Szociológia | Tanulmányok, esszék » Tari Annamária - Elvárások a párkapcsolatban

Tari Annamária Elvárások a párkapcsolatokban Amikor azon gondolkoztam, hogy mit is lehetne mondani a párkapcsolatokról és az elvárásokról, legelőször az evidenciák jutottak eszembe. Evidencia ma például az, hogy a párkapcsolatok nehezen működnek, hogy millió konfliktus és probléma van a kapcsolatokban. És evidencia az is, hogy több kötetnyi szakirodalma és népszerűsítő irodalma van a könyvesboltokban annak, hogy hogyan lehet randevúzni, hogyan lehet ismerkedni telve „hasznos" tanácsokkal: hogyan kell ránézni, odamenni. - és még sok-sok ehhez hasonló A nőknek szóló lapok, illetve magazinok pedig arról cikkeznek - és szerintem a férfi lapok úgyszintén, bár azokat nemigen forgatom -, hogy hogyan találjuk meg az igazit. Ezeket a lapokat az jellemzi, hogy bennük ott a „tökéletes recept", hogyan találjuk meg a tökéletes Őt, másfelől meg nem kevés értéktelenítő megjegyzés arról, hogy a férfi nem csinál semmit, nem

érdeklődő, nem figyelmes, nem férfias, nem tökéletes stb. Vagyis semmi olyat nem lesz, ami megfelelne a nők elvárásainak. Sokszor ugyanezt találhatjuk a férfiak oldalán is, hogy valami probléma van a másik nemmel. Egyfelől keressük az igazit, az idealizált figurát, másfelől minősítjük a meglévő szándékosan használom ezt a szót - kínálatot És ez nagy probléma Kapcsolatainkat az is nehezíti, hogy fogyasztói társadalomban élünk, aminek egyenes következményeként nagyon sok minden felülíródott: nincsenek hagyományaink és igazi pszichológiai értelemben vett - ceremóniáink, nincsenek olyan gesztusok, amik horgonypontok lehetnének. Régen, ha egy hölgy elejtette a keszkenőjét, az jelzés volt a kapcsolat kezdeményezésére. Ha azt a férfi fölvette, akkor elindulhatott közöttük a kommunikáció Ez egy biztonságos, mindkét fél számára felismerhető és dekódolható információ-csere volt. Ezzel szemben ma, ha egy férfi azt

mondja egy nőnek az ismerkedés után, hogy „majd hívlak", pontosan tudhatjuk, hogy az egyáltalán nem biztos. hogy azt jelenti, amit nyelvtanilag jelent, hanem talán pont az ellenkezőjét. Megjelent az internetes párkeresés, ami mellett a legfőbb érv a biztonság, mert mindig jobb a chaten írni, ahelyett, hogy oda kelljen menni valakihez az utcán. Ahhoz, hogy valaki fölvállalja azt, hogy szeretne megismerkedni, nyitottnak és határozottnak kell lennie. Csak ma már hiányoznak ezekből a szituációkból azok az elemek, amitől ez biztonságos vagy elfogadott, vagy a mi szempontunkból legitim lenne. Szalai Erzsébet szociológus szerint ma Magyarországon a politikai rendszerváltás óta a politikai, gazdasági és kulturális hatalmat koncentráló új elit és a hozzájuk kapcsolódni képes 1 társadalmi csoportok, valamint a leszakadóban lévő elszegényedettek fogyasztási szintje es életmódja között áthatolhatatlan szakadék alakult ki. A

választható értékek és szerepkészlet csak az elit és a hozzájuk kapcsolódók számára bővül, de számukra is csak átmenetileg. A többség számára ez az elvi bővülés inkább frusztrációt okoz, hiszen valós lehetőségeik egyre inkább szűkülnek. Ahogy differenciálódnak a lehetőségek, lélektani szempontból mindkét csoport egyre nehezedő helyzetbe kerül. Az egzisztenciális pozícióját megőrzött, illetve emelkedő státuszba kerülők folyamatos önérvényesítési, érdekérvényesítési harcot folytatnak, hiszen nincsenek biztonságban, jólétük nem prolongált. Ahogy a multi cégek bejöttek Magyarországra, megváltozott a munkahelyi kultúra, megváltozott a munkarend, megváltozott az emberi munka értéke. Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy az ember, mint munkaerő, tulajdonképpen átlényegült árucikké, termékké. A mai élet egyik alapvető feltétele, hogy az ember jól eladhatóvá tegye magát. A szlogen, melyei a társadalmi

