Szociológia | Tanulmányok, esszék » Tormay Kyra - P. Bourdieu a társadalmi egyenlőtlenségek újratermeléséről

Adatlap

Év, oldalszám:2005, 11 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:55
Feltöltve:2010. július 21
Méret:131 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

P. Bourdieu a társadalmi egyenlőtlenségek újratermeléséről Készítette: Tomay Kyra (irodalom: Az értelmiségi hagyomány és a társadalmi rend megőrzése, Az iskolai kiválóság és a francia oktatási rend értékei, Rekonverziós stratégiák in: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése és Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke in: A társadalmi rétegződés komponensei, A mezők logikája in: Szociológiai irányzatok a XX. században) P. Bourdieu az 1945 utáni francia szociológia egyik kiemelkedő alakja Franciaországban ez az időszak a modernizáció vége, gyors társadalmi átalakulás, életformaváltás ideje. Bourdieu életpályája “saját elméletének cáfolata” mivel egy dél-francia, paraszti- kistisztviselői családból jutott el a francia felső értelmiségbe. Bourdieu bár a szociológiának sok különböző részterületével foglalkozott, (főleg: művészetszociológia, oktatási rendszer újratermelési

funkciója) ezeket nem külön- külön művelte, hanem egy szisztematikus átfogó elmélet keretében. Munkássága kapcsolódik a francia strukturalizmushoz, de polémizál is vele, társadalmi struktúra elmélete Marxra, és Weberre támaszkodik. Első munkája egy etnológiai mű az algériai kabil paraszti társadalomról, ebben dolgozza ki gyakorlatelméletét, ebben alakítja ki a tőke, habitus, gyakorlati logika fogalmait, melyek később is centrális fogalmai lesznek. Ebben a munkában Bourdieu elhatárolódik a strukturalizmustól, és a cselekvéselmélettől is. A cselekvők nem- tudatos stratégiákat követnek. A francia strukturalizmus A strukturalizmus nem zárható egy egyetemi diszciplína keretei közé, gyökerei a nyelvészetbe nyúlnak vissza: F. de Saussure, R Jakobson, és társadalomtudományi megfogalmazása Cl LéviStrauss nevéhez fűződik A Lévi- Strauss féle strukturalizmus figyelme nem a cselekvőre, szándékaira, felszíni viszonyokra, hanem a

modellként felfogott mélystruktúrákra irányul, ezek egyszerre eszközei a megismerésnek, és létrehozói a “felszíni” jelenségeknek. P. Bourdieu is ebből a strukturalizmusból indult ki, de módosította Weber cselekvéselméleti és Marx osztályelméleti megfontolásainak beépítésével. Bourdieu annyiban tekinthető strukturalistának, hogy rendkívül fontosnak tartja az individuális cselekvő szándékai és céljai felől nem értelmezhető szerkezetek (pl. mezők) és erőforrások (tőkék) szerepét az elemzésben Ő maga nem tekinti magát strukturalistának. Bourdieu számára a mező, habitus, és tőke fogalma csak heurisztikus jelentőségű eszköz, általában nem definiálja őket pontosan. Mező: Bizonyos pozíciók közti viszonyok összessége, pl. tudományos mező, irodalmi mező, stb A különböző pozíciójú emberek különböző mennyiségű gazdasági, kulturális és társadalmi tőkével rendelkeznek, és ezek aránya is

eltérő. (Pl sok kulturális- kevés gazdasági tőke pl mai magyar pedagógusok más, mint a sok gazdasági- kevés kulturális tőke pl. mai magyar zöldségesek) A mező egyfajta játéktérként értelmezhető, ahol tétek vannak, a speciális tőkék az aduk. Fontos tényezője a mezők működésének a "játékban lét” illúziója. (Ez az illúzió rokonítható az ajándékcsere működésével: bár tudjuk, hogy az ajándékot kötelező elfogadni, és viszonozni, mégsem egyszerű csere, az önzetlen ajándékozás illúziója tartja fenn ennek a társadalmi gyakorlatnak a működőképességét.) + az illúzió más szempontból is fontos, lehetővé teszi a doxikus tudást, azaz azt a hitet, meggyőződést, hogy van miért játszani, az adott mezőben elérhető sikerek értékesek. Ugyanakkor a játékok nem csak a nyereségekért, hanem a játékszabályok átdefiniálásáért is zajlanak. Bourdieu nem foglalkozott a mező definiálásával, ezt tanítványai

