Vallás | Keresztény » Ruff Tibor - A feltámadás történelme

RUFF TIBOR Húsvéti elmélkedés A feltámadás történelme Az összehasonlító vallástörténet nevû tudomány mûvelõi elõtt jól ismert tény – ám az e területen járatlanok számára már sokkal kevésbé az –, hogy a Földünkön gyakorolt sokféle vallás és ideológia, valamint a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás között egy bizonyos kérdésben olyan feloldhatatlan különbözõség áll fenn, amely talán valamennyi más, vallások közötti eltérésnél élesebb. Ez pedig a lélek halhatatlanságának és a halottak feltámadásának kérdése Sírok az Olajfák hegyén. A zsidó tradíció szerint itt kezdõdik el a halottak feltámadása Valamennyi, nem a klasszikus zsidó–keresztény kultúrkörbõl eredõ vallás tanít valamit a lélekrõl és annak halál utáni állapotáról: némelyek szerint a lélek halhatatlan, s a testbõl való kiszabadulása után tovább él valahol, egy jó vagy egy rossz helyen; némelyek szerint csak addig él

tovább a holtak országában, ameddig a volt lakóhelye, a test is épségben van; mások szerint újabb testbe költözik, és ezt újra meg újra ismétli a végtelenségig; ismét mások azt tartják, hogy e körforgásból kiszabadulva végül feloldódik – s így megszûnik – valamilyen univerzális isteni tudatban; vagy éppenséggel öntudatát is megõrizve él tovább e szellemi birodalomban; vannak, akik azt állítják, hogy a halál után alkotóelemeire bomlik a testtel együtt, s így megsemmisülve szétszóródik a kozmoszban; némelyek szerint talán nincs is az embernek szelleme-lelke, s így a kérdést sem teszik fel – és még hosszan sorolhatnánk a különféle nézeteket, amelyek a fenti alapelemek legváltozatosabb ötvözeteit is felsorakoztatják. 1 Megdöbbentõ jövõ Azt a hajmeresztõ állítást azonban, mely szerint valamennyi e Földön valaha is élt ember egy adott idõpontban visszakapja ugyanazt a – fizikai! – testet, amelyben –

egyetlen – életét leélte, ám olyan halhatatlan – de továbbra is fizikai! – formában, amelyben azután örökké fog élni ugyanazon individuumként, aki mindig is volt, és többé nem hal meg – nos, ezt a megdöbbentõ hitvallást minden vallások között egyedül a zsidó–keresztény tradíció fogalmazta meg, sõt tette alapvetõ fontosságúvá. Minden történelmi és értelmezési hordalékától megtisztítva ugyanis pontosan ezt állítja a halottak feltámadásának klasszikus judaista és keresztény meggyõzõdése egyaránt – ráadásul e tekintetben teljes nézetazonosság van közöttük. Segítségképpen az Olvasónak, hogy teljes mértékben bele tudja élni magát az eredeti feltámadás-hitbe, szinte azt mondhatjuk, inkább a science-fiction „reálisabb” szempontjából, és ne a vallás „valószerûtlenebb” világa felõl nézve képzelje el, amint egy jövõbeni pillanatban, vagy többlépcsõs folyamat során a Földön élt valamennyi

ember örökkévaló fizikai testben újra életre kel, és a szintén romolhatatlanságot magára öltõ Földön örökké élni fog. Az eredeti zsidó–keresztény tanítás szerint ugyanis mindez nem a „mennyben”, mint valami csak szellemi létezéssel bíró égi szférában, hanem a szintén mintegy „feltámadott anyagi univerzumban”, az újjáteremtett kozmoszban (héberül „ólám haba”, azaz „eljövendõ világ”), az „új Földön” valósul majd meg. Ehhez még annyit tehetünk hozzá: a Biblia szerint ráadásul mindez még igaz is, és valóban meg fog történni. „Az utalások a léleknek a testbe való visszatérésére, amely feléled, a lélek és a test egységén alapuló hit, semmilyen módon nem hozható közös nevezõre a lélek halhatatlanságára összpontosító hellenisztikus elképzelésekkel – mondja E. E Urbach vallástörténész The Sages címû mûvében a klasszikus zsidó vallás feltámadás-hitérõl –; a késõbbi

