Szociológia | Tanulmányok, esszék » Heterogén kultúra, hegemón kultúra

HETEROGÉN KULTÚRA – HEGEMON KULTÚRA – SZUBKULTÚRA. A SZUBKULTÚRA LÉTREJÖTTÉT ELŐIDÉZŐ TÁRSADALMI TÉNYEZŐK. A SZEGÉNYSÉG SZUBKULTÚRÁJA. Heterogén: másfajta, másnemű, különböző részekből álló; egymástól elütő, egymással össze nem férő. Hegemón: döntő, hatalmi fölényben lévő A kultúrakutatás nem foglalkozik a magaskultúra mibenlétére vonatkozó fejtegetésekkel, hanem két szociológiai szempont alapján jelöli ki az érdeklődésére számot tartó területet. Az egyik szerint azokat a kulturális termékeket, praxisokat, jelentéseket kell vizsgálni, amelyek csak úgy vannak, vagyis nagy számban fordulnak elő. A másik szociológiai szempont emancipatikus. Az a felismerés motiválja, hogy vannak olyan kulturális gyakorlatok, amelyek vizsgálata mennyiségileg nem lenne szükségszerű, de a sajátos szubkultúrák megismerése mégis elengedhetetlen. Indokául az az érv szól, hogy a többségi kultúra, a hegemón diskurzus

sajátosságaira is fény derül, ha a szubkultúrákhoz való viszonyukat vizsgáljuk. A hegemónia terminus Antonio Gramscitól származik, jelentése a következő: Az uralkodó osztály az ideológiai, kommunikációs eszközöket és intézményeket birtokolva olyan kulturális közeget teremt, ahol az alávetettek „mivel elfogadják az elit által megfogalmazott értékeket és szabályokat, spontán engedelmeskednek”. Tehát nincs szükség az állami erőszak látványos alkalmazására az osztálykonfliktusok megoldásakor, a hegemónia egyszerűbben biztosítja az uralmi formák, a kapitalista rend fennmaradását, mivel elébe vág az „ellenérdekű” ideológiák elterjedésének. Hegemónia típusok: Általános : valamennyi fontos dimenzióban kiosztja a lapokat, meghatározza az értékeket, normákat, szerepeket Partikuláris: csak az egyik dimenzióban jelenítik meg az uralmi viszonyokat (pl. rasszizmus) megkülönböztethető még: a hegemóniát betölt

Explicit ideológia: a hegemón tartalma többé-kevésbé egybeesik az uralmon lévő csoport által hangoztatott ideológiai célokkal és tartalmakkal Látens ideológia: a deklarált értékek mentén kristályosodik ki a hegemónia A heterogén társadalmakban, főképpen, ha a történelem folyamán erősen keveredett, vagy ha a vándorlások miatt nagy tömegű más kultúrából származó személy él, a kultúra távolról sem egységes. A társadalmon belül többé-kevésbé szubkultúrák élnek. Szubkultúra: a társadalom többségének kultúrájától eltérő kultúra. A legegyszerűbb esetek a különböző anyanyelvű, különféle etnikumhoz tartozó, különböző vallású társadalmi csoportok szubkultúrái. A mai fejlett társadalmakban más elválasztó vonalak mentén is differenciálódnak a különböző csoportok kulturálisan: pl. életkor szerint (ifjúsági szubkultúrák), nemek szerint (női szubkultúrák) Egészen különlegesek a deviáns

szubkultúrák (a bűnözők bizonyos csoportjai, kábítószer-fogyasztók, stb.) A különféle kultúrákhoz tartozó emberek között az emberiség kezdetei óta voltak enyhébb vagy erősebb ellentétek. Az adott kultúra tagjai önmagukat a „mi” kategóriába sorolták, a másik kultúra tagjait pedig az „ők” kategóriába, és a „minket” sokszor jobbnak, erkölcsösebbnek, okosabbnak tartották „őnáluk”. A szubkultúrák elméletének felépítésekor tudomásul kell venni, hogy az emberi problémák nem oszlanak meg találomra a társadalmi rendszert követő szerepek között. Minden korosztály, nem faji és etnikai kategória, minden foglalkozás, gazdasági réteg és társadalmi osztály olyan emberekből áll, akikben társadalmunk kialakította a maguk vonatkoztatási hálózatát, s akiket társadalmunk olyan szituációk elé állított, amelyek nem azonos módon jellemzőek más szerepekre. Pl:A nők és a férfiak problémái és gondjai

