Gazdasági Ismeretek | Európai Unió » Az Európai Unió felépítése, intézményei, működése

A.1) Az Európai Unió felépítése, intézményei, működése A.11) Történeti visszatekintés A.12) Az Európai Unió három pillére A.13) Az Európai Tanács A.14) Az Európai Közösség szervei A.15) Döntéshozatal az Európai Közösségben 1.1) Történeti visszatekintés A.111) A nyugat-európai integráció fejlődése a szerződések tükrében A.112) A horizontális fejlődés fő mérföldkövei A.113) A regionális gazdasági társulások formái és az EK fejlődése A.111) A nyugat-európai integráció fejlődése a szerződések tükrében A nyugat-európai integráció létrejöttének közvetlen intézményes előzménye: 1932-ben alakult, majd 1948-ban újraindított BENELUX VÁMUNIÓ volt, amelyet Hollandia, Belgium és Luxemburg alkotott. E három kis nyugat-európai ország korán felismerte a szorosabb gazdasági együttműködésben rejlő előnyöket, s bontotta le az egymás közötti kereskedelemben a vámokat és a mennyiségi korlátozásokat.

1952-ben a Párizsi Egyezmény értelmében az NSZK, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok által alapított EURÓPAI SZÉN- ÉS ACÉLKÖZÖSSÉG (röviden ESZAK, vagy MONTÁNUNIÓ) A MONTÁNUNIÓ hatóköre korlátozott volt, mivel csak a szén- és acéltermékek körében tűzte ki a tagországok közötti kereskedelem előtti akadályok lebontását. A kereskedelem liberalizálása mellett a szerződő felek e két erőforrás egységes kezelését – beleértve az egységes piac kialakítását – is előirányozták. 1957. március 25-én az EURÓPAI GAZDASÁGI KÖZÖSSÉG (EGK), valamint az atomenergia békés hasznosításával foglalkozó szervezet, az EURÓPAI ATOMENERGIA KÖZÖSSÉG (rövidítve EAK vagy EURATOM), megalapító Római Szerződések aláírása. A tagországok közötti kereskedelem előtti akadályok lebontása az ipar egészére vonatkozott. (A mezőgazdasággal külön foglalkoztak.) A Római Szerződések 1958 január 1-jén léptek életbe

1967-ben az EGK intézményeit összevonták ún. Egyesülési Szerződés keretében az ESZAK és az EURATOM hivatalaival. Ennek nyomán egységes végrehajtó, jogalkotó és igazságszolgáltató intézmények jöttek létre. Később a szervezeti változásoknak megfelelően a szervezet nevét EURÓPAI KÖZÖSSÉGEKre módosították. Az elnevezést egyes számban (Európai Közösség) is használják 1987-ben a belső piac egységesítését célzó Egységes Európai Okmány és a mellékleteként szolgáló Fehér Könyv hatályba lépése. Az egységes belső piac létrejöttét 1993 január 1-jével deklarálták. 1992. február 7-én a tizenkét EK-tagország állam- és kormányfői által a hollandiai Maastrichtban tartott csúcstalálkozón aláírt ún. Európai Uniós Szerződés vagy Maastrichti Szerződés A szerződés 1993. november 1-jén lépett életbe Ettől az időponttól kezdve az EK hivatalos neve EURÓPAI UNIÓ (EU). Az Európai Uniós Szerződés nem

helyettesítette, hanem módosította a Római Szerződést és az Egységes Európai Okmányt. Az ESZAK, az EGK és az EURATOM nem szűnt meg, hanem az Európai Unió első pillére maradt. 1 1997. október 2 Amszterdami Szerződés, amely 1999 május 1-jén lépett hatályba Az Amszterdami Szerződés három területen módosította a Maastrichti Szerződést: · Az alapvető jogok körének bővítéséről rendelkező és a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülését előmozdító cikkekkel egészítette ki a közösségi jogot azzal a céllal, hogy a polgárokhoz közelebb vigye az Európai Uniót; · Az Unió “kifelé irányuló cselekvőképességét erősítő” rendelkezésekről határozott. Ez a közös kül- és biztonságpolitika továbbfejlesztését jelentette; · A kiegészítések harmadik csoportja az EU hatékonyabbá és demokratikusabbá tételére vonatkozó intézkedéseket foglalt magában. Ezzel kapcsolatban nem túlságosan nagy

jelentőségű intézményi reformokra került sor (az Európai Parlament tagjai számának maximálása, szorosabb együttműködés a tagállamok között stb.) 2001. februárjában aláírt Nizzai Szerződés első része az intézményi rendszer módosításával foglalkozik az Európai Unió keleti kibővülésével összefüggésben. A második rész a döntéshozatali rendszerben vezetett be változtatásokat. Ennek nyomán nőtt azoknak a területeknek a száma, ahol a korábbi egyhangú döntés helyett minősített többségi döntést vezettek be. Az Európai Közösséghez eredetileg nem csatlakozott országok (Ausztria, Dánia, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc és az Egyesült Királyság) a nyugat-európai integráció másik vonulatát fémjelző EFTA-t (European Free Trade Association - Európai Szabadkereskedelmi Társulás) az ún. Stockholmi Egyezmény elfogadását követően 1960-ban alapították. Finnország 1961-ben társult az EFTA-hoz, 1986-ban

taggá vált. Izland 1970-ben, Liechtenstein 1991-ben nyerte el a tagságot Az EFTA létrejöttét nem elhanyagolható mértékben motiválta a többi között az a körülmény, hogy az Egyesült Királyság nem kívánta a gyarmataival, illetve befolyási övezeteivel fenntartott különleges gazdasági kapcsolatait feláldozni a nyugat-európai európai integráció oltárán. További motiváló tényező volt az, hogy a semleges országok (Ausztria, Svédország, Svájc és később Finnország) státuszukkal összeegyeztethetetlennek tartották az EK-tagságot. Az EK-hoz való viszonyt illetően a brit és a dán álláspont már a hatvanas években, a finn, a svéd és az osztrák pedig a közép- és kelet-európai változásokat követően a nyolcvanas évek végén módosult. A.112) A horizontális fejlődés fő mérföldkövei A megalakulást követő időszakban az Európai Gazdasági Közösség fejlődésének hajtóerejét a tagországok közötti együttműködés

elmélyülése, az ún. vertikális munkamegosztás jelentette A vertikális típusú fejlődés hajtóerői a hetvenes évek elejére a kimerülés jeleit mutatták. A világgazdasági növekedés súlypontjainak földrajzi vándorlása (a növekedési súlypontok az Európán kívüli térségekbe: a délkelet-ázsiai országokba és az amerikai kontinensre tevődtek át), a műszaki fejlesztés, általában a gazdasági folyamatok globalizálódása nyomán a horizontális bővülés irányzata került előtérbe. A kibővülés főbb állomásai a következők voltak: Az Európai Uniónak 27 tagállama van: 1. Belgium 2. Franciaország 3. Hollandia 4. Luxemburg 5. Németország 6. Olaszország 7. Dánia 1973 8. Írország 1973 2 9. Nagy Britannia 1973 10. Görögország 1981 11. Portugália 1986 12. Spanyolország 1986 13. Ausztria 1995 14. Finnország 1995 15. Svédország 1995 16. Ciprus 2004.május 1 17. Csehország 2004május 1 18. Észtország 2004május 1 19.

Lengyelország 2004május 1 20. Lettország 2004május 1 21. Litvánia 2004május 1 22. Magyarország 2004május 1 23. Málta 2004május 1 24. Szlovákia 2004május 1 25. Szlovénia 2004május 1 26. Bulgária 2007 január 1 27. Románia 2007 január 1 Tagjelölt országok 1. Horvátország (tagjelölt, 2003-ban jelentkezett, csatlakozási tárgyalások megkezdése: 2005 október 3.) 2. Törökország (tagjelölt, 1987-ben jelentkezett, csatlakozási tárgyalások megkezdése 2005 október 3.) 3. 2005 decemberében az Európai Tanács tagjelölt ország státuszt adományozott Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaságnak is, bár a csatlakozási tárgyalások még nem indultak meg. Az új tagok belépésén túlmenően az Európai Közösségek horizontális bővülését a következő szerződések fémjelezték még: · Az Európai Közösségek 1972-ben kétoldalú ipari szabadkereskedelmi egyezményeket kötöttek az EK-hoz nem csatlakozott "maradék EFTA" országokkal.

Ezek értelmében 1977re megszüntették a két integrációs csoportosulás tagországai közötti iparcikk-kereskedelemben korábban meglévő akadályokat. A liberalizálás nem terjedt ki a mezőgazdasági termékek kereskedelmére; · A hatvanas években az EK társulási megállapodást kötött Törökországgal és Görögországgal. Az ún globális mediterrán politika keretében ipari szabadkereskedelmi megállapodásokat kötött az EK a Földközi-tenger déli és keleti partján fekvő országokkal (Marokkó, Tunézia, Egyiptom, Izrael, illetve Málta és Ciprus), amelyek keretében viszonzás nélküli, egyoldalú előnyöket nyújtott. Ez azt jelentette, hogy az EK által adott preferenciákat a mediterrán országoknak nem kellett viszonozniuk. Emellett az EK Libanonnal, Szíriával, Algériával és Jordániával kooperációs szerződéseket kötött; · A volt francia gyarmatok különleges státuszát volt hívatva biztosítani az 1963-ban aláírt ún.

Yaounde-i Egyezmény (Yaounde Kamerun fővárosa). · A Yaounde-i Egyezményt Nagy-Britannia EK-csatlakozását követően az 1975. évi első Loméi Szerződésben (Lomé Togo fővárosa) fejlesztették tovább, és terjesztettek ki további fejlődő országokra. A Loméi Szerződést ötévente meghosszabbították, legutóbb 1995-ben A Loméi Szerződés hatálya alá tartozó 77 afrikai, csendes-óceáni és karib-tengeri ország vámmentesen exportálhatott az EK-ba iparcikket, viszonosság nyújtási kötelezettség nélkül. Az EK a monokultúrás szerkezettel kapcsolatos nagyarányú exportjövedelem- 3 ingadozások tompítását, stabilizálását szolgáló pénzügyi alapot hozott létre, s pénzügyi segélyben is részesítette a Loméi Szerződésbe tartozó országokat. · A Lomé-i Szerződést a 2000. február elején aláírt, az ACP-országok (rövidítés: African (afrikai), Caribean (karibi) és Pacific (csendes-óceáni) szavakból) és az Európai

Közösség közötti partnerségről szóló Cotonou-i Egyezmény váltotta fel, amely 20 évvel később jár le. (Cotonou város Beninben.) Ez az egyezmény a Lomé-i Szerződés továbbfejlesztett változata · Az EK 1971 óta alkalmazza a fejlődő országokkal szemben az UNCTAD általános preferenciarendszerét. Ez évente növekvő mértékű vámkontingenst jelent a kedvezményezett országok számára, azaz a kedvezményezett országok meghatározott, évente bizonyos százalékkal növekvő mennyiségi kereteken belül vámmentesen exportálhatnak meghatározott iparcikkeket az EK-ba; · Az EK bizonyos érzékenynek minősített szektorokban (főként az acél- és a textil- és ruházati iparban) harmadik országok termelőit kedvezőtlenül érintő szektorális import-szabályozási rendszert alakított ki a hetvenes években, és tartott életben; · Az EK egységes belső piacát kiterjesztették az EK-hoz nem csatlakozott EFTA-országokra is. Az EK és a maradék

EFTA-országok 1992. májusában írtak alá egyezményt az Európai Gazdasági Térség létrehozásáról, amely az EK egységes belső piaca szabályrendszerének az EFTA-ra történő kiterjesztéséről intézkedik. (Svájc nem írta alá az Európai Gazdasági Térségről szóló szerződést.) Az Európai Gazdasági Térségről szóló szerződés a ratifikációk után 1994. január 1-jén lépett hatályba A reálgazdasági szféra integrálódásával összefüggő monetáris integráció főbb mérföldkövei a következőkben összegezhetők: · Az 1969-ben kidolgozott Barre-terv a Gazdasági és Monetáris Unió első koncepcióját tartalmazta. Ennek folytatása volt az 1970-ben elfogadott Werner-terv, amely a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítását három szakaszban irányozta elő. A terv 1972-ben külső, világgazdasági okok miatt (a Bretton-Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer felbomlása) megbukott; · Az Európai Monetáris Rendszer (European

Monetary System – EMS) elnevezésű árfolyampolitikai együttműködés elindításáról (beleértve az ECU mint kosárvaluta létrehozását és az árfolyam-mechanizmust) 1978-ban döntöttek. A cél nem a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozása volt, hanem a monetáris stabilitás övezetének megteremtése. Az Európai Monetáris Rendszer az 1992 évi külső megrázkódtatás ellenére (az annak hatására végrehajtott változtatásokkal) 1998. január 1-ig működött; · Az Európai Uniós Szerződésben előirányzott Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítása a közös valuta, az euró bevezetésével együtt 1998. január 1-én kezdődött, és legkésőbb 2002 július 1-én a valutacserével (a nemzeti pénzeszközök forgalomból való kivonásával az euró lesz a törvényes fizetőeszköz a Gazdasági és Monetáris Uniót alkotó országokban) fejeződik be. Az Európai Unió 27 tagállama közül Dánia, az Egyesült Királyság és Svédország nem

tagja jelenleg a Gazdasági és Monetáris Uniónak. .113) A regionális gazdasági társulások formái és az EK fejlődése A regionális gazdasági társulásoknak a következő fejlődési szakaszai különböztethetők meg: · 4 Preferenciális vámövezet: Az övezeten belül a résztvevők egymásnak vám- vagy egyéb kereskedelempolitikai kedvezményeket nyújtanak. Ez lehet alacsonyabb vám, mint amit más partnerekkel szemben alkalmaznak, de jelenthet egymás között vámmentes árucserét is (pl. a brit preferenciális vámrendszer). A preferenciális övezet meglehetősen laza nemzetközi · · · · · · együttműködési forma, ami még nem tekinthető integrációnak, viszont az integráció alapja lehet; Szabadkereskedelmi övezet: A résztvevő országok az áruk és szolgáltatások egymás közötti kereskedelmében megszüntetik a vámokat, a mennyiségi korlátozásokat és az egyéb nem vámjellegű korlátozásokat. Ugyanakkor a tagországok

harmadik országokkal szemben megtartják önállóságukat, azaz közös vám-, illetve tágabb értelemben kereskedelempolitikát nem dolgoznak ki, vámtarifáikat nem egységesítik. A szabadkereskedelmi övezet a tapasztalatok alapján nem terjed ki a mezőgazdasági termékek kereskedelmére, hanem csak az iparcikkekére; Vámunió: A vámunió nem más, mint egy szabadkereskedelmi övezet, ami kiegészül azzal, hogy a tagországok harmadik országokkal szemben is egységesen lépnek fel, azaz közös vámfalakat, valamint vám-, illetve kereskedelempolitikát alkalmaznak. A vámunió a mezőgazdasági termékekre is kiterjed; Közös piac: A közös piac nem más, mint egy vámunió, kiegészítve a termelési tényezők (tőke és munkaerő) régión belüli szabad áramlásával; "Egységes" piac: Az egységes piac a teljes liberalizációt, a "belső piaci" viszonyokat képviseli, a vámokon, a mennyiségi korlátozásokon és egyéb nem vám jellegű

kereskedelempolitikai akadályokon (vámunió) túl a kereskedelmet gátló nem vámjellegű láthatatlan korlátok teljes körű leépítése mellett. Az egységes belső piac kiterjed az együttműködés "fizikai" (határellenőrzés, határformalitások az egymással közös határszakasszal rendelkező tagországok esetében) technikai (műszaki szabályok, szabványok stb.) és fiskális (adóharmonizálás) akadályainak felszámolására; Gazdasági unió: A gazdasági unió egységes piacot jelent, ami kiegészül a tagországok gazdaságpolitikáinak koordinálásával és harmonizálásával, azaz a gazdaságpolitikák konvergenciájára is sor kerül. Magába foglalja a monetáris uniót is, egységes közös valutával, ezért sokszor Gazdasági és Monetáris Unióként említik; Politikai unió: A politikai unió nem más, mint egy gazdasági unió, de ezen kívül magában foglalja a tagországok politikai szféráinak a koordinációját is. (A gazdasági

integrációnak belső dinamikája van. A regionális gazdasági társulás csak akkor stabil, ha az integrációs szint vagy minimális (preferenciális, illetve szabadkereskedelmi övezet), vagy maximális (teljes integráció). Ezen folyamatok egyike sem előre meghatározható időtartam alatt megy végbe. Egy vámunió például elkerülhetetlenül közelebbi integrációs formához vezet, feltéve természetesen azt, hogy a tagok ebbe beleegyeznek. Az integráció dinamikája a részt vevő országok növekvő nyitottságának, illetve egymástól való kölcsönös gazdasági és politikai függésének az eredménye. Mindkét tényező mérsékli a külön úton járás, vagy a csoport egészétől való jelentős különbözés lehetőségét. A fokozott egymástól való függés pozitív és negatív externalitásokat termel, mivel átsugárzó és visszacsatolásos hatások lépnek fel egy ország más országok iránti gazdaságpolitikai gyakorlatában. Így az

összefonódások nyereségeket és veszteségeket okoznak a gazdasági társulás tagjainak. A nyereségek maximalizálása, illetve a veszteségek minimalizálása érdekében a tagok vagy kooperatív politikát folytatnak, ami további gazdasági integrációhoz vezet, vagy nem kooperatív politikát, azaz visszatérnek a nemzetközi összefonódások egy lazább és stabilabb formájához, a szabadkereskedelmi övezethez. Az utóbbi esetben az országok közötti kereskedelemhez mindenképpen a szükségen túlmenő gazdaságpolitikai kompatibilitás a minimális követelmény, ami kormányközi csatornákon, tárgyalásokon és konzultációkon keresztül alakítható ki. A regionális gazdasági társulásokban a szabadkereskedelmi övezeteknél fejlettebb formák esetében külön előny származhat a kormányközi együttműködésből, amely a gazdaságpolitikai kompatibilitástól a gazdaságpolitikai eszközök teljes összehangolásáig terjed. Ez magában foglalja a

gazdaságpolitikai célkitűzésekre vonatkozó korlátozásokat, valamint olyan szabályok elfogadását, amelyek új, jól 5 kidolgozott nemzetközi megállapodásokat igényelnek. Ezeknek a gyakorlati megvalósítására speciális, nemzetek feletti intézményeket kell létrehozni. A kölcsönös függőség együtt növekszik az integrációval. Az integráció előrehaladása attól függ, hogy a tagországok hajlandók-e valódi hatalmat ruházni a regionális gazdasági társulások nemzetek feletti hatóságaira. Az integráció éppen az a folyamat, amelynek során a tagországok hatóságainak fokozatosan egyre kevesebb hatalmuk van arra, hogy független nemzeti gazdaságpolitikát kövessenek, miközben növekszik a regionális gazdasági társulások központi hatóságainak a szerepe a közös gazdaságpolitika tervezésében és bevezetésében. A nemzeti hatóságok hatalmának feladása és szuverenitásának elvesztése gyakran nagy ellenállásba ütközik. Így

a gyakorlatban hosszú időn keresztül tűnhet úgy, hogy a gazdasági integráció egyik válságból a másikba esik. A regionális gazdasági társulás sikere vagy kudarca szempontjából döntő fontosságú létrejöttének oka. Az országok közötti integráció célja rendszerint valamilyen haszon megszerzése. Ez nem feltétlenül kizárólag gazdasági jellegű kell, hogy legyen, még akkor sem, ha a társulás nevében benne van a gazdasági jelző. ) A Római Szerződés a politikai unió megvalósítását tűzte ki célul. E célkitűzéssel összhangban, az első szakaszban 1961-re eltűntek a tagállamok közötti kereskedelemben az ipari termékekre vonatkozó kvóták, és vámok. 1962-ben az EGK közös mezőgazdasági politikát fogadott el, amely közös belső árszínvonalat biztosít, a belső ártámogatást változó importilletékekkel kombinálva, így igazítva ki a belső, támogatott ár és a világpiaci ár közötti különbséget. A tagországok

közötti belső vámok megszüntetése és a közös külső vámok létrehozása, azaz a vámunió megteremtése 1968-ban fejeződött be. A közös külső vámok nagyságában a GATT égisze alatt folytatott multilaterális kereskedelmi tárgyalások ún. Kennedy Fordulójának lezárulását követően egyeztek meg. A Kennedy Fordulón az EGK egyetlen tárgyaló egységként vett részt a tagországok képviseletében. 1969-ben került sor a munkaerő szabad áramlásának (letelepedés és munkavállalás) útjában álló akadályok nagy részének a lebontására. Bár a közös piac létrehozása jegyében erőfeszítéseket tettek a közösségen belüli tőkemozgás liberalizálására, a tőkeáramlás előtti akadályok teljes körű lebontása a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején került napirendre. A deklarációk ellenére a közös piac tökéletlenül valósult meg. A vámok és mennyiségi korlátozások lebontását nem követte a tagországok

közötti kereskedelemben az ún. láthatatlan akadályok lebontása E problémákra kívánt választ adni a belső piac egységesítésének a programja 1987-től, az Egységes Európai Okmány és a mellékletét képező Fehér Könyv hatályba lépését követően. A Gazdasági és Monetáris Unió létrehozása viszonylag hosszú idő óta napirenden van. Múltbeli kudarca nem csekély mértékben múlott külső, világgazdasági tényezőkön (a Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer bukása 1972-ben). Az 1992 februárjában aláírt és 1993 novemberében hatályba lépett Maastrichti Szerződés volt az első, amely konkrét ütemtervet határozva meg irányozta elő a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítását. (Az EFTA célja a szabadkereskedelmi övezet megteremtése volt. A tagországok 1961-ben valamennyi exportkontingenst eltörölték. Az integrációs csoportosuláson belüli importkontingensek és vámok eltörlésére 1966-ig, nyolc lépcsőben

került sor. Ettől függetlenül minden tagországnak továbbra is joga van a társulásban részt nem vevő országok termékeire kontingenseket vagy vámokat megállapítani, egyéb nemzetközi szerződésekkel (pl. a GATT-tal) összhangban A tagországok közötti ipari szabad kereskedelem biztosításában nagy szerepe van a származási bizonyítványoknak. Az EFTA, mint multilaterális szervezet illetékességi körébe nem tartozik a mezőgazdasági termékek kereskedelme. ) 1.2) Az Európai Unió három pillére Az Európai Unió felépítését, működését az 1993. február 7-én a hollandiai Maastrichtban aláírt és 1993. november 1-jén hatályba lépett Európai Uniós Szerződés szabályozza Ezt egészítette ki az 6 1997. október 2-án aláírt és 1999 május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés és a 2001 februárjában aláírt Nizzai szerződés. A Maastrichti Szerződés az Európai Uniót három pillérre állította. Az első pillér az