tették meg, általános válaszuk szerint akkor beszélhetünk mezőről, ha sajátos tőkék és nyereségek vannak jelen, és a mezőnek van határa is. (Ám ez a határ nem húzható meg egyértelműen Bourdieu szerint csak empirikusan állapítható meg, külső megfigyelő, vagy résztvevő szemszögből, de egyik sem tudhatja teljesen, mivel a résztvevő tudása doxikus, tudhatja a mező határát, de nem fejtheti ki, különben nem lenne számára értelme a mezőben való ténykedésnek, de a külső megfigyelő sem határozhatja meg a mező határait, mivel ő viszont nem ismeri a benne résztvevő tőkék relatív értékeit, az adukat, stb. ) Egy lehetséges megoldás a szociológiai önanalízis, amikor a szerző egyszerre van bent és kint. Alapvetően a mező határainak problémája megmarad. (Ugyanúgy, mint Luhmann-nál a rendszer határa is problémás.) A mezők logikája A mező is nyitott fogalom, arra való, hogy az empirikus kutatásban rendszerszerűen

alkalmazni lehessen, elszigetelten nem meghatározható fogalmak ezek. A mező fogalmában gondolkodni annyi, mint viszonyokban gondolkodni, “a valóság viszonyszerű”, a társadalmi valóságban csakis viszonyok vannak, nem a szereplők interakciói, hanem olyan objektív viszonyok, amik az egyének tudatától és akaratától függetlenül léteznek. A mező = hálózat, pozíciók közti objektív viszonyok sajátos konfigurációja. A pozíciók puszta létezésükben is meghatározhatóak, és azon meghatározottságok révén is, amelyeket e pozíciók az őket birtoklókra, a társadalmi szereplőkre, és intézményekre kényszerítenek, egyrészt azáltal, hogy e pozíciók birtokosai milyen aktuális vagy potenciális helyzetet foglalnak el a különféle hatalomfajták és tőkefajták elosztási struktúrájában, illetve azáltal, hogy milyen objektív viszonyban vannak a többi uralmi, alárendeltségi, homológ, stb. viszonnyal A mező meghatározásakor

gyakran a játék analógiáját használja B.: befektetés, illúzió, összejátszás, aduk, A mező struktúráját minden pillanatban a játékosok közti erőviszonyok határozzák meg. A “játékos” stratégiái, valamint minden, ami játékát meghatározza, nemcsak attól függ, hogy az adott pillanatban milyen volumenű és milyen struktúrájú tőkével rendelkezik, és ennélfogva a játékban milyenek az esélyei, de függ attól is, hogy az általa birtokolt tőke struktúrája és volumene hogyan fejlődik az időben, milyen társadalmi röppályát ír le, és függ azoktól a hajlamoktól (habitus) is, amelyek csakis egy bizonyos objektív esélystruktúrával való tartós viszonyban alakulhatnak ki. A mező határainak kérdése mindig magában a mezőben van feltéve. A mező olyan tér, amiben a mező hatása érvényesül. Minden esetben konkrétan kell megvizsgálni az adott mező határait A mező dinamikájának lényege struktúrájának sajátos

konfigurációjában rejlik, abban a “szóródásban”, amely az egymással versengő különböző erők közt figyelhető meg. Tőke csakis az adott mezővel való viszonyban létezik és működik, a tőke hatalom. A tényleges és potenciális erőviszonyok által meghatározott mező egyszersmind harcmező is, annak a harcnak a színhelye amelyet az erőviszonyok adott konfigurációjának megőrzéséért vagy átalakításáért vívnak. Mi a különbség a mező és az althusseri apparátus, vagy a luhmanni rendszer közt? A mezőben harcok folynak, ezért a mezőnek története van. A mezőnek nincsenek részei, alkotóelemei Minden almezőnek megvan a maga logikája, maga szabályai, és minden állomás a mező megosztásában minőségi ugrással jár. A mező határai dinamikus határok, hogy hol húzódnak, az a mezőben dúló harc tétje. A mező fogalmaiban való elemzésnek három mozzanata van: - Mi a mező helyzete a hatalmi mezőhöz képest - Mi az

