Szociológia | Családszociológia » Horváth-Kézdy-Petik - Család és fejlődés

Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola HORVÁTH-SZABÓ KATALIN, KÉZDY ANIKÓ, S. PETIK KRISZTINA CSALÁD ÉS FEJLŐDÉS 2007 A katekéta - lelkipásztori munkatárs alapképzés kidolgozása és bevezetése Főiskolánkon az Európai Unió társfinanszírozásával, az Európa Terv keretében valósul meg. Tartalom A fejlődés általános kérdései. 5 A fejlődés fogalma .5 A fejlődés összetevői (Lerner, 1978 alapján) .6 A fejlődés jellemzői.7 Multidiszciplináris megközelítés.9 A fejlődés irányának kérdései .10 A fejlődéslélektan nagy kérdései.11 Erik H. Erikson pszichoszociális elmélete a személyiségfejlődésről 13 1. A csecsemőkor: az alapvető bizalom konfliktusa (az első életév) 14 2. A kisgyermekkor: az autonómia konfliktusa (kb 1 – 3 év) 14 3. Az óvodáskor: a kezdeményezés konfliktusa (kb 3 – 6 év) 15 4. A kisiskoláskor: a teljesítőképesség konfliktusa 16 5. A serdülőkor: az identitás krízise 16 6. A fiatal

felnőttkor: az intimitás krízise 17 7. A középső felnőttkor: a generativitás (alkotóképesség) krízise 18 8. Az időskor: az énintegritás (teljesség) krízise 18 A hit szakaszai Fowler szerint . 19 1. Az intuitív-projektív hit 23 2. A mitikus-literális hit24 3. A szintetikus-konvencionális hit 26 4. Az individuális-reflektív hit 29 5. Az összekapcsoló-elmélyülő hit 32 6. Az univerzáló, egyetemes hit35 Az élethossziglani fejlődés menete . 37 A fejlődés szakaszai.38 Az életszerepek.39 Életfeladatok vagy élettémák.40 Fejlődési feladatok.40 Az idő észlelése és az időhöz való viszony .40 A társas kapcsolatok iránti motiváció kérdése .41 Az én hatékonysága, a saját élet feletti kontroll és a megküzdés .42 Az első utazás: a gyermek- és serdülőkor . 43 Fejlődés gyerekkorban.43 Érzelmi fejlődés. 43 Értelmi fejlődés . 45 Szocializáció, vallási szocializáció . 46 Énkép, önértékelés . 46 A vallásosság

fejlődése. 47 2 Fejlődés serdülőkorban.47 Értelmi fejlődés . 48 A serdülőkor személyiségfejlődési feladatai . 48 A vallásosság fejlődése. 51 A felnőttkor kezdetén: a késő serdülőkor és a fiatal felnőttkor.52 A második utazás: az élet középső szakasza . 53 A középső életkor helye az életúton .53 A középső életkor történései .53 Biológiai hanyatlás. 54 Családi szerepvesztések. 54 Társadalmi-gazdasági szerepváltások . 55 Pszichológiai történések . 56 A krízis kezelése.57 A középkorú ember pszichológiai feladatai .59 A belső átalakulás útja.62 Csapdák a fejlődés útján.63 A spirituális identitás fejlődése a középső életkorban.64 A középső életkor helye az emberi fejlődésben .65 A harmadik utazás: az öregkor ideje. 66 Az életszerepek jelentősége az idős ember életében .67 A késői életkor életfeladatai .68 Az öregséghez való viszonyulás, az öregség-fiatalság feszültségeinek

kezelése. 69 Az énintegritás elérése. 71 A halálhoz való viszony alakítása . 73 A halállal való szembenézés folyamatai. 74 Felkészülés az öregségre, az oldódás és kötődés átalakítása.76 Társas kapcsolatok időskorban.77 Megküzdés a nehézségekkel, a veszteségekkel és a magánnyal .78 Az élet minősége és a jóllét öregkori feltétele.80 Önelfogadás, önértékelés . 81 Pozitív kapcsolat másokkal. 82 Autonómia . 83 Kontroll, azaz a saját élet, sors uralásának érzése. 83 A célok szerepe és az élet értelme . 84 A személyes növekedés és gazdagodás érzése . 86 Remény . 86 Hála. 87 Az időskor vallásossága .88 Idős ember a házasságban és a családban.91 Az idős emberekről való gondoskodás.94 A spirituális szükségletekkel való foglalkozás.96 3 A család működésének fejlődést segítő és akadályozó hatásai . 97 A család az ember életének elsődleges közössége .97 A család pszichológiai

funkciói.97 A család rendszer-jellege.99 A családi szerepek .101 Fejlődés és szocializáció a családban .103 Az egészséges testi-lelki fejlődést veszélyeztető családi rizikótényezők.108 Speciális helyzetű családok .115 Az egyszülős családok. 115 A válás. 115 Az újraházasodott családok. 117 Erkölcsi és vallási nevelés a családban.117 A vallásos személyiség kifejlődésének feltételei. 118 A vallási nevelés mozzanatai a családban . 118 Az erkölcsi nevelés szempontjai . 119 Irodalom . 120 4 A fejlődés általános kérdései Horváth-Szabó Katalin Egészen a múlt század hatvanas éveiig a fejlődéspszichológia inkább a gyermek és a serdülőkori fejlődésre koncentrált, és teljesen elhanyagolta a felnőttkori fejlődést. A hetvenes évektől kezdődően azonban egyre többen ismerték fel a felnőttkori életszakasz jelentőségét, és az azzal való foglalkozás szükségességét. Egyre szélesebb körben vált elfogadottá

az egészen életen át, a bölcsőtől a koporsóig tartó fejlődés koncepciója. Ennek megfogalmazói és képviselői az emberi fejlődést a teljes élet perspektívájából nézték és írták le a törvényszerűségeit. Ez a koncepció és perspektíva a gyermekre koncentráló fejlődéslélektanra is jó hatással volt, mivel ráirányította a figyelmet a felnőttkori fejlődési fejlemények gyermekkori érvényességének vizsgálatára. Napjainkban már egyre növekvő összhang van a fejlődést a különböző életkori perspektívákból néző szakemberek között. Nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy sokkal nagyobb a hasonlóság, mint a különbség a két megközelítésmód között, hanem az is, hogy a gyermek- és felnőttkori fejlődési röppályák szorosan összekapcsolódnak. A felnőttkori fejlődés nem érthető meg a gyerekkori fejlődési jellegzetességek ismerete nélkül, míg a felnőttkori fejlődés markánsan megmutatkozó

jellegzetességei ráirányítják a figyelmet azok rejtett vagy alig észlelhető gyökereire, ez pedig a gyermekek fejlődésének segítésében, illetve a későbbi problémák megelőzésében bír jelentőséggel. A mai felfogás szerint a személyiségfejlődés egész életre kiterjedő, minden életkor vonatkozásában általános érvényű. A fejlődés alapvető jellegzetességei és összetevői minden életkori szakaszban jelen vannak, jelentőségük, hatásuk erőssége azonban eltérő lehet. A fejlődés fogalma A korábbi, gyermekekre vonatkozó elméletek a fejlődésre úgy tekintettek, mint egy állandó növekvést, előrehaladást tartalmazó és visszafordíthatatlan folyamatra, amelyben a belső szabályok irányításával kibontakoznak az ember veleszületett képességei. A manapság elfogadott definíciói szerint a fejlődés többet jelent, mint növekedés és előrehaladás, hiszen számos lehetőség van új viselkedésmódok megjelenésére, egyes

funkciók fejlődésének megállására vagy gyengülésére, a funkciók hatékonyságának csökkenésére (Lerner, 1978). Az előrehaladás ugyan gyermekkorban erősebbnek látszik, mint felnőttkorban, bár ott is mutatkozhat funkciócsökkenés vagy gyengülés. Felnőttkorban az előrehaladás jelei kevésbé felismerhetők, és a fejlődés mellett egyes funkciók gyengülése is megmutatkozik. A fejlődést olyan életfolyamatnak kell felfognunk, amely az emberi kultúra közegében az egymással kölcsönhatásba lépő biológiai, pszichológiai és társadalmi tényezők összefonódásából emelkedik ki (Cole és Cole, 1998). A fejlődés komplex folyamat nemcsak azért, mert számos tényező befolyásolja, hanem azért is, mert a személyiség egyes funkciói nem egymástól elszigetelten, hanem egy folyamatosan 5 integrálódó egész részeként fejlődnek. A vallásos vagy hitfejlődés szorosan kapcsolódik az erkölcsi fejlődéshez, de mindkettő fejlődését

alapvetően határozza meg az értelmi működések fejlődésének üteme. A fejlődés összetevői (Lerner, 1978 alapján) 1. Érés Az érés olyan belülről irányított, genetikusan meghatározott növekedési és differenciálódási folyamat, amely kevéssé függ a tapasztalati és környezeti hatásoktól, de függ a környezeti kontextus minőségétől, és a környezeti történések időzítésétől. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az érés nem a környezeti hatásokra épül, de a környezeti feltételek (ingergazdagság egy bizonyos szintje és bizonyos ingerek e fejlődés egy bizonyos szakaszában való jelenléte) szükségesek a fejlődéshez. Az érés tehát erősen a genetikai örökség által meghatározott és erősen életkorhoz kötött folyamat. A fejlődéslélektanban az érés az a folyamat, amikor a belső genetikai programnak megfelelően kialakulnak azok az idegrendszeri struktúrák, amelyek a pszichés funkciók működésének biológiai alapjául

szolgálnak. Ehelyütt meg kell azonban jegyeznünk, hogy az érést és a fejlődést a köznyelvben és valamelyest a pszichológiai szaknyelvben is többen szinonimaként használják. Érett személyiségről, érett lelkiismeretről beszélnek, de használatos az iskolaérettség fogalma is, amely inkább a pszichés fejlettség, semmint az idegrendszeri érés kifejezője. Elméletileg a két fogalom ugyan elválasztható egymástól, a gyakorlatban azonban, különösen a gyermekkora vonatkoztatva, összefonódó egységben működnek. 2. Tapasztalás A fejlődés egész folyamatát összefogó folyamat, amely az élethossziglan tartó fejlődés minden szakaszában alapvető jelentőségű, és ma már valamelyest a méhen belüli életre is vonatkoztatható. A tapasztalat függ az egyén érettségi szintjétől: ugyanaz a tapasztalat más érettségi szinten más kimenettel jár. Az életkor előrehaladásával nemcsak a tapasztalatok köre szélesedik, hanem a

tapasztalatokból kivonható tanulság és tanulás is. Az egyének fejlődésük során egyre árnyaltabb, differenciáltabb értelmezési keretet formálnak ki, amely által az eseményeket és tapasztalatokat jelentéssel látják el, és értelmezik. A különböző tapasztalatok egyben tanulási helyzetek is, minden tapasztalat különböző erősségű nyomot hagy az egyénben, ezáltal változást, tanulást hoz létre, és a fejlődés ezekre a tapasztalatokra épül. 3. Egyedivé válás Az érés és tapasztalás/tanulás interakciói hatására egy sajátos egyedi tulajdonságokkal rendelkező személy, individuum formálódik ki, aki már másoktól eltérő módon lép interakcióba a környezetével. A személyiség fejlődésének történetében az első szint az érés és a tapasztalat kölcsönhatásából alakul, míg a második szint az egyedi tulajdonságokkal rendelkező egyén és a környezet interakciójából bontakozik ki. 4. Társas interakciók Minden

egyes ember környezetének fontos összetevője, tartozéka a másik ember. Az érés és a tapasztalás szintjén még úgy látszik, mintha az egyén passzívan elszenvedné környezetének hatásait. Ez nem így van A gyerek születésétől fogva rendelkezik olyan adottságokkal (temperamentum-jellemzőkkel, irányultsággal,) amelyek saját fejlődésének aktív részévé teszik. Ez az aktivitás különösen jól látszik a társas kapcsolatokban, a 6 másik emberrel való interakciókban. A fejlődéslélektan három interakció-forma jelentőségét emeli ki: evokatív, reaktív és proaktív interakciók. Az evokatív (kiváltó) interakció azt a gyakori jelenséget fogja össze, amikor az egyed csupán létével reakciókat vált ki a másik emberből. Különösen csecsemőkorban jelentős ez, amikor a másik két interakcióforma még gyenge. A csecsemő mosolya, temperamentuma, külseje nemcsak az anyából vált ki anyai, védő reakciókat, mosolyválaszt és

törődést, hanem a társas környezet többi tagjából is. A reaktív interakció mások akciójára vagy létére adott válasz. Arra utal, hogy az egyének kölcsönös kapcsolataikban válaszolnak egymás kezdeményezéseire, válaszaira, cselekvéseire. A proaktív (kezdeményező) interakcióban az egyén kezdeményezéseivel, cselekvéseivel hat társas környezetére, reakciókat vált ki belőle, vagyis alakítja környezetét. A társas interakcióknak igen nagy jelentősége van az egyediség alakításában és a társas környezet változtatásában. Az egyének magukkal hozott adottságaik, érettségük és fejlettségi szintjük és a kapcsolati jellemzők különbségei alapján egészen különböző válaszokat adnak vagy váltanak ki a környezetükből, és különböző cselekvéseket és interakciókat kezdeményeznek. A fejlődés jellemzői Baltes, az élethossziglani fejlődés egyik jelentős képviselője az életívet átfogó fejlődéslélektan

számára hét alapelvet fogalmazott meg, amelyek ma már széleskörűen elfogadottak (Hetherington és Baltes, 1988, Lerner, 1988). 1. A fejlődés élethossziglan tartó folyamat Széleskörű vizsgálatok éppúgy, mint a mindennapi tapasztalatok arra utalnak, hogy az egyének életük egész folyamatában változnak. Ezek a változások nagy egyéni különbségeket és ugyanakkor meglepő hasonlóságokat hoznak létre az emberek között. Az előbbire jó példa az egyedivé válás folyamata, míg az utóbbit megfelelően mutatja a több évtizedig együtt élő idős házaspárok hasonlósága. A szakirodalom együttfejlődésnek (coevolucio) nevezi ezt a jelenséget, amely a közös élet, közös problémamegoldás, közös világértelmező keret hatásaiból bontakozik ki (Reiss, 1981). A folyamatos változások az élethossziglan tartó fejlődésmenetben azt is jelentik, hogy az egyes életkorokban, szakaszokban megjelenő változások jellege a korábbi életszakaszok

fejlődésmenetétől is függ. (Pl Az önfegyelem fejlődésének gyengesége komoly fejlődési akadály lehet a felnőttkori kapcsolatok alakításában.) 2. A fejlődés mint a veszteségek és nyereségek összeadódó folyamata Az egyes funkciók fejlődésben bekövetkező előrehaladása egy-egy részfunkció területén gyengülést okozhat egy másik részfunkció fejlődése érdekében. A gyermekkori fejlődésben csökken az észlelés pontossága, amikor az észlelés gyorsasága válik fontosabbá. Vagy időskorban a kapcsolatok számának csökkentésével minőségileg jobb, érzelemtelibb kapcsolatok fenntartására van lehetőség 7 3. A fejlődés többirányúsága és sokoldalúsága A fejlődés kutatói egyetértenek abban, hogy nagy a változatosság a személyiség egyedi dimenzióinak fejlődési röppályáiban. Ugyanabban az időszakban az egyes dimenziókban és/vagy azok összetevőiben nagy eltérések mutatkozhatnak. Vagyis a személyiség

különböző összetevőinek fejlődése nem azonos időben és nem azonos ütemben történik. Így ugyanabban a fejlődési periódusban, főként fiatalabb korban nagy különbségek lehetnek az egyéneken belül az egyes funkciók között. (Pl kiváló értelmi képességekkel rendelkező gyerekeknél figyelhető meg, hogy az értelmi fejlődés előrehaladottsága mellett gyakran elmarad az érzelmi fejlődés). A fejlődés többirányúsága azt is jelenti, hogy nemcsak az egyénen belül, hanem az egyének között is nagy idő-, szint- és ütembeli eltérések vannak és lehetnek. Azaz sok fejlődési út és fejlődési irány van, ezért a fejlődést nem lehet egy irányba tartó lineáris útként leírni. 4. A fejlődés nyitottsága és rugalmassága A személyiség fejlődésre való nyitottsága és rugalmassága élethossziglan jellemzi ugyan a személyiséget, fiatalabb korban azonban erősebb, mint a késői öregkorban. A környezet változásai, az abban

felmerülő új lehetőségek markánsan befolyásolják a gyerek gondolkodását, érzelmeit, motivációját, személyiségének alakulását, míg később, amikor a személyiség már fokozódó mértékben megszilárdul és stabilizálódik, a nyitottság és a rugalmasság csökken. A személyiség alapvető tulajdonságai Costa és McCrae (1994) szerint 30 éves kor körül gipszként megszilárdulnak és a továbbiakban csak az élet menetének egészét érintő helyzetek következtében változnak. Míg más tulajdonságok éppen a rugalmasság és a nyitottság eredményeként minőségi változásokon mennek át (pl. az öregkori bölcsesség kialakulása, az értelemadó struktúra átalakulása, vagy az embertársakhoz való kapcsolódás jellegének átformálódása). A rugalmasság és nyitottság azonban nem teszi kaotikussá a fejlődést, nem kuszálja össze a fejlődés menetét, mivel a rugalmasság és a nyitottság nem korlátlan. A fejlődésben az életkor

előrehaladásával a rugalmasságból és nyitottságból kialakuló változások és a megszilárdulásból kialakuló állandóság dinamikus egyensúlya alakul ki. 5. A fejlődés adaptatív jellege A jelenlegi fejlődéselméletekben nagy hangsúlyt kap az alkalmazkodás jelensége. Sokan úgy tekintenek az emberi fejlődésre, mint a folyamatosan változó környezethez való folyamatos alkalmazkodás folyamatára. Sőt többen a fejlődés sikerességét is az alkalmazkodás sikerével mérik (Lerner, 1988). Az alkalmazkodásnak különösen nagy jelentősége van az életet átformáló események idején. A szakirodalomban markereseményeknek, krízisnek vagy határhelyzetnek nevezik azokat az eseményeket, amelyek jelentős változásokat hoznak az egyén életébe (kapcsolati veszteségek, életet fenyegető megbetegedések, visszafordíthatatlan korlátozottságot okozó balesetek). Ezek a helyzetek új feladatokat adnak az embernek, új célok kitűzésére késztetik vagy

kényszerítik. Ezek a helyzetek megfelelő alkalmazkodás esetén a fejlődés lehetőségét hordozzák, míg az alkalmazkodás képtelensége vagy nem megfelelő volta esetén a fejlődés megakadásával járnak. 8 6. A fejlődés kontextusba ágyazottsága Az ember lényege szerint társas lény, emberként is csak embertársként létezik. Beleszületik, beleágyazódik egy családba, társadalomba, nemzetbe, kultúrába. Fejlődése lényegében ezekben a közegekben zajló interakciók eredménye. A környezet nemcsak feltétele, hanem forrása is a fejlődésnek. A környezet változásai, kihívásai sajátos válaszokra, cselekvésekre, változásokra, kezdeményezésekre késztetik. (Emlékezzünk az interakciók különböző kategóriáira!) Az emberiség sok évezredes tapasztalata szerint az ember számára a legfontosabb, legnagyobb hatású környezet a család. Nemcsak beleszületik egy családba, hanem életének túlnyomó részét családban tölti el. (Az

emberek 95 %-a legalább egyszer megházasodik, és a gyerekek túlnyomó többsége valamilyen családformában nevelkedik.) A család léte vagy ritka esetben hiánya, folyamatossága vagy szétesése, működésének jellege komoly hatással van a családtagok, gyerekek és felnőttek egyedi fejlődésére. A hatás azonban kölcsönös. Az egyedi fejlődés menete hatással van a többi családtag és a család egészének fejlődésére. Azaz az élethossziglani fejlődés koncepciója szerint a családban megjelenő többféle, összekapcsolódó fejlődési röppálya nem kezelhető egymástól függetlenül, az egyes családtagok fejlődésének megértése a többi családtag fejlődésének bizonyos szintű megismerését is igényli. A kölcsönös, viszonzásos függőség az egyedi fejlődés és a családi változások hatásmechanizmusai között bonyolult és ma még nem teljesen világos. De ma már számos olyan tényezőt ismerünk, amelyek a kölcsönhatásokat

közvetítik. Ilyenek pl a kötődés, a családi szerepek, az életfeladatok, a generációk közötti szolidaritás vagy a kölcsönös szocializáció. 7. Történelmi beágyazottság Az ember nemcsak családba, társadalomba, kultúrába, hanem egy adott történelmi korba születik és ágyazódik be. Ennek az adott történelmi kornak a fejlődéshez biztosított feltételei és jellegzetességei bélyeget nyomnak a korszak egyedeinek fejlődésére. A háborúk, a gazdasági válságok, a nagy méretű társadalmi változások vagy a technikai fejlődés megváltoztatják a szokásokat, kommunikációs módokat, életfeladatokat, stb. Multidiszciplináris megközelítés A gyermekkorra korlátozódó fejlődéselméletek elsősorban a biológiai és a pszichológiai tényezők fejlődésére koncentráltak. A felnőtt életkor fejlődésének kutatói a felnőttkor fejlődésére ható más tényezők és azok kölcsönhatásainak vizsgálatára is súlyt fektettek. A gyermek

és felnőtt fejlődést egységben néző élethossziglani fejlődés koncepcióban általános elvként jelenik meg a fejlődés több tudományág felőli megközelítése. Ma már a fejlődés nyomon követése megkívánja, hogy a fejlődést biológiai, pszichológiai, társas összefüggéseiben valamint társadalmi és történelmi meghatározottságában nézzük. Baltes és Lerner a legfontosabb fejlődési elvek körében nem említi, de a megfogalmazottakból kibontható az a ma már általánosan elfogadott fejlődési elv is, hogy az egyedivé válás azt is jelenti, hogy az egyén integrálódik egy nagyobb egészbe, és annak részeként fejlődik tovább. 9 Vagyis az ember önálló, független lénnyé válása és az integrálódás folyamata a fejlődésben egymással összefonódva, kölcsönös összefüggésben valósul meg. Újabban az élethossziglani fejlődés elméletét az ökológiai perspektívával egészítik ki, amely lényegében a

multidiszciplinaritás elvének rendszerbe foglalása, és annak hangsúlyozása. A fejlődés irányának kérdései A fejlődési komponensek és a fejlődési elveknek is tekinthető jellemzők áttekintésénél láthattuk, hogy nem fogalmazódik meg a fejlődés iránya, vitatott maga az előrehaladás is, és nincs szó a fejlődés céljairól sem. Ugyanakkor egy-egy gyerek vagy felnőtt életének menetére rátekintve többször megfogalmazódnak a fejlődés irányára vonatkozó mondatok: „Rossz irányba fejlődik”, „Visszafejlődik”. Ezekben a kifejezésekben az a sokak által elfogadott koncepció jelenik meg, hogy a fejlődésnek iránya és célja van, és hogy ez a cél és irány egyben a fejlődés megítélésének mércéje is. Az általános fejlődési elméletekből a fejlődés iránya tekintetében a differenciálódás és integrálódás, a finomodó alkalmazkodás és az egyedivé válás emelhető ki. A napjainkban széleskörűen elfogadott

humanisztikusnak vagy személyközpontúnak nevezett irányzatokban a személyiség veleszületett alapvető törekvéseként fogalmazzák meg a folyamatos fejlődést, amely a belső folyamatok integrációja és az önmegvalósítás irányába halad (Maslow, 2003). Míg a személyiség fejlődésére illetve a személyiség egyes dimenzióinak, összetevőinek fejlődésére vonatkozó elméletekben minden esetben a cél, irány és az előrehaladás lehetősége is megfogalmazódik. Ezek az elméletek többnyire fejlődési- és életfeladatokat, fejlődési kríziseket tételeznek, amelyek egyben az előrehaladási irányt és célt is meghatározzák (többek között Erikson, 1981, Levinson, 1978). A fenti elméletek alapján kimondhatjuk, hogy a személyiségfejlődésben optimális esetben a fejlődés egy előrehaladásban is megnyilvánul, és a fejlődés magasabb szintjein a személyiség fejlettsége sajátos viselkedéssel és viszonyulásokkal jár együtt. A

személyiség érettsége azon képességeinek, irányultságainak, attitűdjeinek kifejlődését jelenti, amelyek lehetővé teszik, hogy önmagához, a másik emberhez és a tágabb világhoz további fejlődést segítő viszonyt alakítson ki. Azaz a fejlődés magasabb szintjein az ember reális énképpel, énhatékonysággal, realisztikus jövőbeli célokkal, önmagáért és másokért való felelősségérzettel, a másokkal való együttérzés képességével és differenciált értelmezési kerettel rendelkezik, és képes életének célt és értelmet adni (Whitbourne, 2005). A fenti fejlettségi szint és fejlődési cél azonban nem egy egységesítő koncepció, a fejlettségnek számos megjelenési formája van, az egyes érettségjellemzők az egyes emberekben különböző fejlődési szinteken vannak (Gross, 1996). 10 A fejlődéslélektan nagy kérdései A korábbi fejlődéslélektani tankönyvek három nagy kérdést fogalmaznak meg. Egyik a fejlődés

forrásaira (öröklés vagy környezet), a másik az egyediség alakulására, a harmadik pedig a fejlődés szakaszosságára vagy folyamatosságára vonatkozik. 1. A gyermekkorra koncentráló fejlődéselméletek legnagyobb kérdése a fejlődés forrásaira, az öröklés és a környezet fejlődésben játszott szerepére vonatkozott. Ma azonban már az élet teljes ívét átfogó fejlődéselméletekben ez a korábban éles vitákat kiváltott kérdés valójában feleslegessé vált. Növekvő egyetértés van abban, hogy mindkét tényezőnek igen nagy jelentősége van a fejlődés alakításában, és a mai kérdések inkább a két tényező dinamikus interakciójának módozataira vonatkoznak. 2. Az egyediség alakulásának problémái A fejlődés jellegzetességeinek tárgyalásakor már szóba került ez a kérdés. Ehelyütt csak annyit érdemes megjegyeznünk, hogy az egyediség formálódása egyrészt a különböző genetikai örökség és a különböző és

folyamatosan változó környezet interakcióinak különbözőségéből adódik, másrészt pedig a fent említett interakciók eredményeként kialakuló egyedi fejlődési szintek a környezettel való interakciók során egyre nagyobb eltérést mutatnak. 3. A fejlődés folyamatosságának és szakaszosságának kérdései A legtöbb fejlődéspszichológus a fejlődés szakaszossága mellett érvel, és csak kevesen vannak azok, akik a folyamatosságot hangsúlyozzák. Ez utóbbiaknak a szakaszos fejlődéssel szembeni érvei felhívják a figyelmet annak lehetséges veszélyeire. Pl hangsúlyozzák azt, hogy egy-egy viselkedésmód megjelenésére nem elégséges magyarázat egy adott életszakaszban levés ténye. Mivel az életszakasz egy-egy viselkedés vonatkozásában csak a megjelenés lehetőségére és gyakoriságára utal, az egyedi esetekben a közvetlen okok és a pszichés állapot vizsgálatára is szükség van. A folyamatosság és a szakaszosság többször

csupán nézőpont kérdése. Ha egy 3 éves gyereket napról napra figyelünk, akkor inkább a folyamatosságot vesszük észre, míg ha a 3 évest egy 6 évessel hasonlítjuk össze, akkor számos jelentős változást és minőségileg más fejlődési szintet észlelünk. A legismertebb fejlődéselméletek, Erikson pszichoszociális és Levinson életciklus elmélete egybefonják a folyamatosságra és a szakaszosságra utaló fejlődési szálakat, és a fejlődés szakaszait a folyamatosan fejlődő, változó funkciók és fejlődési röppályák összekapcsolódó csomópontjai alapján határozzák meg, vagyis a fázisokban zajló folyamatosságot fogalmazzák meg. Mindkét elmélettel a későbbiekben majd részletesen foglalkozunk, ehelyütt csak Levinson (1978) életciklusokra vonatkozó két fontos megállapítását ismertetjük, amelyek egyben az általános fejlődési elvek egy adott koncepción belüli megvalósulását is jelzik. a) Levinson az életciklust

folyamatos utazásnak tekinti, amely a születéstől a halálig tart. Az utazásnak egyetemes jellegzetességei vannak, amelyek azonban végtelen számú egyedi variációkban valósulnak meg. 11 b) Az utazás szakaszokra vagy összekapcsolódó fázisokra osztható. Minden egyes szakasz minőségileg más, mint a korábbiak vagy az utána következők, és mindegyiknek sajátos karaktere, megoldandó fejlődési és életfeladata van. Az életciklust a szakaszok formálják, amelyek viszonylag stabilak. Mindegyik szakasz kialakulása szükségszerű, és mindegyik hozzájárul az életciklus minőségéhez és jellegéhez, és a fejlődés szempontjából egyik szakasz sem értékesebb, mint a másik. Az élethossziglani fejlődés pszichológiai koncepciói pszichoszociális elméleteknek is tekinthetők, mivel a teljes életciklus fázisait fogalmazzák meg, és a fejlődésben az egyén és a társas környezet interakcióinak jelentőségét hangsúlyozzák. Ezek az

elméletek sok szakember (nevelő, segítő, gyógyító) számára tetszetősek és kielégítők, mivel megegyeznek a tapasztalataikkal és a megfigyeléseikkel. Térképet adnak az egyéni utazáshoz, és segítenek azonosítani a fejlődési röppálya fordulópontjait, veszélyeit, kihívásait és az elégedettségre okot adó tényezőit. 12 Erik H. Erikson pszichoszociális elmélete a személyiségfejlődésről S. Petik Krisztina Mint fent utaltunk már rá, Erikson volt az egyik első pszichológiai elméletalkotó, aki azt vallotta, hogy az emberi fejlődés nem zárul le a felnőtté válással, hanem a halálig tartó, állandó továbblépési és megújulási lehetőséget kínáló folyamat. Úgy vélte, hogy a személyiség egymást követő szakaszok során válik egyre érettebbé, és minden életszakaszban jól körülhatárolható fejlődési feladatok várnak rá. A korábbi fejlődéselméletekhez képest Erikson szemléleti újítása, hogy a gyermek

fejlődését nem pusztán a biológiai kölcsönhatások és törvényszerűségek keretében vizsgálja, hanem a társadalmi hatásokból származó tapasztalatokat is bevonja a fejlődést meghatározó tényezők körébe. Erikson ezen a ponton lép túl Freud ösztönközpontú felfogásán. Erikson személyiségfejlődési elméletét ezért a pszichoszociális fejlődés elméletének is hívjuk. Az ember fejlődésének útját külső és belső konfliktusok szegélyezik. A személy e konfliktusok megoldása révén fejlődik, új képességek birtokába jut, és a társadalom szempontjából is elfogadható lénnyé válik. Erikson az egészséges felnőtt személyiségnek abból a Marie Jahoda (1950) által megfogalmazott definíciójából indul ki, mely szerint az egészséges személyiség aktív befolyást gyakorol környezetére, személyisége bizonyos egységről tanúskodik, s képes helyesen észlelni a világot és saját magát. Erikson szerint ezek az ismérvek a

gyermek kognitív és társadalmi fejlődésének függvényei. A gyermekkorban kezdetben teljesen hiányoznak, és a fejlődés sorozatos konfliktusain keresztül, fokozatosan alakulnak ki. Kellően jó bánásmód mellett az egészséges gyermek fejlődési folyamata rábízható a belső fejlődéstörvényekre, melyek megteremtik számára a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljön azokkal a személyekkel és intézményekkel, amelyek a fejlődéséhez szükségesek. Mindannak, ami növekszik, van egyfajta alapterve, mely a részek fejlődését megszabja, és minden rész meghatározott időben bukkan fel (epigenetikus elv) (1968/1991, 439.o) E belső törvényszerűség alapján a személyiség alakulása nyolc egymást követő szakaszban képzelhető el, ahol minden szakaszt egy-egy válság (krízis) felmerülése, illetve megoldása jellemez. A válság szó itt „nem fenyegetettséget vagy katasztrófát jelöl, hanem fordulópontot, a fokozott sebezhetőség és a

megnövekedett lehetőségek sorsdöntő időszakát” (1968/1991, 442. o) Erikson szerint a mentális vitalitásnak három fő feltétele van: az alapvető bizalom érzése (ősbizalom), az autonóm akarat érzete és a kezdeményezés érzése. Mindhárom összetevő valamilyen formában már kezdettől fogva létezik a személyiségben, de a maguk idejében éles konfliktusként kerülnek előtérbe, kritikus válságba kerülnek, majd tartósan megoldódnak. A fejlődés további szakaszaiban újra és újra felbukkannak, főleg, ha negatív módon oldódtak meg. 13 1. A csecsemőkor: az alapvető bizalom konfliktusa (az első életév) Erikson a mentális egészség legalapvetőbb előfeltételének nevezi az ősbizalom érzését, mely az első életév élményeiből fakadó, mindent átható attitűd magunkkal és a világgal szemben (Erikson, 1968/1991, 443.o) Ez az attitűd vonatkozik mások megbízhatóságára és az önmagunkba vetett alapvető bizalomra is. Az

ősbizalom tudatos és tudattalan összetevőkből áll: tudatos élmény, viselkedésmód és belső állapot is egyben. Az ősbizalom károsodása vagy hiánya az alapvető bizalmatlanság állapota, mely felnőttkorban egy erős fokú önmagába visszahúzódásban nyilvánul meg. Legextrémebb formában a súlyos pszichotikusoknál látható. A csecsemő kiszolgáltatott lény. Élete legkorábbi időszakában csak kapni, befogadni képes – táplálékot, élményeket. Első kapcsolata a külvilág személyeivel a gondozásban valósul meg Nagyon sérülékeny, és fontos, hogy a kellő időben és intenzitásban lássuk el a szükséges táplálékkal és ingerekkel. A különböző kultúrák különböző nézeteket képviselnek a korai gondozási szokásokkal kapcsolatban, így a csecsemő már a legkorábbi élményeiben találkozik a kultúrája fő elveivel. A baba-mama kölcsönös alkalmazkodásban azonban főképpen az anyának kell alkalmazkodnia és igazodnia: ennek

az anyai ráhangolódásnak a részletes kifejtését Winnicottnál találjuk. Ha a korai kapcsolatban túl sok frusztráció éri a csecsemőt, akkor a világhoz és a fontos személyekhez fűződő kapcsolatában később is zavar várható. Az ősbizalom erőssége nem az anyai szeretet-megnyilvánulások abszolút mennyiségének, hanem a kapcsolat minőségének a függvénye. A csecsemőkor második felében a fogak megjelenésével és a szervezet fejlődésével a baba aktívabb és célirányosabb bekebelező attitűdöt bontakoztathat ki. Alkalmazkodnia is aktívabban kell, s az anya-baba szimbiózis fokozatos megszűnésével a csecsemőnek ekkortájt kell megismerkednie a veszteség alapvető érzésével is. Ezért figyelni kell arra, hogy a szopástól való elválasztás ne essen egybe az anya megnyugtató jelenlétének az elveszítésével is (pl. az anya elutazása miatti elválasztás) A legkorábbi életszakaszban kialakuló korai és eléggé differenciálatlan

identitásérzés az anya és a csecsemő olyan találkozásában jön létre, amelyre a kölcsönös bizalom és kölcsönös elismerés jellemző (i.m 453o) Erikson szavaival: „ A bizakodás állapota nemcsak azt jelenti, hogy valaki megtanult bízni az ellátást nyújtó személyek egyformaságában és folyamatosságában, hanem azt is, hogy az illető bízhat magában és saját szerveinek azon képességében, hogy megbirkóznak az igényekkel; és olyannak érzi magát, hogy a róla gondoskodó személyeknek nem kell résen lenniük vagy elhagyniuk őt” (i.m 449o) Mottója így fogalmazható meg: „Az vagyok, amiben reménykedem, s amilyen reményt nyújtok” (i.m 455o) 2. A kisgyermekkor: az autonómia konfliktusa (kb 1 – 3 év) A korai gyermekkorban számos készség nagyon gyorsan fejlődik: a mozgás, a beszéd, a gondolkodás, a záróizmok működtetése (szobatisztaság), és a gyermek megtapasztal valamit a saját autonóm akaratából. Ebben az életszakaszban

játszódik le az első igazi felszabadulás az 14 anyai fizikai kötelékből. Persze csak akkor, ha korábban szilárd alapvető bizalom fejlődött ki a gyermekben. A kisgyermekben ebben az időszakban egymásnak látszólag ellentmondó törekvések jelennek meg: megtartás és eltávolítás, odabújás az anyához és elszaladás, akár ellökés. A felnőtt-gyermek viszonyban hatalmas próbatételt jelent ez az időszak. Ha a szülői befolyás túl merev, túl korlátozó, vagy túl korán vár el olyan dolgokat, amelyekre a gyermek még nem képes, akkor a gyermek számára lehetetlen, hogy fokozatosan maga próbálja ki, hogy mire képes. Az eredmény vagy egy lázadás, ellenségesség és csökönyösség lesz, vagy a gyermek tehetetlennek érzi magát, és visszacsúszik a korábbi szintre, és kétszeresen követelőzővé, kapni akaróvá válik. Az is lehet, hogy autonómiát tettet, pedig szüksége lenne a támogatásra Erikson szavaival: „Ez a fázis tehát

döntő a szeretetteljes jóakarat és a gyűlölködő önzés, az együttműködés és az önfejűség, az önérvényesítés és a kényszerű önfeladás közötti arányok kialakulásában. A szabad akarat érzésének ontogenetikus eredete itt keresendő, az önérzeti veszteség nélküli önkontroll képességében. A túlzott szülői befolyás és az önérzetveszteség érzetéből ered a kétely és a szégyen hajlama.” (im 458o) Ebben az időszakban a szülőnek támogatnia kell az apró önállósulási törekvéseket, ugyanakkor meg kell védenie a gyermeket a veszélyektől, de attól az érzéstől is, hogy rosszul cselekedett (szégyen), és hogy kételkednie kell önmagában és a nevelői szilárdságában (kétely). Következetes, de rugalmas nevelésre van szükség, ahol fontos dolgokban megtanítjuk engedelmeskedni, de feleslegesen nem korlátozzuk, így megmarad benne a szabad akarat érzése. Önkény és hatalmaskodás nélkül kell a helytelenítést

kifejezni és a jó irányba terelni A mindennapos összeütközések során sok szülő elveszíti ezt a szilárd nyugalmat, és haragjában mind a szégyennek, mind a kételkedésnek táptalajt ad. Szilárdságát akkor tudja megtartani, ha nem a személye elleni támadásnak tekinti a gyermek autonómia-törekvéseit, hanem a fejlődés szükségszerű feladatának. És ahogy a csecsemő bizalomérzéséhez is a szülői hit és bizalom szükséges, a gyermeki önállóságérzés kialakulásához is a szülő autonómiája és egészséges önértékelése ad alapot. Erikson szerint függetlenül attól, hogy a szülő mit tesz a részletekben, a gyermek érezni fogja, hogy a szülő miből merít erőt vagy bizonytalanságot. Ennek az életszakasznak az identitásban megmaradó hozama: „Az vagyok, amit szabadon akarhatok” (i.m 464o) 3. Az óvodáskor: a kezdeményezés konfliktusa (kb 3 – 6 év) Miután a gyermek a bizalom talaján szilárdan meggyőződött arról, hogy

önálló személy, a harmadik életév végétől azt kell megtalálnia, hogy milyen személlyé is válhat. Ez a szerepek előlegezésének korszaka. Ebben az életkorban megtanul ügyesebben és hevesebben mozogni, és a képzelete által támogatva szüntelenül játszik, így céljainak köre is szinte a „végtelenig” tágul. A beszédben olyan fejlettségre jut, hogy számtalan dolgot megért, és állandóan kérdez, a képzeletét pedig sokféle szerepre képes kiterjeszteni. Most jön rá arra, hogy mi mindenre lehet képes. Ebből a kezdeményezés érzése jön létre Emellett a vele egykorúakkal is kapcsolatba tud lépni egy bizonyos szinten, így a gyerekközösségeknek is részévé válik. A kezdeményezés érzése rivalizálással is jár mindazokkal szemben, akik privilegizáltabb helyzetben vannak az áhított területeken. A kezdeményezés irányítója a lelkiismeret, mely az 15 önmegfigyelés, önirányítás és önbüntetés belső hangját jelenti.

Erikson szerint itt található a moralitás ontogenetikus sarkköve. A felnőttek túlbuzgósága azonban túlzott megterhelésnek is alávetheti az alakuló lelkiismeretet, mely kegyetlenné válhat, és a bűntudat elhatalmasodó érzésével totálisan gátlásossá és önkorlátozóvá teheti a gyermeket. Akkor okoz ez komoly belső konfliktust és meghasonlást, ha a szülő, akivel egyébként totálisan azonosul a gyermek, nem él azon normák szerint, amelyeket elvár. Ilyenkor a gyermek önkényes hatalomként ítéli meg a szülő eljárását, és csalódottságában elkeseredett harag szállhatja meg. A kezdeményezés szakaszának hozadéka a későbbi identitásfejlődés szempontjából, hogy a gyermek a kezdeményezőkészségét olyan feladatok felé fordítja, melyek a képességei kiteljesedését szolgálják. Mottója pedig: „Az vagyok, aminek el tudom képzelni magam” (im 473o) 4. A kisiskoláskor: a teljesítőképesség konfliktusa A kisiskoláskorban a

gyermek gyorsan és mohón tanul, buzgón vállal kötelezettségeket, és könnyen serkenthető teljesítményre. Kötődik tanárokhoz és olyan felnőttekhez, akiktől tanulhat dolgokat. Ez az életszakasz annyiban tér el az előzőktől, hogy itt nem a belső forrongáson kell úrrá lenni, hanem egy társadalmilag fontos készséget kell megszerezni: a teljesítőkészséget, a hozzáértés érzését és az együttműködés készségét. Erikson az iparkodás érzésének hívja az itt megszerzett személyiségvonást. A gyermek azzal próbál elismerést szerezni, hogy dolgokat hoz létre. Viszont elégedetlenné és rosszkedvűvé válik, ha nem érzi, hogy képes tökéletesen megcsinálni, amit szeretne. Ha ilyenkor elidegenedik önmagától és a feladataitól, akkor a kisebbrendűségi érzés keríti hatalmába. Ennek oka lehet a megelőző konfliktusok nem kielégítő megoldása is: a gyenge bizalom, a kisebbrendűségi érzés és a túl erős bűntudat. De oka lehet

a felnőttek – különösen a tanárok – hozzá nem értő bánásmódja is, mellyel elveszik a gyermek kedvét a teljesítéstől. A jó tanár tudja, hogyan kell elismerni az erőfeszítést, bátorítani a tehetséget, és a gyermek képességeihez igazítani a tanulás rendjét és követelményeit. Az identitásfejlődés szempontjából is fontos cél, hogy a gyermek élvezze a munkát, és büszke legyen arra, amit jól csinál A gyermek várja a felnőtt irányítását, és örül a szelíd, de szilárd kényszerítésnek, mert szüksége van rá. A tanár személyén is múlik, hogy a gyermek megőrzi-e a pozitív azonosulás készségét azokkal, akik tudják, mit hogy kell tenni. E korszak hozzájárulása az identitás érzéséhez az alábbi mottóban fejezhető ki: „Az vagyok, amit működtetni tudok” (i.m 479o) Erikson és más szerzők is megjegyzik, hogy nagyon sok ember felnőttként is a technikai és foglalkozási képességeiben és szerepében határozza

meg az identitását, s ez súlyos krízisek forrása lehet, ha az ember valamilyen okból elveszíti a munkáját (Moen, Wethington, 1999). 5. A serdülőkor: az identitás krízise Napjainkban egyre hosszabb az az időszak, amely az iskolába lépéstől a munkába állásig tart. A serdülőkor évei is meghosszabbodtak, s a serdülők sajátos szubkultúrát hoztak létre. A serdülő mégis bizonytalan, mert gyermekkorának védett közegét most felváltja egy fenyegetőbb, kevésbé biztonságos társadalmi közeg, amely parancsoló igényeket támaszt vele szemben. 16 A serdülőnek valóban időre van szüksége, mert szembe kell néznie a korábbi évek válságaival és azok kimenetelével, és integrálnia kell a korábbi szakaszokban megszerzett identitáselemeket. A serdülőkor alapproblémái ezért megegyeznek a korábbi szakaszok alapkonfliktusaival. A bizalom igénye a serdülőkorban úgy nyilvánul meg, hogy buzgón keres olyan embereket és eszméket, akikben

és amikben hihet. Ugyanakkor fél még a vakon bízó elkötelezettségektől, ezért paradox módon vad cinizmus és bizalmatlanság formájában fejezi ki a bizalomvágyát. Az autonómia és a szabad akarat igénye abban jut kifejezésre, hogy azt keresi, mit válasszon a lehetőségek viszonylag kötött sorából. Ugyanakkor fél a nevetségessé válástól és az elbizonytalanodástól, ezért paradox módon inkább választja a felnőttek neheztelését, mint a kortársak vagy önmaga elítélő véleményét. Az óvodáskor korlátlan képzeleti tevékenységének maradványaként még mindig nagyravágyó törekvéseket és illuzórikus terveket sző, és hevesen tiltakozik bármiféle korlátozás ellen. Az iskoláskor buzgalma a dolgok jó működtetésére pedig abban a vágyban jelenik meg, hogy a leendő foglalkozás megválasztásának szempontjai között szerepeljen a személyes teljesítmény és kiemelkedés esélye is. Ha a serdülő úgy látja, hogy a

környezete túl erősen próbálja megfosztani az önkifejezés lehetőségétől, akkor vadul ellenáll, mert az önazonosság érzése mindennél fontosabb a számára – a lelki elevensége szempontjából is. Ennek az önazonosságnak a megtalálása azonban számos – látszólag kerülő – úton megy végbe. Például az identitás keresésének időszakában a serdülők sokszor átmenetileg annyira azonosulnak bandákkal vagy személyekkel, hogy látszólag teljesen eltűnik az egyéniségük. A serdülők szerelme is elsősorban nem szexuális kérdés, hanem kísérlet arra, hogy bizonytalan önképüket másokra vetítve, mintegy tükörképben lássák meg. A serdülő csoportok másokat kizáró, intoleráns és kegyetlen magatartása is magyarázható az azonosságvesztés elleni védekezéssel. A klikkeket alkotó fiatalok egymást támogatják az önazonosságuk megtalálásában. De ezek a klikkek áldozatává válhatnak a társadalom számára nem kívánatos

eszmék vonzerejének is. A megtalált identitás olyan integrált énfogalmat jelent, amelyben összhangba kerülnek a korábbi fejlődési fázisokban megszerzett identitáselemek és a társadalom által rólunk elképzelt és tőlünk elvárt elképzelések. Ennek kudarca esetén identitászavar jön létre Az identitásért vívott küzdelemről részletesebben is szó lesz a gyermek- és serdülőkorról szóló fejezetben. 6. A fiatal felnőttkor: az intimitás krízise Az intimitás meleg, meghitt kapcsolat valakivel, aki iránt elkötelezettséget is vállalunk. Az intimitással összefüggő képesség a kölcsönös szeretet: olyan kölcsönösség, amely legyőzi a különálló identitásokból fakadó ellentmondásokat (Carver, Scheier, 1998, 296. o) Erre a szeretetkapcsolatra csak az képes, aki saját magával tisztában van, így igazi intimitás is csak akkor lehetséges, ha a személy identitása viszonylag szilárdan kialakult. A bizonytalan identitású ember vagy

visszariad az intim kapcsolatoktól, vagy válogatás nélkül kezdeményezi az intim gesztusokat, amelyek azonban nélkülözik a valódi odaadást. A másoktól elszigetelődő ember veszélyeztetve látja saját identitását, ezért sáncolja el magát mások elől. 17 Későbbi kutatások is igazolták, hogy pozitív összefüggés van az identitás szilárdsága és az intimitásra való képesség között (Carver,Scheier, 1998). Az intim kapcsolat több, mint amit az erotikus vonzalom megteremt. Szükséges hozzá az új, közös identitás megteremtésére törekvő szeretet képessége is. Az intimitásban benne van az egységben megvalósuló különbözőség szabadsága is. Az intimitás megvalósulásának mottója: „Azok vagyunk, amit szeretünk” (Erikson, 1968/1991, 492.o) 7. A középső felnőttkor: a generativitás (alkotóképesség) krízise Az érett ember igényli, hogy szükség legyen rá, hogy figyelmét önmagáról és a szűk, intim világából

egy tágabb társas perspektíva felé fordítsa. A generativitás igénye és életfeladata elsősorban azt jelenti, hogy foglalkoztat bennünket a következő nemzedék megteremtése és irányítása. De az alkotóképesség tágabban is értelmezhető: az altruista törődés és a kreativitás más formáiban is érvényesülhet (i. m 492o), minden olyan tevékenységben, amely pozitívan befolyásolja a jövőt (Carver, Scheier, 1998). A generativitás képessége azt feltételezi, hogy kiterjesszük az énérdekeinket, és lemondjunk a túlzott önszeretetről. Aki csak önmagával, a saját szükségleteivel és érdekeivel van elfoglalva, az a stagnálás állapotába jut. A generativitás kérdésére még visszatérünk a középső életkor bemutatásánál. 8. Az időskor: az énintegritás (teljesség) krízise Az emberi élet szakaszainak gyümölcse az időskorban érik meg, és a teljesség élményében jelentkezik. Az integritást elérő emberben ott van a

bizonyosság, hogy képes értelmet és rendet találni és létrehozni az életében. Elfogadja életének egyszeriségét, elfogadja a körülötte élők tulajdonságait, és felelősséget vállal a saját életéért. Megvédi az élete méltóságát minden fenyegető körülménnyel szemben. Az értelmes öregkorban az erő az élet iránti elkötelezettség formáját ölti, melyet a felhalmozott tudással, az érett ítélettel és átfogó megértéssel együtt Erikson bölcsességnek nevez. Az énteljesség hiánya a kétségbeesés és az undor állapota. A kétségbeesett ember a sorsot és a halált nem fogadja el. A kétségbeesésben az az érzés fejeződik ki, hogy az idő túl rövid ahhoz, hogy megpróbáljunk új életet kezdeni (Erikson, 495.o) Az időskori csömör, gyűlölet és másoknak szóló tartós megvetés attitűdje sokszor az egyén önmagával szembeni megvetését jelzi Az élet vége felé az identitásválság mottója az lehet: „Az vagyok, ami

fennmarad belőlem” (i.m 496o) Az élet egyes szakaszaiból eredő pozitív vonásokat Erikson így jellemzi: hit, akaraterő, célirányosság, hozzáértés, hűség, szeretet, gondoskodás, bölcsesség – ezek az individuális életerő ismérvei. De ez az egyéni életerő a társadalom intézményeibe is átáramlik, és pszichoszociális erőként működik abban az egységes folyamatban, mely egyszerre szabályozza az egyéni életciklusokat, a nemzedékek egymásutánját és a társadalom szerkezetét. Mert Erikson szerint mindez egyszerre alakult ki és fejlődik tovább. Egy adott civilizáció értéke lemérhető azon, hogy milyen értelmet kölcsönöz a teljes életciklusnak. Mert ez az értelem áthatja az új generációk életét és esélyeit arra, hogy képeseke szembenézni a végső kérdésekkel 18 A hit szakaszai Fowler szerint Kézdy Anikó A vallási fejlődés elméletei közül Fowler hitfejlődés szakaszait mutatjuk be részletesebben (Fowler,