elvárások elénk állítanak, így hangzik: Nézz ki jól, és érezd jól magad! Ezek a társadalmi elvárások, valamint a folyamatos egzisztenciális szint megtartása és a munka megőrzése mindent felülírnak. A multinacionális cégeknél és a szoros konkurenciával rendelkező média-, reklám-, és kommunikációs ügynökségeknél gyakori a kampányszerű munka, amely több napig tart, és ami a szoros határidők miatt gyakorlatilag 1216-20 órás munkát igényel naponta. Ilyenkor nincs hétvége, vagy ha van, akkor azt már csak rekreálódással érdemes tölteni. Különösen igaz ez a menedzserrétegre, a pénzügyi befektetőkre, egynémely kiemelt orvosszakmákra stb. Ez azt is jelenti, hogy az élet egyéb területeivel nem foglalkoznak sem érzelmi, sem gyakorlati téren. Jellemző, hogy ezeknek az embereknek a kapcsolatrendszere hasonló életvitelű emberekből áll, tehát leginkább mobilon és interneten keresztül tartják a kapcsolatot Ez a viszonylag

jól kvalifikált réteg 30-35-40 éves koráig nem is óhajt igazán párkapcsolatot. Főként így van ez, ha valaki nárcisztikusabb karakterű. A tudattalan nárcisztikus érzelmek teszik lehetővé az önérvényesítést, az önmegvalósítást. De ha valakinek kora gyermekkori traumái következtében a nárcisztikus érzelmei túl erősek vagy nárcisztikus karakterzavara van, akkor ő az a típusú ember lesz, aki lehet, hogy hihetetlen mennyiséget dolgozik, lehet, hogy nagyon-nagyon gazdag, miközben az emberi kapcsolatai érzelmileg üresek, esetenként depresszívek vagy agresszívak. Az ilyen karakterű ember sok esetben azt nyilatkozza, hogy párkapcsolatra nincs is szüksége, mert „amit ő megszerzett, azt egy másik ne vegye el". Ne legyen jelen minden nap, mert az emberi kapcsolatok területe veszélyes terep, amit csak állandó projektív készenléttel lehet biztonságban tartani. 2 Nem ritka ezért manapság az a párkapcsolati forma, amit a hétvégi

találkozások jellemeznek. Ez laza szövetű párkapcsolat, amiben a „felek" találkoznak egyszer-egyszer hétvégén, de nem költöznek össze, nem laknak együtt. A kapcsolatra a bizonytalanság jellemző, általában az egyik fél domináns, a másik fél végig alárendelt marad, és nem sok befolyása van a kapcsolat működtetésére, sem pedig a szabályozására. Ha egy kicsit tágabb körben vizsgálódunk és nem ezt a viszonylag jól kvalifikált réteget nézzük, akkor viszont azt látjuk, hogy a mai 20-25 évesek sincsenek túl jó helyzetben. Nekik egyfelől nyilván meg kellene valósítani valamiféle karriert, másrészt- a lányoknál különösen felmerül a klasszikus dilemma: a karrier versus család kérdése. Ez a vagylagosság lassan a mindennapjaink részévé vált, ami azt jelenti, hogy nem lehet a kettőt együtt csinálni, mert veszélyes választásnak látszik - ami megint csak a fogyasztói kultúra működését jellemzi -, ha nem vagyunk

