Irodalom | Középiskola » A középkor emberi gondolkodása, patrisztika és skolasztika

A középkor ember – és világképe, a középkori kultúra eredményei a tudományokban, az építészetben és az irodalomban, a patrisztika és skolasztika A középkor történelmi és kulturális határai A középkornak a humanisták (1. PetrarcaAfrica IX 453,1341, Lorenzo Valla) által bevezetett fogalma jelölte azt az időszakot, amely az antik kultúra hanyatlása és az ő fellépésük között telt el. A megnevezés pejoratív értelme nyilvánvaló, hiszen az antik ragyogást követő visszaesést (amely véleményük szerint a művészetekben s az irodalomban egyaránt megnyilvánult), a barbárságot, a tudatlanság korát értették a középkoron, és az ókori görögrómai kulturális örökség feltámasztására irányuló saját tevékenységüktől várták az újbóli felemelkedést. A történettudomány által használatos középkorfogalom általában a Nyugatrómai Birodalom 476-ban bekövetkezett bukásától veszi kezdetét, záró határként pedig

egyes irányzatok Amerika felfedezését (1492), mások a reformáció kezdetét (1517), ismét mások pedig az angol polgári forradalom kezdetét (1640) veszik alapul. A több mint ezeréves történelmi korszak megítélése a különböző tudományok által nem egyértelmű. A "sötét középkor" (sokak Róma 410ben Alarik gót király általi elfoglalását tekintik kezdetének) széles körben elterjedt megnevezést a középkorban létrejött kulturális (művészeti, filozófiai, tudományos stb.) alkotások meggyőzően cáfolják Régen meghaladott álláspont, mely szerint ezen időszakban nem születtek maradandó alkotások. A korszak negatív megítélését sokszor vallásellenes vagy nyíltan politikai érdekek is motiválták. A "középkor" megnevezéssel jelölt időszakot különböző szempontok szerint tovább szokták szakaszolni. A történetírók (főleg a francia tudósok) által megrajzolt egyik jeles korszakhatár az 1000. évvel

jelölhető Az ezt megelőző ötszáz éves időszakot "zavarosnak" nevezték, s bár voltak ekkor is számottevő teljesítmények, mégis úgy értékelik, hogy az európai államkeretek kialakulása, megszilárdulása, a korábban kalandozó népek (pl. szlávok, magyarok) kereszténységfelvétele jelentős határkő az európai történelemben. Az ezt követően meginduló gazdasági fejlődést pedig a "mezőgazdasági sikerből" (1. Braudel) magyarázták. A bekövetkező kedvező fejlemények a népességgyarapodást is szolgálták, segítettek a városok kialakulásának és növekedésének, ezek pedig a kulturális haladásnak. E helyen is hangsúlyoznunk kell, hogy a középkor vizsgálata során az európai történelem áll az érdeklődés homlokterében a különböző elemzéseknél, más kontinenseket csak annyiban emlegetnek, amennyiben azok az európai népekkel bármilyen (kereskedelmi, vallási, kulturális stb.) kapcsolatba kerültek Az Arab

Birodalom főként európai (hispaniai) meghatározó szerepe és egy időszakban az iszlám keresztény területeken (Ibériai-félsziget, Észak-Afrika) való tért hódítása miatt, a Török Birodalom az európai hódításai során, a tatárok az európai betöréseik (s főként az orosz területek hódoltatása) kapcsán, a KözelKelet térsége a keresztes hadjáratok kapcsán, Amerika pedig felfedezését követően került előtérbe. E szemléletmód azt jelzi csupán, hogy az emberiség életében az európai fejlődést tekintették fő iránynak, és az úgynevezett "mozdulatlan" ázsiai vagy közép-amerikai kultúrák történelmét nem vizsgálták. Ennek ellenére hangsúlyozzuk, hogy mind Ázsiában (India, Kína, Japán stb.), mind Közép-Amerikában (az azték vagy a maja kultúra) egyetemes értékű civilizációk virágoztak. Az Európa-centrikusság annak ellenére indokolt a középkori történelem kapcsán is, hogy maga az Európa szócsak

1620-tól használat os, s a keleti területeken továbbra is a "kereszténység" megnevezéssel illették azt a territoriális egységet, amelyet Európa napjainkban is jelent. Továbbá Európa középpontba állítása annak ellenére jogos, hogya "klasszikus Európa" kialakulását az 1620-1750 közötti történelmi fejlődés termékének tekinti a történettudomány (1. Chaunu) Az 1750-es évekre datált "klasszikus Európa" még az előző századokkal szolidáris, mintegy meghosszabbított középkornak tekinthető, hiszen a lakosság 85%-a továbbra is uradalmakban, faluközösségekben éli le életét. Ugyanakkor hároroól elkülöníthető jelenségsorral értelmezik "Európ a születését": a) a ~arteziánus forradalommal 1630-1685 között; b) az európai tudat válságával 1685-1715 között; e) a felvilágosodás első hullám ával, aroikor az ontológia és az etika területéről politikai színtérre helye ződnek a

problémafelvetések 1715-1750 között. A középkor szakaszait vizsgálva a kb. ll század derekától kezdő dő és az 1300-as évekig terjedő időszakot virágzásként, a 14-15. szá zadot pedig már hanyatlásként értékelik a történészek. Van olyan koncepció (1 Southern), amely a következő korszak ha táro kat jelöli ki: 1. a kezdeti korszak (700-1050); 2 a fejlődés korszaka (1050 1300); 3. a nyugtalanság korszaka (1300-1550) E felfogás nem a 476os évszámmal veszi a középkor kezdetét, mivel a 700-750-ig (a Karoling-kor kezdetéig, 751) terjedő korszakot nevezi zűrzavarosnak, az antik keretek felbomlását követő új berendezkedések keresése időszakának. A neves francia történész Georges Duby a 980-1130 közötti időszakot a kolostor, az 1130-1280 közötti időszakot a katedrális, az 1280-1420 közötti időszakot a palota korának nevezte a társadalmi és a művészeti változások közötti összefüggések alapján. A középkori európai

történelem keretét a kereszténység adta. E világvallás közel kétezer éve meghatározó szerepet játszik az európai történelemben (az utóbbi időkben más kontinenseken is tért hódít), Európa népei kultúrájukat, vallásukat, művészetüket, az emberi együttélés normáit (jogtudományt, teológiát, filozófiát), életminőségeket meghatározó elveit köszönhetik e tanrendszernek. A kereszténység a Kr. u első négy évszázadban jelentős mértékben elterjedt A keresztényüldözések - Nero (54-68) és Domitianus (81-96); 98-235 között [e szakaszból kiemelhető Marcus Aurelius, a "filozófus" császár (161-180) keresztényellenes tevékenysége: a 177ben Lugdunumban (Lyon) általa kivégeztetett keresztényeket hittársaik a martyres fidei Ca hit tanúi) névvel illették, innen ered a már tír megjelölés]; Decius (249-251) és Valerius (257) idején; Diocletianus (284-305) korában, 304-ben volt az utolsó nagy tömeges

kereszténymészárlás - nem tudtak gátat szabni az új vallás népszerűs~gének. Ebben nagy szerepet játszott Constantinus (Nagy KonstantIn) császár Mediolanumi (Milánói) ediktuma 313 februárjában, amely törvényes vallássá (religio licita) tette a kereszténységet; tovább Theodosius császár 392-ben megtett intézkedése, amely szerint a: una vera catholica fides (egy igaz katolikus hit) hivatalos államvallássá lett. Az 1 századi főleg a Földközi-tenger, Palesztina térségében - kezdeteket követően a 451-es khalkedóni zsinatig már Európa nagy részében is népszerű volt a keresztény tanítás. Jelentős hittérítés zajlott az 1000 körüli időkig (az ír-skót a 6-7. században, az angolszász, frank a 7-9 században, Cirill és Metód térítései a 9. században, a német a 10-11 században) Európa kereszténységtérképén számottevő gyarapodás következett be a morvák 9. századi, a csehek és lengyelek 10. századi, a magyarok és a

keleti szláv törzsek 10-11 századi, illetve az északiak (a norvégok és a svédek) 11. századi keresztény hitre térésével Európa nyugati és középső területein az 1054-es egyházszakadást követően a latin (nyugati), keleti és délkeleti részén pedig a görög (keleti) kereszténység volt a domináló tényező. A 12-13 században mind a római katolikus kereszténység (poroszok, észtek, lettek, litvánok), mind a bizánci kereszténység (főként a Kijevi Nagyfejedelemség területén) folytatta hódító útját. A kereszténység terjesztésének békés módozatain kívül (hittérítés, beszédek, írásos művek, szervezeti keretek létrehozása) voltak erőszakos eszközei is, amelyek főként a keresztes hadjáratokban mutatkoztak meg, melyeknek deklarált célja volt a Szentfóld felszabadítása és a keleti keresztényeknek való segítségnyújtás a muszlimok elleni harcban. Az 1 keresztes hadjárat 1096-1099 között Bouillon Gottfried,

Normandiai Róbert, Toulouse-i Rajmund és Tarantói Bohem und szervezésében; a II. keresztes hadjárat 1147-1149 között Ill Konrád német császár és VII. Lajos francia király vezetésével; a Ill keresztes hadjárat 1189-1192 között 1. (Barbarossa) Frigyes német császár, II Fülöp Ágost francia és Oroszlánszívű Richard angol király vezetésével; a IV. keresztes hadjárat 1202-1204 (albigensek a délfranciaországi kathar-eretnekség ellen) és 1217-1221 között Velence és Bizánc, valamint II András (magyar király) részvételével (néhányan e Ill. Ince páp a által meghirdetett, két szakaszban zajló hadjáratot külön sorszámmal jelölik, s így a következők sorszáma is eggyel növekszik); az V. hadjárat 1228-1229 között II Frigyes vezetésével; a VI hadjárat 1248-1254 között és a VII. hadjárat 1270-ben IX La jos vezetésével zajlott A Közel-Keletre irányuló keresztes hadjára tOk során úgynevezett keresztes államokat hoztak létre,

amelyek közül jelentős az Edesszai Grófság (1098-1146), a Jeruzsálemi Király ság (1099-1187, 1229-1244), a Tripoliszi Grófság (1102-1289), a Ciprusi Királyság (1192-1489) és az Antiochiai Fejedelemség (1098 1268). Európában - nem csak a középkor történelmi záróhatáráig - ke resztény elvek szerint szerveződtek az államok, jól kijelölt társadal mi szerepet biztosítva az egyházi és a világi vezetőknek és a lakos ságnak egyaránt. A középkori társadalmi tagozódás Az ordines-elméletnek (rendek-elmélet) az egész középkorra jellemző jegyeit a Karolingkorban lelték fel először a kutatók. E nézet szerint, amikor - főleg az egyházi emberek gondolkodni kezdtek az egyes emberek "küldetéséről", azt fejtették ki, hogy Istent és a közjót kétféleképpen lehet szolgálni, és kétféleképpen lehet "vitézkedni" (militare): fegyverrel és imádsággal. Ennek első megfogalmazása Zakariás pápának 747-ben Pipinhez