1980, 1981; Moseley, Jarvis, Fowler, 1993; Benkő 1998). Mint minden fejlődéslélektani szakaszelméletnek, ennek a modellnek a hátterében is az az alapfeltevés áll, hogy a fejlődés egymástól minőségileg és működésileg különböző lépcsőfokokból épül fel. Az elmélet nagy mértékben épít más fejlődéslélektani szakaszelméletekre, így Piaget kognitív, Kohlberg erkölcsi fejlődés elméletére, vagy Selman nézőpont-átvétel szakaszaira (ezen elméletekről bővebben is olvashatunk más fejlődéslélektani könyvekben, pl. Atkinson és mts, 2001; Cole és Cole, 1998; Mérei és Binét, 1993). Fowler megkülönbözteti a hitet („faith”) a hiedelmektől és a vallástól (hiedelmek alatt a hittartalmakat érti, míg vallás alatt a hittartalmak kifejezési formáit, pl. rítusokat, szimbólumokat). A hit a megismerő-értékelő strukturális műveletek olyan mintázata, amely a tételes tartalom (a hittartalmak) hátterében áll, megalapozza és

szervezi azt. Az elmélet tehát a hitre való képesség kognitív alapjait írja le. A hit Fowler szerint: − egyetemes emberi jelenség; − a személyiségnek központi struktúrája, amely az élet értelmének, az élet legfőbb értékeinek, valamint a transzcendenssel való viszony keresésére irányul; − elköteleződést jelent bizonyos érték- és hatalomközpont(ok) mellett (ezek az értékek személyenként változnak, de mindenképpen létfontosságú dolgokra irányulnak, pl. vallás, család, hatalom); − kapcsolati aspektussal jellemezhető (Az egyén a számára jelentős másokhoz fűződő, kölcsönös bizalmon és hűségen alapuló kapcsolatok által tartja fenn identitását; a kölcsönös bizalmat és hűséget a transzcendens jellegű közös érték- és hatalomközpontokba vetett közös bizalom és hűség stabilizálja és mélyíti el.); − a benne foglalt tudatos és tudattalan motívumok által minden cselekvés végső alapja; − átfedésben

van az intézményes vallásossággal, de a kettőnek vannak egymástól teljesen független területei is. (Ebből következik, hogy a hitnek lehetnek vallásos és nem vallásos megnyilvánulási formái is; és hogy a hit struktúrája alapvetően azonos a különféle vallásgyakorlatok esetében.) A hit fejlődését 7 lépcsőfokban írja le. Az egyes szakaszok (lépcsőfokok) a megismerés, az értelemalkotás és az értékek melletti elköteleződés integrációjából származó tipikus mintázatokat jelentenek. Kiemeli, hogy azért használja inkább a szakasz, és nem a típus fogalmát, mivel feltételezi, hogy a szakaszok sorrendje nem változik, egy-egy szakasz nem ugorható át. A szakaszok között nincsen éles határvonal; és nem mindenki sorolható be egyértelműen egy-egy szakaszba. A következő szakaszba jutáshoz szükséges az értelemadás megszokott módjának lebontása és egy új rendszer felépítése; ez több éven át elhúzódhat. Az egyes

életkorokat és a szakaszokat nem lehet egyértelműen megfeleltetni egymással; inkább tendenciát jelölnek, pl. a gyerekek nagy része az első és második szakaszban van, míg a felnőttek hite a harmadik és negyedik szakasz jellegzetességeivel írható le. (A korai szakaszok 19 szükségszerűen, és az egyes emberek között sokkal több hasonlósággal jelennek meg, hiszen a gyerekkori fejlődésmenetet jobban meghatározzák a fejlődés egyéb területei, így pl. a kognitív fejlődés, vagyis a gondolkodás jellegzetességei. Ugyanakkor a biológiai változás nem hozza magával feltétlenül a hit fejlődését.) Hangsúlyozza, hogy a szakaszokat nem a hit tartalma, a benne foglalt elemek vagy értékek, hanem a hit szerkezete, az elemek elrendezési módja alapján különíti el. Éppen ezért a hittartalmak változása nem feltétlenül jár együtt a hit változásával, vagyis egy másik fokozatba lépéssel. A hit szakaszait közel 400 interjú elemzése

alapján különítették el. A félig strukturált interjú kérdései a személy életének meghatározó eseményeire, kapcsolataira, értékrendjére irányultak, rákérdeztek attitűdjeire olyan témakörökkel kapcsolatban, melyekkel a hit foglalkozik (halál, szenvedés, szabadság, az élet értelme, bűn, stb.) Az alanyokat bátorították arra, hogy konkrét tapasztalatokat, kríziseket is mondjanak el. A vallást mint témát csak az interjú utolsó harmadában hozták be explicit módon. A legfiatalabb válaszadó 4, a legidősebb 80 éves volt Az interjúk elemzéséhez, valamint a szakaszok felállításához 7 szempontot használtak. Ezek a szempontok a gondolkodás, a környező világ megismerésének, megértésének olyan általános aspektusai, amelyek segítségével jobban megérthetjük egy-egy szakasz, életkor hitének, hitfelfogásának jellegzetességeit. A hét megismerő-értékelő művelet a következő: a) a gondolkodás jellegzetességei (Piaget

kognitív fejlődési szakaszai alapján) b) (társas) nézőpontátvétel (social perspective taking; Selman; az a képesség, hogy mások nézőpontjába beleképzeljük magunkat, és elgondoljuk, hogy miként észlelik ők cselekedeteinket, gondolatainkat) c) az erkölcsi ítéletalkotás módja (Kohlberg; mi alapján ítélünk egy cselekedetet jónak vagy rossznak, miért tartjuk be a szabályokat) d) a társas tudat határa (kikből áll a világ számunkra) e) a tekintély (autoritás) helye (kit és miért fogadunk el a tekintély, a hatalom forrásának) f) a világ koherenciája (összefüggésformája) (mennyire állnak össze egységes egésszé a történések, a világban tapasztalt jelenségek) g) szimbólumalkotás képessége (hogyan látjuk a szimbólum és a szimbolizált közötti összefüggést). Ezek a megismerő-értékelő műveletek a fejlődés-érés folyamán változnak, különböző szakaszokon mennek keresztül. Fowler szerint e hét terület

különböző fejlődési lépcsőfokai 6 jellegzetes mintázatban, vagyis együttes előfordulásban jelennek meg (ezt nevezi ő a hit 6 szakaszának). Ezek azok a mintázatok, amelyek a hittartalmak hátterében állnak, megalapozzák és szervezik azokat A továbbiakban először röviden bemutatjuk az egyes szakaszokat a hittel, illetve a vallásos gyakorlattal kapcsolatos megnyilvánulási formákra, jellegzetességekre összpontosítva. Ezt követően mutatjuk be a szakaszok megismerő-értékelő, vagyis kognitív jellegzetességeit meghatározó szempontokat. 20 A hit szakaszai: 0. A csecsemőkor és a differenciálatlan hit (magzati kortól néhány hónapos korig) Ezt a szakaszt a csecsemő és gondozója közötti bizalom, kapcsolat alakulása jellemzi, alapvető tapasztalatokat szerez a kölcsönösségről, hitről, bizalomról, autonómiáról, illetve ezek ellentéteiről, melyek a hit fejlődésének alapjait jelentik. Valódi hitről itt még nem beszélhetünk; a

fogalmak kialakulását és a nyelvhasználatot megelőző szakaszról van szó. 1. Az intuitív-projektív hit (kisgyerekkor) A hit a fantázia és a valóság keveredésével jellemezhető. A gyerekekre nagy és hosszan tartó hatással lehet a számukra fontos felnőttek látható hitének példája, érzésvilága, magatartási kifejeződése, nyelvezete. A műveletek előtti gondolkodás szakaszára jellemzően a kapcsolatok főképp egocentrikusak, nem képesek magukat mások nézőpontjába belehelyezni; a másokkal való beszélgetés még inkább monológ mint párbeszéd. Megjelenik az öntudat, valamint a szabálytudat és az erkölcsiség első formái. A hittel kapcsolatban ebben a korban megtapasztalt, fantáziával átszőtt képek, pozitív és negatív érzelmi benyomások (pl. félelem) közrejátszanak a hit későbbi alakulásában; szükséges lehet ezeket a későbbi szakaszokban tudatos reflexiónak alávetni. 2. A mitikus-literális hit (kisiskoláskor) Ebben a

szakaszban a gyerekek egyre inkább a sajátjukként tekintenek azokra a történetekre, hittartalmakra, szokásokra, amelyek kifejezik a saját közösségükhöz tartozást. A konkrét gondolkodás szakaszába lépve a gyerekek már képesek elválasztani a fantáziát, a meséket a valóságtól; az ok-okozati összefüggések megértésével képesek időben és térben rendezett történetekben gondolkodni; mindezek miatt kedvelik például a cselekményes bibliai történeteket. Képesek belehelyezkedni mások nézőpontjába; így akár abba is, hogy Isten hogyan tekint ránk, ami magával hozza az istenkapcsolat személyesebbé válását. Istenképük ugyanakkor a konkrét gondolkodás szakaszában még antropomorf (emberi tulajdonságokkal felruházott). Szimbólumok, hittartalmak vagy erkölcsi szabályok magyarázatánál hajlanak a konkrét, szó szerinti értelmezésre. A szó szerintiség a formális műveletek kialakulásával kezd gyengülni, ekkor gyakoriak lehetnek a

történetek értelmezésének következtében megjelenő konfliktusok (pl. a bibliai teremtéstörténet vagy az evolúciós elmélet az igaz) 3. A szintetikus-konvencionális hit (kora serdülőkor) A formális gondolkodás megjelenésével a serdülő képes az absztrakcióra, a kölcsönös perspektíva-átvételre; ez a hit (istenkép, szimbólumok, illetve az istenkapcsolat) területén is megjelenik. Hitében még inkább „konformista”: a gondolkodást, a viselkedést főképp a közösség értékrendjéhez való igazodás határozza meg, de már megjelennek a független, az önálló identitás alakulására utaló, azzal összefüggő személyes elemek is. A serdülő életében egyre több és változatosabb csoport van jelen (iskola, kortárscsoportok, média); a hitnek nagy szerepe lehet ez ezekben való eligazodásban, az értékek és információk összehangolásában, az identitás építésében. A társas környezet strukturálásának, így az istenkapcsolatnak

is a személyes kapcsolatokban szerzett tapasztalatok adják az alapját; szüksége van konkrét társakra, példaképekre a hit megélésében. A társakban, példaképekben való csalódás érzékenyen érinti, hiszen belső hitvilága még nem áll szilárd alapokon. A hittartalmak és értékek gyakran nem tudatos módon jelennek meg; még nem reflektált rájuk, nem vizsgálta őket felül explicit módon. 4. Az individuális-reflektív hit (késő serdülőkor és fiatal felnőttkor, de sok esetben csak a harmincas-negyvenes évek). Az értékek és hittartalmak kritikai vizsgálata, a személyes hit felépítése történik meg; ez teszi lehetővé a tudatos döntésen alapuló elköteleződést. Ez az időszak az identitás kialakításának időszaka, melynek fontos része a vallásos identitás, a 21 világnézeti elköteleződés. A korábban konvencionálisan elfogadott értékeket, hittartalmakat kritikai távolságból vizsgálja meg, és döntést hozn a

tekintetben, hogy ő maga személyesen mely értékek, tartalmak mellett köteleződik el. Az átgondolás elmaradása (Erikson és Marcia identitásalakulás-elméletéhez hasonlóan) konvencionális, ingatag alapokon álló vallásosságot fog eredményezni, míg az elköteleződés hiánya a hittel, a (vallásos) normákkal szembeni folyamatos lázadást okozhat. A stabil identitáshoz egységes értelmezési keret kialakítása szükséges. A személy önmagát (identitását) és azt, ahogyan a környezetét szemléli (világnézetét) elkülöníti a körülötte élőkétől. A szimbólumokat fogalmi jelentésbe fordítja át. A viselkedés és ítéletalkotás nem tudatos összetevőit, valamint a világban tapasztalható paradoxonokat ugyanakkor figyelmen kívül hagyja. 5. Az összekapcsoló-elmélyülő hit (életközép és azon túl) Az ellentétek (pl férfias-nőies, destruktív-konstruktív vonások); valamint azon elemek integrációjának szakasza, melyeket az előző

fokozaton a személy belső biztonsága és a valósághoz való kognitív és érzelmi alkalmazkodás érdekében figyelmen kívül kellett hagyni (pl. ellentmondások, a hit paradoxonjai; vagy hogy mások nézőpontja, igazsága is ugyanúgy igaz lehet). Képes túllépni a hitnek az előző szakaszban felépített határain; mer közel engedni magához olyan (hit)tartalmakat, spirituális vagy vallásos tapasztalatokat, amelyek nagyon különböznek vagy fenyegetőek lehetnek az identitás vagy a világnézet szempontjából. Dialogikus és több szintű megismerés jellemzi, vagyis nyitott a világ több perspektívából való vizsgálatára. A szimbólumok hordozta erő (vagyis a valóságnak az a mélyebb rétege, amire a szimbólumok utalnak) újra egyesül a szimbólum fogalmi jelentésével (ezt nevezi Ricoeur „második naivitásnak”). 6. Az univerzáló, egyetemes hit (nem köthető életkorhoz) Feltételezett szakasz, a vizsgálatban résztvevő személyek között nem

jelent meg. A hit ezen szakaszára jellemző a minden élőt befogadó közösség érzése, elgondolása; ezek a személyek a beteljesedett emberi közösség lelkiségének megtestesülései és megvalósítói. Egység Istennel, cselekvő elköteleződés az igazságosság és szeretet mellett jellemzi őket. Gyakran tekintenek úgy rájuk, mint a biztonságot adó, meglévő (vallási, társadalmi) rendszereknek a felforgatóira. Készek közösséget vállalni a hit más szakaszaiban lévőkkel vagy bármilyen más vallásos hagyomány követőivel. Példának Ghandit, Martin Luther Kinget, vagy Kalkuttai Teréz anyát lehet megnevezni. Fowler elméletét több területen is érte kritika. A Fowler által használt hit-fogalom – vagyis az élet értelmét kutató általános emberi törekvés – például sokak szerint inkább a világnézet fogalmával írható le, hiszen a hitnek, általánosan elfogadott értelemben, a transzcendenssel való személyes kapcsolat is része,

amely Fowler elméletében nem feltétlenül kerül elő explicit módon. A másik felmerülő kérdés az, hogy a sorrendben későbbi szakaszok vajon magasabb fejlődési szintet, fokozatot képviselnek-e. Az elmélet alapján ugyanis például a gyerekek vallásossága (első és második szint) a felnőttekéhez képest a hit alacsonyabb fejlettségi fokaként is értelmezhető, amely természetesen számos szempontból nem elfogadható állítás (Benkő, 1998). Kritikát vált ki az is, hogy a feltételezett hatodik szakasz léte empirikusan nem bizonyítható. Nem tisztázott továbbá az sem, hogy a figyelembe vett különböző dimenziók vajon egymással párhuzamosan fejlődnek-e vagy sem, hiszen az egyes területeken bekövetkező gyorsabb fejlődés vagy lemaradás a fejlődési szakaszba való besorolás nehézségét okozná (Reich, 1993). 22 Összességében ugyanakkor az elmélet erényének tartjuk, hogy a hit változásának leírásakor számításba veszi az

általános fejlődéslélektani törvényszerűségeket, és számos pszichológiai aspektust figyelembe véve kísérli meg átfogó módon leírni a hit fejlődésének összetett folyamatát. Átfogó mivoltából következik ugyanakkor az is, hogy bizonyítására, továbbfejlesztésére empirikus vizsgálat nehezen tervezhető Az alábbiakban az egyes szakaszokat azon hét szempont részletes leírásával mutatjuk be, melyek az egyes szakaszokba való besorolás kritériumait foglalják magukban. Ezen pszichológiai dimenziók, valamint a fejlődés során az ezen területeken bekövetkező változások tanulmányozása teszi lehetővé, hogy megértsük az adott életkor vallásosságának, vallásos gondolkodásának jellegzetességeit. 1. Az intuitív-projektív hit (kisgyerekkor) Ez a szakasz függ össze leginkább az életkorral: Fowler vizsgálatában a 6 évesnél fiatalabb interjúalanyok 88%-a ebbe a szakaszba tartozott. Ennek oka, hogy ebben a korban az értelemadás

mintázata szorosabban kapcsolódik a biológiai éréshez, és kevésbé a környezetei és társas tényezőkhöz. Bár ezt a szakaszt a hiányzó képességek felsorolásával szokás leírni (vagyis, hogy mi mindent nem tud még megtenni a gyerek), pozitívumként ki kell emelnünk az epizodikus, ok-okozati összefüggéseket nélkülöző gondolkodásból adódó igen eredeti asszociációkat, képeket. Ebben a szakaszban jut a legtöbb hely a képzelet számára is. A. A gondolkodás: a műveletek előtti korszak − a szakasz a műveletek előtti gondolkodás (Piaget) jellemzőivel írható le − jellemző az animizmus: élettel, szándékkal ruházzák fel a tárgyakat − a fantázia nem különül el a valóságtól, a kettő egybemosódik − a valóságot pont olyannak kezeli, mint amilyennek látja (pl. az optikai csalódásokat realitásként veszi figyelembe) − az összefüggések ok-okozati következtetések helyett asszociációkon alapulnak − az egocentrikus

gondolkodás (a másik nézőpontjának átvételére való képtelenség) miatt a gyerekek dialógus helyett inkább monológokat folytatnak B. Nézőpontátvétel: kezdetleges empátia; egocentrizmus − a gyerek a másik személy nézőpontját az egocentrikus gondolkodás miatt nem tudja felvenni; még nem ismeri fel, hogy mások ugyanazt az élményt vagy cselekvéssort értelmezheti az övétől eltérő módon is − a beszélgetések inkább monológ jellegűek − az empátia alapjai megtalálhatók; azonban az empátia kifejezése utánzáson alapul − a másik személy észlelésében a döntő szempont a megfigyelőre tett hatás (pl. félek tőle, vagy megjutalmaz) − mások észlelésében a valóság keveredhet a fantáziával 23 C. Az erkölcsi ítéletalkotás módja: jutalmazás-büntetés − az erkölcsi ítéletalkotás során (vagyis, hogy valamit jónak vagy rossznak ítél meg) a legfőbb szempont a gyerek számára az, hogy ő maga milyen fizikai

következményekkel számolhat az adott cselekedetet követően; leginkább a büntetés (különösen a fizikai büntetés vagy a megvonás) elkerülése a meghatározó − egy cselekedet megítélésekor még nem képes figyelembe venni a cselekvő szándékát (például hogy szándékosan vagy véletlenül követte el tettét) D. A társas tudat határa: a család és a jelentős mások − a gyerek számára a világ leginkább a családból, az elsődleges gondozókból áll; a családon kívüli kapcsolatok hálózatának nincsen tudatában − felismer és megnevez más személyeket is, de a kapcsolati viszonyok rendszerezéséhez nem állnak rendelkezésére kategóriák E. A tekintély helye: a kötődési és függőségi kapcsolatok; a hatalom látható szimbólumai − a tekintélyhez való viszony alapja az elsődleges gondozótól való függés, valamit a vágy a kapcsolat fenntartására és a büntetés elkerülésére − a tekintélyt gyakran vetik próbák alá,

hogy kiderítsék, mit szabad és mit nem F. A világ koherenciája (összefüggésformája): epizodikus (kisebb eseményekből álló) − a világról töredékes és benyomás-szerű képeik vannak − megnyilvánulásaikban a fantázia és a valóság gyakran keveredik − gyakori az animizmus (tárgyak élettel és akarattal való felruházása) − a történetmesélés képzeleti elemekben gazdag, de epizodikus és asszociatív; az események nem feltétlenül kötődnek egymáshoz logikailag G. Szimbólumalkotás képessége: mágikus-numinózus − a szimbólum még nem válik el attól, amit hivatva van ábrázolni (pl. egy képen látható állat éppúgy félelmet kelthet, mint a valódi) − nem különíti el a fantáziát, a mesevilágot a valóságtól − Isten szimbóluma gyakran antropomorf (külső-belső emberi tulajdonságokkal felruházott) 2. A mitikus-literális hit (kisiskoláskor) A konkrét műveletek korszakába lépve a gyerekek képesek eseményeket

értelmes összefüggésrendszerbe összekapcsolni, tárgyakat osztályokba rendezni – az első szakasz epizodikus és benyomásszerű világa a rendezettség és az összefüggések világává változik. Jellegzetes a szó szerinti (literális) értelmezés a történetek, szimbólumok tekintetében. A. A gondolkodás: konkrét műveleti − képes osztályozni, csoportba rendezni − konkrét ok-okozati összefüggések megértése; események leírása ezek alapján − megérti a megfordíthatóságot és a megmaradás törvényét (konzerváció) − képes tárgyakat, eseményeket sorba rendezni − képes a látszatot a valóságtól elkülöníteni 24 B. Nézőpontátvétel: egyszerű perspektíva-átvétel − megérti, hogy mások nézőpontja különbözhet az övétől − konkrét helyzetekben képes átvenni mások nézőpontját; megszűnik a párhuzamos monológ, hatékonyabb lesz a kommunikáció − azonban érzelmi, akarati szempontból még tapasztalható az

a tendencia, hogy a másik személynek is ugyanolyan vágyakat, szükségleteket tulajdonít, mint saját magának C. Az erkölcsi ítéletalkotás módja: instrumentális hedonizmus (a kölcsönösség elve) − az erkölcsi ítéletek alapja az instrumentális kölcsönösség („Azt teszem meg neked, amit te megteszel nekem”); a kölcsönösség egyszerű és konkrét dolgokra, tevékenységekre vonatkozik (pl. uzsonna megosztása) − a szabályok követésének legfőbb kritériuma, hogy azok a személy szükségleteit, érdekeit szolgálják-e − a nézőpontátvétel fejlődése miatt tudatában van annak, hogy a másik személy érdeke különbözhet az övétől, sőt ellentétes is lehet az övével D. A társas tudat határa: „akik olyanok, mint mi” (családi, etnikai, faji, társadalmi osztály, vallási viszonylatban) − az elsődlegesen még mindig a családdal azonosul, de a társas tudat határa jelentősen kitágul: megjelennek az iskolatársak, tanárok,

barátok − az osztályozás képességének segítségével meg tudja nevezni, kategorizálni tudja a családon belüli kapcsolatokat (a nagybátyám az anyukám testvére) − mások elfogadásánál külsőségekre támaszkodik; mások csoportosításának alapja: „akik olyanok, mint mi” és „akik nem olyanok, mint mi” − a sztereotípiák hangsúlyosan vannak jelen (a konkrétság és szószerintiség miatt is); mindent olyan jelenséget, ami eltér a saját csoport szokásaitól tulajdonságaitól vagy figyelmen kívül hagy, vagy sztereotípiák segítségével old fel E. A tekintély helye: a hatalmi szerepeket betöltő személyek; személyes kapcsolódás esetén ez felerősödik − a tekintély még mindig külsődleges, de a gyerek már elmozdult egy autonómabb pozíció felé a tekintélyszeméllyel való kapcsolat tekintetében − képes megkérdőjelezni a tekintélyt, rákérdezni egy kérés vagy tiltás okára; ezzel túllép az előző szakasz

függőségi-engedelmességi kapcsolatán. Ez egyrészt abból következik, hogy a konkrét műveleti gondolkodás már keresi a szabályok mögötti okokat, másrészt abból, hogy a nyelvi fejlődés már képessé teszi őt a kommunikációra, nem a viselkedésével kell próbálgatnia a korlátokat − tudatában van saját szükségleteinek és vágyainak; képes „tárgyalásokat folytatni” a tekintélyszeméllyel a legkedvezőbb megoldás elérése érdekében (elmosogatok, ha utána lemehetek focizni) − a tekintély igazi képviselői még mindig azok, akiknek megvan a hatalma arra, hogy konkrét befolyás gyakorolhassanak a személyre – vagyis továbbra is a család (a kortársak irányába történő elmozdulás a következő szakasz jellegzetessége) − a társas környezet horizontjának kiszélesedésével ugyanakkor kezdi megérteni a szerepviselkedéseket és a szerepekből következő kapcsolati viszonyokat (pl. alá- és fölérendeltség), ezáltal a

szerepelvárásokhoz kapcsolódóan is képes a társadalom által 25 tekintélyszereppel felruházott személyekhez viszonyulni (pl. az iskolaigazgatóhoz) Ebben az eseten a tekintély konvencionális szimbólumai, a külsődleges jegyek meghatározóak számára (pl. fehér köpeny) A tekintély felszólításainak, kéréseinek kiértékelésekor (megtegyem-e vagy sem, amit mond) a szerepelvárást is figyelembe veszi F. A világ koherenciája (összefüggésformája): narratív-dramatikus − képes narratív (elbeszélő) formát használni események leírásánál, események időben és térben való összekapcsolásánál (ez a konkrét gondolkodásnak köszönhető: képes logikai kapcsolatokat felállítani, eseményeket sorba rendezni) − rendkívüli módon érdeklik a konkrétumok; a gondolkodás „empirikus”, logikai összefüggéseket keres; a fizikai világ eseményeit ok-okozati elven magyarázza; az eseményekben fontos a megjósolhatóság, a

befolyásolhatóság. A valóságot és a fantáziát elkülöníti. − ugyanakkor nem választja el magát az elmondott történetektől, nem tart távolságot, nem reflektál róluk; a történet konkrét és szó szerinti; nincsen valóban tudatában annak, hogy a történet egy létrehozott dolog. − gyakoriak az antropomorf képek, de ezek koherensebbek és kidolgozottabbak, mint az előző szakaszban G. Szimbólumalkotás képessége: egydimenziós, szószerinti − képes különbséget tenni szimbólum és szimbolizált között − ugyanakkor a szimbólumokat szó szerint értelmezi; értelmezési módként csak a konkrét tapasztalat dimenziója létezik. A szimbolikus kijelentéseket nem átvitt értelemben fogja föl, hanem szó szerint érti őket − az Istenre utaló szimbólumok még mindig antropomorf jellegűek, de már rendelkeznek akarattal, szándékkal, és figyelembe veszik az ember cselekedeteit is − képes történetté fűzni a szimbólumokat és

eseményeket; különösen érdeklődik a mítoszok és egyéb történetek iránt – ahol sok a cselekmény; azonban a történeteket is szó szerint magyarázza 3. A szintetikus-konvencionális hit (kora serdülőkor, serdülőkor kezdete; de gyakran tapasztalható felnőtteknél is) A szakasz elnevezése arra utal, hogy a személy (serdülő vagy felnőtt) fejlett nézőpontátvétel és kezdeti formális műveleti gondolkodás segítségével rendezi egységbe (szintetizálja) a mások véleményén alapuló (konvencionális) tartalmakat. Ebben a szakaszban a kapcsolatok kialakítása és fenntartása jelenti a legfőbb értéket a személy számára; identitását a számára fontos személyekből, valamint azokból a csoportokból vezeti le, ahová személyes kapcsolatok fűzik (jó példa erre a tizenévesek öltözködési és nyelvhasználati szokásai). A kortárscsoport jelentősége egyre inkább előtérbe kerül. Fontosak számára a kapcsolatokban jelentkező

elvárások, valamint a jelentős másoknak való megfelelés. 26 A. A gondolkodás: formális műveletek kezdete − a formális műveletek kezdete: a rendszereket, összefüggéseket egyelőre inkább csak észreveszi, mint megalkotja − formális műveletek tekintetében inkább induktív mint deduktív: adott eseményből képes általános szabályra következtetni − képessé válik arra, hogy hipotézisekben gondolkodjék; ez előfeltétele annak, hogy képes legyen magát egy harmadik személy nézőpontjába beleélni − képes belehelyezkedni egy harmadik személy, vagy akár csoport nézőpontjába − azonban hipotézis-alkotó képessége még nem tudatos; gyakran képes eljutni a helyes válaszokig, de nem tudja megmondani, hogyan jutott el oda (vagyis még nem képes magáról a gondolkodási folyamatról gondolkodni) − egyszerű elméleteket, általánosításokat hoz létre − az absztrakció és az általánosítás képessé teszi arra, hogy

lehetőségekben gondolkodjon – így túllépjen a jelen pillanat keretein − az elméleteket, hipotéziseket még nem képes szisztematikusan tesztelni − fantázia és valóság keveredik: grandiózus fantáziák (pl. ő fogja kitalálni a rák ellenszerét) jelennek meg, gyakran egocentrikus színezettel; ezek a felnőtt szerepekbe való beilleszkedést segíthetik − nem képes se a szigorúan rendszeres, se a kritikai gondolkodásra; gyakran egyoldalú, vagy sztereotípiákat használ B. Nézőpontátvétel: kölcsönös interperszonális − felismeri, hogy a másik személynek saját belső világa van; képes a másik belső világáról elképzelést alkotni; a „Mit gondolsz, mit érez ő ezzel kapcsolatban?” típusú kérdéseket saját magától elvonatkoztatva képes megválaszolni, megpróbálja megérteni a másik belső világát − ugyanakkor ebben a folyamatban a fantázia és a projekció még keveredik a megfigyeléssel; emiatt gyakran inkább a másik

érzelmeit, hangulati állapotát tudják elképzelni; sok a sztereotip elem − képes saját gondolatait és érzéseit egy másik személy nézőpontjából szemlélni (önreflexív nézőpont) − elkezdi megalkotni az „általánosított másik”-at (mit gondolnak általában mások); ez azonban még nem tudatos és leginkább a személy konkrét társas kapcsolataiból alakul − foglalkoztatja az, hogy mások mit gondolnak; szeretne megfelelni mások elvárásainak, különösen a „általánosított másik”-nak − a látszatok (külsőségek) fontos szerepet játszanak saját és mások megítélésében − az önmeghatározásra jellemző a társas kapcsolatokba ágyazottság: a másik (pl. a jelentős másokkal való kapcsolat) meg tudja határozni az ént − gyakran veszi át mások véleményét tudatos kiértékelés nélkül C. Az erkölcsi ítéletalkotás módja: interperszonális elvárások és megegyezés (összhang) − mivel ebben a szakaszban a

legfontosabb értéket a kapcsolatok jelentik, ezért az erkölcsi ítéletek alapja is a harmóniára és kölcsönösségre való törekvés a személyes kapcsolatokban; azok mellett az értékek mellett köteleződik el, amelyek a kapcsolatokat szolgálják: lojalitás, őszinteség, kölcsönösség, egyetértés, stb. 27 − a legfontosabb a személy számára, hogy megfeleljen a számára fontos mások elvárásainak, és teljesítse a szerepéhez tartozó kötelezettségeket − Mivel a társas tudat, a „világ” azokból áll, „akik olyanok, mint mi”, az idegenekhez (vagyis azokhoz, aki nem ebbe a kategóriába tartoznak) morális szempontból kétféle módon viszonyulhat: 1. úgy kezeli őket, mint a saját csoportot (vagyis projektál), ekkor ugyanazok az erkölcsi kötelezettségek érvényesek velük szemben, mint a saját csoport esetében; 2. deviánsnak tartja őket, így ők nem léphetek fel erkölcsi követelésekkel az egyénnel szemben (vagyis a

„társadalom” normáit nem absztrakt módon képezi le, hanem a saját csoport normáit kezeli úgy, mintha általános érvényűek lennének) − az „igazságosság és rend” szakaszának is nevezik, a negyedik szakasszal együtt (a harmadik szakaszban mindez csak a saját csoportra vonatkoztatva jelenik meg) D. A társas tudat határa: azok a csoportok, ahová személyes kapcsolatok fűződnek − a társas tudat határai nem nyúlnak túl azokon a csoportokon, amelyeknek a személy közvetlenül a tagja: család, kortárscsoport; de a médián keresztül változatos egyéb csoportok is; a család helyett kezd a kortárscsoport előtérbe kerülni − a saját kapcsolati hálóján kívül eső csoportokat a személy erősen sztereotip módon kezeli; általánosít, a sztereotípiákat nem vizsgálja felül; időnként más csoportokra is projektálja a saját csoport normáit, érzéseit − saját csoport normáihoz még nem képes kritikailag, vagy függetlenül

nézőpontból viszonyulni E. A tekintély helye: megbecsült csoportok konszenzusa alapján; és hit-érték hagyományok személyesen is hiteles képviselői − a tekintély legitimitását leginkább a csoportkonszenzus és a társadalmi konvenció adja; a társas jóváhagyás gyakran a legfontosabb tényező annak megítélésénél, hogy az adott tekintélyt a személy elfogadja-e vagy sem; ezt a társas konszenzust ugyanakkor nem vizsgálja felül, megkérdőjelezés nélkül igazodik hozzá − a jelentős csoport, a jelentős személyek befolyása a tekintély helyének meghatározására nem tudatos, de nagyon erős − a tekintélyszemélyeket gyakran az alapján választják ki, hogy van valamilyen mások által elismert, személyközi kapcsolatokban megmutatkozó erényük, pl. őszinteség, megbízhatóság, idealizmus − ugyanakkor (mivel nem tud még elvonatkoztatni a konkrét kapcsolatoktól) a látszat, a külsődleges megnyilvánulás az elsődleges kulcs a

számára a másik szándékainak rekonstruálásához; így a tekintély megállapításánál is inkább a tekintély konvencionális jeleit, szimbólumait veszi figyelembe F. A világ koherenciája (összefüggésformája): passzív, nem tudatosan átgondolt rendszer − „passzív” érték- és hitrendszerek: a személy nincsen tudatában annak, hogy gondolkodásában az egyes elemek rendszerbe foglalhatóak lennének; nem reflektált még gondolatai, attitűdjei, hittartalmai általánosabb következtetéseiről, jelentőségéről (és, mivel nincsen tudatában, logikusan érvelni sem képes ezekkel kapcsolatban) − szintézist alkot a számára jelentős személyeknek és csoportoknak az elveiből, attitűdjeiből, hittartalmaiból; a tartalmi elemek között megjelenő esetleges ellentmondásokat figyelmen kívül hagyja, és nem próbál meg mélyebb megértésre jutni vagy hierarchiát felállítani ezekkel kapcsolatban 28 − világképe konvencionális attitűdök

és értékek szintézise, amely elemeit nem veti kritikai reflexió alá és nem foglalja tudatos rendszerbe − a fantázia és a valóság keveredik, bár a fantázia itt már koherensebb és differenciáltabb; gyakori a személy hősies, romantikus szerepekben való megjelenése − a világkép megalkotásában fontos szerepe van a látszatoknak (külsőségeknek), és a személyközi kapcsolatokban megjelenő értékeknek − világképének legitimitását érzések és külső tekintélyszemélyek adják, nem pedig az átgondolás − gyakori „világkép” az egyszerű vagy kritikának nem alávetett pluralizmus G. Szimbólumalkotás képessége: többdimenziós szimbólumértelmezés, az evokatív erő a szimbólumhoz kapcsolódik − a szimbólumokat több szinten értelmezi; elszakad a szó szerinti értelmezéstől, felismeri a szimbólumok ráutaló tulajdonságát, átvitt értelmét − ugyanakkor a szimbólumokat nem veti kritikai analízis alá − a szimbólum

érzelemkiváltó ereje van előtérben (nem pedig a fogalmakat megjelenítő volta) − a szimbólumok értelmezése és elfogadása erősen függ a tekintélyszemélyektől és a csoport, illetve közösségi normáktól − a vallási szimbólumokat konvencionálisan értelmezi; gyakori az értelmezésben a személyközi kapcsolatokban megjelenő tulajdonság − „első naivitás” időszaka: a szimbólumokra való, kritika-előtti nyitottság (nem akarja analizálni, vagy fogalmakra lefordítani a szimbólumokat) 4. Az individuális-reflektív hit (késő serdülőkor és fiatal felnőttkor) A szakasz legfőbb jellemzője az egyénivé válás: a személy kritikai távolságba kerül társas kapcsolatainak rendszerétől, amely korábban identitásának alapját adta. A szakasz két meghatározó fejlődéslélektani faktora a formális gondolkodás kiteljesedése (általában a tizenéves kor első felében), valamint a társas kapcsolatok horizontjának kiszélesedése (a

késő serdülőkorban). Társas kapcsolatok tekintetében a szakaszt az autonómia jellemzi: a kialakult formális gondolkodás lehetővé teszi, hogy a személy különálló és tudatos entitásként élje meg saját magát. Kilép az elsődleges csoportok kötelékéből, és maga választotta személyekkel és csoportokkal alakít ki kapcsolatokat. A felismerés, hogy egy csoport normái, nézetei relatív természetűek és nem általánosak, valamint az a képesség, hogy az egyéni és a csoport normáit explicit fogalmakká alakítsa át, lehetővé teszi azt, hogy a személy kritikai távolságba kerüljön mások véleményétől és kialakítsa saját álláspontját. Ezen a szinten a személy tudja, hogy miben hisz, és ki is tudja azt fejezni. Éppen ezért a hit ebben a szakaszban inkább ideológia- vagy világnézet-jellegű; a szakaszt az „életfilozófia” kialakításának időszakának is nevezhetjük. Ebben a folyamatban gyakori a világnézettel való túlzott

azonosulás: a személy túlzott bizalmat helyezhet az autonóm érvelésbe, ami redukcionizmushoz vezethet. A gondolkodás dichotóm jellegű: túlságosan élesen különbözteti meg a megismerés alanyát és tárgyát, önmagát és másokat. Hangsúlyos a rendszerekben való gondolkodás: önmaga értékelésében vagy kapcsolatai megélésében absztrakt szabályok és normák vezetik. 29 Rendszerek és intézmények, nem pedig konkrét kapcsolatok mellett köteleződik el (ez utóbbi az előző szakasz jellemzője). Előfordul azonban, hogy a szakaszra jellemző folyamatnak, vagyis a korábbi értékektől való kritikai eltávolodásnak és a saját identitás kialakításának csak az első fele valósul meg. Ez hasonlít az Erikson, illetve Marcia által leírt, az identitásalakulás folyamatában tapasztalható elakadáshoz. A. − − − − − A gondolkodás: formális gondolkodás (dichotóm) a formális gondolkodás kiteljesedik képes rendszereket,

összefüggéseket létrehozni és többdimenziós problémákat elemezni képes a hipotézisek szigorú tesztelésére képes magáról a gondolkodási folyamatról reflektálni érvelése lineáris, deduktív; meghatározott rendszer vagy koncepciók alapján keres megoldást − rendkívül fontos számára a világnézeti és hitbeli kérdések logikus igazolása − rendkívüli módon érdekli a rendszerhatárok kérdése, a megkülönböztetés, a definíciók; gyakoriak a vagy-vagy osztályozások − figyelmen kívül hagy bizonyos ellentmondásokat, a gondolkodás korlátjait, valamint a nem tudatos folyamatokat – az ellentétes állításokat nem tartja feszültségben, inkább meg akarja őket szüntetni B. Nézőpontátvétel: saját maga választotta csoportra vagy osztályra vonatkozó nézőpont (társadalmi perspektíva) − a nézőpontátvétel (a formális gondolkodás kiteljesedésének köszönhetően) átgondoltabb, fogalmi alapokon nyugszik, kevésbé

játszanak bele az érzelmek; rendszerezett alapon közelít mások nézőpontjához − képes a magáévá tenni a társadalom, a törvények vagy az erkölcs általánosított nézőpontját − megérti a másik személy teljesen egyedi mivoltát (pl. a gondolkodás, az élettörténeti sajátságok tekintetében); a másik személy belső világát elméleti alapokon magyarázza (személyiség vagy ideológiai); képes a másik személyt annak kapcsolati rendszerében látni − ugyanakkor túlzottan tárgyiasít is: a másik belső világából inkább a gondolkodási folyamatokra és világnézetre összpontosít − figyelembe veszi és elemzi a másik nézőpontját; gyakran azonban ezt defenzív módon teszi, a saját álláspontját védve − saját világnézetét összehasonlítja másokéval, azok fényében indokolja és törekszik fenntartani azt − képes függetleníteni saját magát a kapcsolataitól; képes elemezni kapcsolatait, kritikai távolságba kerülni

érzelmi és hitbeli elkötelezettségeitől C. Az erkölcsi ítéletalkotás módja: társadalmi perspektíva; átgondolt relativizmus vagy osztályhoz kötött univerzalizmus − az erkölcsi ítéletek fókuszában a társadalom rendjének fenntartása, valamint az egyénnek az ezzel kapcsolatos kötelezettségei állnak - ez abból következik, hogy képes felvenni a társadalmi rendszer nézőpontját − Kohlberg a „törvény és rend” központú indoklás szakaszának nevezi 30 − az a helyes, a jó, ami az adott rendszerben az egyén kötelessége; a saját és mások megítélése a társadalmi rend fenntartásához való hozzájárulásukon alapul. Ezeket a szabályokat racionális alapokon meg tudja védeni − a társadalmi rend fenntartása előrébb való, mint az egyén jogai vagy szükségletei − a betartandó törvények a saját maga választotta csoport, osztály törvényei; nem képes még a törvények feletti (vagy törvényeken túli) perspektívát

felvenni D. A társas tudat határa: világnézetileg kompatíbilis közösségek, amelyek összhangban vannak a személy maga választotta normáival és meglátásaival − a saját csoport határait kiterjeszti azokra, akiknek ideológiája valamilyen mértékben kompatíbilis a sajátjával; mindenki mást a saját világnézete szempontjából kiindulva kritikusan kezel − azt, hogy valaki egy adott csoporthoz tartozik-e, az ideológia egyezése alapján dönti el; hajlik a dichotómiára: kompatíbilis és nem kompatíbilis kategóriákat állít fel (összefér vagy nem fér össze) − hajlamos az egyéneket csoportok vagy rendszerek részeiként kezelni, nem pedig egyénekként E. A tekintély helye: saját ítéletalkotás alapján, amely az önmaga által jónak tartott világnézeti perspektívából indul ki; a tekintélynek és a normáknak egyezniük kell ezzel − a tekintély helye bensővé tett, explicit; racionális műveleteken, szempontokon alapul − a

tekintélyszemélyeket racionális elvek alapján választja ki, − a tekintélyszemélyek követeléseit, kéréseit az alapján teljesíti vagy utasítja vissza, hogy azok összhangban állnak-e a személy saját világnézetével − a szakaszra jellemző a (társadalmi) szabályok hangsúlyozása és az a meggyőződés (érzés), hogy a tekintély ezekből a szabályokból vezethető le, mivel a tekintély feladata a társadalmi rend és az emberek közötti harmonikus kapcsolatok fenntartása − a tekintély sokféle formát ölthet: tekintélyszemély, törvény, hagyomány, szokás; ugyanakkor gyakoribb a világnézet, az intézmény mint a személy. Ha a tekintély helye egy személy, abban az eseten a döntés alapja az a mód, ahogyan az illető személy egy világnézetet, intézményt vagy rendszert képvisel − a tekintélyhez való viszonyulás explicit; képes kritikai távolságból és ideológiai nézőpontból elemezni a tekintélyhez való kapcsolatát F. A

világ koherenciája (összefüggésformája): fogalmilag közvetített explicit rendszeralkotás; tisztában van a rendszer határaival és belső összefüggéseivel − a világ összefüggésformája formális (absztakt) műveleteken alapszik − a személy képes saját világnézetét kritikai átgondolásnak alávetni; világnézete tudatos, explicit és racionálisan felállított rendszer; a személy törekszik arra, hogy ez koherens (összefüggő), konzisztens és átlátható legyen − fontos a személy számára az ideológiák átgondolt, letisztult és konzisztens volta − saját nézőpontját védi a relativitás jelentette fenyegetéstől − fontosak a személy számára az általános szabályok, törvények, normák − a világnézeti kérdéseket nem szereti megválaszolatlanul hagyni; jellemző lehet ezért a redukcionizmus, a feszültségek, paradoxonok kiküszöbölése, kioltása (a világnézet koherenciájának érdekében) 31 G. Szimbólumalkotás

képessége: a szimbólum elválik attól, ami szimbolizálja; az evokatív erő a szimbólum által közvetített jelentésben van − a szimbólumokat fogalmakra, képzetekre „fordítja le” − a szimbólumoknak egy jelentést tulajdonít: redukcionista (gyakran redukálja a szimbólumot a saját világnézetébe illeszthető igazság-tartalommá) (Ricoeur ezt a reduktív hermeneutika szakaszának nevezi) − a szimbólumokat megkísérli egy rendszerben vagy egy szisztematikus világnézetben elhelyezni − mitológiáktól való tudatos megfosztás (demitologizálás) jellemzi (pl. az „ég”: a szimbolikus ég elképzelést – Isten az égben – lefordítja természettudományos nyelvre, összefüggésbe: az égnek mint kozmosznak természettudományos képbe való elhelyezése történik, amit végül is elvet, mert ebben az összefüggésben nincs értelme) − a szimbólumoknak a társadalomban, a csoportban betöltött funkcionális hatását hangsúlyozza − mivel a

kifejezések pontosságára törekszik, a két- vagy többértelműséget, így a szimbólumok többértelműségét is hibának tekinti 5. Az összekapcsoló-elmélyülő hit (életközép és azon túl) Ebben a szakaszban az értelemadás folyamatát leginkább a dialektikus jelzővel lehetne leírni: a személy állandó dialógust folytat a valósággal, melyet kölcsönösség és nyitottság jellemez. Tudatában van annak, hogy a valóságot számos különböző értelmezési rendszerrel közelíthetjük meg, mely értelmezési lehetőségek és szempontok gazdagítanak és távlatokat nyitnak. A személy tehát már nem utasítja el az egyszerűbb megértés vagy az egyértelműség kedvéért ezeket a különböző nézőpontokat, értelmezési lehetőségeket. Inkább törekszik megérteni, mint megmagyarázni a dolgokat. Kevésbé foglalkoztatja az, hogy, akár tényeket és értelmezési lehetőségeket figyelmen kívül hagyva vagy egy már létező fogalmi kerethez

hozzáigazítva, megvédje saját álláspontját. Megérti, hogy a különböző nézőpontok nemcsak lehetségesek, de szükségesek is, hiszen egy-egy kérdésnek, problémának más-más oldalát világíthatják meg. Tudatában van nézőpontja és a megértés korlátjainak; fontossá válnak a rejtve maradt dolgok. Ráérez arra, hogy a valóság összetett és gyakran többértelmű Ebben a szakaszban a személy kész arra, hogy befogadja a valóság sok szempontú megközelítéséből fakadó feszültséget és ellenpontokat (polaritásokat). A személy tudatában van a megértés történeti és adott pillanatra vonatkozó korlátjainak is; képes magát egy adott kultúra, hagyomány, történelmi kor kontextusában látni és ezt figyelembe venni mások cselekedeteinek, gondolkodásának értelmezésénél. A személy tehát ezen a szinten rendelkezik önkritikai dimenzióval: képes a saját álláspontját megkérdőjelezni, ítéleteinek helyességében kételkedni.

Mindez mások felé való nyitottsághoz vezet, és ahhoz a felismeréshez, hogy senki sem birtokolja az igazságot teljes egészében. 32 A. A gondolkodás: formális műveletek (dialektikus) − a gondolkodás explicit; a formális műveletek használata jellemzi − az előző szakaszhoz képest megjelenik a dialektikus jelleg: a személy tudatában van a jelenségekben rejlő (lehetséges) feszültségeknek és ellentmondásoknak, és ezeket a mélyebb megértés lehetőségeként értékeli − nem törekszik mindenáron a paradoxonok kiküszöbölésére; elviseli a két- vagy többértelműséget − felismeri a véges (gondolkodási, megismerési) rendszerek korlátjait − a gondolkodásra inkább a benne-foglalásra való törekvés a jellemző, az előző szakasz dichotómiára való törekvésével szemben − a gondolkodás többdimenziós: képes egy adott problémát vagy kérdést számos perspektívából vizsgálni és több különböző elemzési módot

használni − inkább a folyamat érdekli mint a rendszer vagy a meghatározások B. Nézőpontátvétel: kölcsönös azokkal a csoportokkal, társadalmi osztályokkal, hagyományokkal is, amelyek „mások”, mint a sajátja − a személy képes úgy felvenni a másik nézőpontját, hogy közben kevésbé foglalkoztatja őt a saját álláspontjának megvédése − képes elgondolni azt, hogy mit jelenthet valami a másik számára anélkül, hogy abba belevetítené saját elképzeléseit − képes olyan nézőpontokat is felvenni (és azokkal azonosulni), amelyek gyökeresen különböznek a sajátjától; képes a saját nézőpontját félretenni azért, hogy a világot a másik szemszögéből lássa − a nézőpontátvétel tudatos és kritikailag reflexív − a másik személyt egyedi mivolta alapján tartja értékesnek, nem pedig valamely csoporthoz tartozása alapján C. Az erkölcsi ítéletalkotás módja: fölérendelt törvények (egyetemes és kritikus

megközelítés) − az erkölcsi ítéletalkotásnak több, jól elkülöníthető módja lehet: pl. utilitarista (haszonelvű), antropológiai szemléletű, társadalmi szerződésen alapuló; közös azonban bennük a társadalmi normákon felüli perspektíva − feltételezi olyan erkölcsi szabályok létét, amelyek felette állnak a konkrét társadalmi vagy kulturális szabályoknak − erkölcsi vonatkozású kérdésekben több szempontot is figyelembe tud venni − az erkölcsi ítélet meghozatala gyakran dialektikus érvelési folyamat, amelyben az egymással ellentmondó igények egymásnak feszülnek, a megoldás egy olyan elvet megtalálni, amely feloldja ezt a feszültséget − az erkölcsi ítéletalkotás gyakran utilitarista: az erkölcsi döntés meghozatalánál a versengő igényeket összeveti a lehetséges előnyökkel (pl. minél jobbat minél többeknek) − tudatában van a kulturális értékek és normák relatív voltának, mégis igazodik hozzájuk,

abban az esetben, ha magasabb elvekkel nem ütköznek − gyakran figyelmén kívül kerülnek azonban olyan személyek vagy csoportok, akik érdekeit az utilitarista elv nem szolgálja 33 D. A társas tudat határa: átlépi a társadalmi osztály normáit és érdekeit − nyitott arra, hogy olyan személyeket vagy csoportokat is bevonjon a társas tudata határain belülre, akik eltérőek vagy szokatlanok − összehasonlítás céljából aktívan keresi a kapcsolatot a tőle különböző emberekkel vagy csoportokkal − vallja, hogy a pluralizmus olyan jelenség, amely gazdagít − személyekkel vagy csoportokkal azon elvek alapján azonosul, amit azok képviselnek − nyitott a különbözőségekre E. A tekintély helye: ítéletalkotási folyamatok dialektikus összekapcsolása mások indokolt igényeivel és a felhalmozott emberi bölcsesség különféle kifejezésformáiból származó indokolt igényekkel − a tekintély(személy) meghatározása, megközelítése

nem abszolutizáló (mint az előző szakaszban), hanem megfigyelhető benne a több szempont figyelembevételéből származó feszültség − a tekintély meghatározása az egyetemes elvek szempontjából történik − a tekintélyhez fűződő viszony értékelésénél a tapasztalat, szituáció és elvek dialektikus összekapcsolása jelenik meg − a tekintély kiválasztásánál figyelembe veszi a felhalmozódott emberi bölcsességet és a hagyományt is F. A világ koherenciája (összefüggésformája): szimbolikus és fogalmi kapcsolattartás több rendszer között − tudatában van az ellentmondásoknak és összetettségnek, amikor a világról gondolkodik, és hajlandó elfogadni ezeket − a megértésnél hangsúlyozza a különböző nézőpontok szerepét − inkább megérteni akar mint megmagyarázni; nyitott a tapasztalatokban mutatkozó összetettségre − nyitott a valóság rejtett jelenségeire, különösen az emberrel kapcsolatban (pl. tudattalan) G.

