Vallás | Keresztény » Németh Sándor - A kereszténység és az öröm

Németh Sándor A kereszténység és az öröm Manifesztációk és botrány A kilencvenes évek elejétõl a modern pünkösdi-karizmatikus mozgalomban a hit és az érzelem közötti összefüggés újra reflektorfénybe került. A karizmatikus öröm friss megtapasztalása következtében világméretekben gyakran egész tömegekre kiterjedõ, hosszas nevetés jellemezte a pünkösdi-karizmatikus összejöveteleket; emiatt egyesek „nevetõ ébredésnek” nevezték a jelenséget, míg mások szerint a „Szent Lélek (Szellem) öröme” áradt rá a hívõkre, amit a nevetés mellett más érzelmi-fizikai megnyilvánulások is kísértek (mint például: földreesés, tánc, sírás, örömkiáltások, ugrálás, futás stb.) Az erõteljes örömtõl telített istentiszteleteken történt szokatlan események fõleg Észak-Amerikában kaptak nagy publicitást a vallási és világi médiában egyaránt. Az „öröm-ébredés” képviselõi szerint a Szent Lélek (Szellem)

szokatlan mûködésének célja az, hogy a hívõket felfrissítse, érzelmi, fizikai gyógyulásban részesítse, és az Isten személye iránti, úgynevezett „elsõ szeretetre” visszavezesse. Nézetük szerint ugyanis a nyolcvanas években a pünkösdi-karizmatikus mozgalom is kiszáradt, istentiszteleteik merevvé, komolykodóvá váltak, és a formalizmus, dogmatizmus irányába elmozduló mozgalomban a tanítások háttérbe szorították az Istennel való közvetlen és személyes megtapasztalásokat, élményeket. Az erõteljes örömtõl telített istentiszteleteken történt szokatlan események fõleg Észak-Amerikában kaptak nagy publicitást a vallási és világi médiában egyaránt. Az „öröm-ébredés” képviselõi szerint a Szent Lélek (Szellem) szokatlan mûködésének célja az, hogy a hívõket felfrissítse, érzelmi, fizikai gyógyulásban részesítse, és az Isten 1 személye iránti úgynevezett „elsõ szeretetre” visszavezesse. Nézetük

szerint ugyanis a nyolcvanas években a pünkösdi-karizmatikus mozgalom is kiszáradt, istentiszteleteik merevvé, komolykodóvá váltak, és a formalizmus, dogmatizmus irányába elmozduló mozgalomban a tanítások háttérbe szorították az Istennel való közvetlen és személyes megtapasztalásokat, élményeket. Az „új hullámnak” rövid idõn belül nemzetközi „erõközpontjai” alakultak ki (Észak-Amerikában például a floridai Lakelandben, Pensacolában, az oklahomai Tulsában, valamint Torontóban, Dél-Amerikában Buenos Airesben, Európában Angliában, Kelet-Közép-Európában pedig Budapesten, a Hit Gyülekezetében). A Hit Gyülekezetével 1995 februárjától 1998 júniusáig 152 istentiszteletet tartottunk a Budapest Sportcsarnokban. Az összejövetelek átlagos létszáma tízezer fõ volt, a három év alatt legalább nyolcvanezer ember fordult meg ezeken az istentiszteleteken. Tizenötezer ember fogadta el Jézus Krisztust személyes

Megváltójának, és 6800-an részesültek vízkeresztségben. Valamennyi ilyen konferenciánk nemzetközi jellegû volt, külföldi vendégeink hatvan különbözõ országból érkeztek, egy-egy istentiszteletünkön átlagosan mintegy ezer külföldi vett részt. Egyes szomszédos országokból (Csehországból, Szlovákiából, Romániából) autóbusszal érkeztek a vendégek, de más közeli nemzetekbõl is rendszeresen népes küldöttség vett részt a konferenciákon. 1997-tõl e „titkos összejöveteleinket” az interneten video és audio élõ adásban közvetítettük legalább hat nyelven szinkrontolmácsolással (angol, német, orosz, román, szlovák, cseh), s „az ország legtitokzatosabb egyházának” ezen istentiszteleteirõl összesen 228 órányi videofelvételt lehetett megvásárolni nyilvánosan. Állítólagosan „rasszista” és „idegengyûlölõ” közösségünkbe rendszeresen érkeztek Izraelbõl, illetve afrikai, ázsiai és arab országokból