kelendő árucikk. Az önmagát igazán jól menedzselő termék, vagyis mi, minden elvárásnak igyekszik megfelelni. Állásinterjúkon ma már nyílt kérdés, hogy a leendő munkavállaló „szült-e, akar-e, lesz-e gyereke, akar-e megházasodni, együtt él-e valakivel, milyen tervei vannak" stb. Ami azt jelenti, hogy a munkahely észrevétlenül bekúszik a magánélet területére, és gyakorlatilag mindent maga alá gyűr. Így akkor lehet dönteni: közepes, szegény körülmények között, de boldogan, romantikusan él az ember a párkapcsolatában vagy megpróbál magának egzisztenciát faragni, és ezért beáldoz egy kis boldogtalanságot? Egy biztos, nagyon rossz tendencia tanúi vagyunk az emberi érzelmek terén. A Millward Braun egyik kutatásában azt vizsgálták, hogy mennyire márkahűek a fiatalok, és mi mindent, preferálnak. Európa tíz országában - többek között Magyarországon - kérdezték ki a fiatalokat, mélyinterjúval, egész napos

kíséréssel, valamint kérdőívekkel. A vizsgálat többek között kitért arra is, hogy ezek a fiatalok körülbelül mit gondolnak az életről és mire vágynak. Az eredmény lesújtó: 20 és 26 év között csak anyagi, materiális dolgok szerepeltek a jövőképben. Nem volt se szerelem, se társ, se kapcsolat vagy házasság, se család. Ez ma a tendencia: a biztonságot nem az érzelmek adják, hanem a materiális javak. Vagyis akkor lehetek nyugodt, ha megteremtettem magamnak azt, amiben élni akarok, és biztos lehetek abban, hogy két hét múlva, egy hónap múlva is meg tudom venni azt a dolgot, amit ma. Freud és Kernberg már régen leírták, hogy minden társadalmi mozgást hűen lekövet, mint projektív felület, a társadalom pszichiátriai képe. Ez lecsapódik pszichiátriai osztályokon és pszichoterápiás rendelőkben is. 25-30-50 évvel ezelőtt a Lipót kórrajzaiban, a tankönyvi kórképeket találhattuk: skizofréniát, paranoiát, stb. Manapság

jellemzővé a borderline személyiségzavar, agresszív személyiségzavarok, nárcisztikus kórképek váltak. Ma a páciensek nagyobb része ha szorongásról, depresszív életérzésről számol be, esetleg párkapcsolati 3 problémákról, akkor az esetek nagyon nagy százalékában már nem neurotikus szorongással jellemezhető. Sokszor látunk kiégett, kiüresedett, nárcisztikus szerkezetű személyiségeket, akiknek az önmegvalósítás és az önérdek érvényesítése a legfontosabb. Ha megnézzük az elvárásokat, azt látjuk, hogy nem annyira a kötődés, a bizalom, a szeretet jellemzi - ezek mint analitikus fogalmak értendők -, hanem bizalmatlanság, gyanakvás és kötődésképtelenség. Régebben az emberi játszmákban is kevesebb volt az agresszív töltet Persze voltak játszmák, ahol találtunk komoly indulatot, ilyen volt például az alkoholisták játszmája, a házasságtörők játszmája stb. De a klasszikus szülő-gyermek játszmák is egy

kicsit lágyabbak voltak. Ma sokszor az elvárások az indulatok és az érdekérvényesítés mentén alakulnak Ha definiálnunk kell, hogy mit nevezünk elvárásoknak, akkor azt mondhatjuk, bármilyen emberi kapcsolatot is nézünk, hogy azok a nárcisztikus szükséglet-kielégítés igényéből állnak. A kapcsolatomtól elvárom, hogy pszichés vagy érzelmi szükségletemet kielégítse. A kölcsönös, jól működő szerelem vagy kapcsolat tehát a jól működő optimális szükséglet-kielégítés. Ha két ember között létrejön egy érzelmi kötelék, akkor kitermelődik egy közös, új entitás, egy párrá válnak. Megindul az új játszmaszabályok bevezetése, valamint annak a törekvésnek a működtetése, hogy egymást egy kicsit átalakítsák és formálják. Csak az nem mindegy, hogy ki mit vár el a másiktól. Az „ödipális fixációt" mutató, nagy korkülönbséggel jellemezhető kapcsolatokban (mindegy, hogy férfi vagy nő az idősebb), a