Szimbólumalkotás képessége: az evokatív erő a szimbólumban és a szimbólumon túl létező valóságban, valamint a személyben zajló tudattalan folyamatok erejében együttesen rejlik − fokozottan megnyílik a szimbólum evokativ (felidéző) ereje felé (Ricoeur ezt a második naivitás szakaszának nevezi) − tudatában van a szimbólum többszintű természetének; a szimbólumot nem redukálja egyetlen jelentésre − tudatában van annak, hogy egy adott explicit fogalom, képzet egy szimbólum értelmezésekor csak egy a lehetséges jelentések közül − demitologizál (tudatában van a szimbólum-jellegnek, a szimbólum-folyamatoknak), de nem redukál − a szimbólum evokativ ereje és képzetalkotó tartalma között folytonos feszültség van; egyiket sem redukálja a másikra (vagyis hogy mit ébreszt fel és hogyan gondolkodtat tovább) − tudatában van a szimbólumok idő- és térbeli relativitásának, értelmezhetőségének; képes figyelembe venni az

adott szimbólum értelmezésének történetét 34 6. Az univerzáló, egyetemes hit (nem köthető életkorhoz) A vizsgált mintában nem találtak olyan személyt, akit ebbe a fejlődési szintbe lehetett volna sorolni; a szakasz inkább az elmélet teleológiai kiterjesztése, az emberi kiteljesedés képe. A szakasz leírásának alapjául a kognitív fejlődés logikai alapokon történő kiterjesztése, erkölcsi és vallási vezetők életrajza, valamint főbb vallási hagyományok normatívái szolgáltak. A személy túllép az ötödik szakasz paradoxonjain; a nézőpontátvétel tekintetében még kiterjedtebb bennefoglalás jellemzi. Míg az ötödik szakaszban a személy, a család, a saját csoport igényei még mindig befolyással lehetnek a személy döntéseire, gondolkodására, a hatodik szakaszra ez megszűnik. A. A gondolkodás: formális műveletek (szintetizáló) − képes paradoxonok feloldására mélyebb szintű elemzés segítségével; képes

megtalálni a rejtett, mögöttes azonosságokat a sokszínűségben − tudatában van a paradoxonoknak és ellentmondásoknak, és képes feloldani az ezekből származó feszültséget anélkül, hogy az ellentéteket figyelmen kívül hagyná vagy egybemosná B. Nézőpontátvétel: kölcsönös, a létezés közösségével − közösséget vállal minden létezővel; úgy, hogy képes konkrét személyek nézőpontjával való azonosulásra is − gyakran azért azonosul valaki nézőpontjával, mert az egy nagyobb csoportot képvisel − a szolidaritás és az azonosulás érzése jellemző C. Az erkölcsi ítéletalkotás módja: a létezéshez való hűség − az erkölcsi ítéletalkotás univerzális megközelítésen alapszik; az egyenlő bánásmód mindenkire kiterjed − felmutatja a „magasabb erkölcsiség” lehetőségét, amely magában foglalja az önfeláldozást az emberiség szolgálatában D. A társas tudat határa: azonosulás az emberi fajjal; a

nárcizmuson túlmutató szeretet a lét iránt − a társas tudat egyetemleges volta, az emberi fajjal való azonosulás konkrét példákon keresztül is megnyilvánul − minden egyes személyre úgy tekint, mint az egyetemes létezés hordozójára, megnyilvánulására − képes bárkivel párbeszédbe lépni, függetlenül attól, hogy a másik a hitfejlődés mely szakaszában van E. A tekintély helye: a személyes ítéletalkotásban − a tekintély bensővé válik és a személyes ítéletalkotásban található; a személyes ítéletalkotás gyakran transzcendentális vonatkozással kapcsolódik össze − a döntéshozatal – a transzcendens elvek mellett – személyes tapasztalatokon, intuíción vagy vallásos írásokon alapul, megtisztult az énközpontú törekvésektől, és intuitív módon kapcsolódik a létezés alapelvéhez 35 F. A világ koherenciája (összefüggésformája): egyesítő valóság; egység „a sokaságon túlmutató Egy”-gyel − a

létezés alapjaival való egység megélését a nyelvi korlátok miatt gyakran csak metaforák segítségével (példákkal, történetekkel, példabeszédben vagy versben) tudja kifejezni G. Szimbólumalkotás képessége: a szimbólum evokatív ereje hangsúlyos, a szimbólum és a valóság nem választhatók el egymástól − a metaforák és a szimbólumok – a nyelvi korlátok miatt – a szinthez tartozó természetes kifejezési módok − a szimbólumok gyakran a transzcendensre nyíló kapukként jelennek meg. 36 Az élethossziglani fejlődés menete Horváth-Szabó Katalin Ahogy korábban már láttuk, az élethossziglani fejlődés koncepciójának széleskörű elfogadása azzal járt, hogy a fejlődéslélektan kilépett a „gyermekszobából”, és intenzíven kezdett foglalkozni a felnőttkori fejlődéssel. A gyermekkorra és a felnőttkorra vonatkozó fejlődési koncepciók összekapcsolódása következtében napjainkban a fejlődés hosszú távú,

időkeretbe kevésbé beszorított, élettapasztalatok és élethelyzetek által meghatározott, de fejlődési fázisokban megvalósuló jellege emelkedett ki. Szép metaforát használva az egyéni élet tekinthető úgy is, mint felfedező utazások sorozata. Az utazás azonban nemcsak a külső akadályokkal való megküzdést, hanem önmagunk megismerésének, igazi valónk kiteljesedésének belső útját is jelenti. Levinson (1978) és O’Collins (1978) három nagy utazásra bontotta az élet menetét. Az első utazás a gyermekkortól a fiatal felnőttkorig tart, lényegében a felnőtté válás folyamata. A második utazás a felnőtt életút bejárását fogja egybe, míg a harmadik út már a halál árnyékában megélt utolsó életszakasz, az öregkori élet. A továbbiakban Levinson életciklus elméletének keretében vizsgálódunk. Azonban az általa megállapított életszakaszok sajátos fejleményeinek leírásakor támaszkodunk a fejlődéslélektan egyéb

szerzőktől származó fontos megállapításaira is. Különösen igaz ez a gyermekkor vonatkozásában, mivel Levinson ezzel a szakasszal – tekintettel a kiterjedt gyermekkorra vonatkozó szakirodalomra – nem foglalkozott. Levinson a koncepcióját Jung és Erikson munkáira, valamint saját kutatásaira építette. Levinson elmélete mellett több érv szól. Egyik az, hogy egészen napjainkig a felnőttkori fejlődés megértésére a legnagyobb mértékben az ő koncepciója hatott. A másik fontos érv pedig az, hogy elmélete integrálja a felnőttkori fejlődés különféle megközelítésmódjait és az individuális fejlődés biológiai, pszichológiai és szociális aspektusait. A fejlődés minden fázisában figyelembe veszi az életszerepek egyéni megvalósításában megjelenő normatív, életkorhoz kötött változásokat, és a kritikus, váratlan élethelyzetek hatásait. A fejlődést lényegében a fenti tényezők kölcsönhatásainak folyamatában

képzeli el. A harmadik érv a levinsoni koncepció választása mellett az átmeneti fázisok hangsúlyozása az életút menetében. Az egyéni fejlődés megértése szempontjából ez azért lényeges, mert a személyiséglélektan mai álláspontja szerint a személyiségben a legnagyobb változások a fontos életkori átmenetek idején történnek (Caspi, Bem, 1990). Valószínűleg azért, mert a személyiség adottságai nagyobb szerepet kapnak az élet váratlan, újszerű, strukturálatlan helyzeteinek kezelésében. Az ismert helyzetekben elsősorban tanult viselkedésmódokra támaszkodunk, míg az ismeretlen, kihívást jelentő helyzetek megoldása sajátos, egyedi, a helyzethez igazodó megoldásmód kimunkálását igényli, és rákényszerít bennünket a belső erőforrások mozgósítására. 37 A fejlődés szakaszai Levinson struktúra-építő és struktúra-váltó fejlődési fázisokat különböztet meg. A struktúraváltás időszakát azonban

Eriksontól eltérően nem krízisnek, hanem átmenetnek nevezi, és világosan elhatárolja a két fogalmat. Úgy véli, hogy a krízisnek inkább negatív jelentése van, veszélyt, összeomlást juttat eszünkbe, míg az átmenet pozitívabb fogalom: lehetőséget, kihívást tartalmaz, természetesen a negatív hatás kialakulásának kockázatával együtt. Felfogásában az átmenet az általánosabb fogalom: a struktúra-váltás alapfolyamatát jelenti. A krízis pedig az átmenet egy speciális formája, amely mindig fájdalmas, problematikus. A struktúraépítő szakaszok az állandóság és az eddig elért fejlődés megszilárdulásának időszakai. Levinson az emberi életet négy nagy szakaszra osztja, és a szakaszok között öt nagy átmeneti időszakot különböztet meg. Életszakaszok: 1. 2. 3. 4. Felkészülés a felnőttkorra: gyermek és serdülőkor (0-17 év) Korai felnőttkor (17-40/45 év) A felnőttkor középső szakasza (40-60/65 év) Késői

felnőttkor (65- ) Átmenetek: 1. 2. 3. 4. 5. Kora felnőttkori átmenet (17-22 év között) 30 éves kori átmenet (28-33 év között) Az élet középső szakaszába való átmenet (40-45 év között) 50 éves kori átmenet (50-55 év között) Késő felnőttkori átmenet (60-65 év között) Az egyes életszakaszok időtartama és szerkezete hasonló. A szakaszok – kivéve a késői felnőttkort – kb. 20 évet ölelnek fel, mindegyik szakasz átmenetekkel tagolt Az életciklus változásainak leírására Levinson két fontos fogalmat használ: az „Álmot” és az individuációt. Az Álmok, célok, tervek formálódása Az Álom a valóságnak és az illúziónak komplex keveréke. Mitikus, mágikus elemei vannak Az Álom szerepe, megvalósítása, átértékelése az egyes fejlődési szakaszokban más-más jelentőséggel bír. Kezdetben differenciálatlan, a realitástól elrugaszkodott, a serdülőkori intenzív nappali ábrándozásokban formálódik, a

kiemelkedés, a hőssé válás, a rendkívüli tettek megvalósításának vágyát hordozza. A továbbfejlődés azonban megkívánja az Álom átformálását, a realitáshoz való igazítását, amely a fiatal felnőttkor egyik fő feladata az Álommal kapcsolatban. Majd a felnőttkor közepén az Álom nárcisztikus, öntetszelgő, önérdeket szolgáló jellegének átformálásán kell dolgozni. Az időskor éveiben pedig a megvalósult vagy el nem ért Álmok 38 értékelését kell elvégezni, illetve azokat úgy átformálni, hogy a korlátozott időben elérhetők legyenek, vagy az időkorlátba nem szorított transzcendensre vonatkozzanak. A kiformált Álom alapvetően az életnek értelmet adó hosszú távú célok és tervek foglalata. Azokat a személyes törekvéseket tartalmazza, amelyek kijelölik az élet élésének térképét, meghatározzák az életút irányát és végső célját, s mint ilyenek rendkívül lényegesek az emberi élet minőségének

szempontjából. Az individuáció fogalmában Levinson Jung és Kegan fogalmainak tartalmát sűríti. Ily módon beletartozik az individuummá, egyedivé válás és a másokhoz való kapcsolódás, az integrálódás folyamata is. Levinson arra a ma már széleskörűen elfogadott fejlődési elvre alapozza az individuáció fogalmát, amely szerint az egyedivé válás és a közösségbe való integrálódás folyamata egymástól elválaszthatatlan, szoros kölcsönhatásban lezajló történés. Az individuáció ilyen értelemben kiterjesztett fogalmával írható le Levinson számára az a folyamat, amelyben az én (a személy) a világban létezik, és amelyben a világ megjelenik az én-ben (Levinson, 1978). Az individuáció az én különböző aspektusainak differenciálódását és integrálódását jelenti, mindez kötődések és eloldódások dinamikus folyamatában valósul meg. Koncepciója szerint az individuáció folyamatának szempontjából két

életszakasznak van kiemelkedő jelentősége. Ezek: a serdülőkorból a korai felnőttkorba való átmenet és a 40-45 éves korban lezajló átmenet. Mindkét szakaszban definiálni, illetve újradefiniálni kell az én és a világ közötti határokat, és kiépíteni, illetve újraépíteni a világhoz való kötődést. A serdülőkori individuációs folyamatot Erikson és sokan mások részletesen tárgyalják, sokak által ismert. Levinson éppen ezért csak a felnőttkori individuációs folyamattal foglalkozik, amelyben legfontosabb feladatként az úgynevezett polaritások megoldását határozza meg. Ezek: 1. Öregség-fiatalság polaritása, amely az életkor definiálását és az életkorhoz való viszonyt fejezi ki. Minden életstruktúra-szakaszban más a fiatalság és az öregség tartalma, és más az ezekhez való viszony. 2. Az építés-rombolás polaritása a „rossz” (a rombolás) illetve az alkotás életben betöltött szerepének tudatosítását,

illetve a szenvedéshez való viszony kialakításának követelményét fogalmazza meg. 3. A kötődés-eloldódás polaritása az egyes életszakaszokban fejlődési feladatként megjelölt eloldódások és kötődések megoldását tartalmazza. 4. A férfiasság-nőiesség polaritása a személyiség férfias illetve nőies aspektusának megélését, kibontakozását, változását és egyensúlyba kerülését foglalja magába. A továbbiakban a fent leírtakhoz hozzáteszünk más, az utóbbi években felmerülő fejlődési aspektusokat is, amelyek ha nem is rejtve, de kevéssé hangsúlyozottan jelen vannak ugyan Levinson elméletében is, kiemelésük azonban fontos a fejlődés megértéséhez. Az életszerepek Az életszerepek fejlődésben betöltött funkciójával illetve a házassági, családi és más szerepekkel való kapcsolatával talán legtöbbet Super (1986) foglalkozott. Életszivárvány modelljében többféle életszerepet határoz meg, és megállapítja,

hogy mind a szerepek száma, mind a szerepek relatív fontossága életkori szakaszonként változik. Az életszerepek központi és periférián lévő kategóriákba sorolhatók. A központi szerepek jelentősége egy-egy életkori 39 szakaszban kiemelkedik (házastárs, szülő, vezető, foglalkozási), ezek markáns pillérei az identitásnak és az élettel való elégedettségnek. A perifériás szerepek egy adott helyzetben fontosak, de jelentőségük eltörpül a centrális szerepek mellett. A fejlődés megértése szempontjából fontos az a tény, hogy az életciklus bizonyos szakaszaiban átértékelődik az egyes szerepek relatív fontossága. Életfeladatok vagy élettémák Az életfeladatok fogalma rokonságban van az életszerepekkel. Az előbbiek azonban átfogóbbak és egész életre szólók, míg az utóbbiak változékonyabbak, és valójában a különböző életfeladatok különböző életkorokban való megvalósításának módját jelentik. Myers

(2002) a személyiség egészlegességét hangsúlyozó modelljében öt életfeladat jelentőségét emeli ki. Ezek: a spiritualitás kibontása, az énfejlesztés feladata, a szeretetkapcsolatok (házasság, szülőség, barátság) működtetése, a munkavégzés és a szabadidő egészséges felhasználása. Érdemes kiemelnünk az életfeladatok kölcsönös összefüggéseinek tényét. Úgy tűnik, hogy egyes életfeladatok teljesítéséhez szükségünk van arra, hogy a többi életfeladatunk teljesítésében is elérjünk egy bizonyos szintet. (Az énfejlesztés nem működik szeretetkapcsolat nélkül, a munkavégzés szabadidő nélkül.) A család működése szempontjából különösen fontos a munka és a szabadidő-eltöltés életfeladatként való tárgyalása. Ezek megfelelő aránya és minősége nemcsak az egyén, hanem a család egészséges működésének is, – hazánkban ritkán hangsúlyozott – egyik feltétele. Fejlődési feladatok A fejlődési

feladat fogalma a szociológiai fejlődéselméletekből került be a pszichológiai fejlődéselméletekbe, s azután széleskörűen használatossá vált a különböző fejlődési szakaszok fejleményeinek leírásában. A fejlődési feladat fogalma azokat a feladatokat fogja össze, amelyeket az embernek egy adott életkori szakaszban a fejlődés továbbgördülése érdekében teljesítenie kell. Például a kora gyermekkor egyik fejlődési feladata az, hogy a gyermek egy másik emberrel – szokványos esetekben az anyával – szoros érzelmi kapcsolatot, szaknyelven kötődést alakítson ki, amelynek jellege életének további menetére komoly hatást gyakorol. A fejlődési feladatok és az életfeladatok rokon fogalmak, átfedések is vannak közöttük, az életfeladatok azonban szélesebb körűek. Az életfeladatok az élet céljaira és nagyobb összefüggéseire vonatkoznak, míg a fejlődési feladatok eszközjellegűek, az életfeladatok teljesítésének

eszközeit jelentik. Az idő észlelése és az időhöz való viszony Annak ellenére, hogy az időhöz való viszony, az idő észlelése egyedülálló emberi képesség, a fejlődéslélektan csak az utóbbi időben kezdett foglalkozni vele, és emelte ki az idő észlelésének az egyéni fejlődésben játszott szerepét. A „múlt és a jövő idő” megértése nemcsak a nyelvi fejlődésben lényeges, hanem az életfeladatok meghatározásában, az élet strukturálásában is. Ahogy az életciklusok tárgyalásánál majd látni fogjuk, az idő észlelése és az eltelt idővel mérhető életkor elfogadása vagy elutasítása jelentős tényező az életesemények értékelésében és megélésében. 40 Az idő észlelése során az ember felfogja az idő múlását, elhelyezi önmagát a konkrét időben zajló életciklusokban, és sajátos időélményt él meg a mindennapi cselekvései során. Az idő múlásának észlelése elsősorban az életkori

fejlődéstől függ, de kulturális hatások is befolyásolják. Ez utóbbi kívül esik vizsgálódásaink körén, lényegében a nyugati és a keleti kultúra sajátos időhöz való viszonyát jelenti. Az életkor hatásai részben az időészlelés tudatosodásában, részben az időészlelés támpontjának megválasztásában és az időkategóriák hangsúlyosságának változásában mutatkoznak meg. A gyerek a jelenben él, a jövő idő tudata lassan alakul ki A fiatal ember idejét a jövőben éli, és az idő múlását születéséhez viszonyítja. A középkorú ember viszonyítási pontja már nem a születés, inkább a halál, idejét a haláltól való távolság észlelése strukturálja. Az idős ember a múltra koncentrál, emlékezik, és tudatában van a jövő idő végességének. Az időhöz való viszony jelenik meg az ún. „szociális óra” fogalmában is, amelyet az emberek arra használnak, hogy megbecsüljék, lemérjék, hogy a velük vagy

másokkal történő események megfelelő időben történtek-e. A túl korán vagy túl későn történő események (iskolakezdés, házasságkötés, gyerekszülés, pályaválasztás, özvegység) általában több nehézséggel, úgymond „szociális büntetéssel” járnak, azaz a feladatok megfelelő teljesítése az egyéntől több odafigyelést, tudatosságot követel meg, és több esetben a szűkebb közösség vagy szakemberek támogatására is szükség van ilyenkor. A társas kapcsolatok iránti motiváció kérdése A társas kapcsolatok iránti igényünk, mint alapszükséglet végigkíséri az életünket. Már csecsemőkorban is eleven: megfigyelések bizonyítják, hogy a pár napos csecsemő is „szociálisan orientált”, vagyis nem a tárgyakra, hanem az emberi arcra reagál (Cole, Cole, 1998). Úgy tűnik, hogy a szociális kapcsolatok iránti igény nem változik az életkor előrehaladásával, de ez nem mondható el a kapcsolatok számáról. A

kapcsolatok számának csökkenése már fiatal felnőttkorban elkezdődik, a középéletkorban felgyorsul, idős korban pedig drámai mértéket ölt. Az utóbbi jelenséget az egyes szociológiai elméletek a kapcsolati veszteségre való felkészüléssel, vagyis énvédő érzelmi tompulással, mások az aktivitás és a lehetőségek csökkenésével (közlekedési eszközök hiánya, nehézkes szervezés, személyek számának csökkenése) magyarázzák (Turk-Charles, Carstensen, 1999). A fenti tényezők nyilvánvalóan hozzájárulnak a kapcsolatok számának csökkenéséhez, de nem magyarázzák meg azt. Az idős szülők támogatásának szempontjából fontos megértenünk ezt a folyamatot: látnunk kell az oki tényezőket és a megoldás lehetőségeit. A megértést segíti az újabban nagy figyelmet kapott társas-érzelmi szelekció elmélete (Carstensen, 1995). Röviden összefoglalva az elmélet arra épít, hogy a társas kapcsolatok többek között két nagyon

fontos szükségletet elégítenek ki: az információ-éhséget és a pozitív érzelmi állapot fenntartását. Az információ sokféle ismeretet jelent: identitáskeresés megalapozása, szociális normák tanulása, emberismeret, szakértelem szerzése a különféle életszerepek ellátásához. A kapcsolatok érzelmi funkciója pedig a személyes boldogsághoz, elégedettséghez, az értékességtudat megéléséhez, az intimitásból fakadó érzelmi intenzitás megéléséhez járul hozzá. Ennek a két szükségletnek életszakaszonként más a jelentősége, elsőbbsége, ez pedig változásokat okoz a kapcsolatok számának és jellegének alakulásában. 41 Az én hatékonysága, a saját élet feletti kontroll és a megküzdés A hatékonyság és a körülmények feletti uralom fontos szükséglete az embernek, és komoly összefüggést mutat az emberi élet minőségével, különösen az átmeneti fázisokban vagy váratlan nehéz élethelyzetek idején. Az

életkorral összefüggő kontroll-stratégia választásban két formának a jelentősége emelkedik ki. Egyik az elsődleges vagy asszimilatív kontrollstratégia, amely a körülmények megváltoztatására törekszik, a másik a másodlagos vagy akkomodatív kontroll, amely belső változásokkal jár: a célok, tervek megváltoztatását és azoknak a körülményekhez való igazítását jelenti (Clark-Plaskie, Lachman, 1999). 42 Az első utazás: a gyermek- és serdülőkor Kézdy Anikó A fejezet az óvodás- és iskoláskorú gyerekek, valamint a serdülők fejlődésének főbb területeit tekinti át. A korosztály jellegzetességeinek bemutatásánál érzelmi, szociális, kognitív és énkép-önértékelési szempontokat érintünk, különös tekintettel a család, a társas közeg hatására ezen területek esetében. Mivel a korosztály pszichológiai jellemzőit részletesen bemutató szakirodalom igen gazdag, sok esetben csak utalunk egy-egy jelenségre,

megadva a bővebb szakirodalmi lelőhelyet. Fejlődés gyerekkorban Érzelmi fejlődés Az anya-gyerek kapcsolat az ősmintája minden más emberi kapcsolatnak; ebben a kapcsolatban tanuljuk meg, hogy lehet-e bízni egy másik emberben, hogy szerethetőek és értékesek vagyunk-e. Ebben a kapcsolatban tapasztalhatjuk meg először azt, hogy mit jelent a másik jelenlétében szabadnak lenni (autonómia) (Horváth-Szabó 2001, 2006). Erikson a csecsemőkor fejlődési feladatát az ősbizalom kialakításában határozta meg (Erikson, 1963, 1968). A gyerekek többféle módon kötődhetnek az anyjukhoz: biztosan, bizonytalanulszorongóan, bizonytalanul-elkerülően és ambivalensen (ld család-fejezet; Cole és Cole, 1998) Ezek a gyerekkori kötődési minták fellelhetők a felnőttkori kötődésekben is, és hatást gyakorolnak az elköteleződésre és intimitásra való készség fokára. A kisgyermekkor során az elsődleges érzelmekhez (a feltételezetten velünk született

öröm, düh, undor, meglepetés, majd 6-9 hónapos kortól a félelem) kötődve megjelennek a másodlagos, vagy énre vonatkoztatott érzelmek. Megjelenésük feltétele az éntudat kialakulása, hiszen ezek az érzelmek az én-nek a másokhoz való viszonyában értelmezhetőek. Ilyen énre vonatkoztatott érzelem például a büszkeség vagy a bűntudat, amely, az örömmel, illetve a szomorúsággal szemben, feltételezi a környezet viszonyulását az énhez (Cole és Cole, 1998). Az érzelmi fejlődés kapcsán meg kell említenünk a meséket és a játékot. Érzelmi szempontból a mesékben, versekben, mondókákban az ismétlésekből adódó folyamatosság és biztonságérzés az egyik fontos tényező. A megszokott dolgok, események, tárgyak biztonságérzetet adnak – ez azért is fontos a gyerekek számára, mert a kiszolgáltatottságot nagyon gyakran átélik, hiszen nem képesek gondoskodni magukról. Ezt a biztonságérzetet erősítik meg benne a mesék

ismétlődő fordulatai (a legkisebb királyfi, találkozás az anyókával, a három próba), ismételt elemei („Hol volt, hol nem volt.”), a versekben a rím, ritmus, a refrén (Mérei, Binét, 1993). (Ide tartozik természetesen a gyerekek napirendjének struktúrája is: a hétköznapi tevékenységek megszokott sorrendje, a jól ismert történések azért nem válnak unalmassá ebben az életkorban, mert kiszámíthatóak, biztos keretet adnak és így a biztonságot jelentik.) A mesében a szereplőkkel való azonosulás élménye a kompenzálásnak (pont a legkisebb királyfi győzi le a veszedelmes sárkányt) és a vágyak teljesülésének (minden kívánságom egy szempillantás alatt teljesülhet) adnak teret. 43 A játék két legfőbb jellegzetessége az örömszínezet és az öncélúság – vagyis egy ellazult, derűs, gondoktól mentes állapot, valamint az, hogy a játék önmagáért való, a tevékenység maga jelenti az örömöt, nem pedig az

elvégzett feladat. A játék csökkenti a feszültséget; ezt a feszültséget gyerekkorban – az átélt negatív élmények mellett – maga a fejlődés, a fejlődés jelentette kihívások eredményezik. Mérei és Binét (1993) szerint a játék az alábbi okok miatt lehet örömforrás: • Funkciógyakorlás. Mozdulatok, cselekvés-sorok begyakorlását jelenti (például egyensúlyozás a járdaszegélyen; de bonyolultabb helyzetek, pl társas viselkedésformák eljátszása is). Az örömöt itt a „meg tudom csinálni” élménye adja; hátterében az éréssel járó feszültség feloldása állhat. Az ilyen tevékenységeket gyakorlójátékoknak is szokták nevezni • Az „én csinálom” öröme. Saját hatékonyságának megtapasztalása adja a gyerek számára az örömöt, egyszerű (pl. villany föl- és lekapcsolása) vagy bonyolultabb tevékenységek kivitelezésekor: azt éli meg, hogy a változást ő maga hozza létre, tud változtatni a környezetén, nem

teljesen kiszolgáltatott. • A ritmus mint örömforrás. A gesztusok, mozdulatsorok, szavak, versek szabályos megismétlése, a mesékhez hasonlóan, a biztonság megélésén keresztül válik örömforrássá • Az utánzás mint örömforrás. A kíváncsiságból adódó feszültséget vezeti le; de benne foglaltatik a „másnak lenni”, más bőrébe bújni öröme is. • A véletlen mozzanatok okozta feszültség. Az olyan játékokban jelenik meg, ahol szerepe van a véletlennek: kártyahúzás, kockadobás. • A titok feszültsége. • Humor. Külön szólnunk kell a játék tartalmáról, hiszen gyakran ez is feszültség-levezető, és ezáltal örömforrás lehet. A játéktartalom feszültség-redukáló szerepe különösen a családról, a környezetről, a mindennapi eseményekről szóló játékok esetében fordul elő; ekkor a játék hozadéka a konfliktushordozó kínos élmények levezetése. Ilyen gyakori kínos élmények például a családban

előforduló veszekedések, a szülők, vagy a szülők és a nagyszülők között, de ide tartoznak a testvérrel való konfliktusok is. Ezeknek a veszekedéseknek a kiindulópontja és lefolyása általában ismétlődik (pl melyik szereplő mit mond), így a gyermek számára idővel összeáll egyfajta forgatókönyv, amit aztán a játékban meg tud jeleníteni. A kínos élménynek a játékban való megismétlés által csökken a feszültsége, az ismételt eljátszás csökkenti a szorongást, az indulatokat A felnőttek hétköznapi tevékenységeinek eljátszása (dolgozni megy, bevásárol, ebédet főz) esetén a játék örömét – a mesékhez hasonlóan – a kompenzálás adja: saját kicsisége helyett a felnőttek világába élheti be magát a gyerek. Hasonlít ehhez azoknak a játékoknak, meséknek a dinamikája, ahol a kicsi győzi le nagyot; ilyenkor a feldolgozatlan vágyak, a mesehősre áttéve, megfordított kimenettel, mégis elérhetőek lesznek. – A

játéktartalmaknak a feszültség-levezető jellegét a játékterápiák hasznosítják. A szerepjáték az óvodáskor alatt, tehát 3 és 7 éves kor között több fejlődési stádiumon keresztül alakul ki. A legkisebbeknél egy-egy, történet nélküli cselekvéssor adja a játékot, a 4-5 éveseknél az adott játéktárgy köré rendeződik a játék témája és a játékban előforduló szerepek, a nagycsoportosoknál pedig már a kiválasztott és eljátszott szerepen keresztül jelenik meg a téma. Ez a legutolsó fokozat a valódi szerepjáték, ahol a szerepek a társas viszonyok rendszerében érvényesek (anya-gyerek, orvos-beteg) (Mérei, Binét, 1993). A szerepjátékok által a gyerekek jellegzetes szerepviselkedéseket tanulnak meg, bővül a világról szerzett ismereteik köre. Serdülőkorban a szerepjáték már más funkciót tölt be, erről a későbbiekben szólunk. 44 Értelmi fejlődés Az értelmi fejlődés talán legismertebb elmélete Piaget

nevéhez fűződik. Elméletének egyik alapvető fogalma a séma. A séma a pszichológiai működés alapegysége, olyan mentális (gondolati) struktúra, amely modellt nyújt egy adott cselekvésre, vagy képzeleti műveletre. A sémák kiindulópontjául csecsemőkorban a veleszületett reflexek (reflexsémák) szolgálnak; ezek az adaptáció során változnak új sémákká. Az adaptációnak két formája létezik: az asszimiláció (amikor a külvilágból érkező információ alakul át úgy, hogy beleférjen a már létező sémába) és az akkomodáció (amikor a séma idomul az új, eltérő információhoz). A fejlődés az asszimiláció és az akkomodáció, a létező sémák és az új információk illeszkedése közötti egyensúlykeresés folyamata, vagyis az ekvilibráció (kiegyensúlyozás). Az asszimiláció és akkomodáció időről-időre megvalósuló egyensúlya mindig a kognitív fejlődés egy új szintjének kezdetét jelenti. Ezt az egyensúlyt azonban

hamar felborítja az érés és a külvilágból érkező információk, így a fejlődés egészen a felnőttkorig tovább folytatódik az újabb szintek felé. A gondolkodás óvodás és kisiskolás korban Piaget szerint a műveletek előtti, illetve a konkrét műveletek szakaszával jellemezhető. A műveletek előtti korszakban (körülbelül 2 és 6 éves kor között) a gondolkodás egocentrikus, vagyis a világot a saját szempontjukból értelmezik a gyerekek. Ez, többek között, a hibásan használt referenciák miatt pontatlanságot eredményez a kommunikációban. Szintén a centrálás következménye, hogy egyszerre csak egy szempontot tudnak figyelembe venni, például tárgyak osztályozásának esetében. Jellemző a látszat és valóság összekeverése; az ok-okozati viszonyok átlátásának képtelensége. Erkölcsi gondolkodásuk heteronóm: a szabályokat kívülről előírtként kezelik, a büntetés és jutalom alapján ítélnek, a szándékot nem veszik

figyelembe. A kisiskolások Piaget felosztásában a konkrét műveleti gondolkodás szakaszával jellemezhetők. A decentrálás (az egocentrikus gondolkodás csökkenése, megszűnése) következtében képesek egyszerre több szempontot figyelembe venni, mások nézőpontjába belehelyezkedni. Képesek logikai műveletek végrehajtására (pl. sorba rendezés, megfordíthatóság, átalakítás), ám a műveleteknek még konkrétumokhoz (pl. tárgyakhoz) kell kapcsolódnia Kialakul a konzerváció, vagyis annak megértése, hogy tárgyak, anyagok látszólagos változásuk ellenére súlyuk, számuk, stb. szempontjából változatlanok maradnak (pl. gyurmából formázott golyó akkor is ugyanolyan mennyiségű marad, ha összelapítjuk). Erkölcsi gondolkodásuk átlép az autonóm moralitás szakaszába: megértik a szabályok alkotásának jelenségét, egy viselkedés megítélésekor figyelembe veszik a szándékosságot. (Piaget szakaszainak részletes leírását ld pl Cole

és Cole, 1998). Óvodás korban a beszéd még nem tudja betölteni ugyanazt a funkciót, mint a felnőtteknél: a gyerek a gondolatait, érzéseit nem képes még pontosan kifejezni, nincs meg hozzá a megfelelő szókincse; sőt, mint láttuk, a gondolkodása, logikája is máshogy működik, mint a felnőtteknek. Amit szóban nem tud kifejezni, azt non- verbális kommunikációval próbálja meg elmondani: gesztusok, arckifejezés, testtartása segítségével, vagy akár a játékain, rajzain keresztül. Például óra után a szülő kérdezi a gyerekétől: „Mit tanultatok ma?” A válasz: a gyerek az órán kiszínezett képet mutatja: „Ezt!” – Hasznos lehet tehát az elvihető, kézbe fogható „tananyag”. 45 Szocializáció, vallási szocializáció A szocializációt, vagyis a társadalmi normák, értékek elsajátításának folyamatát a családról szóló rész ismerteti bővebben. Szólnunk kell azonban a vallási szocializációról (vagyis a

vallásos magatartásformák, értékrend átadásáról) is. A szocializáció folyamata általában a magatartásformák, cselekedetek egyszerű utánzásával kezdődik és az adott cselekvési forma és az azzal együtt járó értékek belsővé tételével éri el célját. A vallási rítusok (pl térdhajtás, keresztvetés, közös ima) gyakorlása, illetve a rítushoz fűzött egyszerű, a gyerekek számára is érthető, az ő mindennapi életükhöz is köthető magyarázat segítheti a magatartásforma beépülésének folyamatát. A vallási szocializációval kapcsolatban gyakran felmerülő probléma, hogy sok esetben a család, a szülők nem gyakorolják vallásukat, maguk sem ismerik pl. a szentmise rítusát, így mindezek megtanítását kizárólagosan a hitoktatástól várják, várhatják. Mivel azonban a szocializáció elsődleges színtere a család, a hitoktatás ebben az életkorban valószínűleg csak akkor lesz igazán hatékony, ha sikerül a szülőket

a vallásos magatartásformák és értékrend átadásának feladatában segíteni. Énkép, önértékelés Az énkép az önmagunkra vonatkozó, önmagunkról szerzett tudáskészletet tartalmazza; az önértékelés az ember értékelő viszonya önmagához, kialakított énképéhez. Az énkép öt területből áll (Horváth-Szabó, Vigassyné, 2001): 1. A testi énkép a fizikai adottságainkról való tudás Gyerekkorban az átlagostól nagyon eltérő tulajdonságok lehetnek meghatározóak az énképre (pl. ha túl kövér valaki, vagy a kortársainál sokkal magasabb). A testi énképnek serdülőkorban van a legnagyobb jelentősége az énkép formálódása szempontjából. Értékelési szempontból fontos az egyes fizikai tulajdonságok társadalmi megítélése. 2. A biológiai énképbe az életkor, a nem, valamint szervezetünkről, és annak működésről kialakított kép tartozik (mennyire erős, beteges, érzékeny valaki). Az életkor és a nem a két

legfontosabb referenciakeret a viselkedés észlelésében és értelmezésében, így az énkép szempontjából is jelentős. 3. A kompetencia énkép a különböző készségeinkről, képességeinkről kialakított képet jelenti (pl. fizikai ügyesség, intelligencia, művészi hajlam) Iskoláskorban az énkép szempontjából kiemelkedően fontos a tanulmányi teljesítmény. 4. A szociális énkép tartalma a személy emberi kapcsolatainak jellege, szorossága, a mások általi elfogadás megtapasztalása. Ide tartozik a társadalmi státusz is; vagy annak a csoportnak a társadalmi értékessége, amellyel az egyén azonosul (pl. nemzet, kisebbségi csoport, egyház). 5. A globális énkép az én magját jeleníti meg; célokról, értékekről, az Istenhez való viszonyról kialakított kép. Az önértékelés, vagyis az ember értékelő viszonya önmagához, kialakított énképéhez, meghatározó a viselkedésre nézve. Az egészséges önértékelésű ember ki tudja

bontakoztatni képességeit (mivel viszonylag reális az énképe, tudatában van értékeinek), és képes félelem és védekező mechanizmusok nélkül (meghitt) kapcsolatba lépni a környezetében élőkkel (mivel el tudja fogadni önmagát). 46 Az önértékelés a korai kapcsolatokban, a családban alapozódik meg (ld. a családról szóló fejezetben). A gyerekkor és serdülőkor az önértékelés fejlődése, stabilitása szempontjából ugyancsak sérülékeny időszak. Óvodáskorban Erikson fejlődési koncepciója szerint a kezdeményezés, az önállóság kialakítása az életkori feladat; sikertelen megoldása esetén saját kompetenciáiban való kételkedés, bűntudat jelenik meg. Az iskoláskor a teljesítőkészség kialakulásának időszaka; amennyiben azonban a teljesítendő feladatokban túlzott vagy gyakori kudarc éri, a kisebbrendűségi érzés válhat meghatározóvá. Serdülőkorban főleg a testi és a szociális énkép elemeihez való

pozitív vagy elfogadó viszonyulás kialakítása ütközhet akadályba, és eredményezhet negatív önértékelést. Az önértékelésben zavart okozhat még a nem reális énkép (vagyis ha az önmagáról való tudás nem felel meg a valóságnak); a társadalom, a társas közeg elvárásaival történő összehasonlítás és az ezekkel szembeni megfelelés elmaradása (pl. korunk karcsúság-ideáljával, az iskolatársak által birtokolt anyagi javakkal, vagy a nagyobb testvér matematika eredményeivel történő összehasonlítás). Az önértékelés válsága a legtöbb esetben kisiskolás korban jelentkezik először; serdülőkorban éri el csúcspontját, „és egészen addig tart, amíg a gyerek meg nem tanulja elfogadni saját korlátait, és e korlátok ellenére a legtöbbet kihozni önmagából” (Wagner, 1975/2000, 100. o) Az önértékelési problémák depresszióhoz, szorongáshoz is vezethetnek, megjelenhetnek továbbá a társas kapcsolatok zavaraiban is

(Cole és Cole, 1998). Az önértékelés szűrőként működik a környezetből érkező, a személyre vonatkozó információk befogadásakor. Az információk szűrése jellemzi az előítéletes személyiségek gondolkodását is A negatív önértékelésű ember tulajdonképpen önmagával szemben viseltetik előítélettel: hajlamos csak azokat az információkat észrevenni, amelyek megegyeznek negatív önértékelésével, énképével (pl. „Már megint nem sikerült”) Az információk szűrése miatt az énkép és az önértékelés viszonylag nehezen változtatható; korrekciója pozitív megerősítéssel, megfelelő módon adott visszajelzésen keresztül történhet (Horváth-Szabó, Vigassyné, 2001). A vallásosság fejlődése Az óvodás és kisiskolás korú gyerekek Fowler hit-szakaszai közül az intuitív-projektív, valamint a mitikus-literális szakaszba tartoznak (a részletes leírást ld. abban a fejezetben) Fejlődés serdülőkorban A serdülőkor

kezdetét és végét életkori tekintetben nehéz pontosan meghatározni; a különböző szakkönyvekben általában a 13-22 éves kor közé eső időszakot értik alatta. Steinberg (1989) és Cole és Cole (1998) a serdülőkort három szakaszra osztva tárgyalja. 11-14 éves kor között korai, 15-18 között középső serdülőkorról beszélnek, végül a 18-21 éves kort késői serdülőkornak vagy ifjúkornak nevezik. Ez a felosztás nagyjából megfelel az oktatási intézmények szakaszolásának (a késői serdülőkor tulajdonképpen a főiskolás éveknek felel meg). A serdülőkor fejlődési feladatainak megoldása azonban, például a megnövekedett tanulmányi idő miatt, túlnyúlhat ezeken az életkori határokon. 47 Értelmi fejlődés Piaget a serülőkor gondolkodását a formális műveletek szakaszával írja le. A serdülőkorba lépve a személy képes egy probléma megoldásakor minden logikai kapcsolatot módszeresen végiggondolni. Műveletek

elvégzésekor képesek az absztrakcióra, képesek hipotézisekben gondolkodni. A szabályokban, törvényekben felfedezik az egyetemes etikai elveket (bővebben ld. pl Cole és Cole, 1998) A serdülőkor személyiségfejlődési feladatai A serdülőkor fejlődési feladatai közül az analitikusan orientált szerzők 3 fő pontot emelnek ki: 1. érzelmi függetlenedés (vagy legalábbis annak megindulása) a szülőktől, a szülői családtól, hogy így a fiatal képessé váljék a családon kívüli kapcsolatok kialakítására; 2. a társadalom által meghatározott nemi szereppel való azonosulás, annak beépítése a személyiségbe a szexuális identitással együtt; 3. a felnőtt társadalmi szerep vállalása, az arra való felkészülés, szocializáció (pl. pályaválasztás területén) (Vikár, 1999) Ez tulajdonképpen háromféle viszonyulás megváltozásaként is tekinthető: a szülőkhöz fűződő kapcsolat megváltoztatása; a saját testhez, szexualitáshoz

való viszonyulás megváltozása; és a felnőtt szerepekhez való viszony megváltozása (vagyis a szexualitás, a munka és a család felnőtt szerepeiről szóló fantáziáit összhangba kell hozni a realitással) (Lust, 2000). Erikson (1968) szerint a serdülőkor kiemelt feladata az identitás kialakítása, ami – leegyszerűsítve – nem más, mint az öndefiníció, a „Ki vagyok én?” kérdés megválaszolása. A lehetséges válaszok keresése több területen zajlik (pl. a szexuális identitás, világnézet, pályaválasztás terén), és túlnyúlhat a társadalom által serdülőkornak tekintett életkoron. E folyamat során újra a felszínre kerülnek a korábbi fejlődési szakaszok feladatai is (az ősbizalom, az autonómia, a kezdeményezés és a teljesítmény) és lehetőség nyílik arra, hogy ezeket átdolgozza, illetve magasabb szinten építse be személyiségébe a serdülő. Az elért identitás a különböző területeken meghozott saját

döntésekben, elköteleződésben nyilvánul meg, így a pályaválasztásban, a párkapcsolati, ideológiai, illetve vallási elköteleződésben. Ha az identitás kialakulása zavart szenved, identitás konfúzióról beszélünk. Marcia (1966) Erikson elméletéből kiindulva az identitás alakulásának négy szintjét írta le. Az identitásszintet két változó, a krízis és az elköteleződés segítségével állapítja meg. Három területet vizsgál: a pályaválasztást, a vallást és a politikai ideológiát. Az identitását elért személy már keresztülment a krízisen, és elköteleződött egy hivatás és egy ideológia mellett. Az identitásdiffúzióban lévő személyt az elköteleződés hiánya jellemzi. Nem törődik különösebben a hivatásválasztás problémájával; választásait kedvezőbb alternatíváért könnyen feladja. A halogató személy tulajdonképpen a krízis időszakában van: elkötelezettségei még gyengék, de aktívan küzd azért,

hogy elkötelezze magát valami mellett. A moratórium szintjének is szokták ezt nevezni. A korai zárás szintjén a személyt elkötelezettség jellemzi, anélkül, hogy krízist átélt volna. Döntéseit valószínűleg nagy mértékben befolyásolták szülei vagy környezete. Fontos kiemelni, hogy egyrészt ezek a szintek a személy aktuális állapotát írják le, vagyis idővel változhatnak; másrészt pedig egy személy lehet különböző szinteken a különböző területek, például a pályaválasztás vagy a világnézeti elköteleződés tekintetében. A kutatási 48 eredmények azt mutatják, hogy az elért identitású személyek stresszkeltő helyzetben is jó teljesítményt nyújtanak, önértékelésük biztosabb, kevésbé jellemző rájuk az autoritariánus alárendelődés, és a saját magukkal szemben elvárt teljesítmény szintje reálisabb, mint az identitásalakulás más szintjén lévő személyeknek (Marcia, 1966). A serdülőkor végén

tulajdonképpen az „identitás első megfogalmazódása” alakul ki, leggyakrabban a választott pályával vagy a nemi szereppel összefüggésben. Ez az identitás azonban még nem képes a személyiség összes alkotóelemét integrálni. Véglegesnek tekinthető identitás csak a harmincas évek végére alakul ki, ám még ezután is tapasztalható benne változás. Korai zárás esetén a személyiség sérülékenyebb voltával kell számolni (Buda, 1986). Az elért identitáshoz hozzátartozik az önbizalom és a kompetencia érzése (Atkinson és mts, 2001). Az identitás alakulásának folyamata a szerepkísérletezés időszaka. A serdülő kipróbál számos, a társadalom által kínált felnőtt szerepet, illetve saját egyedi szerepeit, amíg belső bizonyosságát, valódi identitását meg nem találja. A szerepjátékok lehetőséget nyújtanak a szerepekkel való kísérletezésre, a játék szabadságával és következménymentességével (Bagdy, Telkes, 1988).

