Szociológia | Tanulmányok, esszék » A tömegkultúra megítélésnek történeti áttekintése

A TÖMEGKULTÚRA MEGÍTÉLÉSÉNEK TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE. A tömegkultúra kritikai története: A mai napig általában negatív a tömegkultúráról vallott nézet. Leo Löwenthal: A tömegkultúráról folytatott viták rövid áttekintése: A szórakozás iránti szükséglet: A legelső időszakban Montaigne és Pascal voltak a legkiemelkedőbb személyiségek (XVI-XVII. sz) Montaigne: Vajon képes-e alkalmazkodni az ember a társ-i nyomás növekedéséhez? Úgy vélte, hogy a szellemi, gazdasági és társadalmi bizonytalanság az emberekben kínokkal teli belső állapotot teremt, amely arra készteti őket, hogy meneküljenek önmaguktól. Ez a belső szenvedés hívta életre a szórakozásba való menekülés szükségletét. Arra a következtetésre jut, hogy a becsületességnek és a spontaneitásnak is megvan a maga szépsége, és ezt éppúgy kell értékelni, mint a magasrendű művészi formák szépségét. A szórakozás veszélyei: Pascal: míg Montaigne

elfogadta a szórakozást, mint emberi szükségletet, addig Pascal szerint ez ellen küzdeni kell. Az embernek harcolnia kellene az ellen, hogy a szórakozásba menekül a belső önvizsgálat elől. Szerinte a színház a legveszélyesebb szórakozás Minden érzékünket foglyul ejti, és megpróbálja elhitetni, hogy az ember ugyanolyan nemes tulajdonságokkal rendelkezik, mint amit a színpadon lát. Ez már előlegezi azt a nézetet, hogy a tömegkultúra veszélyezteti a morált, az önvizsgálatot, a személyiség egységét és arra késztet, hogy a magasabb célok elérésénél fontosabbnak tartsuk a futó örömöket. Kettejük közti különbség: Montaigne az emberről pesszimisztikus képet alkotott. Az emberi természet alapjaiban változtathatatlan, meg kell próbálnunk a legjobbat kihozni belőle. Nem célunk, hogy megtagadjuk tőle a vélt vagy valóságos kielégülést. Pascal hitt a szellem fejlődésében Szerinte a szórakozás iránti szükséglet kiirtható

az emberből. Az embernek el kell jutnia odáig, ahol megnyílik előtte a megváltáshoz vezető út. XVIII-XIX. sz: A művészet funkciót kap, valamilyen magasabb morális állapot elérése a cél A színház egész Európában társadalmilag megbecsült intézménnyé vált. Ebben a korban már megjelent a tömegsajtó, s ez lesz a kritika fő területe Goethe (XVIII.sz): A tömegirodalom kritikájával foglalkozik Szerinte a tömegsajtó az újdonság utáni hajsza. Faust előszava: Előjáték a színházban. A színházigazgató és a költő dialógusát tartalmazza Vitájuk tárgya a közönségnek nyújtott műalkotások jellege. A vita eltolódik vallásos és morális hátterétől A színházig. Feltételezi, hogy a közönség mindent lenyel, ha elegendő anyagot megfelelő változatosságban adunk neki. Goethe úgy látja, hogy a művésznek a magasabb művészi mércéknek megfelelően kell alkotnia akkor is, ha a közönség a passzív fogyasztó szerepét játssza. A

költő nem vallásos és szellemi értékek nevében, hanem saját művészi küldetésére hivatkozva utasítja el az ig. követeléseit Goethe szerint a modern közönséget a nyugtalanság, a változások és szenzációk utáni hajsza, a passzivitás és a konformizmus jellemzi. „A felkészületlen csőcselék beözönlik a színházba és azt követeli, amit azonnal élvezni tud, látni, csodálkozni, nevetni, sírni akar” Goethe szerint az alacsony művészet csak a szórakozást szolgálja. Megérti a közönség igényeit, de nem fogadja el azokat, akik az értéktelen produkciók révén akarnak meggazdagodni. Schiller: az alacsonyabb rendű művészetet dilettantizmusnak nevezi. „A dilettantizmus sémája”, melyet ő dolgozott ki, tartalmazza a művészetek felsorolását a költészettől a táncig. Az összes művészet hasznos és káros vonását felsorolja. Pl a zene hasznos vonása az időtöltés, a társas forma, a gálánsság gyakorlása, káros vonása

pedig a gondolati üresség, a kedélye érzület hiánya és a kalimpálás. Goethe és Schiller levelezett egymással, barátok voltak. Levelezésük fő témája volt, hogy jó lenne a hamis és igazi művészetet definiálni, szétválasztani. Anglia, XIX. sz: William Wordsworth: költő volt. Szerinte a valódi művészet szépségét és méltóságát veszélybe sodorják az ostoba regények, az értelmetlen költői elbeszélések. Az effajta tömegirodalom szerinte giccsirodalom, ami az embert a passzivitás, a „barbár érzéktelenség állapotába” helyezi. Matthew Arnold: úgy vélte, hogy a valódi kultúra soha nem játszott olyan fontos szerepet az emberiség életében, mint az ő korában. Pascalhoz hasonlóan a játékokat, sportrendezvényeket és tömegkommunikációs formákat a való élet elől menekülés tendenciájának különböző megnyilvánulásaként fogja fel. Walter Bagehot: kiemeli az újságolvasást, mivel ez az egyetlen szellemi tevékenység,