eltérőek, mert önmagukat, mások meg őket különböző normák alapján ítéli meg, s mert a törekvéseik realizálásához rendelkezésükre álló eszközök is különbözőek. Vagy pl: valamennyiünknek meg kell birkóznunk az öregedés problémáival, de e problémák nem azonosa valamennyiünk számára. A testi erőnlét csökkenésének nyilván merőben más jelentősége egy vasmunkás és egy orvos számára. Nagy általánosságban nyilvánvaló, hogy a környezetünkben élők mélyen gyökerező érdekeibe vagy erkölcsi nézeteibe ütköző mindennemű megoldás retorziót vált ki. A teljesen elfogadható megoldás legelső követelménye tehát az, hogy elfogadhatónak bizonyuljon azok számára, akiknek együttműködésétől és jóakaratától függünk. Ez nyomban szűk határok közé szorítja az alkotó készséget és az újító szellemet. Társadalmi környezetünktől való függés erősen ösztönöz, hogy a már kialakult megoldások közül

válasszuk ki a magunkét, amelyről tudjuk, hogy embertársaink szemében rokonszenves. Nemcsak a valamely társadalmi kategóriához tartozásunk elismerése, hanem a mások részéről irántunk megnyilvánuló megbecsülés is függ az általunk vallott nézeteknek, az általunk követett normáknak az ő normáikkal, az ő meggyőződésükkel való egyezéstől. A velünk azonosan gondolkodó és érző emberek társaságában feloldódunk. Minden egyén számára léteznek csoportok, amelyek hathatósabbnak bizonyulnak másoknál az egyén nézeteinek érvényességét vagy elfogadhatóságát meghatározó tekintélyként. Ezek az ő „referenciacsoportjaik”. Mind a nyílt cselekvés, mind az azt alátámasztó vonatkoztatási hálózat területén erős ösztönzők tartanak vissza attól, hogy ne térjünk el a csoportjainkban kialakított utakról. Ha problémáink nem oldhatók meg a csoportunk számára elfogadható módon, és a problémák eléggé akutak, akkor

valószínűleg nem próbálkozunk önálló megoldással, hanem keresünk más szubkultúrával rendelkező csoportot, amelynek vonatkoztatási hálózatát elfogadhatóbbnak találjuk. A társadalmi folyamat egyik leginkább magával ragadó aspektusa a csoportok szakadatlan átrendeződése, az egyének átvándorlása egyik csoportból a másikba, mert az egyének öntudatlanul is olyan társadalmi környezetet keresnek, amely kedvez alkalmazkodási problémáik megoldásának. Az egyén nehezen tud elszakadni környezetének kultúramodelljeitől, a csoporttársaitól való függés konformizmusra és minden újnak a kerülésére kényszeríti. A kultúraformák felmerülésének döntő feltétele hasonló alkalmazkodási problémákkal küszködő több olyan cselekvő személy létezése, akik tényleges interakcióban állnak egymással. Problémáik megoldásai között lehet egy, amely még nem testesült meg cselekvésben, s amely ennél fogva nem létezik még kulturális

modellként. Ez a megoldás, noha már nem rendelkezik az érvényesség társadalmi kritériumával, esetleg pontosabban megválaszolhatja e csoport problémáit és hatékonyabbnak bizonyulhat a csoport számára a már intézményesített megoldások bármelyikénél. Amikor felmerülnek a közös vonatkoztatási rendszerek csoportnormái, akkor új szubkultúra merül fel. Kulturális, mert minden cselekvő személy részvételét ebben a normarendszerben befolyásolja az a körülmény, hogy ugyanezeket a normákat más cselekvő személyekben észleli. Szubkulturális, mert a normák csakis azon cselekvő személyek esetében közösek, akik előreláthatóan valamilyen formában profitálhatnak belőlük, és akik egymásban olyan rokonszenves morális klímát fedeznek fel, amelyben ezek a normák valóra válhatnak és fennmaradhatnak. Ilyen módon szüntelenül megteremtik, újjáteremtik és módosítják a kultúrát, amikor csak az egyének megérzik egymásban a

hasonló körülmények által létrehozott hasonló szükségleteket, amelyeket rendszerint nem oszt meg velük a tágabb társadalmi rendszer. Az effajta szubkulturális rendszer, mihelyt létrejött, fennmaradhat, de semmiképpen sem pusztán a tehetetlenségi erő folytán. Túlélheti a megteremtésében részt vett egyéneket, de csupán amíg kielégíti a megteremtők utódainak szükségletét. Státusproblémák szubkulturális megoldásai Státusproblémán azokat a problémákat értjük, amelyek az embertársaink szemében való megbecsülés elnyerésével kapcsolatosak. Státusszerzési képességünk attól függ, hogy milyen státuskritériumokat alkalmaznak embertársaink. Ezek a kritériumok vonatkoztatási hálózatunk egyik aspektusát alkotják. Ha hiányoznak belőlünk azok a képességek, melyek a kritériumok alapján a státust biztosítanak, akkor az alkalmazkodás legjellegzetesebb és leglehangolóbb problémája gyötör bennünket. Azok az egyének,