írt levelében található, mely szerint a fejedelmekkel a püspököket, a világi emberekkel (saeculares homines) a papokat, a harcosokkal (bellatores) Isten szolgáit (Dei Servi) állítja szembe, de közös bennük, hogy mindegyikük az ország védelmét látja el. 833-ban (Agobard) már két rend (a katonai és az egyházi) elkülönülése általánossá válik. A 10 század folyamán ehhez társult a világi rend keretén belül a pauperes (szegények) elkülönítése, amely a három rend elméletéhez vezetett. Megjelenik (Szent Odeon Cluny apátjának művében) a harcos világi, a nemesség (nobilitas) eszménye, amelynek két alappillére: a hatalom gyakorlása és az alázat (a szegényekről való gondoskodás). Ezt követve a katonai tevékenységet végző nemes is spirituális értékhordozó, és egyben lehet Krisztus szolgája (miles Christi; a miles ez esetben nem vitéz, hanem szolga jelentésben használatos). A harcosok rendjének létét és a fegyverviselés

jogosultságát igazolja a fegyvertelen szegények védelme és az egyház ellenségeinek üldözése. A társadalmi tagozódás során a nobilis helyett az egységesülő kivételezett rétegre a miles megnevezést használták, amely elvezetett a milites (vitézek) és a rustici (földművesek) közötti különbség megfogalmazásához. A treuga Dei (Isten békéje) világosan rögzítette a lovagok és a parasztok elkülönítését. A három rend egymáshoz való viszonyát a függőségek módja is meghatározta. A földesúr gazdasági uralmat gyakorolt a dolgozó felett, a katona politikai uralmat gyakorolt a fegyvertelen felett, az egyház pedig lelki uralmat gyakorolt a társadalom minden tagja felett. A koncentrikus társadalomkép középpontjában a király áll, akinek feladata az egyház és a szegények védelme. Az e világi hatalom letéteményeseként papi és katonai funkciókat is egyesített magában. Külön szólnunk kell a császári cím jelentőségéről, s

ezen belül NAGY KÁROLY (742-814, frank király 768-814, római császár 800814) szerepéről, akinek olyan tényleges hatalma volt, hogya pápa is meghódolt előtte (Szent Péter sírjánál Augustusnak nevezte az uralkodót). A pápai és császári hatalom szövetségét még Károly apja, Kis Pipin alapozta meg 751-ben uralmának pápai felszenteléséveI. A keresztény egyház és a császári hatalom szövetségének alapjait még korábban - a már említett - Constantinus rakta le 325-ben a Nikaiai zsinaton: az "Isten kegyelméből császár" és az "Isten szolgálatára rendelt császárság" eszméjének deklarálásával. A császár cím később is szerepet játszott: a Római Birodalom felélesztését is jelképezte, természetesen - megváltozott - keresztény tartalommal. (E helyen kell megemlítenünk, hogy bizonyos analógiák felállításával római jog-kánonjog, légiókkeresztesek, Rómának adót fizető dinasztiák - a pápa

fennhatósága alatt álló királyok, Vergilius - Dante - a 13. századi pápai hatalmat (IV Ince idején) mint a Római Birodalom kiteljesedését fogták fel.) 1 űttó (962-től a Német-római Birodalom első császára 973-ig) s később unokája, Ill. űttó sem véletlenül látogatott Rómába (996-ban megkoronázása kor a birodalom székhelyét is Rómába helyezte át, a várost ünnepélyesen a világ fővárosává nyilvánította), hogy pápai jóváhagyással, felszenteléssel kapja meg koronáját s császári titulusát. A császári hatalom a földi királyság és a mennyei uralom között helyezkedett el a hierarchiában, magában foglalva a császár isteni kiválasztásának, mágikus hatalom mal való felruházásának (felicitas), a karoling uralom és Aachen, vala mint az imperium Romanum eszméjét és eszményét. A középkor folyamán természetesen változtak a politikai, a hatal mi viszonyok, a királyi hatalom például sok esetben és sok helyen

csökkent a földesurak (várbirtokok mint stratégiai helyek tulajdonosai) által. (Pl Magyarországon a 13-14. században különösen nagy erővel érvényesült a "vár = uralom" elv.) Az egyház intézményesülése, az egyházi hierarchia A kereszténység e világi letéteményese az egyház volt, amely jelen tős (gazdasági, politikai, kulturális, társadalmi) hatalommal rendel kezett az egész középkoron át, sőt azt követően is. Egyes értékelések szerint a 4 századtól kezdve a Voltaire fellépéséig terjedő időszakban biztosította az európai társadalmak homogenizációját, a szervezett társadalom egészével azonosították. Az egyház (gör. ekklészia, lat ecclesia) megnevezés a görög küriakon (az Úr háza) szóból ered, amely az angol church, a ném et Kirche alakban megőrizte jelentését. A magyar "egy = szent" régies jelentésár nyalatot a "szent ház" (templom) őrizte meg. Az egyház eredete Krisztushoz és az

apostolokhoz kapcsolható, s így végső soron az Atyához, hiszen ő küldte Krisztust, aki elküldte az apostolait (1. "A kereszténység kifejlődése" című fejezetet) a Szentlélek által (1 Szentháromság). Az egyház az Isten akaratából Krisztusban megjelent kegyelmi rendet hordozza. Az egyház előképe Izrael vallási közössége volt: Isten maga köré gyűjti népét a Sinai-hegyen, hogy hallgassák szavát és igazodjanak hozzá (ószövetségi értelmezés). Az emberi üdvösség alapja Krisztus, Isten Szava, Igéje, aki az emberek között az Atyát, az Atyánál pedig az embereket képviseli. Szolidaritást vállalt az emberiséggel: "vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért feltámadt" (Róm 4, 25). Az egyház feladata és ér telme, hogy az általa hozott üdvösséget jelenvalóvá tegye az emberi közösségben, tanúsítsa, hogy Krisztus jelenlétében, tanításában és tetteiben elérkezett az Isten országa, tanítása

az üdvösség örömhíre (evangélium), amit hittel kell elfogadni. Krisztus elhozta a bűnök , a benne hívők számára ő lett az út és az igazság, a feltámadás és az élet (Jn 14,6). Az egyház egyszerre történelmi és természetfölötti intézmény, misztérium, amelynek lényegét a hívők a hitben fogják fel. Krisztus rendelkezése szerint intézményes (hierarchikus, szervezett) és karizmatikus. Az apostolokat szervezett vallási közösség alapításával és vezetésével bízta meg. Péterre bízta a nyáj gondozását (Jn 21, 15) Az egyház egyszerre látható, külső valóság, mert szervezete, tanítása, életközössége van, de egyben kegyelmi valóság is. Az egyházat mint Isten népét, az üdvösség intézményét és mennyei Jeruzsálemet fogták fel már a legkorábbi időkben is. Az egyház négy ismertetőjegye: 1. az egyház egysége; II az egyház szentsége; Ill az egyház katolicitása és IV. az egyház apostolisága 1. Az egyház

egysége: egység az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben (Jn 17,21) Krisztus követőit az egység hatja áto Az ApCsel (2, 42) az egység formáit így írta le: a jeruzsálemi hívők kitartottak az apostoli tanításban, a testvéri közösségben, a kenyértörés közösségében és az imádságban, vagyis megvolt a hit egysége, a kultusz egysége és az életközösség egysége. Azóta is e három szempont az alap A hit egysége abból következik, hogy az egyház a Krisztusban hívők közössége. Az egyházi szervezet az élő hit szolgálatában áll, a hit által a tagok ugyanazt vallják, és ugyanazzal a reménnyel tekintenek Istenre. A kinyilatkoztatást a hívők nem egyenként kapják, hanem az egyházi közösség és a tanítóhivatal közvetítésével. A hitnek megvan a szabálya, ellenőrzése és kifejtése. Ez a közös hit nyilvánul meg az istentiszteletben, a szentségekben és az állandó tanításban A kultusz egysége azért követelmény, mert

a hit kultikus viszonyt teremt a hívő és Isten között. A kultusz elemei a szentségek, amelyek a megváltás kegyelmeit közlik, a Krisztussal való eleven kapcsolatot hozzák létre. Ezek a katolikus egyházban a következők: a keresztség, a bérmálás, eucharisztia (hálaadás, az eu és kharisz = kegyelmi adomány összetételéből; ez a hét közül a legnagyobb; Krisztus alapította nagycsütörtökön: csak pap változtathatja át a kenyeret és a bort az eucharisztia tárgyát), a bűnbánat szentsége (fülbegyónás, korábban az egész közösség előtt tett nyilvános bűnbánat), a betegek szentsége (utolsókenet), az egyházi rend szent;ége (a klerikusi funkciók betöltésére fel, a püspök szolgáltatja ki, "fogadja be", "hívja meg" hivatás - a jelentkezőket), a házasság szentsége (férfi és nő felbonthatatlan köteléke; e szentséget maguk a házasulandó felek szolgáltatják ki, a papok csak tanúk, áldást kérnek a

megkötött szövetség re). Az életközösség egységének forrása az Atya, aki Krisztusban kinyil vánította szeretetét. A természetfölötti szeretetet ő maga oltja az em berbe a Szentlélek kiárasztásával (Róm 5, 5). A szeretet igazi egyesítő erő, amely Istenre (Istenszeretet) és egymásra (felebaráti szeretet) irányul (1. A tízparancsolat) A 4 századtól kezdve az életközösség egységét a hit egységétől való eltérés (eretnekségek) és a kormányza ti egységgel való szembenállás (szkizma) veszélyeztették. Az egyházi egység az emberi nem végső egységére irányul, teljes megvalósulása csak az örök életben következik be (Ef 1, 10). II. Az egyház szentsége a kultikus szolgálaton és akiválasztottság (Szent, a héberben kados = elkülönített, lefoglalt) tudaton kívül er kölcsi magatartást is követel. A keresztségben a vízből és Szentlélekből újjászületettek arra kaptak hivatást, hogy "szentek és

feddhetetlenek" legyenek Isten előtt (Ef 1, 4). Az egyházi közösséget ilyen alapon nevezik szent népnek (lPt 1, 16). A "szent egyház" kifejezés a 3. század elején a római keresztelési hitvallásban már benne van, s később a Nicea-konstantinápolyi Hitvallásba is átkerült. A szent hivatás mellett az egyházban az emberi gyarlóság is megtalálható, együtt lesz a konkoly és a búza (Krisztus). Az egyház természetfölötti ele meit tekintve szent (ecclesia congregans), de gyarló emberekből áll, számolnia kell a bűn jelenlétével (ecclesia congregata), azaz intézményes isteni elemek és a valóságos történelmi egyház különbsége. "Krisztus szent és szeplőtelen volt (Zsid 7, 26), mentes a bűntől (2Kor 5, 21), és népe bűnének kiengesztelésére jött (Zsid 2, 17). Az Egyház ellenben esendő embereket gyűjt össze, azért szentsége mel lett állandó tisztulás ra szorul, s a bűnbánat és a megújulás útját

járja." Az egyháznak is szüksége van reformokra ("főben és a tagokban" kell végrehajtani) és megújulásra. Ill. Az egyház katolicitása (Antiochiai Szent Ignác használta e kifejezést először a Kr u 2 század elején) annyit jelent, hogy az egyház egyetemes, mert a kinyilatkoztatás teljességét hordozza, és az egész emberiség üdvösségét kell munkálnia (katholon = egész szerint). Az atyák az egyetemességet szentírási helyekkel, Péter joppei látomásával, a pünkösdi nyelvcsodával és a menyegzős lakomával illusztrálták. A térbeli és hitbeli egyetemességnek a középkorban is elterjedt gondolata azt fejezi ki, hogy az egyház nincs kötve néphez, nyelvhez, országhoz vagy fajtához. (Az ószövetségi Szentírás Isten és a kiválasztott zsidó nép szövetségét közli, az újszövetségi újítás, hogy nem egy néphez szól.) Isten szereti a világot, és minden embert gyermekévé akar fogadni (Jn 3, 16), üdvözí tő

