Szociológia | Tanulmányok, esszék » A kulturális antropológia módszerei, a kultúrák kutatásának problémái

A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA MÓDSZEREI, A KULTÚRÁK KUTATÁSÁNAK PROBLÉMÁI. A kulturális antropológia tudomány kialakulásának mozgatórugója a természetrajz és a régiségek iránti érdeklődés volt. Kapitány Ágnes és Gábor: Módszertani bevezetés. Technikák a kultúra jeleinek értelmezéséhez c fejezet (sz.gy): Az emberek különbözősége az emberi fajra jellemző specifikum. Az emberiségnek nélkülözhetetlenül fontos, hogy egyes tagjai mást-mást nyújtsanak, mást tudjanak, máshoz értsenek. Az emberiség e másságok összességéből építkezik. Az egyének közti különbség számos eleméről kimutatták már, hogy az egyén sajátos megnyilvánulásai voltaképpen egy-egy csoport jellemzőit mutatják, melyhez az egyén valamilyen szempontból tartozik. Minden viselkedésben, emberi megnyilvánulásban egyszerre lehetnek olyan jelek, melyek az egyén hovatartozására utalnak. Ezek a jelek egyenként kiolvashatók a viselkedésből, az egyéni

megnyilvánulásokból, mint a viselkedés és az emberi megnyilvánulások egy-egy rétege, metszete. Elemzési megfontolások: Az egyes humántudományok, a különböző iskolák eltérő módszerekkel közelítenek az emberi lény elemzéséhez. A kulturális antropológia a kultúrát helyezi a középpontba, mint a társadalom és az egyén összekötőjét. Az egyén kultúráját meghatározhatja pl foglalkozási csoportja, mint objektív adottság, személyes pszichikai sajátosságai, a környezetében uralkodó hagyomány, stb. A kulturális antropológiai megközelítés az egyén vagy a csoport kultúrájából kiindulva ezeket a tényezőket sajátosan, mint kultúrát, jelenségeket közelít meg. A társadalmi-kulturális rejtjelek fejtéséhez elsősorban az ún. lágy társadalomtudományi technikák kínálkoznak. Alapvető a tények egzakt regisztrálása Az interjú – utólagos elemzéssel – alkalmas lehet, de a leghatékonyabb módszer a megfigyelés.

Megfigyelés: - Résztvevő megfigyelés: fölvállalja a jelenlét torzító hatásait, s ezeket úgy igyekszik csökkenteni, hogy a megfigyelt kultúra életébe való minél alaposabb-szervesebb beépüléssel próbál az egyébként csak az adott kultúra részesei számára megnyíló információkhoz jutni. - Akciós megfigyelés: a megfigyelő szándékosan beavatkozik a megfigyelt kultúra életébe, hogy így tapasztalhassa meg annak működését, reakcióit. - Külső megfigyelés: a jelenlét visszavonásával történik. Egyik fajtája, amikor nem vagyunk jelen, ablakon, távcsövön, stb. figyeljük az eseményeket A másik fajtája, amikor beleolvadunk a háttérbe. Az ilyen megfigyelés pluszinformációkhoz juttathat, de nem zárhatjuk ki annak torzító hatását, hogy észrevettek minket. A tág értelemben vett megfigyeléshez tartozik a különféle objektivációk vizsgálata is (szövegek, képek, stb.) A megfigyelés lehet leíró és elemző. A leíró