laikus szemlélő is megállapítja, hogy apját vagy anyját keresték a másikban. Bár ennyire nem egyszerű, de tény, hogy az ilyen típusú kapcsolatokban az igazi elvárás általában a fiatalabbtól az, hogy védj meg, szeress engem, vigyázz rám, az idősebbtől pedig az, hogy hadd védjelek meg, de az is lehet, hogy kicsit tégy fiatallá engem! Érthető, ha azt látjuk, ma a párkapcsolatok szövete, érzelmi megtartó ereje, ami egyre erősebb kellene, hogy legyen, sok esetben gyenge. Hiszen már nemcsak arról van szó, hogy amikor valaki hazamegy délután/este a munkából, akkor egy megértő társra vágyik, aki meghallgatja és kérdéseket tesz fel, hanem arról is, hogy otthon a másikat váró társnak fel kell készülnie egy olyan minőségi elvárásra, mintha - kis túlzással - egy terapeuta lenne, mert a másik pszichés értelemben valóban elhasználtan jön haza. Nagyon fontos szemponttá vált tehát, hogy megértsük, milyen társadalmi formációban

élünk, milyen szinteken mozgunk, mert a valódi elvárások, a türelmetlen, irritált, egymás felé megindított akciók és reakciók ettől is függenek. Mindez érthetőbbé válik, ha megnézzük közelebbről a koragyermekkori traumákat. Melanie Klein tézisei alapján a kitüntetett életkor a 0-6 hónap. Amikor a gyermeket ért traumákról beszélünk, nem egy érzelmileg tudatosan elhanyagoló anyáról vagy apáról beszélünk, 4 hanem arról, hogy valamilyen adott helyzetben a szülő a csecsemő szükségleteit nem ismerte fel, és igazi jó anyai, illetve apai kompetenciával nem elégítette azt ki. Sajnos ez egyre gyakrabban történik meg, de nem feltétlenül ítélhetjük el vagy minősíthetjük ilyenkor a szülőt, illetve a gyermekkort. De ha analitikusan értelmezzük, tény, hogy ezek a csecsemőkori sérülések valójában nárcisztikus sérülések. Azt mindenki tudja, hogy az embercsecsemő a legkiszolgáltatottabb lény, aki az anyja

nélkül életképtelen. Ezért különösen nagy hangsúllyal szerepel a klein-i tárgykapcsolati analízisnek téziseiben az, hogy a csecsemő, amikor őt az anyja elhagyja - szükségszerűen elmegy, nincs mindig a gyereke mellett -, akkor a csecsemő egy traumát él át. Átéli a szeparációt, a magára hagyottságot, az elhagyatottságot Nyilván nagyon sok függ majd a későbbiekben attól is, hogy a csecsemőnek milyen a személyisége, milyen kapcsolatot tud kialakítani az anyával, de nagyjából ebben az életkorban (0-12 hónap között) kezd el formálódni az a képesség, hogy az a gyerek mennyire érzi magát majd biztonságban a külvilágban, hiszen az anyja jelenléte és a vele való érzelmi kapcsolat lesz az, ami a külvilágot először kirajzolja neki. Az a csecsemő, aki ezt negatív élményeken keresztül tapasztalja meg, nem képes beavatkozni, egyet tud csinálni: a saját eszközeivel kommunikálni, ami a sírás, olykor az elnémulás, miközben

megindul egy tudattalan érzelmi folyamat az én védelmére: a nárcisztikus érzelmek megerősödése, mert a megsemmisüléstől való szorongás ereje túl nagy. Tudjuk, hogy a személyiségfejlődésben a tudattalan hárítások legkoraibb formái a hasítás, fejlettebb formái az elfojtás köré szerveződnek. Akinek a nárcisztikus érzelmei fokozott működéssel jellemezhetők, annál a tudattalan hasítás felnőttkorban is megmarad, és a látható viselkedésben is megjelenik. Jó példa erre az Egy ágyban az ellenséggel című film, melyben a főszereplő nő menekül a férje elől, aki hol egy nagyon megnyerő, kicsit túlságosan is szeretetteljes férfiként jelenik meg, hol pedig hirtelen váltással, két-három másodperc alatt kifeszülnek a mimikai izmai, és már egy másik arccal néz, aki gyűlölködik. Mindezek mentén talán érthető az a folyamat, aminek eredményeképpen felnőttkorban előáll egy olyan ember, aki ha párkapcsolatba kerül, olyan,