gondolkodás a lélek és a test abszolút ellentétén alapul, ahol az utóbbi csak egy börtön, amelybõl a lélek 2 kiszabadulni vágyakozik. Ez az elmélet a lélekvándorlás platonikus mítoszából ered () A Misna (a klasszikus judaizmus alapmûve, a Talmud legfontosabb része – a szerk.) azonban azoktól, akik tagadják a feltámadást, még az eljövendõ világban való részesülést is megtagadja. Dániel néhány verse – és sokan azok közül, akik a föld porában alusznak, felkelnek, némelyek örökkévaló életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra (12,2), de te menj a te utadon a vég felé, és nyugodni fogsz, és felkelsz a te sorsodra a napok végén (uo. 13 vers) – a feltámadást az eljövendõ világban a jutalom és a büntetés elé helyezi” Az eredeti judaizmus fenti álláspontja szerint tehát az az ember, aki a halottak testben történõ feltámadásában nem hisz, nem is üdvözülhet: bár õ is fel fog

támadni, ám ezután halhatatlan testében az örök gyötrelem helyére jut. Kulcsfontosságú megértenünk mindehhez, hogy az a hétköznapjainkban bevett vallási nézet, amely szerint a lélek üdvözülése vagy elkárhozása a halál után valamilyen szellemi-lelki – „testetlen” – birodalomban következik be véglegesen, sem az eredeti zsidó, sem a keresztény hitben nem így jelenik meg: a léleknek a testtõl való elválasztottsága a halál állapotában valójában csak ideiglenes. Végül ugyanis a halál – amelyet éppen ezért Ézsaiás próféta „a nemzeteket befedõ fátyolnak” lát csupán – megszûnik, Isten a „fátylat” leveszi, és mintegy visszamenõleg is eltörli a halált, aminek következtében minden valaha is élt ember szelleme és lelke újra egyesül a testével, és halhatatlan, de testi mivoltában lép be örökkévaló jutalmába vagy büntetésébe. A ma még – a „nemzeteket borító fátyol” jelenléte miatt –

kikerülhetetlen, örök és viszszavonhatatlan valóságnak tûnõ halálról akkor kiderül majd, hogy igazából csak ideiglenes realitás volt. A történelem e meggyõzõdés szerint az élet totális és elsöprõ gyõzelmével végzõdik, s e csatának sem halottjai, sem sebesültjei nem lesznek: visszamenõleg is kiszabadulnak a halál fogságából azok, akiket akkoriban látszólag örökre ejtett foglyul. „Mi az: a halálból feltámadni?” 3 Mindez eleinte Jézus tanítványai elõtt sem volt világos: amikor mesterük saját majdani feltámadásáról beszélt nekik, nem értették, és egymás között arról beszélgettek: „Mit tesz a halálból feltámadni?” (a görög szöveg szerint „ti esztin to ek nekrón anaszténai”, azaz szó szerint: „mi az: a halálból feltámadni?” – Márk 9,10). Kérdésük nyilván arra vonatkozhatott, hogy e kifejezést szó szerint kell-e érteni, vagy csak jelképesen – valamilyen szellemi-lelki megújulásra

vonatkoztatva szimbolikusan –, vagy hogy a halálból való visszatérés az ember szellemére-lelkére, avagy testére is vonatkozik-e – és nyilván még más kérdések is felmerülhettek. A választ az Újszövetség beszámolója szerint mesterük halála után három nappal így kapták meg: „megálla maga Jézus õ közöttök, és monda nékik: Békesség néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket [pneuma, szellemet] látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem és lássatok; mert a léleknek [szellemnek] nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait. Mikor pedig még nem hivék az öröm miatt és csodálkozának, monda nékik: Van-é itt valami ennivalótok? Õk pedig adának néki egy darab sült halat és valami

lépesmézet, melyeket elvõn, és elõttük evék. És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek” (Lukács 24,36–44) A fátyol – mûködésben E történet után – mivel a Krisztust úgy tekintették, mint „a halottak feltámadásából az elsõt” (Pál) – az újszövetségi tanítás egységesen e minta szerint látta és láttatta valamennyi halott majdani feltámadását is, tehát hangsúlyozottan a test fizikai feltámadását hirdették. Ebben egyszersmind a hivatalos judaizmussal is azonos 4 állásponton voltak. Pál igehirdetésének is központi üzenete volt a holtak feltámadása – ám éppen a vele történtek mutatják meg azt is, hogy a zsidó közegbõl kikerülõ tanítás milyen súlyos konfliktusba került a görög–római hellenisztikus kultúrával, amelynek értelmisége a platonikus lélekvándorlás, a léleknek a sztoikusok által vallott halál utáni felbomlása és más hasonló világnézetek talaján állt.

