Művészet | Kézművesség » Fafaragás

Fafaragás Az építészetben is nagy jelentősége van a díszítő jellegű fafaragásnak, igazi területe azonban a használati tárgyak és bútorok ékesítése. A legművészibb fafaragás a faszobrászat terén található. A faszobrászat és díszítő faragás természetesen nem válik el élesen egymástól, kiváló faszobrászok gyakran foglalkoztak egyszerű tárgyak faragásával is. A faragó művész többnyire azonos technikával dolgozik mindkét esetben. Vagy előre megmintázott formák nyomán faragja ki tárgyát, vagy a papírból kivágott és a fára ragasztott minta segítségével. Eszközei A faragás eszközei a különféle vésők, amelyek lehetnek az élük felé szélesedők vagy keskenyedők, lapos, egyenes, görbe vagy hornyolt élűek. A szélesedő pengéjű vésőket rendszerint úgy használják, hogy fanyelüket fakalapáccsal ütögetik, s így forgácsolják le a nyersanyagról a felesleges részeket; a keskenyedő pengéjű vésők kézi

használatra készülnek, és a finomabb munkák elvégzésére szolgálnak. A gyalupadba fogott tuskót előbb lenagyolják, majd a finomabb részleteket dolgozzák ki, végül csiszolóvászonnal simára csiszolják, és firnisszel, lakkal fényezik, pácolják, festik, esetleg aranyozzák. A nagyobb darabokat több azonos rostsűrűségű és szálazású összeragasztott tuskóból faragják ki. Fontos, hogy a faragás mindig a szálak irányában történjék, különben a fa kitöredezik, behasad. Nyersanyag A faragásra legalkalmasabb és leginkább kedvelt európai fafajták a hárs, dió, körte, tölgy, jávor és puszpáng. A kéregtől a törzs közepe felé haladva más-más természetű rétegei vannak a fának (kéreg, szijács, geszt és bél), ezek rendszerint árnyalatbeli eltérést mutatnak, s ez a faragásnak különös szépséget ad. A faragásra legalkalmasabb réteg a geszt, bútorfának is ezt használják leginkább. A fafaragók legkedveltebb nyersanyaga a

puszpáng, ez a nagy fajsúlyú, szép halványsárga árnyalatú, tömör és szívós fafajta. Rovátkált faragás A természeti népeknél megfigyelt faragási mód, amit a népművészet ma is használ, az ún. rovátkált faragás; ennél apró bemetszett ékek borítják a faragvány felületét. A tárgyakat szalagszerű díszekkel, mélyített vagy domború betűs feliratokkal ékesítik. Hazánkban a cifra jármot, gereblye nyelét, guzsalyt és vetélőt faragták ezzel a módszerrel. A népi fafaragás kiemelkedően szép példányai találhatók Erdélyben (székelykapuk, kopjafák), Dunántúlon, de még a fában szegény Alföldön is (ivócsanak, juhászkampó, tükrös). A faragásokat régebben mértani mintákkal díszítették, újabban ezek a tárgyak szélére szorultak, és a nagyobb felületeket figurális faragások, betyár- vagy pásztorjelenetek foglalták el. Sok helyütt alkalmazzák az ún. spanyolozást, amely az Intarziának egy változata A fába

metszett rajz mélyedéseit színes spanyolviasszal töltik ki. Egyiptomban már a III. dinasztia uralkodásától kezdve maradtak fenn faragott domborművek, amelyek az egyiptomiak kedvelt faanyagából, a szikomorfából készültek. A fejlett faszobrászat alkotásain (pl. Falu bíráján) kívül emberi és állati alakokkal díszített használati tárgyakat és növényi motívumokkal vagy figurális jeleneteket ábrázoló domborművekkel ékesített bútorokat találtak. A görögök első szobrai szintén fából készültek (xoanon). A római diptükhonokat is gyakran faragás díszíti. A bizánciak művészi faragványai között első helyen a domborműves, mélyített faragású kereszteket kell megemlíteni. A román korban faragott és domborműves díszítésű kapukat készítettek. Ekkor kezdett egyre divatosabbá válni az egyházi rendeltetésű bútorok faragásos díszítése. A középkori Itália különlegességei közé tartoznak a faragott betlehemek, a

presepék. Spanyolországban a XV századtól kezdve gazdagon díszítik a bútorokat arabeszkekkel, levél- és szalagmotívumokkal. A franciaországi faragott fésűk és piperedobozok gótikus mintákat viselnek. Nagy jelentőségű volt a német fafaragó művészet. Érdekességként kell megemlíteni a faragott olvasókat, amelyeknek diónagyságú szemei szétnyithatók voltak, s belül vallásos tárgyú miniatűr domborművek tűntek elő. Ezeken kívül állványos domborművek, medalionok, faragott tükörkeretek, ötvöstárgyak öntéséhez használt minták, késnyelek stb. készültek fából Peter Flötner faragó mintakönyvet rajzolt, amely nagy hatással volt a környező országokra. A középkor legjelentősebb fafaragásos emlékei az ún. szárnyasoltárok Eleinte csak bibliai tárgyú festményekkel díszítették őket, később domborművekkel és festett faszobrokkal, majd a mérműves ablakokat utánzó faragásokkal, könnyed, magasba törő

tornyocskákkal, fiálékkal a gótika jellegzetes stíluselemeivel. A fafaragások iránt megnyilvánuló igény valóságos faragóiskolákat hozott létre, amilyen pl. a nürnbergi iskola volt, amelynek kiváló mesterei közé tartozott Veit Stoss, a nürnbergi és krakkói szárnyasoltárok művésze. A magyarországi szárnyasoltárok közül csak az erdélyi és felvidéki oltárok tudták átvészelni a törökdúlástól vallásháborútól zivataros XVI-XVII. századot. A lőcsei szárnyasoltár faragó művészét, Pál mestert név szerint is ismerjük A reformáció elterjedésével a szárnyasoltár-faragás veszített jelentőségéből, helyette a templomi bútorzat díszítő faragása lépett előtérbe. A reneszánsz idején, de különösen a XVI. századtól kezdve a bútorok díszítésére gyümölcsés virágmotívumokat használtak, elterjedt a bútorok figurális főként mitológiai tárgyú ékesítése is. A barokk korban vált divatossá az

őstáblajáték faragott figurákkal, a dohánytartók, majd a XVIII. századtól kezdve a tubákosszelencék használata Napóleon korában a plakettszerűen faragott képmások készítése volt divatban. Az eklektika idején ismét fellendült a bútorok faragása, főként a régi stílusokat utánzó ún. antik bútoré, azonban a régi korok színvonalát - éppen mert utánzatok voltak - nem tudták elérni. A modern korban a fafaragás inkább csak a faszobrászat és a népművészet terén virágzik