amelynek még nagyobb közönsége van. Rámutat arra, hogy az újságok befolyásolják a közvéleményt Bagehot számára a tömegirodalom morális és szellemi értékek nélküli irodalom. William Hazlitt: mély aggodalommal szemlélte a kultúra hanyatlását. Úgy vélte, a vásárlóképes fogyasztók ízléséhez alkalmazkodó tömegkultúra a valódi művészet pusztulásához vezet. Leigh Hunt: egyike volt az első igazi színház kritikusoknak. Ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint Hazlittot. Hunt elítéli a vígjátékok alkotóinak újabb és újabb extravaganciáit, a fortélyokat és trükköket, amelyekkel hatás igyekeznek elérni. Walter Scott: egészen másképp ítéli meg a művész és közönség kapcsolatát. Az írást elsősorban hivatásos foglalkozásnak tekinti, amiért az író pénzt kap. Számára nem léteznek kritikai szabályok, amelyek segítségével meg lehetne ítélni a műalkotás szépségét. A különböző osztályoknak

különböző műalkotások tetszenek, és Scott ezt a nézetet elfogadja. Szociológiai álláspont: Alexin de Tocqueville: semmilyen lehetőséget nem lát a valódi művészetre, a formát minduntalan szem elől tévesztik. Az alkotók inkább a kivitelezés gyorsaságára ügyelnek, semmint a részletek tökéletességére. A modern társadalmakban szerinte csak a tömegkommunikáció számíthat sikerre, a tömegkultúra termékei, melyek egyetlen szellemi, művészi vagy morális követelménynek sem felelnek meg. Ennél fogva az író is beépül az ipari társadalomba, a maga módján ő is ugyanolyan árutermelővé válik, mint a többi üzletember. Hippolyte Taine: számára nem tűnik olyan jelentősnek a tiszta művészet és a tömegeknek szóló irodalom közötti különbség, mint hazájabeli és külföldi kortársai számára. Taine-nel már a jelenkor küszöbén állunk. A művészetről és tömegkultúráról folyó viták a századfordulón lényegében két

iskolán belül zajlottak, Nietsche és Marx szellemi környezetében. Mindkettőben közös, hogy tagadták a fennálló politikai és kulturális rendszert. Nietsche és tanítványai bizonyos értelemben radikálisabbak voltak a marxistáknál, mert úgy vélték, hogy az egész szellemi életet megfertőzte a modern civilizáció pragmatikus utilitarizmusa. Az említett szerzők legtöbbje következetesen egyenlőségjelet tesz a szórakozás és a tömegirodalom között, s a tömegkultúrához való viszonyuk nagyjából és egészében negatív. A legtöbb szerző következetesen egyenlőnek tekinti a szórakozást és a tömegirodalmat, s a tömegkultúrához való viszonyuk általában negatív. A kérdésre „Mi a valódi művészet, ha nem szórakozás?” sohasem jutottak megegyezésre. XX. század: Folytatódik a negatív megítélés. D. Mc Donald: - amerikai kritikus, esztéta. - könyve: A tömegkultúra elmélete: „a tömegkultúra nem jó és soha nem is lehet

az”. Ezzel az axiómával indít. - Tézisei: - a tömegkultúrát felülről irányítják - az uralkodó osztály megrendelésére készül a kultúra. (Megjegyzés: Murai azt mondta az előadáson, hogy nem ért vele egyet, mert ez túl romantikus!!!!!) A totalitárius rendszerek fedezik fel, hogy mennyire jól fel lehet használni manipulációra a tömegkultúrát. Tömegkultúra – folklór szembeállítása: 2 vélemény: - a tömegkultúra a folklór folytatása - a tömegkultúra és a folklór élesen különbözik, mert a folklór részt vesz az előállításban, a tömegkultúra pedig passzív, nem vesz részt az előállításban. A tömegkultúra feloldja a kulturális különbségeket – homogenizál. Infantilis felnőtteket nevel Ez a valós életből való menekülés. A tömegkultúra elmossa az életkori különbségeket is, mert felnőttes gyerekeket, és infantilis felnőtteket „hoz létre”. Érvek és ellenérvek a tömegkultúrával kapcsolatban:

Umberto Eco (Nyitott mű: A tömegkultúra és a kultúra szintjei) Eco azt javasolja, hogy hozzunk fel vádakat, majd védelmi érveket a tömegkultúrával kapcsolatban: Vádak: - a tömegkultúra aternalisztikus (beavatkozó); - heterogén közönséget céloz meg; - ízlésátlagot akar formálni; - befogadói passzívak (nem tudják a véleményüket kifejezésre juttatni); - konformizmusra nevel; - hiányzik a kritikai attitűd; - kereslet-kínálat törvényei határozzák meg; - leegyszerűsíti a világot, sémákban, képletekben gondolkodik; - a tömegkommunikációs eszközökön belül kollázs módra együtt jelentkezik a magas kultúra és a tömegkultúra ezért az értékkülönbségek eltűnnek; - a tömegkultúra felhasználja a magas kultúra eredményeit; - a tömegkultúra közvetlen érzések kiváltása, mely érzéseket azonnal nyújtják át; - csak a jelen az érdekes; - csak az anyag az érték (anyagi világ). Védelem: - a kultúra demokratizálódása; -

könnyen hozzáférhető; - hozzájárulhat a magas kultúra elterjedéséhez; - a magas kultúra is merít a tömegkultúrából; - mindig szerette a cirkuszt