akik ezzel a közös problémával küszködnek, egyik megoldásként azt választják, hogy egymás felé gravitálnak, és közösen új normákat, új státuskritériumokat hoznak létre. Dicséretesnek tartják azokat a jellemző tulajdonságokat, melyekkel rendelkeznek, azt a fajta magatartást, amelyre képesek. Ha a résztvevők azt akarják, hogy az újítás megoldja a státusproblémáikat, szükséges, hogy ezeket az új kritériumokat másokkal is megosszák, a megoldás csoport-, s ne egyéni megoldás legyen. Az ilyen új státuskritériumok a tágabb értelemben társadalmi rendszer értékeitől eltérő, vagy éppenséggel azokkal ellentétes új szubkultúra-értékeket képviselnek. A szegénység szubkultúrája A szegénység fogalmát inkább a hagyományos fajtájú hátrányos helyzet megjelölésére, és inkább az alacsony jövedelem és ebből adódó egyéb hátrányok, mint pl. a nem megfelelő táplálkozás, rossz lakásviszonyok stb. megjelölésére

szokták használni A deprivált személy vagy család nélkülöz valamit, ami az adott társadalomban a nagy többségnek rendelkezésére áll, vagy amit az adott társadalomban mindenki számára elérendő minimumnak tartunk. A történetírás során az irodalomban, a közmondásokban és a mindennapi beszédben a szegények természetének két ellentétes értékelésével találkozunk. Egyesek úgy jellemzik a szegényeket, mint akik szerencsések, erényesek, becsületesek. Mások úgy, mint akik hitványak, gonoszak, erőszakosak, becstelenek. Ezek az ellentétes vélemények egymással szemben álló politikai erők küzdelmét tükrözik. De zűrzavar származik abból is, ha nem sikerül különbséget tenni maga a szegénység kultúrája között, ha az egyénekre és nem a csoportokra, a családra és a lakóhelyi közösségre koncentrálnak. A szegénység kultúrája túllép a területi, a falusi-városi és országhatárokon, és hasonlóságokat mutat a

családszerkezetben, a kapcsolatokban, az értékrendszerben és a fogyasztási szokásokban. Ezek a hasonlóságok az összetartozás közös jegyeit példázzák: az egyforma alkalmazkodás a közös problémához. A szegénység kultúrája alkalmazkodás és válasz is a szegények marginális helyzetére a kapitalista osztálytársadalmakban. Abban segít, hogy megbirkózzanak a reménytelenség és kétségbeesés érzésével, amikor kiderül, hogy nem képesek sikereket elérni a többségi társadalom értékei és céljai szerint. A szegénység kultúrája nem csupán alkalmazkodás a többségi társadalom objektív körülményeihez. Ha egyszer létrejön, a gyerekekre gyakorolt hatásán át generációról generációra öröklődik. A szegénység kultúrája akkor jön létre, ha egy rétegzett társadalmi és gazdasági rendszer hanyatlásnak indul, vagy egy másik váltja fel. Előfordul, hogy gyarmatosítás eredményeként jön létre, vagy a törzsi

társadalmak felbomlása miatt. A szegénység kultúrája több szempontból vizsgálható: a szubkultúra és a többségi társadalom kapcsolatának szempontjából; a slum- közösségek természetének szempontjából; a családok jellemzőinek szempontjából; az egyének magatartásának, értékeinek és személyiségjegyeinek szempontjából. 1. A szegénység kultúrájának alapvető vonása, hogy a szegények nem vesznek hatékonyan részt, és nem illeszkednek bele a többségi társadalom fő intézményeibe. Ez meglehetősen összetett dolog és különböző résztényezők eredménye, amelyek közé tartozik a gazdasági eszközök hiánya, a szegregáció, a gyanakvás és a helyi problémamegoldások kialakulása. A többségi társadalom néhány intézményében való részvétel önmagában még nem szünteti meg a szegénység kultúrájának jellemzőit. A szegénység kultúrájában élő ember nagyon kevés értéket termel, és nagyon keveset kap érte.

Általában alacsonyan képzett és iskolázott, nem tartozik szakszervezetbe, nem tagja politikai pártnak, többnyire nem vesz részt jótékonysági szervezetekben. Kritikus magatartást tanúsít az uralkodó osztályok alapvető intézményeivel szemben. A szegénység kultúrája fogékony az ellenzékiségre, és könnyen felhasználható a fennálló renddel szembeni politikai mozgalmakban. 2. Ha a szegénység kultúráját a lakóhelyi közösségek szintjén akarjuk leírni, a szegényes lakáskörülményeket, a zsúfoltságot, a kiscsoportokat és mindenekelőtt a nukleáris és tágabb családokon túli minimális szervezettséget kell felsorolni. A szegénység kultúrája az alacsony szintű szervezettség miatt marginális és anakronisztikus jellegű a rendkívül bonyolult és specializált, szervezett társadalmunkban. A szervezettség alacsony szintjének ellenére mégis létezik valamifajta közösségi tudat és egymáshoz tartozás a városi slumok