objektív struktúrája azoknak a viszonyoknak, amelyek az adott mezőben egymással versengő szereplők és intézmények pozíciói közt figyelhetők meg - Elemezni kell a szereplők habitusát, azoknak a hajlamoknak a rendszereit, melyre a gazdasági– társadalmi feltételek meghatározott típusának interiorizálásával tettek szert, és amelyek az adott mezőben meghatározott kibontakoztatásukra. pályaívben találnak többé-kevésbé kedvező alkalmat a A pozíciók mezeje elválaszthatatlan az állásfoglalások mezejétől, az utóbbi a szereplők gyakorlatainak és véleményeinek strukturált rendszere. Az állásfoglalások terét a pozíciók tere irányítja. Bourdieu elhatárolta magát a funkcionalizmustól, mivel ő inkább a konfliktust, a harcot, a funkcionalisták meg inkább a konszenzust állítják előtérbe, de a bourdieui mezőelmélet annyiban hasonlít a funkcionalizmushoz, hogy a mezők ugyanúgy osztódnak almezőkre, mint a

rendszerek alrendszerekre. Bourdieu elhatárolódik a cselekvéselmélettől is, a tétek, nyereségek, pozíciók és a köztük lévő viszonyok meghatározása az elsődleges, ebből vezeti le a cselekvéseket. Amit csinálnak, az csak a mezőn belül érvényes. Habitus: A gyakorlatok, játékok ésszerűek, de nem tudatos kalkuláció eredményei, a mező fogalom ezt a játéktér, a habitus a cselekvő felől világítja meg. Def.: Strukturált diszpozíciók társadalmi rendszere, amelyek bizonyos gyakorlatokat képesek generálni. Azaz viselkedéseket hoz létre, méghozzá nem véletlen halmazként, hanem valamilyen struktúra szerint. A cselekvő kreatív is, meg nem is: cselekszenek, de a cselekvésüket generáló elvekkel nincsenek igazán tisztában. Ez egy parsonsi álláspontból is elfogadható lenne, de a habitus nem csak a tudatos, gondolati síkon jelenik meg, hanem benne van az izmokban, a testtartásban is. Ez teszi érthetővé a félig-tudatosságot, a doxikus

tudást. A habitus fogalma oldja fel azt a problémát is, hogy a cselekvőket rosszhiszeműként érzékeljük-e. (Ha valaki azt vallja, hogy a tudás önérték, és közben ezen tőkéjét arra használja, hogy kormánytanácsadóként politikai tőkére tegyen szert, rosszhiszeműnek minősülne. Ezt oldja fel a habitus, nem kell feltételezni, hogy az egyén rosszhiszemű, ez egy sajátos habitus, ami lehetővé teszi a tőkekonverziót.) A habitus egy beállítottság, ami kondicionálás eredménye. (Nem tudatos szocializáció) A fogalom problémája: nem magyarázza azokat az eseteket, amikor a gyors társadalmi változások következtében a mező teljesen átalakul, és a cselekvők mégis kompetensként viselkednek, noha szocializációjuk idején még más volt a helyzet. (Bourdieu itt próbálkozott a preadoptáció biológiai fogalmának bevezetésével, de társadalmi kérdésekre való használata problematikus.) Ez a probléma jelentkezett például a burzsoázia új

reprodukciós gyakorlatával, azaz a közvetlen anyagi átörökítésről az iskolai reprodukcióra való átállása kapcsán. Tőke: ez a fogalom eszköz a szociológia széttöredezett részterületeinek összekapcsolására. Bourdieu-nél a társadalmi újratermelés (reprodukció) a tőkék konvertálásával megy végbe, ezért a tőkemozgás logikája révén fogható fel a társadalmi reprodukció folyamata. Bourdieu-nél a tőke fogalma az etnológiai kutatás kapcsán merült fel, amikor a látszólag irracionális cselekvések korábbi magyarázataival szemben (tradicionális cselekvésként, vagy racionális magyarázattal próbálták korábban megfogni) az össztőke mennyiségével magyarázza pl. a házasodási piacon elfoglalt pozíciót, így már tágabb értelemben gazdaságilag is racionális viselkedésként fogható fel cselekvésük. - A tőke nem csak jószág, hanem relációk is (ez már Colemannál is így volt) - a tőke ritka jószág (időt,