Athénban Pál sztoikus és epikureista filozófusok, valamint a város vezetõi elõtt tartott beszéde is ezen a ponton ért véget: „mikor pedig a halottak feltámadásáról hallottak, némelyek gúnyolódtak, mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged efelõl.” (Cselekedetek 17,32) Amikor Pál késõbb Festus római helytartó elõtt beszélt ugyanerrõl, a reakció hasonló volt: „hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából elsõ, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak. Mikor pedig õ ezeket mondá a maga mentségére, Festus nagy fennszóval monda: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged õrültségbe visz. Õ pedig monda: Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok” (Cselekedetek 26,23–25) Ugyanebben a beszédében Pál felkiált: „Micsoda? Hihetetlen dolognak tetszik néktek, hogy az Isten halottakat támaszt fel?” (8. v) – és ezt a meggyõzõdést itt egész

Izrael népének legfõbb reménységeként említi. De még érzékenyebben érinthette az apostolt, amikor az éppen általa alapított gyülekezetben, a korinthosziban merült fel – minden bizonynyal a görög filozófiai hagyománynak is köszönhetõen – olyan nézet, amely szerint a halottak feltámadását nem testi, hanem csak spirituális értelemben kell érteni. Válaszában Pál az ilyen tanítókat nemes egyszerûséggel „ostobának” szólítja (1. Korinthoszi levél 15,36), majd pedig a feltámadott test fizikai mivoltát hangsúlyozza: „vannak mennyei testek”, „van szellemi test” – és ez a feltámadott Krisztus testéhez hasonló. Egy másik levelében még radikálisabban elítéli azokat, akik a feltámadást kizárólag spirituálisan értelmezve azt állították, hogy az már teljes egészében megtörtént azokkal, akik megtértek: „akik az igazság mellõl eltévelyedtek, azt mondván, hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják

némelyeknek a hitét.” (2 levél Timótheoszhoz 2,18) A nemzeteket 5 takaró fátyol fellebbentése a szemekrõl nem volt könnyû feladat. Az évszázadok során azonban a korai zsidókereszténység e határozott álláspontját fokozatosan kiszorította, de legalábbis elhomályosította a hellenisztikus kultúrával való együttélés. A markionita gnosztikusok olyan tanokat fogalmaztak meg – a keresztény Írásokra is hivatkozva –, amelyek tagadták a feltámadás testi valóságát, és azt csak spirituális, allegorikus értelemben fogadták el. Tertullianus, egy híres egyháztanító ezekrõl mondta, hogy a holtak feltámadását „imaginárius jelzéssé facsarják ki”. Ezt írja A test feltámadásáról címû mûvében: „Nem minden árnykép, hanem van test is; ahogyan magára az Úrra vonatkozóan is bizonyos jelentõségteljes dolgokat napnál világosabban megjövendölnek; mert a szûz is megfogant méhében, és pedig nem figurálisan; s megszülte

nekünk Jézus Krisztust, mégpedig nem átvitt értelemben.” A késõbbiekben azután Órigenész nevéhez szokás kapcsolni azt a vitát, amely azért robbant ki, mert a kereszténység platonista átértelmezése már átlépte azt a határt, ameddig a hit alapjait még nem sértette. Órigenész tanításai – aki az Írások e spiritualizáló, allegorizáló értelmezését magasabb rendûnek tartotta eredeti üzenetüknél – heves reakciót váltottak ki az egyházban, mivel, bár õ nem tagadta a halottak feltámadásának testi mivoltát, spiritualizáló tanai mégis ebbe az irányba hathattak. Majd pedig Augustinus is így foglalt állást A keresztény tanításról címû mûvében: „mindazt, amit az isteni kijelentésekben sem az erkölcsök tisztességére, sem a hit igazságára sajátos értelemben nem vonatkoztathatunk, jelképes értelmûnek kell vennünk”. Õ sem tagadta meg a test feltámadásának hitét, de az igazak feltámadását allegorizálva mégis

elsõsorban a keresztények megtérésével azonosította, azokhoz hasonlóan, akiket, mint láttuk, Pál még elítélt emiatt. S bár a „Hiszekegy” néven közismert, hivatalos – azóta is minden keresztény egyház által elfogadott – Niceai Hitvallás „elõdje”, az ún. Apostoli Hitvallás határozottan és a keresztény hit fundamentális igazságaként fogalmazta meg: „hiszem a test feltámadását” – mégis azt mondhatjuk, a görög–római kultúra allegorizáló „hajlama” a keresztények elõtt elhomályosította ennek a tanításnak eredeti, megdöbbentõ 6 tartalmát, realitását. Hivatalos hittétel jellege ugyan megmaradt, mégis kevesen néznek szembe a test feltámadásával mint majdani valósággal, sõt sokan, talán még azok közül is, akik a „Hiszekegyet” gyakran elmondják, sem hisznek benne igazán. A Föld elárulása A test feltámadásának tanítása más szempontból is radikálisan átértelmezi a világhoz való