A saját élmények eljátszása, pl a pszichodrámában, segíti az érzelmek megfogalmazását; a történet újbóli lejátszása lehetővé teszi a feszültség levezetését, a szerepcsere segíti több szempontból látni a helyzetet. Lehetőség nyílik az eljátszott helyzet pozitív kimenetelű megoldására is, ami a hasonló helyzetekkel való sikeres megküzdést segíti. A felsorolt serdülőkori feladatok megvalósítása során azonban gyakoriak a kudarcok, a hosszabb-rövidebb ideig tartó elakadások. Ezek a legtöbb esetben pszichés okokra vezethetők vissza, melyek három nagy területen kereshetők: 1. gyerekkori traumák, amelyek olyan módon vagy mértékben sebezték meg a személyiséget, hogy az most nem képes a jelen életszakasz kihívásaival megküzdeni; 2. a család belső zavarai, amelyek akadályozzák vagy lehetetlenné teszik a fejlődési feladat megoldását (ld. család fejezet); 3 olyan elvárások a kortárscsoport felől, amelyek nem

egyeztethetőek össze a személy identitásával (Vikár, 1999). Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy minden fejlődési feladat megoldásában előfordulhatnak problémák – ez alól a serdülőkor sem kivétel; a küszködés, a nehézségek a fejlődés, a növekedés természetes velejárói. Vannak azonban olyan jelek, amelyek arra utalhatnak, hogy az átlagosnál súlyosabb fejlődési krízissel állunk szemben (például a fent említett pszichés okokból kifolyólag). Laufer 9 ilyen „vészjelet” sorol fel a serdülők esetében (ismerteti Vikár, 1999): • túlzott ragaszkodás a gyerekkori magatartásmódokhoz • túlságosan felnőttes (merev, túlkontrollált) viselkedés • visszahúzódás a kortársaktól, az ellenkező nemtől • túlzottan erős érzelmi kötődés a szülőkhöz/függés a szülőktől • képtelenség arra, hogy a helyzetnek megfelelő érzelmeket éljen át vagy fejezzen ki • mások (vagy saját) viselkedésének megítélésében

valóság és képzelet keveredik • a jövőhöz való beállítottság problematikus (nem érdekli; nem reális terveket sző; fél) • bénító, félelmetes gondolatok (pl. jövővel, saját testtel, másik nemmel kapcsolatban) • úgy érzi, cselekedeteit nem maga határozza meg, nem az ő akaratától függ. 49 Ezek a magatartásformák átmenetileg minden serdülőnél megjelenhetnek; azonban, ha hosszú időn keresztül, szélsőséges formában változatlanul fennállnak, szakember beavatkozására, segítségére lehet szükség. A fejlődés problémái más területeken is megjelenhetnek; ezek közül mutatunk be az alábbiakban néhányat (bővebben ld. Kézdy, 2006) A teljesítmény krízise lehet valódi, önmagában vett krízis, de jelezhet valamilyen más problémát is. Súlyosabb teljesítményzavar mögött önértékelési zavar, identitás válság, vagy családi nehézségek húzódhatnak meg. A teljesítmény krízisei közé tartozhat a saját

képességek helytelen megítélése, az iskola- és pályaválasztás döntéseinek problémái (Steinberg, 1989), a – korábban jó tanuló serdülőnél fellépő - tanulásra való képtelenség, a figyelem szétszórtsága, vagy a vizsgától való félelem (Vikár, 1999). A teljesítménygátlás többek között lehet a depresszió tünete; lehet a szülőkkel szembeni rejtett dac kifejezése vagy félelem a sikertelen azonosulástól a túl sikeres szülővel szemben. A teljesítmény megtartottsága ezzel szemben minden esetben a személyiség stabilitását jelzi. Az autoritás krízist a hierarchikus viszonyok (szülő-gyerek, tanár-diák, főnök-beosztott) kezelésének nehézségét jelenti, amit serdülőkorban a társadalmi, vagy a szülők által kínált értékek elutasítása, a sorozatos szabályszegések, a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás jellemez. Alapjainál egy egészséges fejlődési tendenciát, a szülőkről való leválási folyamatot

találjuk, amelyben azonban túlságosan kiéleződött a függőségi igény és az önállóság közötti konfliktus (Lust, 2000): a saját identitást a körülötte lévőktől való erőteljes elkülönüléssel hangsúlyozza, keresi. A tekintély elleni lázadás enyhe formája Vikár (1999) szerint is általános jellemzője a serdülőkornak; kiéleződése (például társadalmi szabályok nyílt megtagadása, az iskolakerülés, lopás) azonban már krízisnek tekinthető. A pályaválasztási elköteleződés az elért identitás, a felnőtt társadalmi szerepekbe való sikeres beilleszkedés jele. E hosszú folyamat főbb állomásai az oktatási intézmények kiválasztása, a képzettség megszerzése, valamint az adott pályán való elhelyezkedés, a pályához kapcsolódó szerepek beépítése az identitásba. Továbblépési nehézség bármely ponton előfordulhat: továbbtanulási jelentkezéskor; a diploma, illetve a képzettség megszerzésének halogatásakor;

a munkába állás időpontjának kitolásakor, például egy újabb képzés megkezdése által. A depresszió enyhe formája a leggyakrabban előforduló pszichológiai probléma a serdülők között. Ennek egyik oka lehet a gyerekkor védettségéből való kilépés, a szülőktől való eltávolodás fájdalmas megélése. Gyakran jelentkezik burkolt formában: depressziót jelezhet például a tanulmányi visszaesés, a lustaság, a közöny, a kapcsolatok beszűkülése, a kisebbségi érzések, aggodalmaskodás, önvádlás. (Ezek a problémák persze megjelenhetnek önmagukban, a depressziótól függetlenül is.) Ahogyan azt korábban láttuk, a nemi identitás kialakítása, integrálása a személyiségbe a serdülőkor kiemelt feladataihoz tartozik. Ebben az életkorban a nemi identitás kérdése, egyszerűen fogalmazva, így szól: mit jelent számomra, hogy nő/férfi vagyok, illetve hogyan vagyok nő/férfi. A nemi identitás felvállalásának folyamatában

akadályok jelentkezhetnek a nemiséggel kapcsolatos értékek és erkölcsi szabályok felülvizsgálásakor, a párkapcsolathoz, illetve a saját testhez való viszonyulás átgondolásakor. Gondot okozhat a nemi szerepekhez 50 kapcsolódó kulturális elvárásoknak való megfelelés is, különösen akkor, ha ezek a különböző társadalmi csoportok esetében ellentmondásban vannak egymással, így például a média és az egyház által közvetített női-férfi szerepelvárások esetében. Az autonómia az egészséges értelemben vett függetlenség megalapozását jelenti (Steinberg, 1989). Serdülőkorban az autonómia legfontosabb formái a szülőktől való érzelmi függés csökkenése, az önálló döntések meghozatalának képessége, és a személyes értékek és erkölcsi normák kialakítása. Az első tulajdonképpen az érzelmi autonómia, más szóval a függetlenség elérése a közeli kapcsolatokban, amely a párkapcsolatok, barátságok

sikerességét is meghatározza. A valói autonómia kialakításában akadályt jelenthet a szülőktől való anyagi függés az elhúzódó tanulóévek alatt. Korábban már volt szó arról, hogy az önértékelés válsága a serdülőkorban jelentkezik a legerőteljesebben. Az előző részekben felsorolt okok mellé (családi kapcsolati problémák, énkép) még azt tennénk hozzá, hogy az önértékelés bizonytalanságából adódó gyakori félelem, hogy a serdülő vagy fiatal úgy érzi, nem lesz képes megfelelni a felnőtt-szerep elvárásainak (felnőttként viselkedni, diplomát szerezni, munkahelyen jól teljesíteni, párt találni, stb.) Nagy segítséget jelenthetnek ebben az időszakban azok a lehetőségek, ahol serdülő kipróbálhatja képességeit, és ezeken keresztül reális visszajelzéseket kaphat önmagáról. A vallásosság fejlődése A serdülőkor fő feladatának, az identitás kialakításának a vallási-világnézeti elköteleződés is

része (Erikson, 1968). Úgy tűnik, az identitásalakulás során a neveltetés keretében kapott vallásosság valamiféle megkérdőjelezése elengedhetetlen feltétele a vallásos fejlődésnek, a személyes hit kialakulásának. Míg a serdülőkor középső szakaszában a hit nagyon sok konvencionális tartalmat, a közösségtől átvett elemet hordoz, addig a fiatal felnőttkor évei alatt, egyfajta kritikai eltávolodással, személyes reflexiónak kell alávetni mindezeket a tartalmakat, hogy végül az egyén a személyesen belátott és elfogadott értékek mellett köteleződjék el (Benkő, 1998). Ezt a folyamatot írja le részletesen Fowler is. A hit fejlődésének harmadik szakaszát szintetikus-konvencionális hitnek nevezi és a 13-15. életévre teszi Bár bizonyos értékek ekkor már a serdülő saját döntésének eredményei, hitvilágát nagyrészt a számára fontos személyektől átvett elemek alkotják. Identitása alakításához szüksége van konkrét

társakra, példaképekre, és a csoporttal, közösséggel való azonosulás erőforrást jelent a számára. A konkrét személyekben, példaképekben való csalódás könnyen törést okozhat hitükben. Mindezzel szemben a következő szakasz, az individualista-reflektív hit szakasza a korábbi, konvencionális hittartalmak megkérdőjelezéséről, átgondolásáról, és egy egységes, személyes döntéseken alapuló hitvilág kialakításáról szól. Ez a folyamat vizsgálható az identitásalakulás részeként is. Ebből a szempontból a kritikai távolságban való megragadás egyfajta moratóriumként írható le; ebben az esetben a későbbi életszakaszokat is a tekintély elleni lázadás jellemezheti. Az identitásalakulás és a vallási fejlődés kapcsolatát mutatja a „serdülőkori ateizmus”, az önállóság keresésének egy gyakori formája is. Ebben az esetben azonban a kritizált vallásos tartalmak feltehetőleg kevesebb 51 hangsúlyt kapnak; a

jelenség lényege, hogy a szülők hitének elutasítása elősegítheti a szülőkről való érzelmi leválást. A serdülőkorú gyerekek Fowler hit-szakaszai közül a szintetikus-konvencionális, valamint az individuális-reflektív hit szakaszába tartoznak (a részletes leírást ld. abban a fejezetben) A felnőttkor kezdetén: a késő serdülőkor és a fiatal felnőttkor Erikson (1963, 1968) szerint a fiatal felnőttkor szakaszának feladata az intimitás kialakítása. Az intimitásra való képesség azt jelenti, hogy a személy saját identitása elvesztésétől való félelem nélkül tud közeli kapcsolatokban részt venni. Ebből is következik, hogy az intimitás előfeltétele az elért identitás, hiszen bizonytalan identitás esetén az annak elvesztésétől való félelem visszatartja a személyt attól, hogy túlságosan közeli kapcsolatokat alakítson ki, ahol feloldódhat, „elolvadhat” saját identitása. Az intimitás megteremtésére, megélésére

való képtelenség a közeli kapcsolatokban izolációhoz (elszigetelődéshez) vezet. Az intimitás először az azonos neműek közötti barátságokban jelenik meg, a serdülőkor elején, és a serdülőkor folyamán egyre nagyobb hangsúlyt kap. Felmérések azt mutatják, hogy a serdülő- és a fiatal felnőttkor az élet legmagányosabb szakaszai közé tartozik. Ennek oka az lehet, hogy ebben a korban az intimitásra való igény már megjelenik, de az ezt kielégítő társas kapcsolatok kialakítása még nem sikerül (Steinberg, 1989). Az elköteleződésnek és az intimitásnak a házasság (párkapcsolat) minőségének meghatározásában is kiemelt jelentősége van. (Általában véve egy kapcsolat fejlődése az elköteleződés mértékével és az intimitás növekedésével mérhető.) Az elköteleződés feltétele a személy érettsége és a szabad döntés lehetősége, míg az intimitás feltétele, szintén a személy érettsége mellett, a kölcsönösség

és a bizalomteli, önfeltárást segítő légkör. A személy érettségének fontos jellemzői a kialakult identitás, az autonómia, a tudatosság, a spontaneitás (például az érzelmek kimutatásában) (Horváth-Szabó, 2001). Az elköteleződésre és intimitásra való képesség az anya-gyerek kapcsolatban alapozódik meg, hiszen a gyerekkori kötődési mintázatok a felnőttkori kapcsolatokban is megjelenhetnek (ld. családról szóló fejezet). A gyerekkorukban biztosan kötődő személyek felnőtt korukban képesek elköteleződni, valamint egyensúlyt teremteni a függetlenség és a bensőséges kapcsolatra való igény között. Az ambivalensen kötődő gyerekek felnőttként gyakran mutatják az elköteleződés-szakítás-újra elköteleződés-újra szakítás dinamikáját, mivel elköteleződési igényük magas, ugyanakkor a kapcsolat kudarcától való félelmük visszavonulásra készteti őket a megkezdett kapcsolatban. A bizonytalanul-szorongóan kötődő

gyerekek felnőtt korukban nem mernek elköteleződni, a csalódástól félve kerülik az intimitást. A bizonytalanelkerülő gyerekek gyakran válnak felnőtt korukban magányossá, visszahúzódóvá A gyerekkori kötődési stílus és a felnőttkori párkapcsolati működés közötti összefüggés ugyanakkor nem determinisztikus, hiszen a fejlődés, az újabb kapcsolatok kialakítása során kapcsolati mintázataink is változhatnak (Horváth-Szabó, 2001). 52 A második utazás: az élet középső szakasza S. Petik Krisztina A középső életkor helye az életúton Az élet első felében az ember útja viszonylag egyértelmű keretek között halad. Az egymást követő életfeladatok pontosan kijelölik az útirányt: identitásépítés, hivatáskeresés, családalapítás, gyermeknevelés. Az élet első felében, „az élet délelőttjén” (Jung) az ember kifelé fordul, és elsősorban a külvilággal van kapcsolatban. Az élet „reggelén” a tudatos

egyéniség alakul ki Jung szavaival ez az ego-fejlődés. Ennek az időszaknak a terméke pedig a döntéseket meghatározó személyes mítosz. Ebből erednek a szerepek és a kapcsolatok Ez az Álom (Levinson), a történet (McAdams), mely szerint az ember él. Választás, hogy milyen stílusban, milyen elkötelezettségek között és milyen értékrend szerint alakítsa a sorsát Az életfeladatok a világhoz való erős alkalmazkodást igénylik, s ebben az igazodásban az ember belső világa gyakran elhanyagolódik, háttérbe szorul. A fiatal képes arra, hogy az örök fiatalság illúziójába burkolózzon: beleveti magát életfeladatai teljesítésébe, s ezek a részcélok elterelik a figyelmét a végső kérdésekről. A fiatal nem tudja elképzelni, hogy van élet a fiatalság után (Rosenberg, 1999). Az időskor misztikus és hátborzongató távolságra van tőle Nyugati kultúránk is erősíti ezt az elhatárolódást: legfőbb értékeink közé tartozik a

szépség, az egészség, a fiatalság. Ezek mind anyagi jellegű dolgok, s bár tudjuk, hogy nem birtokolhatjuk őket örökké, hisszük, hogy megfelelő erőfeszítéssel megtarthatjuk őket. Az örök fiatalság illúziója sokakat egészen sokáig elkísér. A testi hanyatlás azonban folyamatosan halad előre – akár tudomást veszünk róla, akár nem –, és a harmincas életévek végére általában oly fokra jut, hogy nem kerülhetjük el a vele való szembesülést. Abban talán minden kutató egyetért, hogy az élet középső időszaka – ha nem is mindig krízissel járó, de – sajátos fordulópontot jelent az életben. E fordulópont központi témája az idői tényező, a halál felé való menetelés tudatosodása. A középkorú ember középen áll – a fiatalság dinamizmusa és az elkerülhetetlen hanyatlás között. Az ember az élete közepén több szempontból is „csúcson van”, de hirtelen ráeszmél, hogy a tovább vezető út már lefelé, a

testi hanyatlás és a halál irányába tart. E kép drámaisága ellenére Jung azt állítja, hogy a személyiség kivirágzásának ideje ekkor jön el (Brewi, Brennan, 2004). Levinson pedig úgy fogalmaz, hogy minden életszakaszra szükségünk van ahhoz, hogy a személyiségünk teljességét kibontakoztathassuk. A középső életkor történései Az élet középső szakaszát sokféle szempontból vizsgálhatjuk. Az ember számára az életkor többféle jelentést is hordozhat. Akár a biológiai, akár az élethelyzetbeli vagy a pszichés változásokat vizsgáljuk, szem előtt kell tartanunk, hogy az e történések nyomán átélt szubjektív élményeket számos tényező befolyásolja. Leginkább az a történelmi és társadalmi kontextus van hatással ránk, amelyben élünk (Reid, Willis, 1999). 53 Biológiai hanyatlás Nyugati kultúránk jelenlegi értékvilága erősen anyagközpontú. A spirituális perspektíva elveszítésével az ember értékét is

sokszor csupán a biológiai jellemzői alapján definiálják: így alakult ki a fiatalság- és szépségkultusz. A haláltól való félelem oly erős, hogy a halál, sőt még az életkor is tabuvá vált. Nem csoda hát, hogy a fiatalság elmúlását sokan krízisként élik át, és sok esetben tagadással próbálják kezelni. A biológiai öregedés azonban csak egy határig tagadható és késleltethető. A negyvenes életévekhez közeledve mind a külső megjelenésben és a fizikai erőnlétben, mind az egészségi állapotban egyre észrevehetőbb hanyatlás zajlik. A tükörbe nézve más kép fogadja az embert, mint amit magáról elképzel. A fizikai terhelést sem bírja annyira, mint eddig. Egyre többször találkozik a betegséggel – saját életében és a kortársainál. Whitbourne (1999) kutatta, hogy milyen személyiségi tényezők határozzák meg az öregedésre adott reakciókat. Korábban is idéztük már, hogy az egyéni identitásstílustól és a

pszichológiai elhárító mechanizmusok működési módjától is függ, hogy ki milyen mértékben veszi észre saját változását. Kutatások szerint az asszimilatív stílusú személyek az életük középső szakaszában viszonylag sokáig képesek az önmagukról szóló visszajelzéseket úgy alakítani, hogy ne kelljen módosítaniuk eddigi (fiatal) önképüket. Mások érzékenyebbek a környezeti visszajelzésekre, és a változás legkisebb jelei hatására megváltoztatják az önképüket, így esetleg túl korán öregnek minősítik magukat: őket nevezhetjük akkomodatív identitásstílusúaknak. Bárhogy történjék is a szembesülés, az öregedést regisztráló ember gyakran kétségbeesik. Úgy érzi, hogy a fiatalságával együtt mindent elveszít, ami eddig értelmet jelentett számára. Ez is oka annak, hogy az életkor társadalmi tabuvá vált, mintha szégyen lenne még önmagunk előtt is. Levinson árnyaltabb képet fest erről az élményről.

Felhívja a figyelmet arra, hogy a középkorú ember nem csupán a hanyatlást érzékeli, hanem egyszerre éli át a fiatalság és az öregség élményét. Még köze van a fiatalsághoz, de érzi, hogy már köze van az öregséghez is A fiatalság nemcsak testi tulajdonság, hanem szimbóluma a születésnek, a növekedésnek, a lehetőségeknek, a kezdetnek, a nyitottságnak és az energiának is. Minden életkorban megéljük a fiatalságot, ha ezek a jellemzők szerepelnek az életünkben. Az öregség pedig a befejezés, a gyümölcshozás, a stabilitás, a beteljesedés szimbóluma. Ezeket is átélhetjük szinte minden életkorban. Optimális egyensúlyukat azonban a középső életkorban kell megvalósítani Ebben az értelemben a középéletkor az életciklus központja. Családi szerepvesztések A középkorúak az úgynevezett „szendvics-generáció”, amelyet két oldalról is szorongatnak, s amelynek két oldalról is komoly veszteségeket kell feldolgoznia. A

középkorú ember szülei egyre idősebbé, betegebbé válnak, segítségre, gondozásra szorulnak. Az ő öregségük nem csupán fizikai terhet ró középkorú gyermekeikre, hanem az elveszítésükkel való szembenézés lelki terhét is. A szülők halála nem csupán egy személyes veszteség, hanem az eredeti családban eddig megőrzött „gyermeki” státusz megszűnése is. Ettől a ponttól kezdve a középkorúak a legidősebb családi generációba kerülnek át, még ha az életkoruk szerint nem is minősíthetők öregnek. Saját gyermekeik is ebben az időszakban kezdenek leválni a családról, s e folyamat összes külső és belső konfliktusát a középkorú szülőknek kell hordozniuk. Nem csupán az okos 54 elengedés művészetével járó nehéz nevelési helyzetek terhelik ilyenkor őket, hanem a gyermekek „elveszítése” miatti kisebb-nagyobb gyászélmény is. A kisgyermekes szülői státusz véget ér, és a gyermekek serdülésével hirtelen

felgyorsul az elszakadás hosszú és konfliktusos folyamata is. Megváltozik a szülő-gyermek viszony, és a legtöbb felnőtt csak nehezen tud alkalmazkodni a kamaszodó gyerekek ellentmondásos és kiszámíthatatlan elvárásaihoz. Pedig a szülők viselkedésének kulcsszerepe van abban, hogy a serdülők mennyire sikeresen oldják meg az önállósodás nehéz életfeladatát. Az eddigi családi életstruktúra gyökeres átalakítására van szükség: a gyermekek közvetlen nevelése véget ér, új szabályok és új kapcsolatformák kiépítését kell nagyon gyorsan megvalósítani. A változásnak ellenálló, merev személyiségű szülők nem csupán saját fejlődésüknek, hanem gyermekeik fejlődésének is gátjai lesznek. Az idő kerekének visszaforgatni akarása kétféle következménnyel járhat. Ha a gyermekekben eléggé erős a fejlődési vágy, akkor kénytelenek lesznek szembefordulni az őket visszahúzó szülőkkel: durva veszekedések és drámai

szakítások lehetnek a következmények. Ha a gyermekekben erősebb a megfelelési vágy, mint a fejlődés motivációja, és amúgy is félnek a felnőtté válástól, akkor lemondhatnak az identitásuk kialakításáról: fejlődésük megrekedhet. A családi szerepvesztések súlyos krízist provokálhatnak. Különösen azokat a nőket terhelik meg, akik személyes identitását elsősorban az anyai szerep határozta meg. A férfiak identitása inkább a munkahelyi és kenyérkeresői szerephez kötődik (Moen, Wethington, 1999), ezért talán kevésbé szenvedik meg a családi struktúra átalakulását. A gyerekek önállóvá válásának pozitív következményei is vannak: a szülők ekkor lehetőséget kapnak arra, hogy kifejlesszék személyiségük eddig elhanyagolt oldalait, és új kapcsolatot építsenek ki egymással és másokkal. Érdekes problémát jelent azoknak a helyzete, akiknek nem lehetett gyermekük vagy nem akartak gyermeket vállalni. Ők ebben az

életkorban szembesülnek élesen azzal a ténnyel, hogy az Erikson által generativitásként megfogalmazott felnőttkori életfeladatot abban az értelemben nem teljesítették, hogy saját utódokat neveljenek fel. Ez a szembesülés az örökre elszalasztott lehetőség keserű élményét hozhatja, és a stagnálás életérzésével járhat, ha az ember az élet más szféráiban sem tudott alkotó módon részt venni a következő generáció útjára bocsátásában vagy egyéb kreatív tettekben. Társadalmi-gazdasági szerepváltások A középkorú ember nagy élettapasztalattal és szakmai tudással rendelkezik, alkotókészsége csúcsán van, és hatalmas kreatív erők működnek benne. Ugyanakkor a gazdasági élet más típusú szempontjai miatt gyakran mellőzik őt a munkaerőpiacon. A munkanélkülivé válás egyre fenyegetőbb veszélye három szempontból is krízist provokál az életében: az anyagi ellehetetlenülés réme és az alkotásvágy

kielégítetlensége mellett az önazonosság érzése is krízisbe kerül, hiszen a személyes identitás megfogalmazásakor a legtöbb ember a fizetett munkája alapján határozza meg magát. A munkahely elveszítése tehát alapjaiban rengetheti meg a személyiséget. 55 Pszichológiai történések Vannak olyan középkorú emberek, akiknek a viselkedésében semmi jel nem mutat arra, hogy bármiféle lényeges változást vagy krízist élnének át. Jung és Levinson szerint bennük is zajlik egy rejtett pszichológiai folyamat, vagy esetleg csak később várható egy belső krízis. Másoknál enyhe tünetekkel járó, csöndes belső munka folyik: tudatosulnak bizonyos veszteségek, és felerősödik a velük kapcsolatos gyász. Ugyanakkor pozitív változások is zajlanak, és a személy olyan lépéseket tesz, amelyek gazdagítják az életét. Sok középkorú ember életében azonban erős krízis is tapasztalható. Az öregségtől való félelem aktiválódik.

Harcok folynak a személyiségen belül és kívül Az élet minden aspektusa megkérdőjeleződik. Az ember tele van váddal önmaga és mások ellen Kételkedik mindenben, és keresni kezd valami újat. Elveszíti az illúzióit, ezért ürességet él át Letargia és unalom hatalmasodik el rajta: ami eddig lelkesítette, az érdektelenné és értéktelenné válik. Lassan elveszít mindent, amiben eddig bízott. Nem tud a régi módon élni, de nem találja az újat sem Az élet újraértékelési folyamata tudattalan konfliktusokat és régi sebeket is aktivál: most különös erővel élednek újjá az élet során meg nem oldott vagy csak részben megoldott életfeladatokból eredő konfliktusok. Hiszen a továbbfejlődés csak akkor lehetséges, ha ezek a konfliktusok valamilyen szinten megoldódtak. A serdülőkorhoz hasonlóan most is sorban szembesülni kell az eddigi fejlődési konfliktusok alapkérdéseivel, és újra választ kell adni rájuk. A bizalom. Erikson azt

írja, hogy a felnőttkori életfeladat, a generativitás alapfeltétele, hogy az ember higgyen a fajban, az életben. Az élet középső szakaszában menetelő ember nem kerülheti ki a kérdést: miben hisz, miben bízik? Van-e mit átadnia a következő generációnak? Az autonómia. A felnőtt csak akkor képes arra, hogy másoknak is támasza, mentora, irányítója legyen, ha önmaga önálló és magabiztos lény. A kezdeményezőkészség. Az alkotóképesség kibontakozásához szükséges, hogy valaki ötletadó és kreatív legyen. Ehhez kapcsolható a teljesítőképesség kérdése: tud-e, képes-e alkotó módon dolgozni? És a legmegrázóbb kérdés: van-e szilárd identitása? E problémakör aktiválódása okozza a legnagyobb krízist. A középkorú ember újra felteszi magának a kérdést: ki vagyok? Az, akinek eddig hittem magam (Ego) vagy akinek láttattam magam (Persona) egyezik-e azzal, aki vagyok (Self)? Jung részletesen kifejti, hogy a tudatos én (Ego) a

személyiségnek csak egy része. Az élet első felének életfeladatai az Ego működését és fejlődését erősítik, miközben háttérbe szorulnak a személyiség más aspektusai. A „korai zárók” (Marcia) identitása különösen ki van téve a teljes elbizonytalanodásnak. Ők ugyanis a serdülőkorban egy személyes krízis, és az abból születő személyes döntések nélkül alakítottak ki egy identitást, s ennek az identitásnak esetleg kevés köze van a valódi személyiséghez (Self). A serdülőkorban elmaradt belső munkát most kell elvégezni. De felnőttként, kialakult életkeretek között ez a folyamat tragikus következményeket hozhat: válás, hivatáselhagyás 56 Az aktiválódott konfliktusok észrevétlenül ráépülnek a jelen eseményeire, és szétválaszthatatlanná válnak. Az emocionális zűrzavar ettől még nagyobb lesz Sok középkorú ember házassága emiatt kerül válságba. Az intim kapcsolatokat ráadásul nemcsak a

tudattalan problémák aktiválódása terheli, hanem a projekciós (kivetítő) mechanizmusok működése is. Ha az ember nem ismeri fel vagy nem fogadja el a saját krízisét és az azzal járó negatív érzelmeket, akkor könnyen rávetíti azokat a közelében élő személyekre. Így őket hibáztathatja, és mentesülhet az önmagával való szembenézéstől. Az effajta tagadás és projekció egyrészt nagyon megkeseríti a környezetében élők életét, másrészt lehetetlenné teszi a személyiség fejlődését és kibontakozását – mintegy állandósítva ezzel a krízist. A középső életkor azonban nem csak a sötét krízisek időszaka. Sok ember tapasztalata jelzi, s ezt kutatások eredményei is alátámasztják, hogy az élet középső szakaszában sokan megélik a „csúcsra jutás” élményét. Ryff (1999) egy vizsgálatában például többféle korosztályt kérdezett meg a pszichológiai jól-lét összetevőiről. Eredményei szerint mind a

fiatalok, mind az idősek a középéletkort jelölték meg, mint ahol elképzelésük szerint a legjobban funkcionál az ember. Sokak számára az élet közepén zajló fejlődés szépsége a perspektíva érzésének kibontakozása miatt jön létre. E kiteljesedés feltétele azonban az, hogy sikeresen megoldjuk a középső életkor pszichológiai feladatait. A krízis kezelése Jung szerint minden életközépi válság spirituális krízisnek tekinthető: ilyenkor a dolgok értelme kérdőjeleződik meg. A krízis a személy fejlődésének kreatív aspektusa. Felszólít a továbblépésre Az elégedetlenség és a kiábrándulás kényszerít minket a változásra, a kreatív megoldásra Akkor jutunk túl rajta, ha válaszolunk rá. A krízis teljes megtapasztalásának készsége az élet elfogadásával egyenlő. Az életközépi krízis szimbolizálható egyfajta halállal, melyből feltámadás születik. És az élet ilyen talajvesztése – mint minden más krízis –

intellektuális és morális megtéréshez vezethet, ha jól bánunk vele. Mindenfajta pszichológiai fejlődés alapfeltétele az önmagunkkal való szembenézés: az állapotunk regisztrálása és elfogadása. Így az élet közepén esetlegesen jelentkező depressziót és rossz közérzetet is el kell fogadnunk, „bele kell mennünk”. Bátran föltenni a kérdéseket, melyek megszólalnak bennünk: „Mi az, amit átélek? Honnan jön ez? Mit mond nekem?” Aki nem esik kétségbe, az elfogadja, de nem abszolutizálja ezeket az érzéseket. Minden krízisben az ember az ismeretlennel találkozik, és azáltal lép vele kapcsolatba, hogy szembenéz vele. El kell hagynunk, ami eddig értelmet adott nekünk, és el kell indulnunk a sötétben azzal a hittel, hogy az tartogat valamit számunkra. Tele vagyunk kétséggel, haraggal és bánattal, de többek vagyunk, mint a kételyeink, a haragunk és a fájdalmaink. A múltunk nem determinál és nem börtönöz be minket.

Tudatosítanunk kell, hogy bennünk nemcsak a múltunk, hanem a jelenünk és a jövőnk is ott van, és képesek vagyunk változni. Az élet középső szakaszának központi kérdése: létrejön-e egy spirituális megújulás? Az apátia akkor kezdhet hirtelen csillapodni, amikor elkezdünk kibékülni a múltunkkal. Hogyan? Felidézzük és átgondoljuk a saját történetünk lehető legnagyobb részét. 57 Minden embernek szüksége van arra, hogy elmondhassa ezt a történetet. Szükségünk van hallgatókra is. A megfogalmazás már önmagában mélyebb megértéshez vezet Először hátra kell lépnünk pár lépést, hogy nagyobb perspektívából szemlélhessük önmagunkat, hogy azután belevághassunk az élet második felének meghódításába. Látnunk kell a múltat, hogy az a sajátunkká váljon. A halandóság tudatában, a múltat ismerve bölcsebben tudjuk felhasználni a jelen időt. Az élettörténet átgondolásakor elfelejtett kincseket is lelhetünk

Amíg fel nem fedezzük a múltunkban a sok rossz mellett a jót is, addig kevés eséllyel fogunk reménykedve tekinteni a jövőbe. A hívő ember nem mulaszthatja el, hogy Isten munkájának nyomait felfedezze az élettörténetében. Erre még a nem hívők is rábukkanhatnak A sötét emlékek kapcsán pedig elkerülhetetlen, hogy kiengesztelődjünk – önmagunkkal és másokkal. Ez nem szőnyeg alá söprést jelent Amikor szembesülünk a feltámadó intenzív negatív érzelmekkel, akkor feltehetjük a kérdést: milyen jó származhatott ebből a rosszból? A negatív dolgokat ki kell mondani, szimbolizálni, akár ritualizálni is, hogy új élet születhessen. A gyónásban is pontosan ez történik. Megbocsátás nélkül nem lehet fejlődni Az élet közepén ki kell békülnünk a múlttal, hogy a jövő felé fordulhassunk. Az elfojtott harag és a látens bánat feldolgozásához viszont professzionális segítséget kell igénybe venni. Feldolgozatlanságuk ugyanis a

fejlődés megrekedéséhez és nagyon gyakran depresszióhoz vezet (Kast, 2002). Az életközépi krízis sikeres megoldásához hitre van szükség. Hinni kell abban, hogy az életnek értelme van, és abban, hogy mi magunk méltók és érdemesek vagyunk az életre. Ez az ősbizalom érzése. Az élet értelme mindig túl van az egyén mikrokozmoszán A feladat tehát az élet átélése. Egyszer megkérdezték Jungot, milyen tanácsot adna a halálhoz közeledő idős embereknek. Válasza ez volt: „Élni, élni, mint ha száz évünk lenne még hátra” (Brewi, Brennan, 2004). Ez a tanács minden életkorra vonatkoztatható felszólítás. Spirituális újjászületés nélkül nehéz eljutni az integritás állapotába, melyet Erikson így jellemez: „Az élet egyes szakaszaiban ellentétes erők konfliktusait kell megoldanunk, és az ezekből eredő vonások végső integrációja az időskorban valósulhat meg: a hit, az akaraterő, a célirányosság, a hozzáértés, a

hűség, a szeretet, a gondoskodás és a bölcsesség – valamennyi az individuális életerő ismérve” (Erikson, 1968/1991, 496.o) Az élet második felében az ember az érettség felé haladva reálisabb és önirányítottabb lesz, így valódi Selffé válik. Teljesen elfogadja a belső érzéseit, érzékennyé válik, és elfogadja a többi embert is. Jobban értékeli a mély kapcsolatokat A morális átalakulás megváltoztatja az egyén döntéseinek kritériumát: a kielégüléskeresés helyett az értékek irányába történik elmozdulás. A döntések jelzik, hogy megtörtént-e az átmenet A krízisnek ugyanis kétféle megoldása lehet: vagy továbbfejlődünk, és az igazi Selfünkké válunk, vagy visszalépünk, és visszahelyezzük a trónra a tudatos énünket. Ekkor megrekedünk a fejlődésben 58 A középkorú ember pszichológiai feladatai Jung hangsúlyozza, hogy mindig több vagyunk, mint aminek látszunk: a tudatos énünk nem az egész

személyünk. A feladatunk az, hogy állandóan tágítsuk a tudatosságunk határait, ezáltal egyre szélesebb személyiségtartományunkat hajtsuk uralmunk alá. Az élet nagy fordulópontján – a középső életkorban – a rejtett tulajdonságok és vágyak bukkannak elő bennünk, és sürgető követeléssel kérnek „bebocsátást” az életünkbe. Jung megfogalmazása szerint az időskori kiteljesedéshez az szükséges, hogy az eddig rejtett személyiségtartalmakkal megismerkedjünk, összebarátkozzunk, és integráljuk őket a személyiségünk egészébe. Ezt a folyamatot hívja Jung individuációnak, melyet más szerzők a személyiség integrációjának neveznek. Emlékeztetünk rá, hogy Levinson is az „individuáció” kifejezést használja a személyiség kiteljesedésének folyamatának leírására. Jézus is gyakran utal a spirituális újjászületésre (Jn 3,3), és az életközépi átmenet ezt jelentheti, ha jól éljük meg. Ekkor válunk teljes

önmagunkká Az öregedés – ebben a pszichológiai értelemben – nem hanyatlás, hanem kibontakozás és kiteljesedés. Az élet második felének fejlődési feladata, hogy az életet egy új értékbázis köré szervezzük. Ehhez fel kell adnunk a ragaszkodásunkat bizonyos anyagi és szellemi javakhoz. A lelki fiatalságnak ellensége mindenfajta birtoklási vágy (Kereszty, 1982). Az eddig kifelé irányuló pszichés energiát a belső növekedésre kell fordítani. Az életközépi átmenet nem más, mint egy energiaátirányítás. Jung drasztikus követelménye, mely szerint le kell döntenünk a tudatos világ bálványozott értékeit, – önmagunk elvesztésének félelmével jár. Akik ezt nem merik megtenni, és az első életszakasz elvei szerint élnek tovább, azok „a vesztükbe rohannak, hipochonderek, fösvények, a múlt dicsőítői, örök kamaszok lesznek. Sajnálni való helyettesítői a Self megvilágosodásának” (Brewi, Brennan, 2004). A másik

találó jungi megfogalmazás: „Nem élhetünk az élet délutánján a délelőtt programja szerint.” (im) Ugyanezt a folyamatot Levinson a már említett „életstruktúra-váltás” terminusával írja le. Szerinte az egész életútra vonatkozó alapkérdés, hogy az embernek egy adott életszakaszban mennyire sikerül kielégítő életstruktúrát felépítenie, hogy ezen keresztül kapcsolatba léphessen az alapvető életfeladataival. Az élet döntő fordulópontjai az életszakaszok közötti átmeneti időszakok, melyek akár a stagnálás, akár a megújulás lehetőségeit rejtik. E szakaszok feladata a meglévő életstruktúra felülvizsgálata, új lehetőségek felkutatása, és egy új struktúrát megalapozó döntések meghozatala. Az életközépi átmenet időszakában Levinson szerint az alábbi konkrét feladatokat kell megoldani. 1. A korai felnőttkor lezárása, a múlt újraértékelése A halandóság erősödő tudatának árnyékában egyre

erősödik az a vágy is, hogy a maradék időt bölcsebben használjuk fel. Az ember átvizsgálja a múltját, és leltárt készít arról, hogy mire jutott eddig. Ilyenkor sokszor az egész életstruktúrája kérdőjeleződik meg Levinson szerint az embert az alábbi kérdések ostromolják: Mit tettem az életben? Mit kaptam és mit adtam a hozzátartozóimnak és önmagamnak? Mit akarok igazán? Melyek a központi értékeim, és ezek hogyan tükröződnek az életemben? Melyek a talentumaim, és hogyan használtam fel őket? Mit kezdtem az Álmommal? Mennyire kielégítő a mostani életstruktúrám: megfelel-e a Selfnek? Élhető-e a világban? Hogyan változtassam meg, hogy jobb alapot biztosítson a jövőre nézve? 59 Az ember rájön arra is, hogy mennyi illúzióra építette az életét, és hogy ezek egy részéről le kell mondania: elismerni, hogy számos régóta dédelgetett hite önmagáról és a világról nem igaz. Az illúziók elveszítése inspirálhat

nagy teljesítményekre, ugyanakkor cinizmushoz, elidegenedéshez, mindenfajta hit elhagyásához is vezethet. De ez csak az egyik lehetőség Vannak olyan illúziók még a felnőtt ember világában is, amelyek értékesek. Emiatt túl fájdalmas és talán nem is szükséges eldobni őket, helyük marad az egész életút során. 2. A második feladat az életközépi átmenet időszakában a jelen életstruktúra módosítása, és az új választások kipróbálása. Életünk számtalan területén fel kell számolnunk a régi rendet, és új struktúrát kell kialakítanunk. Gondoljunk például a megváltozott családi életre a gyermekek felnövekedése után. Vannak olyan életstruktúra-változtatások is, melyeket nem az élet követelményei, hanem a személyiség mélyén születő vágyak irányítanak. Van, aki drasztikus külső változtatásokat hajt végre, van, aki kevésbé látványos, mégis fontos módosításokat eszközöl az életében. A belső változás

lehet tudatos, de lehet rejtett is. A fejlődési folyamat sikerességét az jelzi, hogy az új életstruktúra megfelel-e a megváltozott személyiségnek. Az élet közepén és vége felé is kibontakozhatnak új hivatások, és megújulhat a házasság, ugyanakkor nem ritkán a hivatás elhagyása vagy a család szétesése a végeredmény. 3. A harmadik levinsoni feladat az élet közepén az egész életút során tartó individuációs folyamat intenzívebbé válása. Levinson elméletének bemutatásakor korábban utaltunk rá, hogy az individuáció egy kétpólusú folyamat: egyszerre jelent elkülönülést a világtól és kapcsolódást hozzá. Jelent egy növekvő függetlenséget és önállóságot, ugyanakkor egy erősödő bizalmat a világban, mely révén egyre teljesebben a részének tekintjük magunkat. Ez a folyamat egy paradoxont rejt magában, s e paradoxon feloldásához módosítani kell a kora-felnőttkori személyiséget és a harmincas évek

életstruktúráját is. Emlékeztetőül felidézzük, hogy az individuációs folyamat paradoxonja négy polaritás feszültségében fejeződik ki. Ezek olyan tendenciapárok, melyeket bár ellentétekként élünk meg, mégsem egymást kizáró jellemzők, és mindkét oldaluk megtalálható minden Selfben: fiatalság/öregség, rombolás (destruktivitás)/alkotás (kreativitás), férfiasság/nőiesség, kötődés/eloldódás. Ezek a polaritások az egész életút során jelen vannak, és minden fejlődési átmenetben lehetőség és szükség van az újfajta integrációjukra. Az élet közepén különös hangsúlyt kapnak a) A fiatal/öreg polaritás nem csak biológiai folyamatokat jelöl, és erről korábban már beszéltünk. Az individuációhoz szükség van arra, hogy az ember lemondjon az örök fiatalság illúziójáról és arról az „omnipotens” vágyról, hogy monumentális és maradandó alkotást hozzon létre az életben, és hogy ez megadja neki a

keresett boldogságot. Az ember általában nem tudja teljes mértékben megvalósítani az ifjúkora álmait. Ennek felismerése döntő fordulópontot jelent. Ekkor tud változtatni a céljain, akár úgy is, hogy csökkenti eddigi munkája iránti érdeklődését, és másba fekteti az energiát. Az ember pszichológiai 60 „hagyatékába” ugyanis a munkán kívül beletartozik a család és más alkotások is, melyek egyfajta halhatatlanság ígéretét biztosítják. Az értékes hagyaték alkotásának vágya gazdagíthatja a középkorú ember életét, ugyanakkor a fejlődés során csökken az Álom beteljesítésére mozgósított ambíció. Az ember több belső szabadsághoz jut, hogy önmagává váljék, és kevésbé mozgatják a külső követelmények. b) A második integrálandó polaritás a romboló és kreatív erők egyidejű létezésének ténye. A halandóság elfogadásához hozzátartozik a világban található negatívumokkal való szembenézés és

a velük való megbékélés is. El kell fogadnunk a személyünkben lévő destruktív érzelmeket is. A középkorú ember néha hatalmas haragot él át azokkal szemben, akik fájdalmat okoztak neki, és önmagával szemben is, mert fájdalmat és bajt okozott másoknak és önmagának. Szembe kell néznie ezekkel a negatívumokkal, és meg kell békélnie velük. El kell fogadnia, hogy – akár szándéktalanul – romboló érzések is vannak benne: gyűlölet, megváltozott érzelmek, a szeretett emberek elhagyásának vagy megtámadásának fantáziái. A negatív érzelmekkel való megküzdés pszichológiai alapelve, hogy szembenézünk velük, és szemlélni kezdjük őket: Nagy (2005) szavaival: „Ha jön a harag, elkezdem figyelni. Úgy, ahogy az erdőben szoktunk fülelni, amikor hirtelen megreccsen egy ág. Így figyelek oda a haragra is. Hallom a dübörgő, akaratos, vadul csapkodó hangját ott legbelül Ha sikerül teljes figyelmemmel felé fordulni, s engedni

lenni, s hallgatni, akkoregyszerűen eltűnik.” Az élet végének tudatosulása a kreatív erőket is mozgósítja. Az ember alkotni akar valamit, hogy ezáltal is az életet szolgálja és erősítse, s alkotása révén valamiképpen halhatatlanná váljon. A középső életkor gyakran hatalmas emberi alkotások időszaka A felnőttkor középső szakaszának feladata, az eriksoni generativitás, a „következő nemzedék felnevelése” – véleményünk szerint – egészen tágan is értelmezhető. Az alapvető jelentésén kívül, vagyis hogy gyermekeknek ad valaki életet és felneveli őket, benne foglaltatik a másokról való gondoskodás számtalan más módja, így – szélsőséges értelemben – a társadalmi felelősségvállalás olyan formái is, mint az emberiséget előre vivő tudományos kutatás. Meissner (1984) egyébként, pont ebből az okból, a „produktivitás” és a „kreativitás” kifejezéseket javasolja a generativitás szó helyett.

Éppen így a generativitás ellenpólusa, a stagnálás is több területen tetten érhető: mindazon lehetőségek elmulasztásában, ahol a közösségért lehetne tenni valamit. Meissner szerint a valódi generativitás célja mások életének gazdagítása, ezért az önzés, a túlzott önszeretet különböző formái az e fejlődési feladatban történő elakadás jelei. c) Az emberi természet harmadik fontos poláris jellemzője a férfiasság/nőiesség. A nemi identitás kulturálisan meghatározott vonásait a fiatalok általában úgy élik meg, hogy túlhangsúlyozzák a nemükre jellemző sztereotip vonásokat, és elfojtják magukban a másik nemre jellemző tulajdonságokat. Az élet közepén a két pólus merev szétválasztása csökken, és az ember jobban elfogadja magában az eddig megtagadott jellemzőket. Vizsgálatok kimutatták, hogy a fiatal férfiak férfiasabbak akarnak lenni, mint a középkorúak, akiknél a nemi sztereotípiák kevésbé vezérlik a

viselkedést (Huyck, 1999), ezáltal a személyiségük gazdagabb, integráltabb, teljesebb lesz. Ha létrejön a férfi/női pólusok integrációja, akkor kreatív módon felhasználhatóvá válnak a felszabadult energiák és tulajdonságok. E folyamat eredményeképpen a férfiak a másik nemhez fűződő kapcsolataikat is magasabb szinten tudják megélni Ha már nem kell megtagadniuk magunkban a másik nemhez tartozó vonásokat, akkor kevésbé lesznek áldozatai a nők vonzerejének, mely sokszor abból fakad, hogy ők testesítik meg ezeket 61 az elfojtott tulajdonságokat. Így a két nem tagjai önmagukért tudják szeretni egymást (Levinson, 1978). A polaritások integrálása azonban borulást okozhat a családi szerepek eddigi egyensúlyában. Különösen a nők megnövekedett asszertivitása, határozottsága és családon kívülre fordulása okoz változást a családi életben. A férfiak gyengédebbé váló, esetleg családcentrikusabb hozzáállása inkább

pozitív fogadtatást vált ki. d) A kötődés/ eloldódás polaritása szintén az egész életet végigkísérő dilemmát szül. Az eloldódás nem a magányt és izolációt jelenti, hanem azt az állapotot, amikor valaki elsősorban a saját belső világával van elfoglalva: ilyen állapot például a meditáció vagy a gyermek magányos játéka. A fiatalok életében a hangsúly a kötődés irányába tolódik, és az ő eriksoni életfeladatuk az intimitás megvalósítása. A középkorú ember viszont inkább befelé fordul, mert ott sok elintéznivalója van. El kell különítenie magát a külvilágtól, és fel kell szabadulnia a külső nyomások alól, hogy a személyisége mélyének hangjára figyelhessen. A szeparáció fokozottabb igénye megterhelheti a családtagokat, s e terhet súlyosbítja, hogy a középkorú ember gyakran kritikussá válik a környezetével szemben. Levinson megfogalmazásában a középéletkor legnagyobb fejlődési feladata, hogy

kielégítőbb egyensúly jöjjön létre a Self és a társadalom igényei között. Ha ez sikerül, akkor a középéletkor lesz az élet egyik szeretettől legátitatottabb és legkreatívabb időszaka. A belső átalakulás útja McAdams személyiségfelfogása érdekes megvilágításba helyezi a személyiségfejlődés kérdését. Az ő értelmezésében a személyiség alakulásának végső meghatározója az a történet (narratíva, mítosz), amelyet a saját életünkről konstruálunk. Ez a narratíva tartalmazza az életünk értelmének és jelentésének megfogalmazását is. Az élet közepén nagyon fontos személyiségfejlődési folyamat zajlik, még ha nem is jár mindig drámai érzelmi viharokkal. Ilyenkor finom, belső, mély változások jönnek létre, melyek a személyes történetünk alapvető fejlődését jelzik. Ezt a folyamatot McAdams az identitás átformálásának nevezi. Szerinte négy fő jellemző jelenik meg a negyvenes éveikben járó emberek

elbeszéléseiben, s ezek a témák jelzik, hogy az élet közepén mely négy kardinális ponton kell alakítanunk az identitásunkon. Az első feladat a szenvedélyek szublimációja, a második a gondolkodás kontextualizálása, a harmadik az ellentétek konfrontációja, s mindezek mellett negyedikként a vég tudatának kezelése. Az élet közepén nem elegendő sem az ifjúkor szenvedélye, sem az értelem ereje, hogy az elmúlás felé hajózó ember kezelni tudja az általa megtapasztalt paradoxonokat. Mint az előző fejezetben kifejtettük, az embernek képessé kell válnia arra, hogy egyszerre két ellentmondó állítást egy időben tudjon szemlélni, és úgy fogalmazza meg őket, hogy egyszerre mindkettő igaz legyen. Az absztrakt logika ezt nem engedi meg A gondolkodásmód megváltoztatására is szükség van ahhoz, hogy az élet végső igazságait befogadhassuk: ez a posztformális gondolkodás, mely elveti a formális műveletek abszolút kijelentéseit,

ehelyett kontextusfüggő, specifikus igazságokat fogalmaz meg. Ez egy dialektikus szemléletmód, mely a teljes igazságot az ellentétekben találja meg. 62 E komplex gondolkodásmód témáját McAdams fejti ki részletesen, de megjelenik más szerzők írásaiban is. Egyikük Fowler, a hit fejlődésének kutatója Szerinte a hit nem vallás és nem hiedelem, hanem egy univerzális (faji, nembeli) vonása az ember identitásért, közösségért és jelentésért folyó harcának. Egyfajta gondolkodásmód is Ebben a felfogásban a hit az emberi fejlődés központi dinamikáját testesíti meg. Fowler szerint az ember az élet középső szakaszában válik éretté arra, hogy egyfajta „összekapcsoló hittel” lássa a világot. Ez a hit azt jelenti, hogy tudatában vagyunk a paradoxonoknak, de a látszólagos ellentmondásokban rejtőző igazságnak is, és kísérletet teszünk arra, hogy egyesítsük az elménkben és a tapasztalatunkban található ellentéteket. Ez

a gondolkodásmód jellemzi a Ricoeur által jellemzett „második naivitási” hitállapotot is (Horváth-Szabó, 2003). Hasonló gondolatmenetet követ Jung, amikor azt állítja, hogy az individuációs folyamat legnagyobb gátja a materializmus, mely egyfajta gondolkodásmódból vezethető le. A materialista csak a tudatos Egot veszi figyelembe. Elkerül minden belső konfliktust és paradoxont. Képtelen elfogadni a kétértelműséget, mert racionális, és egyetlen nézőpontba sáncolja magát. Nem értékeli az intuíciót, a Lélek életét Elkülöníti magát a valódi Selfjétől és másoktól is. A szó szoros értelmében vesz mindent, a szimbólumok kevéssé érdeklik Az életszakaszok közti sikeres átmenethez a materializmusból való továbbfejlődés szükséges. Csapdák a fejlődés útján Bár pszichológiai értelemben az öregség felé való menetelés a kiteljesedés útjának is felfogható, szubjektív élménye – a korábban elemzett okok miatt

– a legtöbb ember számára inkább negatív. Leginkább az rettenti meg az embert, hogy ismeretlen élmények lepik meg, és a személyiségének eddig ismeretlen aspektusaival kell szembenéznie. Amit eddig jónak tartott, értelmét veszti, amit eddig magáról tartott, érvényét veszti. Az ismeretlenség félelmet kelt, és ez a félelem jelenti a fejlődés egyik nagy akadályát. A legnagyobb csapda ugyanis a krízissel való szembenézés megtagadása, és a változás elutasítása. Ha valaki gyökerében fojtja el és tagadja meg a saját krízisét, akkor nemcsak megreked a fejlődésben, hanem prédájává válhat a tudattalan projekciós mechanizmusoknak, melyeknek igazi áldozatai a környezetében élők lesznek. Mivel ő maga nem vállalja a felelősséget önmagáért és a rossz közérzetéért, másokat okol miatta. Számtalan súlyos családi és házassági válságnak ez a mechanizmus az okozója. A krízis elutasításának egy másik verziója, amikor az

ember megtagadja a továbbfejlődést, és visszamenekül a fiatal felnőttkor életstruktúráiba. Meglátszik ez a fiatalos külsőhöz és életmódhoz való görcsös ragaszkodásban is. Szintén a fejlődés elutasítását jelzi, ha valaki – bár átalakítja az életét –, a látszólagos változás mögött a fiatalság életstruktúrájában sáncolja el magát. Erre példa, ha valaki idősödő fejjel új családot alapít, és megismétli a fiatal felnőttkor életfeladatait. Gátolja a belső növekedést, ha valaki azonosítja magát a tudatos énjével, a testével, az érzelmeivel és vágyaival, és elhatárolódik a személyisége rejtett szféráitól. 63 De tévútra vihet az is, ha valaki a Self keresését teszi bálvánnyá. Ilyenkor megtagadja az élet első felének identitását és annak összes értékét, és bizonytalan belső késztetések mentén indul új utakra. Itt megint az történik, hogy a személy nem vállalja az integráció

hosszadalmas útját Így az eddigi élete kerül elfojtásra, és marad a kiegyensúlyozatlan állapot. A középkorú ember krízise súlyos megterhelést jelent az érintett családok számára. Ebben az életszakaszban nagyon nagy a válásveszély. A középkorú emberek életének általános nehézségei önmagukban is nagyon megterhelők. A megoldandó társadalmi és családi feladatok terhe ránehezedik a házastársakra, és eltávolíthatja őket egymástól. A nem ápolt házasságok észrevétlenül is szétzilálódhatnak ilyenkor. Ehhez társulnak a házasfelek egyéni fejlődési krízisei, melyek akár egy időben, akár külön-külön jelentkeznek, nagyon megterhelik a kapcsolatot. A krízisben lévő személy átmenetileg befelé fordul, önközpontúvá válik, esetleg depresszív, és nem képes a szeretet eddig megszokott gesztusaira. Emellett változik és változtatni akar, s ez az igénye nem mindig esik egybe a házastársa vágyaival és szándékaival. A

fejlődő, változó ember megváltoztatja az életstruktúráját, s benne a kapcsolatait is. De a változtatás csak akkor sikerül, ha ebben figyelembe veszi a családtagok igényeit is, és partnerek tudnak lenni az új életstruktúrák kidolgozásában. Ezt nehezíti, hogy az élet közepén az ember annyira el van foglalva a saját szempontjaival, hogy a másokra figyelésben gyakran kudarcot vall. Ráadásul a házastársak között működik legintenzívebben a korábban idézett projekciós mechanizmus, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy esetleges személyes boldogtalanságuk okát a párjukban keresik: „Azért vagyok boldogtalan, mert te nem felelsz meg az igényeimnek.” Nagyon sok válásnak ez a tudattalan kivetítés az oka Nehézséget okozhat az élet közepén felbukkanó harag, neheztelés, gyász kezelése is. Ha a negatív érzelmek átélését nem kíséri a megbékélés és megbocsátás, akkor a kapcsolat halálra van ítélve. Minden embernek

szüksége van a megbocsátásra, és megbocsátás nélkül nem tud fennmaradni semmilyen kapcsolat. A spirituális identitás fejlődése a középső életkorban Az élet középső szakasza a vallásosság területén is kihívásokat állít az egyén elé. Erikson személyiségfejlődési elméletének szakaszaival párhuzamosan Meissner (1987) a vallási identitás (vagyis a vallási önazonosság) fejlődését írja le. Az eriksoni pszichoszociális stádiumokhoz hasonlóan a vallási élet területén is minden életszakaszt egy-egy megoldandó feladat, pszicho-spirituális válság jellemez. Ezen feladatok pozitív megoldása Meissner szerint leginkább akkor lehetséges, ha a pszichoszociális fejlődés feladatait is sikeresen oldotta meg a személy. Pszicho-spirituális szinten a generativitás jellemzői a szolgálatban jelennek meg A generativitás és a szolgálat egyaránt olyan elköteleződést feltételeznek, amely a mások iránt érzett felelősségen alapszik.