is vendégeink: Ghánából, Nigériából, Vietnamból, Egyiptomból, Iránból, Irakból stb. Eközben rendszeresen (heti két alkalommal, mintegy négyezer ember részvételével) tartottuk istentiszteleteinket a Folyondár utcai Vasas Sportcsarnokban, és lázasan építettük a Hit Parkot és Csarnokot a Gyömrõi úton. (Így töltöttük el a késõbb egyesek által „válságnak” és „katasztrófának” minõsített idõszakot) 2 Támadások kereszttüzében Az „öröm-ébredésrõl” olyan értékes, mértéktartó bírálatokat is írtak, melyeket nagyon is ajánlatos a modern pünkösdi-karizmatikus mozgalom résztvevõinek figyelembe venniük; de heves és agresszív reakciókat, romboló kritikákat is kiváltott, fõként a szesszacionista teológiai felfogás szélsõséges hívei körében. Észak-Amerikában az új ébredés ellen Hank Hanegraaff, John MacArthur stb. által írt könyveknek volt elsõsorban erõteljes visszhangja Az általuk megfogalmazott

kritikák között azonban alig lehetett értékes véleményt találni, álláspontjukat, magatartásukat teológiai elõítéletek, rosszindulat, rombolási szándék és inkorrektség jellemezték. Az „új hullámmal” szemben a következõ fõbb vádak fogalmazódtak meg: az úgynevezett „öröm-ébredés” pszichológiai manipuláció által gerjesztett csalás, hamis ébredés, az ördög munkája, mert Isten – úgymond – nem nyilvánul meg önkívületi viselkedésben, ez az egész „miszticizmussal és érzelemhajhászással átitatott, vallásos karnevál”. Hanegraaff szerint a modern pünkösdi-karizmatikus evangelisták kultikus és elhibázott nézeteket vallanak a Szent Lélekrõl, álláspontja szerint a földreesés ellentétes a keresztény hittel, ilyeneket hindu guruk, kuruzslók és hipnotizõrök tesznek. Egyébként is – véli a kritikus –, a pünkösdi-karizmatikus hívõk megcsalatott emberek, vezetõik szándékos csalók, sarlatánok, akik

hipnózis segítségével szolgai állapotba taszítják a hívõket. Ezeken az összejöveteleken pedig nem más, mint tömeghisztéria, agymosás történik. Hanegraaff szerint a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban nem ébredés, hanem a „nagy aposztázia” zajlik, amelyben a keresztény hit lényege „szisztematikusan a feje tetejére áll”. A mozgalom gyümölcsei az okkultizmuséihoz hasonlóak: káosz, kiábrándulás, depresszió. „A kereszténységben változik a lényeg – a hittõl az érzések, a tényektõl a fantázia, az okoktól az ezoterikus kinyilatkoztatás irányába mozdul el. Én ezt a változást hívom hamis ébredésnek” – idézi 3 Hanegraaffot Michael L. Brown Senki meg ne csaljon titeket címû könyvében Hanegraaffnak lesújtó véleménye van a pünkösdi-karizmatikus dalokról is: „Napjaink hamis ébredése olyan dalokat produkál, amelyek csak felületesnek, sekélyesnek és szégyenletesnek nevezhetõk.” A pensacolai ébredésnek sem