körzeteiben. 3. A családi élet szintjén a szegénység kultúrájának fő jellemzői a következők: a gyerekkornak, mint speciális védettséget élvező életszakasznak a hiánya, a korai szexuális érdeklődés, a szabad vagy megegyezésen alapuló együttélés, a nő vagy anyaközpontú családok kialakulása, és ezzel együtt szorosabb kapcsolat az anyaági rokonsággal. 4. Az egyén szintjén főleg a marginalitás, a reménytelenség, a függőség tudata a legjellemzőbb További vonások még a következők: gyakori anyahiány, kialakulatlan személyiségstruktúra, az érzelmek kontrolljának hiánya. A szegénység kultúrájában élőket az adott hely és környék problémái érdeklik, gyenge a történelemtudatuk. Csak a saját problémáikat ismerik, a saját helyi körülményeiket, általában nincs fantáziájuk. Nincs osztálytudatuk, bár rendkívül érzékenyek a rétegkülönbségekre A szegénység pozitív vonásai: A jelennek élés kifejlesztheti

a spontaneitásra, érzéki élvezetekre, ösztönös érzelmekre való képességet. A szegénység kultúrájának jövője: 1. Megpróbálják az életszínvonalat lassan felemelni és beilleszteni őket a középosztályba pl:USA-ban 2. Forradalmibb megoldás => a forradalmaknak, ha nem is sikerül magát a szegénységet eltüntetniük, gyakran sikerül megszüntetniük a szegénység kultúrájának egyes alapvető vonásait azáltal, hogy gyökeres szerkezeti változást idéznek elő a társadalomban, a jövedelem újraelosztásában, a szegények megszervezésében és azáltal, hogy a valahova tartozás és a vezetés tudatát nyújtják nekik. A szubkultúra fönnmaradásának legfőbb oka az a nyomás, amit a többségi társadalom gyakorol a tagjaira és magának a többségi társadalomnak a struktúrája. Az egyenlőtlenség és a szegénység okai: Az egyik álláspont szerint a társadalmi egyenlőtlenségek az emberek közötti alapvető különbségekből

származnak. Sokan a biológiai adottságokban látják, és azt feltételezik, hogy ezek többé-kevésbé öröklődnek. A radikálisan társadalomkritikus szociológusok szerint a szegénység oka – legalábbis az iparosodott társadalmakban – a gazdasági-társadalmi rendszer jellege, működése, ezért az elsőrendű feladat ennek megváltoztatása. Az 1960-70-es években sok képviselője volt annak az irányzatnak, amely a műveltség és az iskolai végzettség terén fennálló hátrányokban látta a szegénység fő okát. Eszerint az iparosodott társadalmakban a mindennapi élethez meglehetősen széles körű tájékozottság, sok ismeret és gyakorlati jártasság elsajátítása szükséges. Akik ezzel nem rendelkeznek, azok menthetetlenül hátrányos helyzetbe kerülnek a jövedelemszerzés területén, és ennek következtében minden más területen is. Ezért az oktatást látják annak a területnek, ahol a szegények gyermekeinek speciális támogatásával

a legeredményesebben lehet a szegénység, különösen annak öröklődése ellen küzdeni. Egy másik álláspont a szegények rossz testi és különösen lelki egészségi állapotára hívta fel a figyelmet, és azt hangsúlyozta, hogy krónikusan beteg, rokkant emberek egyszerűen képtelenek nagyobb erőkifejtésre, rendszeres munkavégzésre. Van olyan álláspont, amely szerint elsősorban a csonka családok válnak szegénnyé, és képtelenek ebből a helyzetből kiemelkedni. A szegénység kultúrájának egyik vezető képviselője Amerikában Oscar Lewis volt, híres könyve a Sanchez gyermekei A kutatásai során a mexikói családok, ill. egy kiválasztott család életmódját vizsgálta. Azt bizonyította, hogy ennek a rétegnek egészen speciális életmódja van (különféle alkalmi munkából élnek, háztartási gazdálkodásuk kevéssé ésszerű, a holnapra kevéssé gondolnak, nem takarékoskodnak, családi kapcsolataik meglehetősen zavarosak és gyakran

változnak). Ezt nevezte a „szegénység kultúrájának”. Hasonló módszerrel írta le Budapesten Fábián Katalin a Makoldi család c. könyvében Eszerint a szegény rétegbe tartozónak egy egészen különös viselkedési norma- és értékrendszere, vagyis kultúrája van. Ez megakadályozza őket abban, hogy a szegénységből kiemelkedjenek, viszont megkönnyíti számukra, hogy a szegénységgel járó terheket elviseljék