Európai Közösség, a második pillér a közös kül- és biztonságpolitika, a harmadik pillér pedig a bel-és igazságügyi együttműködés. Az Európai Közösséget alkotó három ún alapszerződés közül kettőt a Maastrichti Szerződéssel módosítottak. Az alapszerződéseket a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásával és további közösségi politikákkal (szociálpolitika, szakképzés, ifjúsági politika, kultúra, egészségügy, fogyasztóvédelem, transzeurópai hálózatok, iparpolitika, gazdasági és szociális kohézió, kutatás- és technológia-fejlesztés, környezetvédelem, fejlesztési együttműködés) bővítették ki, illetve az egyes politikákon belül integrációs lépéseket irányoztak elő. Új integrációs elemként hozták létre az uniós állampolgárság intézményét. (Az Európai Unió első pillérét az 1952-ben hatályba lépett ún. Párizsi Szerződéssel 50 évre létrehozott Európai Szén- és Acélközösség

(ESZAK), valamint az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződéssel életre hívott EURATOM és Európai Gazdasági Közösség (EGK) alkotja. Az EGK-t létrehozó alapító szerződést az Európai Uniós Szerződés módosította. Az Európai Bizottság azt javasolja, hogy a 2002ben lejáró ESZAK Szerződést foglalják bele az EGK-t létrehozó szerződésbe Az Európai Szén- és Acélközösség részleges integráció, a szén- és acélszektort fogja át, a szén- és acéltermékek közös piacának megteremtése volt létrehozásának a célja. Az ESZAK-ot létrehozó hat alapító ország a vámok és a vámokkal azonos hatású különféle díjak eltörlését tűzte ki célul. További célkitűzés volt a megkülönböztető intézkedések és gyakorlat kiküszöbölése főleg az árak, a fuvardíjszabás és fuvarfeltételek, a szállítási feltételek és az állami támogatások körében. Lépéseket tettek a piacok felosztása ellen is. Az EURATOM a

nukleáris piac megteremtését célozta. Ennek érdekében biztosították a speciális anyagok és felszerelések szabad mozgását, a közös vámtarifákat és a tőke és a munkaerő szabad mozgását a nukleáris energetikai iparban. Az Európai Gazdasági Közösség esetében az integráció a gazdaság egészére kiterjed. Az 1986-ban elfogadott Egységes Európai Okmány a vámunióra támaszkodva az áruk, a szolgáltatások, a tőkék és a személyek szabad mozgásának megteremtését tűzte célul. Az Európai Uniós Szerződés által módosított EK Szerződés célja a teljes gazdasági, monetáris és társadalmi integráció és politikai unió, aminek szerves része a közös pénz. A három közösség egymástól különálló létezését nem befolyásolja az Európai Unió. Az EU nem helyettesíti, és nem olvasztja egybe az Európai Közösségeket, sőt azokon alapul, feltételezi létezésüket. A közös kül- és biztonságpolitikát alkotó második

pillér előzményei 1969-ig, az EK-tagországok állam- és kormányfőinek hágai csúcsértekezletéig nyúlnak vissza. Ekkor határozták el az európai politikai együttműködést (European Political Co-operation – EPC), amelynek keretében a tagállamok külpolitikai téren egyeztették lépéseiket. Ez az együttműködés kormányközi jellegű volt, mivel a döntéseket konszenzussal hozták. Az adminisztratív apparátus is kormányközi alapokon szerveződött Az Európai Uniós Szerződés az európai politikai együttműködés elnevezést közös kül- és biztonságpolitikára változtatta. Az Európai Uniós Szerződés reaktiválta az 1948-ban alapított, majd a NATO 1949-ben történt létrejöttét követően gyakorlatilag nem működő Nyugat-Európai Uniót. Az Európai Uniós Szerződés a Nyugat-európai Uniót az EU integráns részévé kívánja tenni a védelmi vonatkozású döntések kidolgozása és végrehajtása terén. Az EU harmadik pillérét a

bel- és igazságügyi együttműködés alkotja. Kormányközi jellegű politikai együttműködésről van szó. A tagállamok rendőrségi, bűnügyi és migrációs kérdésekben kölcsönösen tájékoztatják egymást abból a célból, hogy lépéseiket koordinálják, különösen az Európai Unió Tanácsában egyhangúan elfogadott közös álláspontoknak és a szükség szerint elhatározott közös akcióknak megfelelően. 7 A közös tevékenység szervezeti hátterét a tagállamok képviselőiből álló Koordináló Bizottság képezi, amely az Európai Tanács ülésein előterjesztő és döntés-előkészítő szerepet játszik. Emellett koordinálja a nemzeti kormányzati apparátusok megfelelő hivatalainak a működését is. A döntéseket egyhangúan hozzák. A hágai székhelyű közös rendőrhatóságot, az Europolt 1999-ben hozták létre az európai rendőrségi együttműködés elősegítése érdekében a szervezett bűnözés elleni küzdelemben. A

hivatal elsősorban információ- és tapasztalatcsere útján valósítja meg feladatait. Eredetileg a harmadik pillér keretében kötötték meg a Schengeni egyezményt 1985-ben (Schengen város Luxemburgban). Ennek keretében állapodtak meg a Benelux-államok, Franciaország és az NSZK képviselői abban, hogy fokozatosan lebontják az ellenőrzést közös határaikon. Később csatlakozott valamennyi EU-tagország, Dánia, Írország és Nagy-Britannia kivételével. Az eredeti határidő 1990 eleje lett volna, de ezt többször módosították, és végül 1995 májusában lépett életbe. Az egyezményt aláíró országok külső határainál igen szigorú ellenőrzést valósítanak meg. Az Amszterdami Szerződés a Schengeni Egyezményt az EK jogszabályainak szintjére emelte, így az átkerült az EU első pillérébe. Nem változnak a beutazás szabályai, és továbbra is fennmarad majd a határellenőrzés a schengeni övezeten kívüli öt EU-országba (Bulgáriába,

Ciprusra, az Egyesült Királyságba, Írországba és Romániába), valamint a schengeni tagjelölt Svájcba történő be- és kiutazás esetén. A leglényegesebb különbség az első, illetve a második és a harmadik pillér között az, hogy amíg az első pillér az úgynevezett közösségi modellen nyugszik, amelynek alapját különféle közösségi intézmények képezik, addig az Európai Unió másik két pillére kormányközi együttműködésen alapul, közösségi intézmények nélkül. A Maastrichti Szerződés lényegében két szerződésnek tekinthető. A Maastrichti Szerződés ugyanis részben módosította az EGK-szerződést, és annak elnevezését EK Szerződésre változtatta. Másik részében viszont az addigi rendszer mellé lépve egy új szerződést is hozott "uniós" tartalommal. A jelenleg hatályos helyzet szerint tehát négy szerződés van: · · · · az Európai Uniós Szerződés; az Európai Közösségi Szerződés, az Európai

Szén- és Acélközösségi Szerződés; az EURATOM Szerződés. A Maastrichti Szerződés meghatározta az Európai Unió további fejlődésének a menetrendjét is. Ennek értelmében az 1996-ra tervezett kormányközi konferenciának kellett állást foglalnia az addigi tapasztalatok alapján a további lépésekről mindenekelőtt a kül- és biztonságpolitika, a védelmi politika, az igazságügyi és belügyi együttműködés, valamint az intézményi és döntéshozatali rendszer továbbfejlesztéséről. A kormányközi konferencia eredményei tükröződnek az 1997. évi Amszterdami Szerződésben Az Amszterdami Szerződés első része az alapszerződések kiegészítéseit és módosításait tartalmazza öt cikkben és több mint száz bekezdésben. A második rész az Európai Közösséget létrehozó szerződéseket egyszerűsítette és foglalta egységes rendbe. A harmadik rész a záró rendelkezések mellett az Európai Uniós Szerződés átszámozásáról és

egységes szerkezetbe foglalásáról rendelkezett. Miként az intézmények bemutatásából is ki fog tűnni, a Maastrichti Szerződés az új együttműködési szférákban (második és harmadik pillér) korlátozni kívánta a Bizottság, illetve az Európai Unió Tanácsa és a Parlament szerepét. Az első pillér a Bizottság döntéskezdeményezési jogára épül A második pillér esetében a Bizottság döntéskezdeményezési joga nem kizárólagos, míg a harmadik pillér esetében ez kivételes. Az Európai Unió Tanácsa az első pillér esetében többségi szavazással határoz, a Parlament dönt. A második pillér esetében a tanácsi döntés kivételes, a harmadik pillér esetében kizárt. A második és a harmadik pillért érintő tanácsi döntésekről a Parlament tudomást szerez. Az Európai Bíróság hatásköre egyáltalán nem terjed ki a második és a harmadik pillérre 8 Az Európai Unió nem jogi személy, amely nem rendelkezik saját

jogrendszerrel. Ezzel szemben az Európai Közösség jogi személyiség, és rendelkezik saját jogrendszerrel. A második és a harmadik pillér esetében a nemzetközi jog szabályai az irányadóak. Ez a két pillér szigorú formáljogi megközelítésben nem rendelkezik jogrendszerrel. Megjegyzendő azonban az, hogy a második, különösen pedig a harmadik pillér esetében önálló, saját jogfejlődési folyamat bontakozott ) 1.3) Az Európai Tanács Az Európai Tanács (European Council) az Európai Unió legfőbb döntéshozatali szerve és fellebbviteli fóruma. Döntései mindhárom pillérre vonatkoznak Az Európai Tanács nem tévesztendő össze az Európa Tanáccsal valamint az Európai Unió Tanácsával (Miniszterek Tanácsával ) sem Az Európai Tanácsot az Európai Unió állam- vagy kormányfői alkotják. A tagállamokat aszerint képviseli az állam- vagy a kormányfő, hogy a nemzeti alkotmány értelmében melyiküknek van nagyobb hatalma. Franciaországban

az elnök a végrehajtó hatalom letéteményese, míg a többi országban a kormányfő. Az Európai Tanács évente legalább kétszer (rendszerint júniusban és decemberben), de gyakran háromszor ül össze. Az állam- és kormányfők mellett részt vesznek az üléseken a külügyminiszterek is, és meghívást kap az Európai Bizottság elnöke is. Félévente más tagország állam- vagy kormányfője tölti be az elnöki funkciót. (Az Európai Tanácsnak hivatali apparátusa nincs. Az adminisztratív hátteret, továbbá a csúcsértekezletek előkészítését az elnöklő ország biztosítja. Az elnöklő ország állam- vagy kormányfője a csúcsértekezletek előtt kétoldalú előkészítő tájékozódásokat folytat. A csúcsértekezletek előkészítésében részt vesz az előző és a következő féléves periódusban elnöklő ország állam- vagy kormányfője, valamint az Európai Bizottság elnöke is. Az ülést mindig abban az országban tartják, amelyik

az elnököt adja az adott félévben. ) Az Európai Tanácsban a döntéseket egyetértéssel (konszenzussal) hozzák. A tagállamok egy-egy szavazattal rendelkeznek. (A konszenzusteremtés kötelezettsége miatt ellenvélemény esetén a szóban forgó kérdésben nem tudnak dönteni. Ebben az esetben addig tárgyalnak az adott kérdésről, amíg minden tagállam számára kielégítő megoldás nem születik. Az Európai Tanácsban tehát nincs többségi vagy minősített többségi szavazás. A döntéshozatali rend az Európai Tanács kormányközi, nem pedig nemzetek feletti jellegét domborítja ki. ) (Amellett, hogy az Európai Unió legfőbb döntéshozatali szerve, az Európai Tanács a legfőbb fellebbviteli fórum is. Az Európai Tanács dönt olyan ügyekben, amelyeket azért tűznek napirendre, mert alsóbb szinten nem tudtak megoldást talán rájuk. A megoldatlanság vagy megoldhatatlanság oka lehet az, hogy játékelméleti kifejezése nullaösszegű játékról van

szó, azaz az egyik fél nyeresége szükségképpen a másik fél vesztesége. A nullaösszegű játék könnyen vezet döntésképtelenséghez. Az Európai Tanácsban megkísérlik a nullaösszegű játékokat pozitív összegű játékokká alakítani, vagy különféle csomagokat (össze nem tartozó kérdéseket) egyszerre tárgyalva kísérelnek meg kompromisszumos megoldásokat elérni.) Az Európai Tanács működésével kapcsolatban célszerű a figyelmet felhívni néhány paradoxonra: · Az Európai Tanács csak politikai döntéseket hozhat, jogilag kodifikált döntéseket nem. A gyakorlatban az Európai Tanács döntéseit az Európai Unió Tanácsa (vagy Miniszterek Tanácsa) önti jogi formába; · Az Európai Tanács a legnagyobb mértékben befolyásolja az Európai Unió fejlődését, mivel annak legfőbb döntéshozatali szerve. Ugyanakkor az Európai Tanácsot extrakonstitucionálisnak, azaz jogrendszeren kívülinek minősítik, mivel csak politikai döntéseket

hozhat; 9 · Az állam- és kormányfők a nemzetközi fórumokon nemzeti érdekeket, a nemzeti fórumokon viszont nemzetközi érdekeket képviselnek. A nemzetközi szinten elért engedményekkel az állam- és kormányfők gyakran saját belpolitikai mozgásterüket kívánják tágítani; · Az Európai Tanács, mint az Európai Unió legfőbb döntéshozatali és fellebbviteli fóruma a nemzeti végrehajtó hatalmak képviselőiből áll. Ezt nevezik demokratikus deficitnek Ezen az Európai Parlament hatáskörének bővítésével kívánnak változtatni. (Az Európai Tanács az Unió fejlődéséhez kívánatos impulzusokat ad, s rögzíti e fejlődés általános politikai célkitűzéseit. További feladata a Közösség és a tagállamok gazdaságpolitikái alapvető vonásainak a megtárgyalása és a közös kül- és biztonságpolitika általános irányvonalainak a meghatározása. Az eredeti elképzelés szerint az Európai Tanács feladata a főbb politikai irányok

meghatározása volt, míg a részletek kidolgozása a Miniszterek Tanácsára vagy jelenlegi hivatalos nevén az Európai Unió Tanácsára hárult volna. A tényleges gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az Európai Tanács meglehetősen részletes döntéseket hoz. ) A.14) Az Európai Közösség szervei Az Európai Közösség fő szervei közé az Európai Unió Tanácsa, az Európai Bizottság, az Európai Parlament, az Európai Bíróság és a Számvevőszék tartozik. Ezeken kívül több más szerv is segíti az Európai Közösség munkáját. A.141) Az Európai Unió Tanácsa (Miniszterek Tanácsa) Jogi értelemben az EK döntéshozó szerve, amely végrehajtó hatalommal is rendelkezik. Az Európai Unió Tanácsa több mint húszféle összetételben ülésezik, majdhogynem olyan gyakran, mint a nemzeti kormányok. Az Általános Ügyek Tanácsa a külügyminiszterekből áll, a Szektorális Tanácsok a szakminisztereket tömöríti. Ritkán kerül sor az összevont tanács

üléseire, amikor a két említett tanács együtt ülésezik. Az állam- és kormányfők legalább félévente, a külügyminiszterek negyedévente, a szakminiszterek ennél is gyakrabban üléseznek. Gyakran több ülés is folyik egymással párhuzamosan. Az elnöki teendőket rotációs alapon féléves periódusokban mindig más-más tagállam látja el. (Az Állandó Képviselők Bizottságát (francia rövidítéssel COREPER) a tagállamoknak az Európai Közösséghez delegált diplomáciai képviselői alkotják. A COREPER biztosítja a Tanács folyamatos döntésképességét. Az Állandó Képviselők Bizottságán belül megkülönböztethető a COREPER I és a COREPER II. A COREPER I az állandó képviselők helyetteseiből áll Technikai jellegű részletkérdésekkel, ágazati problémákkal foglalkoznak. A COREPER II az állandó képviselőket tömöríti, akik fontos politikai kérdéseket vitatnak meg, és a pénzügyi és gazdasági tanácsok üléseit készítik

elő.) A szavazás a Tanácsban többséggel, minősített többséggel és egyhangúlag történik. Az egyes országoknak gazdasági potenciáljuktól függően eltérő a súlya a szavazásban. A súlyokat úgy állapították meg, hogy a nagy országok ne erőszakolhassák rá akaratukat a kis tagállamokra. Ez az ún. blokkoló kisebbség (Egyhangú szavazásra akkor kerül sor, ha az általános szabályok alól kívánnak kivételt tenni, meglévő szerződéseket módosítanak, vagy azok hatályát változtatják meg, illetve a szerződéseket kiterjesztik, továbbá új tagállamokat vesznek fel. A kérdések nagy részét nem viszik szavazásra, hanem előzetesen tájékozódnak arról, hogy van-e valakinek ellenvetése az adott napirenddel szemben. A döntéshozatal sajátos formája az, amikor egy tagállam adott kérdésben nem szavaz, így nem gátolja meg a döntéshozatalt, más kérdésekben viszont szavaz. ) Kvázi vétójogot jelent az 1966. évi luxemburgi

kompromisszum, amelynek értelmében bármely tagállam, ha alapvető nemzeti érdekeit veszélyeztetve érzi, a szavazás elhalasztását kérheti addig, amíg a javaslat nem sért nemzeti érdeket. A létfontosságú nemzeti érdek fogalmát maga a tagállam definiálja. 10 A Tanács a tagállamok szakminisztereiből áll, és a tárgyalt témától függően kilenc különböző összetételben ülésezik. Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa Gazdasági- és Pénzügyek Tanácsa Mezőgazdasági és Halászati Tanács Bel- és Igazságügyi Együttműködés Tanácsa (BI) Közlekedési, Hírközlési és Energiapolitikai Ügyek Tanácsa Foglalkoztatási, Szociálpolitikai, Egészségügyi és Fogyasztóvédelmi Ügyek Tanácsa Versenyképességi Tanács Környezetvédelmi Tanács Oktatási, Ifjúsági és Kulturális Ügyek Tanácsa Az Európai Unió soros elnöki tisztségét félévenként felváltva tölti be egy-egy tagállam. Az elnökséget viselő állam adja a

Tanács, a COREPER, és valamennyi szakbizottság valamint munkacsoport elnökét is, ebben a minőségében dönt az ülések összehívásáról, napirendjéről és eljárási kérdéseiről. A soros elnökséget betöltő tagállam jelenleg Franciaország (2008.július-december), Magyarország 2011. január – június között kerül sorra A.142) Európai Bizottság Elnök: José Manuel Barroso Az Európai Bizottság az integráció szupranacionális (nemzetek feletti) szerve, a legfőbb végrehajtó szerv. Feladata a közösségi érdekek és politikák megtestesítése A Bizottságban a tagállamok által kinevezett, de a kinevezést követően tőlük független 27 biztos működik. A Bizottság feladatai: · Biztosítja a közösségi szerződésekben foglaltak és a közösségi intézmények által hozott döntések végrehajtását; · A Közösség végrehajtó szerveként eljár konkrét esetekben, vagy ajánlásokat, vagy véleményeket készít a szerződések által