akarata is egyetemes (1 Tim 2, 4-5). Az egyetemesség forrása Istenen kívül az emberi természet is, amely mindenkiben ugyanaz, még ha különböző adottságokkal, képességekkel rendelkezünk is. IV. Az egyház apostolisága azt fejezi ki, hogy az egyház történelme folyamán változatlanul ugyanaz, aminek az apostolok idejében alapíttatott, belső tartalma és lényege az marad, amit Krisztustól kapott az apostolokon keresztül. Apostol (küldött) az, aki a Szentlélek erejével tanúskodik Jézus nyilvános működéséről, haláláról és feltámadásáról. A kiválasztott tizenkettő mellett Szent Pál is megkapta az apostoli cím et, de a Jeruzsálemi egyház első püspöke, az Úr testvé re: Jakab is apostolként szerepel a szövegekben. Más személyek is kiérdemelték buzgóságukkal e címet (1 Kor 12,28; 2Kor 8, 23; Ef 4, ll; Fil 2, 25). Az apostoliság eszméje a hagyomány erejét és töretlenségét is kifejezi, azt hogy az egyház igaz, mert az

apostoli hagyo mányt őrzi, az eredeti tanítást megőrzi. A püspökök testülete (a pápát is beleértve) az apostoli kollégium utódja, amely Péter vezetése alatt állt. Az apostolok a kinyilatkoztatás továbbadásában tévedhetetlenek voltak, s ez a tévedhetetlenség az egész püspöki testületben mint tanítóhivatalban is megvan, mivel az apostoloktól kapott letéteményt őrzik és magyarázzák. A tévedhetetlenség kifejezője Péter utóda, a római páp a is, amikor mint az egyetemes egyház feje hivatalosan dönt egy kinyilatkoztatott igazságról. A püspökök azáltal válnak apostoli utódokká, hogy fölszentelésükkel a püspöki testület tagjai lesznek. Az utódlás jogi és szentségi aktus is egyben, kötve van a szerephez, a küldetéshez, a feladathoz. Az egyház imént felsorolt ismertetőjegyei (Notae Ecclesiae) a Nicea-konstantinápolyi Hitvallásra vezethetők vissza ("Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli

Anyaszentegyházban"). Az Apostoli (első előfordulása Szent Ambrusnál), a Credo ("én hiszek"; Hiszekegy) "Hiszek egy Istenben." kezdetű formulája az egész egy ház hittételeit foglalja magában, amelynek elfogadása minden ke resztény számára kötelező. A hitvallás a keresztény hit legfőbb téte leinek tömör, hivatalos és egyetemesen elfogadott megfogalmazása (1. A Katolikus Egyház katekizmusa Szent István Társulat, Bp, 1994 52. o) E hitvallás a nyugati kereszténység körében terjedt el ("A ró mai Egyház ősi keresztségi hitvallása", az apostolok hitének hű foglalata - Katekizmus 194), görög szövegét Markellosz, latin szövegét Rufinus őrizte meg a 4. században A három fő része Istenről, Jézus Krisztusról és a Szentlélekről szól (vö. Római Katekizmus 1, 1,3), kiegészítve az egyházra, az utolsó ítéletre és a feltámadásra vonatkozóutalásokkal A megkeresztelkedők és a megtértek számára

kötelezővolt a hit nyilvános megvallása. A keresztségben (amely "Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében" - Mt 28, 19 - kerül kiszolgáltatásra) megvallott hit igazságai a Szentháromság három személyévei kapcsolatban illeszkednek egybe. A Nicea-konstantinápolyi HitVallás (tekintélyét az adja, hogy az első két egyetemes zsinathoz - Nicea 325 és Konstantinápoly 381 - kötődik) hosszabb szövege főleg Jézus Krisztusra és a Szentlélekre nézve tartalmaz kiegészítéseket. Hangsúlyozza - a korabeli krisztológiai vitákra is reagálva - Krisztus Istennel való egységét: Krisztus "Isten az Istentől. valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, egylényegű az Atyával". Közös hitvallása mind a mai napig a nyugati és a keleti nagy egyházaknak egyaránt. A hitvallások a "hit szimbólumai" néven is ismeretesek, mivel jelei a hívek közötti közösségnek. A szümbolon görög szó

gyűjteményt is jelent, és így kifejezi a hit igazságainak fő összefoglalását is. A Szent Ambrusnál is megőrzött ősi hagyomány szerint a Hiszekegyet 12 ágazatra osztották az apostolok számának megfelelően és a benne foglalt igazságok száma szerint. Az idők során a szimbólumok száma szaporodott, új és új hitvallások keletkeztek (természetesen nem cá~olva a régiek alapigazságait), amelyek a helyi egyházak, az egyes ZSInatok vagy egyes pápák kezdeményezéseire jöttek létre. "Hittel In~ndani el a hitvallást annyi, mint közösségre lépni az Atyával, a FlUval és a Szentlélekkel, ugyanakkor közösségre lépni az egész Egy házzal is, aki átadja nekünk a hitet, és akinek keblén mi hisszük, hogy: Ez a hitvallás lelki pecsét, szívünk elmélkedése, és mindenkor jelen lévő őrzője, és - amiben nem kételkedünk -lelkünk kincstára (Szent Amb. rus)" (Katekizmus 197). Az egyház egysége nem csupán lelki, hanem

Krisztustól eredően (Kol 1, 15-18) hierarchikus is. A hierarchikus közösségeket az egy házi hatóság létesíti, és a hívek bennük végzik Krisztus hármas fel adatát: a tanítást, a megszentelést és a kormányzást. Az egyetemes egyház vezetésében a legfőbb egyházi hatóság a pápa, a püspöki kol légi um, a segítő szervek: a püspöki szinódus, a bíborosi kollégium, a római kúria, a pápai követek. Az egyház történetének fő szakaszai a következők. 1 Keresztény ókor: a kezdetektől 692-ig, amelynek két korszaka a) 30-313, a kez detektől a felszabadulásig; b) 313-692, a felszabadulástói a troulloszi zsinatig. 2 Keresztény középkor 1517-ig, amikor a nyugati keresztény népközösség vallási egysége megszűnik. Ennek három korszaka: a) a korai középkor 692-1073, a nyugati egyház önállósulásától VII. Gergely fellépéséig; b) a virágzó középkor 1073-1303, az egyházi élet virágzásának kora VIlI. Bonifác pápa

haláláig, a pápaság egye temes hatalmának megingásáig; c) a késői középkor 1303-1517, az egyház irányító szerep ének csökkenése, a keresztény közösséget össze tartó erők meggyengülése. Jellemzői: a pápák avignoni fogsága (1309 től került Avignonba a pápai székhely 1376-ig, de 1305-től már nem Rómában, hanem Gascogne-ban volt a pápai udvar, s meggyengült a pápai hatalom), a nagy nyugati egyházszakadás (1378-1417, a pápa le gitimációjának kérdése, ellenpápák állítása), egyházi méltóságok visszaélései, búcsúcédulák stb., végül Luther 95 pontjának kifüg gesztése. 3 Keresztény újkor 1517-1914, Luther fellépésétől XV Be nedek pápa uralkodásának kezdetéig. Ennek három szakasza: a) a reformáció és a katolikus megújulás (1517-1648); b) a fejedelmi ab szolutizmus és a felvilágosodás a francia forradalom kezdetéig (1648-1789); c) a kapitalizmus kiteljesedése és az egyház viszonyla gos elszigetelődése

(1789-1914). 4 A legújabb kor 1914-től napjainkig, a modern egyház megerősödése. Az egyház középkori története során az eddig ismertetett szelle mi-lelki vezető szerep ének köszönhetően gazdasági és politikai érte roben is jelentős hatalmat birtokolt. A pápaság tekintélye a világi eralkodók fölé helyezte e cím viselőit. A hatalmi harcokban való ~onkrét részvétel ugyanakkor e tekintélyen is több időszakban csor bát ejtett. Volt, amikor a császár hódolt be a pápának (1 VII Ger gely előtt IV. Henrik: Canossa-járás, 1077-ben), volt, amikor a pápa ság veszített (1. a pápák avignoni fogsága 1305-1376 között) A pápaság és a világi uralkodók közti rivalizálást jól jellemezte az (egyházi méltóságok beiktatása körüli, de több szempontból nagy jelentőségű) invesztitúraharc. A jelenlegi pápa, II. János Pál a 263 pápa (az e méltóságot többször betöltő ugyanazon személyek, valamint egyes korokban - főleg a nagy

nyugati egyházszakadás 1378-1417 idején - az ellenpápák állítása e számot vitathatóvá teszik). A pápai hatalom folytonossága Szent Péter tevékenységévei vette kezdetét, aki 64-ben Nero idején szenvedett mártírhalált. Testi valója hitelesítette a pápai hatalmat. Rómában a sírjára építették Constantinus rendeletére a Szent Péter bazilikát, amelynek felújítását a 15. században kezdték (rendelték) el, s 1506-tól kiváló művészek (pl. Raffaello, Michelangelo, Bernini) irányításával és közreműködésével folytattak. (Az 1626-ban felszentelt S Pietro-templom monumentális - 15 160 négyzetméter, 186,3 m belső hosszúságú, a 25 m széles főhajó belső magassága 45 m, a kupola átmérője 42 m, magassága 132,5 m - barokk stílusú épülettéemelkedett.) A bazilika ma is a Vatikán Állam központja, alagsorában kiemelkedő művészi alkotásokkal díszített pápai síremlékekkel, középpontban Szent Péter sírjával. Az

Egyházi Állam eredetét a Donatio Constantini (a Constantinus császárnak tulajdonított, 315. március 30-án keltezett, 1 Szilveszter pápához intézett adománylevél) iratra vezették vissza. E dokumentum (mint elsőként Lorenzo Vall a filológiai eszközökkel megállapította) nyilvánvaló (valószínűleg a 8. században keletkezett) hamisítvány Ennek ellenére ezen okirat alapozta meg a középkori pápaság alapeszméit. Constantinus császár megtérése - mely kétségtelenül jelentős állomás a kereszténység történetében - e levélben hosszú leírást kap, s mitológiai színezetű mozzanata (Szent Péter testére helyezték az adománylevelet) a fentebb többször emIített folytonosságot és a hagyomány erejét hangsúlyozza. A különböző, pápai fenn hatóság alá helyezett egyházi birtokok felsorolása mellett a leglényegesebb eleme ezen iratnak, hogy a pápát "egyetemes püspöknek" nevezi, Szent Péter hatalmának folytatójaként

és egyúttal világi uralkodóként (a nyugati területek fölötti császári hatalom birtokosaként) is bemutatja. A pápai birtok a különböző adományok következtében már a 6. században jelentős méretű és jól jövedelmező. Róma és környéke alkotta a magját, de voltak pápai fennhatóság alá eső területek Korzikán, Szicíliában, Szardínián, sőt Afrikában is. Kis Pipin frank király segítségének (legyőzte Aistulf királyt, s Szent Péternek adomá nyozta a római dukátust, a ravennai exerchátust és a Pentapolist Ancona, Fano, Pesaro, Rimini, Sinigaglia -) köszönhetően 756-ban alakult meg az Egyházi Állam. A 13 századra az Egyházi Állam további területekkel bővült - Ill. Ince (1198-1216) idején rögzültek azok a határok, amelyek l860-ban is érvényben voltak -, s jelentős európai hatalomnak számított; a 12-13. századot a pápai és az általa irányított egyház tekintélye uralta, míg korábban a 8-11 században nem a

mindenkori pápát, hanem Szent Pétert tekintették "cselekvő erőnek". A váltás a pápák által használt titulusokban is megmutatkozott. A 12 századig a "Szent Péter helytartója" megnevezést használták önmagukra, de ezt követően a "Krisztus helytartója" (amely magában foglalta a legfőbb egyházi és legfőbb politikai hatalmat is) cím et kezdték használni. A pápaság középkori történetének vázlatos leírása is szétfeszítené e fejezet kereteit. Mindenesetre azt ki kell emelnünk, hogy jelentős részt vállalt ak a politikai küzdelmekben, világi-hatalmi harcokban, de nem elhanyagolható munkásságot fejtettek ki kulturális, oktatási, társadalomszervezői tekintetben is. Külön említést érdemel a jogalkotásban, az igazságszolgáltatásban betöltött pápai szerep, különösen az 1159-1303 között tevékenykedő jogászpápák (1. Ill Sándor, Ill Ince, IX Gergely, IV Ince, VIli Bonifác) munkássága volt

jelentős A középkori ember helye a világegyetemben A középkori ember életminőség tekintetében - a társadalmi rang sem óvta meg ettől - nem versenyezhetett a modern emberrel. A társada lomban mindenkinek kijelölt helye volt, s e szerepből nem kínálko zott kitörési lehetőség. A megélhetést nagymértékben nehezítették a természeti és termelési viszonyok. A középkor folyamán sok esetben éhínség pusztított (a kezdetekben, kb az 1050 körül bekövetkezett mezőgazdasági fellendülésig - 1033-ból van leírás a kor utolsó éhínsé gére - ez általános volt). A nyomor jellemző jegye (a fűvel, magvakkal való táplálkozás lejárta után) az agyonhajszolt, perspektíva nélküli tömegek jelenléte. A néhány, minden vagyont megszerző család kivételével a létfenntartás alacsony szint je a domináló tényező. A népesedési viszonyokat szintén jelentős hullámzás jellemezte Kis lélekszámúvárosok alakultak, demográfiai növekedés a