tartózkodik az értelmezésektől, fő törekvése a minél tárgyilagosabb tényrögzítés. Az elemző megpróbál a sorok között olvasni, szimbólumokat fejteni Intuíció: A társadalomtudományok sajátos, tudományos eszköze az intuíció. A vizsgálat tárgya lehet bármi, ami létezik a világon. Bármi felvehet szimbolikus tartalmat Rejtjelfejtéssel mögöttes tartalomnak bizonyulhat bármi, amit szimbolizálni szeretnénk. Regisztráció: Mindent meg kell figyelni és aztán regisztrálni (mozgástér használat, tárgyi környezet, nemi szerepek, kulturális szignálok, fogyasztási szokások, stb). Hogy mi mindenre terjedjen ki a megfigyelő figyelme, részben attól is függ, hogy mi a kutatás kiinduló kérdése. Bármely dolgot alapvetően két mozzanat emelhet ki a háttérből: az ismétlődés és a gesztusra utaló használatmód. A hiány is figyelemfelkeltő lehet. A hiány is viszonyítandó valamihez (pl Olaszországban sokkal többen használnak

robogót, mint Magyarországon). Bináris oppozíció: valami mindig valamihez képest jelentéssel bír, vagy valamihez képest nincs. Előzetes ismeretek: amikor a jelenségek megfigyelésébe kezdünk, fel kell eleveníteni korábbi tapasztalatainkat. Ezekre a tapasztalatokra támaszkodunk, ha hasonlóságot, vagy eltérést veszünk észre Fontos a kultúra vagy a kulturális jelenség történetének minél alaposabb ismerete is. Rész és egész: A vizsgált jelenség egyszerűen önmagát jelenti. Más esetben plusz jelentés adódik a körülményekből Van olyan eset is, amikor a megfigyelt kultúrában valamit szándékosan jelezni akarnak az adott dologgal. A jelfunkcióban használt dolgok elemzésénél el kell különítenünk a szándékolt jelentést a szándék értelmezésétől. A megfigyelés ismertetésekor nagyon fontos meghatároznunk, hogy vizsgálatunk pontosan milyen közegben zajlott, hány esetet figyeltünk meg. Érvényesség: A következtetéseknél

döntő fontosságú az érvényesség szigorú körülhatárolása. Ha valahol pl a fehér gyásszal találkozunk, tisztáznunk kell, hogy egyetlen faluban érvényes jelenség, vagy esetleg népcsoport szokásról van-e szó. A következtetés Kelley-féle hármas szabálya: Az értelmezéshez, a következtetéshez célszerű a H. H Kelley által megfogalmazott hármas szabályt alkalmazni: 1. Ha egy jelenséggel foglalkozunk, mindig induljunk ki abból, hogy az adott tárgyat ki használja, az adott cselekményt ki végzi. 2. Aki a tárgyat használja, cselekményt végzi, mikor teszi 3. Mit csinál és kivel, aki ezt a tárgyat használja, vagy a cselekményt végzi Kategóriaképzés, osztályozás: Az elemzésértelmezés nagyon fontos összetevője a megfelelő kategóriák használata. Ha a megfigyelés összehasonlításon alapul, ki kell jelölni a típusokat. Általában 2-5 (max 12) altípust különíthetünk el, ennél többet már nem tudunk áttekinteni. Elemi

követelmény, hogy a részletek összehasonlításakor használt kategóriáink valóban egyneműek legyenek. Alapkövetelmény az is, hogy a kategóriák elemibbek legyenek, mint a vizsgált jelenségek. Azonos mérce: Ugyanazt a mércét kell alkalmazni a saját kultúránkra, mint a másokéra. Ha egy idegen jelenséget vizsgálunk, feltétlenül keressük meg azt is, hogy az ott megfigyelt sajátosságoknak milyen megfelelőik, helyettesítőik lehetnek egy másik szubkultúrában (pl. a magukéban) Teljesen tárgyilagosak nem tudunk lenni, de közeledni kell hozzá. A kategóriák teljesen „légből-kapottak, marslakósak” legyenek Az idegen kultúra megértéséhez nem kezdhetünk a saját kultúránk megértése nélkül, és fordítva: ha saját kultúránkat vizsgáljuk, annak csak az idegen kultúrák megfigyelésénél szerzett tapasztalatokból kiindulva érdemes neki kezdeni. Ezekhez 3 problematika kapcsolható: - A teljes tárgyilagosság nyilvánvalóan illúzió.