érintett tárgykörökben; · Kezeli a közösségi alapokat (Európai Szociális Alap, Európai Fejlesztési Alap, Európai Mezőgazdasági Garancia- és Orientációs Alap, Európai Regionális Fejlesztési Alap, Halászati Alap); · Rendelkezik a szerződésekben található ún. menekülő klauzulákkal, amelyek felhatalmazzák arra, hogy rendkívüli esetben felfüggessze a szerződések előírásait. A Bizottság nemcsak a közösségi jog fő végrehajtója, hanem a közösségi jog betartásáról is gondoskodik. Emellett a Bizottság képviseli a Közösséget nemzetközi szervezetekben (ENSZ, GATT, OECD stb.) és harmadik államokban Kiemelkedő szerepe van a külgazdaság-politika meghatározásában és a nemzetközi kereskedelmi megállapodások megtárgyalásában. A Bizottság hatáskörébe tartozik a kezdeményezési jog és a politikai-jogalkotási napirend meghatározása. A legfontosabb jogszabályokat ugyan a Tanács fogadja el, a közösségi jogalkotás nagy

részénél mégis a Bizottságé a kezdeményezés kizárólagos joga. A Tanács jogalkotása függ a Bizottságtól. Olyan kérdésben nem alkothat jogot, amelyről nem kapott előterjesztést a Bizottságtól A Bizottság származékos jogalkotási hatáskörében elsősorban a tanácsi jogszabályok végrehajtására bocsáthat ki jogszabályokat. Emellett a Bizottság eredeti jogalkotási hatáskörrel is rendelkezik A Bizottság szervezete főigazgatóságokra és szolgálatokra tagolódik. A főigazgatóságok a szaktárcákhoz hasonlítanak, amelyekben az EU közös politikáinak (mezőgazdaság, környezetvédelem, regionális politika, energiaipar stb.) kidolgozása történik A főigazgatóságok munkájáért egy-egy (néha két) biztos felelős. Az Európai Bizottságban jelenleg kb 15 ezer európai köztisztviselő dolgozik, többségük Brüsszelben vagy Luxemburgban 11 1.43) Az Európai Parlament Tagok száma: 785 fő Magyar képviselők száma: 24 fő Mandátum

időtartama: 5 év Elnök: Hans-Gert Pöttering Erős politikai ellenőrző és bizonyos jogalkotó hatáskörrel rendelkezik. A jelenlegi pártfrakciók (a legjelentősebbek közé a szocialisták, az Európai Néppárt és a Liberális Demokrata Csoport tartozik) legfeljebb a transzeurópai pártok előzményeinek tekinthetők, az egységes pártoktól még messze vannak. Az ellenőrző szerep a következő területeken érvényesül: · A Bizottság elnökét az Európai Parlamenttel való konzultáció után nevezik ki; · A Parlament a bizottsági kollégium beiktatásáról is szavaz; · A Parlament jelentéseket kap, és információkat kérhet a Közösség bármely szervének a tevékenységéről; · A Parlament ellenőrzi a költségvetési kiadásokat (költségvetési tartalékba helyezés, zárszámadás felülvizsgálata), ezáltal áttételesen minden politikai folyamatot kontrollál; · A Parlament bizalmatlansági indítvány elfogadásával lemondásra

kényszerítheti a bizottsági kollégiumot. Az Európai Parlament nem jogalkotó szerve az Európai Közösségnek, ezáltal nincs általános normatív hatásköre. A legfőbb jogalkotó szerv a Tanács, a legtöbb jogszabályt a Bizottság bocsátja ki (főleg a tanácsi jogszabályok végrehajtására). A Parlament véleményt nyilváníthat a legtöbb eljárásban és késleltetheti a döntést. Az ún együttműködési, együttdöntési és hozzájárulási eljárásokban a Parlament kvázi vétójoggal rendelkezik. Az utóbbi kettő esetében tényleges vétójoga van a belpiaci jogalkotás, a nemzetközi szerződések és az új tagállamok felvétele kérdésében. Az EP székhelye Az Európai Parlament működése, illetve működtetése jelenleg három európai város - Brüsszel, Strasbourg és Luxembourg - között oszlik meg. Az EP a "nagy plenárisait" - évente legalább tizenkettőt - Strasbourgban, a másfél-két napos "mini plenárisokat"

viszont Brüsszelben tartja. Továbbra is áll, hogy a szakbizottságok és a politikai frakciók többnyire Brüsszelben üléseznek (ami persze nem zárja ki azt, hogy strasbourgi "nagy plenáris" héten ott is tarthatnak ilyen üléseket), míg a főtitkárság egy része változatlanul Luxembourgban dolgozik. Az EP szakbizottságai 2004. júliusa után: 1. Költségvetési bizottság 2. Költségvetési-ellenőrzési bizottság 3. Gazdasági és pénzügyi bizottság 4. Foglalkoztatási és szociális bizottság 5. Környezetvédelmi, közegészségügyi és élelmiszerbiztonsági bizottság 6. Ipari, kutatási és energiaügyi bizottság 7. Belső piaci és fogyasztóvédelmi bizottság 8. Közlekedési és idegenforgalmi bizottság 9. Regionális fejlesztési bizottság 10. Mezőgazdasági bizottság 11. Halászati bizottság 12. Kulturális és oktatási bizottság (megj: ide tartozik a média is) 13. Jogi bizottság 14. Polgári szabadságjogok, bel- és

igazságügyek bizottsága 12 15. Alkotmányügyi bizottság 16. Nők jogaival és az esélyegyenlőséggel foglalkozó bizottság 17. Petíciós bizottság 18. Külügyi bizottság - Emberi Jogok Albizottság - Biztonsági és Védelmi Albizottság 19. Fejlesztési bizottság 20. Nemzetközi kereskedelmi bizottság 1.44) Az Európai Bíróság Az Európai Bíróság feladata jogvédelem biztosítása az alapszerződések alkalmazása és értelmezése terén. A Bíróság huszohét bíróból és nyolc főtanácsnokból áll Székhelye: Luxemburg Nincs végrehajtó hatalma. Az általa tárgyalt ügyek a következőképpen csoportosíthatók: · Az EU intézményei, tagállamai vagy természetes személyek által indított keresetek a Közösség irányelvei, rendeletei, egyes esetekben döntései ellen; · Tagállam vagy a Bizottság keresete valamely tagállam ellen a közösségi jog megsértése miatt; · EU-intézmények vagy tagállamok keresete a Tanáccsal vagy a

Bizottsággal szemben határozathozatal elmulasztása miatt; · Munkaügyi viták alkalmazottai között. Az Európai Közösségek Bíróságának három fóruma van: - a Bíróság az Elsőfokú Bíróság a Közszolgálati Törvényszék A bírákat és a főtanácsnokokat a tagállamok kormányai közös megegyezéssel nevezik ki hat évre szóló, megújítható mandátummal. A Bíróság bírái maguk közül választják meg a Bíróság elnökét három éves, megújítható időtartamra. Az elnök irányítja a Bíróság munkáját és szervezeti egységeit, elnököl a legnagyobb létszámú ítélkező testületekben, a tárgyalásokon, valamint a tanácskozásokon. A Bíróság teljes ülésben, nagytanácsban (tizenhárom bíró) vagy három- és öttagú tanácsokban jár el. Az Elsőfokú Bíróság Az Elsőfokú Bíróságot 1989-ben hozták létre, az eredeti fórum tehermentesítése céljából. Jelenleg 27, tagállamonként legalább egy bíróból áll. A

bírákat a tagállamok kormányai közös megegyezéssel hat évre nevezik ki, megbízatásuk megújítható. Az Elsőfokú Bíróság bírái maguk közül választják meg az Elsőfokú Bíróság és az öt bíróból álló tanácsok elnökét három éves, megújítható időtartamra. Az Elsőfokú Bíróság öt- vagy háromtagú tanácsokban jár el, vagy bizonyos esetekben egyesbíróként eljárva határoz. Különösen jelentős ügyekben nagytanácsban, vagy teljes ülésben is határozhat. E bírói testület rendelkezik hatáskörrel első fokon a magánszemélyek és a tagállamok közvetlen keresetei alapján indult eljárásokban, kivéve azokat, amelyeket „bírói különtanácsok” hatáskörébe utaltak, illetve amelyek a Bíróság hatáskörében maradnak. Munkáját nem segíti állandó főtanácsnok, ugyanakkor a főtanácsnok feladatait néhány ügyben egy erre kijelölt bíró látja el. 13 Közszolgálati Törvényszék Ez az új( 2005-ben

létrehozott), héttagú bíróság első fokon az európai közszolgálati jogvitákban jár el. Határozatai ellen - kizárólag jogkérdésekben - az Elsőfokú Bírósághoz lehet fellebbezni Az Elsőfokú Bíróság e területen első fokon hozott határozatait a Bíróság kivételes esetben felülvizsgálhatja. Jelenleg vizsgálják egy közösségi szabadalmi ügyeket tárgyaló bíróság létrehozásának lehetőségét is. 1.45) Egyéb szervek A fentieken kívül az Európai Közösség munkáját segíti a Számvevőszék, a Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága. A Számvevőszék feladata a Közösség számvitelének az ellenőrzése 27 tagját a Parlament meghallgatását követően a Tanács egyhangúlag nevezi ki hat évre. Az elnököt a tagok maguk választják ki. A Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága konzultatív szerv. Jelentőségük folyamatosan nő (1.5) Döntéshozatal az Európai Közösségben A

döntéshozatallal az Amszterdami Szerződés 249-256. cikke foglalkozik Az Európai Közösség, egyes esetekben az Európai Unió hivatalos javaslattevő szerve az Európai Bizottság. A Bizottság a következő esetekben terjeszthet elő javaslatot: · · · saját kezdeményezésére; a Tanács felhívására; a Gazdasági és Szociális Bizottság kérésére. A döntéshozatali eljárás első változatában a Tanács egyedül dönt. Ebben az esetben az Európai Parlament csak javaslattevő és véleményező hatáskörrel rendelkezik. A második változatban a Tanács és az Európai Parlament együttesen dönt. A demokratikus deficit mérséklése jegyében az Amszterdami Szerződés kibővítette az együttes döntések alá eső kérdések körét. A Bizottság javaslat elkészítése előtt konzultációkat folytat egyrészt saját apparátusán belül, másrészt a tagállamok szakértőivel. Fontosabb kérdések esetén a konzultáció az Állandó Képviselők

Bizottságára, az Európai Parlament illetékes bizottságára és a Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága illetékes szakcsoportjára is kiterjed. A konzultációk után a Bizottság elküldi a javaslatot véleményezésre a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek és a Gazdasági és Szociális Bizottságnak. A vélemények alapján a Bizottság a módosított javaslatot a Tanács elé terjeszti. Ha nincs egységes álláspont a Tanácsban, akkor tovább egyeztetnek. Ha a javaslat elfogadásához az Európai Parlament jóváhagyására is szükség van, akkor a Tanács csak az Európai Parlament egyetértése esetén dönt. Ha a Tanács és az Európai Parlament nem ért egyet, akkor közvetítő bizottságot jelöl ki, amelyben a Tanács és az Európai parlament egyenjogú képviselői vesznek részt. ) A.2) A közösségi jog leglényegesebb elemei A.21) A közösségi jog néhány vonása A.22) Az Európai Közösség jogforrásai A.23) A közösségi

vívmányok A.24) A közösségi és a nemzeti jog közötti viszony A.25) A szubszidiaritás elve 14 A.21) A közösségi jog néhány vonása Elöljáróban fontos hangsúlyozni, hogy a közösségi jog az Európai Unió első pillérére, azaz az Európai Közösségre vonatkozik. Ebben az értelemben az Európai Közösségnek van jogrendszere, az Európai Uniónak viszont az Európai Közösségen túli értelemben nincs. Természetesen az élet és az integráció bonyolultabb annál, minthogy leegyszerusített sémákba lehessen ágyazni. Így lehet a második és a harmadik pillérre vonatkozó jogszabályokról is beszélni. Az utóbbi években önálló, saját jogfejlődési folyamat bontakozott ki a második és főleg a harmadik pillér esetében. Ez azonban nem változtat azon, hogy a második és a harmadik pillérnek még nincs megszilárdult saját jogrendszere, és az Európai Bíróság hatásköre általában nem terjed ki a második és a harmadik pillérre. A

közösségi jog autonóm jogrendszerként létezik. Ez annyit jelent, hogy jogszabályok szervezett és strukturált rendszere, saját jogforrásokkal és a jogszabályok létrehozására, értelmezésére és érvényesítésére alkalmas intézményekkel és eljárásokkal. Az autonóm jelleg arra is utal, hogy a közösségi jog különbözik mind a nemzetközi jogtól, mind pedig a tagállamok jogától. A közösségi jog alapja a döntéshozatalnak közös intézményekhez történő átvitele, valamint ettől elválaszthatatlanul az egyes tagállamok szuverén jogainak egyes körülhatárolt területeken történő korlátozása. E felfogásban a szuverenitás osztható, azaz lehetséges a szuverenitás részleges transzferje a közös intézményekhez, amennyiben bizonyos jogköröket a közösségi intézményekre ruháznak. A szuverenitás megosztása sok vonatkozásban emlékeztet a föderális államra, noha teljes egybeesésről messze nincs szó. A Közösség és a

tagállamok közötti viszony különbözik a föderációk nemzetállamai közötti viszonytól. A Közösséget megalapító szerződések nem adnak át teljes tevékenységi körök feletti hatáskört a közösségi intézményeknek. Általános szabályként az egyes tagországok nem akkor veszítik el az autoritásukat központilag megállapodott szabályokkal szembeni cselekvésre, amikor a hatásköröket delegálják a közösségi intézményekhez, hanem akkor, amikor azokat gyakorolják. A közösségi jog területi hatálya az Európai Közösséget alkotó országokra terjed ki. Személyi hatályát az EU-tagállamok állampolgárai alkotják. Az alapító szerződések aláírását követően még nem volt egységes közösségi jogrendszer. A közösségi jog jogalkotási és jogértelmezési elemeket egyaránt magába foglalt. Az integrációs gondolat megvalósítása azonban a jogi elemek előtérbe kerülését hozta magával. Így több szakértő szerint az

Európai Közösség mindinkább jogközösségnek, illetve jogi intézményrendszernek tekinthető. A.22) Az Európai Közösség jogforrásai A közösségi jogforrások az elsődleges jogforrásokból, a másodlagos vagy származékos jogforrásokból, az általános jogelvekből, a nemzetközi szerződésekből és az Európai Bíróság ítéleteiből állnak. A.221) Elsődleges jogforrások A.222) Másodlagos vagy származékos jogforrások A.223) Nemzetközi szerződések, általános jogelvek és bírósági jogalkotás A.221) Elsődleges jogforrások Az Európai Közösség elsődleges jogforrásai a tagállamok szuverén elhatározásán alapuló megállapodásai. Az Európai Közösség elsődleges jogforrásai közé a Közösségek alapító szerződései, azok időközbeni módosításai és az azokra épülő más szerződések alkotják. Az elsődleges jogforrásokat a következő elemek alkotják: 15 · · · · · · · · · . . ESZAK Szerződés; EURATOM

Szerződés; EGK Szerződés (és a jegyzőkönyvek); Egyesülési Szerződés (Merger Treaty 1965); Költségvetési szerződések (Budgetary Treaties 1970, 1975); Egységes Európai Okmány (Single European Act, 1986); Európai Uniós Szerződés (Treaty on European Union 1993); Amszterdami Szerződés (1997); Nizzai szerződés (2001). Lisszaboni szerződés (2007) csatlakozási szerződések A.222) Másodlagos vagy származékos jogforrások A másodlagos (származékos) jogszabályok alapját nem a tagállamok szuverén elhatározásán alapuló megállapodásai, hanem az alapszerződések által létrehozott közösségi intézmények hatáskörük keretei között hozott döntései. Az EK másodlagos jogforrásai közé a rendeletek, az irányelvek és a határozatok tartoznak. Alkalmazásuk kötelező Ezzel szemben az aktusok másik csoportját képező véleménynek és ajánlásnak nincs jogilag kötelező ereje. Fontos megjegyezni, hogy az Európai Közösségben nincsenek

törvények. A rendeleteket, irányelveket, határozatokat, véleményeket és ajánlásokat összefoglalóan jogszabályoknak nevezik. Az Európai Unió Tanácsa és az Európai Bizottság egyaránt kibocsáthat rendeletet, irányelvet és határozatot, illetve véleményt és ajánlást. Nincs köztük jogi természetu különbség aszerint, hogy az Európai Unió Tanácsa vagy a Bizottság döntésén alapulnak. A döntéshozatali rendszer sajátosságaitól függ az, hogy egy jogszabályt az Európai Unió Tanácsa vagy a Bizottság hoz-e meg. A rendelet (regulation) általános érvényu, minden részét tekintve és egészében kötelező jogszabály. Valamennyi tagállamban közvetlenül alkalmazandó jogszabály Közvetlenül és automatikusan hatályosul. Ez azt jelenti, hogy a rendelet kihirdetése után további intézkedés nélkül, közvetlenül a tagállamok jogrendszerének részévé válik. Ebből következően tilos a rendeletet a nemzeti jogrendszerbe beemelni. A

rendeletet közzé kell tenni a Közösség hivatalos lapjában, az Official Journal-ban. Hatályba lépésük időpontjára vonatkozóan a rendeletek általában tartalmaznak szabályokat. Ha ilyen nincs, akkor a közzétételüket követő 20 napon lépnek hatályba A rendelet a Közösség legerőteljesebb jogalkotási eszköze. A rendeletek a tagállamok kormányainak és törvényhozásainak külön intézkedései nélkül is a tagállamok nemzeti jogrendszereinek részévé válnak. A rendeletek jogokat és kötelezettségeket állapíthatnak meg tagállamoknak és egyéneknek is A közösségi intézmények meglehetősen nagy fokú szabadságot élveznek a jogalkotási eszközök megválasztását illetően, azaz rendeletet, irányelvet vagy határozatot adjanak-e ki. Jogalkotási kezdeményezésének részeként ez a szabadság elsősorban a Bizottságra vonatkozik. Az EK Szerződés csak három esetben tesz említést a rendeletekkel történő szabályozásról: · · 16 A

Bizottság rendeletileg szabályozza a valamelyik tagállamban munkát vállaló külföldi dolgozó jogait a foglalkoztatás megszunése után; Az Európai Unió Tanácsa rendelettel szabályozza az állami támogatásokat; · Az Európai Unió Tanácsa pénzügyi rendeleteket ad ki a költségvetési eljárással és a közösségi elszámolásokkal kapcsolatban. Rendeletalkotási jogosultságait az Európai Unió Tanácsa a Bizottságra ruházhatja. Az irányelv (directive) nem érvényesül szükségszeruen minden tagállamban kötelező jelleggel. Az irányelvek ugyanis csak a címzett tagállamokra nézve kötelezőek, de rájuk is csak az elérni kívánt eredmény tekintetében. A célok elérése érdekében szükséges módszerek és eszközök megválasztása a tagállamok intézményeire tartozik. Az irányelvek alkalmazása ugyanakkor nem függhet további feltételektől. Az irányelveket nem kötelező közzétenni a Közösség hivatalos lapjában, ennek ellenére

nagyon gyakran megtörténik ez. Azokat az irányelveket, amelyek mindegyik tagállamra vonatkoznak, kötelező erővel mindig közzéteszik a közösség hivatalos lapjában. A minden tagállamra vonatkozó irányelv az abban meghatározott napon lép hatályba. Ilyen rendelkezés hiányában a hatályba lépés ideje a közzétételt követő 20. nap Az irányelvek olyan előírásokat is tartalmazhatnak, hogy a tagállamok mennyi időn belül kötelesek megtenni nemzeti jogalkotási intézkedéseiket az irányelvekben definiált cél elérése érdekében. Az irányelvet, mint jogalkotási eszközt rendszerint akkor alkalmazzák, ha az elérni kívánt cél nem az egységesítés, hanem a harmonizáció. Az irányelv ezért a belső piac egységesítésnek legfőbb eszköze volt. Az irányelvek lehetővé teszik a tagállamok számára azt, hogy jogrendszerüket hozzáigazítsák az aktuális közösségi programokhoz, miként ez a belső piac egységesítése kapcsán is

megfigyelhető volt. A Közösséghez csatlakozni kívánó közép- és kelet-európai ország esetében az irányelv a jogharmonizáció eszköze. A határozat (decision) teljes egészében kötelező azokra, akik a címzettjei. A határozatok azzal válnak hatályossá, hogy azokat a címzettekkel közlik. Noha közzétételüket nem írja elő az EK Szerződés, a gyakorlat azt mutatja, hogy a fontosabb határozatokat közzéteszik a közösség hivatalos lapjában. A határozatok címzettjei tagállamok és vállalkozások lehetnek A határozatokkal érintett természetes és jogi személyek az őket érintő határozat érvénytelenítését kérhetik az Európai Bíróságtól. Az ajánlás (recommendation) és a vélemény (opinion) nem kötelező jogi eszköz. Annak ellenére, hogy egyik sem minősül jogi normának, mégis van meggyőző ereje. Tartalmukat ítéleteinek meghozatalakor az Európai Bíróság például figyelembe szokta venni. Az Európai Uniós Szerződés

előtérbe tolta az ajánlások és vélemények alkalmazását. A Bizottságot általános hatáskörrel ruházta fel ilyen intézkedések meghozatalára. A.223) Nemzetközi szerződések, általános jogelvek és bírósági jogalkotás A közösségi jog forrásainak tekinthetők azok a nemzetközi egyezmények, amelyeket a tagállamok egymás között az alapszerződések előírásai alapján kötnek. E szerződések a közösségi jog részei, a Közösség új tagjainak is csatlakozniuk kell hozzájuk. Az olyan nemzetközi egyezmények is a közösségi jog jogforrásai közé tartoznak, amelyekben a Közösség intézményei a Közösség nevében vesznek részt. Ezek az egyezmények létrejöhetnek a Közösségnek más meglévő egyezményekhez való csatlakozása révén, mint például a GATT. Lehetnek azonban olyan új megállapodások is, mint a Lomé-i Szerződés. Az olyan nemzetközi konvenciók azonban, amelyekhez csak az egyes tagállamok csatlakoztak, nem

tekinthetők a közösségi jog részének. A közösségi jog forrásai az ún. általános jogelvek Az Európai Bíróság gyakorlata szerint ugyanis a tagállamok jogának általános jogelvei a közösségi jognak is forrásai. Ezek az elvek a tagállamok közös filozófiai, politikai és jogi alapjain nyugszanak, s a Bíróság joggyakorlatában a közösségi 17 jog íratlan forrásaivá válnak. Olyan általános jogelvek tartoznak ide, mint a jóhiszem, a jogbiztonság, a megfelelő gondosság, az egyenlőségi elv, a jogszeru elvárás és az arányosság elve. Az általános jogelvek révén az Európai Bíróság a tagállamok alkotmányos tradícióival gazdagítja a közösségi jogot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tagállamok alkotmányos szabályai megkérdőjelezhetnék a közösségi jog elsődlegességét. Az általános jogelveket olyankor alkalmazzák, amikor valamilyen tényállásra nincs közösségi jogszabály. Arra azért ügyelnek, hogy az