energiát kell belefektetni) - a tőke cserélhető, konvertálható (ez ellentétes Coleman definíciójával) Fajtáit lsd. A tanulmányban Problémák: 1. Az inkorporált kulturális tőke ritka jószág-e? A tanítással a tanár tőkéje elvben nem csökken, míg a tanulóké gyarapszik, de a tudás relatív értéke csökken vele. 2. A tőkekonverzió feltétele a nem explicit racionalitás A tőkefelhalmozást habitus vezérli 3. A mezőfogalommal kapcsolatban: intézményi feltételektől függ a tőkefelhalmozás és konverzió, csak egy mezőn belül értékesíthető 4. Ellenőrizhetőség problémája: a befektetett tőke – profit összehasonlítása, kalkuláció problémája: A tőkekonverzió megállapítható, ha az egyén sikeresen reprodukálta magát és osztályát, de ebben van egy körkörösség: az osztályreprodukciót magyarázza a tőkekonverzióval, és fordítva. Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke A tőke anyagi formában, vagy

elsajátított, “inkorporált” formában felhalmozott munka. A tőkefelhalmozáshoz időre van szükség. A tőke a dolgok objektivitásában rejlő erő, mely arról gondoskodik, hogy ne minden legyen rögtön lehetséges, vagy rögtön lehetetlen. A tőke különböző fajtáinak és alfajtáinak bizonyos időpontban adott elosztási struktúrája a társadalmi világ belső struktúrájának felel meg. A társadalmi világ struktúrájának működését csak akkor ítéljük meg helyesen, ha a tőke fogalmát nem csak a közgazdasági értelemben, hanem valamennyi megjelenési formájában vezetjük be. A tőke három alapvető formájában fordul elő, hogy éppen melyik formájában fordul elő, az a transzformációs költségektől függ. 1. Gazdasági tőke: közvetlenül pénzzé konvertálható, főleg tulajdonjogi formában hajlamos intézményesülni 2. Kulturális tőke: bizonyos feltételek mellett gazdasági tőkévé konvertálható, különösen az iskolai

végzettségi titulusok formájában hajlamos intézményesülni a) Bensővé tett, inkorporált kulturális tőke: a szervezet tartós készségének formájában Testre szabott, valamilyen belsővé tételi folyamatot feltételez. Elsajátítási folyamat előzi meg, és ezt az időt a beruházónak személyesen kell ráfordítania, a képviseleti elv itt kizárt. Az inkorporált tőke olyan tulajdon, amely a személyiség szilárd részévé, habitusává, tulajdonlásból tulajdonsággá válik. A kulturális tőke szimbolikus hatékonyságának legerősebb alapja átadásának logikájából ered. Az egyénnek csak annyi ideje van a kulturális tőke felhalmozására, amennyit a családja szabad, gazdasági kényszerektől mentes időként biztosítani tud számára. b) Objektivált kulturális tőke: kulturális javak, képek, könyvek, lexikonok, eszközök, vagy gépek formájában Az objektivált kulturális tőkének számos olyan tulajdonsága van, melyet csak az

inkorporált tőkéhez való viszonya alapján lehet meghatározni. Az objektivált kulturális tőke tulajdonjoga ugyan átruházható, de azok a képességek, melyek élvezetét, vagy használatát lehetővé teszik már nem szükségképpen ruházhatóak át. A kulturális javak tehát vagy anyagi elsajátítás, vagy szimbolikus elsajátítás tárgyai. Az objektivált kulturális tőke a konfliktusokban fegyverként használhatóak, ezen konfliktusok színhelye a kulturális termelés, tágabban a társadalmi osztályok terepe. (?) c) Intézményesült kulturális tőke: olyan tárgyiasult formában, amit azért kell külön kezelni, mert sajátos tulajdonságokat kölcsönöz az általa garantált kulturális tőkének. Az inkorporált tőke titulusok formájában történő objektiválása küszöböli ki az inkorporált kulturális tőke biológiai korlátoknak való alávetettségéből származó hiányosságait. A titulusok különbséget hoznak létre az állandó