kegyelmez a haragos „hitvédõ”, annak ellenére, hogy az ottani vezetõk erõteljesen hangsúlyozzák a bûnbánatot és a szentséget. A pensacolai bizonyságokat mégis a jonestowni, wacói és Heaven’s Gate-i szörnyûségekkel hozza összefüggésbe. Öröm helyett komorság A modern pünkösdi-karizmatikus mozgalom napjainkban is a legdinamikusabban növekedõ keresztény irányzat, amely a Jézus Krisztusba vetett hit és a megtérés mellett központi szerepet tulajdonít a Szent Lélekben (Szellemben) való alámerítkezésnek. Isten országát szellemi aspektusból ragadja meg, és arra törekszik, hogy annak hirdetését bibliai jelek kísérjék. Képviselõi az apostolok tanítása alapján állnak, amikor azt állítják, hogy a názáreti Jézus helyettesítõ áldozatának, megfeszítésének tényei a megigazulást, újjászületést, valamint a Szent Lélekben (Szellemben) való alámerítkezést tették lehetõvé. Ha ezek az események realizálódnak egy

hívõ életében, akkor Pál apostol szerint már „ti nem vagytok testben, hanem Lélekben (Szellemben)”. A karizmatikus felfogás szerint e feltételek megvalósulása után az ember és Isten között közvetlen és személyes, bensõséges közösség jön létre, melyben a hit, a békesség, a szeretet mellett az öröm is elmaradhatatlan alkotóelem. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom az Isten országát megkülönbözteti, de nem választja el az igazi egyháztól, Krisztus testétõl. Felfogásuk szerint az egyháznak Isten imádása mellett a legfontosabb feladata az Isten országának keresése, ez pedig Pál definíciója szerint „igazság, békesség és Szent Lélek (Szellem) által való öröm” („dikaioszüné kai eiréné kai khara en pneumati hagió”), helyes fordításban „öröm a Szent Lélekben (Szellemben)”. (Rómaiakhoz írt 4 levél 14,17) Tehát a hívõnek és az egyháznak Istennel való vertikális közösségében a kitûzött irány és

megfelelõ állapot az igazság és békesség mellett az öröm is. Mindhárom transzcendens valóság, a Mindenható meghatározó személyiségjegye, ezért ahol vagy akin az Isten uralma megvalósul, ott az igazság, békesség mellett az öröm is kifejezõdik. Isten jelenlétébõl öröm árad ki, ezzel az ó- és újszövetségi karizmatikus személyek egyaránt tisztában voltak. Ez az ismeret azonban az egyháztörténelem során elhomályosult, sõt egyes keresztény irányzatokban megtagadták. A történelem során a katolikus teológia viszonylag megértõbben viszonyult a karizmatikus megtapasztalásokhoz és az ezekkel összefüggõ fizikai, érzelmi megnyilvánulásokhoz. A katolikus felfogás szerint minden idõben kísérték csodák, gyógyulások és különbözõ szellemi élmények az egyház szolgálatát, mint például: jelenések, elragadtatások, Istennel való misztikus egyesülések stb. Ezek a karizmatikus megtapasztalások fõleg az imádkozó

szerzetesrendekben voltak gyakoriak, de a legbefolyásosabb katolikus személyiségek – akik közül többeket késõbb Róma szentté avatott – életük sorsfordulójaként értékelték az Istennel való természetfeletti élményeiket (például Augustinus, Szent Antal, Szent Katalin, Assisi Ferenc, Blaise Pascal, Pio páter stb.) Pascal a „tûz éjszakájáról”, amikor az Úr jelenléte csodálatosan megérintette, feljegyzést készített egy cédulára, amit egész életében ruhájába rejtve hordott magánál. A kiváló matematikus és fizikus egyik fontos felismerése Istenrõl a tûz élménye volt. Egész teste, csontjai tûzben égtek karizmatikus megtapasztalása alatt, amelyrõl azt is leírta, hogy „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak az Istene, nem pedig a filozófusoké és a tudósoké. Bizonyosság Érzés Öröm. Békesség Jézus Krisztus Istene” A középkori katolikus tradícióban a szellemi megtapasztalások forrását gyakorta azért nem