12-13. században következett be Európa népsűrűségi térképét figyelve megállapíthatjuk, hogy a 13. század végén csak a legfejlettebb (Párizs és környéke, valamint !tália középső és északi része) területein haladta meg a négyzetkilométerenkénti 40 főt, Hispania és Kelet-Európa nagy részén a 10 főt sem éri el. Csekély az 50 ezer főt meghaladó városok száma: Párizs, Gent, Milánó, Genova, Velence, Firenze, Nápoly, Palermo, Konstantinápoly. Más nagyvárosok (London, Köln, Róma) lélekszáma 2550 ezer közé tehető. Jellemzőek a nagy távolságok, a lakatlan, megműveletlen területek. A hatalmas erdőségek, mocsarak jelentős részt vettek el a művelés alá fogott fóldekből. Az 1347-53 közötti pestisjárvány pedig oly mértékben tizedelte meg a lakosságot (főleg a fejlettebb nyugati területeken pusztított), hogy évszázadokra volt szükség az újbóli növekedéshez. A természeti körülményeknek, járványoknak,

betegségeknek s nem utolsósorban a társadalmi feletteseinek kiszolgáltatott egyén világképe az életviszonyokhoz igazodott. A kulturális vívmányok csak nagyon szűk réteg számára voltak elérhetők, de még a világi hierarchiában magasabb helyet elfoglalók (pl. a lovagok) sem igényelték a magasabb fokú ismeretek elsajátítását. Az egyházi intézmények és személyek voltak a tudás letéteményesei, sok esetben az írás-olvasás művészetének egyedüli birtokosai. Jellemző a középkori emberre a kultúrájához igazított tér- és időképzet. Napjainkban a tér összezsugorodásáról, a távolságok csökke néséről, bejárhatóságáról, az idő jelentőségéről értekezünk. A közép kori ember tér- és időfogalmának problémáit Le Goff francia kutatóvizsgálta behatóan. E korban sem beszélhetünk egységes, mindenkire, minden társadalmi rétegre és Európa minden térségére jellemző világképről. Az agrártársadalomban a

mezőgazdasági kalendárium volt használatos, az időt a természet ritmusa határozta meg, s az ehhez igazodó mezőgazdasági munkák menete. Nem alakult ki teljesen az év, de a nap beosztása sem A napot csak a nappali és éjszakai órákra tagolták, az időmérő eszközök a 13-14. században is ritkaságszámba mentek A paraszt napkeltétől napnyugtáig dolgozott, azt követte az éjszaka Eligazítást jelentett még a harangzúgás, amely különböző eseményeket jelölt (tűzoltásra hívott, az állatok kihajtásának harangja stb.) A 13 században Jean de Gerland a campana (harang) szó eredetét így magyarázta: az órák (campane) a faluban (in campo) élő parasztoktói kapták nevüket, akik másképpen nem tudván, aharangok segítségével (per campanas) határozták meg az időt. A lakosság életét a harangok zúgása szabályozta és hozta összhangba az egyházi idő ritmus ával. A középkor alapvető időkategó riái az év, az évszak, a hónap, a nap

voltak, nem pedig az óra, s még kevésbé a perc. A középkori időre a folyamatosság, a hosszan tartóság, a lassúság, az epikusság jellemző. Ez meghatározta az információáramlást is, s hatást gyakorolt a jelentős társadalmi eseményekre. Mai felgyorsult világunkban nehezen érthető, hogy például egy jelentős uralkodó halálhíre is 1 hónapon keresztül jutott el az érintettekhez. A térszemléletet is nagymértékben befolyásolta a helyhez kötöttség. Az életutak csak szűk térségben, az adott lakóhelyen s az azt övező munkálkodásra hivatott területeken zajlottak. Az utazások bizonytalan kimenetele még a kereskedők tevékenységét is befolyásolta (olyan irányban is, hogy minél többet kérjenek a haszonból). A rablókkal, útonállókkal fenyegető erdők mesés "alakokkal" is benépesültek Boszorkányok és más egyéb "valóságos" lények is helyet kaptak a középkori gondolatvilágban. Az éjszaka így különös

jelen tőségre tett szert főleg a germán néphiedelemben, amelyhez még a törvényeket is igazították; nevezetesen az éjszaka elkövetett bűnö ket szigorúbban büntették. Az éjszaka a rossz és a bűn szimbóluma volt a középkor folyamán. Az éjszaka és nappal ellentéte, az élet ~s a halál ellentéte: "A nappalt az élőknek, az éjt a holtaknak adta az Ur" (Ditmar von Merseburg). A nyár és a tél ellentéte hasonló színezetet kapott Az időfogalom kidolgozásakor három kategóriát különítettek el. Az "örökkévalóság" (aetemitas) isteni attribútum, időn kívül áll; a tempus (idő) az emberélet ideje, amely az örökkévalósághoz képest semmi, s a "kor" (aevum), amely a kettő között áll. Az örökkévalóságnak nincs kezdete és vége; a kornak van kezdete, de nincs vége; az időnek kezdete és vége is van. A földi idő az örökkévalóság árnyéka, együtt kezdődött a világgal, és vele együtt szűnik

meg. Természetesen a középkor eseményeit is a történelmi idő szerint rögzítették. A középkori keresztény időszámítás az időt napévek szerint számította. A napév (annus solaris) az az idő, amely alatt a föld egyszer teljesen megkerüli a napot vagy a középkori felfogás szerint a nap a földet. Ez a Julianus-naptár (Kr e 46) szerint 365 1/4 nap, ezért a közönséges év (annus communis) 365, a szőkőév (annus bissextus) 366 napból állt. A középkorban minden negyedik év szökőév, a február 24. szökőnap (dies bissextus) Az évek sorát Krisztus születése óta számították (annus Domini). Az annus Domini mellett használatos volt az annus regni (a királyok uralkodási évei a koronázásuk napjától számolva) és az annus pontificatus (pápák uralkodási évei a fölszentelésüktől == consecratio kezdve). Az év megjelölésére szolgált az indictio is. Ez a 15 esztendőből álló időköz 1-15-ig sorszámozva tartalmazta az éveket,

kezdő évnek a Kr. e 3 évet vették, tekintet nélkül arra, hogy addig hány ilyen indictiós ciklus telt el. Háromféle indictio volt használatban: a görög indictio (kezdete szeptember 1.); a császári indictio (kezdete szeptember 24), a pápai vagy római indictio (1087-ben vezették be, kezdete december 25., majd január 1-jei (indictio novi anni) Hazánkban a görög és a pápai indictio volt használatos, a 13. század óta a január 1-jei indictiokezdet vált általánossá. Az annus Domini kezdetét a középkorban nem mindig számították ugyanattól a naptól. Évkezdetként használatos volt: a december 25 (karácsony), a január 1. (Circumcisio Christi - "Jézus körülmetélése" a születését kÖvető 8 napon; innen ered "az érti a csíziót" szólás), a március 1. (főleg Velencében és a Merovingok alatt), a március 25. (Annunciatio Mariae), a húsvét (húsyét szombatjától számítva) Magyarországon a királyi kancellária az

Arpád-korban az 1., a 2 és a 4 évkezdetet használta, de leggyakrabban december 25-ét; később polgári évkezdetként a január 1. vált általánossá A napév 12 hónapját latin megnevezésekkel illették, amelyekhez hazánkban magyar megfelelőket illesztettek. Januarius: Boldogasszony hava, Februarius: Böjtelő hava, Martius: Böjtmás hava, Aprilis: Szent György hava, Maius: Pünkösd hava,Junius: Szent Iván hava, Julius: Szent Jakab hava, Augustus: Kisasszony hava, September: Szent Mihály hava, October: Mindszent hava, November: Szent András hava, December: .Karácsony hava A hónapokban a napok száma a maival megegyező volt. A középkorban a húsvétszámítás miatt az évnek a hold járása szerint való beosztását is figyelembe vették (holdhónap == lunatio). A holdhónap a négy holdfényváltozást magában foglaló időköz, amely egyik újholdtói a másikig eltelik, 29,5 nap. A zsidó és a török időszámítás a holdhónapon alapszik A napok

jelölése a középkori keresztény számítás szerint háromféleképpen történt: a hét napjai, a hónap napjai és az egyházi ünnepek szerint. A hónap napjait 1-31ig sorszámokkal vagy a római naptár szerint jelölték. A középkori időszámítás szoros összefüggésben volt az egyházi ünnepekkel. Ünnepek és hétköznapok Az egyházi ünnepek a napok jelölésére szolgáltak, állandó vagy változó (mozgó) ünnepek. Állandó ünnepek azok, amelyek minden évben ugyanazon hónap ugyanazon napjára esnek. A változó ünnepek évről évre más napra esnek, összesen 35 féle változatban, ezek ideje a húsvét rendje szerint igazodik. A húsvét ünnepét az egyház a március 21-éveI kezdődő tavasz legelső holdtölte után következő vasárnap tartja. Ez a vasárnap legkorábban március 22-ére, legkésőbb április 25ére eshet, s így a tőle függő változó ünnepek 35 különböző napra eshetnek (ezért elegendő 35 féle naptár, amelyek egyike

okvetlenül érvényes egy adott ). A változó ünnepek a húsvét időpont jához igazodnak. Pünkösd (Pentékoszté == ötvenedik nap, vasárnapra esik) a húsvét vasárnapot követő 50. nap (valójában a 7 vasárnap és az azt követő hétfő), má jus 10-június 13. között lehet Urunk mennybemenetele (csütörtök) a húsvétot követő 39. nap, április 30-június 3 között lehetséges A Szentháromság ünnepe (vasárnap) a húsvétot követő 56. nap, május 17-június 20. között Az Úr napja (Corpus Christi) a húsvétot követő 63. nap, május 24-június 27 között A húsvétot megelőző 46 napon a hamvazószerda (Cinerum dies) február 4-március 10. közé eső ün nepe, a nagyböjt 42 nappal (vasárnap) kezdődik húsvé~ elott február 8-március 14. között A húsvét előtti három szent nap (nagycsütör tök, nagypéntek, nagyszombat) március 19-április 24. között lehetséges Jeles változó ünnep még a vízkereszt (Epiph ani a), a január 2 8.