bizonyítási kényszer alatt álló autodidakta kulturális tőkéje, és azon kulturális tőke között, melyet jogilag olyan titulusok révén ismernek el, illetve garantálnak, melyek formálisan függetlenek hordozójuk személyétől. Az iskolai végzettség a kulturális kompetencia bizonyítéka, viszonylag független nemcsak a személytől, de attól a kulturális tőkétől is, mellyel az adott pillanatban tényleg rendelkezik. A titulusok a gazdasági tőke kulturális tőkévé való átalakulásából származnak, oda-vissza váltható, az erre vonatkozó stratégiák befolyásolták az oktatásban lezajlott robbanást, és a tudományos címek inflációját. 3. Társadalmi tőke: a “kapcsolatokból” fakad, bizonyos körülmények mellett ugyancsak gazdaságivá konvertálható, főleg a nemesi címekben hajlamos intézményesülni. Azon aktuális és potenciális erőforrások összessége, amelyek a kölcsönös ismeretségek vagy elismerés többé-kevésbé

intézményesült viszonyai tartós hálózatának birtoklásához kapcsolódnak, vagy másként kifejezve, olyan erőforrásokról van szó, amelyek egy csoporthoz való tartozáson alapulnak. A társadalmi kapcsolatok csak olyan anyagi és/vagy szimbolikus csereviszonyok alapján létezhetnek, melyek fenntartásához hozzájárulnak. A “kapcsolatok” hatása jól látható, amikor kb. azonos értékű gazdasági, vagy kulturális tőkével igen különböző eredményeket érnek el, attól függően, hogy mennyire képesek önmaguk érdekében mobilizálni egy többé-kevésbé intézményesült tőkeerős csoport (család, egykori elit iskolatársak, előkelő klub, nemesség, stb.) tőkéjét Az egyén által birtokolt társadalmi tőke nagysága egyrészt a kapcsolati hálójának kiterjedésétől, másrészt annak a tőkének a nagyságától függ, melyet azok birtokolnak, akikkel kapcsolatban áll. A társadalmi tőke multiplikációs hatást gyakorol a többi

tőkére. De a csoportok nem törekszenek tudatosan, a társadalmi tőke koncentrálására, és kihasználására, még akkor sem, ha nyíltan erre irányulnak. (pl exkluzív klubok) A kapcsolatháló léte se nem természetes, se nem társadalmi “adottság”, inkább egy folyamatos intézményesítő tevékenység terméke. A kapcsolatháló azoknak az egyéni vagy kollektív beruházási stratégiáknak a terméke, amelyek tudatosan vagy öntudatlanul olyan társadalmi kapcsolatok megteremtésére és fenntartására irányulnak, amelyek előbb- utóbb közvetlen haszonnal kecsegtetnek. A “beavatottság varázsát” állandó cserék révén termelik újjá, a kölcsönös ismertség és elismerés egyszerre feltétele és eredménye ennek a cserének. Tőkeátalakulások: Másféle tőkefajtákra gazdasági tőke segítségével lehet szert tenni, de csak költséges átalakítási munkák árán. Vannak azonnal megvásárolható javak, vannak, amelyek a társadalmi

kapcsolati vagy kötelezettségi tőke alapján szerezhetők be. Abból a kettős feltevésből kell kiindulni, hogy a gazdasági tőke egyrészt az összes többi tőkefajta alapja, másrészt a gazdasági tőke transzformált és travesztált megjelenési formái sohasem vezethetők vissza teljesen erre a tőkére, mivel sajátos hatásaikat csak annak arányában tudják kifejteni, amennyire elrejtik hogy alapjuk gazdasági tőke. A gazdasági tőke társadalmivá alakítása sajátos munkát, időt és figyelmet igényel, ugyanígy a kulturális tőke legjobb mércéje a megszerzésére fordított idő. A különböző tőkefajták kölcsönös konvertálhatóságának ténye a kiindulópontja azon stratégiáknak, amelyek a tőke újratermelését a lehető legcsekélyebb tőkeátalakítási költségek segítségével kívánják elérni. A különböző tőkefajták reprodukálhatóságuk szerint különböznek egymástól aszerint, hogy milyen könnyen ruházhatók át: mi a

