet kizárni a jogsértőt.) Végül kivételesen sor kerülhet a jogsértő személyi szabadságának átmeneti

korlátozására is (pl. az ismételt idézés ellenére a hatóságnál meg nem jelenő személy rendőri elővezetésére). Tendenciaként megállapítható, hogy a közigazgatási szervek által alkalmazható szankciófajták száma növekszik, ugyanakkor – mivel a szankciók nem egyszer alapvető jogokat is korlátoznak – hatékonyabbá váltak a törvényességi garanciák is. (Elővezetésre pl csak ügyészi jóváhagyás mellett kerülhet sor, míg az érdemi határozatban kiszabott szankciók esetében szinte teljes körűvé vált a döntés bírósági felülvizsgálata.)