közötti vasárnap, de ahol előírt ünnep (a keleti keresztény országokban), ott január 6 az állandó időpont ja. Advent első vasárnapja a november 27-december 3 közötti, karácsonyt 4 héttel megelőző vasárnap. A Gyümölcsoltó Boldogasszony (Annunciatio Mariae) ünnepe általában március 25. (a naptárok mindig így jelzik), de ha e nap vasárnapra esik, előrehozzák 24-ére, illetve április 2. előtti húsvét esetén a húsvét utáni második hétfőre áttéve; a középkorban, ha nagycsütörtökre, nagypéntekre vagy nagyszombatra esett volna, akkor március 18-án, 19-én vagy 20-án tartották. Az állandó ünnepek közül kiemelkedik a karácsony (Nativitas Domini) december 25. Állandó ünnep még: Szűz Mária, Isten anyja január 1, Szent József március 19. (ha ez vasárnap, akkor 18-ára előrehozva), Keresztelő Szent János születése június 24., Péter és Pál apostolok június 29, Nagyboldogasszony augusztus 15, Mindszentek november 1.,

Halottak napja november 2, Szeplőtelen fogantatás december 8 A változó és az állandó ünnepeknél egyaránt az előtte való napot (vigilia), az ünnap nyolcadát (octava) és tizenötöd napját (quindena) is használták keltezés re. Az egész középkorban a Julianus-naptár volt használatban 1582-ig. E naptár szerint minden év II perc és 12 másodperccel hosszabb volt, e különbség 400 év alatt 3 nap, 1582-ig 10 nappal kevesebb, mint a valóságos. XIII Gergely új naptárának (Stilus novus) 1582-ben történt bevezetésekor a különbséget úgy tün tették el, hogy október 4. után közvetlenül október 15 következett Később a százas évek közül csak azok a szökőévek, amelyek 400-zal maradék nélkül oszthatók, tehát minden 400 évben 3 szökőnap elmarad, s a 400 évenkénti 3 napnyi különbség így kiegyenlítődik. (A Gergely-naptár sem tökéletesen pontos, néhány másodperccel hosszabb a csillagászati időnél, e "pontatlanság"

miatt 3200-ban 1 nap eltérés lesz ahhoz viszonyítva.) Az egyházi ünnepek kapcsán kell megemlékeznünk a liturgiáról. A görög leiturgia szó eredeti jelentése közszolgálat, segédkezés, az istenek szolgálata, papi szolgálat. A kereszténységben az istentisztelet kötött rendje, ennek leírt szövege, középpontjában az eucharisztia szentsége és a húsvéti misztérium áll. A nép részéről, a nép javára végzett szolgálat, "nyilvános mű", amely a keresztény hagyományban azt fejezi ki, hogy Isten népe részt vesz "Isten művében". Az Újszövetségben a liturgia jelentés árnyalatai - az istentisztelet ünneplése (ApCsel 13, 2; Lk 1, 23), az evangélium hirdetése (Róm 15, 16; Fil 2, 14-17 és Fil 2, 30), a tettekben kifejeződő szeretet (Róm 15, 27; 2Kor 9, 12; Fil 2, 25) - Isten és az emberek szolgálatát fejezik ki. A Szent Liturgia a 4-9 század között alakult ki, a keresztény hívők egységbe forrasztás ának

meghatározó cselekménye. A keleti egyházak liturgiája - a később bemutatandó Khrüszosztomosz (Aranyszájú) Jánostól ered -, nyelve görög, ószláv vagy nemzeti. A nyugati liturgia (jeles szépítése és javítása Nagy Szent Gergely által) nyelvezete latin, s csak a II. Vatikáni zsinat (1962-65) óta engedélyezett az anyanyelv használata. A liturgia értelme a "történelemben terv és bölcs elrendezés szerint megvalósított Krisztus-misztérium", amelyet Szent Pál a "misztérium üdvrendjének" (Ef 3, 9) nevez; a patrisztikus hagyomány "az üdvösség rendje" mgnevezést használja. "Az egyház ezt a Krisztus-misztériumot hirdeti és ünnepli aJiturgiában azért, hogy a hívek belőle éljenek és róla tegyenek tanúságot a világban: A liturgia által, legfőképpen pedig az Eucharisztia isteni áldozatában megvalósul a megváltás műve" (Katekizmus 1068). Az egyházi ünneplés és ünnepek mellett a szentek

ünnepnapjait is nyilvántartják. A megközelítőleg 4000 szent között vannak kiemelkedő teológusok, egyháztanítók, mártírok, a szegények és elesettek gyámolítói. Az egyházi hagyomány meghatározott feladat körrel ruházta fel az úgynevezett védőszenteket. Ezek ünnepein meghatározott mesterségek vagy közösségek külön védelméről is megemlékezünk. Az ünnepek s a velük kapcsolatos szertartások a történelem során fokozatosan bővültek, s a különböző országokban, elsősorban a nem kanonikus iratokra támaszkodva különféle népszokások is elterjedtté váltak. Az apokrif gyermekségevangéliumok Oa kab prótoevangéliuma, A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma, Pszeudo-Máté evangéliuma) a szent család életéből őriztek meg olyan motívumokat, amelyek nyomot hagytak az egyház tanításában, litur giájában, művészetében és irodaimában egyaránt. Például Szűz Má ria szüzességét a gyermekségevangéliumok

hangsúlyozták és védel mezték először, de ugyanezt mondhatjuk Krisztus poklokra való alászállásáról és Mária mennybevételének ünnepéről. Apokrif iratokból ismerjük Szűz Mária szüleinek nevét, Joachimét és Annáét, akiket az egyház is szentként tisztel, ünnepüket augusztus 16-án és július 26-án üli meg. Mária bemutatásának ünnepét szintén az apokrifek terjesztették el, az egyház november 2l-én ünnepli. A Mária-kultusz mellett Betlehem barlangja, istállója az ökrökkel és a szamárral szintén az apokrifek hatására vált általános szokássá. A három királyok nevét - Gáspár, Menyhért, Boldizsár - is ezek őrizték meg. Innen tudjuk a Jézussal keresztre feszített latrok nevét (Dymas és Gestas), a Jézuson sebet ejtett katona nevét (Longinus). Apokrifek őrizték meg Veronika legendás alakját, aki letörölte a keresztutat járó Krisztus arcát, s e kendő megőrizte Jézus arcvonásait. E jelenet a 15 században

bekerült a keresztúti ájtatosságba. Bár az egyházatyák és Ge1asius pápa elítélték az apokrifeket, ezek jelentősége szinte felmér hetetlen. A művészetekre gyakorolt hatásuk (pl a keleten és nyugaton egyaránt elterjedt Szűz Mária-kultusz s ennek képi ábrázolása) máig ívelő. Nyomot hagytak a középkori és a későbbi korok irodalmában, például Mika Waltari Az emberiség ellenségei vagy Sienkiewicz Quo vadis? c. regénye sok olyan jelenetet tartalmaz, amelyeket Péter apostol (apokrif) aktája ihletett. Az apokrif apokalipszisek hatása a középkori művészet egyes remekeiben (pl Dürer, Michelangelo) vagy Dante Isteni Színjátékában ismerhető fel. A népi vallásosság és jámborság fontos dokumentumai is e művek, illetve néphagyományok gerjesztői A 2-8 század között keletkezett és elterjedt apokrif (el rejtett, titkos; a 4. század végétől nem kanonikus, kánonból kizárt) iratok fontos forrásai a kora keresztény kornak. A

keresztény kultúra és művelődés jellegzetességei A kereszténység Palesztinából történő kisugárzása már a korai időkben megindult, melynek következtében három jelentős teológiai központja alakult ki. Alexandria (ma Egyiptomban van) a platóni hagyományt is ápoló teológiai iskolája a Biblia-magyarázat és a krisztológiai viták során alkotott maradandót. Antiókhia Kappadókiában található (a mai Törökország része), bölcselői is jeles szerepet játszottak az ősegyház életében. Északnyugat-Afrika (a mai Algéria) volt a harmadik központ, Tertullianus és Augustinus neve fémjelezte ezt a térséget. A középkori keresztény teológia és filozófia két nagy szakaszra osztható: a patrisztikára és a skolasztikára. A történelmi korszakhatárok ez esetben különösen nem érvényesülnek, hiszen a patrisztika kiemelkedő bölcselői is a történelmi ókorban fejtették ki munkásságukat. Ez esetben a keresztény eszmék meghatározó

jellege szerint korszakolunk, s nem képezik vizsgálódásunk tárgyát olyan bölcselők, akik például a görög filozófai örökséget folytatták (pl. a neoplatonisták) Patrisztika a) Fogalma, tárgya, szakaszai és a kezdetek A patrisztika (1-8. század) nevét a latin patres (atyák) szóból nyerte Olyan irányzat, amely a keresztény teológiai és filozófiai problémák vizsgálatát végzi. Apatrológia (az "atyák tanulmányozása") feladata az ókeresztény irodalom kutatása. Az ókeresztény korral más rokon tUdományok is foglalkoznak; így a dogmatörténet a hitelvek kialakulását, rendszerezését és fej lődését, a liturgiatörténet az egyházi szertartások l11ódosulásait vizsgálja. A szentírástudomány feladata az egyház által szentnek elfogadott, a hit és az erkölcs elsőrendű normáit tartalmazó iratok tanulmányozása. Az egyháztörténelem - a fent ismertetett kettős ségnek megfelelően - mint földi közösséget és mint

természetfölötti intézményt is tanulmányozza az egyházi élet alakulását. A patrisztika három nagy korszaka: 1. Kezdetek, a fejlődés kora 325 ig, a Niceai (Nikaiai) zsinatig tartó időszak. Ennek három szakasza: a) az első század végi kezdeti irodalom; b) a második század, az apolo géták (hitvédők) kora; c) a harmadik század a hittanítók kora. 2 A virágzás korszaka, a Niceai zsinattói a Khalkedóni zsinatig (451-ig), amely a keleti és a nyugati egyházatyák tanítását foglalja magában. 3 A hanyatlás kora, a 7-8 század, amikor már termékeny, önálló gondolat alig létezik, s Damaszkuszi János halála (753) a patrisztika korá nak végét jelzi. Megjegyzendő, hogy a kutatók egy része a patrisztikus kor kifejezést használja, s az evangéliumok keletkezése utáni időszak tói, a kb. lOO-tóI451-ig terjedő korszakot érti rajta Az "atyák" (a megnevezés Pál apostoltól származik) kifejezés az 1-8. század között működő

szent életű, és az egyház által ortodoxnak elfogadott tanokat kifejtő személyiségekre vonatkozik. E kifejezés az idők során módosult Kezdetben az illetőt megkeresztelő vagy az evangéliumra tanító (lKor 4, 13) személyt tekintették szellemi atyának. Irenaeus püspök a tanítót nevezte a tanítvány atyjának. Az 1 Niceai zsinat után az igaz tanítás képviselőjére és védelmezőjére alkalmazták az atya megnevezést. Az efezusi zsinatot (431) követően azokat nevezték atyáknak: a) akik az ortodox tant (doctrina orthodoxa) képviselik; b) akiknek tanítását az egyház igaznak fogadta el (approbatio ecclesiae); c) akiket már az ókeresztény korban szenteknek tartottak, szentéletűség (sanctitas vitae); d) akik a kereszténység kezdeti időszakában munkálkodtak, megfelelő régiség (antiquitas). Azokat, akik az ortodox tant képviselték, de nem voltak szentek, ókeresztény egyházi íróknak; azokat pedig, akik eltértek az egyház hivatalos

tanításától, ókeresztény íróknak nevezzük. Az egyházatyák tekintélye a katolikus egyházon belül vitathatatlan, filozófiai eszközökkel kifejtett tanításuk forrása a kinyilatkoztatás. A katolikus teológiában az egyházatyák tanítása a Biblia mellett a hit forrása Kele ten Damaszkuszi Szent Jánost, nyugaton Nagy Szent Gergelyt (megh. 604) vagy Sevillai Szent Izidort (megh. 636) tekintették az utolsó egyházatyának A 17. században Lancelot Andrewes megfogalmazta: az igazhitű kereszténység két testamentumon, három hitvalláson, négy evangéliumon és az első öt évszázad kereszténységének történelmén alapul. A patrisztika kezdetén a filozófiai gondolkodás kissé háttérbe szorult, de a hit védelme, terjesztése és rendszerezése hamarosan felkeltette a filozófia iránti igényt. A teológia és a filozófia legfontosabb tárgya az abszolútum, amely a kereszténységben személy, Isten. Isten maga a lét, lényege a létezés. Szellemi