tőkeátvitelkor fellépő apadási arány, és milyen mértékben leplezhető el a tőkeátruházás. (az apadási kockázat és leplezési költségek ellenkező előjelűek.) A kulturális tőke átadása nagyobb titkosság mellett, de nagyobb kockázattal is történik, mint a gazdasági tőkéé. Az elsajátítás önkényes jellege sehol sem nyilvánul meg annyira világosan, mint a tőkeátadásnál. Ezért minden reprodukciós stratégia óhatatlanul legitimációs stratégia is, mely arra irányul, hogy szentesítse mind az exkluzív elsajátítást, mind annak reprodukcióját. Minél inkább akadályozzák, vagy fékezik a gazdasági tőke hivatalos átruházását, annál inkább határozza meg a társadalmi struktúra újratermelését a tőkének kulturális tőkeként zajló rejtett körforgalma, ennek főszereplője az oktatási rendszer, ez a saját funkciója leplezésére különösen képes reprodukciós eszköz. Rekonverziós stratériák Az újratermelés

azon stratégiái, amelyek révén a tőkével rendelkező osztályok ösztönösen, vagy tudatosan úgy őrzik, vagy javítják az osztályviszonyok struktúrájában elfoglalt pozíciójukat, hogy közben megőrzik, vagy növelik tőkéjüket, ezek a stratégiák rendszert alkotnak. A stratégiákat ugyanis egyetlen elv szervezi: a jövővel kapcsolatos beállítottság, diszpozíció, amit viszont a csoport objektív jövője alakít ki. A stratégiák a reprodukálandó tőke mennyiségétől és szerkezetétől, valamint az intézményesített vagy nem intézményesített reprodukciós eszközök rendszerének állapotától függnek. A modell szerint az iskolai robbanás annak a következménye, hogy teljesen átalakultak az iskola intézményi funkciói, azaz megváltozott az oktatási rendszer és az osztályviszonyok struktúrája közti viszony. Az átalakulás oka a gazdasági tőke tekintetében leggazdagabb réteg reprodukciós stratégiarendszerének átalakulása a

közvetlen gazdasági tőke átadás helyett egyre intenzívebben használják az oktatási rendszert. Ez az átalakulás indította el az iskolai címek inflációját, ami arra kényszeríti az összes osztályt, hogy egyre erősebben vegye igénybe az iskola szolgáltatásait. Az uralkodó osztályt érintő átalakulások párhuzamosak a gazdasági mező és a vállalati struktúra átalakulásával, azzal, hogy megváltozott a viszony a családi vállalkozások és az ipari, kereskedelmi vállalkozások közt. Szaporodtak a gazdasági egységek típusai, és csökkentek az egyéni vállalkozások, valamint az elemi gazdasági egységek között egyre változatosabb és bonyolultabb viszonyok alakulnak ki. - A gazdasági mező átalakulásával tendenciaszerűen nő a cégek közti tényleges függőség, az azonos típusú vállalatok közti mechanikus szolidaritást organikus szolidaritás váltja fel (Durkheim!), amely az érdekek kölcsönösségén és a hatalom

felaprózódásán alapszik. - A gazdasági mező átalakulását a gazdasági kapcsolatok és vállalatok működésének növekvő bürokratizálódása kísérte. (elkülönül a családi és vállalati pénzügy, a munkaerőfelvétel elvont kritériumok által történik, a hatalom már nem egyénhez, hanem pozícióhoz kötődik) - A családi vállalkozásokat részben legalább a tulajdonosai irányították, a vezető megválasztásánál a tulajdonjog elégséges garancia volt. Az egyéni tulajdonban levő vállalatok hatalmi rendszerré való átalakulásának tendenciája használhatatlanná teszi azokat az eszközöket, melyek révén a vállalat korábban biztosította magának a szükséges tulajdonságokkal és megfelelő osztályhabitussal rendelkező vezető személyzetet, most az iskolai cím, kivált a “nagy iskolák” diplomája szükséges, ha nem is elégséges feltétele a gazdasági hatalmi pozíciók megszerzésének. A hatalom ezen iskolái a

szelekció révén diákjaik jelentős hányadát az uralkodó osztályból toborozzák, és olyan kiterjedt kapcsolathálóhoz juttatják őket, ami megkönnyíti az uralkodó osztályba való intergálódásukat. Mindezzel a hatalom iskolái megkettőzik és megerősítik azokat az osztály-készségeket, amelyeket a családi nevelés oldott módon adott át. A francia iskolarendszer, és annak kritikája: A francia oktatási rendszert erősen jellemzi a jakobinus egyenlőség- érték hirdetése, és egészen Bourdieuig a szociológusok többsége ezen elv megvalósítását nem is vitatta. Például Durkheim szerint az iskola meritokratikus, az egyéni érdemeket jutalmazza, és függetlenül a származástól, mindenkinek van esélye az előrejutásra. Bourdieu ezt a republikánus ideológiát veszi célba. Elmélete szerint a francia iskolarendszer osztályjellegű, annak ellenére, hogy ez manifeszt célkitűzésével ellenkezik. Sokak szerint a ’45 utáni hirtelen