általános jogelvek alkalmazása ne váljon parttalanná. Az általános jogelvekre való hivatkozás lehetősége a közösségi jogban lévő joghézagok kitöltésére nem korlátlan. Az Európai Bíróság jogalkotása is része a közösségi jogforrásoknak. Ez az anyag az Európai Bíróság ítéleteit, a közösségi joggal kapcsolatban kiadott véleményeit, illetve az általa alkalmazott általános jogelveket tartalmazza. Az Európai Bíróság ítéletei közvetlenül nem vezetnek jogharmonizációhoz, de a Közösség politikai szerveit ösztönzik a cselekvésre. 2.3) A közösségi vívmányok Az EK jogforrásainak áttekintése után nem érdektelen megvizsgálni azt, hogy mi a viszony a közösségi vívmányok (acquis communautaire) és a közösségi jog között. A kettő közül a közösségi vívmányok fogalma a szélesebb. Ez ugyanis tartalmaz minden olyan szabályt, alapelvet, egyezményt, nyilatkozatot, határozatot, véleményt, célkituzést és

gyakorlatot, amely az Európai Közösségre vonatkozik függetlenül attól, hogy az formálisan jogilag kötelező-e, illetve azt milyen módon, mely intézmények fogadták el. A közösségi vívmányok fogalmának elvi és gyakorlati jelentőségét a jogilag kötelező és nem kötelező szabályok összekapcsolása képezi. A két normacsoport között kölcsönös, egymást feltételező kapcsolat van. A jogfejlődésben bizonyos szabályok előbb kötelező erő nélküli nyilatkozatok, vélemények és alapelvek formájában jelennek meg, csak később válnak jogilag kötelezővé. A közösségi vívmányokhoz tartoznak még a biztosok körlevelei (letters of the Commissioners), a közlemények (Communications), vezérfonalak (Guidelines) és a közösségi programok (action plans). 2.4) A közösségi és a nemzetközi jog közötti viszony A közösségi jog és a nemzeti jog viszonyáról az alapszerződések hallgatnak. Az EK új jogrendszert is jelent a nemzetközi

jogban amellett, hogy az nemzetközi szervezetnek is tekinthető. Formai szempontból a közösségi jog része a nemzetközi jognak, de sok olyan eleme is van, ami idegen a tradicionális nemzetközi jogtól. Ugyanakkor az EK szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint a többi nemzetközi szervezet. Az EK joga áthatja és részben átfedi a tagállamok belső jogrendszerét, ezáltal sajátos szerkezetet is alkot. Ezt a szerkezetet a közvetlen hatály, a közvetlen alkalmazhatóság, az értelmezési kötelezettség és a kölcsönös elismerés tartja össze. Az EK-jog és a tagállamok joga inkább belső, nem pedig tagállamok közötti jognak tekinthető. A jogalkotási hatáskörök a nemzeti és a szupranacionális (nemzetek feletti) szintek között szintén nem egyértelmuek. Egymással érintkező jogrendszerek viszonylatában a közösségi jognak primátusa van a nemzeti jogrendszerekkel szemben. A Közösség és a tagállamok kizárólagos és párhuzamos jogalkotási

jogosítványai egymás mellett léteznek, és terjedelmük állandóan változik. A közösségi jog révén a tagállamokban az egyéneknek is lehetnek jogai. A tagállamokra rótt kötelezettségekből is keletkezhet jogosultság az egyének, a tagállamok állampolgárai számára. A közösségi jog olyan új jogrend a nemzetközi jogban, amelynek javára a tagállamok korlátozzák szuverén jogaikat, s amelyben a közösségi jog által az egyének számára adott jogok érvényesülését a tagállamok bíróságainak biztosítaniuk kell attól függetlenül, hogy a tagállam megtette-e azokat az 18 intézkedéseket, nemzeti jogalkotási lépéseket, amelyek a közösségi jog transzformálásához esetleg szükségesek. A tagállamok jogrendszereibe is beépül a közösségi jog egyrészt a közösségi jognak a tagállamok jogrendszereiben érvényesülő közvetlen hatálya, másrészt a közösségi jognak a tagállamok jogrendszereivel szembeni szupremáciája

révén. A nemzeti jogszabályokat a közösségi irányelvekkel összhangban, azok céljára és szövegére figyelve kell értelmezni. A közösségi jog elsődlegessége szempontjából különösen fontos az ún. záróhatás Ez azt jelenti, hogy a tagállam az EK jogalkotási aktusa folytán az adott szabályozási tárgy vonatkozásában lemond jogalkotási szuverenitásáról. Az EK nélkül tehát a közösségileg szabályozott tárgyat a tagállam a nemzeti jogalkotásában már nem érintheti. Ugyanakkor a tagállamoknak nem kell átvenniük a közösségi jogot akkor, ha annál nemzeti joguk magasabb rendu védelmet nyújt. 2.5) A szubszidiaritás elve A szubszidiaritás elve azt jelenti, hogy az Európai Unión belül az ügyeket azon a legalacsonyabb szinten kell intézni, ahol ez lehetséges. Az integráción belül a következő három szint különböztethető meg: · · · az integrációs szint; a tagállamok szintje; a tagállamokon belül a régiók szintje. A

szubszidiaritás nem jelenti a meglévő közösségi hatáskörök visszaszármaztatását a tagállamokra. Azt mondja ki, hogy újabb kérdések csak akkor vonhatók közösségi hatáskörbe, ha azok sem a régiók, sem a tagállamok szintjén nem intézhetők el megfelelő módon. Tehát a Közösség olyan területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, csak akkor hoz intézkedést, ha a javasolt intézkedés céljait a tagállamok nem érhetik el kellő mértékben, és ezért a Közösség e célokat – a javasolt intézkedések léptékére és hatásaira figyelemmel – jobban meg tudja valósítani. 3.) Az egységes belső piac működése A.31) A belső piac egységesítésének jogszabályi alapjai A.32) Az egységes belső piac fő vonásai 3.1) A belső piac egységesítésének jogszabályi alapjai Bár az Európai Gazdasági Közösséget megalapító Római Szerződés célul tűzte ki a tagországok piacainak egységesítését, az ebbe az irányba

történt haladás hosszú ideig ellentmondásos és lassú volt. A tagállamok közötti kereskedelemben 1968-ra eltörölték a vámokat és a mennyiségi korlátozásokat, harmadik országokkal szemben egységes vámtarifákat alakítottak ki, és lépéseket tettek a munkaerő és a tőke szabad áramlásának megteremtésére. Mindez azonban mégsem eredményezte egységes belső piac kialakulását. Ennek az volt az oka, hogy fennmaradtak az áruk és szolgáltatások kereskedelme előtti ún. láthatatlan akadályok A láthatatlan akadályok többsége olyan akadály, amely nem vámok formáját ölti, és nem akkor jelentkezik, amikor az áru áthalad a vámhatáron. A láthatatlan akadályok az áruk forgalomba hozatalakor válnak nyilvánvalóvá. A tagállamok közötti szolgáltatás-kereskedelmet szintén láthatatlan akadályok gátolták. Szakértői becslések szerint a láthatatlan akadályok mintegy 18-20 százalékkal drágították az európai Közösségen belüli

áruforgalmat. A láthatatlan akadályok hatása tehát egy egységesen 18-20 százalékos vámtarifa hatásának felelt meg. 19 Az Európai Közösség 1985-ben ún. Fehér Könyvben dolgozta ki az egységes belső piac létrehozását célzó programot. E folyamatnak jogi formát az 1987 július 1-jén hatályba lépett Egységes Európai Okmány és a mellékleteként Fehér Könyv adott. Az egységes belső piac megvalósításának határideje eredetileg 1992. január 1 volt, de csak 1993 január 1-jével lépett életbe. A legtöbb intézkedés, szám szerint 282, irányelv formáját öltötte Ebből az 1993 elejéig előirányzott végső határidőig néhányat töröltek. Ezzel párhuzamosan más, korábban figyelmen kívül hagyott területeken (például energetika, transzeurópai hálózatok stb.) szintén előirányozták a belső piac egységesítését. Így 1994 elején már több mint 600 intézkedést tartottak nyilván, amelyből 521 a jogalkotásra irányult.

A Bizottságnak a belső piacról az Európai Tanács 1994 évi esseni ülésére készített jelentés mintegy 1250 irányelvet tartalmaz. Az 1997-ben elfogadott Egységes Piaci Cselekvési Terv 1339 irányelvet említett. A belső piac egységesítésével összefüggésben módosították a meglévő közösségi politikákat (mindenek előtt a verseny-, a regionális és a közlekedési politikát), és új közösségi politikákat dolgoztak ki (szociális politika). Az Európai Uniós Szerződés megerősítette a környezetvédelmi, a fogyasztó- és egészségvédelmi, a kutatás-fejlesztési és az iparpolitikát. Az Európai Bizottság által kidolgozott Egységes Piaci Cselekvési Tervet az Európai Tanács 1997. június 16-17-i amszterdami ülésén fogadta el. A dokumentum célja a belső piac szabályozásának hatékonyabbá tétele, a megmaradt torzulások és akadályok felszámolása, az ágazati korlátok megszüntetése és az egységes piac minden állampolgár

hasznára történő kiaknázása volt. Az akciótervben előirányzott konkrét intézkedések a Gazdasági és Monetáris Unió 1998. január 1-i bevezetésének reálgazdasági feltételeit kívánták javítani. Az egységes belső piacot az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló egyezmény révén 1994. január 1-jétől kiterjesztették az akkori EFTA-országokra is, Svájc kivételével. Bár Svájc belpolitikai okok miatt nem írta alá az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodást, szerződéses kötelezettségvállalás nélkül, autonóm módon átveszi és alkalmazza az egységes belső piacra vonatkozó közösségi jogszabályokat. Az Európai Közösség és az EFTA között fennmaradt az áruforgalmi határ, mert a két országcsoportot nem vámunió, hanem a regionális gazdasági társulások alacsonyabb fejlettségi fokozatát képviselő ipari szabadkereskedelmi övezet kapcsolja össze. Az Európai Gazdasági Térségről szóló egyezményt

aláíró EFTA-országok automatikusan átveszik az Európai Közösség belső piacára vonatkozó jogszabályokat (irányelveket). Ennek fejében előzetesen véleményezhetik az átvételre kerülő irányelveket. Az Egységes Európai Okmány és az Európai Gazdasági Térségről szóló egyezmény megvalósítását követően Nyugat-Európa (Svájc nélkül) teljes mértékben egységesített piaccá vált, annyi fogyasztóval, amennyi az USA-ban és Japánban van összesen. Az egységes belső piac jogszabályrendszerét az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó közép- és keleteurópai országok is átveszik. Ennek hátterét egyrészt az Európai Közösségekkel kötött Európai Megállapodások képezik. Ezek a megállapodások olyan cikkeket tartalmaznak, amelyek értelmében a közép- és kelet-európai országok vállalták jogszabályaik lehetőség szerinti közelítését a közösségi jogszabályokhoz. A másik jogi hátteret az Európai Tanács 1995 júniusi

Cannes-i csúcsértekezletén elfogadott Fehér Könyv képezi, nem kötelező, hanem ajánlás jelleggel. Idővel tehát az Európai Közösség egységes belső piacának szabályrendszere majdnem egész Európára kiterjed. A továbbiakban a belső piac fő vonásait tekintjük át. 3.2) Az egységes belső piac fő vonásai A belső piac egységesítése a négy szabadság megvalósítását, azaz az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő tagállamok közötti mozgása előtti akadályok lebontását szolgálta. Ennek jegyében irányozták elő az áru- és szolgáltatások forgalma előtti fizikai, technikai és fiskális korlátok lebontását, az állami-közületi megrendelések liberalizálását, a munkaerő szabad áramlásának és a letelepedés 20 szabadságának a biztosítását, a szolgáltatás-kereskedelem előtti akadályok megszüntetését, valamint a tőkeáramlások teljes körű liberalizálását. A fizikai korlátok lebontása egyrészt a

Közösség belső határain az áruforgalomra vonatkozó vámeljárás és a személyforgalom ellenőrzésének a megszüntetését jelentette. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek végére az Európai Közösség tagállamai eltörölték az egymás közötti forgalomban a vámokat és a mennyiségi korlátozásokat, a belső határokon (tehát például a német-holland határon) továbbra is fennmaradt a vámeljárás és az utasforgalom ellenőrzésének a rendszere. A belső határátkelőhelyeken a vámeljárás, a határátlépéssel kapcsolatos várakozás stb. megdrágította az áruforgalmat. A belső piac egységesítése jegyében megszüntették a belső határokon a vámeljárását és a teljes körű utasellenőrzést. Ezzel párhuzamosan viszont megerősítették a Közösség külső határain, tehát a harmadik országokkal szembeni határszakaszokon az ellenőrzést. Az ellenőrzést ugyanakkor a kábítószer-kereskedelem, a terrorizmus, az embercsempészet

elleni harc és az egészségre és a környezetre káros anyagok kereskedelmével szembeni fellépés szolgálatába állították. Másrészt a láthatatlan akadályok mérséklése jegyében került sor az árukísérő dokumentumok egységesítésére. Az egyszerűsítés jegyében a korábban használ 70 különféle dokumentumot 1992-től egyetlen vámdokumentum váltotta fel, amelyet az áru indulási helyén állíthatnak ki, mert megszüntették a határellenőrzést. A határellenőrzésnél alkalmazott formalitások megszüntetése révén a vállalatok szállítmányonként átlagosan 70 eurót takaríthatnak meg. Az adó, az egészségügyi és a biztonsági ellenőrzést is az indulási helyen végzik. Ez természetesen feltételezi az ellenőrzési, tesztelési eljárások és bizonyítványok egységesítését, illetve kölcsönös elismerését. Ezzel párhuzamosan viszont az új könyvelési, számlázási rendszer többlet adminisztrációs költségeket jelent a

vállalatoknak. Az új rendszerben minden vállalat kapott egy azonosító számot, amelyet kereskedelmi partnere számával együtt minden szállításkor fel kell tüntetnie a számlákon. Az importőr vállalatnak háromhavonta jelentenie kell az addigi szállításokat és a megfelelő azonosító számokat. Az adóhatóságok számítógépes információs rendszert hoztak létre, ahol az azonosító számokat nyilvántartják, és az áruk megfelelő adózását ellenőrizni tudják. A tagállamok közötti kereskedelmet akadályozták az ún. technikai korlátok is Technikai korlátokon az egyes országok technikai szabályai, műszaki szabványai, normái és termék-megfelelési tesztelési eljárásai összehangolásának a hiánya értendő. A technikai szabályok, műszaki szabványok és termék-megfelelési tesztelési eljárások közösségi szabályozása kapcsán az volt a cél, hogy a közösségi fogyasztók számára minél nagyobb áruválaszték álljon

rendelkezésre. A termékeknek ugyanakkor meg kell felelniük bizonyos egészségügyi és biztonsági előírásoknak (pl. kozmetikumok, járművek fékrendszere stb) Végül a gyártó számára lehetővé kell tenni, hogy termékeit a Közösség mindegyik tagországában értékesíteni tudja. E körülmények érvényesítése érdekében előirányozták a jogilag kötelező egészségügyi és biztonsági technikai szabályok (pl. ólommentes benzin használata, a környezetet szennyező emissziós paraméterek megállapítása stb.) egységesítését, harmonizálását a Közösségben Az erre vonatkozó közösségi jogszabályok az általános egészségügyi és biztonsági követelményeket tartalmazzák. Azokat a nemzeti hatáskörbe tartozó technikai szabályokat és műszaki szabványokat, amelyek az előbbi követelményektől eltérő területekre vonatkoznak, automatikusan kölcsönösen érvényesnek ismerik el a tagországok. Ilyen módon el kívánták kerülni a

szükségtelen harmonizációs törekvéseket A kölcsönös elismerés elve azt jelenti, hogy minden termék, amit egy tagállamban szabályosan állítanak elő, szabadon értékesíthető bármely másik tagállamban. A nemzeti szintű műszaki szabványok kölcsönös elismertetése alól a Közösség két kivételt tett. Egyrészt a távközlésben és más csúcstechnológiák körében, ahol az új termékek kifejlesztése, a szabad verseny és a fogyasztók szabad választási lehetőségének fenntartása egyaránt a berendezések, rendszerek kompatibilitásától függ, a műszaki szabványok kötelező jellegű közösségi szintű harmonizálását irányozták elő. A Közösség célja az volt, hogy a nemzetközi versenyben való 21 lemaradás mérséklése érdekében az élvonalbeli területeken egységes műszaki szabványok legyenek, így a mobiltelefonok vagy a tévékészülékek egyetlen egységes nyugat-európai szabvány alapján kell, hogy működjenek. A

tagországok iparvállalati szektora elsősorban abban volt egységes, hogy néhány élvonalbeli területen (a televíziók új generációja, mobiltelefonok, számítógépek stb.) kerüljön sor egységes közösségi szabványok elfogadására, lehetőleg még a fejlesztési és a gyártási fázis megkezdése előtt. Ugyancsak számottevő volt a szintén élvonalbeli gyógyszeriparban a törzskönyvezési, engedélyezési eljárás egyszerűsítésére, harmonizálására vonatkozó vállalati érdekközösség. Az egységesítés arra irányult, hogy a gyógyszerek piaci bevezetését egyetlen hatóságnál kelljen elvégezni, s ne legyen szükség az eljárásnak mind az akkori 12 tagországban történő lefolytatására. Másrészt azokon a területeken, amelyekre nemzeti műszaki szabványok kölcsönös elismertetése vonatkozik, nem kötelező erővel, ajánlás jelleggel dolgoztak ki közösségi műszaki szabványokat. A szándéknyilatkozat szintjén a közösségi

állásfoglalás hangsúlyozta, hogy a közösségi szintű szabványokat nem szabad a külföldi termékek közösségi piactól történő távoltartására használni. A határellenőrzés megszüntetése a régión belüli forgalomban feltételezi az adórendszerek harmonizációját is, hiszen az Európai Közösségen belüli határátkelőhelyeken kerül sor annak a követelménynek az érvényesítésére, hogy a határt átlépő árumozgások esetén a megfelelő tagországhoz folyjanak be a megfelelő bevételek. Az egységes belső piac megteremtéséhez előirányozták a fiskális harmonizációt, azaz a nemzeti adórendszerek egymáshoz történő közelítését, harmonizációját. A fiskális harmonizáció mindenekelőtt a forgalmi adókra (hozzáadottérték-adó és jövedéki adók) terjedt ki. Jóval szerényebb volt az előrelépés az egyéb adónemek (társasági nyereségadó, személyi jövedelemadó, forrásadók stb.) körében A szolgáltató szférára a

tagországok GDP-jének közel 60 százaléka jut. A piaci mechanizmusok, a verseny erősítése tehát nagyságrendi összefüggésénél fogva számottevő dinamizáló hatást jelenthet. A harmonizációs törekvések mindenekelőtt a pénz- és tőkepiacra koncentrálódtak. Ezek a tőkemozgások előtt még meglévő akadályok lebontását, a pénzügyi szolgáltatások határon túli nyújtására, valamint a bankok és más pénzügyi intézmények más országokba történő alapítására vonatkozó jog biztosítását jelentették. Ennek jegyében olyan irányelveket dolgoztak ki és fogadtak el, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a pénzügyi szolgáltatók egyetlen engedély birtokában az egész Közösségben felléphetnek. Ugyancsak nagy hangsúlyt kapott a közlekedési-szállítási szektor szabályozásának a harmonizációja, amely szektor aránya a közösségi GDP-ben 7 százalék volt a belső piac egységesítésének a kezdetén. A közlekedés és

szállítás túlszabályozott volt, a közúti szállításban a tengelyterhelésre, a vezetési időre, a szállítási kvótára stb. vonatkozó protekcionista jellegű nemzeti előírások voltak érvényben Hasonló, a versenyt korlátozó előírások szabályozták a légi közlekedést és a vízi szállítást, illetve közlekedést. A dereguláció mind a szárazföldi (vasúti és közúti), mind a légi, mind pedig a vízi szállításban, illetve közlekedésben kívánt az egész Európai Közösségre vonatkozóan többé-kevésbé egységes versenyfeltételeket teremteni a korlátozó előírások eltörlése révén. A harmonizáció nagy jelentőségű volt még a műszaki fejlesztés élvonalbeli ágazataihoz kapcsolódó szolgáltatások, azok közül is mindenekelőtt a telekommunikáció (teletext, adatátvitel, elektronikus levelezés stb.) körében Az oktatás - szakképzésben a cél az volt, hogy az egyes tagországok kölcsönösen elismerjék a különféle

szintű szakképzést igazoló bizonyítványokat és diplomákat. Ennek a feltétele viszont az volt, hogy a tagországok fokozatosan közelítsék oktatási-szakképzési rendszerüket egymáshoz. Mindez a munkaerő Közösségen belüli szabad mozgásának ugyancsak elengedhetetlen előfeltétele. Az Európai Közösség tagországai GDP-jének a nyolcvanas években 15-17 százaléka jutott államiközületi megrendelésekre (közbeszerzésekre), összesen mintegy 1000 milliárd DEM összegben. Noha a nagy építőipari szerződéseket (1 millió ECU fölötti összegben) 1971 óta, más nagy vásárlásra vonatkozó megrendeléseket (200 ezer ECU fölötti összegben) 1977 óta közösségi szintű tendereken 22 kellett meghirdetni, mindkét kategóriában a megrendeléseknek mindössze 2 százaléka jutott nem közösségi tagországokra. Összességében az állami - közületi megrendelések több mint 90 százalékát nemzeti vállalatok kapták. A Bizottság értékelése

szerint az állami-közületi megrendelések elosztásában érvényesülő nemzeti protekcionizmus megszüntetése, a közösségi szintű kiírások, a tagországok vállalatainak versenyeztetése révén számottevő költségmegtakarítás volt elérhető. Ezért egyrészt az addig adminisztratív szabályozás révén a külső kínálati források versenye elől elzárt szektorok (energetika, szállítás, vízszolgáltatás, telekommunikáció) megnyitását, másrészt az elvileg addig is nyitott szektorokban a külföldi vállalatok piacra jutási feltételeinek javítását, a külső verseny erősítését irányozta elő. Amíg az amerikai vállalatok a kontinensnyi méretű országban közel azonos feltételek mellett versenyezhettek (és jelenleg is versenyezhetnek) az állami-közületi megrendelésekért, addig NyugatEurópában a nyolcvanas évek derekáig a tagországok vállalatainak kevés esélyük volt az amerikaihoz hasonló méretű, de közel sem annyira

integrált piacon állami megrendelések elnyerésére. Márpedig például az automatikus adatfeldolgozó és a telekommunikációs rendszerek esetében a nemzeti piacok felvevőképessége alatta marad a gazdaságos sorozatnagyságoknak. Amíg az USA-ban 2-3 konzorcium versenyzett egy kormánymegrendelésért, addig a nyugat-európai országokban gyakran mindössze egyetlen kínálati forrás volt a jellemző. Az esetek túlnyomó hányadában ez az egyetlen vállalat is biztos lehetett a megrendelés elnyerésében. Minél nagyobb mértékben használták fel a kormányok az állami-közületi megrendeléseket a nemzeti ipar támogatására, annál kisebb volt a Közösség szerepe. A nemzeti iparok különféle eszközökkel történő támogatása révén a kormányok nem tettek mást, mint az egységes piac létrejöttét gátolták. A támogatásokat abban a reményben nyújtották, hogy nemzeti vállalataik lesznek azok a nyugat-európai vezető vállalatok, amelyek a közös

piaci rendszer alapját képezik. Ezek az elképzelések nem valósultak meg. Ehelyett a legtöbb élvonalbeli ágazatban sajátos ördögi kör alakult ki. Mivel a nyugat-európai vállalatok kis piaci részesedése miatt nincs lehetőség a tömegtermelésre, ezért kicsi a nyereség, keveset lehet kutatásra és fejlesztésre fordítani. Ennek nyomán romlik a nemzetközi versenyképesség. Ezen megfontolások alapján került sor az államiközületi megrendelések liberalizálására az Európai Közösségben 4.) A gazdasági és a monetáris unió 4.1) A gazdasági és a monetáris unió létrehozásának menete, szakaszai, muködése, eszköztára A.42) A Gazdasági és Monetáris unió megvalósításának és az euró bevezetésének szakaszai A.43) A Stabilitási és Növekedési Paktum A.44) Az EMU megvalósításának kockázatai A.45) A monetáris unió néhány várható hatása a tagállamok üzleti környezetére A.46) Az euróra való áttérés hatásai a főbb piaci

szereplőkre A.47) A Gazdasági és Monetáris Unió és a kívülállók A.48) A Gazdasági és Monetáris Unió és Magyarország 4.1) A gazdasági és a monetáris unió létrehozásának menete, szakaszai, muködése, eszköztára 4.11) Korai előzmények 4.12) A megvalósítás alatt álló gazdasági és monetáris unió előzményei 4.11) Korai előzmények A nyugat-európai integráció fejlődésének első szakaszában kevés figyelmet fordítottak a gazdasági és monetáris unióra. Ez azért is meglepő, mert az árfolyam-stabilitáshoz és a fizetési mérlegek 23 kiegyensúlyozásához hozzájáruló monetáris unió a vámunió megvalósításának lényeges feltétele. Az ötvenes és a hatvanas években a második világháború végén az amerikai Bretton-Woods-ban létrehozott pénzügyi rendszer (a Nemzetközi Valutalappal és a Világbankkal) a rögzített valutaárfolyamokon alapult. E rendszer a benne részt vevő országok számára biztosította az