életet él, az értelem (intellectus) és az akarat (voluntas) mozgása jellemzi. Lényeges eleme a korai keresztény bölcseletnek a Szentháromság dogmájának a kidolgozása, illetve a három isteni személy egymáshoz való viszonyának meghatározása. A Trinitológia (Szentháromság-tan) körüli polémiákban szinte valamennyi jeles teológus napjainkig - kifejtette álláspontját. A nevezetes filioque-vita szolgáltatta egy hosszú folyamat eredményeként az 1054-es évszámmal jelölt nyugati egyházszakadás dogmatikai alapját. A nyugati egyház által a latin filioque (és a Fiútól) kifejezés betoldása a Nicea-konstantinápolyi Hitvallásba a keletiek heves ellenkezését váltotta ki. A "mai fejjel" nehezen értelmezhető szakításhoz, évezredes elhidegüléshez vezető - vita lényege: a nyugatiak szerint a Szentlélek "az Atyától és a Fiútól származik" (az Atya nemzi a Fiút, és a Fiúval együtt leheli a Szentlelket). A keletiek

szerint viszont a Szentírás egyértelműen állítja, hogya Szentlélek "az Atyától származik" (Jn 15,26), az Atya a Fiú nevében küldi el (Jn 14,26) vagy a Fiú küldi az Atyától (Jn 16, 15); tehát az Atyától származik a Fiú által (az Atya nemzi a Fiút és leheli a Lelket). A fő kérdések közé tartozott még a rossz eredetének problémája, a bűnfogalom, az ember üdvösségének lehetősége, az ember Istentől való függésének mértéke. Külön jelentősége volt a történetfilozófiai problematikának, az emberi történelem céljának, s e cél megvalósításában az ember számára kijelölt feladatnak. A kezdeti irodalmi alkotások közül kiemelkedett A XII patriarka végrendeletei, Barnabás levele, valamint Hermasz Pasztora, amelyek a keresztény életeszményt jele nítik meg. Jellemző az első századokra a zsidókkal szembeni viszony kialakítása, a különféle népszerű tanokkal (pl. agnoszticizmussal, vagy az ilyen felfogást

tükröző Markión szektájával és a manicheizmussal) kapcsolatos állásfoglalás megfogalmazása. Nem elhanyagolható a görög filozófia (pl Platón, Plótinosz, a sztoicizmus: főként Seneca) eredményeinek beépítése a keresztény tanokba. Az alexandriai iskola neves képviselői: ALEXANDRIAI KELEMEN (150-215), ÓRIG~NÉSZ (185-253) és ATHANASZIOSZ voltak a kor első neves bölcselői. Origenész Peri arkhón (Az alapigazságokról , A princípiumokról) c. műve a keresztény tanítás első rendszeres foglalata, amely négy fő részében tárgyalja a három isteni személy, a lélek sorsa és a feltámadás, a szabad akarat, az ellenséges hatalmak, a világ teremtése és vége, a Szentírás sugalmazott voltának a kérdését; a "testetlenség" fogalmát, az angyalok és a jó hatalmak, az egymást követő világkorszakok (az üdvtörténeti korszakok) problematikáját. Kelszosz elleni polémiája a kor egyik legfontosabb vitairata (Kata Kelszou),

Biblia-magyarázatai és a Hexapla összeállítása (az ószövetségi iratok görög fordításainak egybevetése a héber eredetivel) révén a korszak nagy rendszerezőjének, a dogmatika és a hermeneutika (A princípiumokról IV, 1-3; az első keresztény hermeneutikai értekezés) megalapozójának tekinthető. Nevéhez fűződik az úgynevezett trichotomikus értelmezésfelfogás (miként az ember testből, lélekből és szellemből áll, akként a Szentírás is), amelyet a páli antropológia (1 Tesz 5, 23) alapján fogalmazott meg. "Azt, aki az Írásnak testet, lelket és szellemet alkotott, testet elődeink számára, lelket nekünk, szellemet pedig azoknak, akik az eljövendő aiónban örökségül kapják az örök életet, és elérkeznek majdan a törvény égi és igaz megértéséhez, és ne a betűt keressük most, henem a lelket, ha pedig képesek leszünk liá, fel fogunk emelkedni a szellemig." Tehát Krisztus előtt a testi értelem, ttlső

eljövetele után a lelki értelem, a második eljövetele után a szellemi értelem lesz érvényes az emberek számára. Az első a testi, litterális (sensus litteralis = betű szerinti, szó szerinti) történelmi értelem, a második a lelkimorális értelem, a harmadik a szellemi vagy spirituális értelem. Pál apostol a litterális és a spirituális értelem közti különbséget a 2Kor 3, 6; a Róm 2, 29 és 7,46 alatt fejtette ki. A Biblia-értelmezés később, a középkorban már négyes séma (quadriga) alapján történt: "A betű a történelmet tanítja, aI11it hiszel, az allegória, amit cselekszel az moralitás, s ahová tartasz, az az anagógia." A Szentírás négy értelme tehát a következő: litterális (a szöveg szó szerint értendő); allegorikus (dogmatikai megállapítások kiolvasása a szó szerint nem értelmezhető szakaszokból); tropológiai vagy erkölcsi (erkölcsi eligazítást ad a keresztény életvitelhez); anagogikus (az

eljövendő beteljesedést ábrázolja). (Luther ezt a négyes értelmezést besorolta a történelmi és a prófétai értelmezés alá.) Órigenész jelentőségét még az adja, hogy olyan témák kutatását is elvégezte, amelyekre nézve nem ad eligazítást sem a Szentírás, sem az apostoli hagyomány. b) A keleti egyházatyák A keleti atyák tevékenysége a már emlí tett Alexandriában, továbbá Antiókhiában bontakozott ki, de a görög nyelvű irodalom mellett elterjedt a szír, az örmény és a kopt (egyiptomi keresztények) nyelvű irodalom is. A keleti atyák közül CAESAREAI EUSZEBIOSZ (263340), ATHANASZIOSZ (295-373), BASZILElOSZ (330-379), NAZIANZOSZI GERGELY (330-389) és NÜSSZAI GERGELY (331-395) munkássága emelkedik ki. Tevékenységük elsősorban a kor eretnek mozgalmai - arianizmus, monofitizmus, nesztorianizmus - ellen irányult, s a zsinatok által szentesített tanok kiépítésében vagy védelmében léptek fel. Külön figyelmet érdemel

Athanasziosz tevékenysége, aki szenvedélyesen cáfolta Ariosz tanait (Három beszéd az ariánusok ellen). A Niceai zsinat elítélte az arianizmust, amely szerint Krisztus az Atya teremtménye (hasonló lényegű = homoiusziosz), s ezzel szemben elfogadta, hogya Fiú egylényegű (homousziosz) az Atyával hittételt. Később a krisztológiai viták felerősödtek a különböző irányzatok között, az alexandriaiak a két isteni személy (Atya és Fiú) egy természetű (monofizita) voltát, az antiókhiai püspökök Krisztusban az isteni és emberi természet különböző (heteroftzita) voltát fogadták el. Athanasziosz jelentős szerepet játszott a szerzetesi életeszmény, az aszketizmus népszerűsítésében is (a Szent Antalról írt életrajza az irodalom új formáját teremtette meg). Az Atya teremtette a LogosZ által az univerzumot és az embert, aki, mivel lelke halhatatlan, ké pes megismerni Istent a teremtésen keresztül - tanította. A kappadókiai atya,

Baszileiosz, Nagy Szent Vazul a keresztény erkölcsi elvek megfogalmazásában (1. Moralia c műve) jeleskedett Nüsszai Gergely sokoldalú munkásságából említést érdemel (Szent Pálhoz is kapcsolódva lKor 7, 25-40) a szüzesség eszményének hirdetése, Krisztust a szüzek fejének (arkhiparthenosz) nevezte. Tanításának sarkalatos pontja a hit és tudás viszonyának megfogalmazása, mely problematika az egész középkor folyamán fontossá vált, sőt napjainkban ismét reá irányult a figyelem (1. II János Pál Hit és ész c. enciklikáját) Gergelynél ezek még nem hierarchikus viszonyban vannak, mindkettő szükségességét hangsúlyozza, a hit a kinyilatkoztatáson, a tudás az emberi okoskodáson alapul. JOANNÉSZ KHRÜSZOSZTOMOSZ (Aranyszájú Szent János, 344/354-407) az antiókhiai iskola nagy hatású teológusa és rétora (1. ragadványnevét) Konstantinápoly püspökeként is polemizált más vallások tanaival. c) A nyugati egyházatyák A nyugati

egyházatyák a 4. század végéig a keleti atyákat követték, s görög nyelvű műveiket fordították latinra. Később megszilárdul az önálló bölcseletre való igény, s a problematika tekintetében is hangsúlyeltolódás következik be a keleti elődökhöz képest; nevezetesen a krisztológiai problémáról az antropológiai kérdéskörre koncentrálnak. A nyugati egyház négy nagy doktora vagy más megnevezéssel (a VIlI. Bonifác adományozta címmel) a "négy nagy nyugati egyházatya" nyújtott kiemelkedő teljesítményt elméleti és gyakorlati (egyházszolgálati) tekintetben egyaránt. AMBROSIUS, SZENT AMBRUS (340-397), HIERONYMUS, SZENT JEROMOS (345-420), AURELIUS AUGUSTINUS, SZENT ÁGOSTON (354-430) és GREGORIUS, NAGY SZENT GERGELY (540-604) freskója tekint le az esztergomi bazilika belső kupolájának négy csegelyéről a szemlélődő látogatóra, mintegy ezzel is igazolva hazánknak a keresztény eszmékhez való kötődését. AI11brosius

374-ben lett Milánó püspöke, s a nagy (páratlan ritka~ágokat is tartalmazó) milánói gyűjtemények (képtár, könyvtár) ma IS az ő nevét viselik (Museo di Sant Ambrogio, Ambrosiana stb.) Szent Jeromos maradandó alkotása a Damasus pápa (366-384) megbízásából elkészített Biblia-fordítás (az ószövetséget héberből, az újszövetséget görögből fordította latinra), a Vulgata. A nyugati egyház teológusai késóob a Vulgata szövegét használták Nagy Szent Gergely mint pápa (590-604) egyházszervezési tekintetben alkotott maradandót. Nevéhez fűződik a latin liturgia továbbfejlesztése, amely késóob az egész nyugati egyház liturgiájának mintájává vált. A Gregorianum összeállítása nem teljesen az ő műve, de az egyházzenei képzés céljából életre hívott Schola Cantorum őt dicséri. A róla elnevezett gregorián énekek (egyszólamú, népzenei motívumokat tartalmazó egyházi zene, a középkori művelődés szerves része;