vizsgálták meg, mert elterjedt felfogás volt a klérus körében, hogy a szentekkel kapcsolatos legendákra, mítoszokra a kegyes egyháztagoknak szükségük van, s a szellemi élmények megítélése megrendítheti Istenbe vetett hitüket. 5 A karizmatikus-misztikus tradíció azonban a katolikus egyházban nem volt uralkodó irányzat. Az egyházi életet általában a komor, ünnepélyes, merev ritualizmus, a túlvilág felé fordulás, elköltözött emberekkel való kapcsolatkeresés, az öröm helyett a sírás, a gyász, a halál szelleme jellemezte. William DeArteaga A Szellemet meg ne oltsátok! címû könyvében azt állítja, hogy a reformátorok minden katolikus szellemi élményt a babonaságok körébe soroltak, a hiteles szellemi megtapasztalásokról sem vettek tudomást. Meggyõzõdésük szerint ugyanis a katolikusok között azért nem történhettek Istentõl való csodák, élmények, mert tanításaik szembenállnak a Bibliával. Különösen Kálvin

János, aki egyébként kiváló teológus volt, ügyelt kínosan arra, hogy a protestantizmus élesen elhatárolódjon a katolikusok misztikus szellemi tradícióitól. Kálvin nemcsak a Szent Lélek (Szellem) karizmái megszûnésének elméletét (a szesszacionizmust) dolgozta ki, hanem a megtérésen kívül minden szellemi megtapasztalást, élményt tagadott. Vélekedése szerint a hívõk a jelenlegi korban ilyet nem kaphatnak Istentõl Kizárólag a Bibliában szereplõ személyek nyerhettek kijelentéseket karizmatikus élmények által. A genfi reformátor a legfontosabb keresztény erénnyé a Szellem gyümölcsei (szeretet, öröm, békesség stb.) helyett a szigorúságot és a komolyságot tette a hívõk számára. Még a házasulandó ifjú pár is csak zene és énekszó nélkül „keresztényekhez illõ komolysággal” érkezhetett templomi esküvõjére. Tilos volt az öröm kifejezése, a nevetés az istentiszteleteken, Kálvin felfogása szerint az ember

kizárólag csendben, az Igében való elmélyüléssel közeledhet az Istenhez. A protestantizmus antikarizmatikus, élmény- és érzelemellenes tradíciója kétségkívül nem bibliai alapokon áll, hanem Luther és fõleg Kálvin hozták létre; az õ munkásságuk következtében lett a protestáns életérzés meghatározójává a szigorúság és komolyság mellett az érzelmi, intellektuális hidegség és a depresszió is. 6 Zajos istenkeresés A protestáns világon belüli ébredési reformkísérletek (például a pietizmus) egyik célkitûzése az volt, hogy az emberek szívét, lelkét felszabadítsa a merev, száraz dogmatizmus béklyója alól az Isten jelenlétére, a Szent Lélekkel (Szellemmel) való közösségre. Az „öröm-ébredés” történelmi elõfutárának számosan Jonathan Edwardsot (1703–1758) tekintik, akire nagy hatást gyakorolt John Locke Tanulmány az emberi értelemrõl címû írása. Edwards a bibliai antropológia alapján

felülvizsgálta Locke következtetéseit, aki élesen elválasztotta az értelemtõl az érzelmet. Edwards álláspontja szerint a hívõk gondolkodásának összhangban kell állnia szívükkel, amelynek a lélek (érzelem, elme, akarat) is részét képezi, mert a kegyelem egységbe forrasztotta a hívõ személyiségét. A presbiteriánus lelkész tudatosan törekedett arra, hogy igehirdetése ne csak a hallgatók intellektusára hasson, hanem megragadja a képzeletüket és felszabadítsa érzelmeiket Isten iránt. Álláspontja szerint „az igaz hithez annyira hozzátartozik az érzelem, hogy nem is létezik igazi hit érzelem nélkül”. A protestáns pietizmus és az ébredések leghevesebb ellenfelei, sõt üldözõi a Kálvin szesszacionizmusát követõ lelkészek közül kerültek ki, akik az elmúlt idõkben a karizmák és az élmények megszûnésérõl vallott téves teológiai felfogásukból fakadó elõítéleteiktõl determináltan minden Istennel kapcsolatos