árfolyamstabilitást Újabb intézményekre és mechanizmusokra regionális szinten sem volt szükség Az Európai Közösség Bizottsága a gazdasági és monetáris unió megvalósítása mellett 1962-ben kötelezte el magát. Ez olyan autonóm döntés volt, amely a Bretton Woods-i rendszer rögzített árfolyamrendszerének körülményei között nem táplálkozott reálgazdasági tényezőkből. A gazdasági és monetáris unió első koncepcióját a Barre-terv tartalmazta, amelyet 1969-ben dolgoztak ki. Ennek folytatása volt az 1970-ben elfogadott Werner-terv, amely a következő alapelvekre épült: · A valuták szabad átválthatósága, a tőkeáramlás szabadsága; · A valutaárfolyamok egymással szembeni teljes és visszavonhatatlan rögzítése, ami a közös valutához vezet; · A folyó fizetési mérlegek stabilizálása érdekében monetáris tartalékalapok létrehozása, pénzügyi és gazdaságpolitikai koordináció, illetve közösségi gazdaságpolitikai

mechanizmusok létrehozása. A monetáris unió megvalósítását három szakaszban tervezték. Az első szakaszt az 1971 január 1 és 1973. december 31 közötti időszakra irányozták elő Ebben a szakaszban a valutaárfolyamok egymással szembeni lebegési sávját IMF-rendszerben érvényes 1 százalékról 0,6 százalékra tervezték szukíteni. 1970 februárjában 2 milliárd dolláros rövid lejáratú segélyalap létrehozásáról döntöttek, és lépéseket tettek bizonyos fokú gazdaságpolitikai koordináció érdekében. A Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása levette a napirendről a gazdasági és monetáris unió megvalósítását, és a válságkezelés került előtérbe az EK-ban 1972 nyarától. A tagországok valutái 1973 márciusától csak a dollárral szemben lebegtek szabadon. A valutakígyót ugyan fenntartották, de az márka-zónává vált, mert az NSZK-hoz gazdaságilag szorosan kötődő országok vettek részt benne (az

NSZK, Dánia, a Benelux-államok). Az 1973. évi olajválságot követően a monetáris unió létrehozásának nem voltak meg a feltételei Így a többi között a tagállamok folyó fizetési mérleghiányai nőttek. A kellő mértéku kohézió is hiányzott a monetáris unió megteremtéséhez. Az 1973 évi olajválságra, illetve az azt követő gazdasági recesszióra a Közösség tagállamai eltérő gazdaságpolitikákkal válaszoltak. Antiinflációs gazdaságpolitikát az NSZK, a Benelux-államok, Svájc és Ausztria követett. A többi tagállam gazdaságpolitikái divergáltak, tükrözve az eltérő nemzeti politikai érdekeket. Az Európai Közösségek tagállamai közötti együttmuködés az árfolyamok terén 1979. márciusában vett újabb lendületet. Ekkor indították el az Európai Monetáris Rendszer elnevezésu árfolyampolitikai együttmuködést, amely 1998 végéig muködött több-kevesebb válsággal és módosítással A cél nem a gazdasági és

monetáris unió létrehozása volt, hanem a monetáris stabilitás övezetének megteremtése. Az Európai Monetáris Rendszer a kilencvenes évek elejéig kvázi-fix árfolyamrendszerként muködött. Az ún. árfolyam-mechanizmus keretében alakították ki a központi paritást, amit valamennyi valutára a központi bankok kölcsönösen állapítottak meg. A lebegtetési csatornákat a paritásrács keretében kétoldalúan alakították ki. A központi valuták (amelyek a valutakígyóban részt vettek) 2,25 százalékos lebegtetési sávban voltak. A külső valuták (pl az olasz líra) számára 6 százalék lebegtetési sávot határoztak meg. A paritásrácsból való kilépés esetén jegybanki intervenciót és egyéb monetáris politikai és gazdaságpolitikai intézkedéseket foganatosítottak. Az erősödő és a gyengülő valutájú ország központi bankja egyaránt interveniálni volt köteles. Ebben az időszakban hozták létre az ECU-t, mint kosárvalutát, aminek

árfolyama a korábbi statisztikai elszámolási egységgel (European Unit of Account - EUA) volt azonos, csak funkciói 24 különböztek. Az ECU valamennyi akkori tagállam valutáját tartalmazta Az ECU-t alkotó országok súlyait 5 évente vizsgálták felül. Az Európai Uniós Szerződés hatályosulásával az ECUkosarat befagyasztották 1993 november 1-jén, az 1989 szeptemberi összetételben Az ECU-ből mint államközi fizetőeszközből tényleges fizetőeszköz, intervenciós eszköz, tartalékvaluta, értékmegőrző valuta lett, amely kosárvaluta létéből adódóan alkalmas a valutáris kockázatok terítésére. Korlátozott forgalmi eszköz funkcióra és kollektív mérőeszköz (árfolyamindikátor) funkcióra is szert tett, mivel megjelennek az ECU-ban mért világpiaci árak Az ECU emellett bankszámlapénz volt, és a közösségi statisztikákat is ebben a kosárvalutában vezették. A tőkemozgások előtti utolsó akadályok lebontását követően

(1990. július) az Európai Monetáris Rendszer nem tudta kivédeni a rendszer külső feltételeink kedvezőtlen alakulásakor az egyes résztvevő valuták ellen szükségképpen megerősödő támadásokat. Az Európai Monetáris Rendszer 1992 szeptemberében részben külső, világgazdasági, részben belső, a tagállamok pénzügyi intézményrendszerének és magának az együttmuködési mechanizmusnak a sajátosságaival összefüggő okok miatt összeomlott. A font, illetve a líra elleni spekulációk hatására az Egyesült Királyság és Olaszország meghatározatlan időre kilépett a rendszerből. (Az Egyesült Királyság egyébként hosszú ideig az Európai Monetáris Rendszeren kívül maradt, csak 1990. októberében csatlakozott a külső valutákra érvényes 6 százalékos lebegési sávval.) A spanyol, a portugál és az ír valutát leértékelték, ezek a valuták is elhagyták az Európai Monetáris Rendszert. 1993 augusztusában központi paritás körüli

intervenciós sávot 15 százalékra tágították. Szukített sáv csak a német márka és a holland forint között volt. Az Európai Monetáris Rendszer legfőbb pozitívuma az volt, hogy hozzájárult a monetáris stabilitáshoz. Viszonylag rugalmas konstrukciónak bizonyult, amely az infláció mérséklését is elősegítette, és az inflációs ráták közösségen belüli konvergenciáját erősítette. Szerepet játszott a rendszer a gazdasági teljesítmények konvergenciájának az előmozdításában is. Az árfolyam-stabilitás miatt a protekcionizmus ellen is hatott. Végül nem csekély mértékben erősítette a nemzeti monetáris hatóságok és a kormányok kooperatív magatartását. A rendszer negatívumaként említhető az, hogy a kedvezőbb inflációs teljesítmény ára a lassúbb gazdasági növekedés volt, a munkanélküliség nőtt, de legalább is nem csökkent, a külgazdasági egyensúly romlott. Főként 1987 után az intervenció terhei a gyengébb

valutájú országokat sújtották Egy fix multilaterális árfolyam-mechanizmus keretében, amely az árfolyam-ingadozásokat fokozatosan mérsékli, előbb vagy utóbb létre lehet hozni azt az állapotot is, amikor nincs árfolyamingadozás. E folyamat eredménye lehet az árfolyamok végleges rögzítése, amit akár közös valuta bevezetése is megkoronázhat. Az Európai Monetáris Rendszerben ezt a célt az ECU-vel nem is nagyon lehetett elérni. Az ECU ugyanis nem önálló pénz, hanem a tagállamok valutáiból képzett kosárvaluta, amelynek árfolyama a kosárban szereplő és a külső valutákkal szemben a kosárvaluták tőzsdei árfolyamából vezethető le. Ezért saját árfolyama nincs, bár az ECU-t jegyezték néhány tőzsdén. A továbblépés iránya a megengedett árfolyam-ingadozások további fokozatos szukítése helyett a közös és fenntartható monetáris politika volt. Még a közös pénz bevezetése előtt elhatározták a nemzeti fiskális és

monetáris politikák közelítésért egymáshoz. 4.12) A megvalósítás alatt álló gazdasági és monetáris unió előzményei A maastrichti szerződéssel 1992-ben létrehozott Európai Unió fejlődésének legkiemelkedőbb mérföldköve a gazdasági és monetáris unió (Economic and Monetary Union – EMU) megteremtése, ezzel összefüggésben a nemzeti valutákat felváltó közös pénz, az euró bevezetése. A korábbi tapasztalatok alapján sem Bretton Woods-i nemzetközi valutarendszer, sem az Európai Monetáris Rendszer nem volt képes Európában a valutaárfolyamok hosszú távú stabilitását biztosítani. A devizaárfolyamokkal szembeni stabilitási követelmények, így ingadozási sávok meghatározása, intervenciós mechanizmusok muködtetése, intervenciós források létrehozása automatikus hitelezéssel 25 stb. nem mindig volt eredményes, sőt adott esetekben hatástalannak bizonyult Az árfolyam-stabilitást kérdését a fix árfolyamrendszerek

helyett a közös pénz bevezetésétől várták. A fix árfolyamrendszerben ugyanis a résztvevő tagországoknak megvan a lehetőségük arra, hogy a rögzített árfolyamot feladják, továbbá a hitelesség legkisebb megingása esetén fennáll annak a veszélye, hogy a pénzügyi piaci szereplők veszteségeik elkerülése és/vagy nyereségük növelése érdekében spekulációs támadást indítanak a rögzített árfolyam ellen. A közös valuta az árfolyamok végleges, visszafordíthatatlan rögzítését jelenti, ezért spekuláció sem alakulhat ki. A gazdasági és monetáris unió elválaszthatatlan az Európai Unió, illetve jogelődje belső piacának a kilencvenes évek második harmadára befejezett egységesítésétől, amit az Egységes Európai Okmány és a mellékletét képező Fehér Könyv alapján hajtottak végre. Az általános közösségi helyzetértékelés szerint, amely a maastrichti szerződés kidolgozását megelőzte, az integráció egységes

belső piaca nehezen, sőt egy ponton túl nem tartható fenn a monetáris unió, illetve a közös pénz bevezetése nélkül. A gazdasági és monetáris unió kialakítása és a közös pénz bevezetése az egységes belső piac vívmányait erősíti meg, terjeszti ki a pénzügyi szférára és fejleszti tovább. Mivel a gazdasági és monetáris uniót alkotó államok kiterjedt külkereskedelmi, pénzügyi stb. kapcsolatokat tartanak fenn a világ többi részével, ezért az euró bevezetése nem tekinthető belügyüknek, hatással van a kívülálló országokra is. Ugyanakkor a maastrichti szerződés aláírása óta vita tárgya az, hogy racionális-e, sőt, lehetséges-e egyáltalán a pénzügyi unió megvalósítása politikai unió nélkül. Sok szakértő szerint ez nem lehetséges E felfogásban a monetáris unió a politikai integráció előkészítésének tekinthető, mivel a tagországok könnyebben jutottak egyetértésre a monetáris unió létrehozásában,

mint a politikai unióéban. Talán ez is magyarázat arra a határozottságra, amivel az EU vezető országai a monetáris unió megvalósítását szorgalmazták. Végül a gazdasági és monetáris unió programjának napirendre tuzése elválaszthatatlan a német egységtől. A kilencvenes évek elején Franciaország ugyanis csak azzal a feltétellel egyezett bele Németország újraegyesítésébe, ha az NSZK is támogatja a gazdasági és monetáris uniót és annak részeként az euró bevezetését. Ezáltal lemond a nemzeti szuverenitás egyik lényeges eleméről, az önálló nemzeti valutáról. Franciaország kormánya ugyanis tartott attól, hogy az egységes Németország létrejötte felborítja a gazdasági, főleg pedig a politikai és a katonai erőviszonyokat Európában. A gazdasági és monetáris unió programja Franciaország részéről a második világháborút követő időszakban érvényesített külpolitikai prioritások folytatása volt. Franciaország

a többi nyugat-európai országgal és az USA-val együtt az NSZK katonai és politikai mozgásterének korlátozására törekedett. Ezt szolgálta az NSZK bevonása különféle multilaterális biztonsági, politikai és katonai szerződésrendszerekbe (NATO, Európai Közösségek, Nyugat-Európai Unió stb.) A fentiekből az a következtetés adódik, hogy rendkívül erős a politikai akarat a gazdasági és monetáris unió bevezetésére. A bevezetéssel járó intézményi és technikai nehézségek és esetleges világgazdasági zavarok ellenére a kormányok mindent megtesznek a folyamat végigvitelére. A gazdasági és monetáris uniót megvalósítani kívánó országok korábban nem ismert kockázatokat vállaltak a közös pénz bevezetésével. Nem volt még példa a modern történelemben arra, hogy független államok közösen bocsássanak ki pénzt. Az eurót nem valamilyen kettős vagy az EUtagállamok száma alapján “tizenkétszeres” pénzrendszer egyik

elemének szánták, hanem olyan közös pénznek, amely a nemzeti valuták önállóságának a megszuntetésével jár. A Maastrichti Szerződésben fő célként (a Maastrichti Szerződés természetesen nem csak a gazdasági és monetáris közösség létrehozására vonatkozik; az addiginál magasabb rendu együttmuködést irányoz elő számos más területen is, így a külpolitika, a biztonságpolitika, az igazságügy és a belügyek terén) megjelölt gazdasági és monetáris unió megteremtése két vonalon haladt: · 26 a folyó fizetések és a tőkeforgalom teljes liberalizálása; · a tagországok gazdaságpolitikájának és gazdasági teljesítményének közelítése. A monetáris unióhoz történő eljutáshoz a maastrichti szerződés részletesen meghatározott cselekvési programot rendelt, amelyet pontos időrendben, három szakaszban kellett megvalósítani. Az elképzelések szerint a harmadik szakasz végére megteremthető volt az unióban részt

vevő országok egyetlen közös valutája, megvalósulhatott a közös monetáris politika, amelyet mint közös monetáris intézmény az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere irányít, és a megnövelt hatásköru Európai Bizottság és Tanács felelőssége mellett megvalósul a gazdaságpolitikák, különösen a költségvetési politikák jelentős mértéku koordinálása. 4.2) A gazdasági és monetáris unió megvalósításának és az euró bevezetésének szakaszai A tagországoknak a gazdasági és monetáris unió eléréséhez vezető úton kellett teljesen liberalizálniuk a fizetéseket és a tőkeforgalmat. Lépéseket kellett tenniük gazdaságpolitikájuk konvergenciája érdekében. Az ismert, ma már szinte alapinformációnak számító három maastrichti szakasz tételesen a következő: Az 1990. júliusa és 1993 vége közötti első szakaszban kellett a tagországoknak megvalósítaniuk a folyó fizetések és a tőkemozgások

teljes liberalizálását, azaz le kellett bontaniuk a folyó fizetéseket és tőkemozgásokat még akadályozó utolsó korlátozásokat. Egyes EU-tagállamok a rövid lejáratú, spekulatív tőkebeáramlással szemben tartottak fenn adminisztratív korlátozásokat. A tagállamoknak az Európai Monetáris Rendszer szuk ingadozási (intervenciós) sávokat (±2,25 százalék) tartó árfolyammechanizmusában való részvétellel kell bizonyítaniuk a konvergencia-folyamat beindulását. Az 1994. januárjától 1999 januárjáig tervezett második szakaszban kellett végrehajtani a gazdasági teljesítmények megfelelő fokú konvergenciáját a közös monetáris politika feltételei megteremtéséhez. A maastrichti szerződés rögzítette azokat a teljesítmény-követelményeket, amelyeknek a belépni kívánó országoknak eleget kell tenniük. Ezek az úgynevezett konvergencia-kritériumok a következők: · Az államháztartás deficitjének és az államadósságnak a

radikális csökkentése, fenntartható költségvetési pozíció. Az adott tagország a résztvevő országok körére vonatkozó európai tanácsi döntés idején nem áll úgynevezett túlzott deficit eljárás alatt. A túlzott deficit megállapítása, illetve az eljárás feloldása nemcsak gazdasági, hanem politikai döntés is. A költségvetési hiányra vonatkozó 3 százalékos, illetve a bruttó államadósságra vonatkozó 60 százalékos GDP arányok referenciaértékek a túlzott deficit megállapításának folyamatában. (A követelmény az, hogy a költségvetési deficit nem lehet nagyobb, mint a GDP 3 százaléka, az államadósság nem emelkedhet a GDP 60 százaléka fölé.) · Nagyfokú árstabilitás elérése. Az infláció, amit a fogyasztói árindexszel mérnek, az egyes tagállamokban legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a konvergencia-jelentésben meghatározott egy éves periódusra a legstabilabb árakkal (legalacsonyabb inflációs

rátával) rendelkező három ország ugyanezen időszakra számított számtani átlagát; · A hosszú távú kamatlábak kiegyenlítődése (kamatláb-konvergencia). A vizsgált tagország átlagos hosszú távú kamatlába a konvergencia-jelentésben meghatározott egy éves periódusban legfeljebb 2 százalékponttal lehet nagyobb a három legalacsonyabb kamatszínvonalú, illetve inflációs rátát felmutató tagállam számtani átlagánál. · Árfolyam-stabilitás, az Európai Monetáris Rendszerben engedélyezett árfolyam-ingadozások betartása. Az euró-övezetben résztvevő országok valutáinak piaci árfolyama az árfolyam-mechanizmus által meghatározott ingadozási sávon belül (±2,25 százalék) kell, hogy maradjon úgy, hogy nem kerülhet sor a többi tagországgal szemben megállapított középárfolyamok leértékelésére a konvergencia-jelentést megelőző két évben. 27 Miként a fentiekből kitunik, a konvergencia-kritériumok közül kettő

fiskális (a költségvetési és az inflációs), kettő pedig monetáris (a kamatláb és az árfolyam) jellegu. A konvergencia-kritériumok elméleti és gyakorlati értelmezéséről és alkalmazhatóságáról vita folyt. Sokan vitatták azt, hogy kizárólag ezek a kritériumok alkalmasak a gazdasági és monetáris unió bevezetésére. A kritériumok között nem szerepelnek olyanok, amelyek a kifejezetten a reálgazdasági szférával kapcsolatosak, mint például a gazdasági növekedés üteme, a munkanélküliségi ráta vagy a folyó fizetési mérleg egyenlege. A fenti szigorú feltételeknek több EU-tagállam teljes mértékben sokáig nem tudott eleget tenni. A Maastrichti Szerződés egyrészt az Európai Tanácsra bízta, hogy mely országokat tart majd érettnek a csatlakozásra; másrészt nyitva hagyott bizonyos értelmezési kiskapukat. A Maastrichti Szerződés szerint elfogadható, ha a referenciaszám kellően gyors ütemben csökken, s így közelít a

megkívánt szint felé. A csatlakozás szempontjából végül is nem maga az abszolút szám azonnali elérése a fontos, hanem az a világos tendencia, hogy a folyamat visszafordíthatatlanul célba vette az adott értékek elérését, s a gazdaságpolitika komolyan törekszik a konvergenciára. A konvergencia-kritériumok érvényesítését elősegítendő, az Európai Bizottság bevezette az intenzív gazdaságpolitikai konzultációk, az ún. surveillance alkalmazásának rendszerét Ennek keretében az IMF gazdaságpolitikai konzultációs gyakorlatához hasonlóan ajánlásokat tesznek a tagországoknak a kívánatos költségvetési, monetáris stb. politika folytatására E szakaszban kezdte meg muködését az Európai Monetáris Intézet (European Monetary Institute EMI), amelynek legfőbb feladata az egységes monetáris eszköztár kialakítása, a monetáris politikához szükséges egységes pénzügyi, statisztikai adatbázis megteremtése volt. Az EMI a majdani

közös monetáris politika letéteményesének, a Központi Bankok Európai Rendszerének az előfutára volt. Az 1994 és 1999 közötti második szakaszt – amelynek fő feladata a monetáris unióban részt venni kívánó országok közötti konvergencia erősítése – nem kevés intézkedéssel, alaposan előkészítették. A Maastrichti Szerződés által módosított EK Szerződés több olyan cikkel egészült ki, amely a végső cél elérését szolgálja. Ezek közé tartozik például a költségvetési deficitek monetáris finanszírozásának a megtiltása, mind közvetlenül a központi bankok, mind közvetve, azaz más, privilegizált pénzügyi intézmények által (EK Szerződés 104. és 104a cikk) Megszunt az a kötelezettségvállalás is, amely a közösség tagországait és magát a Közösséget bizonyos szolidaritásra kötelezte más tagországok közszektorának elkötelezettségeivel kapcsolatban ("no bailout”; módosított EK Szerződés 104b.