bővülés a közép- és felsőfokú oktatásban azt jelenti, hogy a népi osztályok nagyobb esélyekhez jutnak, Bourdieu szerint azonban a társadalmi reprodukció akkor is végbemegy, ha többen járnak iskolába. Az iskola három funkciót teljesít: a “besúlykolást” azaz a tananyag átadását, a társadalmi reprodukciót, és ennek az elkendőzését (ideologikus funkció), azaz úgy végzi el a társadalmi reprodukciót, hogy a származási egyenlőtlenségeket iskolai egyenlőtlenséggé alakítja, az egyén személyes tulajdonságaira visszavezetve, majd az iskolából kikerülve ezek újra gazdasági tőkévé konvertálhatóak. Az iskola értékesíthetővé teszi azt a tőkét, amit a család szocializált, de úgy teszi ezt, mintha az egyén belső értékeit jutalmazná. Bourdieu tétele szerint az elsajátított tudás kellő energiával lehet ugyanolyan a felső, és népi rétegeknél, de az elsajátított tudás használati módja (habitus) sohasem lesz

ugyanolyan, és ezt értékeli az oktatási rendszer. Az iskola biztosítja, hogy a polgárság úgy termelje újra önmagát, hogy úgy tűnjön, egyéni iskolai érdemről van szó, holott a családi szocializáció tette sikeressé az iskolában. (Az iskola látszatra érdem szerint jutalmaz, valójában a tudáselsajátítás módja szerint szankcionál.) A tőkekonverziós elmélet itt bonyolódik: az explicit mérhető tőkéhez itt társul egy mérhetetlen habitus. Az értelmiségi hagyomány és a társadalmi rend megőrzése Milyen körülmények közt maradhat fenn a pedagógiai kommunikáció még akkor is, ha már nincs átadott információ? A tanár a tanulók többsége számára érthetetlen nyelvet beszél, a pedagógiai nyelv funkciója nem a kommunikáció, hanem a megigézés. Bázisa az az intézmény, melynek centrális illúziója, hogy az emberek megértik egymást. A tanári beszéd a társadalmi különbségeket iskolai különbséggé transzformálja. (Az

iskolai beszédmód a burzsoázia beszédmódja) Franciaországban emögött egy kulturális hagyomány áll: a középiskolai tanárnak elsősorban jó orátornak kell lennie. A francia rendszerben rendkívül fontos vizsga kétféle kirekesztést eredményez: egyrészt akik magukat rekesztik ki, és el sem jutnak a vizsgáig, másrészt, akik a vizsgán buknak meg. Ez a szembeállítás a vizsgán átmentek és megbukottak közt elrejti azt a viszonyt, ami a vizsgára jelöltek és nem jelöltek között áll fenn. Az iskola technikai képesítés- gyártó funkciója mögé rejti társadalmi funkcióját, és ezt annál jobban tudja csinálni, minél kevésbé hagyhatja figyelmen kívül a munkaerőpiac szigorú követelményeit. Az iskolai kiválóság és a francia oktatási rendszer Egy empirikus elemzés ’66 -’68-ből, az általános versenyvizsga győztes dolgozatairól. Bourdieu abból indult ki, hogy a versenyvizsgák győztesei az oktatási rendszer legjobb

“termékei”, ezért az ő tanulmányozásukkal lehet legjobban megközelíteni az oktatási rendszer értékeit. Milyen értékek alapján bírálják el a tanárok a vizsgadolgozatokat? Megfigyelése azt mutatta, hogy az iskola az elméleti és a gyakorlati tudáson kívül a jó modort és a stílust is értékeli, mely alapvetően a tudáshoz való viszonyból fakad, amelyet viszont a társadalmi hovatartozás alakít ki. Ez a viszony vagy “kulturált” (a felső osztály gyerekeinél) vagy “iskolás” (a középosztály gyerekeinél). Bourdieu úgy találta, hogy az iskola az uralkodó osztály értékeit hangsúlyozza, így a kulturált viszonyt, a könnyedséget, a jó modort és a választékos stílust, valamint az egyéni önkifejezést többre tartja, mint az iskolás viszonyt, a szorgalmat, aprólékosságot és a "tankönyv ízût", bár ezeket az értékeket (hiszen saját értékei) sem tagadja meg. Ez a kétféle értékrend egy kettősséget okoz az