szellemi élményt következetesen az ördögtõl valóként, csalásként, képmutatásként, szélsõségként, veszélyes eretnekségként, fanatizmusként, az ébredések vezetõit pedig szélhámosokként, ördögi személyekként bélyegezték meg. A zsidó „pietista” mozgalom, a haszidizmus Isten-képében a boldogság és az öröm volt a domináns vonás. A klasszikus haszid elv szerint a világot az öröm válthatja meg, a Tórának való engedelmességnek az az igazi célja, hogy az isteni jelenlét közelségébõl származó ujjongó örömöt megtapasztaljuk. A kozmoszt a diszharmóniától, a rossztól, a konfliktusok sorozatától a Messiás tudja megváltani. Ez az esemény késik, de minden haszid türelmesen várja, és a 7 Messiás eljöveteléig jobban teszi az ember, ha nem a rajta kívüli valósággal törõdik (amibe mellesleg bele lehetne õrülni), hanem a bensõséges szellemi-lelki világgal, mert ez kapcsolja az egyént a Mindenhatóhoz. A haszid

program szerint: „Táncoljunk – Isten figyel bennünket. Énekeljünk – Isten hallgatja dalunkat Örüljünk – mert Isten szereti vígan látni népét. Imádkozzunk teljes és nyitott szívvel, hisz semmi sem hozhat oly közel a mindenség Urához, mint az õszinte imádság.” (Haim Potok: Vándorlások) A haszid mozgalmat is nagyon sok támadás érte eleinte a judaizmuson belül amiatt, hogy miszticizmusával állítólag aláássa a Tóra tekintélyét, illetve háttérbe szorítja annak tanulmányozását. Azonban a haszid szempontok mindegyike megtalálható Dávid zsoltáraiban. Dávid király a látszatvalóság hétköznapi szürkeségébõl üldöztetések, hányattatások, bajok közepette is õszinte szívbõl és érzelmekbõl fakadó énekekkel és imádságokkal, hangos, nem egyszer ujjongó örvendezéssel, tánccal és tapssal lépett át a Mindenható jelenlétébe. Az ilyen eszközökkel való közeledés Istenhez a csendességet, a transzcendentális

meditációt, elmélkedést elõtérbe helyezõ vallásossággal kétségkívül ellentétben áll. A pünkösdi-karizmatikus mozgalomban az Isten jelenlétéhez való dávidi közeledési mód azért terjedt el, mert a mozgalom egyre inkább a bibliai emberképet és kozmológiát teszi magáévá, amelyben az emberi testnek mint fizikai valóságnak is különleges jelentõsége és szerepe van, mert a megváltásnak a részét képezi. A hagyományos vallásokban a testnek és az érzelmeknek az istentiszteletben való háttérbeszorításában az a gnosztikus felfogás áll, amely szerint az anyagvilághoz hasonlóan a test rossz és gonosz, és nem tartozik bele Isten megváltói tervébe. Ezzel szemben a zsidó-keresztény tradíció eredendõen az anyagi világot és a testet is jónak tekinti, melyeket ugyan a bûn és következményei romlottá és nyomorúságossá tettek, de Jézus Krisztus megváltói mûve által a hívõ ember teste („szarx”, hús-vér test) már most