cikk) Ez azt jelenti, hogy a fiskális politikájukért teljes mértékben a tagországok felelősek. A tagországok vállalták továbbá, hogy hazai jogrendjüket meghatározott időn belül harmonizálják az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszerének statútumaival (EK Szerződés 108. cikk) Eszerint egyrészt saját belső jogrendjükben megvalósítják jegybankjuk függetlenségét Másrészt ezt összhangba hozzák a nemzetek feletti szervezetek alapszabályaival, s rendelkeznek a kompetenciák átadásáról (EK Szerződés 109e5. cikk) Ez a feltétele annak, hogy az EK Bizottsága és az Európai Monetáris Intézet kellő időben értékelni tudja: a tagországok eleget tettek-e a harmadik szakaszba történő belépés jogi előfeltételeinek (módosított EK Szerződés 109j. cikk és az EMI alapszabályának 7.1 pontja) A harmadik szakasznak a Maastrichti szerződés értelmében 1999. januárjával kellene kezdődnie Ekkor kerülne sor a

valutaárfolyamok végleges rögzítésére, majd az egyetlen közös valuta, az euró bevezetésére. Vagyis e szakaszban létrejön a gazdasági és monetáris unió Az egységes valuta és a közös monetáris politika bevezetése, a közös európai jegybank felállítása csak abban az esetben indulhatott volna be 1997. január 1-jén, ha a tagok többsége (az akkori 12 tagállam fele és még egy ország) teljesítette volna a Maastrichti Szerződésben rögzített konvergenciakövetelményeket. Ha csak 7 vagy annál kevesebb tagország érett a harmadik fázisra 1997-re, akkor azt el kell halasztani, de legfeljebb csak 1999. január 1-ig Akkor ugyanis az eredeti elképzelések szerint azok a tagállamok, amelyek teljesítik a kritériumokat, mindenképpen megkezdhetik a harmadik fázist, 28 függetlenül attól, hogy abban hány tag tud részt venni. Ettől az időponttól kezdve az egységes valuta önálló életet kezd. Fontos pontja a Maastrichti Szerződésnek a

"visszafordíthatatlanság" elve. Ez azt jelenti, hogy egyetlen tagország sem vétózhatja meg az egységes valuta bevezetését. Már Maastrichtban sem sikerült mind a 12 tagállamnak teljes egyetértésre jutni a gazdasági és monetáris unió bevezetését illetően. Nagy-Britannia és Dánia főként a politikai egyesüléssel szemben fejezte ki fenntartásait. Nagy-Britannia a harmadik szakaszra való áttérést és az abban való részvételt a parlament és a kormány külön döntésétől tette függővé. A dánok fenntartották maguknak azt a jogot, hogy 1996-ban vagy 1997-ben népszavazással döntsenek az egységes valuta elfogadásáról és a harmadik szakaszban való részvételről. Főként a konvergencia-kritériumok megvalósításával kapcsolatos nehézségek miatt az EU-tagállamok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács 1995. decemberi madridi csúcsértekezletén a maastrichti szerződésben rögzített ütemezést módosítva a

következő menetrendet fogadta el a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítására: Első szakasz: 1998. január 1 - 1999 január 1 Az Európai Tanács minősített többséggel dönt arról, hogy mely országok vesznek részt a gazdasági és monetáris unióban, és rögzíti a második és a harmadik szakasz kezdetét. Az első szakaszban alapítják meg az Európai Központi Bankot és annak igazgatóságát, valamint a Központi Bankok Európai Rendszerét, amely az Európai Központi Bankból és a nemzeti központi bankokból áll. Meghatározzák az egyes tagállamok valutáinak a többi valutához viszonyított bilaterális átváltási arányát. Ezek a rögzített átváltási arányok fogják az egyes érintett nemzeti valuták és az euró közötti konverziós ráták alapját képezni. Jó előre közzéteszik az új pénz muszaki paramétereit, hogy a pénzkiadó automaták és hasonló készülékek gyártói felkészülhessenek az euró fogadására. Megkezdik

az új közös pénz, az euró nyomását, illetve a váltópénz verését. Elfogadják a pénzcseréhez szükséges jogszabályokat, illetve jogszabály-módosításokat. Az első szakaszban veszi kezdetét az euró bevezetésével kapcsolatos új kommunikációs kampány. Második szakasz: 1999. január 1 - 2002 január 1 A második szakasz kezdetekor visszavonhatatlanul rögzítik a gazdasági és monetáris unióban részt vevő valuták euróval szembeni átváltási arányát. Ezáltal jön létre a közös valuta, amely a második szakaszban számlapénzként funkcionál. 1998 folyamán fel kell állítani az Európai Központi Bankot és a Központi Bankok Európai Rendszerének intézményét úgy, hogy készen álljon az euró kibocsátására, s arra, hogy 1999 első napjától kezdve átvehesse a teljes felelősséget a közösség monetáris politikájának alakításáért. A pénz- és az árfolyam-politika a közös valutára fog vonatkozni Ez a bankközi, a pénz- és

a tőkepiaci tranzakciókra is kiterjed. A természetes és a jogi személyek üzleti elszámolásaikat euróban is végezhetik, de ez nem lesz kötelező. Átmenetileg a nemzeti fizetőeszközök is forgalomban maradnak. A gazdasági és monetáris unióban részt vevő országok új adósságleveleiket (állampapírjaikat) azonban euróban fogják kibocsátani. A Központi Bankok Európai Rendszere bevezeti a Transz-Európai Automatizált Valós Ideju Bruttó Elszámolású Fizetési Rendszert, és biztosítja az átváltást a visszafordíthatatlan konverziós rátán. Az árfolyamok visszavonhatatlan rögzítése és a közös monetáris politika kezdetével a nemzeti valuták, mint önálló értékek megszunnek létezni még akkor is, ha a bankjegyek és az érmék átmenetileg forgalomban maradnak. A természetes és a jogi személyek - a bankok kivételével - nem lesznek arra kötelezve, hogy a fizetéseket euróban fogadják el. Harmadik szakasz: 2002. január 1 – 2002

július 1 A nemzeti fizetőeszközöket (érméket és bankjegyeket) az euróval váltják fel. A valutacserét néhány hét alatt kell végrehajtani. A nemzeti valutára szóló bankszámlákat euróra szólókkal fogják felváltani 2002. július 1-ig teljesen kivonják a forgalomból a nemzeti fizetőeszközöket Az euró addigra 29 törvényes fizetőeszközzé válik. Bizonyos előre meghatározott ideig a bankoknál még át lehet váltani nemzeti fizetőeszközöket euróra. A fenti menetrend alapján döntöttek az Európai Tanács 1998. május 2-3-i csúcsértekezletén arról, hogy a gazdasági és monetáris uniót kezdetben 11 ország fogja alkotni (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, az NSZK, Olaszország, Portugália, Spanyolország). Nagy-Britannia, Svédország és Dánia nem kívánt – legalább is az első körben – a gazdasági és monetáris unió tagja lenni. Görögország nem lehetett tag, mert nem

teljesítette a konvergenciakritériumokat Görögország 2001 január 1-jén csatlakozott a Gazdasági és Monetáris Unióhoz Meghatározták a gazdasági és monetáris uniót alkotó 11 ország valutáinak a többi valutához viszonyított bilaterális átváltási arányait. Ezek a bilaterális átváltási arányok képezték később a gazdasági és monetáris uniót alkotó országok nemzeti valutái és az euró közötti konverziós ráták alapját. Ténylegesen is létrejött az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere Az euró bevezetésének második szakasza azzal kezdődött, hogy 1999. január 1-jén nyilvánosságra hozták az egyes EMU-tagállamok nemzeti valutái és az euró közötti visszavonhatatlanul rögzített koncverziós rátákat. A monetáris politika irányítását átvette az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere. Az Európai Központi Bank két legfontosabb vezető testülete a Kormányzótanács

és az Igazgatóság. A harmadik, az Általános Tanács, átmeneti feladatokat lát el A Kormányzótanács tagjai a nemzeti jegybankok elnökei és az Igazgatóság tagjai. A Kormányzótanács határozza meg a monetáris politikai irányelveket és a végrehajtás módját. A hat főből álló Igazgatóság tagjait az Európai Tanács nevezte ki. Az Igazgatóság felelős a Kormányzótanácsban elhatározott monetáris politika végrehajtásáért. Az Általános Tanácsnak tagja minden tagország, tehát az euróövezeten kívüli tagországok jegybankelnökei is, valamint az Európai Központi Bank mindenkori elnöke és alelnöke. Az Általános Tanács feladata a monetáris- és árfolyam-politikai koordináció az euró-övezet és az abban még nem résztvevő EU-tagországok között. Az 1997. december közepén elért kompromisszumos megoldás értelmében tehát a monetáris unióból kimaradó EU-tagországok lehetőséget kaptak arra, hogy a monetáris unió azon

kérdéseit, amelyek őket is érintik, az ő bevonásukkal vitassák meg. Döntéshozatali jogkörrel azonban továbbra is az EU (és nem az EMU) gazdasági és pénzügyminisztereinek a tanácsa (az ún. Ecofin) rendelkezik A nemzeti valuták és az euró a gazdasági és monetáris uniót alkotó országokban Időszak Készpénzforgalom Számlaforgalom 1998. december 31-ig Nemzeti valuták Nemzeti valuták 1999. január 1 –2001 december 31 Nemzeti valuták Nemzeti valuták és euró a felek kölcsönös megállapodása szerint 2002. január 1 - 2002 június 30 Nemzeti valuták és euró (mindkettő törvényes fizetőeszköz) Euró 2002. július 1-től Euró Euró A második szakaszban a készpénzforgalomban még a nemzeti valuták maradnak hatályban. A bankszámla- és kártyamuveletek esetében az ügyfelek dönthetnek arról, a tranzakciók milyen körében kívánják felhasználni az eurót. A legérdekesebb fizetési eszköz a csekk, mivel mind nemzeti fizetőeszközben,

mind euróban egyaránt megjelenik. A döntések meghozatalánál természetesen figyelembe kell venni, hogy az egyes pénzintézetek elvileg eltérő szolgáltatáscsomagokat és kondíciókat kínálhatnak. Ugyanakkor a jelek szerint néhány alapvető kérdésben – például a nemzeti valutákban vezetett bankszámlák átalakítása eurószámlákká – az egyes bankok gyakorlata csak csekély vagy semmilyen különbséget nem mutat, összhangban a vonatkozó közösségi szabályozással. A valutaárfolyam jegyzését illetően azonban – az üzletág sajátosságai miatt – a közösségi előírások kevésbé kötik a pénzintézeteket. A gazdasági és monetáris unió bevezetésével az USA-nál és Japánnál nagyobb népességu gazdasági tömörülés jön létre. A térség összevont GDP-je az amerikai GDP 90 százalékára rúg 30 4.3) A Stabilitási és Növekedési Paktum A maastrichti szerződés nem tartalmazott hatékony szankciókat azon országokkal

szemben, amelyek a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozását követően nem teljesítik a konvergencia-kritériumokat. Különösen kényes kérdés volt a fiskális fegyelem, azaz az államadósság és a költségvetési deficit GDP-hez viszonyított arányára vonatkozó előírás. A Maastrichti Szerződés kidolgozói ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítása mindegyik EUtagállam elemi érdeke. Így annak létrehozása után is mindent meg fognak tenni az előírt feltételek teljesítéséért. A konkrét megvalósítás során érzékelt feszültségek nyomán azonban megjelentek azok az aggodalmak, amelyek szerint egyáltalán nem biztos az, hogy automatikusan biztosítható az államháztartási fegyelem a már muködő Gazdasági és Monetáris Unió tagállamaiban. Az Európai Tanács 1997. júniusi amszterdami csúcsértekezletén német kezdeményezésre elfogadott úgynevezett Stabilitási és

Növekedési Paktum lehetővé teszi azon országok “megbüntetését”, amelyek nem tesznek eleget az államháztartási fegyelem követelményeinek. Az EU-tagállamok pénzügyminisztereinek 1996. decemberi dublini értekezletén a stabilitási paktum kiegészítéseként megegyeztek a tagállamok államháztartásának a felügyeletéről is. A Stabilitási és Növekedési Paktum értelmében a maastrichti konvergencia-kritérium segítségével definiált államháztartási fegyelmet megsértő tagország köteles éves GDP-je 0,2 százalékának megfelelő összeget befizetni a közösségi költségvetésbe. Ha nem csökken a költségvetési deficit GDP-hez viszonyított aránya, akkor további befizetések következnek. A büntetés plafonja a GDP 0,5 százaléka lehet. Ha a szóban forgó tagállam nem mérsékli a költségvetési deficit GDP-hez viszonyított arányát a maastrichti szerződésben megszabott 3 százalék alá, akkor nem igényelheti vissza a

büntetésként a közös költségvetésbe befizetett összeget. Ha az államháztartási fegyelem javul, akkor az érintett tagállam visszakapja a befizetett pénzt, de kamatot nem kap utána. A költségvetési deficit GDP-hez viszonyított aránya nemcsak a kiadások növekedése miatt emelkedhet, hanem más okok következtében is. Ha a szóban forgó arány természeti katasztrófák miatt nő meg, akkor eltekintenek a szankcióktól. Akkor sem kell befizetni a büntetéspénzt a közösségi költségvetésbe, ha a költségvetési deficit GDP-hez viszonyított aránya azért nőtt, mert a GDP négy egymást követő negyedév alatt 2 százaléknál nagyobb mértékben csökkent. A második világháború utáni időszakban nem volt még példa arra, hogy valamely tagállamban a GDP négy egymást követő negyedévben 2 százaléknál nagyobb mértékben esett volna. Ebből természetesen nem következik az, hogy erre a jövőben nem kerülhet sor. A GDP 0,75 és 1 százalék

közötti csökkenése esetén van lehetőség a szankciók elkerülésére. E “szürke zóna” esetében az érintett tagállamnak bonyolult eljárás során kell bizonyítania rajta kívül álló okok és körülmények meglétét. Minden más esetben automatikusan alkalmazzák a Stabilitási Paktumban meghatározott szankciókat. A stabilitási paktumot Franciaország csak azzal a feltétellel írta alá, hogy az EU 1996. áprilisa óta ülésező kormányközi konferenciáját lezáró Amszterdami Szerződésbe bekerült az ún. foglalkoztatási fejezet, amelyet foglalkoztatási és növekedési fejezetnek is hívnak. A foglalkoztatási helyzet javítása mellett ugyanis a tagállamok a gazdasági növekedés előmozdítását is célul tuzték. 4.8) A Gazdasági és Monetáris Unió és Magyarország Magyarország külgazdasági kapcsolataiban (áruexport, áruimport, külföldi muködőtőke-import, az exporthoz és az importhoz kapcsolódó nemzetközi fizetések, egyéb

nemzetközi fizetések stb.) a Gazdasági és Monetáris Uniót alkotó országok 55-65 százalékkal részesednek. E nagyságrendi összefüggéseket figyelembe vége a Magyar Nemzeti Bank 1999. január 1-jén módosította a 31 valutakosár összetételét. Az addig 70 százalékos súllyal szereplő német márkát ugyanilyen részesedéssel az euró váltotta fel. Ez az arány tükrözte az eurónak Magyarország külgazdasági kapcsolataiban elfoglalt súlyát. A dollár 30 százalékos relatív súlya változatlan maradt A Magyar Nemzeti Bank 2000. január 1-jétől a valutakosarat megszuntette A Magyar Nemzeti Bank ettől kezdve csak az euróval szemben jegyzi a forintot. 5.) A közösségi versenyjog A.51) A közösségi versenyjog fő vonásai A.52) A közösségi versenyjog forrásai A.53) Magyar jogharmonizáció A.51) A közösségi versenyjog fő vonásai A nyugat-európai integráció alapító szerződései nagy hangsúlyt helyeznek a versenymechanizmusok minél

erőteljesebb kibontakoztatására. A versenyt ugyanis a gazdasági növekedés kiemelkedő fontosságú motorjának tartják. Ezért arra törekednek, hogy a versenymechanizmusok érvényesülése előtt minél kevesebb akadály legyen. A versenymechanizmusok érvényre jutását hivatott biztosítani a közösségi versenyjog. A versenyjog a magán- és a közjog hatásterületén elhelyezkedő jogág, amelynek célja a gazdasági szereplők, a fogyasztók jogos érdekeinek azáltal való védelme, hogy megakadályozza, de legalábbis tiltsa a gazdasági versenyben tisztességtelen eszközök használatát. Nemzetállami keretek között a versenyjog tárgya a tisztességtelen piaci magatartás (például megtévesztő reklám, a fogyasztó megkárosítása stb.) megakadályozása, a versenykorlátozó megállapodások és a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tiltása és a nagyobb hordereju fúziók és átvételes beruházások ellenőrzése. A közösségi versenyjog

nagymértékben különbözik az egyes tagállamok versenyre vonatkozó nemzeti jogszabályaitól. A közösségi versenyjog ugyanis nem valamilyen egységes nemzeti piacon fejti ki hatását, hanem egységes integrációs piac létrehozását szolgálja, ahol a verseny torzulásoktól mentesen érvényesül. A közösségi versenyjog a nemzetállamok versenyjogánál egyszerre szukebb és bővebb területet ölel fel. Az EK-versenyjog fő célja a közös piacon folyó verseny zavartalanságainak biztosítása Az egységes piac muködését tennék lehetetlené a versenyt korlátozó vállalati szintu megállapodások, fúziók stb. Ilyen hatással járhat például az a kereskedők közötti megállapodás, amelyben kölcsönösen vállalják, hogy a másik területére nem fognak szállítani, onnan érkező megrendelésekre nem válaszolnak. A közösségi versenyjog nem foglalkozik a tisztességtelen piaci magatartással Ez azzal magyarázható, hogy a tisztességtelen piaci

magatartás hatásai elsősorban az egyes tagállamokon belül érzékelhetők. Határokon túlnyúló hatásai csekélyek A közösségi versenyjog hatálya a vállalatok mellett a tagállamokra is kiterjed. A tagállamok kormányai ugyanis az általuk nyújtott különféle támogatások segítségével ugyanúgy torzíthatják a versenyt, mint a vállalatok. Ebből az is következik, hogy a közösségi versenyjog szabályai egyrészt a vállalkozásokra (a versenyt korlátozó megállapodások, piaci erőfölénnyel való visszaélés, vállalati koncentrációk ellenőrzése), másrészt a tagállamokra (kereskedelmi jellegu állami monopóliumok, állami vállalatok irányítása, vállalkozásoknak juttatott különleges jogok és állami támogatások) vonatkoznak. A közösségi versenyjog egyrészt elsődleges jogforrások, másrészt a másodlagos jogforrásokon belül rendeletek formáját ölti. A jogforrások jellegéből következik az, hogy a közösségi jog közvetlen

hatályú és közvetlenül alkalmazandó. A közvetlen hatály azt jelenti, hogy a közösségi jog teljes egészében és részleteiben is a tagállamok nemzeti jogrendszerének része. A közvetlen 32 alkalmazhatóság azt jelenti, hogy a tagállamok bíróságain közvetlenül lehet hivatkozni a közösségi jogra. A közösségi jog közvetlenül kikényszeríthető Konfliktus esetén a közösségi jog rendelkezései élveznek elsőbbséget. Ha tehát egy megállapodást a közösségi jog a benne foglalt versenykorlátozás miatt semmisnek minősít, akkor a tagállami jog ugyanezt a szerződést nem veheti védelmébe, érvényesítéséhez nem biztosíthat jogi eszközöket. A mezőgazdaság terén a sajátos közösségi agrárrendtartás miatt a versenyszabályok csak korlátozott mértékben alkalmazhatók. A pénzügyi (banki, befektetési és biztosítói) és szállítási ágazatokban is különleges szabályok vannak érvényben. 8.) Lobbizás az Európai