A szolgálat ellentétpárja az önmagába fordulás, amely a szolgálathoz szükséges önfeláldozás és önzetlenség hiányából ered. 64 A középső életkor helye az emberi fejlődésben Erikson és Levinson megállapítása szerint az élet minden szakasza egyforma értékű, és egyformán fontos része az életünknek. Az ember fejlődésének folyamata olyan bonyolult és összetett, hogy egyetlen életszakasz sem elegendő önmagában ahhoz, hogy az élet teljes gazdagságát megélhessük benne. Az élet középső szakaszában egy kulcsfontosságú fejlődési lehetőség rejlik: az ember rákényszerül az élet végső kérdéseivel való szembenézésre, ugyanakkor még ideje van a változásra, a megtérésre, a hivatása kibontakoztatására. Az élet második fele így semmiképpen sem egy passzív menetelés a halál felé, hanem az ember drámai szembesülésének kitüntetett időszaka: szembesülés a nagy paradoxonnal, mely az anyagi és a spirituális

létdimenzió személyiségén belüli egybefonódásában fejeződik ki. Ez az időszak teremti meg a lehetőséget arra, hogy létünk súlypontját a személyiség spirituális dimenziójára helyezzük át, s emberi mivoltunkat ezen keresztül teljesítsük ki. 65 A harmadik utazás: az öregkor ideje Horváth-Szabó Katalin Nehéz általános érvényű törvényszerűségeket megfogalmazni erre az időszakra. Többen már a középéletkori fejlődés leírásában is korlátnak vélik az életút szakaszolását vagy valamiféle tipikus életút bemutatását (Gross, 1996). A gerontológusok pedig ismételten felhívják a figyelmet arra, hogy az életkor növekedésével az egyének közötti különbségek is nőnek. Ennek valószínű oka az, hogy a hosszú távú, időkeretbe kevésbé beszorított felnőttkori életfeladatok és élettapasztalatok, események és megküzdési módok által befolyásolt fejlődés többféle röppályát járhat be, és ezeknek

sajátos egyedi jellegzetességei vannak. Azaz a leélt évek száma keveset mond egy adott egyén funkcionális működéséről. Nem sokat változtat a helyzeten az időskor életkori szakaszonként való tárgyalása sem: fiatal időskor (65-74), középső időskor (75-84) és az öreg időskor (85 fölött) különválasztása, (McFadden, 2005), hiszen a pszichológiai funkciók működésében a különbségek nem az életkor, inkább az öregséghez való viszonyulás különbségeiben mutatkoznak meg. Az öregedés nagyon komplex folyamat, belefonódik a megélt idő, az egyéni élettapasztalatok és az aktuális szociális kapcsolatok jellege is (Bradstadter, 1999). Jogosan mondja Craig, hogy a késő felnőttkor időszakában élő emberek nem egy homogén csoportot, hanem számos – életkortól majdnem független – alcsoportot alkotnak. Minden egyes alcsoport sajátos problémákkal, feladatokkal néz szembe, és a feladatok megoldásához élethelyzetétől,

élettapasztalatától és aktuális állapotától függően nagyon különböző belső és külső erőforrással rendelkezik (Craig, 1992). A nagy különbözőségek mellett azonban az öregkori fejlődésben, belső utazásban hasonlóságokat is felfedezhetünk, amelyek főként a követelmények, az életfeladatok, a veszteségek, a megküzdést igénylő szituációk hasonlóságából erednek (Caspi és Bem, 1990). A múlt században sokan úgy tekintettek az öregségre, mint az erőforrások csökkenésének, a veszteségeknek idejére. Az idősekben is a fiatalság erejét, dinamikáját, aktivitását, teljesítményét keresték, és az összehasonlításból a veszteségek, korlátok, gyengeségek emelkedtek ki. Bár nem kevés nagy művészt és tudóst vagy felfedezőt ismerünk, akik idős korukban alkották meg korszakalkotó, korszakot átformáló műveiket. Gondoljunk csak Verdi, Goethe, Erkel, Michelangelo, Franklin öregkori alkotásaira. A korlátokra és

hiányokra figyelő szem ezekben csak a kivételeset látja meg, és nem gondol az általánosíthatóság lehetőségére. A mai világban is, ha nem is a gerontológusok, de a közgondolkodás és a kereskedelem a fiatalság kultuszát hirdeti, és minden más életszakasz életminőségét a fiatalságra érvényes kritériumok szerint ítéli meg. A korábbi évszázadokban a „bölcs vének” élettapasztalata, áttekintő képessége értékes volt a fiatalok számára, elfogadták az öregek tanácsait, és ezeket felhasználták a világban való eligazodáshoz. Napjainkban a felgyorsult társadalmi változások rövid idő alatt több nemzedéknyi különbséget hoztak létre a nagyszülők és az unokák generációi között. A technikai eszközök között jól eligazodó fiatalok többnyire értéktelennek tekintik a személyes tudás szerepét a jövőre vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban. A bölcsesség és az élettapasztalat leértékelődött. 66 A

közgondolkodás és a tudományos világ hiánykoncepciójával szemben, mintegy ellenhatásként fogalmazódott meg az öregkor túlságosan is optimista felfogása, amely a veszteségeket és nehézségeket elfedte, sőt tagadta, és csak az idős ember életének napos oldalait emelte ki, „napfényes alkonyról” beszélt. Ez a nézőpont a maga idejében ugyan fontos szerepet töltött be, mivel ráirányította a figyelmet az öregkor értékeire és lehetőségeire, de károkat is okozott, mivel nem figyelt eléggé a veszteségeket megélő, magányos és súlyos korlátokkal élő idős emberek problémáira és segítésére. Napjainkban egy harmadik fajta nézőpont terjedt el, amely az öregség törékenysége, korlátozottsága mellett annak rugalmasságát és lehetőségeit egyaránt felfedezi. Öregkorban valóban törvényszerűen növekszenek a veszteségek. Az utazás metaforához visszatérve mondhatjuk, hogy az élet folyóján előrehaladó ember nemcsak

akadályokba ütközik, hanem csökken az ereje, kopik a teste, kevésbé tud figyelni, kihagy az emlékezete, és kilépnek vagy eltűnnek mellőle a régi élet-, sors- és segítőtársak. Ez azonban nem szükségszerűen jár azzal, hogy az egyén pszichés közérzete, önértékelése és az élete feletti kontrollja hosszú távon csökkenjen, mivel a korhoz kötött negatív hatásokat kivédheti, csökkentheti az idős korban is működő alkalmazkodási képesség (Clark-Plaskie és Luchman, 1999). Ma már egyre nagyobb egyetértés van abban is, hogy az időskorra is érvényes az a megállapítás, hogy az ember aktív részese sorsa alakításának. Ez egyebek közt azt is jelenti, hogy az idős ember nemcsak reagál (veszteségekre, korlátokra, a halál közeledtére), hanem sajátos feladatokkal, kompetenciákkal, választásokkal rendelkező személy (Pratt, Norris, 1999). Egy idő óta ezen életszakasz elnevezései is változtak A szokványos öregkor helyett egyesek

késő felnőttkorról (Levinson, 1978), mások „választásokat tevő hatvanasokról”, „meggondolt hetvenesekről” és „életkorukra büszke nyolcvanasokról” beszélnek (Sheely, 1981). A veszteségeket és lehetőségeket egyaránt figyelembe vevő időskoncepció fontos és jelentős megállapítása az, hogy az idős felnőttkorát élő ember életének minőségét különösen nem a teljesítmény vagy a siker határozza meg, hanem a sors által kirótt és/vagy választott életszerepeinek illetve életfeladatainak megvalósítása és a veszteségekkel, nehézségekkel való megküzdés minősége (többek között Bradstadter, 1999, Carstensen, 1995). Az életszerepek jelentősége az idős ember életében Az életszerepek száma a születéstől kezdődően egészen a középéletkorig növekszik, ez utóbbi végén azonban megindul az életszerepek számának csökkenése, emiatt a késői felnőttkorról gondolkodva többen ezt az életkort a szereptelen

szerep időszakának gondolják. Az idős ember gyakran nem anyaként, házastársként, foglalkozási/hivatásbeli szerepeként határozza meg magát, illetve mások őt, hanem inkább öregként. Hiszen a házastárs esetleg meghalt, a gyerekek kirepültek, ő maga pedig nyugdíjas (Cheavens és Gum, 2000). Számos ellenvetésünk lehet ezzel a felfogással szemben, hiszen ebben a korban is vannak olyan szerepek, amelyek fontosak, és az identitás forrásául szolgálnak. Ilyenek az élethossziglani elköteleződés szerepei: szülőség, házastársi, papi, szerzetesi, alkotóművészi szerepek, amelyek nem levehető ruhák, hanem identitásunk pillérei egyfelől. Másrészt a fizikailag jelen nem lévő családtagok és szereppartnerek az egyén pszichológiai terében, 67 életében, emlékeiben láthatatlan családtagként jelen vannak, hatnak és viszonyítási pontot jelentenek. Emellett számolnunk lehet és kell az időskor új szerepeivel is Sok idős ember

nagyszülőként és dédszülőként is működik, amely szerep örömet és elégedettséget okozhat és többnyire okoz is a nagyszülők és az unokák számára egyaránt (Kivnik, 1988). De el kell fogadnunk a szereptelen szerep létjogosultságát is, hiszen a fenti szerepek a mindennapi feladatokban gyakorta alig mutatkoznak meg. Úgy is mondhatnánk, hogy pszichológiai szerepként működnek, társadalmi szerepként már nem vagy csak részlegesen. Fontos öregkori életszerep, amelyet a társadalom is valamelyest szentesít, a bölcs öreg szerepe, amelynek értéke ugyan devalválódott, de a személyes kapcsolatokban való eligazodásban még mindig jelentős. A bölcsesség sajátos erény, képesség és magatartásmód, amely a múlt elfogadását, az élet folyamatának megértését, az élet egészének tágabb perspektívába emelését, a másik ember empátiás megértését, a megbántások megbocsátását, a jelentéktelen dolgokkal való foglalkozás

elhagyását és az élet fontos dolgaira való figyelést jelenti. Baltes a bölcsességet szakértelemként írja le, arra utalva, hogy a bölcsességhez egy sajátos szakterület is tartozik, és ez a mindennapi élet (Baltes és mts, 2000). Minden pszichológiai szempontokat előtérbe helyező kutató hangsúlyozza, hogy a bölcsességben értelmi és érzelmi elemek egyaránt jelen vannak. A dolgok perspektívába helyezése, a bizonytalan helyzetek és ellentétek harmóniába egyesítése gondolkodási komplexitást igényel, míg az ellentétes érzelmek egy időben való átélése és integrálása, a szubjektív érzelmi állapot jelentőségének megértése érzelmi komplexitást feltételez (TurkCharles, Carstensen, 1999). Az időskor ezen rejtett kincse teszi lehetővé a bölcs öreg tanácsadó, konfliktusokat elsimító, békét teremtő szerepének megvalósítását. A késői életkor életfeladatai Korábban kifejtettük, hogy az életfeladatok fogalma

rokonságban van az életszerepekkel. Az előbbiek azonban átfogóbbak és egész életre szólók, míg az utóbbiak változékonyabbak, és valójában a különböző életfeladatok különböző életkorokban való megvalósításának módját jelentik. Az élethossziglani fejlődés jelentősebb képviselői kiemelt jelentőségűnek tartották a felnőttkori életfeladatok azonosítását, mivel ezeket egyben fejlődési feladatnak is tekintették, és a feladatok megoldását a felnőttkori fejlődés feltételeként fogalmazták meg. A továbbiakban a Levinson (1978), Peck (1968) és Erikson (1982) által megfogalmazott, időskorra vonatkozó fejlődési feladatokkal foglalkozunk. Ők más-más aspektusra figyelve, mégis hasonló szempontokat emeltek ki: az öregség és az emberi lét végességének elfogadása, a személyes növekedésre való törekvés és az élet tágabb perspektívába helyezése. Levinson korábban már ismertetett elméletében a fejlődés

motorjának több polaritás feszültségének kezelését tekintette. Az öregkorra vonatkoztatva kettőnek van különös jelentősége, az öregség-fiatalság és az oldódás-kötődés polaritásnak. 68 Az öregséghez való viszonyulás, az öregség-fiatalság feszültségeinek kezelése Az öregség–fiatalság polaritás egészséges fejlődés esetén a középéletkor idején egyensúlyba kerül, majd az öregkorba való átmenet idején elindul az öregség dimenziójának kiemelkedése, és az öregség elfogadásának szükségessége. Az öregség elfogadása nagy és nehéz kihívás, emiatt sokan vannak, akik nem képesek megbirkózni az öregkor feladataival. Deeken (1975) az elfogadás vagy inkább az öregséghez való viszony több módját azonosította, a variációk azonban valószínűleg a nála leírtaknál jóval szélesebb körűek, és feltehetően nem egymást kizáró utaknak tekinthetők. 1) Gyakori viszonyulás az öregséghez annak

elutasítása. Az ilyen ember egy ideig küzd az elkerülhetetlen valósággal, és egyben belekapaszkodik a fiatalság nyújtotta élet örömeibe. Öltözködéssel, viselkedéssel, kozmetikumokkal, hormonkezeléssel vagy plasztikai műtéttel fiatalosabb külső megjelenést teremt magának, elnyomja a múló időhöz és az élet végességéhez kapcsolódó érzelmeit, elutasítja ezek tudatosítását. 2) Az öregség elutasítását, az öregség elleni lázadást azonban gyakran keserű beletörődés követi, amely tele van a fiatalok lehetőségeinek, életstílusának irigylésével, céltalansággal, értelemnélküliséggel. A beletörődés keserű, ellenséges, sértődött, fáradt, érdektelenséggel, motivációhiánnyal jellemezhető állapot. 3) Az öregség elfogadásának hiánya, a veszteségekkel való megküzdés gyengesége jelenik meg az öregkori zsarnokságban, amely lényegében nem más, mint a korábban élvezett, de már elmúlt hatalom megőrzésének

erőtlen kísérlete. 4) Deeken szökevényeknek nevezi a múltba menekülőket, akik a nehéz jelen és a reménytelennek látott jövő elől elszöknek, és a múlt sikereibe kapaszkodnak. Sok olyan idős emberrel találkozhatunk, akik a jelen kérdéseinek, élményeinek megbeszélése helyett régi dicsőségüket, korábbi hősiességüket, nehéz helyzetekben való helytállásukat emlegetik. Hozzá kell tennünk azonban, hogy csak az tekinthető szökevénynek, aki a jelent elutasítja, és a jövővel nem mer szembenézni. A megküzdésnél majd látni fogjuk, hogy az emlékezésben, a sikeres múlt felidézésében sok erő rejlik: amikor az egyén előre megy, de megáll és visszanéz, felméri és értékeli a megtett utat. Erőt merít a további úthoz 5) Bár Deeken nem beszél róla, de szökevénynek tekinthető az is, aki depressziós állapotba, öregkori demenciába menekül a veszteségekkel való szembenézés helyett. Falusi lakások hátsó szobáiban, vagy

idősök otthonaiban gyakran látunk szinte mozdulatlanul, üres tekintettel maguk elé bámuló öregeket, akik, ha feladatot kapnának, ha környezetük kíváncsi lenne gondolataikra, emlékeikre, tudásukra, talán kivirulnának. 6) Az öregség elfogadása, amely a veszteségekkel való megküzdést és az öregség pozitív értékeinek felfedezését – és a másik fontos feladat – az önmagává válást, a hiteles életet hozza magával. Az öregséget elutasítók és a beletörődők, a szökevények és a megfáradt zsarnokok nem önmaguk; töredezett álarcuk mögött félelem, fájdalom, keserűség és a régi, inkább materiális értékektől való függőség rejtezik. Végül hozzá kell tennünk, hogy az öregség elfogadására vagy elutasítására, az öregséghez való viszonyra nagyon jelentős hatással van a korább életszakaszok, különösen a középéletkor feladatainak megoldása. A középkor polaritásainak, különösen az öregség és

fiatalság feszültségének feloldása az, amely messzemenő következményekkel járhat: az öregség elutasítására, menekülésre éppúgy ösztönözhet, mint az elfogadására (Klein és mts., 1978 ) 69 Az öregség elfogadása és elutasítása azonban nem egy pillanat alatt történik, hanem az öregedés tudomásul vételének hosszú, többlépcsős folyamatában alakul ki (Whitbourne és Collins, 1998). Ez a folyamat már a középéletkor átmeneti fázisában, az öreg és fiatal dimenzió egyensúlya idején elkezdődik. Minden egyes életkorhoz kötött változás (ráncok az arcon, a haj őszülése, az izmok gyengülése, az energia csökkenése stb.) utal az öregedés tényére, és valamiféle reflexiót kíván. Majd az idő előrehaladtával az önmagát még középkorúnak tartó ember személyisége egyre több funkciójában és összetevőjében fedez fel hiányosságokat, kopásokat (lényeges információk elfelejtése, lassúbb tanulás, ugyanazon

történetek ismételt elmondása, a látás és a hallás romlása). Bár ezek a szélesedő területek az egyes emberek számára különböző mértékben fontosak, hiszen a személyiség céljai, hivatása, életfeladatai egyik-másik személyiségrész fontosságát különösen kiemelik, míg másokat háttérbe szorítanak. A táncos és a színész számára más terület fontos, mint a tanárnak vagy pszichoterápiát végző pszichológusnak, más a háziasszonynak és más a titkárnőnek. Az öregségre való rádöbbenés akkor következik be, amikor már sok vagy nagyon fontosnak tartott területen mutatkozik meg a gyengülés. Az öregség tudatosításába és elfogadásába fontos belső énvédő mechanizmusok vonódnak be az önértékelés és az énkép megőrzése érdekében, hiszen az öregség külső és belső jelei erodálják, rombolják ezeket. Ismét felidézzük az identitás-folyamat-elmélet megállapításait, (Whitbourne, 2005) melyek az identitást

védő mechanizmusok jellegével magyarázzák az öregedéshez való viszony eltérő röppályáit. Fontos megjegyeznünk, hogy az elmélet az identitást az énkép szinonimájaként használja; az identitást a személyiség különböző területeiről (külső megjelenés, kognitív funkciók, szociális kapcsolatok, stb.) alkotott belső képek kombinációjának tartja Az identitás fenntartása pedig az énképhez kialakított pozitív viszony, azaz lényegében az önértékelés megőrzését jelenti. Az identitás vagy pozitív énkép fenntartása komplex adaptációs folyamat, amely identitásasszimilációt, identitás-akkomodációt valamint a kettő egyensúlyban tartását igényli. Whitbourne ezeket a fogalmakat Piaget fejlődéselméletéből kölcsönzi. Napjainkban Piaget elmélete és fogalmai a megküzdés és a kontroll területén is alapfogalmakká válnak, valószínűleg azért, mert az emberi fejlődés univerzális természetének leírására születtek.

Az identitás-folyamat-elmélet azt tételezi, hogy az egyén a világban szerzett tapasztalataiból alkotja meg személyes identitását vagy énképét. Az identitás-aszimiláció azt jelenti, hogy a személy új tapasztalatait az identitása vagy énképe terminusaiban értelmezi, az énképét erősítő elemekre figyel, és észrevétlenül hagyja a gyengítő elemeket. Az énkép e mechanizmus hatására nem változik. Míg az identitás-akkommodációban az új tapasztalatok az énkép változtatására motiválnak. A kudarcokat például saját gyengeségeivel magyarázza az ember Ez a működésmód ugyan sokszor negatív hatású, és az énkép pozitív elemeinek gyengülésével jár, de pozitív is lehet olyan esetekben, amikor az egyén észreveszi eddig homályban maradt jó tulajdonságait. Optimális esetben, felnőttkorban a kétféle működés egyensúlyban van. Időskorban, a tapasztalatokban is megjelenő gyengeségek kialakulása idején azonban nagy kihívás

az egyensúly megteremtése. A kétirányú működés egyensúlya esetén az asszimiláció hamis illúziókba menekülés nélkül tartja fenn a pozitív énképet, míg az akkomodáció a gyengeségek tudomásulvétele mellett a belső, ki nem aknázott erőforrások felfedezésével segít a pozitív énkép megőrzésében. Az akkomodáció túlsúlya önértékeléscsökkenéssel jár, míg az asszimiláció túlsúlya hamis illúziókkal és az önreflexió gyengeségével jár együtt. 70 Visszatérve az öregedéshez való viszonyra, az identitás-folyamat elmélete alapján azt mondhatnánk, hogy a lázadók, az öregséget elutasítók, az egoista zsarnokok és a hatalomkeresők hamis illúziót kergetnek, nem vesznek tudomást az öregedés jeleiről, vagyis identitás-asszimilációt működtetnek. Míg a menekülők, a szökevények, a visszahúzódók, a depressziósok az öregség negatív tényeire figyelnek, és nem veszik észre belső erőforrásaikat és

lehetőségeiket, azaz identitás-akkomodációt alkalmaznak. Az öregséget elfogadók, a gyengeségekkel és korlátokkal szembenézők, de a lehetőségeket és az erőforrásokat is látók az egyensúlyteremtők. Ez utóbbiak azok, akik az öregséget tanítómesterüknek tartják és együttműködnek vele, az előbbi két csoport pedig az öregséget ellenségnek tartja, harcol ellene, vagy elmenekül előle (Peck, 1968). Az énintegritás elérése Erikson (1982) az időskor legfontosabb fejlődési feladataként az integritás / kétségbeesés feszültségének megoldását tartotta az én integritásának elérésén, az én teljességének megélésén keresztül. Az én integritása Erikson definíciója szerint három dolgot jelent: 1. megbizonyosodás arról, hogy a személyes életnek értelme, rendszere és rendje van, 2 megértése annak, hogy a szeretet, az önmagát meghaladó szeretet az, amelyen keresztül a világ rendje és a spiritualitás megvalósul, 3.

teljes elfogadása önmagának, saját életének és múltjának Ezzel szemben a kétségbeesés az integráció hiányát vagy elvetését jelenti, amely a haláltól való rettegésben, a saját élet és múlt elutasításában és abban a meggyőződésben nyilvánul meg, hogy az élet öregkorban már túl rövid ahhoz, hogy új életet kezdjen és az integritás számára új alternatívát keressen az ember. A súlyos testi betegségek és a haláltól való félelem megélése negatívan hat az integritás elérésére, mivel gyengíti az idős ember azon képességét, hogy reményt éljen meg, hogy felfedezze életének értelmét és célját. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az öregkori súlyos betegségek nagy százalékát depresszió is kíséri (Koenigh és mts, 2001). A kétségbeesés erősödéséhez hozzájárulhat az is, hogy csökken az idős ember saját szerethetőségébe vetett hite (időnként zsémbes, gyenge, már nem tud adakozni, stb.) Emellett

felébredhet benne annak érzése, hogy mindaz, ami vele történik, meg nem bocsátott bűneinek következménye (Koenigh, 2003). Erikson elméletének megalkotása idején, az epigenetikus elv alapján fontosnak tartotta annak hangsúlyozását, hogy az integritás elérése komolyan összefügg a korábbi életszakaszok, különösen a középéletkor fejlődési feladatainak megoldásával. Az idős kor békéjének, integritásának megteremtését az intimitás és a generativitás kérdéseinek sikeres megoldása alapozza meg. Idős korában, az öregkori életszakasz, mondhatnánk az integritás átélése idején valamelyest átírta és átgondolta az e szakaszról korábban leírtakat. Először is megerősítette az öregkor feladatai között a saját élet új áttekintésének, átgondolásának, átértékelésének feladatát. Másodszor indokoltnak tartotta egy kilencedik életszakasz megfogalmazását, amely az integritás elérését követné: ez a végső érés

időszaka, és inkább visszavonulás, mint aktivitás. Végül enyhített az epigenetikus elv merevségén, és lehetőséget látott arra, hogy az életnek értelmet adó vallásosságon keresztül, a múlt megbocsátásával és egy új élet elkezdésével a 71 korábbi feladataikat sikertelenül megoldók is eljuthatnak az integritás elérésére (Erikson, Erikson, Kivnick, 1988). Robert Peck (1968) – Erikson koncepciójára támaszkodva – az idős korúak számára az integritás elérésén kívül három további életfeladatot vagy krízismegoldást is megfogalmazott: 1. Az én differenciáltságának formálása, szemben a munka-szereppel való túlzott elfoglaltsággal. Az én differenciáltsága az értékrendszer önelfogadást és önértékelést segítő átrendezését jelenti. Ez az önértékelés forrásainak megváltoztatásában (belső értékekre, képességekre, megélt élettapasztalatokra és nem a sikerre és a teljesítményre való alapozása) és

az aktuális önértékelést segítő tevékenységek (karitatív, másokat segítő, vigasztaló) végzésében mutatkozik meg, 2. A test transzcendenciája szemben a testtel való túlzott foglalkozással Ez a feladat különösen akkor válik fontossá, amikor súlyos betegség, fájdalom, kényelmetlenség és szenvedés kiszorítja az örömet, elégedettséget az ember életéből. A test transzcendálásával a boldogság értelmezése és a teljes élet átértelmeződik, és a boldogság forrásává a kielégítő, gondoskodó emberi kapcsolatok válnak, és nem az egészség vagy a függetlenség. Hozzátartozik ehhez a feladathoz a pszichés és szociális funkciók erősítésére való lehetőségének felfedezése is (szellemi értékek felfedezése, a közeli családtagokkal való kapcsolatok rendezése, megbocsátás). 3. Az én transzcendenciája szemben a túlzott önmagával való foglalkozással Ez az énközpontúságtól való elmozdulást, önző céljairól

való lemondást, saját életének és halálának tágabb perspektívába helyezését és elfogadását jelenti. Az öregség-fiatalság polaritásának megoldását tekintve azt mondhatjuk, hogy az öregséget elfogadók egészségesen oldják meg ezt a feszültséget. Magukat öregként határozzák meg, de ez nem azt jelenti, hogy beletörődnek az öregségbe, hanem úgy fogadják el, hogy egyben nyitottá válnak az öregkor értékeinek és lehetőségeinek felfedezésére. Ezzel az öregséget elfogadók lehetőséget kapnak a személyiség kiteljesítésére, az élet értelmének megtalálására, és önmagukkal, életük társaival és Istennel való kapcsolatuk rendezésére. Míg az öregséget elutasítók vagy abba beletörődők az öregség veszteségeire, korlátaira és negatívumaira figyelnek. Önértékelésüket továbbra is a már hiányzó sikerre, teljesítményre alapozzák, így a pozitív énkép fenntartásában kudarcot vallanak, vagy hamis

illúziókba menekülnek. Az öregséget elutasítók személyiségfejlődése elakad, amelynek jelei számos tünetben mutatkozhatnak meg (Buda B., 1994, Witbourne, 2005, Levinson, 1978, Peck, 1968): - érzelmi beszűkülés, mások iránti érdektelenség, amelynek következménye az izoláció és a magány, - érdektelenség a világban történtek iránt, következménye a gyorsuló szellemi leépülés, - a testi funkciók működésének középpontba helyezése, hipochondria, testre való beszűkülés követi, - időskori depresszió, amely alacsony önértékeléssel, beszűküléssel és a reménytelenség erősödésével jár, - öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet (az idős korúaknál nyolcszor-tízszer nagyobb az öngyilkossági arány, mint a fiatalok körében), - merevség, változás-igazodás képtelenség, a régóta megszokott öltözködéssel, viselkedésmódokkal és elvárásokkal közeledik másokhoz. 72 Összességében jól látható, hogy az

akadályozott személyiségfejlődés az öregség elfogadásának hiányából ered, amely beszűkíti az idős ember életterét és saját személyiségének börtönébe zárja. Végiggondolva, igazat kell adnunk Peck (1968) megállapításának, miszerint az idős ember fejlődése vagy jólléte azon múlik, hogy az öregséget ellenségnek tekinti-e és harcol ellene, vagy pedig tanítómesternek, akire hallgatni és akivel együttműködni lehet. A halálhoz való viszony alakítása Az öregség elfogadása egyben a halál elfogadását is jelenti. Az öregséget elutasítók között sokan vannak olyanok, akik a halál terrorjától félve megrettenve menekülnek a fiatalság illúzióiba vagy a múlt dicsőségébe. A halálfélelem a legalapvetőbb, leginkább univerzális és elkerülhetetlen érzelem (Hood és mts,1996). Minden emberben közel azonos súllyal és hatással alakul ki, de az átélés intenzitása, kifejezése és feldolgozása személyiségbeli,

élettapasztalatok általi és kulturális hatások által meghatározott. Komoly szerepet játszik a személyiség formálásában A halálfélelmet megélő ember empatikusabbá válik, csökken az arroganciája, és növekszik benne az alázat (Yalom, 1980). Viszont ha a halálfélelem rettegéssé erősödik, akkor beszűkíti az ember életét, gondolkodását, és akadályozza életfeladatainak ellátásában. A halálfélelem a halál utáni élet bizonytalanságából, a meghalás eseményének előreláthatatlanságából, a megsemmisülés, a megszűnés tragikus élményéből táplálkozik (Kastenbaum, 1999). A halálfélelemmel való megküzdésben ma már számos kognitív mechanizmust és énvédő folyamatot azonosítottak: énvédő attribúciót, pozítív illúziók működését és a halál gondolatának távoltartását, a tudatból való kiszorítását (Kulcsár, 1998). A halálfélelemmel, a halál tudatával való megküzdés módozatai szorosan összefüggnek

a személyiség érettségi szintjével. Az élet korábbi szakaszaiban, gyermek- és fiatal felnőttkorban a halál tudatának kiszorításával, távoli jövőbe helyezésével csökkentjük a halálfélelmet, míg az élet utolsó szakaszában az érett integritását elérő ember úgy foglalkozik a halál kérdéseivel, hogy azt nem időben távolítja, hanem szélesebb perspektívába emeli (Erikson, 1982). A halálhoz való viszony nagymértékben függ a halálfélelem intenzitásától és a halálfélelemmel való megküzdés módozataitól. A halálhoz való viszonyulást Reiman négy (1987), Gesser és munkatársai halálattitűd skálája pedig három (Kulcsár, 1998) nagy kategóriába sorolja: 1. A halál pozitív elvárással való elfogadása Főként azok tartoznak ide, akik hisznek az örök életben, a mennyország létezésében, és a halált egy másik dimenzióba való átlépésnek tartják. Ebben a viszonyulásban megjelenik a személyes élet feladatának

beteljesítése a halál által, amely a halál feladatként való kezelését is jelenti. 2. A halál menekülésként való elfogadása Az ide tartozó idősek a haláltól várják az értelmetlen, céltalan, reménytelen és nyomorúságos élettől való megszabadulást. 73 3. A halál semleges, érzelemmentes elfogadása Azokat fogja össze ez a kategória, akik a halált a mindenségbe való belépés, a kozmoszba való visszailleszkedés eszközének tartják, és azok, akik a halált a természeti törvények könyörtelen működéséből következően fogadják el. 4. A halál a semmi, a megsemmisülés A halál megsemmisülésként való elfogadása különböző érzelmekkel járhat: lehet a mély kétségbeesés kifejezése, lehet a kidolgozott ateizmus halálhoz való érett attitűdjének jele is. A halálhoz való időskori viszonyulás empirikus vizsgálatai a halálattitűdök előfordulási arányait is megmutatják. Ezek ismerete valamelyest utal a

segítségre szoruló idősek számarányára és a segítő feladatok mennyiségére is. Kalish (1981) a kutatásában résztvevő idős emberek halálattitűdjeiben a halálfélelem intenzitása és az elmúlt élet értékelésének minősége szempontjából négyféle viszonyulást határozott meg. 1. Az első csoportba kerülő idősek éreznek ugyan halálfélelmet, ez azonban nem túl erős, mivel képesek pozitívan értékelni a múltat és a jelent, és reménnyel tekintenek a jövőre. A vizsgálati személyek 33 %-a tartozott ebbe a csoportba. 2. A második kategória az életüket kudarcként értékelőket és intenzív halálfélelmet megélőket fogja össze. A személyes múlt elfogadásának hiánya, ahogy már volt róla szó, alapvetőnek látszik a jövő elfogadásában is. A vizsgáltak 26 %-a tartozik ebbe a kategóriába. 3. A harmadik kategóriába sorolódók rettegnek a haláltól, a meghalás az élet beteljesítését és a kitűzött célok, tervek

elérését fenyegeti. A vizsgált idős emberek 22 %-a tartozik ebbe a csoportba. 4. Az idős emberek negyedik csoportja pozitívan fogadja a halált, nem fél tőle, mert a halál vet véget csalódást okozó, nyomorúságos, szenvedéssel teli életének. Az idős emberek 19 %-a tartozik ebbe a csoportba. A halálhoz való eltérő viszonyulások arányai azt mutatják, hogy az idős emberek egyharmada jut el odáig, hogy saját erőforrásokból és/vagy Istenre való hagyatkozással képes legyen a halál pozitív, kevesebb gyötrelmet okozó elfogadására. Míg az idősek mintegy kétharmada segítségre, támogatásra szorul abban, hogy pozitív elfogadáshoz jusson. A segítségadás módjának, idejének megtervezéséhez és a segítés megvalósításához szükséges azonban, hogy tekintettel legyünk a halálhoz való viszonyulás formálódásának folyamatára is. A halállal való szembenézés folyamatai A halállal való szembenézés leírására széleskörűen

elterjedt Kübler-Ross (1988) ötfokozatú modellje, amelyben a halál közelisége által kiváltott sokktól a tagadáson, lázadáson és alkudozásokon keresztül juthat el az ember a halál elfogadásáig. Azonban az idős emberek körében kevéssé érvényesek ezek a fázisok. Kübler-Ross főként fiatal felnőttek halálos betegségük diagnózisának tudatában megélt halált elfogadó útját mutatja be. Az idős ember nem ilyen helyzetben van. Az idősebb embereknél hiányzik a váratlanság sokkja és a tagadás is. Ugyanakkor átélhetnek olyan érzelmeket is – a halálhoz való viszonyuktól függően –, mint a kíváncsiság, remény, megkönnyebbülés, várakozás vagy apátia. A Kübler-Ross-féle fázisokat többen bírálják amiatt is, hogy egyetlen haldoklási utat írnak le. Valószínű, hogy a halál elfogadásának folyamata sokkal egyénibb, függ a haldokló személyiségétől, betegsége természetétől, a megélt fájdalmak súlyosságától is.

Jelenleg még 74 nincs elég tudásunk a különböző egyéni utak jellegzetességeiről, a haldoklás belső útjairól. Ez az út a külső szemlélő számára megfigyelhetetlen, az átélő pedig már nem tud vagy nem akar beszámolni róla. Pszichológiai szempontból nagyobb a létjogosultsága, ha a halál tudomásul vételének következményeivel foglalkozunk. Számos következményként megjelenő folyamat azonosítható, amelyek segítése, tudatosítása hozzájárulhat a halálra készülő ember életminőségének javításához, a halálra való felkészüléséhez, és a személyiségfejlődés végső szakaszának teljesítéséhez. 1. A végesség tudatosítása, illetve a tudatosodási folyamat elindulása A haláltudat alakulása szempontjából fontosak azok a fázisok, amikor a felnőtt egyén kortársai közül valaki meghal, vagy amikor abba az életkorba kerül, amikor azonos nemű szülője vagy nagyszülője meghalt. Az ilyenkor felmerülő szorongás

és bizonytalanság érzése és a halállal való foglalkozás kényszere a halál tudatosodásának első megnyilvánulása (Whitbourne, 2005). 2. A halál tudatosodása felerősítheti az emberben a leélt élet értelmének keresését A „csak ennyi volt az egész” kételyével szemben kell felfedezni, feltárni az elmúlt életeseményekben a jelentést és az értelmet (Wong, 1998). 3. Legitimizálni és perspektívát adni a múlt eseményeinek, az elmúlt élet jelentős döntéseinek, az életstílusnak és életcéloknak. Az időskor idején számos emlékirat, személyes emlékezés születik többnyire a múlt legalizálása érdekében. 4. Az élet egészére való visszatekintés, az élet egészének új perspektívába helyezése, az élet átgondolása, a múlt elfogadása és vállalása minden nehézségével, hibájával együtt (Erikson, 1982). Az életre való komoly, értékelő visszatekintés lehetőséget ad a múlt rendezetlen kérdéseinek békét adó

megoldására, az elkövetett hibák elfogadására, az önmagunknak és másoknak való megbocsátásra. (Enright és Fitzgibbons, 2002) Az életre való visszatekintés fontosságát mutatja, hogy többen életáttekintő (life review) terápiát javasolnak azoknak, akik spontán nem végzik el ezt a folyamatot (Butler, 1974, King és Markus, 2000). 5. A halál tudatosodása elevenné teszi a halál utáni élet lehetőségeinek kérdéseit Ebben az időben, különösen az élet utolsó fázisában, az eriksoni kilencedik szakaszban az életet hívőként leélők egyre inkább eloldódnak a világtól, és az Istennel való találkozásra figyelnek. Míg a kétkedők, a hitükben bizonytalanok megtérnek, bizonytalanságuk reménnyé vagy bizonyossággá válik (Hood és mts, 1996). 6. Növekszik az isteni és transzcendens világ iránti nyitottság és az Istenről való tudás is Ez utóbbi nem elsősorban teológiai ismereteket jelent, hanem egy felfedezési folyamat is

hozzáadódik, amelybe fokozódó megértés involválódik (Kellenberg, 1985). Az életútnak az Istenhez való viszony perspektívájából való áttekintése az Isten irgalmára, gondoskodására való ráébredést is jelenti. 7. A halálra készülés az emberi fejlődés végső szakasza Az élet és a halál mezsgyéjén levés konkrétan is és szimbolikusan is határhelyzetnek, életet átalakító élménynek tekinthető. Minden határhelyzet, de különösen a halállal való szembenézés alapvető kérdések felmerülését és ezek válaszainak keresését is jelenti. Van-e örökélet vagy a halállal minden véget ér? A világ, az élet értelemmel és jelentéssel teli, vagy nincs semmi értelme? A világban rend van, vagy pedig káosz uralkodik? Van-e eleven remény, vagy minden reménytelen? (Oser és Gmünder, 1992). A válaszok messzemenően meghatározzák a haláltudat következményeit: elakadást, reménytelenséget vagy fejlődési lehetőséget teremtenek,

és reményt adnak. 75 Felkészülés az öregségre, az oldódás és kötődés átalakítása Az öregkor elsősorban az eloldódások időszaka. Ebben az időszakban a törvényszerűen bekövetkező változások és veszteségek az oldódás kényszerét is magukkal hozzák. A nyugdíjazás többnyire a munkaszereptől való eloldódást is jelenti. Sok ember számára, különösen az első nyugdíjas hónapokban ez nehéz időszak, veszteségélmény, amely komoly feldolgozó munkát igényel. A munka és/vagy hivatásgyakorlás elvesztése bár napjainkban már gyengülő mértékben, de még mindig nagyobb jelentőségű a férfiak, mint a nők számára. A férfiakat a munka, a munkaszerep széleskörűbben határozza meg, mint a nőket. A nők élettémái mindig legalább két szálon futnak, a munka mellett a család, a másokról való gondoskodás is kiemelkedő életfeladat és szerep (Levinson, 1978, Viorst, 2002). Korunk változó szemlélete valamint a jól

megoldott középéletkori krízis a férfiak számára is lehetőséget ad a munkaveszteség nagyszülői szereppel való kompenzálására. A testi betegségek, a kopások, az anyagi és egyéb korlátozottság a megszokott életmód megváltoztatására vagy a régi életmód feladására kényszeríthetnek. A fájó derék miatt abba kell hagyni a kertészkedést, a mozgás korlátozottsága miatt nehézkes a barátokkal való találkozás, a látás gyengesége akadály az olvasásban és a tévé nézésében. A társ, a barátok, a testvérek halála a társas kapcsolatoktól való eloldódást, a gyász elfogadásban való oldását jelenti. Azonban nem minden eloldódás negatív hatású. A tanítómesternek tartott öregségben az oldódás nemcsak kényszer, hanem sokszor választott lehetőség, az öregségre való felkészülés illetve az öregség elfogadásának útja is. Az oldódásokkal csökken a felelősség és a függőség, kevesebb az előírt feladat és az

előírt viselkedésmód. Ez valamiféle szabadságot is ad az embernek A munka elvesztésével nyert szabadidő felhasználható olyan tevékenységek végzésére, amelyekre eddig nem jutott idő. A „szereptelenségnek” nevezett állapotban nagyobb lehetőség van a szociális maszkok elvetésére, az elvárásoktól való függetlenedésre, a spontaneitás és önmagává válás formálására, megélésére. A függőségek csökkenése pedig felszabadít a másokért érzett felelősség alól, és több időt ad a személyiség igaz valójának kimunkálására, az eriksoni integritás elérésére. Ezzel szemben a szabályokhoz, szerepekhez, hatalomhoz való ragaszkodás, az eloldódás hiánya akadályként jelenik meg. Az öregségre való készülésben különösen jelentős a tudatosan választott oldódás és az elereszteni tudás képessége. Az integritását elért embernek már igénye és képessége van arra, hogy anyagi javaktól, materiális értékektől,

ügyektől és dolgoktól eloldódjon, és egyfajta szabadságot adó igénytelenséggel, aszkézissel éljen, és az életutazás utolsó szakaszát könnyű poggyásszal járja végig. Sokan számolnak be arról, hogy idős korban milyen kevéssel beérik, hogy milyen kevés dolog van, ami igazán fontos az életben. Elosztják vagy kidobják az évek során gyűjtött „kincseiket”, szétosztják anyagi javaikat, materiális és szellemi értékeiket. Ez a szabadságot adó és a belső világra nyitó aszkézis különösen jelentős a személyiség éréséhez, a bölcsesség fejlődéséhez, hiszen a zaklatottság helyett kialakuló belső nyugalom, a befelé fordulás lehetősége, az életút áttekintése, egy széles perspektívába helyező látásmód kifejlődése ennek alapvető feltétele (Torstam, 1999). 76 Az oldódás azonban nem teljes eloldódást, nem izolációt jelent. Az idős ember a jelenben is él, szüksége van kapcsolatokra, örömteli

élményekre. Az idős embert az élet útján járva minden kilométerkő (veszteségek, fordulópontok, ünneplések) az idő gyors múlására emlékeztetik. Tudatosul benne a leélt élet hossza, és szembe kell néznie az előtte levő idő és út végességével. Az élet és a halál határmezsgyéjén való életnek markáns következményei vannak az élet különböző aspektusaira, oldódásaira és kötődéseire is. Az ember eldobja nehéz poggyászait, és figyel az élet adta apró örömökre Nagyobb jelentőséget kap az idő eltöltésének módja, és fontossá válnak az élet apró ajándékai, különösen a választott társas kapcsolatok. Társas kapcsolatok időskorban Az öregkori kapcsolatok alakulása jól mutatja az oldódás és kötődés dinamikáját: eloldódni attól, ami már lényegtelen, de ragaszkodni, kötődni ahhoz, ami fontos. Korábban már utaltunk rá, hogy a szociális kapcsolatok iránti igény, úgy tűnik, nem változik az életkor

előrehaladásával, de ez nem mondható el a kapcsolatok számáról. A kapcsolatok számának csökkenése már fiatal felnőttkorban elkezdődik, a középéletkorban felgyorsul, időskorban pedig drámai mértéket ölt. Ez utóbbit az egyes szociológiai elméletek a kapcsolati veszteségre való felkészüléssel, vagyis énvédő érzelmi tompulással, mások az aktivitás és a lehetőségek csökkenésével (közlekedési eszközök hiánya, nehézkes szervezés, személyek számának csökkenése) magyarázzák (Turk-Charles, Carstensen, 1999). A fenti tényezők nyilvánvalóan hozzájárulnak a kapcsolatok számának csökkenéséhez, de nem magyarázzák meg azt. A megértést segíti az újabban nagy figyelmet kapott, korábban is idézett társas-érzelmi szelekció elmélet (Carstensen, 1995). Emlékeztetőül felidézzük, hogy az elmélet arra épít, hogy a társas kapcsolatok többek között két nagyon fontos szükségletet elégítenek ki, az

információ-éhségünket és a pozitív érzelmi állapotunk fenntartását. Az információ sokféle ismeretet jelent, beletartozik az identitás megalapozása, a szociális normák tanulása, az emberismeret és szakértelem szerzése a különféle életszerepek ellátásához. Míg a kapcsolatok érzelmi funkciója a személyes boldogsághoz, elégedettséghez, értékességtudathoz és az intimitásból fakadó érzelmi intenzitás megéléséhez járul hozzá. Az elméletre épülő vizsgálatok azt mutatják, hogy a különböző életszakaszokban a két szükségletnek más a jelentősége és az elsőbbsége, ez pedig változásokat okoz a kapcsolatok számának és jellegének alakulásában. Erős bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy az idős emberek nagyobb súlyt fektetnek az érzelmi célokra, mint a fiatalok, és kevesebbet törődnek a kapcsolatokból nyerhető információkkal (Turk-Charles, Carstensen, 1999). A szocio-emocionális szelekció elmélet

magyarázata szerint az időkorlátok tudatosítása a kapcsolatok szelektálásával jár, amely annak érdekében csökkenti a kapcsolati háló szélességét, hogy növelhesse a szoros kapcsolatokból szerezhető érzelmi élmény intenzitását (Cartstensen, 1995). Vagyis az idős ember kevesebb időt szán új kapcsolatok kialakítására és a meglévő nem túl szoros kapcsolatok fenntartására, de nagy igénye van a családtagokkal, gyerekekkel, unokákkal, testvérekkel és öreg barátokkal való találkozásokra. Eloldódik a lényegtelen, érzelmileg felszínes vagy csak információszerzésre alkalmas kapcsolatoktól, és szorosan kötődik az érzelmileg fontosakhoz. 77 A társas kapcsolatok csökkenésének magyarázataiban plasztikusan mutatkozik meg az öregségre vonatkozó nézőpontok különbözősége. A deficit-elméletek a társas kapcsolatok időskori csökkenését korhoz kötött hiányosságnak gondolják, és a fizikai és pszichés korlátok

következményének tartják. Az öregség pozitív szemléletében a társas kapcsolatok mennyiségének csökkenése proaktív, előrevivő aktus, a tudatos szelekció eredménye. A sebezhetőséget és a rugalmasságot egyaránt számba vevő nézőpontban a kapcsolatok közötti szelekció az időkényszerre és a lehetséges korlátokra adott adaptatív válasznak tekinthető. Az oldás és kötés feszültségének megoldatlansága a búcsúzásra való képtelenségben, a fiatalsághoz, hatalomhoz, javakhoz vagy meddő érzelmi kötődésekhez és célokhoz való ragaszkodásban, önámító énerősítő illúziók kergetésében, vagy pedig a teljes izolációban, a kapcsolatok iránti érdektelenségben és közömbösségben mutatkozik meg. Az oldás és kötés kérdésében különösen nagy jelentősége van az öregkor valamiféle szakaszolásának. Az oldódás az öregség kezdeti szakaszában még kevésbé hangsúlyozott, mint az „öreg öreg” szakaszban. Az

utolsó időszakban többnyire felerősödik az oldódás, és gyengül a kötődés. Fokozatosan elszakadnak az élethez fűződő szálak, az élettől búcsúzó ember már befelé és a jövendő másik világra figyel. A halálra készülő idős emberek gyakran számolnak be arról, hogy álmukban meghalt hozzátartozókkal találkoznak, éber állapotaikban pedig meghalt szeretteikkel beszélgetnek. Megküzdés a nehézségekkel, a veszteségekkel és a magánnyal Az öregkor életminőségét vizsgáló kutatások alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az idős ember életének minőségét nem a veszteségek és a nehézségek súlyossága határozza meg, hanem a megküzdés módja és sikeressége. Ezért kiemelt jelentőségű az időskori megküzdés megértése, a hatékony megküzdési stratégiák azonosítása, és öregkori krízis esetén ezek működésének segítése. A megküzdési és védekező stratégiák jellege és alkalmazásának gyakorisága

életkoronként változik, új elemekkel gazdagodik, esetenként gyengül (Diehl és mts., 1996, Whitbourne, 2005). A megküzdés maga azonban minden életkor vonatkozásában azonos módon írható le A megküzdés folyamatainak leírására született koncepciók közül a legismertebb Lazarus és Folkman (1984) modellje, amely probléma- és érzelemfókuszú megküzdést különböztet meg. Az előbbi a probléma megoldására, az utóbbi pedig az érzelmi feszültség csökkentésére irányul. E stratégiákat a felnőttek minden életkorban használják, de vannak olyan helyzetek, amelyekhez gyakrabban kapcsolódik egyik vagy másik stratégia. Veszteségekben és kontrollálatlannak ítélt helyzetekben inkább az érzelmi fókuszú megküzdés, kihívásként értelmezett helyzetekben pedig a problémákkal való szembenézés a gyakoribb (Oláh, 2005, Lazarus és Folkman 1984). Eszerint a veszteségek időszakának nevezett időskorban az érzelmi feszültségcsökkentés

szerepének kiemelkedése valószínűsíthető. A veszteségek, a súlyos, kontrollálhatatlan helyzetek valóban, legalábbis a megküzdési folyamat kezdetén érzelmi feszültségcsökkentő megoldásokat igényelnek, a veszteség teljes feldolgozása azonban többet és mást is igényel. 78 Az idősebb emberek (késő középéletkor, öregkor) nemcsak a veszteségek gyakorisága, hanem az érzelmi célok és szoros kapcsolatok előtérbe kerülése miatt is motiváltabbak arra, hogy szabályozzák érzelmeiket, és figyelmet szenteljenek a szituáció jellegzetességeinek és a szubjektív érzelmi állapotoknak (Turk-Charles, Carstensen, 1999). A vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy az érzelmileg hangsúlyos helyzetekben és az erős érzelmekkel kísért problémák megoldásában az idősebbek árnyaltabb megküzdési módokat használnak, mint a fiatalok. A megküzdési módokat nagyobb érzelmi kontrollal kombinálják, és nagy figyelmet fordítanak a

szituáció jellegzetességeire, valamint a résztvevők szubjektív érzelmi állapotára. Hajlamosabbak arra, hogy a másik viselkedésének hátterében inkább szituációs okokat, mint személyiségjellemzőket keressenek (Diehl és mts, 1996, Turk-Charles és Carstensen, 1999, Whitbourne, 2005). Az érzelmi szabályozás árnyaltsága abból is adódik, hogy a stresszt okozó helyzetekben a másik általában érzelmileg nagyon fontos, jól ismert személy, akinek érzelmi reakciói előreláthatók és kiszámíthatók. Úgy tűnik, hogy az érzelemszabályozás a késői évek fontos erőforrása, amely a középéletkorban alapozódott meg, és az önmagáról és a másikról való gondolkodás megváltozásában, az empátia növekedésében, a saját hiba elfogadásában és a megbocsátási készség erősödésében mutatkozik meg. A megküzdéssel teremthető meg a veszteségek és a nyereségek közötti egyensúly, amely ugyan az élet minden szakaszában fontos, de

kiemelkedő jelentőségűvé időskorban válik. Ennek leírására a Lazarus-féle megküzdési modell kevéssé alkalmas, mivel ez a megküzdés más aspektusait hangsúlyozza. A késői években a megküzdés Bradstadter (1999) szerint inkább a nehézségekhez való alkalmazkodást jelenti, amely az asszimiláció, az akkomodáció és az immunizáció összekapcsolódó folyamataiban valósul meg. Az asszimiláció és az akkomodáció lényegét tekintve azonos Piaget fogalmaival, és nagyon közel áll a Whitbourne-féle identitásfolyamathoz kapcsolódó fogalmakhoz, de míg Piagetnél ezek a tanulásra és fejlődésre, Whitbourne-nál az identitás és énkép változásokban való megőrzésére, Bradstadternél pedig az öregedés hozta széleskörű változáshoz való alkalmazkodási folyamatra vonatkoznak. Az asszimiláció az aktuális szituációnak vagy az egyén képességeinek oly módon való átalakítását jelenti, hogy azok a személyes célokkal és

identitással, énképpel összhangban legyenek. Időskorban ez a fontos célok eléréséhez szükséges erőforrások megőrzésére és a képességek és a követelmények közötti össze nem illés elkerülésére irányul. Az asszimilációs folyamatokkal élő egyén fokozott erőfeszítéseket tesz és több időt szán a cél elérésére, változtat életmódján, és időnként énvédő illúziókat működtet a cél elérhetőségével kapcsolatban. Ide sorolható az a fajta alkalmazkodás is, amikor az idős ember idegen nyelv megtanulásába kezd, hogy beszélgetni tudjon unokájával és vejével. Az akkomodatív megküzdési mód a felmerülő stresszt azzal csökkenti, hogy változtatja, elérhetővé teszi a kitűzött célokat, hogy lemond bizonyos célokról, rövid távú célokat tűz ki, gyengíti a célok fontosságát, csökkenti a célok iránti elköteleződését, azaz eloldódik a céloktól. Az immunizáció is énvédő mechanizmusként működik. Nem

szándékos, inkább tudattalan folyamat: énvédő attribúciók és illúziók működtetéséből áll. Például az ember a rövid távú memóriája csökkenését átmeneti gyengeségnek tulajdonítja, egészségességét alacsonyabb szintű normákhoz méri, vagy intellektuális gyengülésének kompenzálására az intellektus azon elemeit hangsúlyozza, amelyek a korral erősödnek. Az immunizáció hasonlít az akkomodációhoz, de ellentétes az asszimilációval. Valójában akadályozza az adott probléma megoldását, és általában nehezíti az öregség elfogadását. 79 Akkor működik, amikor az egyén nem lát esélyt a szituáció megváltoztatására, vagy amikor a meddőnek mutatkozó elköteleződés vagy érzelmi kötődés túl erős vagy túl fontos ahhoz, hogy le tudjon mondani róla. Pl egy idős férfi beleszeret egy nála jóval fiatalabb, vagyonára áhítozó nőbe, és illúziókat működtet a valódi helyzet észrevevése helyett. Valójában

immunizáció működik az öregség elleni lázadás, az öregség elutasítása hátterében is. Időskorban számos olyan szituáció van, amely megoldhatatlan vagy nehezen visszafordítható (testi, érzékszervi gyengeségek, energiacsökkenés, veszteségek, betegségek), ugyanakkor a cselekvési erőforrások is csökkennek, emiatt az alkalmazkodáshoz elsősorban az akkomodáció kívánta rugalmasságra van szükség: szembe nézni azzal, hogy vannak dolgok, amelyek már nem valósulnak meg, vannak olyan célok, amelyek eléréséhez valószínűleg nem lesz ideje. Az akkomodáció azonban lehetőséget ad arra, hogy olyan célokat keressen, amelyek nem annyira időhöz kötöttek illetve a transzcendensben találhatók. A korlátozott, rövidebb távú és elérhető célok az önértékelés megőrzését és a pszichológiai jóllétet erősítik, míg a transzcendens irányulás, az örök élet reménye a halál elfogadását segíti. Az egyedül maradó idősek egy

része magányossá válik. Az élet társainak elvesztése, a betegség, a korlátozottság, az élettel való elégedetlenség, a keserűség elszigetel, és magányossághoz vezet. Az egyedüllétből eredő magány feloldásának leghatékonyabb útja az idős ember számára önmagával és az Istennel való kapcsolatának szorosabbra fűzése. Deeken (1975) többször idézett művében (a fordító jóvoltából) részleteket találhatunk Ravasz László református püspök késő öregkorában írt leveléből, amelyben magányosságának ajándékairól ír. „Nincsen senki, aki megértene, emlékeim másokat nem érdekelnek. Érzéseimre jóakarat, de nem visszhang felel. Mintha valami üvegfal ereszkedett volna közém és a világ közé Úgy tetszik, mintha felesleges volnék. Még itt élő időszerütlenség, itt felejtett avarlevél egy olyan fán, amelynek már nem az a tavasza, ami az enyém. De ha lelkem figyelmes az Isten igéjére és elmerül az Ő tanácsainak

ismeretében, akkor átmelegedő lélekkel látom, hogy ez nem büntetés, hanem ajándék. Isten készítget arra, hogy Hozzá térjek. Szent keze egyenként veszi el tőlem mindazt, amit a világ adott, mert engem akar egyedül, és azt akarja, hogy én egyedül őt akarjam.” (Deeken, 1975, 32 o) Az élet minősége és a jóllét öregkori feltétele Időskorban a már többször említett veszteségek mellett az egészség megromlásának esélye is nagyobb. A szervezet öregedése, az immunrendszer gyengülése miatt az idős emberek körében gyakoribbak az akut nem súlyos, de legyengüléssel és függőséggel járó megbetegedések. Ezek mellett a szervezet öregedése több krónikus betegség kialakulásában is szerepet játszik, gyakoriak a szív és érrendszer, a gyomor és bélrendszer valamint a kiválasztó rendszer betegségei A kialakuló csontritkulás következtében időskorban gyakoribbak a súlyos, tartós mozgáskorlátozottsággal járó törések is.