Gergelyt megelőzően és őt követően is keletkezett dallamok) gyűjtője és formálója is volt egyben. SZENT ÁGOSTON az észak-afrikai Hippo püspöke teológiai és filozófiai tekintetben is maradandót alkotott. Belső lelki fejlődésének, a keresztény hitre való térésének leírása, a Vallomások (Confessiones, 397-400) a lélektan remekei közé sorolható. Eszmei érlelődését segítette Platón (a Menón, a Phaidón és a Timaiosz ismerete), Cicero, az újplatonizmus, a manicheizmus (amely tannal később szembefordult); a kereszténységhez való vonzalmat Ambrosius személyesen és Szent Pál rómaiakhoz írt levele ébresztette fel benne. Kisebb írásai: A boldog életró1, A rendről, A szabad akaratról, Az igaz hitró1 egy-egy kérdéskört világítanak meg. Jelentős nagy műve a De Trinitate (A Szentháromságról, 397-412 között írta, 420-ban publikálta); a De civitate Dei (Isten országáról, 413-426) s a már emlí tett Vallomások. A

Vallomások három részre oszlik: az első (I-IX.) könyv anyja (Monica keresztény volt) haláláig tárgyalja életútját; a második (X. könyv) Ágoston belső életét jeleníti meg, a harmadik (XI-XIII. könyv) a Szentírás magyarázatainak a problémáit taglalja Az életrajzi mozzanatok ismertetése mellett az itt kifejtett etikai tanok s főleg a harmadik részben tárgyalt metafizikai elvek rendkívül fontosak. A bűn problematikája, az idő fogalma, az anyag mibenléte olyan filozófiai alapfogalmak, amelyek az ágostoni bölcseletben is a vizsgálódások homlokterében állnak. A hit és tudás viszonyát taglalva kifejti, hogy az ész mint a kinyilatkoztatásról szerzett ismeret megelőzi a hitet, azonban az igazság teljes ismeretére a hit által megvilágosodott értelem jut el. A fi,lozó fia és a teológia egyaránt a lélek és Isten viszonyát vizsgálja, Agos tOn deklarált célja: "Deum et animam scire cupio. Nihilne plus, nihil omnino" -

"Istent és a lelket vágyom megismerni. Semmi többet, egyáltalán semmi mást" (Soliloquial./I17) Bölcse)ete "a lélek Isten hez vezető útjának tekinthető" (Bonaventura). Agoston kiinduló pontja (az akadémia szkepszisének hatására is) "mindenben kétel kednünk kell" (Omne dubitandum est), azonban magában a kétel kedésben már nem kételkedünk (A Szentháromságról X. 10), tehát önmagunk léte kétségtelen (1 Descartes: Cogito ergo sum). Vannak egyetemesen és szükségképpen érvényes ismeretek: ilyenek szerinte a matematikai tételek, a logikai elvek és az erkölcsi princípiumok. Az igazság örökké érvényes valóság, a lélek nem önmagából hozza létre (bár az ember bensejében lakozik), hanem a következtetés találja meg. Az igazság nem származhat az érzékelhető világból, mivel ebben minden mulandó, változékony (1. a hérakleitoszi tant, amelyet Platón is elfogadott). Az értelmi ismeret bizonyosságának

a forrása Isten örök eszméiben található, s az isteni megvilágosítás (illuminatio) eredménye. Isten láthatóvá teszi az ember számára a dolgokat, a földi létezők, az anyagi világ tekintetében tevékenysége a Naphoz hasonlít (1. Platón: Állam 508a-509d, "Nap-hasonlat") A platonikus hagyományoknak megfelelően az igazság mellett a jóság és a szépség is Istenhez vezetnek. Isten az abszolút lét, a tiszta szellem; a világban széjjeláradó, romolhatatlan, sérthetetlen, változhatatlan lény. Is ten egyszerű, tulajdonságai egymással és lényegével azonosak. Változatlan, ezért az idő vonatkozásában az örökkévalóság, a térhez viszonyítva a mérhetetlenség attribútumait eredményezi. A világot a semmiből teremtette egyszeri pillanatnyi aktussal, s a fejlődést is örök tervei irányítják. A lét hierarchikusan tagozódik Istentől lefelé a teremtett világban található fokozatokig. A Vallomások XI. könyvében későbbi

filozófusok (pl B Russell) által is nagyra értékelt fejtegetést találunk az időproblémával kapcsolatban. E szerint az idő a teremtményi léthez kapcsolható, ekként fohászkodik Istenhez: "Te alkottad magát az időt, így nem iramodhatt ak tehát korszakok tova, míg az időt te meg nem teremtetted. Ha pedig az ég és a föld előtt nem létezett idő, fölösleges a kérdés, hogy mit műveltél akkor? Hiszen nem volt még »akkor«, amikor idő nem létezett" (Vallomások XI. XX, 26) Az örökkévaló csak Isten, az időnek kezdete és vége "van". "Emlékezésünk: jelen a múltról Szemléletünk: jelen a jelenről Várakozásunk: jelen a jövőről" (uo.) A lelkünkkel Istenben mérjük az időt, a lélekben ott van a múlt (emlékezés révén), ott van a jelen (a figyelés révén) és ott van a jövő (a várakozás révén). A lélek a Szentháromsághoz (Atya - igazság, Fiú - böl csesség, Szentlélek - szeretet) hasonlatos.

Lenni, tudni, akarni (esse, nosse, velle); ész, ismeret, szeretet (mens, notitia, amor); emlékezet, értelem, akarat (memoria, intellectus, voluntas). E három tevékenység egymástól elválaszthatatlan Az Isten országáról c. mű a történetfilozófia megalapozása A földi ország (Civitas terra na) népét az Isten megvetéséig menő önszeretet, Isten országának (Civitas Dei) lakóit az önmaguk megvetéséig menő istenszeretet jellemzi. A két ország közötti harc a földi történelem. A történelem iránya, értelme és célja Isten, aki az örök törvényt (lex aeterna) beírta az emberi lélekbe. Az erény, a szeretet helyes rendje, jelentős szerepet kap ebben az elképzelésben. A legmagasabb rendű erény az istenszeretet A szeretet a szabad emberi akarat mozgatója is egyben. A történelem fejlődése így lényegében erkölcsi kérdés Szent Ágoston a keresztény hitelveket (a páli hagyományhoz kapcsolódva) a platóni eszmerendszerrel harmonizálta,

megalapozva ezzel a 13. századig tartó szövetséget a két tan között. A patrisztika hanyatló korszakának neves bölcselője volt a római filozófus, államférfi BOETHIUs (480-524), aki A filozófia vigasztalása c. (börtönben írt) művével Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás és Dante bölcseletére is hatást gyakorolt. Életműve a görög filozófiai tradícióhoz köti, noha behatóan ismerte a korabeli keresztény tanokat, s egyes fejtegetés ei alapján (a quadrivium anyagának írásba foglalása) a skolasztika előfutárának is tekintik. Skolasztika a) A skolasztika kezdetei és kibontakozása A skolasztika nevét a latin schola (iskola) szóból nyerte, mivel főleg az iskolák foglalkoztak vele, a tanárok (magistri scholae) és a tanítványok (scholastici). A középkori iskolákban a hét szabad művészet (septem artes liberales) képezte az oktatás tárgyát: a trivium (grammati ka, dialektika, retorika) és a quadrivium (aritmetika, geometria, musica,

asztronómia). A tanítás módszere, amely a skolasztikus írásművekben is tükröződik, a lectio (előadás) és a disputatio (vitatkozás) volt. A szövegmagyarázattói (amely grammatikai és logikai elemzés egyben), a szövegekre való rákérdezésen keresztül jutottak el a vitatkozásig (lectio, quaestio, disputatio). A téma meghatározása (a kérdés felvetése) után ismertették a különféle álláspontokat, majd a magister vezetésével ezen vélemények gyenge pontjait kimutatva jutottak "új" eredményre. A disputatio legérdekesebb formája az egyetemeken évente kétszer rendezett quodlibet-disputa, amikor a hallgatóság által felvetett (nem a magister által előre kijelölt) kérdésekről kellett vitatkozni, illetve a magisternek a "rögtönzött" válaszait megadni. A vitatkozás ezen módja lehetőséget adott a magister "tekintélyének" megméretésére, esetleges ellenlábasai "jóindulatú" fellépésére. Egy

szellemes meghatározás szerint (Mandonnet) a disputatio volt a klerikusok lovagi tornája. A skolasztikus gondolkodás "tekintélyelvű". Ezen a Szent írás, az egyházatyák, a zsinati határozatok, a Philosophus (Arisztotelész) - illetve a 12. század végéig Platón - tanainak, valamint a kommentá tornak (Averroes) feltétlen tisztelete értendő. A skolasztikusok mint bölcselők is hívők, a hit tételeit kötelező szabályok nak tartották, de mint hívők is bölcselők. Bölcseleti ténykedésük során a keresztény hitelvekkel való összhangot tartották szem előtt, s a szintézis megteremtésére való törekvés jellemezte őket. A skolasztikának a 9-16. század közötti egész korszaka három nagy szakaszra osztható: 1. kialakulása (800-1200); 2 fénykora (12001300); 3 hanyatlása (13001545)Természetesen e hosszabb idősza kok mindegyikét kiemelkedő teljesítmények jellemezték. A skolasztika filozófiájának tárgya a lét teljessége,

sennek okaiban való feltárása Ehhez kapcsolódott Isten létének bizonyítása. Ennek két útja a platóni-ágostoni hagyomány, Isten fogalmától jut el Isten létéhez, és az arisztotelészi hagyományra támaszkodva az okság elvének felhasználásával a tökéletes lét fennállására jut el. Fő kérdések még a Teremtő és a teremtmény viszonya, a léthierarchia kérdése, az evilág és túlvilág problémája, a földi élet értelmének és céljának kutatása. Fő jellegzetessége a teológia és filozófia határvonalainak megvonása, majd e kettő ismételt (hierarchikus) összekapcsolása: "a filozófia a teológia szolgálóleánya" (ancilla theologiae). A kezdetekben számottevő ALKUlN (735-804), Nagy Károly udvari iskolájában ténykedő "iskolamester" munkássága, akinek a hét szabad művészet tankönyveit és az első középkori logikai értekezést (Dialectica) köszönhetjük. jOHANN ES SCOTUS ERIUGENA (800-877) mint első

skolasztikus bölcselő a De divisione naturae (A természet felosztásáról) c. művében fogalmazta meg a - még Spinoza szóhasználatában is fellelhető - léthierarchiára (teremtő teremtetlen természet: Isten; teremtett és teremtő természet: az ideák világa és a Logosz; teremtett és nem teremtő természet: az ember; teremtetlen nem teremtő természet: a létezők visszatérése Istenhez) vonatkozó tanait. A 13. században bontakozott ki a középkor egyik legjelesebb filozófiai (logikai) vitája: az universaliavita. Az universale (általános) a genus (nem) és a species (faj) közös neve a logikában. A problematika visszanyúlt Platónra és Arisztotelészre, valamint Porphüriosz 3 században készített Eiszagógé (Bevezetés Arisztotelész Kategóriáihoz) c. művére Ez az írás az öt praedikabilia (nem, faj, különbség, sajátosság, járulék) kifejtését tartalmazza, s később az itt kifejtett elméletet a szakirodalom a Porphüriosz-fája néven

emlegette. A kérdés lényege, hogy a fenti fogalmak önálló létezéssel bírnak-e vagy csak nevek A platóni hagyományt képviselők szerint az universalek (Platónnál ideák) önálló létezők, s mivel az "általános" -nak reális létezést tulajdonítottak, az általuk képviselt irányzat neve realizmus. Az általános megelőzi az egyedit, a dolgok előtt létezik (universale ante rem). A másik vélemény szerint csak az egyedi dolgok léteznek valóságosan, ahogyan e tan első megfogalmazója Roscellinus (10501120) vallotta, az általános fogalom csak Flatus vocis (a szó vagy a hang fuvallata). Az universale ezek szerint puszta név (nomen), amely a tárgyak bizonyos csoportjának megjelölésére szolgál. A nominalizmus megnevezést kapott irányzat (jeles képviselői: Ockham, Hobbes, Locke, Berkeley, Hume) szerint az általánosnak csak fogalmi léte (universale post rem) van. A nominalizmus-realizmus-vita lényegében a 20 században sem jutott

