Környezetvédelem | Vízgazdálkodás » A vízellátás története

A vízellátás története Őskor A víz elengedhetetlen életfeltétel minden élőlény számára. A víz megszerzése mindenkor létkérdés volt. Már az őskorban, és azt megelőzően is a könnyebb megélhetés végett újabb és újabb, még nem lakott, tiszta, érintetlen területeket keresett az ember, hogy mind a maga, mind az állatai számára egészséges ivóvizet, valamint élelmet találjon. Az egészséges tiszta víz megszerzése nem okozott nagy problémát, mivel a föld népsűrűsége még igen gyér volt ebben a korszakban. Amikor az emberek végleges lakóhelyekre kezdtek letelepedni, a vízkérdés megoldása egyre inkább előtérbe került. Ókor Jelenlegi ismereteink szerint az ókori Egyiptomban körülbelül 5000 évvel ezelőtt üzemelt már rézből készült vízvezeték. A görög városok vízellátó berendezéseiről Herodotos könyveiből és az ásatások leleteiből van ismeretünk. Információink szerint Tiryns és Mykéné városokban már

ie 1500 évvel volt vízvezeték, Athén vízigényét pedig 18 vízvezetéken át elégítették ki. Ebben az időszakban még sok kis-ázsiai és földközi-tengeri városban építettek vízvezetéket. Például, Pergamon várától 30 km-re fakadó hegyi forrás vizét gravitációs úton juttatták a vár mellett épített nyomómedencébe. A medencéből kb 3 km hosszú nyomóvezetéken át vezették a vizet a várban levő fogyasztási helyekre. A nyomóvezetéknek, mely valószínűleg ólomból vagy bronzból készült, mintegy 20 bar nyomást kellett üzembiztosan kibírnia. Az is előfordult, hogy a vízellátás biztosításához közel 1 km hosszú alagutat kellett építeni, hogy a hegy oldalában fakadó források vizét az alagút talpába fektetett agyagcsöveken át a városba vezethessék. Időszámításunk előtt kb. a VI században Tarquinius Priscus római király etruszk mérnököket bízott meg a Róma környéki tavak vízelvezetési terveinek

elkészítésével. Az ókori Római Birodalom idejéből fennmaradt írások szerint az akár több száz km távolságból vezetett vizet az alaktartósságuk miatt rézcsőből készült, 230 mm hosszúságú, különböző átmérővel készült - mérőcsövön keresztül juttatták be a házak udvarába. A vízdíjat a csőátmérő függvényében kellett fizetni. Mivel abban az időben nyomócső még nem volt, ezért a rómaiak nagyobb távolságokról falazott csatornákban magas vezetéssel vagy alagutakon át, völgyekben pedig hidakkal, úgynevezett aquaeductokkal szállították a vizet. A felhasználásra kerülő vizet már tisztították. Minden római települést elláttak vízvezetékekkel, szenny- és csapadékvízcsatornákkal A rómaiak ie. a II században hódították meg az ország területének a Dunától nyugatra eső részét (Pannónia). Az ott levő kelta várost Aquincumnak (magyar neve: Óbuda) nevezték A város környékén fakadó források vizeit 5

km hosszú, magas vezetésű csatornán (aquaeductus) vezették a városba, így gondoskodtak a város 60 000 lakosáról és a légió táborhelyének ivóés fürdővízzel való ellátásáról. Középkor Hazánkban a Duna szűrt vizét a rendelkezésre álló adatok szerint 1416-ban Zsigmond király budai palotájába vezették be. Budára az 1476 utáni években három forrás vizét kb 4 km-es ólom- és agyagcső vezetékeken, gravitációsan vezették be. A megnövekedett igények következtében az 1500-as évek körül újabb szivattyús vízművet építettek. Ebben az időben már Pest városának is volt forrás vízműve. A középkor végén Buda és Pest városok vízművei tönkrementek. Újkor Buda három vízművét 1702 és 1750 között állították helyre, majd a század vége felé (17771784) – mivel az igényeket már nem tudták kielégíteni – bővítésükről gondoskodtak. Hazánk vízellátásában a budai vízmű korszerűsítési munkája

jelentette az első nagyobb fejlődést, amikor is a budai vízmű ólomcsöveit 1831-ben öntöttvas csövekre cserélték ki. A város átalakított felszíni vízművét 1856-ban helyezték üzembe. A felszíni Duna-vizet kavicsés homokszűrőkön át, tisztítva vezették a 32 köz- és magánépületbe a fogyasztókhoz, valamint a város közkútjába. Az 1860-as évek körül az ipari felfejlődés és az ipari dolgozók számának növekedése következtében a vízigény megnőtt. Ez indokolta, hogy 1868-ban megkezdték Pest város ideiglenes vízművének építését, melyet az 1878-as és 1880-as évek között egy 595 m3-es galéria és egy víztorony építésével bővítettek. Ezzel a vízmű kapacitása kb. 20 000 m3/nap volt Pest és Buda között a két vízművet 1893-ban kapcsolták össze, ezzel Budapest város végleges vízművének kiépítése kezdődött meg. A XIX század végén több hazai nagyvárosban – Szeged, Cegléd, Hatvan, Pécs, Sopron,

Szombathely, Veszprém megkezdték az első hazai vízművek építését. XX. század A XX. század első évtizedeiben indult meg számos település vezetékes vízellátásának kiépítése. Az iparosodás és a városiasodási folyamat felgyorsulása miatt, szükségszerűen a termelés és a vízszükséglet is ugrásszerűen megnőtt, főként a gyorsan fejlődő nagy iparvárosokban. Számos új vízmű épült a lakótelepülések, valamint az ipartelepek ellátására Ugyanebben az időben még számos elavult vízmű bővítését és korszerűsítési munkáit is elvégezték. Különböző típusú művekkel elégítették ki a települések lakosságának vezetékes vízellátását, illetve az ipartelepek egészségügyi és termelési frissvíz-szükségleteit. A nagyobb vízfolyások (Duna, Tisza) mentén lévő felszíni vízkészletet a közelében levő városok ivóvízművei, vagy a vízművek egyes víztermelő telepei veszik igénybe. A felszín alatti

vízkészletre települt ivóvízművek víztermelő telepei elsősorban a felszín közeli kavicsteraszok és a 100 m alatti víztartó rétegek vizét termelik ki, kisebb részben pedig a karsztforrások vizét hasznosítják