Ezek a betegségek korlátozottsággal, növekvő függőséggel, kiszolgáltatottsággal és sokszor intenzív fájdalommal is járnak. A fiatalabbak és az egészségesek nézőpontjából ezek a tényezők az életminőség csökkenésének feltételezésével járnak. Az időskorra vonatkozó életminőség illetve szubjektív jóllét vizsgálatok nem teljes mértékben igazolják ezt a feltételezést. Inkább azt mutatják, hogy 80 a szubjektív jóllét a veszteségek, betegségek és korlátozottság ellenére is fenntartható (Witbourne, 2005). A jóllét általános definíciói arra utalnak, hogy a jóllét nem csupán a betegség és a fájdalom hiánya, hanem egy olyan pszichológiai állapot, amelyben az ember örömet, elégedettséget, az élet teljességét és az élet értelmességét éli meg (Emmons, 2003). A jólléttel kapcsolatos vizsgálatok és tapasztalatok alapján ma már azonosíthatók azok az alapvető tényezők, amelyek az egyes emberek

szubjektív jóllétét meghatározzák. Ryff és Singer (2002) összegzése szerint ezek: - önelfogadás, - pozitív kapcsolat másokkal, - autonómia, - kontroll, - fontos célok és értelemmel teli élet, - a személyes növekedés érzése. A szerzők szerint ezek az összetevők alapvetőek és minden ember életének minőségét befolyásolják, de relatív fontosságuk és kialakításuk módjai személyenként és életkoronként változnak. Az egyéni különbségek kialakulásában a személyiség jellemzőinek (különösen az érettségnek, integráltságnak, megküzdési stílusnak, vallásosságnak), míg az életkori eltérésekben az érési folyamatoknak, az élettapasztalatoknak és az időhöz való viszonynak a jelentősége emelkedik ki. Az életkori különbségeket tekintve a kontroll és az autonómia relatív fontossága fiatal felnőttkortól időskorig folyamatosan növekszik, míg az élet szándékkal teliségének és a személyes növekedés

érzésének jelentősége időskorban jelentős csökkenést mutat. A többi összetevő jelentősége kisebb változásokkal állandó marad (Ryff és Keyes, 1995). Az életkorra vonatkozó tendenciákat azonban az egyéni jellemzők megváltoztatják, és akár ellenkező irányba is fordíthatják. Később majd látni fogjuk, hogy a vallásosság, a transzcendens irányulás az életet értelemmel telítheti, a hitbeli növekedés pedig a személyes növekedés érzését erősítheti. A jóllét alapvető feltételeinek megvalósulása időskorban Az időhöz való viszony relatív egyensúlyának megteremtése a múlt, a jelen és a jövő elfogadását és a bennük rejlő erőforrások felfedezését is jelenti. Ebben a folyamatban mindhárom idő valamilyen mértékben az önértékelés, az énhatékonyság, a pszichés jóllét és a kontroll forrásává is válhat. Önelfogadás, önértékelés Időskorban különösen nagy a veszélye annak, ha az önértékelést a

teljesítménnyel, a sikerrel kapcsolják össze Az idős ember produktivitása csökken, növekvő testi és pszichés korlátai nem teszik lehetővé a teljesítményre épülő sikerességet. A késő felnőttkorban az önértékelés forrása éppen ezért már nem a célok és nem a teljesítmény. A serdülők és a fiatal felnőttek még a célokból, az elképzelt jövőből és annak lehetőségeiből táplálják önértékelésüket, egy jövendő ént formálnak ki (Markus és Nurius, 2003), de egyre nagyobb szerepet kap a teljesítmény és a siker az értékesség mérésében. Az önértékelés támpontjai többnyire külsődlegesek. 81 Míg a késő felnőttkor éveiben a célok már szűkített célok, a teljesítmény, legalábbis a produktivitásban mérhető teljesítmény csökken, így az önértékelés legfőbb forrásává, személyiséget hitelesítő erővé a személyes múltra való emlékezés és a múlt elfogadása válik: a múltbéli

nehézségekkel való megküzdés folyamata, a túlélés büszkesége és az élet élésének módja (Brandstadter, 1999). Vagyis az időskornak fontos életfeladata az önértékelés forrásának belsővé tétele, a belső forrás pedig az emlékezés és az önreflexió (Wong, 1998). A megélt jelenben is több önértékelést erősítő utat és módot találhat az az idős ember, aki elutasítja az öregség önkorlátozó hiedelmeit, és aktivitásigénye kielégítésével és választásaival befolyásolhatja életének menetét: segítséget adhat a fiatalabb nemzedéknek, bölcs öregként működhet kapcsolataik zűrzavarában, nagyszülői feladatokat vállalhat, alkalmat találhat a hivatása egy-egy területe iránti mélyebb érdeklődésének kielégítésére, betegeket látogathat, szenvedőket vigasztalhat. A jelen másik nagy ajándéka lehet az önértékelés szempontjából is a szoros érzelmi kapcsolatok intenzív megélése, amely a szerethetőség és

értékesség érzetét erősíti. A jövő időből kivonható erőforrás pedig a halál elfogadása, a szimbolikus halhatatlanság reménye és az Istennel való kapcsolat elmélyítése lehet. Az öregkori önértékelés fenntartásának és megőrzésének fontos eszköze a megküzdésnél már tárgyalt „ akkomodatív identitás folyamat” (Whitbourne, 2005), amelyet működtetve az egyén az eseményeket, változásokat oly módon értelmezi és értékeli, hogy azok az identitását és önértékelését erősítsék illetve megőrizzék. Pozitív kapcsolat másokkal A pozitív meleg, szeretetteljes, gondoskodó kapcsolatok minden életkorban egyformán jelentősek a személyes jóllét megélésében. Időskorban pedig különösen fontossá válnak, hozzájárulnak az idős ember megküzdéséhez, támogatást adnak, az érzelmi szükségletek kielégítését szolgálják. Az idős emberek különösen nagy súlyt fektetnek a szoros kapcsolatok fenntartására, és

többnyire rendelkeznek is azokkal a kapcsolati kompetenciákkal, amelyek a kapcsolatok felújításához, fenntartásához és erősítéséhez szükségesek. A régi, de a különböző életesemények következtében megromlott vagy csak megszakadt kapcsolatok felújításában a megbocsátásnak, a kapcsolatok fenntartásában a kapcsolódó stressz kezelésének, a kapcsolat gazdagításában, erősítésében pedig az érzelmi és időbeli befektetésnek és a partnerek szükségleteire való érzékenységének van szerepe. Az ide vonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy az idős emberek készebbek a megbocsátásra, mint a fiatalabbak, empatikusabbak, és az események értékelésében törekednek a másik szempontjainak figyelembe vételére (Horváth-Szabó, 2005). A kapcsolat fenntartásában a már tárgyalt kapcsolati-érzelmi szelektivitás (Carstensen, 1995) elmélet foglalja össze az időskori kapcsolati kompetenciákat. Eszerint az idős emberek kapcsolataikat

szelektálják, csökkentik, de erősen törekszenek azok érzelmi intenzitásának megőrzésére. Ennek érdekében – ahogy a megküzdés tárgyalásánál láthattuk –, a kapcsolati konfliktusból adódó stresszel való megküzdést nagyobb érzelmi kontrollal kombinálják, a megmaradt kapcsolatba több érzelmet fektetnek. A kapcsolaterősítést elsősorban az idős ember másikra való nyitottsága, a másik érzelmi állapotainak megértése, a kapcsolatok pozitív elemeire való figyelés és a másik érzelmi szükségleteire való érzékenység szolgálja (Whitbourne, 2005). A pozitív kapcsolatok fenntartásában és erősítésében azonban nemcsak az idős ember aktivitásának és erőfeszítéseinek van szerepe, hanem a vele szoros kapcsolatban élő fiatalabb 82 nemzedéknek is. Ez utóbbiak szerepét a generációk közötti szolidaritás fogalmában foghatjuk össze (Bengston és Roberts, 1991). A generációk közötti szolidaritás gyakori

találkozásokban, érzelmi közelségben, kölcsönös támogatásban, egyetértésben, egymásról való gondoskodásban mutatkozik meg. Az öregség elfogadásában nehézséget megélők vagy kapcsolataikban korábban csalódásokat, negatív érzelmeket megélők számára a pozitív kapcsolatok fenntartása időskorban nehézzé válhat. Izolálódnak, magukra maradnak, keserűek, ellenségesek a világgal, önmagukkal és másokkal. Belső akadályaik miatt nem képesek működtetni a kapcsolatok fenntartásához szükséges kompetenciákat. Az ellenségességérzés akadályt jelent a megbocsátásban, a belső béke hiánya az érzelmi válaszkészséget, érzékenységet gyengíti, az elégedetlenség, keserűség pedig gyakran a partnereket elriasztó panaszkodásban, vádaskodásban, kritizálásban nyilvánul meg. Autonómia A jóllét szempontjából az autonómia összetevőiben olyan pszichés mechanizmusok fontosak, mint a függetlenség, a saját sors és élet

irányításának lehetősége, a belülről irányítottság, az önkontroll és az önértékelés forrásainak belsővé tétele. Időskorban, a vesztések, betegségek és korlátozottság időszakában – ahogy a vizsgálatok mutatják –, az autonómia megőrzése különösen fontossá válik (Ryff és Keyes, 1995), de különösen nehéz feladat is. Gyakran csak a környezet odafigyelő gondoskodásával teremthető meg. Az idős emberről való gondoskodás során az e téren való döntéseinek figyelembevételét, az önellátás igényének elfogadását, relatív függetlenségének megtartását jelenti. Míg az idős ember az autonómia igényét a függőség elfogadásában, az életére vonatkozó döntésekben (önellátás, szabadidőeltöltés, tevékenységválasztás) élheti meg. Kontroll, azaz a saját élet, sors uralásának érzése A kontroll azt a személyes érzést vagy tudatot jelenti, hogy az embernek van hatalma saját életének alakítására

(Kulcsár, 1998). Jelentősége igen nagy a közérzet és a megküzdés szempontjából. A kontrollt és a megküzdést sokszor és sokan szinonimaként használják. A kettő valóban egymáshoz kapcsolódó, rokon fogalom. A megküzdés azonban tágabb: nemcsak a stresszhelyzettel vagy a nehézségekkel való megküzdést fogja össze, hanem a kontroll elvesztésével való megbirkózást is. Rosenbaum 1982-ben a kontroll folyamatának elemzése során elsődleges és másodlagos kontrollról beszélt (Kulcsár, 1998). Ezek azonban lényegében megegyeznek az asszimilációs illetve akkomodációs kontrollal (Bradstadter, 1999). Az elsődleges kontroll a személyes tervekhez, célokhoz való erőteljes ragaszkodást (kötődést) és a környezet megváltoztatására való törekvést jelenti, míg a másodlagos kontroll a személyes tervek és célok változtatásával (oldódással) jár. Az e téren végzett vizsgálatokban igaznak bizonyult az a megállapítás, hogy az észlelt

kontroll jobb közérzettel, sikeresebb megküzdéssel és jobb egészségi állapottal jár (Kulcsár,1998). A vizsgálatok azonban azt is bizonyították, hogy az idős emberek ugyan tudatában vannak életük nehézségeinek, és gyakorta szembesülnek kontrollálhatatlan helyzetekkel, ennek ellenére 83 úgy érzik, hogy képesek kontroll alatt tartani életüket (Whitbourne, 2005). Hogyan? Milyen eszközökkel? Az idős emberek képesek arra, hogy kevésbé figyeljenek veszteségeikre, és megpróbálják optimalizálni az élet veszteség és nyereség arányait, azáltal, hogy céljaikat és aktivitásaikat a lehetőségeikhez igazítják (Whitbourne, 2005). Képesek észrevenni és kihasználni, örömként megélni az időskori élet adta ajándékokat és lehetőségeket, és képesek tudatosítani az életterhek csökkenését is (Reiman, 1987). A kontroll érzését erősíti annak tudata is, hogy ha szükség lesz rá, lesznek emberek (főként gyermekeik), akiktől

megkapják majd a megfelelő segítséget és támogatást (Blieszener, 2000). A hívő emberek kontrollérzésébe bevonódik annak tudata, hogy az élet nehézségeivel való megküzdésben, a kontrollálatlan helyzetek kontrollálásának folyamatában nincsenek egyedül, támaszkodhatnak Isten segítségére is (Dull és Skokan, 1995, Pargament, 1997). A célok szerepe és az élet értelme A cél jelentőségét hangsúlyozó elméletek és az erre épülő kutatások éppúgy, mint a jóllét alapfeltételeit vizsgáló kutatások egybehangzóan azt bizonyítják, hogy a jóllét eléréséhez vezető utak közül az egyik legfontosabb az egyén számára fontos és értékes célok elérése, illetve a célok elérésén való aktív munkálkodás (Emmons, 2003). A célok szerepét a személyes boldogsággal kapcsolatos széleskörű vizsgálatok is megerősítik. Csíkszentmihályi (1997) szerint az emberek akkor boldogok, amikor értékes és az életnek értelmet adó célok

elérésén aktívan, intenzív bevonódással dolgoznak. A célok és a tervek, amelyek értelmet hordoznak és hozzájárulnak a jólléthez, a jövőre vonatkoznak. De vajon mi a célok szerepe az idős emberek életében, akik számára az időperspektíva szűk, és a célok eléréséhez szükséges képességek gyengülnek, az elérésen való munkálkodáshoz szükséges energia pedig csökkent? A tapasztalatok és vizsgálatok azt mutatják, hogy a céloknak az idős emberek életében is komoly szerepe van a jóllét alakulásában. De a megküzdés tárgyalásánál már láttuk, szükség van a célok oly módon való átalakítására, hogy azok a meglévő lehetőségekhez és a korlátozott időhöz igazodjanak. Az idős emberek is számos célt és tervet formálhatnak, amelyek az időskori élettémák többségét érinthetik. Cheavens és Gum (2002) négy olyan célcsoportot fogalmazott meg, amelyekbe az időskori célok összefoghatók. 1. A teljesítmény-célok

csoportja, amely az életfeladatokra vonatkozik (integritás elérése, önértékelést erősítő alkotó munka, önkéntes segítés, a fiatalabb generációnak való segítés). 2. Fenntartó-célok, amelyek az idáig megőrzött életminőség fenntartására szolgálnak (egészségi állapot, érzelmileg szoros támogató kapcsolatok, szabadidőeltöltés). 3. Az eloldódó-célok csoportjába az olyan feladatoktól való eloldódás megvalósítása tartozik, amelyek a korábbi életszakaszok szükségleteivel voltak kapcsolatban (siker, anyagi javak és szellemi „kincsek” gyűjtése, őrzése). 4. A kompenzációs célok csoportja, amely a már meglévő célok átalakításából vagy más célokkal való helyettesítéséből kialakuló célokat tartalmazza. A célkompenzáció lényegében az akkomodációs megküzdés célok oldaláról való megközelítését jelenti. 84 A fentiekhez indokolt hozzátenni egy ötödik célcsoportot is, amely transzcendens célokat

tartalmaz. Azokat a célokat fogja össze, amelyek az én és a test transzcendálására (Peck, 1968), az Istennel való kapcsolat elmélyítésére, rendezésére, és a halálra való felkészülésre vonatkoznak. A célcsoportok áttekintése azt mutatja, hogy léteznek és kitűzhetők öregkorban is olyan célok, amelyek elérhetők, amelyek önmagukban is és más jóllét-összetevők (önértékelés, szoros kapcsolatok, értelemtalálás) közvetítésével hozzájárulnak a jóllét fenntartásához. A jóllét szempontjából azonban legfontosabbak azok a célok, amelyek elérése nem függ a korlátozott időtől, vagy pedig a transzcendenshez kötött. Ezek a célok azok, amelyek felülírhatják a kisebb jelentőségű, eszköz-jellegű és időhöz kötött célokat, amelyek a kisebb jelentőségű célok teljesítésében megélt kudarcok ellenére is személyes jóllétet biztosítanak (Bradstadter, 1999). Az élet szándékkal telítettsége annak az érzése és

tudata, hogy a személyes és a környezeti történések nem véletlenül történtek, hanem céljuk és értelmük van az ember élete számára. Az értelemkeresés és értelemadás pedig azt jelenti, hogy a személy értelmet és jelentést ad a világnak, amelyben él, és azoknak a helyzeteknek, amelyekkel találkozik (Wong, 1998). A szándékteliség és az értelemteliség két összekapcsolódó fogalom és jelenség. Mindkettőbe célok, tervek vonódnak, és mindkettő komoly hatással van az élettel való elégedettségre és a szubjektív jóllétre. Az élet értelmének keresése alapvető emberi szükséglet, és mint ilyen minden életkori szakaszba bevonódik. Az emberek kiemelt életfeladatai közé tartozik, hogy kiépítsék és újraépítsék magukban az értelemadó rendszert, amely életük végéig működik, fejlődik és gazdagodik, és amely által értelmet adnak életüknek, döntéseiknek (Fry, 1998). Az élet értelmességének hiánya, a „minden

hiábavaló” érzése betegséghez, a fejlődés elakadáshoz, míg az élet értelmességének tudata az élettel való elégedettséghez és jó közérzethez vezet (Wong, 1998). Az értelemkeresés terveket és célokat alakít ki, a célok iránti elköteleződésre, lemondásra, célkövetésre vagy célválasztásra motivál. Az értelemkeresésnek és a terveknek különös jelentősége van a határhelyzetekben, így az öregkorban is. De fontos életfeladattá válik az értelemadó rendszer átalakítása, az életnek értelmet adó tényezők újragondolása, a célok megváltoztatása, az értelem forrásainak kibővítése Igaz, hogy a jövőre vonatkozó célok és tervek értelmet hordoznak, de csökken a motivációs erejük, ha a jövőbeli perspektíva szűk. Egyre inkább beigazolódik azonban az, hogy az átalakított célok motiválnak, és hozzájárulnak az élet értelméhez (Bradstadter, 1999). Az átalakított célok értelemadó szerepe azonban csak akkor

működik, ha szelekcióra és szabad választásra épül, és a személy identitásához, énképéhez igazodik (Emmons, 2003). Ez azt is igazolja, hogy az identitás-akkomodáció (Whitbourne, 2005) folyamatában az identitáshoz igazított célváltoztatás hatékony és eredményes eszköznek mutatkozik a jóllét megőrzésében. Az élet értelmének keresésében Wong (1998) hét királyi utat jelöl meg: ezek a vallás, a másokkal való kapcsolat, az önmegvalósítás, a hedonizmus, a teljesítmény, a kreatív munka és az én transzcendenciája. Az időskorúak számára ezek közül az utak közül csak kevés járható, illetve kevés úton érdemes járni. Az öregkori értelemkeresés útjai Wong szerint az alábbiak: 1. Vallás, amely az embert idős korban is ellátja egy értelemadó kerettel, amelyben a szenvedés, a veszteségek és a nehézségek értelemmel telítődnek. 85 2. Az emlékezés, az életrajzi múlt áttekintésének útja Az idős ember

számára az élet értelme és jelentése egyre inkább feltárul az életrajzi múltban. Hiszen az egyén számos tapasztalattal rendelkezik arról, hogy egy adott, jelenben értelmetlennek látszó esemény a későbbi következményei által nyert jelentést és szándékot. Gulágot, Recsket megjárt vagy hosszú éveket börtönben töltött papok visszaemlékezéseikben többször számolnak be a magasabb szándék későbbi felismerésének élményéről. 3. Alkotó munka, amelyben az idős ember a tapasztalataiból leszűrt tudását átadja a következő nemzedéknek. Ez jelentőséget és értelmet abban nyer, hogy ezáltal hozzájárul a következő nemzedék életének jobbításához. 4. A másokkal való kapcsolat, a gyerekek gondoskodásának megtapasztalása, a fiatalabb nemzedék szeretete, ragaszkodása, a nemcsak örömmel járó, hanem leélt élet igazolja, értelemmel telíti a szülőséggel járó nehézségek, terhek és lemondások vállalását. 5. Az idős

ember értelmet találhat a remény lencséjén keresztül nézett jövőben is A személyes növekedés és gazdagodás érzése Az ember életének előre haladó folyamatában fejlődést, gazdagodást, növekedést észlelhet. Erősödik benne az az érzés, hogy nyitott a világra, az emberekre, az új élményekre. Képes és lehetősége is van arra, hogy kibontsa, kiteljesítse a benne lévő adottságokat és talentumokat, megtalálja azt az életutat, amely a növekedést elősegíti. Növekszik önismerete és énhatékonysága, mindez jó közérzettel és elégedettséggel jár. Ha Erikson fejlődéselmélete felől nézzük a személyes növekedés kérdését, akkor láthatóvá válik, hogy időskorban a személyiség növekedésének, kiteljesedésének érzése az öregkori pszichoszociális krízis, az integritás és kétségbeesés közötti feszültség feloldásából bontakozik ki. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ember elfogadással tekint saját életére, és

képessé válik a személyes múlt, a jelen élet és a jövő elfogadására. Emellett a tanítómesternek felfogott öregség egyben számos tanulási helyzet felfedezését is jelenti. Az öregség korlátai és veszteségei a belső világ felfedezésére, egy intenzívebb belső utazásra indítanak. És a múlt elfogadására épülő jelen és jövő komoly változásokat hoz az önmagához, másokhoz, a világhoz és az Istenhez való viszonyában is. Ezek a változások többnyire a növekedés, a gazdagodás irányába visznek. A jóllét összetevőinek fentiekben elemzett listája korántsem teljes. Számos más tényező is hozzájárul annak kialakulásához. A továbbiakban két olyan jóllétet formáló tényezőt elemzünk, amelyek jelentősége az időskorúak jóllétében különösen jelentős. Ezek a remény és a hála Remény A remény érzelemmel átszőtt gondolkodásmód, amely a jövőre vonatkozó tervek, célok és történések pozitív kimenetelére

vonatkozik. Annak érzése vonódik bele, hogy a cél elérhető, a célhoz vezető út járható, és a reménykedő ember képes végigmenni rajta (Seligman, 2003). A remény a jövőre vonatkozó pozitív szemléletmód, pozitív attitűdök együttese, egy sajátos látószög a jövőhöz (Yahne és Miller, 2003). A remény számos módon hat a személyes jóllétre és az élet menetére. Motivál, előre mozdít az életutazásban, kitartásra ösztönöz, bizalmat ébreszt a jövővel és a cél elérésével kapcsolatban. Komolyan hozzájárul a megküzdéshez, és segíti a nehéz helyzetekhez való alkalmazkodást. A 86 „tanult tehetetlenséggel” szemben a „tanult leleményességet” állítja. A tehetetlenség, a kimenetelre vonatkozó remény hiánya megbénít, míg a leleményesség az elmúlt élet tapasztalataira építve megoldási utat keres (Seligman, 2003), és ha szükséges, akkor célváltoztatásra, vagyis az akkomodációs megküzdésre motivál.

Témánk szempontjából különösen fontos a remény jóllétet, életminőséget elősegítő szerepe: - A remény az egészséges pszichológiai funkciókhoz kapcsolódik, és erősíti azokat. - Pozitívan hat az önértékelésre, a személyes növekedés érzésére. - A pszichés „méregtelenítés” eszköze. A közismerten „mérgezőnek” tartott ellenségesség és keserűség több betegség oki tényezői vagy állapotának jellemzői között szerepel. A remény elnyomja, kiűzi ezeket. - Csökkenti a hangulati nyomottságot. - Az énvédő kétely helyett az ént erősítő bizalmat erősíti. Szép szavakkal, költőien azt is mondhatnánk, hogy a jövőben való reménykedés olyan fénysugár, amely áttör a legvastagabb beton falakon is, és fényt hoz a legnehezebb helyzetekbe is. A remény az időskor különösen jelentős erőforrása. Markáns szerepet játszik az öregedési folyamatban és az öregség elfogadásában, hozzájárul a veszteségekkel,

nehéz helyzetekkel való megküzdéshez. A célok változtatására, de a célok elérésére való munkálkodásra is motivál A vizsgálatok azt mutatják, hogy az élettel való elégedettség és a jóllét időskorban az erős reménnyel, míg a betegségtudat, a keserűség és az elégedetlenség a kevés reménnyel függ össze. A remény azonban nem független az élettörténettől. A gyerekember reményét a szülők támogató szeretetére építi, a fiatal felnőtt önmagára, szerencséjére és képességeire alapozza, míg az idős ember reményét a fiatalabb évek tapasztalataira és Istenre építi. Az előbbiek tudatosítják benne annak vigasztaló érzését, hogy a legnehezebb helyzetből is van kiút. Ráébresztik arra, hogy a nehéz helyzet egy lecke, egy tanulási helyzet, amelynek tanulságai gazdagítják, fejlesztik az embert. Az erős reményű emberek az élet eseményeinek több jelentést és értelmet tulajdonítanak (Snyder, 1999). Az Istenre való

hagyatkozás és bizalom pedig a kontrollálhatatlan helyzetek (a veszteségek és a vég könyörtelen közeledése) elviselését, feldolgozását és elfogadását jelenti. Hála A hála érzése olyankor jelenik meg, amikor az ember a másik embertől, az élettől, Istentől olyan ajándékot kapott vagy olyan szépséget talált, amelyért nem tett semmit, amelyet esetleg meg sem érdemelt. Csodálkozás, köszönet, értékelés fejeződik ki benne Maslow (2003) szerint a hála az önmagát kiteljesítő érett ember tulajdonsága, aki képes értékelni és újra meg újra csodálkozva észrevenni az élet alapvető ajándékait, csodáit és szépségeit. A hála megélése és kifejezése Maslow szerint is különösen fontossá válik az időskorban az érzelmi egészség és jóllét szempontjából. A hálásság, amely az élet pozitív aspektusai felfedezésének eredménye, olyan pozitív érzelmekkel kapcsolódik össze, mint az elégedettség, boldogság, büszkeség,

remény. A hálának azonban spirituális összetevői is vannak, amelyek akkor jelennek meg, amikor az ember tudatosítja magában, hogy kapcsolatban-levésben létezik, és hogy nem teljesen kiszolgáltatott a fizikai erőknek, hanem része egy szélesebb transzcendentális kontextusnak is (Emmons, Shelton, 2002). 87 Az időskor vallásossága Általános tapasztalat és ma már kutatásokkal is igazolt tény az, hogy az idősebb korban növekszik a vallásosság, amely a korai öregségben a templomba járás gyakoriságában is megnyilvánul. A késői öregségben, a test korlátozottsága miatt ez csökken, de megmarad és erősödik az Istenben való hit, az imádkozás és a Biblia olvasásának gyakorisága (Hood és mts., 1996, Wink, Dillon, 2001). Az öregkori vallásosság növekedésében nyilvánvalóan szerepet játszik az időskor határhelyzet jellege. Az időskor a halál előtti utolsó életszakasz A személyes idő végességével való szembesülés elemi

erővel hozza felszínre az élet utáni élet kérdéseit azokban is, akik ezt idáig elnyomták, és elhalasztották a szembenézést ezen kérdésekkel. A másik ok minden bizonnyal a veszteségek, a szenvedés, a súlyos betegség okozta fájdalom következménye, amelyek felerősítik a szenvedés, az élet és a halál értelmére vonatkozó kérdéseket. A hit vagy a vallásosság fejlődésének leírására született elméletek, koncepciók szerint az érett vagy fejlett hit csak a késői felnőttkorban és időskorban érhető el (valószínűleg vannak kivételes személyiségek, akik a hit legérettebb szintjére jóval korábban eljutnak, a szentek életét ismertető könyvekben találunk erre példákat). Fowler (1981), a legismertebb hitfejlődési elmélet kidolgozója különbséget tesz hit és vallásosság között. A hit szerinte generikus vagy univerzális összetevője az ember identitásért, értelemtalálásért és integritásért folytatott harcának. A

vallásosság inkább kifejezést ad ennek a hitnek. A hit alapja, része a vallásosságnak, de mélyebb, személyesebb és inkább orientáció, nézőpont vagy a világ kezelésének módja. A koncepciónak vannak vitatható elemei, de messzire vezetne a vallásosság, a hit, a spiritualitás fogalmainak, értelmezésének tárgyalása. Az időskor vallásosságának megértéséhez pedig ez nem feltétlenül szükséges. Fowler koncepcióját már korábban ismertettük, itt csak az időskorra vonatkozó szakaszok rövid ismertetésére szorítkozunk. Fowler 5 és 6 hitfejlődési szakasza az, amelybe az idősebb emberek érett hite besorolható. Ezen szakaszok a személyiség integráltságát és a bölcsesség bizonyos elérését igénylik. Az Összekapcsolódó hit 5. szakasza a bölcs ember dialógusa Egységbe fonja az élet ellentétes (szenvedés és értelem) oldalait. Ez az időszak a hit szempontjából is tanulási időszak Az ebben a szakaszban lévő ember nyitott az

igazság, a világ és a másik ember felé, felismeri és elismeri a hibáit, képes tanulni belőlük, és tanul a másik embertől is. A tanulási folyamatban a hitről kapott információk új értelmet nyernek, új hűség és új elköteleződés jelenik meg. Erre a hitre már érvényes Allport (1951) azon megállapítása, hogy az érett hit belefonódik az élet minden aspektusába, és áthatja azt. A 6. hitfejlődési szakasz az Univerzáló, egyetemes hit, a legérettebb fázis Kevesen jutnak el erre a szintre. Fowlernek a vallásos tanításokból kivont feltételezései szerint az ezen a szinten lévők teljesen eloldódnak az önérdektől, életüket mások szolgálatába állítják. Perspektívájuk kitágul, szolgáló szeretetükbe mindenki belefér. Életüket, az emberiség és a világ sorsát Istenre bízzák. Ezeknek a szakaszoknak hitfejlődési szintjét nem minden idős ember éri el. Ahogy a személyiség más aspektusainál, itt is nagy egyéni

különbségek vannak. A hitfejlődés szorosan összefonódik a személyiség érésével, az életfeladatok teljesítésének szintjével és az élet- 88 tapasztalatok jellegével. A hit és a személyiség más aspektusainak összefonódása kölcsönösséget és nem egyirányú hatást jelent. A személyiség integritása, a bölcsesség bizonyos szintjének elérése, a szélesebb perspektívába helyezés képessége a hitfejlődés magasabb szintjeinek eléréséhez alapfeltételt jelent. A hit érettsége pedig hat az integritásra, az öregkori életfeladatok (öregség, halál elfogadása, a veszteségek feldolgozása) teljesítésére. Az összefonódás miatt vannak, akik inkább a vallásos személyiség fejlődéséről, mint a hitfejlődésről írnak (Oser és Gmünder, 1992). A vallásos személyiség kialakulásának legérettebb szakaszában az idős ember közvetlen személyes kapcsolatot alakít ki – Oser kifejezését használva: a Végső Valósággal,

aki minden elköteleződésében, döntésében benne van, és egyben transzcendálja és isteni minőséggel látja el azokat. A másoknak való megbocsátás már nemcsak a belső harmónia megteremtésének eszköze, hanem a Végső valósággal, Istennel való kapcsolatot mélyen érintő esemény. A bűntudat és bűnbánat nemcsak felszabadít, hanem az Isten tervei szerinti élet megvalósítására motivál Érdemes megemlíteni Torstam (1999) gerotranszcendencia fogalmát, amely ugyan még nem teljesen kidolgozott, de segít abban, hogy megértsük az időskori hitfejlődést. Az időskori elmozdulás a transzcendencia irányába azt jelenti, hogy a személy eltávolodik, eloldódik a pragmatikus, materialista világnézettől, és egy kozmikusabb világnézetet alakít ki. Időskorban ez az idő, az érés és az élettapasztalatok gyümölcse. Összefoglalva az érett hitre vonatkozó megállapításokat jól láthatjuk a vallásosság érésében megmutatkozó gyökeres

változásokat az idős ember önmagához, másokhoz, a világhoz és Istenhez való viszonyában. Csökken az önérdek, növekszik a másik iránti nyitottság, a másik gondolataira, igazságaira való érzékenység, és növekszik az Istenre való hagyatkozás. A vallásosság hatása az idős ember életére Allport több évtizede, 1950-ben állította, hogy az érett hit áthatja az ember személyiségét, belefonódik az életébe, és számos módon befolyásolja azt. Az elmúlt közel 60 évben számos kutatás igazolta Allport állítását, és ma már általános egyetértés kezd kialakulni arról, hogy a vallásosság (vagy a vallásosságban rejlő hit) pozitív hatást fejt ki az ember általános jóllétére, egészségére, személyiségének fejlődésére (Emmons, 2003). A vallás és a jóllét kapcsolatát vizsgáló kutatások többsége (100-ból 79) pozitív összefüggést talált a vallásosság és az általános jóllét, a nagyobb élettel való

elégedettség vagy boldogság között (Koenigh, 2003). Témánk szempontjából az a kérdés érdekes, hogy az időskorú emberek életében mi a jelentősége a vallásosságnak, van-e hatása, és miben nyilvánul meg. Elöljáróban elmondhatjuk, hogy a vallásosság és a szubjektív jóllét összefügg. Számos vizsgálat dokumentálja a vallásosság egészségre, gyógyulásra tett pozitív hatásait idős korban is (Wink, Dillon, 2001, Koenigh, 2003). A vallásnak jelentős szerepe van a veszteségek feldolgozásában, a gyász folyamatának történéseiben. A sokktól a veszteség elfogadásáig tartó 10 fázisú gyászolási folyamatban minden fázisban megjelenik a vallásosság hatása. Még ott is, ahol Isten jósága is megkérdőjeleződik a szenvedés megengedése miatt (Hood és mts. 1996) 89 A vallásosság hatékony megküzdési stratégiákkal lát el. Koenigh és munkatársai (2001) számos vizsgálat eredményeit összegzik, amelyek a vallásosság

megküzdésben mutatkozó hatékonyságát mutatják, és az idős ember vallásos megküzdésének fontosságát igazolják. Az idős emberek megküzdési erőforrásainak és gyakorlatának leggyakoribb megmutatkozásai: imádkozás, a nehéz helyzetekben való kitartás, Isten támogatásának kérése és reménye. Az idős emberek fontos megküzdési módja a megbocsátás. Az élet végéhez való közeledés felkelti a megbocsátás adásának és kapásának szükségletét. Ez a múlt terheitől való megszabadulás fontos eszköze. A vizsgálatok arra utalnak, hogy az idősebb emberek inkább megbocsátanak, mint a fiatalok, és a megbocsátásuk jellege is más. A fiatalabbakat külsődleges szempontok vezérlik, míg az idősebbek a feltétel nélküli megbocsátásra is képesek (Enright és Fitzgibbons, 2002). A vallásosság, a vallásos modellek és történetek elősegítik a megbocsátás folyamatát. Érett hit esetén pedig már a szent minőség többlete is

hozzáadódik. A megbántás megbocsátása egyben az Istennel való kapcsolat erősítésére is utal A vallásosság befolyásolja a halálhoz való viszonyt és a halál elfogadását. Egyik legfontosabb hatása a halálfélelem intenzitásának csökkentése. Az e téren végzett vizsgálatok kétharmada negatív összefüggést talált a két tényező között (Koenigh, 2003). A kutatások egy jelentős tényezőre is rámutattak, amely egyfelől magyarázatot kínál a vizsgálatok egyharmadának eredményeire, másfelől felhívja a figyelmet a vallásosság fejlődési szintjének ismeretére. A halálfélelem intenzív és nem csökken azoknál, akik hitükben bizonytalanok, akik Istenhez való útjukban valahol a középtájon vannak. Míg az elkötelezett, érett felfogással rendelkező és a halált az élet részének tekintő nem hívők körében alacsonyabb a halálfélelem (Koenigh, 2003). Nehéz kielégítő magyarázatot adni erre az eredményre A bizonytalan hit

talán negatív, büntető, szigorú istenképpel kapcsolódik össze, és az élettörténet áttekintése során bűnösségére, hibáira ráébredő emberben felerősödik a halál utáni büntetéstől való félelem is. Más kutatások arra utalnak, hogy a halálfélelem a hitfejlődésben azáltal játszik pozitív szerepet, hogy istenkeresésre motivál (Hood és mts. 1996) A vallásosság a halálfélelem csökkentése mellett a halhatatlanság ígéretével, az örökélet reményével is hozzájárul a halál elfogadásához és a halálra való felkészüléshez (Parmament, 1997). A vallásosság és a jóllét közötti pozitív összefüggést ugyancsak sok vizsgálat bizonyítja. Számba véve a jóllét ismertetett összetevőt jól látható, hogy a vallás minden összetevőre hat, de különös jelentősége van a célok és az értelemadás vonatkozásában. A vallás és a hit általában az életnek azon birodalma, amely az élet végső célját és értelmét

érinti. A vallásos hit és világnézet, a vallásos értékek és a vigasztaló, támogató istenkép része annak az élet során folyamatosan alakuló belső struktúrának, amely az életnek értelmet ad, és az embert az identitás és folytonosság érzésével látja el (Wong, 1998). A fizikai változások és a pszichés funkciókban való hanyatlás, a betegség negatív hatással vannak az önértékelésre, rombolják azt. A külsőtől és a teljesítménytől függetlenedő, az ember, a személy önmagában való értékességét hangsúlyozó vallás azáltal segít az értékelési bázis átalakításában, hogy más értékelési forrásokat kínál. A társas kapcsolatok terén a vallásosság jelentősége talán kevésbé emelkedik ki. Valószínűleg azért, mert a társas kapcsolatok minden ember, hívő és nem hívő életében fontosak. A 90 vallásnak a kapcsolatok erősödéséhez való hozzájárulása a megbocsátásban mutatkozik meg legerősebben. A

hívő ember nemcsak a belső béke és a másikkal való jó kapcsolat fenntartása érdekében bocsát meg, hanem az Istennel való kapcsolat rendezése miatt is. A személyes növekedés érzését a vallásosság a személyiség identitásának és folytonosságának alakításával erősíti. Segíti a belső koherencia és integritás kiformálásában, és az énközpontúságból a másik ember és Isten irányába mozgósítja (Pargament, 1997). A vallásosság erősíti a hosszú távú, a végső kérdésekre vonatkozó reményt, és optimizmust kínál a rövid távú jövőre is. Talán ez az oka annak is, hogy a vallásos emberek készek a távoli jövőbe is tekinteni, és saját halálukkal is konfrontálódni (Myers, 1992). A vallás legjelentősebb időskori hatása az értelemadásban nyilvánul meg. A vallás a mostani szekularizált világban is megmaradt az élet értelmességének forrásaként. Olyan erőforrás, amely az idősek számára is elérhető. A

vallás olyan értelmezési keretet kínál, amely által az idős ember értelmet talál személyes múltjának eseményeiben, a jelen szenvedésében, korlátozottságában és a jövő bárminemű történéseiben. A vallásos hit az emberi életet egy tágabb perspektívába helyezi, amelyben az élet egésze értelemmel és jelentéssel telítődik. Idős ember a házasságban és a családban Mielőtt a családban élő vagy a családdal szoros kapcsolatot fenntartó idős emberek problémáival foglalkoznánk, szót kell ejtenünk az egyedül élő, sokszor magányos öregekről is. Hiszen az öregek egy része, legalábbis öregségének egy részében magányban él. Házastársa meghalt vagy már korábban elváltak, gyerekei nincsenek, távolba szakadtak vagy nem törődnek vele. Olyan közeli rokona sincs, aki gondoskodna róla A magány feloldása az öregkor első szakaszában társaságkereséssel, kapcsolattartással könnyebben lehetséges, a korlátozottság

fokozódásával azonban rokonságon kívüli segítségre van szükség. Az egyedül maradás azonban nem mindig és nem mindenkinél jelent egyben magányt is. A magánnyal való megküzdésnél már láttuk, hogy az embertársak fájó hiánya fogékonyabbá tehet Isten jelenlétére, és ez az Istennel való kapcsolat elmélyítésére motivál. Az idősödő házaspárnak számos nehézséggel és veszteséggel kell megküzdenie: nyugdíjba vonulás, barátok, testvérek halála. Ha ezekkel sikerül megbirkózniuk, akkor növekszik a házasság minősége. Ebben az időszakban újra a házassági kapcsolat kerül a középpontba, idejüket, energiájukat inkább egymásra, mint gyermekeikre fordítják. Növekszik a házastársak egyenlősége, a férjek intenzívebben vesznek részt a háztartási munkában, bevásárolnak, takarítanak, főznek (Lauer és Lauer, 2004). Sokak számára ez az időszak a házastársi kapcsolat elmélyülésének és egymás támogatásának ideje.

A hatvan éves kor utáni házasság legjutalmazóbb, legörömtelibb eleme a kölcsönös gondoskodás, védelem, támogatás, és a valódi érzelmek kifejezésének lehetősége. A kapcsolat ez időszakban már olyan erős szálakkal kötött, hogy bármiféle aktuális érzelem, bosszúság, gyengeség, harag is súlyos negatív következmények nélkül elmondható. A kölcsönös támogatás egyik fontos megjelenési formája az értelmi kapacitás vagy egyéb területek gyengülésének együttműködésben való kompenzálása. Pratt és Noris (1999) idős 91 pároknál vették észre, hogy a pár tagjai együttes emlékezési folyamatban idézik fel a régi emlékeket, a hiányzó láncszemeket együttesen egészítik ki. Az idős emberek önértékelésének és én-integritásának megőrzésében, ahogy korábban is láttuk, különösen nagy szerepe van az élettörténet alakításának és a régi jó dolgokra való emlékezésnek. Ezek alkalmazkodást segítő

funkciója abban van, hogy visszamenőleg is igazolja, értelmessé teszi az életet, és az ezekkel együtt járó pozitív érzelmek felidézése a jelen érzelmi állapotra is pozitív hatású. A megfigyelések azt mutatják, hogy az idős párok már nemcsak részei egymás életének, hanem közösen alkotják meg mindkettőjük egyedi élettörténetét is. A támogató társ nemcsak kiegészítéssel és meghallgatással segíti a felidézést, hanem a pozitív események felidézésénél felmerülő kételyeket a múlt helyességével kapcsolatban más szempontokat is felvetve oszlatja el. A házastárs halála, az özvegység sokszor a kapcsolatok és életlehetőségek beszűkülésével, magányossággal jár, és különösen fontossá válik a fiatalabb generációval való kapcsolattartás és a fiatalabb generáció segítségének és támogatásának elfogadása. A család lényegét tekintve több generációt összefogó egység. A rendszerszemléletből magából

is következik, a családterápiás tapasztalatok pedig megerősítik azt, hogy a család nem szűkíthető le csupán az úgynevezett nukleáris családra, amelyben két generáció: szülők és gyermekeik élnek együtt. A családi működések megértéséhez legalább három generáció figyelembe vétele szükséges (Székely I., 2003) Vannak olyan pszichológiai elméletek és családterápiás irányzatok is, amelyek a régebbi ősök családjainak jelenben is meglévő hatását tételezik és igazolják. Az előző generációk harcai tovább folytatódnak bennünk, és őseink a családtörténetek, rituálék, mítoszok közvetítésével láthatatlan családtagként jelen vannak a család életében. Ha a korábbi ősök jelenben való hatása kétségeket is ébreszthet, az mindenképpen igaznak bizonyul, hogy az egyes generációk élete fogaskerékszerűen kapcsolódik egymáshoz. A fiatal generáció életének minősége nagy mértékben függ attól, hogy mit kapott

az előző generációtól, a középéletkorú ember életminőségét meghatározza az, hogy gyermekei milyen módon folytatják vagy ismétlik meg az életét, az öregkori elégedettség, amelyet nagy mértékben határoz meg a gyerekek gondoskodásának minősége, pedig attól függ, hogy ők maguk középkorú éveiben milyen mintát adtak az idős szülőkről való gondoskodásról. A generációk összekapcsolódását a generációk közötti szolidaritás fogalmával is kifejezhetnénk (Bengston és Roberts, 1991). Ez több, mint kapcsolódás, a kapcsolat minőségére is utal A szolidaritásban élők kölcsönösen támogatják, vigasztalják egymást, gondoskodnak egymásról, kíváncsiak egymás élményeire, céljaira, életére. A középéletkor idején a generációk közötti kapcsolatok sorából fontosságát tekintve a gyerek és idős szüleinek kapcsolata emelkedik ki. Az idős szülők tapasztalatai és a kutatások is azt mutatják, hogy a nyugati típusú

társadalmakban a lánygyerekek azok, akik gondoskodnak idős szüleikről. Ez a speciális kapcsolat a lánygyermek és a szülők között számos okra vezethető vissza. Az egyik ok lehet az, hogy a lányok veleszületett nagyobb empátiás képességük és erősebb kapcsolatorientáltságuk miatt készségesebbek a gondoskodásra. Ezt még tovább erősít a lányok szocializációja, amely nagy súlyt helyez a gondoskodó attitűd kialakítására. Másik ok talán az, hogy több a hasonlóság a különböző generációkhoz tartozó nők életében, mint a férfiakéban (Hyack, 1978), hiszen minden női generáció életében jelentős szerep a gyerekekről és a férjekről való gondoskodás. 92 A gondoskodást tehát többnyire a lánygyermekek látják el, de egészséges családokban ebben a férjek, unokák is részt vesznek. A gondoskodás a generációk között meglévő szolidaritás és viszonosság etikai normáján alapul. A gondoskodás folyamatát azonban

áthatja az az érzelmi kapocs, amely évek során kialakult, meghatározva a gondoskodás minőségét, szeretetteljes vagy rideg módját. A legtöbb családban működik a generációk között ez a kapott gondoskodást viszonzó, viszonossági norma, amelynek tartalmát Böszörményi-Nagy (idézi Székely, 2003) a kapcsolati etika fogalmába sűríti. Mások inkább a szülők és gyerekek közötti implicit alkukötésről beszélnek (Hess, Waring, 1978). Akárhogy is nevezzük, lényegében azt jelenti, hogy a gyerekek kötelezettséget éreznek idős szüleik ellátására, és ha ezt nem teszik, vagy a gondoskodást nem megfelelőnek érzik, akkor bűntudatot vagy szégyent éreznek. A társadalom nemcsak elvárja a gondoskodást, hanem figyelemmel is kíséri a szülőkről való gondoskodás meglétét és minőségét (szomszédok, szociális munkások, idős szülők barátai, egyházi közösségek tagjai). Az árgus szemekkel figyelő tanúk figyelme és azok

gondoskodással kapcsolatos elvárásai esetenként az idős szülő gondoskodási elvárásait is szükségtelenül megnövelik. Így a szülő az elvárások szerinti gondoskodás kikényszerítésével kívánja elérni, hogy gyermekei a környezet elvárásainak megfeleljenek, azaz „jó gyerekek” legyenek. A viszonosság normájának teljesítése azonban mindkét fél részéről sajátos morális érettséget kíván. A gondoskodó gyereknek a gyermekségi (filial) krízis feldolgozásával a gyermekségi érettség állapotába kell jutnia, amikor már úgy tud gondoskodni, úgy ad védelmet és támaszt, hogy a szülőt nem helyezi gyerek státuszba. A gyermekségi érettséghez az is hozzátartozik, hogy az elfogadásban nehézséget megélő szülőt azzal is segíti, hogy megengedi ill. alkalmat ad az idős szülőnek munkára, segítségadásra, viszonzásra. Míg az idős szülő feladata a generációs érettség elérése, amely azt jelenti, hogy úgy tudja elfogadni

a gondoskodást, hogy megőrzi önértékelését, és úgy tekinti a gondoskodást, mint generációkon átívelő, viszonossági normára épülő gondoskodási kapcsolatba való belépést (Silver, 1993). Erre az érettségre sok szülő szinte csak élete utolsó szakaszában, közel a halálhoz képes eljutni, amikor a teljes kiszolgáltatottságban a gondoskodást ráhagyatkozással és az elesettségén is átható emberi méltósággal viseli. A morális érettség szerinti egymáshoz kapcsolódást segíti az érzelmi kapcsolódás minősége is. Allen és Walker vezette be a „figyelmes szeretet” fogalmát, amelynek működése hozzásegíti a gondoskodó gyereket az anya autonómia igényének megőrzéséhez, választásainak elfogadásához, a szülő pedig megérti gyermekének aggodalmát, elfogadja a hozzáköltözést és a gondoskodást. Míg a negatív érzelmekkel terhelt „generációk közötti ambivalencia” működésében a gyerek saját érdekei szerint

hoz döntést az anya sorsáról, az anya pedig szeretettel veszi körül gyermekét, de elégedetlen annak életével, életmódjával (Blieszner, 2006). A generációk közötti ambivalencia gyakori az idős szülő és egyedülálló felnőtt gyereke együttélésében, ami konfliktusokkal terhelt gondoskodáshoz vezethet. A viszonosság normájának társadalmi elvárása ellenére az idős szülőkről való gondoskodás nem minden családban működik. Ennek hiánya nem minden esetben a gyerekek gondatlanságának vagy keményszívűségének a következménye. Sokszor a szülők és gyerekek között régi, megoldatlan konfliktusok, súlyos sérelmek nehezen áttörhető akadályokat jelentenek. A szülő öreggé válása nem feltétlenül jelenti azt, hogy a régi problémák megoldódnak. A kisebb nehézségeket az idő és a bölcsebbé válás ugyan eloszlatja, a 93 jelentősebb sérelmek, mint a gyerek házastársának elutasítása, anyagi kisemmizés, érzelmi

háttérbe szorítás azonban az élet végéig megmaradhatnak. A szülői sérelmek megbocsátáson keresztüli feldolgozása nem könnyű feladat, és valójában beletartozik a gyermekségi érettség tartalmába. Az idős szülőkről való gondoskodás azok fizikai ellátásán, kényelmének biztosításán, az egészségi állapotához kapcsolódó teendők elvégzésén túl a pszichológiai és spirituális jóllétének segítését, biztosítását is jelenti. Beszéltünk már róla, hogy időskorban az önértékelés megőrzésének egyik fontos módja a múltra való emlékezés, a múltban történt élmények felidézése. Többen említik azonban ebben a folyamatban a figyelmes hallgatóság jótékony hatásait. A fiatalabb generáció figyelme, értékelése, kíváncsisága, csodálata, együttérzése nemcsak a memória működését fokozza, hanem az elmúlt és a jelen élettel való elégedettséget is (Pratt, Noris, 1999). Erdélyi Zsuzsa gyűjtő útjának

tapasztalatai a figyelmes, érdeklődő hallgatóság fontosságát bizonyítják. „Amikor a faluban ajánlottak egy-egy nénit, a családja rendszerint így fogadott. »Jaj szegény mama már nem sokat tud! Alig emlékszik valamire.« De én kértem: ha már itt vagyok, hadd kérdezzem, legalább köszöntsem őt. Amikor beléptem hozzá, csakugyan egy kialudt szemű, megroggyant, önmagába és múltjába süppedő embert láttam üldögélve. () Alig negyedóra múlva látom, hogy kérdezgetéseimre kezd magához térni. Először a szeme kezd csillogni, majd helyezkedik, igazítja a ruháját. Aztán a halántékára bök »Jut eszembe! Öreganyám ezt így mondta.« S az addig mozdulatlan emberke egyszerre csak felugrik, hívja a családját, akik körülállnak minket és bámulnak. () »Mama, maga mért nem mondta, hogy ilyeneket tud?« Rájuk néz: »Kérdeztetek ti valaha engem, hogy én mit tudok? A tanár néni kérdezett, és én elmondtam.«” (Születésnapi

beszélgetés Erdélyi Zsuzsával Új Ember, 2006 jan. 15) Az emberi élet teljességéhez minden életkorban hozzátartozik a transzcendens irányultság megélése, az élet szándékokkal és értelemmel telítettségének tudata. Az idős ember számára ezeknek különös jelentősége van, mivel magányában, a korlátozottság megélésében, szenvedésében, az élet végességének tudatosítása során egyre nyitottabbá válik Isten irányában, és felerősödnek benne a spirituális szükségletek (Emmons, 2003). Következésképpen a morálisan érett gondoskodásnak integráns része a spirituális/vallásos szükségletek kielégítésének segítése is. Az idős ember a halál árnyékában él, felerősödnek benne az élet értelmével, a halál utáni élettel kapcsolatos kérdések. Életének visszamenőleges értékelésében felidéződhetnek benne hibái, kudarcai, sértések és bántások. Ezek ellenségességet, keserűséget éppúgy felkelthetnek benne,

mint bűntudatot, megbánást, a megbocsátásra való igényt. A jó közérzethez hozzátartozik a remény, a halál utáni életben és Isten gondoskodó szeretetében való bizakodás. Az idős emberekről való gondoskodás Az időskori élet, életfeladatok és élethez, halálhoz való viszonyulások elemzésénél láttuk, hogy az idős emberek egy része, becslések szerint kb. egyharmada az, aki képes az öregkor nehézségeivel megküzdeni. De sokan vannak közöttük olyanok, akik elakadnak, nehézséget élnek meg az életfeladatok teljesítésében, magányosan, keserűen vagy közömbösen élnek. És 94 sokan vannak olyanok is, akik küzdenek, az öregség és a halál elfogadásának küzdelmes folyamatában nehézségeket élnek meg, és segítségre szorulnak. A segítésben az egyik legfontosabb teendő olyan kapcsolat és pszichológiai tér létrehozása a segítő és az idős ember között, amelyet bizalom és remény hat át, amelyben a kudarcok,

veszteségek, fájdalmak és félelmek elmondhatók és kifejezhetők. Ebben a légkörben lehetőség van az élettörténet segítő áttekintésére, amelyen keresztül az idős ember jóllétének több összetevője fenntartható. Lehetőség van a jelen problémáinak megbeszélésére, a veszteségekkel és nehézségekkel való megküzdés segítésére, és a sokszor homályos jövő határozottabb, reménnyel teli körvonalainak kibontására. Az élettörténet áttekintése az időskor fontos feladatai közé tartozik, mivel ezen keresztül értelem adható az életnek, és benne fontos forrás található az önértékelés fenntartásához és a megküzdésben jelentős szerepet játszó remény és hála attitűdjének ill. érzésének erősödéséhez Az élet jelentésének megtalálása időskorban a múlt és a jövő összevetését igényli. De ahhoz, hogy az ember megértse, megtalálja életének értelmét, időt kell szánnia arra, hogy elgondolkodjék