mintha szeretni akarna, olyan, mintha kötődni akarna, olyan, mintha tényleg nem akarna mást, mint megnyugodni egy másik ember mellett és együtt lenni vele, és bizalmat, jó érzéseket átélni. Am eközben minden erőfeszítéssel mit csinál? Destruálja a kapcsolatot és roncsolja a másik fél önértékelését. Mert miközben ő „szeretetet" él ál, gyakorlatilag tudattalan indulatokat és negatív érzelmeket projektál. Miközben azt hiszi, hogy kötődik, tudattalanul nem tesz mást, mint a kötődést szedi széjjel. Miközben azt hiszi, hogy a bizalmat, építi, semmi mást nem látunk, mint mérhetetlenül hideg bizalmatlanságot. 5 A probléma az, hogy az emberek nagy csoportjára ez kezd jellemzővé válni. Ebben az a tragikus, hogy ugyan külső körülmények hatására az ember személyisége nem tud úgy megváltozni, hogy alapjaiban átíródna, de ami a nárcisztikus működést illeti, úgy tűnik, kezd megjelenni a viselkedésben. Ha valaki a

munkaidejében kemény harcokat folytat az önérvényesítésért, akkor nem valószínű, hogy ennek a totális 180 fokos ellentettjét fogja mutatni otthon. Ez a váltás nem létezik. Ezért látjuk sokszor, hogy a párkapcsolatokban a kinti, az élet felé mutató elvárások kezdenek megmutatkozni. Nincs jó kötődés, szeretet, bizalom, a két ember ott áll, és azon kapja magát, hogy lehet, hogy két hete még úgy tudták, hogy imádják egymást, most azonban ott állnak, gyűlölködnek, nem bírnak egymásra nézni. Olyan dolgokat tesznek meg egymással, amiről nem is gondolták, hogy meg fogják tudni majd tenni, és nem értik a saját érzelmi működésüket. Ami hiányzik, az a kölcsönösség, az őszinteség, ami egyenlő a nyitottsággal, és a bizalom, ami azt jelentené, hogy „nem félek a másiktól". Ehhez képest ma a cikkek és a könyvek sem írnak mást, és a riportokban ha fiatal lányok megszólalnak, sem mondanak mást, mint hogy: nem fogom

megmondani, hogy mit gondolok, mert aztán kihasználja, nem mutatom, hogy mit érzek, mert visszaél vele, nem mondom ki addig, hogy szeretem, míg ő nem mondja, hogy szeret. Mindenki a maga szóhasználatával és szókészletével ezt a gyanakvást és a bizalmatlanságot fogalmazza meg. Ez az „én nem mutatom meg, amíg ő nem mutatja meg, és én nem mondom ki, amíg Ő nem mondja ki" érzelmi működés, gyakorlatilag azt jelenti, hogy nincsenek biztonságos érzelmi élmények a kapcsolati térben, amik oldhatnák a szorongásokat. Hasonló kommunikációs probléma jelentkezik a hallgatásban és abban az elvárásban, hogy a másik vegye észre és elégítse ki azokat a szükségleteket is, amik nem mondódnak ki, miközben ez a fajta odafordulás és figyelem az anya-gyerek kapcsolatban működik először és utoljára Ez „a másik szavak nélkül értsen meg engem" jellemzően pár hónapos korban az anya karján lévő csecsemőnél van jelen. Aki ha