Egyrészt folyton közelíteni kell a tárgyilagossághoz, másrészt külön kell választani az elkötelezettséget a tudományos kíváncsiságtól, melynek jegyében elkötelezettségünknek ellentmondó tényeket is észrevehetünk. - - Ha a különböző kultúránkra azonos kategóriákat alkalmazunk, ezzel éppen a lényegi különbségeket moshatjuk el. Ezért fontos, hogy az ilyen „közös nevezőket” ne a megfigyelt idegen és ne a saját kultúra értéktartalmú kategóriáiból válasszuk, amelyek egyként alkalmazhatók az összehasonlítandó kultúrák mindegyikére. Előfordulhat, hogy a megfigyelt kulturális jelenségek semmiféle megfelelőjét nem találjuk saját világunkban, ilyenkor feltárhatjuk, hogy azt a funkciót, amit az adott jelenség az egyik kultúrában betölt, mi helyettesíti a másikban. Önelemzés és team-munka: A kontrol szempontjából célszerű a csoportmunka, amelynek során ugyanazt a jelenséget különböző kulturális

meghatározók által befolyásolt résztvevők vizsgálják. A különböző nézőpontok egymást szerencsésen kiegészíthetik és kontrollálhatják. Ha egy csoportot, szubkultúrát vizsgálunk, akkor a hangsúlyt az anyaggyűjtésre kell helyezni. Ha elemzésünk tárgya egy jelenség, akkor ennek jelenléte vagy hiánya szerint a társadalom tagjait jellemezhetjük. Antropológusok által használt módszerek: Tylor: karosszék módszer (lásd művét a mellékletekben) Boas: terepmunka (műve a mellékletekben) Geertz: résztvevő megfigyelés (műve a mellékletekben) Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma c. könyv Jelen lenni: az antropológia és az írás helyszíne c fejezet fontos gondolatai: Egy igazi etnológusnak az lenne a feladata, hogy kimenjen a terepre, visszajöjjön az ottani emberek életére vonatkozó információkkal, és tegye praktikus formában elérhetővé ezeket az információkat a tudóstársadalom számára, ne pedig könyvtárakban töltse az

időt irodalmi kérdéseken tűnődve. Csak néhány antropológusról mondható el, hogy sajátos irodalmi stílussal dolgoznak, és az alkalomhoz illő képszerű beszédet használnak (Pl. Lévi-Strauss) A jó antropológiai írások egyszerű, igénytelen szövegek. Nem kívánnak alapos irodalomkritikát, és nem is jutalmazzák ezeket. Az igen jellemző kulturális részletek rendkívül nagy számban történő felsorolása a legfőbb módja annak, ahogy az igazságszerűségre törekedtek ezekben a szövegekben. Az antropológusok képessége arra, hogy komolyan vetessék velünk, amit mondanak, nem annyira a tényszerűségen vagy az elméleti elegancián múlik, hanem inkább azon, hogy képesek-e minket meggyőzni arról, amit mondanak, az valóban annak az eredménye, hogy mélyére hatoltak a tárgynak, a másfajta életformának, hogy így vagy úgy valóban „ott voltak”. Az írás ezen a ponton jön a képbe: a szerzők meggyőznek minket arról, hogy ezek a távoli

csodák megtörténtek. Az etnográfiai írások javarészt ellenőrizhetetlen kijelentésekből állnak. Az etnográfiai leírásoknak erősen a szituációhoz kötött a természete, az írás nagyobb részének egy meglehetősen „ha nem tetszik, hagyd ott” jelleget ad. Az ítéletalkotás természete személyiségfüggő, a nyilvánvaló kezdete egy ilyen tevékenységnek az a kérdés, hogy az antropológiában ki tekinthető „szerzőnek”. Az antropológiában igenis nagyon fontos, hogy ki beszél. A középkorban a legtöbb mesének – Roland-ének – nem volt szerzője, a legtöbb tudományos értekezésnek – Almagest – azonban volt. A XVII-XVIII. sz-ban a tudományos értekezéseket elkezdték önmagukért elfogadni, a kétségetelen vagy mindig újra bemutatható igazság névtelenségében. A szerzőfunkció eltűnt, és a felfedező neve pusztán arra szolgált, hogy nevet adjon egy szabálynak, egy tételnek, egy sajátos hatásnak. Ugyanezen az alapon az