iskolarendszer egészében. A tanárok által a dolgozatokhoz fűzött megjegyzések elemzése alapján az elsajátított tudás burzsoákispolgári használatára jellemző ellentétpárokat találtak a kutatók, ezek: művelt- iskolás, elegánsfélszeg, ragyogó- fakó, könnyed- alapos, egyéni- banális, fesztelen- nehézkes, Bourdieu szerint a versenyvizsgák győzteseinek demográfiai, társadalmi, iskolai és másodlagos jellemzői annál inkább eltérnek az alapsokaságétól, minél kisebb az esélye az alapsokaságnak, hogy az oktatási rendszer ezen szintjén képviselve legyen, illetve minél magasabban helyezkednek el az iskolarendszerben vagy a tantárgyi szakhierarchiában. A versenyvizsgák győzteseit a társadalmi előnyök rendszerezett együttese jellemzi. Az iskolarendszer legrejtettebb funkciója, hogy az osztályviszonyok szerkezetéhez való viszonyát palástolja, és a függetlenség látszatát keltve termeli újra a társadalmi egyenlőtlenségeket (P.

Bourdieu: Az oktatási rendszer ideologikus funkciója). Ezt a legjobban olyan ideológiai mechanizmusokkal tudja elérni, melyek a társadalmi egyenlőtlenségeket természeti egyenlőtlenségekké alakítják. Ilyen például a koraérettség, mint pozitív iskolai érték. Egy másik ilyen mechanizmus a tantárgy-hierarchia, melynek tetején állnak a "felszentelt tudományok": a francia nyelv és irodalom, filozófia és matematika. Ezek versenyvizsgáin a felső osztály diákjai teszik ki a győztesek döntő többségét. Ezek a tantárgyak "tehetséget", "adottságokat" követelnek meg, a feladatok és a sikeresség jelei bizonytalanok, sok előzetes ismeretet igényelnek (olvasottság, általános mûveltség). A felszentelt tudományok alatt találhatók a "másodlagos tantárgyak": a történelem, földrajz, élő nyelvek és biológia. Ezek versenyein a középosztályi diákok teljesítenek jól Itt megnyilvánul a jól végzett

munka öröme, a feladatok és az eredmények is pontosak, jól mérhetők. A hierarchia alján találjuk a mellékes tantárgyakat: az éneket, a rajzot és a testnevelést. A francia nyelv első helyezettjei a megvalósult iskolai ideál, az abszolút elit. A nemes tantárgyakat jellemzi, hogy az általuk közvetített humanista, perszonalista ideológia és a hozzájuk kapcsolódó pedagógiai gyakorlat egybe esik. Mivel azonban az iskolarendszer nem tagadhatja meg saját értékeit; a szaktudást sem, létezik egy ennél még tökéletesebb "prototípusa" is az iskolai eszménynek, és ez a görög és latin nyelv győztesei. Ők egyesítik a tudóst és a tudáshoz való kulturált viszonyt. A tökéletes jó tanulók mérsékelt eklekticizmusa jellemzi őket Egyben ők azok, akik a legtöbbre becsülik a tanári pályát. Itt figyelhetjük meg, az iskola, mint intézmény és a tanári testület önfenntartó gyakorlatát. Az iskola egy speciális intézmény ebből a

szempontból, hiszen az őt fenntartó személyek kiválasztását és képzését is teljes egészében meghatározhatja. Visszatérve az iskolai kiválósághoz, Bourdieu megfigyelése alapján mind a felsőosztály, mind a középosztály diákjai csatlakoznak a kulturált modor modelljéhez, ami a felsőosztály részéről nem meglepő, lévén ez az ő uralkodó értékrendjük, a középosztályi diákok részéről viszont igen, hiszen ők így megtagadják saját, sikerhez vezető értékeiket. Ez a tendencia arra utal, hogy az iskola előnyben részesíti a tudáshoz való kulturált viszonyt, a jó modort és a fesztelenséget a pontossággal, kitartással és szorgalommal szemben (bár ezeket is jutalmazza némileg).