hagyományos vallásos hozzáállást, amely a pogány világnézeteken, a test és a lélek szembeállításán alapul. Míg a zsidó–keresztény hit az anyagi világot és vele a testet alapvetõen jónak látja („és látá Isten, hogy jó”, amit teremtett), addig a nagy pogány vallások negatív valóságoknak tartják ezeket. Míg utóbbiak a léleknek a világból és a testbõl mint valami börtönbõl való szabadulására helyezik a hangsúlyt, a bibliai kinyilatkoztatás talaján állók az anyagi világmindenségre és a testre mint megváltott realitásra néznek, és ezért – megõrizve a szellem elsõbbségét – pozitívan viszonyulnak hozzá: mûvelik, gondozzák, ápolják, tisztelik (persze nem vallási értelemben) az anyagi valóságot és a testet is, mindez pedig kreatív magatartást, munkaszeretetet, a környezethez való gondviselõ, felelõsségteljes hozzáállást ösztönöz, idegen tõle a világtól való elfordulás, a szélsõséges aszkézis.

Éppen ezért a feltámadásba vetett hit elhomályosulása, a lélek és test ellentétének túlhangsúlyozása az eredeti kereszténységet megfosztotta a világ felé forduló aktivitásától, életerejétõl, és ezt a pogány vallásokra jellemzõ aszketikus, testés anyagellenes mentalitás váltotta fel, amely a mai napig él, sõt uralja a történelmi kereszténység gondolkodásmódját. Az evangélikus lelkészcsaládból származó Nietzsche kereszténységtõl való elfordulásának egyik fõ oka az volt, hogy úgy látta: a kereszténység elárulta a Földet. Ez az állítás azonban az eredeti zsidó–keresztény álláspontra nem áll, hiszen annak célja nem az anyagvilágból való megszökés, hanem éppen az ellentéte: annak 7 felemelése, megváltása. „Nem bújhatsz el egy sírba” A felvilágosodás évszázadaiban azután a természettudományos világkép nevében a test feltámadását már nyíltan megtagadó bibliakritika atyja, Spinoza, éppen

az elgörögösödött kereszténység e spiritualizáló hajlamára hivatkozott mondandóját alátámasztandó: „Ámde Ön azt fogja mondani, hogy az apostolok mind teljességgel hitték, hogy Krisztus feltámadt halálából és valósággal felszállt az égbe. Ezt én sem tagadom Hiszen maga Ábrahám is hitte, hogy Isten étkezett nála, és az izraeliták is mind hitték, hogy Isten az égbõl tûztõl körülvéve leszállt a Szinaj hegyre és közvetlenül beszélt velük () Arra a következtetésre jutok tehát, hogy Krisztusnak a halottaiból való feltámadása valójában szellemi feltámadás () Nem volna nehéz az evangélium egész tanítását e szerint a hipotézis szerint magyarázni () nem is szólva arról, hogy mindazt, amit a zsidók testi értelemben vettek, a keresztények szellemileg értelmeztek.” (Spinoza 75 és 54 levele) A modernitás azután fõként ebben a szellemben igyekezett értelmezni a halottak feltámadásának kérdését, amely ilyenformán

az európai kereszténységben gyakorlatilag elvesztette jelentését. Terjedelmi okokból sem vállalkozhatunk azonban mindennek teljes áttekintésére, még vázlatosan sem. Volt azonban, aki jól érzékelte azt a veszteséget, amely az európai kultúrát érte a test feltámadásának a vallás elvont és érdektelen, realitással nem bíró dogmái közé történt számûzésével. Sören Kierkegaard, múlt században élt dán filozófus arra az álláspontra helyezkedett, hogy a keresztény Európa valójában pogány gondolkodású, még a keresztény vallásúak (ironikus kifejezésével „keresztény származásúak”) is. Ma, az ezredvégen is égetõen aktuális kérdéseket felvetõ gondolatait e helyen nem tudjuk végigkövetni, csak egy mondattal érzékeltetjük: „A kereszténység kiirtotta a krisztus-hitet anélkül, hogy tudna errõl; következésképp, ha van valami teendõ, hát meg kell próbálnunk a 8 krisztus-hitet visszajuttatni a

kereszténységbe.” (A keresztény hit iskolája) Támadó hangvételû írásában, amely a „Lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” címet viseli, radikálisan megszólítja az olvasót: „S épp mert halhatatlan vagy, nem fogsz tudni kitérni Isten elõl, nem bújhatsz el egy sírba, hogy halottnak álcázd magad, s a mérce, amely szerint Isten ítélni fog fölötted, az, hogy halhatatlan vagy.” A halottak feltámadásához való kettõs viszony még ma is megoldatlanul feszül az európai civilizáció fundamentumaiban. 9