grimaszol egyet, a mamának tudnia kell, hogy a hasa fáj, éhes, bekakilt, le kell tenni, fel kell venni, hogy játszani akar vagy unatkozik stb. Felnőtt korban ennél nyíltabb, egyszerűbb jói érthetőbb, azt is mondhatnám, hogy kódolhatóbb és dekódolhatóbb kommunikációra van szükségünk. Ha ezt valaki nem tudja működtetni, akkor túl mindenféle felnőttkori elvárásán, valóban azzal az igénnyel lép fel, hogy a másik fél tökéletes figyelmet tanúsítson, vagyis úgy nevezze meg az ő szükségleteit, ahogy ő arra képtelen. Ha az 6 ilyen elvárások nem teljesülnek, indulat, harag és irritáltság jelenik meg, ami a kapcsolat érzelmeinek a zilálódásához vezet Az érzelmek kifejezése nagyon fontos képesség. Nagyon jó, ha valakinek működik, és nagy probléma, nagy konfliktusforrás, hogyha nem. Ismerünk olyan pszichoszomatikus kórképeket, mini például a colitis ulcerosa (másképpen: fekélyes vastagbélgyulladás) és hasonló súlyos

betegségek, amikről tudjuk, hogy a beszéd előtti életkorban keletkeztek valamilyen pszichés trauma következtében. A pszichoszomatikus kórképek testi betegség képét öltik magukra, ám a háttérfenntartó ok mindig pszichés sérülés. Ezeknél a betegeknél létezik egy jelenség, amit úgy hívunk, hogy alexitimia (másképpen: az érzelmek megélésének és kommunikációjának képtelensége). Az ilyen ember nem bírja kifejezni az érzéseit, de lehet, hogy még át sem éli. Lehet, hogy szavai sincsenek rá, és lehet, hogy nem is nagyon érti, hogy mit kérdeznek tőle, ha mondjuk egy pszichológus nekiszegezi a kérdést, hogy: hogy érzi magát? Komoly pszichoterápiás feladat ennek a képességnek a restaurálása és a tünetek enyhítése. Ha egy nárcisztikus páciens azt mondja, hogy „szomorú vagyok", akkor nem biztos, hogy érzelmei valóban ezzel a kifejezéssel jelölhetők. Sokszor derül ki, hogy furcsa, kiüresedett állapotot élnek át,

amiben nincs is érzelmi tartalom. Úgy érzik magukat, mint egy üres doboz, amiben nincsen semmi. Nagyon fontos kérdés még az irigység és a féltékenység érzése. Ezek erős indulattal jellemezhető tudattalan működések, amikben benne lehet a másik teljes mértében való devalválása, elemésztése. Hogy „a másé se legyen, ha az enyém nem lehet", vagy hogy „Ő ne birtokoljon olyat, amit én nem birtoklok". Ez az érzés is megjelenhet a felnőttkori kapcsolatokban, hiszen szintén a kora gyerekkori érzelmi élmények szabályozzák. Az irigység azt is jelenti, „mit engedek meg a másiknak, és mennyire tudom elviselni, hogy ő jól van". Sok esetben egzisztenciális háttéren jelentkezik, vagyis úgy kezdődik, hogy ki keres többet, ki hoz haza többel, ki dolgozik többet stb., a felszín alatt termeli az indulatokat, és egyszer csak azt látjuk a szeretetkapcsolatban, hogy irritáló, ha a másik jól van. Ez egy újabb, szintén

tudattalan elvárás, amit kissé sarkítva úgy fejezhetnék ki, hogy: legyél legalább annyira rosszul, mint én, de ha nem. akkor én teszek róla, hogy de Ezek azok a helyzetek, amikor pl. egy nő páciens azt fogalmazza meg, hogy: - igen, én addig szoktam őt piszkálni, amíg nem mondja ki azt, amit én szeretnék hallani, mert nekem azt muszáj hallanom. Mondja ezt olyan stílusban, ami szinte már a terapeutában is indulatokat ébreszt . Ha valaki ezt a kapcsolatában is így működteti, jelentős indulat tömeget gerjeszt a másik félben, ami szintén a destrukcióhoz vezet. 7 Azt is szoktuk mondani, hogy az elvárások jók, ha rugalmasak, érdemes tehát tudni, ki mekkora kompromisszumot hajlandó kötni. Nyilvánvaló, hogy az elvárások és a kompromisszumkészség kiegészítik egymást, de egy dolog biztos, nem lehet működtetni emberi kapcsolatokat anélkül, hogy türelem és tolerancia ne legyen bennünk. 8