Unióban A piacgazdasági modellre épülő parlamenti demokráciákban a lobbizásnak hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Az integráció fejlődése, bizonyos funkcióknak és hatásköröknek nemzetállami szintről közösségi szintre történő delegálása nyomán a lobbizás az Európai Unióban, illetve jogelődeiben is megjelent és gyors ütemben terjedt. Magyarországon a piacgazdaságba való átmenettel párhuzamosan a kilencvenes évek elején jelent meg a lobbizás. Ennek a fejezetnek az a célja, hogy a fogalmak tisztázását követően bemutassa a lobbizás fő vonásait az Európai Unióban. Az EU-csatlakozásra való felkészülés során, főleg pedig azt követően a magyar gazdasági szereplők számára egyrészt megnyílik az út a lobbizás előtt. Másrészt bizonyos közösségi forrásbevonási lehetőségek kiaknázása egyenesen szükségessé teszi a lobbizást az EU-ban. A.81) A lobbizásról általában A.82) A lobbizás fő területei

az Európai Unióban A.83) A lobbizás néhány gyakorlati vetülete 8.1) A lobbizásról általában A lobbizás kifejezés az Amerikai Egyesült Államok képviselőháza folyosójának elnevezéséből ered. Olyan csoport tevékenységét jelenti, amelynek tagjai azonos célok érvényre juttatása érdekében társulnak, és próbálnak nyomást gyakorolni a döntéshozókra, azok közül is mindenek előtt a jogalkotókra. A lobbi tehát olyan érdekképviseleti forma, amelyben az érdekképviselettel megbízott vállalkozik a megbízó, vagy saját érdekének sikerre vitelére. A lobbizás további lényeges eleme az információáramoltatás és a kapcsolattartás. A lobbizás nem azonosítható a megvesztegetéssel (Magyarországon negatív példák alapján a lobbizást sokan – helytelenül – a korrupció szinonimájaként értelmezik.) A lobbizásra vonatkozó szabályok egyenesen tiltják tisztességtelen eszközök alkalmazását. A nyugat-európai típusú parlamenti

demokráciákban a lobbizás legitim tevékenység. Ennek alapját az a felismerés képezi, hogy a lobbik olyan érdekeket is eljuttathatnak a jogalkotókhoz, amelyek a hagyományos demokratikus szervezetek útján soha nem kerülnének el hozzájuk, csak az államilag kiépített információs csatornák megkerülésével. A lobbizás eredményességének meghatározásához jól használható a költség-haszonelemzés. Ennek során a döntések, jogszabályok módosításából adódó hasznot vetik össze a ráfordításokkal. Amíg az USA-ban a lobbizást törvény által szabályozott keretek közé próbálják terelni, addig NyugatEurópában inkább az érdekképviseleti jogokra vonatkozó jogszabályokat alkalmazzák rá. Egyes becslések szerint mintegy 3 ezer olyan lobbi működik jelenleg Brüsszelben, amely a közösségi döntéshozatalt és jogszabályalkotást kívánja befolyásolni. Azok a cégek, amelyeknek nem telik saját iroda fenntartására, saját lobbista

alkalmazására, igénybe vehetik a brüsszeli lobbi-ipar szolgáltatásait. Az iparág sok tanácsadó cégből áll, amely a várható közösségi intézkedések függvényében segít a lobbizási stratégia kidolgozásában. 33 8.2) A lobbizás fő területei az Európai Unióban A fogalom definíciójából adódóan az Európai Unióban a lobbizás szorosan kapcsolódik a szervezeti és döntéshozatali rendszerhez. Az Európai Unió három pillére közül a második és a harmadik pillérre (közös kül- és biztonságpolitika, illetve bel- és igazságügyi együttműködés) eddig nem volt jellemző a lobbizás. Ennek fő oka az, hogy az EU-tagállamok gazdasági szereplőinek az érdekeit legfeljebb áttételesen érintették a második és a harmadik pillér keretében elfogadott döntések. A helyzet talán annyiban módosult az utóbbi időben, hogy a harmadik pillérhez nagymértékben kötődő, harmadik országokra vonatkozó bevándorlási, illetve

munkavállalási politika liberalizálására utaló megnyilatkozások mögött meghúzódhat bizonyos iparági vagy munkaadói érdekcsoportok nyomásgyakorlása. A harmadik országokkal szembeni munkavállalási politika liberalizálása révén olcsón juthatnak szakképzett munkaerőhöz. Ráadásul ennek a munkaerőnek a képzési költségei sem az EU-tagállamokat terhelik. A fentiek miatt a lobbizás az Európai Unió első pillérére (az Európai Szén- és Acélközösség, az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség által alkotott Európai Közösség) koncentrálódik. Az első pilléren belül a lobbizás célpontja egyaránt lehet az Európai Unió Tanácsa, az Európai Bizottság és az Európai Parlament. Függetlensége miatt nem lehet lobbizni az Európai Bíróságnál. A Tanács az Európai Közösség legfőbb jogalkotó szerve. A Tanács fogadja el ugyanis a közösségi jogszabályokat. Következésképpen a Tanács mindig is a

lobbizás fontos célpontja volt A Tanácsban kezdetben a döntések túlnyomó hányadát egyhangúan hozták. Bármely tagállam minisztere megvétózhatta az előterjesztett javaslatot. Az egyes lobbiknak célszerűbb volt nemzeti szinten gyakorolni nyomást kormányukra, illetve szakminisztereikre. Nem kellett Brüsszelbe küldeniük embereiket érdekeik képviseletére. Később az egyhangúlag elfogadott javaslatok száma a Tanácsban minimálisra csökkent. Helyébe a többségi vagy minősített többségi szavazás lépett Az Európai Tanács 2000. decemberi nizzai ülésén elfogadott döntés értelmében tovább nőtt azoknak a területeknek és kérdéseknek a száma, amelyek körében minősített többségi szavazással döntenek. A többségi, illetve minősített többségi döntéshozatal javította a lobbizás feltételeit a Tanácsban. Megalakulásától a hetvenes évek végéig az Európai Parlamentnek korlátozott szerepe volt az Európai Közösségben.

Döntéshozatali és jogalkotási hatásköre szűk volt Képviselőit a nemzeti parlamentek választották. A választásokban a lobbizással kapcsolatos motiváció csekély volt Az Európai Parlament képviselőit 1979-től általános népszavazással választják. Ennek nyomán helyt kapott bizonyos lobbik érdekeinek a képviselete is a Parlamentben. Az utóbbi években végbement változások ellenére a Parlament közvetlen szerepe a jogalkotásban csekély. Ezzel szemben politikai ellenőrző funkciója domborodik ki. A jogalkotásban elfoglalt szerepe közvetett, mert bizonyos jogszabályokat nem lehet elfogadni a Parlament egyetértése nélkül. A lobbizás hagyományosan legfőbb terepe az Európai Bizottság. Ez mindenek előtt arra vezethető vissza, hogy a Bizottságnak kizárólagos kezdeményezési, javaslattételi joga van a Tanáccsal való kapcsolatában. Azaz a Tanács jogalkotási napirendjét a Bizottság határozza meg Az ötvenes és a hatvanas években a

Bizottság kompetenciái meglehetősen korlátozottak voltak: jórészt a mezőgazdaságra és a nehéziparra koncentrálódtak. Ebben az időben már jelen volt az agrárlobbi Brüsszelben, s talán ennek köszönheti azt, hogy ma az egyik legerősebb nyomásgyakorló csoport. A lobbizás az Egységes Európai Okmány és a mellékletét képező Fehér Könyv 1987. évi hatályba lépésétől kapott újabb ösztönzést. E dokumentumok képezték a belső piac egységesítésének jogi hátterét. A belső piac egységesítését mintegy 300 közösségi jogszabály (irányelv) elfogadásától és megvalósításától várták. E jogszabályok számottevő mértékben érintették a gazdasági szereplőket A belső piac egységesítése nyomán a hangsúly a makroökonómiai szintről a mikroökonómiai szabályozásra tevődött át. Ez utóbbi korábban szinte kizárólag a nemzeti szervek hatáskörében volt Az Egységes Európai Okmány kiterjesztette a Bizottság

hatáskörét, és növelte a Parlament szerepét is. 34 E hangsúlyváltás nyomán nőtt a Bizottság mellett létrejött lobbik száma. Az egyes lobbik érdekeinek érvényre jutása ugyanis egyre kevésbé függött saját kormányuktól és törvényhozásuktól. Az EK többszöri kibővülése szintén javította a lobbizás feltételeit. Az EK-t megalapító hat tagország (NSZK, Franciaország, Olaszország, Belgium Hollandia és Luxemburg) viszonylag homogén volt a regionális fejlettség alapján, azaz a tagállamok régiói közötti fejlettségi különbségek csekélyek voltak. Az 1973. évi első kibővülés során Nagy-Britannia, Dánia és Írország csatlakozása alulfejlett területekkel bővítette az Európai Közösséget. Ugyanígy Görögország 1982 évi és Spanyolország és Portugália 1986. évi belépése nyomán tovább nőttek a regionális különbségek az integráción belül Az 1995. évi kibővülés (Ausztria, Svédország és Finnország

csatlakozása) viszont csak kisebb mértékben fokozta a regionális különbségeket. A regionális fejlettségbeli különbségek mérséklése érdekében hozták létre 1975-ben az Európai Regionális Fejlesztési Alapot. Növekvő mértékben állították a regionális különbségek csökkentésének szolgálatába a közösségi támogatáspolitikát, azon belül a strukturális alapokat, illetve a Maastrichti Szerződés által létrehozott kohéziós alapot. A közösségi források növekedése magával hozta a lobbizás erősödését. A dolog természetéből adódóan viszonylag kis ráfordítással nagy haszonra lehet szert tenni a források elosztásának befolyásolásával. A regionális támogatások egy részét a nemzeti kormányok beleszólása nélkül, közvetlenül Brüsszelből osztják el. Ez mindenek előtt a több tagállam régióit magában foglaló ún határokon túlnyúló együttműködési programokra vonatkozik. A regionális dimenzió

erősödésére utal a Régiók Bizottságának a létrehozása a Maastrichti Szerződés értelmében, igaz egyelőre csak konzultációs hatáskörrel. Mindez a regionális lobbizást ösztönzi A regionális érdekek inkább mikroökonómiai jellegűek, míg az államiak makroökonómiaiak. A kettő olykor nem fér meg egymás mellett A régiók közötti verseny erősödése a közösségi forrásokért az államok közti érdekellentéteket is fokozza. 8.3) A lobbizás néhány gyakorlati vetülete A nemzeti lobbizás törvényszerűségei nem nagyon alkalmazhatók az európai színtérre, ahol a lobbizás más szabályoknak megfelelően alakul. Jól kidolgozott stratégia vezet a lobbizás céljainak eléréséhez, azaz a közösségi döntések vagy jogszabályok befolyásolásához. A lobbizást a leegyszerűsített közösségi döntéshozatali mechanizmus alapján mutatjuk be. Ennek a szakaszai a következők: · A jogszabály-tervezetet közzéteszik a Bizottság Hivatalos

Lapjában; · A Parlament véleményt nyilvánít a tervezetről; · A Tanács illetékes szakbizottságai és munkacsoportjai elfogadják a javaslatot; · A Parlament jóváhagyja a Tanács szakbizottságai és munkacsoportjai által elfogadott javaslatot; · A Tanács elfogadja a javaslat végleges formáját. A jogszabály-tervezet közzététele előtt nyílik a legkedvezőbb alkalom a lobbizásra, a javaslat módosíttatására. Mivel akkor még nincs a köztudatban a javaslat, ezért politikai megfontolásoktól mentes vitát nyithat róla a lobbicsoport. Ehhez jó előre informálódnia kell arról, hogy van-e tevékenységét érintő jogszabálytervezet kidolgozása kilátásban. Minél hamarabb tudomást kell, hogy szerezzen róla, mert a lobbizás sikere gyakran ezen múlik. Ezután meg kell találni a jogszabálytervezetet készítő bizottsági tisztviselőt Gyakori, hogy maguk a bizottsági tisztviselők kérik: egy-egy érdekcsoport véleményezzen egy tervezetet,

támassza alá azt érvekkel, s lehetőleg objektíven dolgozzon ki egy ún. dossziét a témáról Cserébe munkájuk megkönnyítéséért, hangot adnak az érdekcsoport véleményének a tárgyalásokon. Az összegyűjtött információk alapján a Bizottság tárgyalni kezdi a tervezetet. Erről csak ágazati, vagy nagyvállalati álláspontok jöhetnek számításba. Ezért a hivatalnokkal való tárgyalás során a lobbiknak 35 úgy kell érvelniük, hogy a hivatalnok egy egész ágazat érdekeinek képviseletét lássa a lobbicsoport érvei mögött. Mielőtt a hivatalos lapban közölnék a tervezetből ekkorra már javaslattá alakult jogszabálykezdeményezést, a biztosoknak azt jóvá kell hagyniuk. Ezért célszerű a megfelelő biztos irodájával is kapcsolatot teremteni. Itt már nehéz módosítást elérni A Tanácsban és az Európai Parlamentben folyó viták sem érdektelenek a lobbik számára, annak ellenére, hogy igazán hatékony főleg az első

szakaszban történő nyomásgyakorlás. Azért kell figyelemmel kísérni a vitákat, hogy a bizottsági hivatalnokok által figyelembe nem vett érdekeiknek továbbra is nyomatékot adjanak. Ezen kívül arról is meg kell bizonyosodniuk, hogy más nyomásgyakorló csoportok nem söpörték-e le a porondról érveiket. Érdekeik érvényre juttatására még ezeknek a már politikai jelleget öltő vitáknak a során is van lehetőség a javaslatot megszövegező befolyásolása révén. A tényleges parlamenti és tanácsi viták alatt célszerű nemzeti szinten kapcsolatba lépni az illetékes minisztériummal, valamint az európai parlamenti bizottságok tagjaival. Az érdemi vita az európai parlamenti bizottságokban zajlik a javaslatokról. Különösen a plénum előtti előadással megbízott bizottsági tag tarthat számot a lobbik figyelmére. A lobbiknak célszerű jelen lenniük a javaslatot érintő üléseken, mivel tanácsos ellensúlyozni a más véleményen levő

lobbicsoportok befolyását. Ami a Tanácsot illeti, az Állandó Képviselők Bizottságában, vagy a nemzeti minisztériumokban tett kijárások képviselik a lobbizás egyik legfontosabb formáját. Mivel a Tanács a döntésbe bevonja a Bizottság képviselőit, ezért a lobbiknak nem szabad elhanyagolniuk a kapcsolatok fenntartását velük. A Tanács szakbizottságaira és munkacsoportjaira is figyelmet kell fordítaniuk a lobbistáknak, mivel a jogszabály-kidolgozás a Bizottság után itt folyik. A lobbik készíthetnek a Bizottsággal összefüggésben említett dossziékat a Tanács, illetve a képviselők számára is. A lobbiknak célszerű a fogyasztói, környezetvédelmi és alkalmazotti érdekcsoportok álláspontjáról is információkat beszerezni. Ezzel megelőzhetik azt, hogy a felsorolt ellenérdekelt lobbik a maguk szája íze szerint alkossanak véleményt. Bár nem létezik olyan kifejezett szabályozórendszer (akkreditálás, regisztráció stb.), amely a

lobbikra vonatkozik, a Bizottság általánosságban meghatározza a lobbicsoportokkal szembeni magatartását. Ez a következőkben foglalható össze: · A Bizottság nem nyújt előnyt egyetlen csoportnak sem az információnyújtásban; · Nem biztosít egyetlen szövetségnek sem hivatalos konzultatív státuszt; · Az egyenlő elbánás elve alapján a Bizottság nem tagadja meg senkitől, hogy kifejtse előtte véleményét egy ügyben, de az érdekcsoportokkal való konzultáció folyamán joga van minden esetben tudnia, hogy ki kicsoda, kit képvisel és mit csinál. Fenntartja magának azt a jogot is, hogy szükség esetén egyes ügyekben egyeztesse álláspontját más közösségi szervezetekkel és intézményekkel. A brüsszeli lobbizás fő szabályai a következők: · Az érdekképviseleti csoportok nem használhatnak olyan jeleket, címeket, lógókat, szimbólumokat, amelyeket a Bizottság alkalmaz, vagy amelyek a Bizottságra utalnak, és amelyekkel

félrevezethetik a közvéleményt a hivatalos státuszokat illetően; · Működésük során mindig a legmagasabb színvonalra kell törekedniük. A tisztesség és a kompetencia a legfőbb szempont a Bizottsággal kapcsolatos tevékenység során; · Lehetőség szerint kerülniük kell az olyan helyzetekben való közreműködést, ahol érdekkonfliktusok léphetnek fel; · Minden esetben közölniük kell a Bizottsággal, hogy konkrétan kinek az érdekében járnak el az adott ügyben. Bármiféle kommunikáció esetén be kell jelenteniük minden addigi, az adott vagy a vonatkozó ügyekkel összefüggésben álló kapcsolatot; 36 · Nem alkalmazhatnak bizottsági tisztségviselőket, és nem is tehetnek ilyen irányú kísérletet. Nem tehetnek semmilyen formában előnyös ajánlatot Bizottsági tisztségviselőknek sem azért, hogy információkhoz jussanak, sem azért, hogy kedvezőbb elbírálásban részesüljenek; · Nem terjeszthetnek félrevezető információt, nem

szerezhetnek be információt tisztességtelen úton, és nem kereskedhetnek a Bizottság által kiadott dokumentumok másolataival, azokat pénzzé téve. A lobbizás ugyan a színfalak mögötti tevékenység, mégis nyilvánosságra jutott sok olyan Közösségen belüli nyomásgyakorlás, amely sikerrel járt. Ezek közül megemlíthető az autóipari lobbik sikeres halogatása közösségi jogszabályok elfogadásával kapcsolatban, a dohánylobbik tevékenysége, az IBM informatikai piac integrációjának felgyorsításában elért eredményei, az amerikai cégek tevékenysége a franchise-ról szóló európai törvényhozásban. A kergemarha-kór miatt a brit marhahús kitiltása a kontinensről valószínűleg tökéletesen megfelelt a francia és a német agrárlobbiknak, akiknek érdekében áll a tilalom fenntartása. 10.) Az EU kapcsolatai Kelet- és Közép-Európával és a keleti kibővülése 10.1) Előzmények 10.2) Az európai megállapodások 10.3) A keleti

kibővülés eddigi fejleményei 10.1) Előzmények A Közösség a múltban sajátos kapcsolatokat alakított ki az ún. állami kereskedelmet folytató országokkal, amely csoportba a volt KGST európai és ázsiai tagországait, valamint a Kínai Népköztársaságot, a Koreai NDK-t és Albániát osztotta. Az EK 1988-ig ezekkel az országokkal nem kötött közösségi szintű, átfogó gazdasági együttműködési és kereskedelmi szerződéseket. Ezeket a megállapodásokat a GATT előírásai sem helyettesítették, mivel egyrészt nem mindegyik állami kereskedelmű ország volt tagja a GATT-nak, másrészt más volt szocialista országok egymástól eltérő feltételekkel csatlakoztak a GATT-hoz. Az állami kereskedelmű országokkal szemben az EK autonóm kereskedelempolitikai szabályozást tartott érvényben, amely a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazásán alapult, kiegészítve diszkriminatív, elsősorban a szóban forgó országokból származó közösségi

import mennyisége korlátozásának formáját öltő intézkedésekkel. Ez az állapot a közép- és kelet-európai politikai változások hatására gyökeresen átalakult a nyolcvanas évek végén. Az EK és a volt KGST közötti kapcsolatfelvétel elveit az 1988. június 25-én Luxembourgban aláírt közös nyilatkozat fektette le. Ezt követően az EK ipari együttműködésről szóló egyezményt kötött Csehszlovákiával 1988 decemberében, szélesebb tartalmú kereskedelmi és gazdasági együttműködési egyezményt Magyarországgal 1988 szeptemberében, majd Lengyelországgal 1989 decemberében és a Szovjetunióval 1989 decemberében. A német egységtől függetlenül került sor egyezmény aláírására az NDK-val 1990 márciusában. Az EK Bulgáriával és Romániával is tárgyalásokat kezdett kereskedelmi és gazdasági együttműködési egyezmények kötéséről. E szerződések a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazását, bizonyos, az EK által

alkalmazott diszkriminatív jellegű mennyiségi korlátozások lebontását, közösségi vállalatok közép- és keleteurópai piacra jutási feltételeinek javítását (az "effektív reciprocitás" jegyében) és gazdasági együttműködést irányozták elő a környezetvédelemben, a tudomány és a technológia körében, az iparban és a szállításban. Az egyezmények Lengyelország és Magyarország esetében konkrét menetrendet is tartalmaztak az EK által alkalmazott diszkriminatív jellegű speciális mennyiségi korlátozások lebontásáról 1994-1995-ig. Az utóbbi határidőket később az addigi politikai fejlemények alapján 1990. január 1-jére előrehozták A nem diszkriminatív jellegű és a szektorális megállapodások (textíliák és ruházati termékek, acéltermékek, mezőgazdaság) keretében fenntartott mennyiségi korlátozásokat ez az intézkedés nem 37 érintette. Az EK könnyítéseket hajtott végre továbbá Lengyelország és