életéről, identitásáról, leélt életszakaszainak céljairól. Időt kell szánni arra, hogy megvizsgálja múltjának jelenbe építhető hozományát, és időt kell szánnia arra is, hogy elgondolkozzon a jövő lehetőségeiről, nehézségeiről, hozadékairól (Beike és Niedenthal, 1998). A személyes múlt azonban fájdalmakkal, veszteségekkel, kudarcokkal telített, emiatt az idős emberek egy része elutasítja, elodázza múltjának áttekintését. A segítő gondoskodáshoz éppen ezért hozzátartozik az élet áttekintésének bátorítása és segítő együttműködésben való megvalósítása. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a gondoskodó nagy érzékenységgel és figyelemmel hallgat és ügyel arra, hogy a pozitív, értelemmel teli és az idős ember értékességét mutató események kerüljenek középpontba, és nem a meddő célok, a megvalósítatlanul maradt ambíciók. Ez utóbbiak felidézése bűntudatot, keserűséget okozhat, míg a pozitív

események az önértékelést erősítik, és visszamenőleg is értelemmel telíthetik az életet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a negatív eseményekről, kudarcokról és fájdalmakról nem lehet vagy nem kell beszélni. Természetesen lehet, és szükség is van a negatívumok feldolgozására Ehhez azonban fontos, hogy a pozitív eseményeket állítsuk előtérbe, mivel a pozitív események fényében és az értékesség tudatában az idős ember sokkal nyitottabbá válik a negatív eseményekben, szenvedésben és kudarcokban rejlő értelem és szándék felfedezésére. Az életút áttekintésének másik hozadéka és célja a hála és a remény felerősítése a keserűséggel és ellenségességgel szemben. A keserű ember hátrányos helyzetben van az előtte álló életfeladatok teljesítésében, míg a hála és a remény elősegíti azt. A hálásság lehetőségének felfedezése a múlt eseményeiben nyitottá tehet a jelen helyzet pozitív, hálára

érdemes ajándékainak, apró csodáinak észrevevésére. Míg a múltbeli események pozitív következményei, a velük való megküzdés hatékonysága a jövőre vonatkozó reményt erősíti A veszteségekkel való megküzdésben kiemelt jelentősége van a hálának. A feldolgozást segíti azoknak az elemeknek a kiemelése, amelyekért a veszteség fájdalma mellett is hálás lehet az ember. Hányszor halljuk közeli hozzátartozójukat gyászolóktól az önmaguk vigasztalására is szolgáló, hálát kifejező mondatokat: „Elment, de nem szenvedett sokat”, vagy „Hálás vagyok, hogy ápolhattam, hogy utolsó óráiban mellette lehettem”. A bizalomteli kapcsolat és a múlt áttekintéséből feltáruló személyes erősségek tudatosítása alkalmat kínál az idős ember jelen helyzetének, életkörülményeinek, félelmeinek, igényeinek 95 és még létező képességeinek felhasználásáról való beszélgetésre. Gyakoriak az olyan helyzetek,

különösen kórházakban és szociális otthonokban, amelyekben az idős ember nem kap lehetőséget meglévő kompetenciáinak használatára, kiszolgálják, amikor képes önellátásra, nem engedik tenni azt, amit szeretne, és amire képes is. Az idős ember segítésének másik fontos területe a hozzátartozókkal, különösen a gyerekekkel és/vagy testvérekkel való kapcsolat szorosabbra fűzése vagy helyreállítása. A legtöbb családban működik ugyan a generációk közötti szolidaritás, mégis sok idős ember él magányosan olyankor is, amikor vannak gyerekei vagy más hozzátartozói. A kapcsolat konfliktusok, kölcsönös megbántások vagy csalódások miatt megszakadt, és sokszor hosszú évekig fennmaradó falak állnak közöttük. A megbocsátás-adás és -elfogadás által ezek a falak lebonthatók, és a kapcsolatok helyreállíthatók. A spirituális szükségletekkel való foglalkozás Idős emberekkel beszélgetve, élettörténetüket,

problémáikat hallgatva megrendítő tapasztalatot lehet szerezni arról a mély vágyakozásról, amely bennük él az autentikus élet, a jó halál és az örök élet iránt. Többen ezt a vágyat a spirituális szükségletek között tárgyalják, és azonosítottak több spirituális szükségletet is (Koenigh, 2003). A spirituális szükségletek tudatos és tudattalan törekvések, amelyek annak következményei, hogy az emberben veleszületetten él az igény a transzcendenssel, az Istennel való kapcsolatra. Időskorban ezek a szükségletek felerősödnek az élet végességének tudatosítása és annak felismerése által, hogy a világban működik egy magasabb erő, a világ szándékkel telített, és értelme van. Az alábbiakban szót ejtünk néhány fontosabb, időskorban jelentőssé váló spirituális szükségletről, amelyek kielégítése sok idős embernél segítséget is igényel. A spirituális jóllét, vagyis az Istennel való kapcsolat, Isten

támogató jelenlétének megélése fontos dimenziója az idős ember életének. Kiemelkedő erőforrás a megküzdésben, az értelemkeresésben és az életfeladatok teljesítésében. Az Istennel való kapcsolatot, az Istenhez való közel kerülést sok idős számára nehezíti a bűntudat, a szigorú, büntető istenkép, vagy az Istenről való tudás hiányossága. A gondoskodó fiatalabb legfontosabb feladata Isten irgalmasságának, szeretetének megmutatása az idős ember saját életén és a tanításokon keresztül Az idős ember számára az életnek értelmet adó utak egyre inkább elzáródnak, és számára a vallásosság értelemadó szerepe emelkedik ki. Igénye van arra, hogy az élet értelmére és a jövőre vonatkozó kérdéseket a vallásosság aspektusából is megvizsgálja. Szívesen olvas vagy hallgat vallásos szövegeket, imádkozik és gondolkodik az élet értelmére vonatkozó vallásos válaszokon. De szüksége van arra is, hogy a létre és

az örök életre vonatkozó kérdéseket valakivel megbeszélje, aki kételyeit feloldja, és reményeiben megerősíti. Végül a múlt átnézése a spirituális szükségletek kielégítését is szolgálja. A múlt eseményeinek szélesebb perspektívába helyezése és vallásos szempontok szerinti áttekintése lehetőséget ad az élet értelmének a vallás értelemadó keretében való megtalálására, Isten támogatásának és ajándékainak felfedezésére, a hála és a remény erősítésére. 96 A család működésének fejlődést segítő és akadályozó hatásai S. Petik Krisztina A család az ember életének elsődleges közössége Az ember egészséges személyiségfejlődéséhez, kiteljesedett életéhez és boldogságélményéhez szoros emberi kapcsolatokra van szüksége. Az ember ebben az értelemben is „szeretetre teremtett” lény. E szeretetkapcsolatok megvalósulásának legtökéletesebb és szinte nélkülözhetetlen közege a család.

Határozottan állíthatjuk ezt annak ellenére, hogy tanúi vagyunk a családok tömeges szétbomlásának, új családformák létrejöttének, s annak is, hogy a posztmodern kultúra e bomlási folyamatot igyekszik ki nem mondott normává tenni. A pszichológia egyértelműen kiáll amellett, hogy a gyermekek egészséges személyiségfejlődésének alapja a jó anya-gyermek kapcsolat és az egészségesen működő családi háttér. És kiáll amellett is, hogy az elköteleződésen alapuló, örök hűséget vállaló házasság az ember legmélyebb pszichológiai igényeiből fakadó intézmény (Horváth-Szabó, 2001, Hendrix, 2002). A felnőttkori testi-lelki kiegyensúlyozottság és egészséges személyiségfejlődés szempontjából is kiemelkedő szerepe van a jól működő családnak, mivel a család az ember társas támogató rendszerének kiemelt közege. A család fontos forrása az identitásnak, az önértékelésnek és a pszichológiai jóllétnek (Reid,

Willis, 1999). Az ember boldogságélménye, jó közérzete, stressztűrése – és ezzel összefüggésben az egészsége összefügg a támogató kapcsolatrendszer minőségével. M Argyle (1988) megállapítása szerint a társas támogatás fokozza az önbecsülést, csökkenti a depressziót és a szorongást, és tompítja a stressz fenyegető élményét. A társas támogatás, különösen a jól működő házasság határozottan pozitív hatással van az egészségre is. Kutatások eredményei bizonyítják, hogy a házasságban élők és az egyéb támogató kapcsolatrendszerbe beágyazott személyek sokkal ellenállóbbnak bizonyulnak egy sor betegséggel szemben, mint a társas kapcsolatokkal nem rendelkezők (Hewstone, 2003). A család pszichológiai funkciói Támogató funkció Mint fent láttuk, a család olyan pszichológiai funkciókat lát el, melyek mind a felnőttek, mind a gyermekek egészséges személyiségfejlődésének meghatározó tényezői. Ezek

közül a legfontosabbak: támogató funkció, mentálhigiénés funkció, személyiségfejlesztő funkció és szocializációs funkció. A család támogató funkcióit már az előző pontban is idéztük. Most részletesebben, a sokat idézett Caplan-féle felosztásból kiindulva jellemezzük őket (Komlósi, 1997). A család elsőrendű referencia- és kontrollcsoportként működik, ugyanis ez a közösség az, amely az értékrendszer és az életfilozófia alapvető forrásaként állandó orientációs pontot és megerősítést nyújt a benne élők számára. Sok konfliktust szül, ha a családtagok hitbeli, 97 világnézeti vagy politikai orientációja nem egyezik. A gyermekek értékszocializációjának folyamata is bonyolultabb ilyenkor. Ha a különbségek ellenére elfogadják és tiszteletben tartják egymást, akkor a családi értékrendben magas fokra fejlődik a tolerancia képessége. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a család referenciacsoportként csak

akkor működhet, ha megfelelő kapcsolati közeget és érzelmi támaszt is nyújt a tagok számára. Ha az érzelmi melegség és az elfogadottság élményét nem tudja biztosítani, akkor a családtagok – különösen a serdülőkorú gyermekek - más befogadó csoportot keresnek, melynek értékrendje esetleg gyökeresen eltér a családétól. És referenciacsoportként ez az új közösség fogja meghatározni a fiatal világlátását. A szülői érték- és normarendszer tehát csak akkor épül be a gyermekek személyiségébe, ha jó a szülő-gyermek kapcsolat. A család támogató funkciója abban is megnyilvánul, hogy folyamatosan összegyűjti és terjeszti a világra vonatkozó információkat, visszajelzést és útmutatást ad, és segít a problémamegoldásban. Nem elhanyagolható az a konkrét, gyakorlati segítség sem, melyet a családi közösség a benne élő tagoknak ad. A generációk kölcsönös segítségnyújtása az élet minden szakaszában

elengedhetetlenül fontos, és közrejátszik az érzelmi biztonság érzésében. A jól működő családban az ember otthon érzi magát, mivel megtapasztalja, hogy érdeklődnek iránta, önmagáért szeretik, és elfogadják a spontán viselkedéseit is. A család ezáltal is lehetőséget ad a pihenésre, kikapcsolódásra és regenerálódásra. A család mindezen funkciói megfelelő működtetésével fokozza az érzelmi teherbírást, sőt kimondhatjuk, hogy ellátja a mentálhigiénés prevenció, azaz a lelki egészségvédelem feladatát. Ezt a funkciót azonban csak abban az esetben teljesíti, ha a családban nyílt kommunikáció zajlik, ha a generációk között élő a kapcsolat, és a személyközi kapcsolatok kölcsönösek; ha felelősséget éreznek egymás iránt, és ha megfelelő szintű egyetértés van a család és a tágabb környezet között (Komlósi, 1997). Személyiségfejlesztő funkció A családi közösség együttélése során számtalan

problémahelyzet és konfliktus adódik. Hogy a család fejleszti vagy rombolja a benne élők személyiségét, attól függ, hogy hosszú távon sikeresen tud-e megküzdeni a problémákkal. A sikeres konfliktusmegoldások során fejlődik a családtagok kommunikációs készsége, elmélyül egymással való kapcsolatuk, fejlődik az önismeretük, erősödik a frusztrációtűrésük és mindazon képességeik, amelyek a szeretet megéléséhez szükségesek. A jól működő család tehát fejleszti a benne élők személyiségét Ha viszont a család hosszú távon nem tud megküzdeni a problémákkal és destruktív problémamegoldási stratégiákkal él, akkor súlyosan károsíthatja is a családtagok személyiségét. Szocializációs funkció A kutatások egyértelműen azt jelzik, hogy a család a legoptimálisabb közeg a gyermekek felnevelésére, és hogy a családnak a gyermeki fejlődés összes aspektusában fontos szerepe van: a testi egészség fenntartása, a

lelki fejlődés biztosítása és a társadalmi normarendszer elsajátíttatása mind a család feladata (Kurimay, 2004). A pszichoterápiás gyakorlat azt mutatja, hogy a család pszichológiai öröksége erősen meghatározza az egyén személyiségfejlődésének irányát és a felnőttkori személyiség egészségét. 98 A család rendszer-jellege A család olyan emberi közösségnek tekinthető, mely rendszerként működik. A rendszer egymással kapcsolatban lévő, egymás működését kölcsönösen befolyásoló elemek egysége (Székely, 2003, p.13) A családi rendszer fő jellegzetességei a következők: a tagok közös identitástudattal rendelkeznek, a csoport működését szabályok és szerepek jellemzik, és minden egyes tag hatással van a többiekre (Kurimay, 2004). A rendszerszemlélet hasznos értelmezési keretet nyújt a család működésének megértéséhez. A családterápiás irányzatok például a családi rendszer működési zavarainak

kiküszöbölésével próbálják gyógyítani az egyes családtagok pszichológiai tüneteit. Vannak olyan pszichológiai irányzatok, pl a „tárgykapcsolat-elmélet”, melyek a tudattalan folyamatokat is figyelembe veszik a családi rendszer működésének értelmezésében. A családi interakciókat ugyanis erőteljesen befolyásolják a nem tudatosuló belső konfliktusok, érzelmek, emlékek és egymással szembeni elvárások. A családi rendszer működésének egyik legátfogóbb modelljét David Olson fogalmazta meg, „circumplex modell” néven (Olson, 1990). Olyan elméleti kutatásokból és empirikus-klinikai tapasztalatokból indult ki, melyek azt mutatják, hogy a családi rendszer működésében három központi dimenzió játszik fontos szerepet: a kohézió, az alkalmazkodóképesség és a kommunikáció. a) A kohézió a családtagok közötti érzelmi közelséget jelenti, mely az együttlét és a szeparáció egyensúlyából ered. Olson a kohézió

erőssége szerint a családok négy típusát különíti el: elszakadók, elkülönülők, összekapcsolódók, összeolvadók. Az elszakadó családtagok életéből hiányzik a mi-tudat, kevés az érzelmi közelség, hiányzik a lojalitás, és egymástól szinte teljes függetlenségben élnek. Az elkülönülők életében megjelenik egy szerény mi-tudat, de az érzelmi közelség az ő életükben is csekély. A lojalitás gyenge, és a családtagokban erősebb a függetlenség, mint a függés érzése. Az összekapcsolódó családokban erősebb a mi-tudat, mint az egyéniség hangsúlyozása. Érzelmi közelségben és kölcsönös függésben élnek, és erős a lojalitásuk. Az összeolvadók számára a mi-tudat elsöprő hangsúlyt kap a családi életben. Nagyon erős érzelmi közelségben, szinte fúzióban élnek. A lojalitás mindenek felett való, és a kölcsönös érzelmi függés szinte totális. Azok a családok működnek kiegyensúlyozottan, akiknél a

kohézió erőssége közepes, tehát az elkülönülők és az összekapcsolódók. Az egymástól teljesen elszakadt, összetartás és kapcsolat nélkül élő családtagok nem élik meg azt az érzelmi biztonságot és támaszt, amely mind a gyermekek, mind a felnőttek számára szükséges. Az ilyen széteső családok nem működnek referenciacsoportként, és valószínű, hogy a családtagok más közösségekben keresnek kapcsolatokat. A nagyon erős családi kohézió (összeolvadás) sem segíti elő az egészséges személyiségfejlődést. Itt az önállósulás és a külvilág felé való nyitottság szenved zavart, így nehezebben megy végbe a gyermekek felnőtté válása és beilleszkedése a tágabb közösségekbe. A gyermekek önvédelmi képessége is általában gyengébb. A túl szoros kapcsolatokat több tudattalan folyamat (pl. kivetítés) is megzavarja, és fennáll a veszélye, hogy az erős „mi tudattal” szemben a családon kívüli világ

leértékelésének hajlama is kialakul a család tagjaiban. 99 b) Az alkalmazkodóképesség dimenziója a családi rendszer rugalmasságára utal, mely a stabilitás és a változás egyensúlyát teremti meg. Fokozatai: kaotikus, rugalmas, strukturált, merev. A kaotikus családokban hiányzik a határozott vezetés. A szülői kontroll is sikertelen, hiányos A szerepek nem tisztázottak, felcserélődnek. A fegyelem hiányos Túl sok a változás a szabályokban és a család életében egyaránt. A rugalmas családok vezetése egyenrangúan megoszlik a felnőttek között. A nevelés és fegyelmezés demokratikus. A szerepek is megoszlanak, könnyen megváltoztathatók A szabályok egy része időnként változik. A strukturált családokban a vezetés főleg tekintélyelvű, de néha megoszlik a felnőttek között. A szerepek állandóak. A fegyelem valamennyire demokratikus A szabályok ritkán változnak A merev családokban autoriter vezetés van, a szülők erősen

kontrollálják a családtagok életét. A szerepek ritkán változnak, pontosan előírtak. A fegyelem szigorú, kevés a változás Kiegyensúlyozottnak tekintjük itt is a középen elhelyezkedő, azaz a rugalmas és strukturált családokat. A kaotikus családok nagyon nehezen alkalmazkodnak az élet kihívásaihoz, a legkisebb élethelyzet-változás vagy probléma is felborítja az egyensúlyt, amely különféle tünetekben nyilvánul meg. A család így nem tud biztonságot és támaszt nyújtani a tagok számára A merev családok pedig a család meglévő struktúrájának megerősítésével és görcsös védelmével próbálnak úrrá lenni a kihívásokon. Ez a merevség szintén tünetképző hatású A fenti dimenziók alapján 16 féle családtípus írható le, melyek közül kiegyensúlyozottnak tekinthetők azok a családok, amelyek mind a kohézió, mind az alkalmazkodóképesség szempontjából a középúton járnak (elkülönülő, összekapcsolódó, rugalmas,

strukturált). Extrém típusúnak tekintjük a azokat a családokat, amelyek mind a kohézió, mind az alkalmazkodóképesség szempontjából szélsőségesnek tekinthetők (elszakadt, összeolvadó, kaotikus, merev). A fennmaradó 8 típusra az jellemző, hogy csak az egyik dimenzióban mutatnak szélsőséges működést. c) A kommunikáció a harmadik dimenzió, melynek facilitáló szerepe van. A kommunikáció a változás eszköze. Igazolt hipotézis, hogy az extrém típusú családok kommunikációja kevésbé hatékony, ennélfogva ők kevésbé tudnak alkalmazkodni az élet kihívásaihoz, mint a kiegyensúlyozottabb családtípusok. A kiegyensúlyozott családok könnyebben változnak – anélkül, hogy szétesnének. A jól működő családi rendszer alapja a jól működő házasság. Olson öt olyan területet azonosított, melyek működésének jellemzői erőteljesen meghatározzák a házasság sikerességét: kommunikáció, konfliktuskezelés, reális

elvárások, a család és a baráti kapcsolatok viszonya, vallásos orientáció (Olson, Larsen, 1989). A házasság sikerének fontos meghatározói még, hogy a szerepek egyenlőségre törekvők legyenek, és a szabadidős tevékenységeket sikerüljön összehangolni. A kutatások szerint a jó kapcsolatban élő házaspároknál jobb a kommunikáció, hatékonyabb a konfliktusmegoldás, kielégítőbb a szexuális kapcsolat, összehangoltak a szabadidős tevékenységek, egyenlő a szerepelosztás, megvan a vallásos orientáció és a személyiségösszeillés. 100 A családi szerepek A szerepek azok a viselkedésmódok, amelyeket egy adott családi státuszt betöltő személytől elvárnak (férj, feleség, apa, anya, nagyszülő, gyerek, testvér stb.) A családi szerepelvárások társadalmilag meghatározottak, de családonként eltérhetnek egymástól. Ebből eredhet a fiatal házasok számos problémája, mert az eredeti családban látott mintát automatikusan

viszik tovább, s e minták ütközhetnek egymással. A családi szerepelvárásoknak van egy rejtett, nem tudatos összetevője is: ezek az egyéni, belső igények és szükségletek lecsapódásai. A gyermekek rejtett szerepei A gyermekek létükkel legtöbbször valamilyen láthatatlan funkciót töltenek be a szülők életében. Erre a funkcióra a szülők legtöbbször tudattalanul „delegálják” (küldik, szánják) a gyermeket. E rejtett szerepek sokszor a gyermekről alkotott szülői fantáziákban érhetők tetten Az „ajándék-szerep” a legpozitívabb, és legideálisabb státusz a gyermek számára: önmagáért szeretik, a létét önmagáért akarják. Ez a szerep biztos alapot ad a fejlődéshez Vannak károsító gyermekszerepek is, melyek gátolják az egészséges személyiségfejlődést. Itt a leggyakoribbakat idézzük. Kompenzációs szerep: a gyermek rejtett feladata, hogy a szülők életéből hiányzó dolgok vagy személyek (pl. meghalt emberek)

helyett éljen Kapocs a szülők között: a gyermek azért fogant, hogy létrehozza vagy összetartsa a szülei házasságát. Akár sikerül, akár nem, a gyermek létének oka, indoka a szülei életében előbb vagy utóbb megszűnik. A bűnbak-szerep tudattalan mechanizmusok közvetítésével jön létre. Ha egy családban nem megengedettek a negatív érzelmek, akkor azokat – mivel elkerülhetetlenek –, tudattalan pszichológiai mechanizmusok segítségével tagadják vagy elfojtják. Az elfojtott tartalmak veszélyessé válhatnak, hiszen nem semmisülnek meg, hanem tudatos kontroll nélkül működnek tovább. Gyakori jelenség, hogy a tudattalan negatív érzelmek rávetülnek az egyik családtagra (projekció), rendszerint az egyik gyerekre. Ilyen esetben a „bűnbak” egyre problémásabbá válik, mivel az úgynevezett „önbeteljesítő jóslat” mechanizmusa révén úgy viselkedik, amilyennek őt látják. A bűnbak „megszabadítása” csak a teljes család

bevonásával, a tagadott feszültségek felszínre hozásával és rendezésével sikerülhet. A tünethordozói szerep a bűnbak-szerephez hasonlóan teljes mértékben tudattalan folyamatok eredménye. A tünethordozó személy a megoldatlan családi konfliktusok terhét viseli Ez a pszichés teher lelki vagy szomatikus megbetegedéseket és magatartási zavarokat indukálhat. A tünethordozó mentesíti a családot az igazi problémákkal való szembenézés alól, mivel ő nevezhető ki a gondok forrásának. Kezelése sem hoz eredményt, ha nem az egész család bevonásával történik. 101 Felnőtt szerepbe kényszerülés. Vannak gyermekek, akikre a családban olyan fizikai és lelki terhek hárulnak, amelyek szülői feladatok lennének. Az egyszülős családok gyermekeit jobban fenyegeti ez a veszély, bár teljes családokban is előfordulhat, hogy valamelyik szülő nem a házastársával vagy más felnőttekkel beszéli meg a problémáit, hanem a gyermekét teszi a

bizalmasává. A gyermek még nem érett arra, hogy a felnőtt világ terheit hordozza Ugyanígy felnőtt szerepbe kerülhet a beteg vagy a munkájával nagyon elfoglalt szülő gyermeke is, aki átveszi a szülő családon belüli funkcióit - akár a teendők, akár a lelki támogatás területén. A gyermekek könnyen magukra vállalják a szülőt támogató vagy helyettesítő felnőtt szerepet, mivel érzékenyek a család harmóniáját és egységét veszélyeztető körülményekre, és képesek áldozatokra is a szüleik szeretetének megtartásáért. Ezért a felnőttek kötelessége az, hogy lehetőség szerint megóvják gyermekeiket az erejüket meghaladó pszichés terhektől. Kényszerpályák. A szülők néha arra vágynak, hogy saját beteljesületlen álmaikat a gyermekük valósítsa meg. Ha ezt a vágyat irányítássá, finom kényszerré alakítva a gyermekre terhelik, akkor esetleg a gyermek egyéniségének, alkatának nem megfelelő elfoglaltságokba,

később pedig súlyosan elhibázott döntésekbe sodorhatják. Téves hivatásválasztások, rossz házasságok hátterében találhatunk nyílt vagy rejtett szülői nyomásra hozott döntéseket is. Ide sorolhatjuk azt a kényszerpályát is, amelyet akkor kell befutnia a lázadni nem akaró fiatalnak, ha a szülei magukhoz láncolják, és nem engedik független felnőtté válni. Ez a „láncolás” történhet túlféltéssel, túlzott ellenőrzéssel, nyílt vagy rejtett zsarolással, betegségbe meneküléssel stb. Minden szülő tudja, hogy az egyik legnehezebb dolog a felnőtté váló gyermekek fokozatos elengedése, útra bocsátása. E nehézség megoldása mégsem lehet a fiatal gúzsba kötése, mert ez „merénylet” az új generáció ellen. Háttérszerep. Ha egy családban tartósan beteg gyermek él, akkor a testvérei háttérszerepbe kerülnek. Mivel a szülők sok időt, energiát és erőfeszítést fektetnek a beteg gyermek gondozásába, az egészséges

testvérekre kevesebb figyelem jut. Ki nem elégített érzelmi igényeik miatt féltékennyé és lázadóvá válhatnak. Nagy teher ez a szülőknek, akik amúgy is nagy nehézségekkel küzdenek. Sokszor külső támogatásra szorulnak abban, hogy elfogadják a beteget, és maradjon figyelmük az egészségesekre is. A károsító szerepek következményei A károsító szerepek következményei leggyakrabban pszichés zavarok, szomatikus zavarok, tanulási problémák, magatartászavarok. E problémák háttere sokszor csak egy alaposabb vizsgálat során derül ki. Rendezésük csak a család egészének terápiájával oldható meg A családterápiás szemlélet szerencsére már elfogadottá vált a segítő szakmai körökben. Gyakorlata még nem olyan elterjedt, mint amennyire szükség lenne rá. A teljes család terápiája a tárgyiszemélyi feltételek hiánya mellett nehézségekbe ütközik a kliensek elzárkózása miatt is Nehéz elfogadtatni egy család tagjaival,

hogy nem a tünetet hordozó személlyel, hanem az egész család működésével van baj. És ha el is fogadják a segítséget, kellő kitartással kell rendelkezniük ahhoz, hogy szokássá vált reakcióikat, viselkedéses automatizmusaikat megváltoztassák. Ha ebben is állhatatosak maradnak, akkor nemcsak a tüneteket hordozó személy gyógyul meg, hanem az egész család harmonikusabb és boldogabb életet élhet. 102 Fejlődés és szocializáció a családban Az ember személyiségének egészséges kialakulása nem lehetséges sem a társaktól elszigetelve, sem egy nagyon szoros szerető kapcsolat (anyakapcsolat) nélkül. A személyiségfejlődés és a társadalomba való beilleszkedés (szocializáció) ezért két egymást átszövő és egymást feltételező folyamat. Az emberi személy kezdettől fogva másokhoz való viszonyában létezik: ha a csecsemő számára nem adatik meg egy Te, egy anya, akkor az énje sem tud kifejlődni. Az embergyerek nem

rendelkezik olyan ösztönapparátussal, amely lehetővé tenné a társas kapcsolati hatások nélküli emberi kibontakozást (Bagdy, 2002). Mivel a személyiség legmélyebb megalapozása a családi közösségben zajlik, a családot tekinthetjük az elsődleges szocializációs közegnek. A családi hatások a személyiség magjának formálói A családi szocializáció két szinten zajlik: a nem tudatos hatások a szociális tanulás révén fejtenek ki erőteljes személyiségformáló hatást. Emellett a tudatos nevelő hatások is alakítják a gyermeket. A gyermek világának fokozatos tágulásával a szocializációs színtér is egyre tágul: a gyermek életébe fokozatosan egyre több személy lép be, a tágabb családból, baráti körből, gyermekintézményekből. a) A korai szocializáció jelentősége a személyiségfejlődésben. Az anya-gyermek kapcsolat A korai (csecsemő- és kisgyermekkori) szocializáció minősége szinte sorsdöntő jelentőségű az ember

egészséges személyiségfejlődése szempontjából, s e szocializáció első állomása a korai anya-gyermek kapcsolat kialakulása. E kapcsolat a gondozás folyamatában valósul meg. A pszichológiai kutatások és a klinikai tapasztalatok egyértelműen arra utalnak, hogy az első életév érzelmi tapasztalatai erőteljesen meghatározzák az ember egész további fejlődését és lelki egészségét. Hogy ez a kapcsolat kielégítő lehessen, az anyának egy egészen különleges állapotba kell kerülnie, mely állapotot a csecsemőre való teljes ráhangolódás jellemzi. Winnicott írja le, hogy az anya a várandósság hónapjai alatt fokozatosan alkalmassá válik erre az érzelmi beállítódásra, mely nem más, mint képesség arra, hogy az érdeklődése saját magáról a gyermeke felé forduljon, és azonosuljon vele. De szerepét csak akkor tudja ellátni, ha ő maga is biztonságban és szeretve érzi magát, tehát ha van egy támogató társas háló az anya

körül (Stern). E társas támogató rendszer legfontosabb szereplője a házastárs és az anya saját édesanyja. E támogató háttér nélkül az anyák számára nehéz fenntartani az „elég jó anyaság” (Winnicott) egészen különleges állapotát. Vizsgálatok folynak arra vonatkozóan, hogy a megfelelő anyai viselkedés kiváltódásában szerepet kapnak-e konkrét helyzetek és ingerek. Úgy tűnik, hogy közvetlenül a gyermek születése utáni időszak egy kiemelt jelentőségű periódus az anya számára, amikor is az újszülött testi érintése elősegíti az anyaság állapotának kialakulását. A modern szülészeti intézmények ezt figyelembe veszik, és lehetőséget adnak a születés utáni anya-baba-apa kontaktus létrejöttéhez. A csecsemő az újszülöttkori teljes dependenciából (függés) fokozatosan fejlődik a függetlenedés irányába. A kezdeti időszakban a személyisége integrálatlan állapotban van: 103 élete szervezetlen

mozgásokból és különféle érzékelésekből áll, melyeket a gondoskodó környezet fog egybe, „tart össze”. Mahler szimbiózisnak nevezi azt az egységet, amelyet az anya és a csecsemő ebben az időszakban megél. Valószínűleg az érzelmi élmények (harag, izgalom, öröm stb.) nyomán indul meg a gyermeki psziché fokozatos kiválása ebből az egységből, majd megindul a gyermeki személyiség integrációja. A csecsemő egészséges fejlődéséhez arra van szükség, hogy az anya „megtartó” legyen, azaz kezdetben rendkívül érzékenyen alkalmazkodjon a csecsemő szükségleteihez (Winnicott). Ezáltal támogatja, erősíti a csecsemő egoját, így a gyermek hamar megteremti önmagát, mint személyt. Amint fejlődik a baba elméje, az anya fokozatosan csökkentheti az alkalmazkodást. A fejlődő gyermeki személyiség és a külvilág közötti szakadék áthidalására szolgálnak az „átmeneti tárgyak”, melyek egyszerre tartoznak a külvilághoz

és a gyermek személyéhez, ugyanakkor képviselik a távollévő anyát is (rongy, baba stb.) A megtartó, védő anyai magatartás elemei a következők: • A csecsemőnek szüksége van a fizikai-érzelmi közelségre, a testi érintésre, mert számára ezek az élmények közvetítik a biztonságérzetet. Hermann Imre (1943) írta le, hogy a testi közelség keresése a csecsemő ösztönapparátusának is része: a megkapaszkodási ösztön az életben maradást szolgáló ősi reflexek maradványaként működik a csecsemőben, és az anya hívásában, keresésében nyilvánul meg. • A csecsemő egészséges fejlődésének másik feltétele az anya válaszkészsége a gyermek igényeire, ami azt jelenti, hogy az anya megérti a gyermek kommunikációját, és reagál rá, azaz kielégíti a gyermek szükségleteit. Nagyon fontos, hogy az anya biztosítsa a gondoskodás állandóságát és kiszámíthatóságát. Az is fontos, hogy a gondoskodás mennyiségét a gyermek

szükségleteihez igazítsa. A gyermek akkor fejlődik, ha megkapja a szükséges támogatást, de nem többet, mint amire szüksége van (ld. kényeztetés, túlféltés) • A csecsemőkor későbbi szakaszaiban a gyermek érettségéhez igazított minimális frusztráció is szükséges ahhoz, hogy kialakuljon a gyermek realitásérzéke, felfedezze a külvilágot, rájöjjön, hogy a külvilág és saját maga két különálló valóság. Az énerők mozgósítása is csak az apró próbatételeken keresztül indulhat meg. A frusztrációt nem kell külön beépíteni az egészen kicsi gyermek életébe, hiszen az élet természetes helyzetei automatikusan lehetőséget adnak rá. A későbbi életkorban viszont a szülőnek figyelnie kell arra, hogy ne akarja mindentől megvédeni a gyermekét. Ide kapcsolódik a gyermeki autonómia támogatásának kérdése is. Az elég jó anya örül a gyermek önállósulási törekvéseinek, és a lehetőségek és a biztonság keretein

belül támogatja azokat. Az önmagához láncolás és a túlféltés az autonómia-törekvések letörésén kívül a gyermeki önértékelés és önbizalom csorbulását is okozza. Az elég jó anya másik fontos funkciója a visszatükrözés. A csecsemő az anya visszajelzéseiből, arcának, tekintetének tükrében ismeri meg önmagát. Azt fogja tudni magáról, amit az anya arcáról leolvas. Az anya arcáról tükröződő nyugalom és kiegyensúlyozottság a gyermek nyugalmának is feltétele. Az elfogadottság és a szeretettség élményét is az anya arca tükrözi a csecsemő számára. Hiába a tökéletes gondozás, ha az anya mimikája haragot és feszültséget sugall. A csecsemő átveszi ezt a feszültséget, nyugtalanná válik, s ezáltal öngerjesztő folyamatként beindulhat a nehezen kezelhetőség ördögi köre. 104 Hangsúlyoznunk kell, hogy a csecsemő nyűgösségének nem mindig az anya az oka, hiszen számtalan tényező zavarhatja meg a

nyugalmát. Elhibázott az a szemlélet, mely a gyermek összes bajáért a szülőket teszi felelőssé. Azt azonban tudnunk kell, hogy a szülő érettsége, stabilitása, nyugalma nagyon jó alapot biztosít a gyermek kiegyensúlyozott fejlődéséhez (Erikson, 1991). b) A korai anya-gyermek kapcsolatban megalapozott személyiség-összetevők: ősbizalom, önértékelés, kötődési képesség. Ha az anya ráhangolódik a gyermekére, és jó kapcsolatot alakít ki vele, akkor a gyermekben kialakul az ősbizalom (Erikson) és a kötődés (Bowlby) képessége. Ez a két személyiségösszetevő minden későbbi kapcsolat és személyes viszonyulás meghatározója lesz Az ősbizalom Ez az Eriksontól származó fogalom erősen tömörítve azt az állapotot fejezi ki, amikor az ember jónak, szerethetőnek éli meg önmagát és a környezetét (Erikson, 1958). Az ősbizalom a csecsemőkorban alakul ki. Olyan alapélmény, amelynek megléte szükséges a világban, különösen az

emberi kapcsolatok világában való nyitottsághoz és eligazodáshoz. Az ősbizalom a kielégítő csecsemőkori szülő-gyermek kapcsolatban bontakozik ki. A pszichológiában általánosan elfogadott vélemény, hogy ez a legelső élmény minden későbbi intim kapcsolatunkat meghatározza. A tapasztalatok szerint az ősbizalom hiánya a kapcsolatteremtési képesség – és ezen keresztül később a normakövetési készség – súlyos sérülését okozza. Tudjuk, hogy tökéletes anya nincs, de a gyermek egészséges fejlődésének megalapozásához elegendő, ha az anya (vagy a helyettese) „elég jó” (Winnicott), és ennek jellemzőit fent láttuk. Azok a nők, akik saját életük kezdetén kielégítő kapcsolatban voltak az édesanyjukkal, általában spontán megfelelnek az elég jó anyaság kritériumának. Akik nem kapták meg a kielégítő törődést, azok számára nehezebb lesz megfelelni az anyaság feladatának. Ők tudatos odafigyeléssel, a megfelelő

anyai viselkedés megtanulásával pótolhatják a saját élmény hiányosságait. Mivel az anyai szerepre való alkalmasság sokszor csak akkor derül ki, amikor a nő anyává válik, minden gyermeket váró nő számára fontos feladat, hogy szembenézzen a gyermekkori élményeivel, és a szülei hajdani gyermeknevelési szokásaival. Az önértékelés A gyermeknek kezdetben nincs képe és véleménye önmagáról. A szülők visszajelzései alapján formálódik az önképe és az önértékelése. Csecsemőkorban a gondozók viselkedéséből, tekintetéből olvassa ki, hogy szeretetre méltó-e. Az ősbizalmat nevezhetjük egy mindent megalapozó, bár homályos pozitív énkép-kezdeménynek, mert önmagunk szerethetőségének élményét adja meg. 105 A gyermek sok pozitív visszajelzéshez jut a mozgásfejlődése során is, amikor is napról-napra egyre több tárgyat tud uralma alá vonni. A mozgásos sikerélmény csúcspontja a járás megtanulásával érkezik

el. Ebben az életkorban nagy életöröm, Mahler megfogalmazásában úgynevezett omnipotencia (mindenhatóság) érzés figyelhető meg a kisgyermekeknél (Székely, 2003). A későbbi önbizalom alapjai itt erősödnek meg, feltéve, hogy a környezet értékeli a gyermek ügyességét, és nem erőszakkal vagy túlzott féltéssel szorítja vissza a törekvéseit. A beszéd kialakulásával a felnőttek szóbeli visszajelzései válnak az önértékelés fő bázisává. Nem mindegy, hogy reálisak-e a környezet ítéletei, hiszen a gyermek ezek alapján alakítja ki az önmagára vonatkozó értékeléseit. Az sem mindegy, hogy a felnőttek hogyan fogalmazzák meg a visszajelzéseiket. Ha a helytelen cselekedetek helyett a gyermeket minősítik („rossz vagy”), akkor torzítják az önértékelést. E hibás megfogalmazások adhatnak teret az úgynevezett „önbeteljesítő jóslatoknak” is. Ez a folyamat azt jelenti, hogy a gyermek a viselkedésével megpróbál megfelelni

annak a képnek, amelyet a környezet visszajelzései alapján önmagáról kialakított. Ha rossznak tudja magát, akkor ennek megfelelően fog cselekedni is. A negatív önértékelés sok pszichés zavar hátterében megtalálható. Aki nem értékeli önmagát, másokat sem képes jól szeretni, mivel nem képes egyenrangú pozíciót elfoglalni az emberekkel szemben (Berne, 1997). A képességek kihasználása és kibontakoztatása terén is sok „mulasztást követ el” az önmagát leértékelő ember. Az irreálisan pozitív szülői visszajelzések sem szolgálják a helyes önértékelés kialakulását. Az irreálisan magas önértékelésű ember megrekedhet a fejlődésben, és a társas kapcsolataiban is kiegyensúlyozatlanná válhat. A kötődés Már említettük, hogy az újszülöttnek veleszületett hajlama van a közelség keresésére: ez a függőségi motívum (Hermann Imre). A felnőtt odacsalogatására eszközei vannak, kommunikál a sírással, a

mosolyával, a tekintetével Ez egy ragaszkodó magatartás Amikor a csecsemő képes különbséget tenni idegen és ismerős között (6 hónapos kor után), akkor ez a ragaszkodó magatartás személyes kötődéssé alakul. A kötődés Bowlby szerint a gyermek biztonságát szolgáló szabályozórendszer, amely egyensúlyt teremt a tanulási-felfedező tapasztalatok és a biztonság között (Cole, 1998). Ha a gyermek túl messze kerül az anyjától, akkor egyik vagy másik nyugtalankodni kezd, és újra megközelítik egymást. Akárhogy is magyarázzuk, a kötődés egy vagy néhány fontos személyre irányuló egyfajta szeretetkapcsolat-kezdeménynek tekinthető. A kötődés sikere és a gyermeki személyiség alakulásának összefüggéseit M. Ainsworth vizsgálta. A kötődés jellemzői alapján kategóriákat állapított meg (Cole, 1998) A biztosan kötődő gyermekek jó szociális és érzelmi kompetenciával rendelkeznek, belsővé vált normáik vannak, és

megfelelő önkontroll jellemzi őket. Ennek oka, hogy az anyával való jó kapcsolat miatt több az utánzás, erősebb az azonosulás, és a szeretet elvesztésétől való félelem miatt stabilabb morális viselkedés alakul ki. Az elégedetlen, elutasító, büntető, mellőző anya gyermeke nem lesz biztosan kötődő. A rosszul kötődő, elkerülő gyermekek általában agresszívak, kötekedők vagy visszahúzódók. A viselkedésük következtében elmagányosodnak, nehezebben tudnak szeretni, és gyengébb a belső normarendszerük is. Visszatérő élményük az újabb és újabb elutasítás, ezért idegenkedés és félelem jellemzi őket. 106 Az ambivalensen kötődő gyermekek nehezen beilleszkedők, passzívak vagy tolakodók, agresszívak, és könnyen frusztrálhatók. Anyjuktól nehezen szakadnak el, de nem örülnek neki, ha viszontlátják. Bizonyos pszichológiai irányzatok szerint a kisgyermekkorban átélt kapcsolatok mintái rögzülnek a pszichében, és

meghatározzák az ember összes későbbi intim kapcsolatának jellegét. A kapcsolatok szubjektíven megélt vonatkozásai ugyanis részévé válnak a tudattalan belső reprezentációs világnak, és a mindenkori aktuális interakciókban aktiválódnak (Székely, 2003). Például az ambivalensen kötődő ember a felnőttkori kapcsolataiban is egyidejű ragaszkodást és elutasítást él meg, ami nehezen tolerálható. Az elkerülő ember pedig a távolságtartásával riaszt el másokat. Így az ember saját maga teremti újra a gyermekkori kapcsolati élményeit. A korai kapcsolati kötődési minták úgy módosíthatók, ha az ember egy későbbi kapcsolatában megtapasztalja a biztonságot: például egy jó házasságban vagy egy pszichoterápiában. Ezen elmélet képviselői azért érvelnek a házastársi elköteleződés és a hűség értéke mellett, mivel az ember alapigénye és testi-lelki egészségének feltétele, hogy bizalomteljes kapcsolatokban élhessen. c)

A nem tudatos szocializáció során átadott családi pszichológiai örökség Személyiségjegyek A temperamentumbeli alapvonásainkat genetikailag örököljük. Az ezekre felépülő személyiségünk sok tulajdonságát a szüleinktől vesszük át, mégpedig pszichológiai mechanizmusok segítségével. A legmarkánsabb személyiségalakító tényező a szülőkkel (később más nevelőkkel) való azonosulás (identifikáció). E folyamat során a gyermek nem csupán utánozza a hozzá közelállók viselkedését, hanem be is építi a személyiségébe a szülők karakterének és viselkedésének sok elemét. Az azonosulás több mint az utánzás, mert a gyermek nemcsak megfigyeli, hanem át is éli a felnőttek érzéseit, tehát nem üres cselekvéseket, hanem a mögöttük húzódó élményeket, motivációkat, értékeket is átveszi. Eric Berne tetszetős személyiségmodellt alkotott, amelyben a szülői hatások személyiségbe épült elemeit „szülői

énállapotként” definiálta. Szerinte amikor a szülői énállapotunk működik, akkor úgy reagálunk, viselkedünk és érzünk, ahogyan azt a szüleinknél tapasztaltuk (Berne, 1997). „Szülői programozás” (Eric Berne) Berne részletesen kidolgozott egy elméletet, amelyben azt fejtegeti, hogy a szülői hatások nemcsak beépülnek a személyiségbe, hanem az ember életútját is befolyásolják. Berne állítása szerint a korai élettapasztalataink és a felnőttek irányítása nyomán kialakítunk egy alapirányultságot az élettel szemben, s ehhez egész életünkben erősen ragaszkodunk. Ez az irányultság befolyásolja a választásainkat, a kapcsolatainkat, és észrevétlenül meghatározza az életünk alakulását, Berne szavaival: „nyertes” illetve „vesztes” kimenetelét. Életútválasztásaink erős összefüggésben vannak az önértékelésünkkel Ahhoz, hogy megszabaduljunk az esetlegesen károsító hatások alól, meg kell ismernünk azokat,