irodalmi írásokat csak akkor fogadták el, ha felruházták őket a szerzőfunkcióval. Ma tudni akarjuk mindegyik lírai vagy prózai szövegről: honnan ered, ki írta, mikor, milyen körülmények között vagy milyen szándékkal. A műnek tulajdonított jelentés és a neki járó hely vagy érték attól függ, hogyan válaszolunk ezekre a kérdésekre. Ennek eredményeként a szerzőfunkció napjainkban fontos szerepet játszik az irodalmi művek megítélésében. Világos, hogy ezekkel a kifejezésekkel az antropológia sokkal inkább az „irodalmi” és nem a „tudományos” tanulmányok körébe tartozik. A szerzők nevét hozzákapcsoljuk a könyveikhez és a cikkekhez, ritkábban gondolatrendszerekhez (pl. Lévi-Strauss-féle strukturalizmus). Ha elfogadjuk, hogy az etnográfia legalább annyira regénynek látszik, mint amennyire laboratóriumi beszámolónak, akkor felmerül a kérdés: Hogyan válik manifesztté a „szerzőfunkció” a szövegben? –

szignatúra kérdése A szignatúra kérdése, a szerzői jelenlét megteremtése a szövegben már a kezdetektől gyakran megjelenik az etnográfiában. Általában ismeretelméleti kérdésként merül fel, azaz hogyan lehet megakadályozni, hogy a szubjektív nézőpont kiszínezze az objektív tényeket. A szerző által áthatott, ill. a szerzőtől megtisztult szövegek leíró jellege közötti ellentétet, ami az etnográfiai vállalkozások sajátos természetéből ered, annak tulajdonítják, hogy ellentét van aközött, ahogy az egyes ember láthatja a dolgokat és aközött, ahogy azok ténylegesen vannak. Számos szerencsétlen eredmény származott abból, hogy az etnográfiai szövegek szerzőségének kérdését a szubjektivitás miatt érzett aggodalomból a szőnyeg alá söpörték. Az antropológusoknak van egy olyan gondolata, hogy az etnográfiai leírások szoros összefüggésben vannak a megismerés mechanizmusaival – ami az empátiának, az intuíciónak

és az ehhez hasonlóknak mint a megismerés formáinak az elismerése; más népek gondolatairól és érzéseiről szól „résztvevő megfigyelés” nyomán születő leírások igazolhatósága, a kultúra ontológiai státusa. Következésképpen az ilyen leírások készítésének nehézségeit inkább a terepmunka, semmint a tanulmányírás problematikusságában látták. Ha a megfigyelő és a megfigyelt közötti kapcsolat sikeres, akkor a szerző és a szöveg kapcsolata (a szignatúra kérdése) azt magától követni fogja. Az igazi problémát a távolság okozza az Én és a Másik között. A tudományos aggódás az, hogy nem tud elég távolságot tartani, a humanista aggódás pedig az, hogy nem tud eléggé bekapcsolódni. Az etnográfusoknak ugyanolyan nehéz lehet saját magukat a szövegbe helyezni, mint saját magukat a kultúrába belehelyezni. A szerzői jelenlét megvalósítása egyre nehezebbé válik. Figyelmünknek legalább egy részét sikerült a

terepmunka bűvöletéből kiragadni, mely oly sokáig tartott minket rabságban, és ezt a figyelmet átirányítottuk az írás varázsára