Magyarország mezőgazdasági exportjának piacra jutási feltételeit illetően. A Szovjetunió esetében az EK előirányozta a szovjet ipari termékekre vonatkozó speciális mennyiségi korlátozások eltörlését 1990-ben, további liberalizálást helyezett kilátásba 1992 közepéig, amikor közös bizottságnak kellett értékelnie az addigi előrehaladást, s kidolgozni a fennmaradó korlátozások 1995-ig történő lebontásának menetrendjét. A Szovjetunió felbomlása miatt azonban e menetrend túlhaladottá vált. Az NDK-val, Bulgáriával és Csehszlovákiával tárgyalt szerződések hasonló tartalmúak voltak, a mennyiségi korlátozások 1992-ig történő megszüntetését irányozták elő. Az EK és a közép- és kelet-európai országok közötti kapcsolatok intézményesítése jegyében született megegyezés a hét legfejlettebb OECD-ország 1989. júliusi csúcstalálkozóján arról, hogy a 24 OECDország az EK koordinálásával segélyprogramot indít

a magyar és a lengyel reformok, a piacgazdaságba való átmenet és a politikai rendszerek további demokratizálása támogatására PHARE elnevezéssel (ami a Pologne/Hongrie: Assistance á la Restructuration Economique rövidítése). Öt munkacsoportot állítottak fel a Lengyelországnak szánt élelmiszersegélyek, a management és a szakképzés és továbbképzés, a beruházások és joint venture-ök, a környezetvédelmi együttműködés, a nyugati piacokra való bejutás nyugati támogatásának előmozdítására. Az EK kezdeményezésére került sor 34 ország részvételével a Világbank mintájára az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank megalapítására. A kereskedelempolitika terén az EK-országok néhány más OECD-országgal együtt 1990. január 1-jei hatállyal kiterjesztették az általános preferenciarendszer érvényét Magyarországra és Lengyelországra. Minőségi előrelépést jelentettek az Európai Közösségek és a közép- és

kelet-európai országok közötti európai megállapodások vagy társulási szerződések. 10.2) Az európai megállapodások A közép- és kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatokat az Európai Tanács 1990. április dublini ülésén helyezték új alapokra. Ezen a találkozón a német egység jóváhagyása mellett három középeurópai országnak ajánlotta fel az EK társulási szerződések megkötését Az ezt követő tárgyalások eredményeként az EK Lengyelországgal, a Csehszlovák Köztársasággal és Magyarországgal 1991. decemberében új típusú társulási szerződést kötött, amelyet a korábbi dél-európaiszerződésektől megkülönböztetendő, második generációs társulási szerződésnek neveznek. (Csehszlovákia 1992 évi szétválását követően a szerződést átalakították úgy, hogy az külön-külön Csehországra és Szlovákiára vonatkozik.) Az egyéb társulási egyezményektől megkülönböztetendő és történelmi

jelentőségüket kiemelendő, ezeket a társulási szerződéseket Európai Megállapodásoknak (Europe Agreements) nevezték el. Később Észtországgal, Lettországgal és Litvániával, majd Szlovéniával, Bulgáriával és Romániával is kötött ilyen második generációs társulási szerződéseket az EK. A társulási megállapodások kiterjednek a politikai, a gazdasági, a kulturális és a pénzügyi együttműködés szabályozására, az áruk, kisebb részben az emberek, a szolgáltatások és a tőkék többé-kevésbé szabad mozgásának biztosítására, bizonyos, a társulási szerződés végrehajtását szolgáló intézmények létrehozására. Az ipari termékek kereskedelmében a szerződések előirányozták a vámterhek és a meglévő mennyiségi korlátozások, valamint az azokkal azonos hatású egyéb megszorítások megszüntetését. A bilaterális kereskedelem előtti vámjellegű és nem tarifális korlátozások lebontása aszimmetrikusan

történt. Ez azt jelentette, hogy a Közösség a liberalizálást a külső szerződő partnereknél gyorsabban hajtotta végre, ezzel pótlólagos előnyöket biztosított az érintett kelet-európai országoknak az átmeneti időszakban. A megállapodások második szakaszában jött létre fokozatosan a szabadkereskedelem, azaz az egymás közti forgalomban az ipari termékek nulla vámtétel mellett importálhatók. 38 Mivel a mezőgazdaság mind az egyes közép-európai országokban, mind az EK-ban érzékeny szektornak minősül, ezért olyan speciális szabályozást dolgoztak ki, amely javította a közép-európai országok termékeinek piacra jutási feltételeit, és emellett lehetővé tette a forgalom bővítését. A szolgáltatások terén a külső szerződő partnerek gazdasági erejével, nemzetközi versenyképességének erősödésével párhuzamosan került sor a piacok kölcsönős liberalizálására. A tőkemozgások Közösségen belüli teljes

szabadsága az egységes közösségi belső piac egyik alapintézménye. A szerződő felek azzal összhangban részesedhetnek ezen szabadságjog gyümölcseiből, amilyen mértékben azt saját belső versenypozíciójuk lehetővé teszi. Az EK az európai megállapodásokban nem vállalt kötelezettséget a munkaerő szabad áramlásának biztosítására. Az Európai Megállapodások a pénzügyi segélyek, hitelek vonatkozásában is meglehetősen szűkszavúak. A szabályozás más keretekben történik. Az európai megállapodást aláíró közép-európai országok nemzeti jogrendszerét fokozatosan közelíteni kívánják az EK jogrendszeréhez, különösen a társasági jog, a könyvviteli és adózási előírások, a pénzügyi szolgáltatások, a versenyszabályok, a munkabiztonsági és egészségvédelmi előírások, a fogyasztók érdekeinek védelme, a közvetett adózás rendszere, a szabványok, műszaki előírások, normák, az áruszállítás, a szellemi és

ipari tulajdonjogok terén. Az európai megállapodások gazdasági együttműködést a közös beruházások támogatása és védelme, a szabványosítás, a tudományos kutatás és technológiai fejlesztés, a szakmai képzés, az energiatermelés és gazdálkodás, a környezetvédelem, az áruszállítás és közlekedés, a távközlés, az egészségügy és egészségvédelem, a turizmus, a vámügyek, a statisztikai adatszolgáltatás és a regionális fejlesztés terén irányoztak elő. Az európai megállapodások egyszersmind intézményes formában mozdítják elő a közép-európai országok alkalmazkodását az EK egységes belső piacához. Az európai megállapodások állandó intézményrendszerének (miniszteri szintű, évente két alkalommal ülésező Társulási Tanács és annak téma szerinti albizottságai) keretében kialakítandó politikai dialógus és együttműködés kiemelkedő jelentőségű. A Társulási Tanács az EK és az egyes szerződő

középeurópai országok közötti politikai véleménycsere és együttműködés legfelső politikai szintű fóruma A politikai együttműködés folyamatosságát biztosítja a Társulási Tanács ülései között működő Társulási Bizottság. Az Európai Parlament és a szerződő partner nemzeti parlamentje közötti együttműködés intézménye a Parlamentközi Társulási Bizottság. Az Európai Közösségek három (Csehszlovákia kettéválása után négy) közép-európai országgal kötött társulási szerződéseihez nagyobb mértékben kapcsolódtak egyéb multilaterális együttműködési formák, mint a korábbi társulási szerződésekhez. Egyrészt a társulási szerződésről folytatott tárgyalásokkal párhuzamosan kezdődtek el a tárgyalások a négy közép-európai ország (Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország) közötti szabadkereskedelem létrehozásáról. A CEFTAszerződést (Central European Free Trade Agreement –

Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezmény) 1992-ben írták alá. Az egyezmény 1993 március 1-jén lépett hatályba A szerződéshez 1996-ban Szlovénia, 1997-ben Románia, 1999-ben pedig Bulgária csatlakozott. A megállapodást aláíró országok azt vállalták, hogy az iparcikkek kereskedelmében alkalmazott vámokat, a vám jellegű és vámon kívüli kereskedelmi akadályokat fokozatosan, de legkésőbb 2001. január 1-jéig megszüntetik. A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek körében pedig a kereskedelem megkönnyítése érdekében a kívülálló országokhoz képest előnyöket nyújtanak egymásnak. Másrészt a közép-európai országok az EFTA-országokkal is hasonló kérdésekről folytattak tárgyalásokat, mint az EK-val. A tárgyalások eredményeként a közép-európai országok 1993-ban az EFTA-val ipari szabadkereskedelmi megállapodásokat, az EFTA tagországállamaival pedig a mezőgazdasági termékek kereskedelméről bilaterális

megállapodásokat kötöttek. Az EK második generációs társulási szerződései a közép-európai országok szempontjából egyértelműen előnyösek voltak. A szerződések javították a közép-európai országok áruinak piacra 39 jutási lehetőségeit az EK-ban. Az ipari szabadkereskedelem megteremtésének aszimmetrikus jellege az alacsonyabb gazdasági fejlettségi szintű közép-európai országoknak nyújtott sajátos egyoldalú közösségi preferenciális elbánásként fogható fel. A megállapodások az érzékenynek minősülő iparcikkek (textíliák, ruházati cikkek, vas- és acéltermékek) és a mezőgazdasági termékek körében is a piacra jutási feltételek javítását, a forgalom növelését irányozták elő. Az európai megállapodások impulzusokat adtak a közép- és kelet-európai országok egymás közötti, valamint az EFTA-val való együttműködés kereskedelempolitikai feltételei javításának. A megállapodások egyszersmind

intézményesítették a szerződő felek közötti politikai és gazdasági kapcsolatokat, s intézményes keretek között mozdítják elő a közép-európai országok alkalmazkodását az EK egységesülő belső piacához. A megállapodások nem terjedtek ki viszont a pénzügyi támogatásokra és segélyekre. 10.3) A keleti kibővülés eddigi fejleményei Az Európai Megállapodások 1991. végén Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal való megkötését követően az EK-ban fokozatosan teret nyert a keleti kibővülés koncepciója. A társulási szerződéssel rendelkező tíz közép- és kelet-európai ország (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Bulgária) 1994 és 1996 között nyújtotta be felvételi kérelmét. Először Magyarország jelentkezett 1994 április 1-jén, utolsóként pedig Szlovénia, 1996. június 10-én (Tagsági kérelmet nyújtott még be

Törökország, Ciprus és Málta is ). A keleti kibővülési folyamat első állomásaként az Európai Bizottság az Európai Tanács 1992. december 11-12-i Edinbourgh-i csúcstalálkozójára összeállította a felvételi kritériumok listáját. Az anyag nem jelölt meg konkrét időpontot a csatlakozásra. Ezzel szemben némi előrelépésnek volt tekinthető, hogy politikai téren javasolta: erősítsék meg az Európai Unióhoz való csatlakozást, mint perspektívát, és jelöljék meg az erre való felkészülés legjobb módját. Az Európai Tanács 1993. június 21-22-i koppenhágai csúcsértekezletén nyilvánította ki az EK azon készségét, hogy az európai megállapodásokkal rendelkező közép- és kelet-európai országokat bizonyos feltételek mellett felveszi az integráció tagjai közé. A koppenhágai csúcsértekezleten újrafogalmazták az integrációhoz való csatlakozás feltételeit. A Római Szerződés ugyanis csak annyit mondott erről, hogy minden

demokratikus európai állam beléphet a Közösségekbe. A koppenhágai csúcsértekezleten elfogadott tagsági kritériumok ugyanakkor nem jogi, hanem politikai követelmények. A tagsággal kapcsolatos, a Római Szerződésben lefektetett jogi feltételeket az Amszterdami Szerződésben módosították. Az Amszterdami Szerződés szerint az Európai Unióhoz a demokráciát, a jogállamiság és az emberi jogok érvényesülését tiszteletben tartó európai állam csatlakozhat az Európai Unióhoz. A közép- és kelet-európai országokkal szemben a következő öt felvételi kritériumot támasztották: · Működőképes piacgazdaság kiépülése; · A politikai, gazdasági és pénzügyi unió céljaival való egyetértés, a demokrácia, a törvényesség és az emberi és kisebbségi jogokat garantáló intézmények létrejötte; · A tagjelöltek állják az Európai Közösségen belüli verseny nyomását; · Az EK-tagsággal járó kötelezettségeknek való

megfelelés, alkalmasság az egyre bővülő acquis communautaire befogadására; · Az EK is legyen alkalmas új tagok befogadására. Az EK a csatlakozást olyan időpontban javasolta, amikor az érintett országok már képesek megfelelni az azzal járó követelményeknek. A koppenhágai csúcsértekezleten elfogadott felvételi kritériumok legtöbbje nem mérhető egyértelműen. A Európai Tanács 1994. december 9-10-én Essenben tartott csúcsértekezlete megerősítette azt, hogy 10 közép- és kelet-európai ország az Európai Unió tagjává válhat. Arról is döntött, hogy az EU milyen módon támogassa az integrációs folyamatot. Ennek jegyében dolgozták ki és fogadták el a közép40 európai országok uniós csatlakozásának a stratégiáját, ami később előcsatlakozási stratégiaként vált ismertté. E stratégia része az ún strukturált párbeszéd az európai megállapodásokkal rendelkező közép-európai államok és a közösségi intézmények

között. Az esseni csúcsértekezlet megerősítette az Európai Unió azon elkötelezettségét, hogy szorosabbra fűzze az együttműködést az európai megállapodással rendelkező országokkal az infrastruktúra-fejlesztésben, a transzeurópai hálózatok kiépítése, a közlekedés, a távközlés, a kutatás, a környezetvédelem, az oktatás, a kultúra stb. terén Az Európai Tanács 1995. június 26-27-i Cannes-i csúcsértekezlete fogadta el a "Közép- és KeletEurópa társult országainak felkészülése az Európai Unió egységes belső piacába történő integrációra" (Fehér könyv) című dokumentumot. Ez a dokumentum azokat az egységes belső piaccal kapcsolatos közösségi jogszabályokat tartalmazza, amelyek átvétele elengedhetetlen a csatlakozásához. Az 1100 ajánlott intézkedést tartalmazó Fehér Könyv nem tartalmazza az egész közösségi joganyagot, hanem annak csak egy részét. Az Európai Tanács 1995. decemberi madridi

csúcsértekezlete felkérte az Európai Bizottságot, hogy készítsen országvéleményt mindegyik közép- és kelet-európai tagjelöltről. Az Európai Tanács 1997. decemberi luxembourgi csúcsértekezlete döntött a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről a Bizottság által a tagságra alkalmasnak ítélt hat tagországgal: Csehországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal, Szlovéniával, Észtországgal és Ciprussal. A tárgyalások 1998 március 31-én kezdődtek meg. Az Európai Unió Szlovákiával, Romániával, Bulgáriával, Lettországgal és Litvániával, illetve Máltával később kívánja elkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat. Az Európai Tanács jóváhagyta a Bizottság által az AGENDA 2000 dokumentumban vázolt megerősített csatlakozás-felkészítő stratégiát. Az AGENDA 2000 egyrészt az Európai Unió harmadik évezred első éveiben követendő stratégiájának a tervezetét tartalmazta. Ennek keretében tett a Bizottság javaslatot a

közös politikák reformjára. Másrészt az AGENDA 2000 dokumentumhoz csatolta a Bizottság a tíz közép- és kelet-európai országról készített országvéleményt. Az országvéleményekben arra a kérdésre keresték a választ, hogy hol tartanak a tagjelöltek az Európai Tanács 1993. évi koppenhágai csúcsértekezletén elfogadott felvételi kritériumok teljesítése terén Az Európai Tanács 1999. december 10-11-i helsinki csúcsértekezletén elfogadott döntés értelmében az Európai Unió legkorábban 2003. január 1-jén kész új tagállamok felvételére Az Európai Bizottság 2000. november 8-án hozta nyilvánosságra az EU keleti kibővülésének legújabb lehetséges forgatókönyvét és a tagjelölt országokról készített jelentéseit. A dokumentumokban foglalt javaslatokat az Európai Tanács 2000. december 7-9-i nizzai csúcsértekezlete elfogadta A bővítési forgatókönyv értelmében, a Bizottság 2002-ben be kívánta fejezni a csatlakozási

tárgyalásokat a legelőrébb tartó tagjelölt országokkal. Az Európai Unió 2003 elejétől készen állt új tagállamok befogadására. 11) Magyarország útja az EU-tagsághoz Az intenzívebb kapcsolatépítés kezdetét fémjelezte a Magyarország és az Európai Közösségek, illetve annak tagállamai közötti Kereskedelmi és Együttműködési Megállapodás, amelynek megkötésére1988-ban került sor. Ez a megállapodás kevés konkrét előnyt adott, mivel azt tartalmazta, amit Magyarország GATT-hoz történt csatlakozását követően a magyar külgazdasági diplomáciának nem sikerült többoldalú keretek között elérnie. Így az EK előirányozta a magyar árukkal szembeni diszkriminatív mennyiségi korlátozások három ütemben, 1995-ig történő eltörlését. Az EK vámkedvezményeket nem adott, és a mezőgazdasági termékek piacra jutási feltételeit sem könnyítette meg. E kérdésekről konkrét kötelezettségvállalás nélkül helyezett

kilátásba kölcsönös tárgyalásokat a közelebbről meg nem határozott jövőben. 41 A megállapodás jelentős közvetlen hatást nem gyakorolt a kereskedelemre, struktúrapolitikai szempontból irrelevánsnak bizonyult. Elsősorban politikai jelentősége volt annak, hogy Magyarország diplomáciailag elismerte az Európai Közösségeket. Döntően politikai megfontolásokból, a demokráciába és a piacgazdaságba való átmenet előmozdítása érdekében 1989 őszén az EK autonóm módon, az 1988. évi Kereskedelmi és Együttműködési Megállapodástól függetlenül az eredetileg három ütemben, 1995-ig előirányzott menetrend helyett egy lépésben, azonnal eltörölte a magyar export előtti diszkriminatív mennyiségi korlátozásokat. Ezeket a mennyiségi korlátozásokat csak az ún. állami kereskedelmet folytató országokkal szemben tartották fenn. Az EK 1990. január 1-jétől egy évre felfüggesztette azokat a mennyiségi korlátozásokat, amelyeket

nemcsak az ún. állami kereskedelmű országokkal szemben alkalmazott A felfüggesztésről azt követően évente kellett dönteni, azaz az érintett termékkörben a mennyiségi korlátozások alkalmazása vagy felfüggesztése továbbra is EK-döntéstől függött. Az EK 1990. január 1-i érvénnyel kiterjesztette az általános vámpreferencia-rendszer (General System of Preferences – GSP) hatályát Magyarországra. Az általános preferenciarendszer keretében az 1990 évi magyar textilexport 10 százaléka vámmentessé vált. Az általános ipari termékek egy része szintén vámmentes lett. Az 1991 évi teljes magyar export 26 százalékát kitevő mezőgazdasági termékek körében egy szűk árucsoportra az EK vám- és lefölözés-kedvezményt adott. E kedvezményeket az EK autonóm módon, az akkori magyar külgazdasági diplomácia tevékenységétől függetlenül nyújtotta. Az 1991. december 16-án Brüsszelben aláírt Európai Megállapodás vagy Társulási

Szerződés létrejötte elválaszthatatlan a magyar külgazdasági diplomácia erőfeszítéseitől, valamint a parlamentáris demokráciába és a piacgazdaságba való átmenettől. Az Európai Megállapodás az EK részéről egyoldalúan elhatározott általános preferenciarendszer helyébe szerződéses vámcsökkentési kötelezettségeket helyezett. Az interim szabadkereskedelmi megállapodás (Ideiglenes Megállapodás), amely az Európai Megállapodás kereskedelempolitikai fejezete, 1992. március 1-jén lépett életbe, és a szerződésnek az egyes nemzetállamok által történő ratifikációjáig maradt érvényben. Az Európai Parlament 1992 szeptember 16-án jóváhagyta az EK és Magyarország közötti Európai Megállapodást, és annak parlamenti ratifikálását javasolta a Közösség tagországainak. Ezt követően a magyar Országgyűlés 1992. november 17-én ratifikálta a megállapodást Az Európai Közösség tagországai 1993 október 15én fejezték be

a szerződés ratifikálását A ratifikációs eljárás egy évvel tovább tartott az eredetileg vártnál. Az Európai Megállapodás 1994 január 1-jén, az 1994 évi I törvényként lépett hatályba Magyarországon. Az Európai Megállapodás 2000. végéig a szabadkereskedelem megvalósítását tűzte ki célul Magyarország és az Európai Közösség között az ipari termékek körében. A szabadkereskedelem kialakításában a feleket az aszimmetria elvének alkalmazása vezette. Amíg a Közösség különféle előnyök nyújtására vonatkozó kötelezettségei azonnal vagy rövid időn belül életbe léptek, addig a Magyarország által vállalt hasonló kötelezettségek teljesítésére csak később került sor. Ebben az átmeneti időszakban a magyar gazdaságnak módja volt felkészülni a fejlettebb közösségi termelők által támasztott erős versenyre. A mezőgazdasági termékek körében nem irányozták elő a szabadkereskedelem megteremtését. Ehelyett

a felek kedvezményes piacra jutást ígértek egymás áruira. A munkaerő, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlásának megteremtése távoli cél volt. Az Európai Megállapodás az addigi eredmények megőrzését és kölcsönös továbbfejlesztését tervezte. Végül az Európai Megállapodás gazdasági, ipari, tudományos, pénzügyi és szociális együttműködést is előirányzott. Az Európai Megállapodás preambulumában az EK csak részben kötelezte el magát Magyarország integrációja mellett. Az EK tudomásul vette Magyarország tagságra vonatkozó célját, de a megállapodásban ez nem jelenik meg közös célként. 42 Az Európai Megállapodásból hiányzik a teljes integrációt jelző vámunió. Ehelyett csak szabad kereskedelemről van szó benne. Szabadkereskedelmi szerződést lehet kötni integrációs cél nélkül is A megállapodásban viszont sok olyan elem is található, aminek csak a végső cél, azaz az EK-tagság szem előtt

tartásával van értelme. Ilyen például a jogharmonizáció, a kooperáció stb Az Európai Megállapodás sajátos kettősséget tükrözött. Az előirányzott szabadkereskedelem végleges, 2000-ig tervezték megvalósítani. A menetrend gyorsítható, illetve a védelmi klauzulák révén lassítható volt. Ugyanakkor az Európai Megállapodás keret jellegű, dinamikus instrumentumként is felfogható volt. A szerződő felektől függött, hogy mit használnak ki a benne foglaltakból 43