és tudatos döntéssel, gyakorlással új viselkedési és döntési formákat kell elsajátítanunk. 107 Szokások, normák, életmód Amit ismerünk, azt tartjuk természetesnek, ahhoz igazodunk. A családban látott és megélt életmód, szokások, szabályok beépülnek a gyermek világába. E szabályok viszonylagosságával az ember gyakran csak akkor szembesül, amikor új környezetbe kerül vagy házasságot köt, és naponta ütközik egy másfajta szokásrenddel. Az ebből eredő viták és hatalmi harcok helyett érdemes megbeszélni az eltérő eredeti családi mintákat, és egy új, közösen kialakított életrendet felépíteni – kezdve a legapróbb életvezetési kérdésektől a nagyobb horderejű életmódbeli döntésekig. Kapcsolati minták (házastársi és szülői szerepek) A családi pszichológiai örökség hatása legerőteljesebben a családi szerepek megélését befolyásolja. A házastársi és szülői viselkedés mikéntjéről gyermekkorban,

a szülők magatartásának megfigyelésével és a velük való azonosulás révén kap mintát az ember. Később, felnőttként, ha nem tudatosan cselekszik, akkor leggyakrabban e minták által meghatározott automatizmusok fogják megalapozni a reakcióit. Mivel a házastársak esetleg egészen más kapcsolati mintákat sajátítottak el, valószínűleg nem az elvárásaik szerint fognak viselkedni, és ez súlyos konfliktusforrást jelenthet a családi életben. A személy kommunikációs stílusának és konfliktuskezelési stratégiáinak alapelemeit is az eredeti családi minták határozzák meg. Köztudott, hogy az olyan romboló konfliktuskezelő stratégiák, mint az alkohol, válás, öngyilkosság, nagyon sok esetben mintakövetés útján „öröklődnek” – esetleg generációk során át is. A kapcsolati minták témakörébe tartoznak a férfi- és női szerepekről kialakult elképzelések is. Mit tanul meg egy gyermek a szülei viselkedése és utasításai

alapján a saját neméről? Elfogadták-e olyan neműnek, amilyennek született? Szeretetükkel és figyelmükkel megerősítették-e a nemi identitását? Az egészséges testi-lelki fejlődést veszélyeztető családi rizikótényezők a) Az anya-gyermek kapcsolat sérülése és ennek lehetséges okai Az anya távozása vagy betegsége Előfordulhat, hogy valamilyen okból átmenetileg vagy végleg megszakad a gyermek kapcsolata az anyával. Ha az anya nincs jelen a gyermeke életében, akkor életbevágóan fontos, hogy legyen egy másik személy, akivel a csecsemő az anya-kapcsolathoz hasonló szoros köteléket alakíthat ki. A következmények szempontjából nem mindegy, hogy az anyát mely életkorban és mennyi ideig kell mellőznie a gyermeknek. Ha újszülöttként szoros kapcsolatba tud kerülni egy anya-helyettessel, akkor egészségesen tud fejlődni. Ha az anya elvesztése a kötődés kialakulása után következik be, akkor nehezebb és lassúbb a veszteség

pótlása. A korai anya-gyermek kapcsolatban beálló bármilyen sérülés valószínűsíti a gyermek pszichés egészségének sérülését is. 108 Váratlan terhesség, nem várt gyermek A nem várt terhesség miatt az anya nyílt vagy rejtett elutasítással reagálhat a gyermekére. A csecsemő a rejtett elutasítást is érzékeli. A rejtett elutasítás megnyilvánulhat egy túlféltő, túl aggodalmaskodó, kompenzáló anyai attitűdben is. Az anya személyiségéből eredő kapcsolati sérülések Ha az anya éretlen, önállótlan, függő vagy agresszív, akkor valószínűleg nem tudja megadni a gyermekének azt az érzelmi biztonságot, azt a megtartó erőt, amelyre a csecsemőnek szüksége van. Így sérül az ősbizalom, a gyermek szorongóvá, nyugtalanná, nehezen kezelhetővé válik, ami visszahat az anyára, és így egy ördögi kör kezdődik el az anya-gyermek kapcsolatban. Gondot okozhat az is, ha az anya nem képes az érdeklődését önmagáról a

csecsemő felé fordítani, vagy éppen túlságosan belemerül a gyermekével való kapcsolatba, és nem tud arról a kellő fokozatossággal leválni. Az anya ráhangolódási zavarainak oka lehet az is, hogy a saját csecsemőkori anya-kapcsolata nem volt kielégítő. A csecsemő tulajdonságai A csecsemő alkati sajátosságai, neme, temperamentuma és a szülői igények össze nem férése is okozhat elfogadási problémákat. A terhességi vagy szülési nehézségek rejtett haragot ébreszthetnek az anyában a gyermek iránt. Ez a ki nem mondott vagy fel sem ismert harag ellenséges vagy elutasító magatartást válthat ki az anyából. Az anya elrejtett negatív érzelmei is rávetülhetnek a gyermekre, ugyanakkor – mint már említettük – gyakran vagyunk tanúi az anyai negatív érzelmek elfojtásának és kompenzálásának, melynek leggyakoribb megjelenési formája a túlféltés és aggódás a gyermekkel kapcsolatban, esetleg a kényeztetés. Az anyai aggodalom

ugyanúgy szorongóvá teszi a csecsemőt, mint az elutasítás, ugyanis a gyermek biztonságérzete sérül miatta. Az első órák, napok érzékenységi periódusa, bevésődési mechanizmusai a szülőkben és a gyerekekben is elősegíthetik a későbbi kötődést (Bagdy, 2002). Ha valamilyen oknál fogva ebben az időszakban nem lehetnek együtt, akkor átmeneti zavarok támadhatnak az anyai viselkedésben. A házastársi kapcsolat hiányosságai, konfliktusai Említettük már, hogy az anyaság állapotának fenntartásához az anyának is biztonságos és támogató érzelmi háttérre van szüksége. Ha a házastársi kapcsolat konfliktusokkal terhelt, akkor a boldogtalanság miatt az anya nehezen tud ráhangolódni a gyermekre. Gyakori jelenség, hogy a nő életében az anyai és a házastársi szerep ellentmondásba kerül egymással. Ha az anyaszerep dominánssá válik, akkor a férj kirekesztve érzi magát, és ez okozza a párkapcsolat konfliktusát. Ráadásul az apa

féltékennyé válhat a saját gyermekére, és ez befolyásolhatja a vele való kapcsolatát. Ilyen esetekben a megoldás az apa intenzívebb részvétele a gyermekgondozásban, emellett közös programok szervezésével a felesége időnkénti kiemelése az anyai teendőkből, hogy erősödjön a házastársak kapcsolata. Az első gyermek születése az öröm mellett nagy fizikai és lelki terhet, esetleg krízist jelenthet az anyának. Az erre való felkészítés és a megoldásában való környezeti segítség elengedhetetlen. 109 A sérült anya-gyermek kapcsolat hatásai A nem megfelelő anya-gyerek kapcsolatban a gyermek nem kapja meg azt a biztonságot és támogatást, amire szüksége van, deprivált lesz, és ennek következtében sérül az érzelmi fejlődése. A korai kapcsolatok sérülése esetén a csecsemő védekező mechanizmusokkal próbálja fenntartani a pszichés egyensúlyát. A tudattalan védekező mechanizmusok egy csoportja az egészséges

embereknél is működik. Viszont ha domináns szerepet kapnak az ember életében, akkor a személyiségfejlődés torzulását okozhatják. A legáltalánosabb gyermeki védekező mechanizmus az elfojtás, mely felejtéssel jár: pl. a gyermek elfojtja a frusztráció miatti gyűlöletét, ugyanakkor elveszíti az emberszerető képességét is, vagy az önmaga ellen fordított agresszió miatt depressziós lesz. Gyakori a regresszió, azaz visszacsúszás egy korábbi fejlettségi szintre. A kapcsolati sérülés nyomán gyakori a visszahúzódó, magába forduló viselkedés is. Mivel a gyermek a külső világot ijesztőnek éli meg, saját belső világába menekül. Emiatt kötődési nehézségekkel küzd, ami nehezen nevelhetőséghez, a normák el nem sajátításához is vezethet. Gyakori tünet az agresszivitás is, amely szintén összefügg a kapcsolati sérüléssel. Elhanyagoló szülői magatartás esetén ugyanis a gyermek függőségi szorongást él át. Ennek

következtében agresszív cselekedetekkel kényszeríti ki a szülő figyelmét. Ha a szülő ekkor büntetéssel reagál, akkor ezzel a speciális „odafigyeléssel” megerősíti a gyermek agresszivitását. Ugyanakkor újabb szorongást provokál, ráadásul rendszerint rossz mintát ad a saját durvaságával. Mindenesetre csak akkor figyel a gyerekre, ha az agresszív. Súlyosabb esetben egy „hamis én” jön létre, aki a felszínen alkalmazkodik, ugyanakkor a valódi én teljesen rejtett, a világtól elszigetelt és integrálatlan marad (Winnicott). Az anyakapcsolat sérülése okozhat antiszociális viselkedést is, melyet tudattalanul a szeretet elvesztése miatti szenvedés és az utána való sóvárgás motivál. A sérült anya-kapcsolatban felnövő gyermekekre jellemző a mozgásos nyugtalanság valamint a szorongáskészség: a fontos kapcsolatok folyamatos féltése, a szeretet túlbiztosítása, a csökkent játék- és tanulási kedv. A gyermek ki nem

elégült érzelmi szükségletei később is jelentkeznek, például a leendő kapcsolataiban. Főképp a házasságában várható, hogy sérülékenyebb, követelőzőbb lesz Terápia A korai kapcsolatban sérült gyermekek gyógyítása csak kapcsolatban lehetséges, ugyanakkor számolnunk kell a következőkkel. A gyermek lelki gyógyulásának első jele, hogy felszínre kerül a harag és gyűlölet a korábbi megfosztottság miatt. Ez a harag az őt befogadó és szerető emberekre vetül, esetleg antiszociális viselkedésben nyilvánul meg. A nevelőszülőknek tudniuk kell ezt, és bírniuk kell ezt a nem nekik szóló haragot. A környezet ugyanis csak a hosszú ideig tartó türelmével, állandóságával és stabilitásával tudja „meggyógyítani” a gyermeket. A kapcsolat csak akkor gyógyít, ha a gyermek múltjában van élmény az elég jó családról. Ha egy gyermek a sérültsége miatt nem képes hasznosítani a családi kapcsolati élményeket, akkor

hatékonyabbnak bizonyulhat, ha egy nagyobb közösségben nevelődik. A súlyosan sérült 110 gyermekek esetében a szigorú (de emberséges) külső kontroll a leghatékonyabb kezelési módszer (Winnicott). b) Az apa hiányának hatásai Az apák szerepét általában elhanyagolják mind a kutatásokban, mind a szakirodalomban. Pedig az apa a második legfontosabb személy a gyermek kapcsolatvilágában, és ez már a csecsemőkorban megnyilvánul. Az apa személye is tárgya a kötődésnek, és akár korrigálni is tudja az anya-kapcsolat hiányosságaiból eredő gyermeki sérüléseket. Az apa feladata az is, hogy a szoros anya-kapcsolatból, majd később a család keretei közül „kiléptesse” a gyermeket, elősegítve ezzel a tágabb közösségekbe való beilleszkedését. Az apa érzelmi támogatása az anya számára is nélkülözhetetlen az anyai funkciók megfelelő ellátásához. Az idősebb gyermekek életében az apa szerepe kiemelten fontos a nemre

jellemző viselkedésformák kialakításában mind a fiúk, mind a lányok esetében. A fiúk az apával való azonosulás révén építik be a személyiségükbe a férfias viselkedésmód elemeit, de csak akkor azonosulnak az apával, ha érzelmileg kielégítő, jó kapcsolat van közöttük. Itt kell megemlítenünk, hogy a szülők kapcsolatának minősége is befolyásolja a nemi szerep kialakulását, hiszen ez a kapcsolati minta nyújt alapot a férfiak és nők egymással való viselkedésének elsajátításához. A lányok nemi szerepét is az apa hozzáállása határozza meg. Az apjuk által szeretett lányok képesek később bizalmas kapcsolatra lépni a férfiakkal. Egyébként bizalmatlanság és bizonytalanság jellemzi őket mind a másik nemmel, mind saját női identitásukkal és szerethetőségükkel kapcsolatban c) Kóros családdinamikai jelenségek A család rendszer-jellegének tárgyalásakor utaltunk rá, hogy a család működésének olsoni

modelljében alapdimenzióként szerepel a kohézió és az alkalmazkodóképesség kiegyensúlyozott jellege. Az alábbiakban bemutatjuk a két alapdimenzióhoz kapcsolható olyan családdinamikai jelenségeket, amelyek akadályozzák a családtagok egészséges fejlődését. • Túlságosan átjárható, diffúz határok a családtagok között A családi rendszer olyan alrendszerekből áll, amelyekben sajátos kapcsolati mintázatok alakulnak ki bizonyos családtagok között: ilyen a házastársak alrendszere vagy a testvérek alrendszere. A jól működő családokban az alrendszerek határozottan elkülönülnek egymástól, de aktív kapcsolattartás van közöttük. Ha a családban a generációk nem jól elkülönültek, a szerepek körülhatárolatlanok, esetleg túl szoros, fojtogató kapcsolatban vannak egymással, akkor az egyéniség elvész, és sok érzelmi kivetítés (projekció) várható, azaz gyakori a saját érzelmi állapot másikra ruházása. A családtagok

egymás „kivetítéseinek hálójában vergődnek” • Dominancia-alárendelődés Egészségtelen fejlődést okoz, ha kialakul egy vagy több családtag uralma a többi felett. Ezáltal a családtagok személyisége torzul, nincs egyenrangúság, kommunikációs zavarok várhatók. 111 • Tabuk, titkok, feldolgozatlan veszteségek A szülők sokszor azt gondolják, hogy a családtagokat – különösen a gyermekeket – meg kell óvni a kellemetlen érzelmektől és a gyásztól. Ezért bizonyos témákról és megterhelő emlékekről nem beszélnek. A tabuk azonban nem jótékony hatásúak, hanem kifejezetten károsak, mert megterhelik a családot, és az elfojtásuk nagy érzelmi energiát von el. Tünetképző hatásuk is lehet. A fel nem dolgozott, el nem gyászolt veszteségek is nagy érzelmi terhet jelentenek mindenki számára, és megakadályozzák a fejlődést, a továbblépést. A látszólag ismeretlen eredetű depresszív állapotok hátterében is gyakran

fel nem dolgozott veszteségek rejlenek. A családi mítoszok lehetnek lendületadók, de akadályozhatják is a család rugalmas alkalmazkodását. Pl „Nálunk ez mindig is így volt!” • A külvilág felé túl nyitott vagy túl zárt határok A túlságosan nyitott családok esetében a család, mint közösség egysége, védő funkciója kerül veszélybe. A túl zárt családoknál viszont a túl szoros szülő-gyerek kapcsolat gátolja a kortárskapcsolatok fejlődését Csak a szülők jelentenek azonosulási modellt, ezért hiányos a szereptanulás, a gyermekek nehezen alkalmazkodnak, vagy szorongók, félénkek lesznek a tágabb közösségekben. d) A családi életciklusváltások miatti krízisek A családi élet sohasem statikus. A feladatok, a szerepek, a kapcsolatok az idő előrehaladásával állandóan változnak, s a család élete ezen változások mentén szakaszokra osztható: ezeket a szakaszokat életciklus-fázisoknak nevezzük. Minden fázist

meghatározott életfeladatok jellemeznek, és a családoknak állandóan alkalmazkodniuk kell a különböző életciklusfázisokban felmerülő újabb és újabb feladatokhoz. Az életciklus-váltások időszaka különösen feszültségkeltő, mert ilyenkor mind az egyéni magatartás, mind a családi kapcsolatrendszerek megváltoztatására szükség van. Ezek a váltások az instabil, gyenge teherbírású családtagok esetében súlyos tünetekkel járhatnak. A családi életciklus-modell a nukleáris családok (külön háztartásban élő generációk) életére fókuszál, ennek ellenére figyelembe kell vennünk a generációk egymással való kölcsönhatását, egymást támogató vagy akadályozó attitűdjét is. A családi életciklus felosztásának többféle modellje létezik (Hill, 1964, , Haley, 1973, Carter – McGoldrick, 1989). Itt Haley felosztását idézzük, mely hat családi életszakaszt különböztet meg: - az udvarlás szakasza, a házasságkötés

ideje, a gyermek születése és a fiatal gyermekkel való bánás időszaka, a házasság középső szakasza, a szülők leválása a gyermekről, nyugdíj és öregkor. E szakaszok mindkét végponton kiegészíthetők ill. bővíthetők Az ember élete során többször is részt vesz a ciklus egy-egy szakaszában, de más-más szerepkörben (pl. először gyermekként, később szülőként, majd nagyszülőként). 112 Olson korábban említett modellje szemléletesen ábrázolja, hogy a kiegyensúlyozottan működő (közepes kohéziójú és alkalmazkodóképességű) családok oldják meg legsikeresebben a családi életciklusváltások feladatát. e) Életmód, egészségmagatartás A rendszertelen életmód, az egészségkárosító szokások: a dohányzás, az alkoholfogyasztás, az állandó tévénézés, a mozgáshiány, az egészségtelen étrend nemcsak közvetlenül károsítják a gyermek egészségét, hanem modellként megalapozzák a gyermek későbbi

életmódját is. f) Önkárosító, destruktív problémakezelési formák (megküzdési módok) A család nem tudatos szocializációs hatása nyomán örökségként továbbadja az utódoknak a problémákkal való megküzdési mintákat. Klinikai tapasztalat, hogy a destruktív problémakezelési módok (alkohol, drog, erőszak, öngyilkosság) akkor is részévé válnak a következő generáció pszichológiai eszköztárának, ha a gyermekek tudatosan elítélik és elutasítják őket. Ezek a megküzdési minták ugyanis beépülnek a gyermekek személyiségébe, és válsághelyzetben nagy valószínűséggel ezeket fogják alkalmazni, főleg ha nem rendelkeznek más megküzdési mintákkal. g) A szülők deviáns viselkedése A szülők deviáns viselkedése veszélyezteti gyermekeik egészséges szocializációját, mivel a társadalom által nem elfogadott modellt nyújt a számukra. h) Bántalmazás A gyermekbántalmazás a legdirektebb módon okozza a személyiség

sérülését. Sokféle formát ölthet. Már az is súlyos traumát okoz a felnövekvő gyermekekben, ha tanúi a felnőttek egymás elleni erőszakos viselkedésének. De a bántalmazásnak nagyon gyakran maga a gyermek is áldozatává válik. Elhanyagolás Bántalmazási formának tekintjük a gyermek elhanyagolását – akár a testi gondozásban, akár az érzelmi kapcsolatban. Az elhanyagolt gyermekek a felnőttekkel bizalmatlanok, vagy éppen egészségtelenül tapadnak rájuk, újabb elutasítást provokálva ki ezzel. Leginkább kortárscsoportokban keresnek szeretetpótlékot, ezáltal erősen ki vannak téve a deviáns csoportok veszélyeztető hatásának. Fizikai bántalmazás A fizikai bántalmazás is súlyos testi és pszichés következményekkel jár: negatív énkép, bűntudat, szorongás vagy keserű ellenszegülés, agresszivitás és empátiahiány. A bántalmazott 113 gyermekek szomorúak, félnek, dühösek. Kötődésük általában nem biztonságos,

nehezebben teremtenek kapcsolatot. Ennek ellenére általában azonosulnak a bántalmazó szülővel, így személyiségükbe építik az agresszív attitűdöt. A bántalmazott gyermekek gyakran azért is agresszívak a környezetükkel, mert a társas helyzetekben elővételezik a támadást, és védekezésül viselkednek támadóan. A szexuális bántalmazás A szexuális bántalmazás bármilyen formája nehezen feldolgozható, súlyos trauma. A megfélemlítés vagy a szégyen miatt a gyermek sokszor eltitkolja, így nem kap segítséget. Félénk, depresszív, tehetetlenül dühös és magányos lehet. A környezet felelőssége, hogy a szexuális bántalmazás legkisebb gyanúja esetén is segítségére siessen a gyermeknek. A gyermekbántalmazás oka a felnőttek személyiségében keresendő. Vannak azonban olyan gyermeki jellemzők is, amelyek különösen kiváltják a felnőttek agresszivitását. Megfigyelések szerint a leggyakrabban bántalmazott gyermekek között sok

a koraszülött, mivel az ő fizikai ellátásuk nehéz és fárasztó; sok az ingerlékeny vagy hiperaktív gyermek, akik nevelése problémákkal terhes. A passzív, visszahúzódó gyermekek pedig az elhanyagolás veszélyének vannak kitéve. i) A nevelési stílusból eredő rizikótényezők A pszichológiai kutatások célba vették azt a kérdést is, hogy van-e összefüggés a szülők nevelési stílusa és gyermekeik személyiségének alakulása között. Sokan azt az álláspontot képviselik, hogy a szülők és gyermekek interakciói mindig kétirányúak, tehát kölcsönösen hatnak egymásra. Nemcsak a nevelési stílus befolyásolja a gyermek személyiségét, hanem a gyermek személyisége is befolyásolja a szülők nevelési stílusát. Ennek ellenére Diana Baumrind kutatásai arra utalnak, hogy a család nevelés stílusa bejósolhatóan meghatározza a gyermeki személyiség alakulását (Cole, 1998). Észak-amerikai középosztálybeli családok körében

végzett kutatásai nyomán háromféle nevelési stílust különített el. A tekintélyelvű vagy megkövetelő nevelést alkalmazó családok gyermekeinél szorongást, a szociális készségek hiányát, behódolási hajlamot, bűntudatot és depressziót vagy lázadást és agresszivitást regisztrált. A túl engedékeny szülők gyermekei viszonylag éretlennek mutatkoztak, nehezen uralkodtak az indulataikon, felelősségtudatuk és önállóságuk alacsonyan fejlett volt. Emellett alkalmazkodáshiány, szorongás és agresszivitás is előfordult a körükben. Szorongásuk oka, hogy szüleiket nem látják erősnek és határozottnak, emiatt a biztonságérzetük is gyengül. Az irányító vagy megkívánó nevelési stílus biztosítja a legegészségesebb fejlődés lehetőségét, mivel határozott, de a gyermekek szempontjait is figyelembe vevő keretek adásával biztonságérzetet ad. A szülők magas mércét állítanak, de elmagyarázzák a szabályok és a döntések

miértjét, és tiszteletben tartják a gyermekek nézőpontját és érdekeit is. Támogatják az önálló viselkedést, és fejlesztik a döntési képességet. 114 Szólnunk kell még a kényeztető, túlságosan gyermekközpontú nevelésről, mely a fejlődést erősen gátló tényező: önállótlanságot, alkalmazkodási nehézséget, alacsony frusztrációtűrést okoz, ráadásul a akadályozza a szeretet-képesség kibontakozását. Veszély még, hogy a gyerekközpontú családban a szülők kapcsolata elhanyagolódik, veszélyeztetetté válik. Speciális helyzetű családok Az egyszülős családok A szülő nehézségei Az egyedül élő szülő általában nagyobb anyagi gondokkal küzd, mint a kétszülős családok. A gyerekekkel kapcsolatos praktikus teendőket is egyedül látja el (programok, szállítás, testilelki gondok megoldása). Sokszor a veszteség (válás, gyász, létre nem jött házasság) lelki terhét hordozza, emiatt kevesebb energiája és

figyelme marad a gyermekekre. Ráadásul képviselnie kell mindkét szülői szerepet a gyermekek számára. A gyermek nehézségei Az egyszülős családban élő gyermeknek nincs modellje a párkapcsolatról és a hiányzó szülő által megvalósítandó nemi és családi szerepről. Emiatt nehezített lehet a saját nemi identitásának fejlődése. Erősen veszélyezteti a felnőtt szerepbe kényszerülés, ha ő az egyedüli barátja és társa a szülőnek. Ehhez társulva leválási gondok is várhatók a serdülőkorban – akár túlzott kötődés, akár heves lázadás formájában. A válás A válás folyamata két szakaszra osztható. Az első szakasz a házasság megromlásától a válás (különélés) megvalósulásáig tart. Általában súlyos konfliktusokkal jár, és hatalmas érzelmi teher a gyermekek számára is, akik legtöbbször „világösszeomlás”-ként élik meg. Ráadásul a szülők konfliktusai miatt kialakul a gyermekek érzelmi

elhanyagoltsága. Igen nagy a veszélye a lojalitás konfliktusnak, ami azt jelenti, hogy a gyermek kényszerítve érzi magát arra, hogy a szülők konfliktusában valamelyik fél mellé álljon – akár érzelmileg, akár szavakkal vagy tettekkel. A második szakasz a válás utáni élet megszervezése. Ennek feltétele az érzelmi leválás, amely a házastársaknak sem könnyű. A kötődés felbontása még konfliktusos kapcsolatban is nagyon nehéz lehet. Egy idős családterapeuta szavaival: „Akik igazán házasok voltak, azok nem tudnak elválni” (Székely). A válás körüli és utáni gyűlölködés sokszor az érzelmi szálak könnyebb elszakítását és a fájdalom könnyebb elviselését szolgálja. Az új életvitel kialakításában fontos szerepet kap a szülő-gyerek kapcsolatok újraszervezése. Nagyon fontos, hogy a különélő szülő tartsa a kapcsolatot a gyermekével, mert a gyereknek szüksége van mind a két szülőre, még ha nem mutatja, vagy

esetleg ellenkezik is. Lehet, hogy a házastársak házaspárként nem akarnak együtt maradni, de szülőtársi mivoltukat nem szüntethetik meg. 115 A válás hatása a gyermekekre A válás és az odáig vezető események elkerülhetetlenül negatív hatással vannak a gyermekekre. E negatív hatások súlyossága elsősorban a szülők konfliktuskezelési stílusától függ, a tünetek jellegét pedig a gyermekek életkora és személyiségének teherbíró képessége határozza meg. Az óvodáskorban elszenvedett válás leggyakoribb tünetei a regresszió (visszacsúszás alacsonyabb fejlettségi szintre), a fokozott ragaszkodás, az elhagyástól való félelem és az önváddal kapcsolatos fantáziálás. A gyermek felelősnek érzi magát az egyik szülő távollétéért, ugyanis egy énközpontú életkorban van, és a szülő távozását a saját személyének szóló elutasításként éli meg, és ennek okait önmagában keresi. A kisiskoláskorban az elszakadás

félelme, a szomorúság és a harag van előtérben. A kisiskolás jól érzi magát mindkét szülővel, ezért erősen vágyakozik a távollévő szülő után. A szülők kibékítésének fantáziáját dédelgeti. Fájdalma következtében az iskolai teljesítménye csökken, koncentrációs zavarokkal küzd. A prepubertáskorban megélt válás esetén erősen felmerül a lojalitás kérdése. A gyermek elkezd ragaszkodni az egyik szülőhöz, és elítéli a másikat, ellenszegül neki. Tudatos, célirányos düh és agresszivitás jellemezheti. Iskolai teljesítményzavarához beilleszkedési és önértékelési zavar is társulhat. A kamaszkorú gyermek véleményt alkot a szüleiről, kiábrándultság, harag és szomorúság jellemzi. Felgyorsulhat a családról való leválása, ugyanakkor az identitása kialakítása sem mindig zavarmentes. Gyakran előfordul, hogy túl szoros viszonyba kerül az egyik szülővel Partnerkapcsolati problémák is felmerülhetnek az

életében: éretlen szexuális kapcsolatokba keveredik, vagy a szexualitás elutasítása jellemezheti. Szinte általános jelenség, hogy a kamaszkorban megélt válás következtében erős bizalomvesztés alakul ki a felnőtt világgal szemben, és ebből normakövetési zavarok származnak. Az elvált szülők lélektani feladatai (Loerzer, 1996) Fontos, hogy a szülők időben közöljék a gyermekeikkel a válási döntést, és érthető magyarázatot adjanak a válás okairól. Részletesen beszéljék meg velük a jövőt Védjék meg a gyermekeket a lojalitáskonfliktustól, tehát saját érzelmi konfliktusaikba ne vonják be őket, ne használják őket szövetségkötésre és üzenetközvetítésre. Mozgósítsák önmagukban és gyermekeikben az adaptív (alkalmazkodási) készségeket. Jelöljék ki a krízis szempontjából specifikus feladatokat. A szülők ebben az élethelyzetben sok esetben külső támogatásra, pszichológiai segítségre szorulnak, jó lenne,

ha ezt igénybe mernék venni. Az elvált szülők gyermekeinek lélektani feladatai A gyermekeknek tudomásul kell venniük a házasság felbomlását, és le kell mondaniuk az újraegyesítési álmokról. Ez azzal jár, hogy fel kell dolgozniuk az egyik szülő elvesztését, és fel kell oldaniuk a szülőkkel szembeni haragot. Gyakori, hogy az elvált szülők gyermekei önvádat élnek át, és felelősnek érzik magukat a válásért. Ezt a bűntudatot le kell tenniük, és függetlenedniük kell a szülői konfliktusoktól. Fontos, hogy a gyermek eljusson oda, hogy az emberi kapcsolatok lehetőségét továbbra is reálisan ítélje meg, és a csalódásait ne vigye át a későbbi kapcsolataiba. 116 Az újraházasodott családok Az új házasságot kötő szülők általában elvárják, hogy a gyermekek elégedettek legyenek az új családban, pedig számos probléma terheli őket is, a szülőket is. Az első probléma, ha az új házasság nagyon hamar létrejön, és

a gyermeknek nincs ideje és lehetősége elgyászolni a meghalt vagy eltávozott szülőt. Az eddig egyszülős családban élő gyermek viszonylag sok figyelmet kapott, és szoros kapcsolatban élt a szülőjével. Az új házastárs megjelenésével mellőzötté válhat, így újabb veszteséget és erős féltékenységet élhet át. A szülőnek is bűntudata lehet a gyermekével szemben, ez megterhelheti az új kapcsolatát. Ha a gyermek megszereti az új szülőt, akkor ezt esetleg árulásnak tekinti, és bűntudatot élhet át a vér szerinti szülővel szemben. Ha mindkét házastárs hozza a gyermekeit az új családba, akkor még több nehézséggel kell számolniuk: a gyerekek esetleg nehezen fogadják el egymást, vagy harcolnak a szülők szeretetéért, esetleg a szülők harcolnak a gyerekek szeretetéért. Nevelési nehézségek adódhatnak abból, ha az új házastársak esetleg eltérő nevelési stílust gyakorolnak. Számolni kell azzal, hogy a serdülők

erősebben lázadnak a mostohaszülő ellen, de példa van arra is, hogy az új szülő szövetségesi, haveri viszonyra lép a serdülővel: így viszont a családi alrendszerek egyensúlya borul fel, s összekeverednek a szülői és gyermeki szerepek. Előfordulhat, hogy az új házasfelek között életciklusbeli eltolódás van, s ez nehézségeket szülhet a pár összehangolódásában, pl. ha egy fiatal, egyedülálló nő és egy középkorú gyermekes férfi köt házasságot. Számolni kell azzal, hogy szexuális vonzalmak, fantáziák alakulhatnak ki a nem vérszerinti rokonok között, s ez veszélyeztetheti a család stabil működését. Az újraházasodott családokban a nagyszülők generációjával való kapcsolattartás is problémákat okozhat: melyik nagyszülővel, hogyan tartsa a család a kapcsolatot? Hogyan viszonyuljanak a nagyszülők az unokáik új szüleihez? Fontos szempont: ha az új szülő örökbefogadja a házastársa gyermekét, akkor ne

változtassák meg a gyermek nevét. A kisgyermek tudatában ugyanis a saját identitása kb 8 éves korig többé-kevésbé azonos a nevével. A névváltoztatás a személyiség kontinuitását törheti meg Erkölcsi és vallási nevelés a családban A vallás – a legtömörebb megfogalmazásban – az ember viszonyulása az istenihez (Benkő, 1998). Ez a viszonyulás az egész életen át fejlődik A vallás a személyiség egészét meghatározza, ezért a kibontakozása a személyiség többféle összetevőjének és rétegének a fejlődésével függ össze. A vallási nevelés is többféle személyiségdimenzió egyidejű fejlesztését igényli. Az erkölcsi és vallásos nevelés ezért a családi élet egészét, minden pillanatát átszövi. 117 A vallásos személyiség kifejlődésének feltételei Az ősbizalom a hit alapja, és mint tudjuk, a kielégítő korai anya-gyermek kapcsolat terméke. Az ősbizalom megléte alapfeltétele a személyiség egészséges

fejlődésének és életének, így a hit és az istenkapcsolat megvalósulásának is. A hit megéléséhez szükséges a bizalom érzése, mint alapélmény; a találkozás, a kapcsolat, mint alapélmény; és a „szeretettség” alapélménye. A kapcsolatteremtési képességet szintén a korai anya-gyermek kapcsolat határozza meg. A vallás: kapcsolat Istennel, tehát a kapcsolatképesség nélkül nehezen megélhető. Az önbizalom a saját értékesség és szerethetőség tudata. Az ember önbizalmát is a korai kapcsolati élmények alapozzák meg. Megfelelő szintű önbizalom és önelfogadás szükséges ahhoz, hogy Isten szeretetét befogadhassuk, és hogy embertársainkkal is szeretetkapcsolatra léphessünk. A vallási nevelés mozzanatai a családban A család nem tudatos, rejtetten végbemenő szocializációs hatásával kapcsolatos pszichológiai megállapítások alapján a vallási nevelés legfontosabb tényezője a szülők személyisége és viselkedése. A

felnőttek hitbeli meggyőződésének értelmi és érzelmi mozzanatait is átveszi és beépítheti a személyiségébe a gyermek, ha jó kapcsolatban van velük (azonosulás). A szülők erkölcsi viselkedése pedig utánzás, modellkövetés útján épül be. Tehát hiába tanítunk szavakkal, ha nem úgy élünk. Szokáskialakítás A vallási nevelés első mozzanata a szokáskialakítás. A kisgyermek sok mindent nem ért, de együtt csinálja a felnőttel (pl. ima, szentmise, ünnepek) A kialakult szokások belső motiváló erővel bírnak, és a gyermek egy ideig valószínűleg később is ragaszkodni fog hozzájuk. Ez persze önmagában kevés, ha a szokások később nem kapnak tartalmat, értelmet. Tartalom nélkül csak vallásos gyakorlathoz és farizeussághoz vezetnek. Viszont ha kis korban nem alakítjuk ki a hitéleti szokásokat, akkor később nehezebb beépíteni őket az életbe. Ismeretátadás Az Istenről szóló ismereteket egészen kicsi kortól

kezdhetjük átadni (a gyermek gondolkodási szintjéhez igazodva). Pl a világ és önmagunk teremtett volta, hálaadás stb Alapvető fontosságú feladat a helyes istenkép kialakítása. Isten személyét nem szabad a fegyelmezés megkönnyítésére használni („pl. Vigyázz, mert Isten mindent lát, megbüntet” stb) Társadalmi megerősítés A kereszténység teljes mértékben közösségi létforma. A közösségben megélt hit azonban nem csupán a kereszténység lényegi jellemzője, hanem a személyes meggyőződés megerősítője is. Különösen serdülőkorban fontos a társak szerepe az egyéni világlátás alakításában és megerősítésében. Közösségi, baráti támogatás nélkül a serdülő nehezen marad meg bimbózó hitében. Ezért a vallási nevelés egyik legfontosabb eleme a közösségteremtés a gyermek számára. 118 Az erkölcsi nevelés szempontjai Az erkölcsös viselkedéshez három alapfeltétel szükséges: az erkölcsi gondolkodás

megfelelő fejlettsége (életkorhoz is kötött), az erkölcsi szabályok elsajátítása és az erkölcsi motiváció, azaz a felelősségtudat és a morális érzelmek megléte (Benkő, 1998). Az erkölcsi nevelésben is elsőrendű fontosságú a magyarázattal kísért példamutatás. Ennek révén a gyermek a szabálykövetés elméleti és gyakorlati szempontjaival is megismerkedik. Az erkölcsi gondolkodás szintje függ az életkortól, de az erkölcsi dilemmahelyzetekkel való szembesítés, azok megvitatása sokat segít az erkölcsi ítéletalkotás fejlesztésében és a normák meggyőződéssé tételében (Kohlberg, Schweitzer, 1999). Az erkölcsi motiváció szinte az egész nevelési folyamatban fejleszthető. Alapja a felelősségvállalásra és az önállóságra nevelés. Az érzelmi nevelés keretében fejleszteni tudunk az erkölcsös viselkedéshez szükséges számos képességet. Növelni tudjuk az empátiát, amikor a másik helyzetébe való beleélésre

tanítunk. Az önuralom képessége és a frusztrációtűrés azáltal erősödik, ha a gyermek nem kap meg mindent és azonnal. A gyermek tanítható saját érzelmeinek felismerésére, megfelelő kifejezésére és a haragkezelésre. A kudarctűrés képessége pedig akkor fejlődik, ha a szülők nem védik meg mindentől a gyermeket, és nem csinálnak meg helyette mindent, hanem engedik hibázni is. A reális lelkiismeret kialakítása az elvek és értékek folyamatos bemutatásával és a gyermek viselkedésének reális értékelésével zajlik. És ami nagyon fontos: a lemondásra, az adni és kapni tudásra (szeretetre) nevelés sokféle élethelyzetben jelenjen meg. 119 Irodalom Aigner, Josef, Christian: A távoli apa, Embertárs, 2006/2. Ainsworth, M.DS – Witting, BA: Attachment and exploratory behavior of one-year-olds in a strange situation, in Foss, B.M (ed): Determinants of infant behavior, Vol 4 London, Methuen, 1969. Allport, G. W: The individual and his

religion: A psychological interpretation, MacMillan, New York, 1950. Atkinson, R.L – Atkinson, R C – Smith, E E et al: Pszichológia, Osiris, Budapest, 2001 Bagdy E.: Határmezsgyén A halál és a gyász, in Jelenits, I, Tomcsányi, T (szerk): Tanulmányok a vallás és a lélektan határterületéről, Semmelweis K. és Párbeszéd K, Budapest, 2003. Bagdy, E.: Családi szocializáció és személyiségzavarok, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002. Baltes, P. – Glück, J – Kunzman, U: Wisdom: Its structure and function in regulating successfull life span development, in Snyder, C.R – Lopez, S(Eds): Handbook of positive psychology, Univ. Press, Oxford, 2002 (p 327-346) Beike, D. – Niedenthal, P: The process of temporal self-comparison in self-evaluation process and life satisfaction, in Wong, P. T – Fry, S (eds): The human quest for meaning: A handbook of psychological research and clinical application, L Erlbaum, Mahwah, 1998 (p 71-90) Bengston, V. – Roberts, R:

Intergenerational solidarity in aging families: An example of formal theory construction. J Marriage and Family, 1991 53, 856-870 Benkő, A.: A személyiség erkölcsi és vallási fejlődése, in Horváth-Szabó K (szerk): Lélekvilág PPKE BTK, Piliscsaba. 1998 (p11-74) Berne, E.: Sorskönyv, Háttér Kiadó, Budapest, 1997 Bettelheim, Bruno: Az elég jó szülő, Gondolat, Bp., 1994 Blieszner, R.: Close relationships in middle and late adulthood, in Vangelisti, A – Perlman, D (eds.): The cambridge handbook of personal relationships, Cambridge Univ Press, Cambridge, 2006. Bradstadter, J. (1999) Sources of resilience in the aging self: toward integrating perspectives, in Hess, T. – Blanchard-Fields, F (eds): Social Cognition and Aging, Academic Press, London, 1999. (p125-144) Brewi, J. – Brennan, A: Mid-life Psychological and Spiritual Perspectives, Nicolas-Hays, Inc Berwick, Maine, 2004. Buda, B.: A személyiségfejlődés és nevelés szociálpszichológiája, Nemzeti

Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. Buda, B.: Mentalhigiené, Animula, Budapest, 1994 Bursik, K. – Dibiase, R (eds): Parental development, L Erlbaum, Hillsdale, 1993 (p 225-239) Butler, R.: Successful aging and the role of life review, J American Geriatrics Society, 22, 1974. (p529-535) Carstensen, L.: Evidence for a lifespan theory of socioemotional selectivity, Current directions in psychological Science, 4, 1999. (p 151-156) Carter, B. – McGoldrick, M: The Changing Family Life Cycle, Allyn and Bacon, Boston, 1989 Carver, Charles, S. – Scheier, Michael, F: Személyiségpszichológia, Osiris, Budapest, 1998, 2002 120 Caspi, A. – Bem, D: Personality continuity and change across life course, in Pervin, L (Ed): Handbook of personality, Guilford Press, New York. 1990 (p 549-575) Cheavens, J. – Gum, A: Gray power: hope for the ages, in Snyder, C (ed): Handbook of hope, Academic Press, San Diego, 2000. (p 201-222) Clark-Plaskie, M. – Lachman, M: The sense of control in

midlife, in Willis, S – Reid, J (eds.): Life in midlife, Academic Press, London, 1999 (p 47-77) Cole, M., – Cole, S:Fejlődéslélektan, Osiris, Budapest, 1998 Costa, P. – McCrae, R: “Set like plaster,” Evidence for stability of adult personality, in Craig, G.: Human development, Englewood Cliffs, New York, 1992 Csíkszentmihályi M.: Flow Az áramlat pszichológiája, Akadémia, Budapest, 1997 Deeken, A.: Öregszünk, de győzzük, Akademische Druck- und Verlagsansalt, Graz, 1975 Diehl, M. – Coyle, N – Labouvie-Vief, G: Age and sex differences in coping and defense across life-span. Psychology and aging, 1996 (p11, 127-139) Dull, V. – Skokan, L : A cognitive model of religion’s influence on health, Social Issues, 1995. 2, (p 49-64) Emmons, R. – Shelton, C: Gratitude and the science of positive psychology, in Snyder, C – Lopez, S. (eds): Handbook of positive psychology, Oxford Univ Press, Oxford, 2002 (p 459-471) Emmons, R.: The psychology of ultimate concern,

Guilford Press, London, 2003 Enright, R. – Fitzgibbons, R: Helping client forgive, APA Washington, DC 2002 Erdélyi Zs: Születésnapi beszélgetés Erdélyi Zsuzsával, Új Ember, 2006, jan. 15 Erikson E. – Erikson, J – Kivnik, H: Vital improvement in old age, Norton, New York, 1988 Erikson, E. H: Childhood and Society, Norton, New York, 1963 Erikson, E. H: The life cycle completed, Norton, New York, 1982 Erikson, Erik, H.: A fiatal Luther és más írások, Gondolat, Budapest, 1991 Feldman, D. – Snyder, C: The relationship of dispositional hope to indices of meaning, 1999 (Idézi: Cheavens and Gum, 2000) Fowler, J.: Moral Stages and the Development of Faith, in Munsey, B (ed): Moral Development, Moral Education, and Kohlberg. Basic Issues in Philosophy, Psychology, Religion and Education, Religious Education Press, Birmingham, Alabama, 1980. (p130-160) Fowler, J.: Stages of Faith and Adults’ Life Cycles, in Stokes, K: Faith Development in the Adult Life Cycle, A.FR

Minneapolis Fowler, J.: Stages of faith: The psychology of human developmentt and quest for meaning, Harper and Row, San Francisco, 1981. Gross, R.: Psychology, Hodder and Soughton, London, 1996 Haley, J.: Uncommon Therapy, WW Norton and Company Inc, New York, 1973 Hendrix, H.: Pár-bajok és békés megoldások, Park Kiadó, Budapest, 2002 Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei, Pantheon, Budapest, 1943. Hess, B. – Warning, J: Parent and child in later life, in Lerner, R – Spanier, G (eds): Child influences on marital and family interactions, Academic Press, New York, 1978. (p 241-274) Hetherington, E. – Baltes, P: Child psychology and life-span development, in Hetherington, E – Lerner, R. – Perlmutter, M (eds): Child development in lifespan perspective, L Erlbaum, Hillsdale, 1998. (p1-19) Hetherington, T. – Weinberger, J (eds): Can personality change? APA, Washington, DC 1994. (p267-283) Hewstone, M. – Stroebe, W– Codol, J – Stephenson, GM: Szociálpszichológia,

KJKKerszöv, Budapest, 2003 121 Hill, R. – R H Rodgers: The developmental approach, in Harold T Christiansen (ed): Handbook of Marriage and the Family, Rand McNally and Co., Chicago, 1964 Hood, R. – Spilka, B – Hunsberger, B – Gorsuch, R: The psychology of religion, Guilford Press, London, 1996. Horváth-Szabó K. – Vigassyné Dezsényi K: Az agresszió kezelése Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 2001. Horváth-Szabó K.: A megbocsátás pszichológiája, in Lukács L (szerk): Lélektan és spiritualitás, Vigilia, Budapest, 2005. (p97-130) Horváth-Szabó K.: Az emberélet középső szakasza-pszichológiai szempontból, Vigilia, 2004/2 (p.89-97) Horváth-Szabó K.: Fiatalkori vallásosság és korai kötődés, Tőzsér E (szerk): Hit és élet a felnőttkor küszöbén, Új Ember Kiadó, Budapest, 2006. (p19-42) Horváth-Szabó K.: Hazai vizsgálatok a kritika utáni vallásosságskálával, Magyar Pszichológiai Szemle, 2003/1. Horváth-Szabó K.:

Intimitás és elköteleződés, in Bánlaky – Karczub (szerk): A családról, KPBK, Faludi Akadémia, Bp. 2001 Huyck, M.H: Gender Roles and Gender Identity in Midlife, in Willis, SL – Reid, JD: Life in the Middle, Academic Press, 1999. Jahoda, Marie: Toward a Social Psychology of Mental Health, Symposium on the Healthy Personality, Supplement II, New York, 1950. Jung, C.G: Mélységeink ösvényein, Gondolat, Budapest, 1993 Kalish, R.: Death and dying in a social context, 1976 (idézi Lapsley, 1985) Kast, V.: A gyász, Park Könyvkiadó, Budapest, 2002 Kastembaum, R.: Dying and bereavement, in Cavanaugh, J – Whitbourne, S (eds): Gerontology: an interdisciplinary perspective, Oxford Univ. press, Oxford, 1999 (p155-185) Kellenberg, J.: Three perspectives, McMillan, London, 1985 Kereszty Rókus: A középkorú ember válsága, in Szolgálat, 53. 1982 Kézdy A.: Krízisek és vallásosság Serdülő- és ifjúkori fejlődési krízisek és a vallás szerepe a megküzdésben.

Tőzsér E (szerk): Hit és élet a felnőttkor küszöbén, Új Ember Kiadó, Budapest, 2006. (p61-84) King, D. – Markus, E: Mood disorders in older adults, in Whitbourne, S (ed) Psychopathology in later life, Wiley, New York, 2000. (p 141-172) Kivnik, H.: Grandparenthood, life review, and psychosocial development, Gerontological Social Work, 12, 1988. (p63-81) Klein, D. – Jorgensen, S – Miller, B: Research methods and developmental reciprocity in families, in Lerner, R. – Spanier, G (eds): Child influences on marital interaction, Academic Press, New York, 1978. (p107-136) Koenigh, H. – McCullogh, M – Larson, D: Handbook of Religion and Health, Oxford Univ Press. Oxford, 2001 Koenigh, H.: Aging and God, Haworth Pastoral Press, New York, 2003 Komlósi, P.: A család támogató és károsító hatásai a családtagok lelki egészségére, in Gerevich, J.(szerk): Közösségi mentálhigiéné, Animula, Budapest, 1997 Kulcsár Zs.: Egészségpszichológia ELTE Eötvös K,

Budapest, 1998 Kurimay, T.(szerk): Családterápia és családkonzultáció, Coincidencia, Budapest, 2004 Kübler-Ross, E.: A halál és a hozzá vezető út, Magvető, Budapest, 1988 Lapsley, J.: Pastoral care and counseling of the aging, in Wicks, R – Parsons, R – Capps, D (eds.): Clinical handbook of pastoral counseling, Paulist Press, New York and Mahwah, 1985 122 Lauer, R.: Marriage and family, McGraw Hill, New York, 2004 Lazarus, R. – Folkman, S: Stress, appraisal, and coping, Springler, New York, 1984 Lerner, R. – Spanier, G: A dynamic interaction view of child and family development, in Lerner, R. – Spanier, G (eds): Child influence on marital and family interaction, Academic Press, New York, 1978. (p1-20) Lerner, R.: Personality development: A life-span perspective, in Hetherington, E – Lerner, R – Perlmutter, H. (eds): Child development in life-span perspective, L Erlbaum, Hillsdale, 1988 (p.21-46) Levinson, D.J et al: The Seasons of a Man’s Life,

Ballantine Books, New York, 1978 Loerzer, S.: Ha a szülők válnak, Park Kiadó, Budapest, 1996 Lust I.: Serdülők terápiája In Szőnyi G – Füredi J (szerk): A pszichoterápia tankönyve, Medicina, Budapest, 2000. (p 445-459) Mahler, M. – Pine, F – Bergman, A: Die psychiche Geburt des Menschen, ford Alpár Zsuzsa, MPT Pszichoterápiás Szekciója, Budapest, 1987. Marcia, J. E (1966): Az én-identitás állapotainak fejlődése és érvényessége, in Ritoók Pálné, – G. Tóth M (szerk): Pályalélektan (szöveggyűjtemény), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994. Markus, H. – Nurius, P: A lehetséges énképek, in Komlósi A – Nagy J (szerk): Énelméletek, ELTE Eötvös K. Budapest, 2003 (p 292- 321) Maslow, A.: A lét pszichológiája felé, Ursus Libris, Budapest, 2003 McFadden, S.: Points of connection: Gerontology and the psychology of religion, in Paloutzian, R. – Park, C (eds): Handbook of the Psychology of religion and spirituality, Guilford Press,

London, 2005. (p162-176) Meissner, W. W: Life and Faith Psychological perspectives on religious experience, Georgetown University Press, Washington D.C, 1987 Mérei F., – V Binét Á: Gyermeklélektan, Gondolat, Budapest, 1993 Moen, P. – Wethington, E: Midlife development in a life course context, in Willis, SL – Reid, J.D: Life in the Middle Academic Press, 1999 Moseley, R. – Jarvis, M – Fowler, DJ: Manual for Faith Development Research Center for Research in Faith and Moral Development, Candler School of Theology, Atlanta, 1993. Myers, D.: The pursuit of happiness, W Morrow, New York 1992 Nagy László: Halkan hazahívó hang, Loro Alapítvány, Eger, 2005. O’ Collins, G.: The second journey, Willa Books, Dublin, 1978 Oláh A.: Érzelmek, megküzdés és optimális élmény, Trefort K Budapest, 2005 Olson, David, H.: Marriage in Perspective, in Fincham, FD – Bradbury, T N: The Psychology of Marriage, The Guilford Press, New York, 1990. Oser, F. – Gmünder, P: Moral

judgement, REP, Birmingham, Alabama, 1991 Pargament, K.: The psychology of religion and coping, Guilford Press, London, 1997 Peck, R.: Psychological developments in the second half of life, in Neugarten, B (ed): Middle age and aging, Univ. Chicago Press, Chicago, 1968 (p78-92) Pratt, M. – Norris, J: Moral development in maturity: life span perspectives on the process of succesful aging, in Hess, T. – Blanchard-Fields, F (eds): Social cognition and aging, Academic Press, San Diego, 1999. (p150-190) Reich, H. K: Cognitive-Developmental Approaches to Religion: Which Version for Which Purpose? The International Journal for the Psychology of Religion, 1993. 3(3), (p145-171) Reid, J.D – Willis, SL: Middle Age: New Thoughts, New Directions, in Willis, SL – Reid, J.D: Life in the Middle, Academic Press, 1999 123 Reiman, F.: Az öregedés művészete, Háttér Kiadó, Budapest, 1987 Reiss, D.: The family’s construction of reality, Harvard Univ Press Cambridge, 1981 Rosenberg, S.D

– Rosenberg, HJ – Farrell, MP: The midlife crisis revisited, in Willis, SL – Reid, J.D: Life in the Middle, Academic Press, 1999 Ryff, C. – Keyes, C: The structure of psychological well-being revisted, J Personality and Social Psychology, 1995/ 69, (p.719-727) Ryff, C. – Singer, B: From social structure to biology: Integrating science in pursuit of human health and well-being, in Snyder, C. – Lopez, S (eds): Handbook of positive psychology, Oxford Univ Press, Oxford, 2002. (p541-555) Schweitzer, F.: Vallás és életút Vallási fejlődés és keresztény nevelés gyermek- és ifjúkorban, Kálvin János Kiadó, Budapest, 1999. Seligman, M. E: Foreword: The past and future of positive psychology, in Keyes, C – Haidt, J. Flourishing APA, Washington, 2003 DC XI-XX Sheehy, G.: Pathfinders, W Morrow and Company, New York, 1981 Silver, M.: Balancing „caring and being cared for” in old age, in Demick, J – Snyder, C. – Feldman, D: Hope for the meaning: An empowering

social agenda, in Snyder, C. (ed): Handbook of hope, Academic Press, New York, 2000 (p389-412) Steinberg, L. D: Adolescence, McGraw-Hill, New York, 1989 Stern, Daniel N.: Az anyaság állapota, Animula, Budapest Super, D.: A life span, life space approach to carrier development, in Brown, L (ed): Carrier choice and development, Jossey- Bass, San Francisco, 1996. (p197- 261) Székely I.: Tárgykapcsolatelmélet a családterápiában, Animula, Budapest, 2003 Tornstam, L.: Late-life Transcendence: A new developmental perspective on aging, in Thomas, E. – Eisenlander, S (eds): Religion, belief, and spirituality in late life, Springer, New York, 1999. (p178-214) Turk-Charles, S. – Carstensen, L: The role of time in the setting of social goals across life span, in Hess, T. – Blanchard, F – Fields (eds): Social cognition and aging, Academic Press, San Diego, 1999. (p319-345) Vikár Gy.: Az ifjúkor válságai Animula, Budapest, 1999 Viorst, J.: Szükséges veszteségeink, Háttér

Kiadó, Budapest, 2002 Wagner, M. E: Vagyok-e valaki? A helyes önértékelés fontossága Harmat, Budapest, 1975/2000. Whitbourne, S. – Collins, K: Identity and psychical change in later adulthood: Theoretical and clinical implication, Psychotherapy, 1998. 35 (p519-530) Whitbourne, S.: Adult development and aging, Wiley and Sons, Haboken NJ 2002 Whitbourne, S.K – Connolly, LA: The developing self in midlife, in Willis, SL – Reid, J.D: Life in the Middle, Academic Press, 1999 Winke, P. – Dillon, M: Religious involvement and health outcomes in late adulthood: Finding from longitudinal study of women and men, in Plante, R. – Sherman, A (eds): Faith and health, Guilford Press, New York, 2001. (p75-106) Winnicott, D.W: Az egyén fejlődése és a család, Animula, Budapest Wong, P.: Spirituality, meaning and Succesful aging, in Wong, P – Fry, P (eds): The human quest for meaning, L. Erlbaum Assoc London, 1998 (p 359-394) Yahne, C. – Miller, W: Evoking hope, in Miller, W (ed):

Integrating spirituality into psychotherap. APA, Washington, D C, 2003 (p 217-234) Yalom, I. D: Existential psychotherapy, Basic Books, New York, 1980 124