a Szent Lélek (Szellem) temploma, melynek az Isten keresésében és tiszteletében fontos szerepe van, feltámadása után pedig a szellem tökéletes kifejezési formájává válik. 8 Miért támadható a karizmatikus mozgalom? A Biblia nem élmény- és érzelemellenes; mesterkélten állítják szembe a hitet az érzelemmel, az Igét az élménnyel. A Biblia legfontosabb tényei egyes emberek Istennel kapcsolatos élményei és az ezek során kapott kinyilatkoztatások. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom e prioritás helyreállítására és a kettõ közötti egyensúly megteremtésére törekszik, annak ellenére, hogy az „új hullámot” kísérték valóban szélsõséges dolgok. Ezek azonban nem a mozgalom lényegét képezik, mint ahogy azt a rosszindulatú kritikusok láttatni igyekeztek. Az istenélményekben a fizikai, szellemi manifesztációk nem gyümölcsök, ezek származhatnak közvetlenül a Szent Lélektõl (Szellemtõl), de lehetnek az emberi természet

reakciói is az isteni jelenlétre; a külsõ szemlélõ számára pedig esetlegesen visszataszítónak tûnõ megnyilvánulások önmagukban sem nem bizonyítékai, sem nem cáfolatai a keresztény megújulásoknak. Az Evangélium szerint gyümölcseirõl lehet megismerni a fát. A bibliai gyümölcsök pedig a következõk: a bûnös életvitellel való szakítás, Isten szeretete, imaélet, testvéri és felebaráti szeretet, kiegyensúlyozott és rendezett családi élet, kreatív tevékenység és munka stb. A pünkösdi–karizmatikus mozgalom körüli viták mögött világnézeti és különbözõ teológiai felfogások közötti ellentétek is állnak, melyek közel kétezer éve kísérik a kereszténység történelmi útját. Nem valószínû, hogy ezek a konfliktusok, viták egyik napról a másikra megoldódnának, de a pünkösdi-karizmatikus mozgalom növekedése azt mutatja, hogy egyre több keresztény szeretné maga mögött hagyni a szigorúsággal, gyásszal és

bizonyos morbiditással összefüggésben álló vallásosságot, és az örömre alapozni Istennel való együttélését. A Szent Lélek (Szellem) személyét és karizmáit, valamint az Istennel kapcsolatos szellemi élményeket elfogadó embereknek azonban számítaniuk lehet arra, hogy a jövõben is szélsõségeseknek és fanatikusoknak fogják minõsíteni 9 õket pusztán azért, mert kívülrõl szinte lehetetlenség felismerni az erõteljes öröm áradásának természetfeletti forrását. Míg a Szent Lélek (Szellem) személyét el- és befogadó hívõk élményeik okaként folyton a Földre való eljövetele után is láthatatlanságban maradt Vigasztalót emlegetik, a kívülállók számára ez a legjobb esetben is csupán egy vallási eszmény, és nem realitás. Ezért a fizikai, szellemi jelenségekre természetes magyarázatot keresnek, egy kis rosszindulattal pedig az egészet nevetség tárgyává tehetik. A vitában gyakran elhangzanak Jézus szavai, aki a

Szent Lélek (Szellem) mûködését a szélhez hasonlította: „A szél fú, ahová akar, s annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jõ, és hová megy. Így van mindenki, aki a Lélektõl (Szellemtõl) született” (János evangéliuma 3,8) Ahogyan a láthatatlan szél útját sem lehet követni, jelenlétét csupán a hatásaiból lehet érzékelni, ugyanígy a Szent Lélek (Szellem) láthatatlan valóságát a Földön mindig csak megnyilvánulásaiból és gyümölcseibõl lehet felismerni. A Vigasztaló érzékfeletti mivoltáról egy másik helyen is beszélt Jézus a tanítványoknak: „És én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké; az igazságnak ama Lelkét (Szellemét), akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja õt, és nem ismeri õt; de ti ismeritek õt, mert nálatok lakik és bennetek marad.” (János evangéliuma 14,16–17) A Szent Lélek (Szellem) létezését, illetve karizmáinak a jelen korban való

mûködését tagadók és az ezeket elfogadók álláspontja között áthidalhatatlan szakadék áll fenn. Ezért a konfliktusok kiélezése helyett kölcsönös türelemre van szükségük. És a vitára pont kerül, amikor eljön a Messiás 10