nyugvópontra, korunk metafizikakészítői sem találtak megnyugtató megoldást, sőt Russell szerint ez nem is lehetséges. (Az ő "megoldása": a platóni idea szó helyébe az universale kifejezést teszi. Minden, ami az érzékekben van adva, egyedi, partikuláris, az universale minden, amiben sok dolog részesülhet. A tulajdonnevek általában az egyedieket, míg más főnevek, melléknevek, igék az universalékat jelölik. Egyetlen mondat sem képezhető egy olyan szó nélkül, amely az universalét jelöli. Minden igazságismeret universalékat foglal magában. Az u,niversalekra a filozófia irányítja a figyelmet A filozófusok is általában amelléknevek és köznevek által jelölt universalekat ismerik fel, az igék és elöljárók által jelölteket viszont nem.) A mérsékelt realizmus álláspontját fogalmazta meg Abélard (s vallotta Aquinói Szent Tamás is), aki szerint az universale alkalmas arra, hogy több dologról állítsuk; nem puszta név,

hanem jelentést hordozó beszéd, az egyedi dolgok egymással megegyező tulajdonságait fejezi ki. Az általános mint az egyes dolgok egyetemes tulajdonsága létezik a valóságban (universale in re), és mint az absztrakció útján létrejött általános fogalom az értelemben is. Az általános a dolgoktól függetlenüllétezik az isteni értelemben, s e minta alapján keletkeznek a dolgok. A ll. század egyik jeles bölcselője, CANTERBURY SZENT ANZELM, ANSELMUS (1033-1109) a hit és a tudás viszonyának kérdésében úgy foglalt állást, hogy az ész feladata a hit mélyebb megértése. Egyik híres jelmondata: Credo ut intelligam (hiszek, hogy érthessek). Monologion (1076) c írása Isten bölcsességéről, a Proslogion (1077-78) Isten létéről szól. Nevéhez fűződik a híres ontológiai istenérv (e megnevezés nem tőle származik) megfogalmazása, amelyet a Proslogionban fejtett ki. Korábbi művében még az okság elvének alkalmazásával, a létezők

tökéletességi fokozatain keresztül jut el Istenhez, a legtökéletesebb lé tezőhöz, aki tökéletességét önmagától birtokolja. Ez érv gyengéjének vélte, hogya tapasztalatból (a posteriori) indul ki, míg új érve tapasztalat előtti (a priori). "Éspedig úgy hisszük, Te az a valami vagy, aminél semmi nagyobb nem gondolható. Avagy talán nincs is ilyen lény, ahogy »az esztelen mondta szívében: nincs Isten«? De hallván, hogy ezt mondom: valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható, bizonyára még ez az esztelen is érti, amit hall, és amit ért, az megvan az értelmében, még ha azt nem is érti, hogy ez a valóságban is létezik. Mást jelent ugyanis, hogy egy dolog az értelemben létezik, és megint mást jelent megérteni, hogy ez a dolog létezik. Mert amikor a festő előre elgondolja, amit meg fog festeni, az már megvan az értelmében, de még nem fogja fel valóságos létezőként, mert még nem készítette el. Amikor azután már

megfestette, akkor az értelmében is megvan, és azt is megérti, hogy létezik a valóságban, amit már elkészített. Tehát az esztelen is meggyőződhet arról, hogy legalább az értelmében létezik az a valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható, mert amikor hallja, megérti és amit megértünk, az jelen van az értelmünkben. De bizonyosan nem lehetséges, hogy csak az értelemben legyen meg az, aminél nagyobb nem gondolható. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondolható, csak az értelemben létezik, akkor az, aminél nagyobb nem gondolható, mégiscsak olyan, aminél nagyobb gondolható. De ez egyáltalában nem lehetséges Kétségkívüllétezik tehát valami az értelemben is és a valóságban is, aminél nagyobb nem gondolható" (Proslogion 2. fej) A kortárs Gaunilo több pontban cáfolta ezt az érvelést, például rámutatott arra,

hogy ha egy tökéletes szigetről mesélnek valakinek, és az felfogja (értelmében jelen van), amit mesélnek neki, abból még nem következik ezen sziget valóságos létezése. Kant a kozmológiai és fizikoteológiai érv mellett az ontológiai istenérvet is "cáfolta" (1. A tiszta ész kritikája Bp 1995 465-473 o) A "cáfolta" szót jogos idézőjelbe tennünk, mivel a modern filozófia (bár ezt korábban is sokan felismerték) a szimbolikus logika eszközeivel kimutatta, hogy a kanti kritika ellentmondásos, s nem elégséges az ontológiai istenérv cáfolatához (1. pl Altrichter F: Fogalom és lét: logikai út Istenhez? Világosság, 1976/6. sz) Az ontológiai érv védelmében Anselmus írt vitairatot, s a proslogion más fejezeteiben (Ill. és XV.) is előkerül értelmezése "Az aminél nagyobb nem gondolható" (quo nihil maius cogitari potest) nem lehet egyedül az értelemben (in solo inteUectu) létező, hanem a valóságban is (et in

re) létezik. Az ontológiai istenérv később megjelenik Bonaventura, Duns Scotus, Descartes és Leibniz műveiben is. b) A skolasztika virágkora 13. században bekövetkezett virágzást a 12 század szellemi teljesítményei mellett a konkrét történelmi változások is elősegítették. A legfontosabb fejlemények a pápaság és a császárság küzdelme, a lombard városok felemelkedése, a keresztes hadjáratok megszervezése. A 13 századra - mint fentebb kiemeltük - a pápaság világi hatalmának csúcspontjára érkezett, s a mindenkori pápa az egész keresztény világban magának vindikálta a politikai hatalmat is. A 13. századra különböző reformmozgalmak jelentkeztek a pápa világi hatalmának s a főpapok gazdagságának, életvitel ének létjogosultságát is megkérdőjelezve. Az apostoli szegénység eszményéhez való visszatérés az egyik fő célkitűzés lett. A csalhatatlan egyházi dogmák felülvizsgálatának igénye pedig kialakította a

keresztény hitelvek új összegzésére való igényt, s így a 13. század a summák, a nagy összegzések korszakává vált A skolasztika virágzásának okai között említenünk kell a városi fejlődéssei összefüggésben amagisterek és a diákok testületének, az egyetemeknek a megalakulását. A városi iparosok és mesteremberek érdekvédelmi egyesületeinek mintájára (céhek) az "értelmiség" is megalakította saját szervezetét. Az iskolák egyesülését követően a különböző oktatandó tudományágakat is összevontan, studium generale néven illették. Ehhez kapcsolódva az oktatók az universitas pro fessorum Ca professzorok egyetemessége, összessége), a hallgatók az universitas scholarium Ca diákok egyeteme) tömörülést alkották, s az egész az universitas Cegyetem) nevet viselte. Az egyetemek közül elsőként kell említenünk Bologna intézményét, amely már a ll. század végén megalakult. Szintén korai alapítású Oxford (a

12 század közepe), Párizs 1170 körül (a Szajna-parti iskolák egyesülése 1221-ben történt), Salerno 1173, Reggio 1188-ban alapított egyeteme. Vicenza 1204-ben, Cambridge 1209-ben, Palencia 1208-ban, Padova 1220-ban, Nápoly 1224-ben, Toulouse 1229ben, Salamanea 1243-ban, Lisszabon 1290-ben alapított egyetemet. A 14 században tovább szaporodott az egyetemi városok száma: Róma és Avignon 1303-ban, Prága 1348-ban, Krakkó 1364-ben, Bécs 1365-ben, Pécs 1367-ben, Heidelberg (máig híres intézménye) 1385ben, Buda 1389-ben hozta létre egyetemét. A bolognai egyetem magyar kapcsolatai szinte a kezdetektől hagyományosan jónak mondhatók. Első magyar diákja, Magister Paulus Hungarus nevét 1221ből ismerjük; Szent Domonkos szűkebb tanítványi köréhez tartozott, s a rendalapító maga küldte Magyarországra az új kolduló rend megtelepítése végett. Ezt követően BOI-ig 80 magyar hallgatója volt a bolognai egyetemnek. (E szám nagyságát jelzi, hogy

Mályusz Elemér kutatásai alapján a 11-12 századi írni-olvasni tudó magyar értelmiségi elit létszáma 150-200 fő lehetett, s még a főurak, sőt egyes királyok sem igényelték e kiváltságot maguknak.) Az egyetemi autonómiát (kezdetbc;n a püspököktől, később a városi önkormányzatoktóI is) először 1231-ben a párizsi egyetemnek sikerült kivívnia. A Studium generale négy fakultással működött: az artium (bölcselet), a teológia (istentan), a (kánon»og és az orvostudomány. Három egymásra épülő fokozatot lehetett szerezni: baccalaureatus, licenciatus, laureatus. A 13. századi tudományos fellendülés többek között a szerzetesi mozgalom új formáinak is köszönhető. A szerzetesrendek a kora középkortól kezdve jelentős szerepet vállaltak a hit gyakorlásában, fejlesztésében és védelmében. A különböző rendek által működtetett kolostorok zárt gazdaságokká váltak; a legfejlettebb gazdálkodási módszerek az egyházi

irányítás alatt álló birtokokon terjedtek el nyugaton és hazánkban egyaránt (1. a Dömösi apátság összeíró levele, 1138). A kolostorok szellemi, kulturális és tudományos központokká - Bec, Chartres, Reims; Cluny a 10-11. századi szerzetesi reformmozgalom elindítója is váltak Kiemelt szerepet töltöttek be a bencések. A (Nursiai) SZENT BENEDEK (480 k-547 k) a nyugati szerzetesség atyja, Európa védőszentje által 539-ben alapított (Ordo Sancti Benedicti, OSB) férfi rend aZ első nyugati szerzetesrend. A benedeki regula (5 évszázadon keresztül a nyugati szerzetesség legfőbb szabálya) alapján működö közös ség a közösségi élet erényeit hirdette: az alázatosság, a feltétlen en gedelmeskedés (félelem, halogatás, lagymatagság, morgás, feleselés nélkül), a tisztelet és a szeretet szabályozta életüket. Ruházatuk fekete habitUs bőr vagy szövet övvel, fekete skapuláré csuklyával vagy anélkül. Címerük kerek talpú pajzs kék

mezővel, a pajzstalp köze pén arany hármas halomból (amely Cassino hegyére - Benedek egy kori zarándoklatának, monostor alapításának színhelyére, a jeles bencés központra emlékeztet) arany kettős kereszt emelkedik ki. Az alsó keresztszár alatt arany betűkkel PAX (békesség) felirat olvasható. Jelmondatuk Ora et labora (imádkozzál és dolgozzál) A Nagy Szent Gergely pápa által 593-94-ben Dialogus címen elkészített Benedek-életrajz a Legenda aurea c. (az Érdy-kódexben is követett) mű kiindulópontja A 12. századra a bencések elvesztették monopóliumukat, más rendek új keretekkel jelentkeztek. Az apostoli szegénység eszményét képviselte a ciszterci és a premontrei rend, az utóbbi alapítója Szent Norbert (megh. 1134) a szegénység vándorapostolaként lépett fel Ilyen elveket vallott Bresciai Arnold is, akit 1155-ben kivégeztek. Az eretnekmozgalmakkal szembeni fellépés új eszközét vezették be a domonkosok (Ordo Fratrum Praedicatorum

- Prédikáló Testvérek Rendje, OP vagy Ordo Sancti Dominici, OSD), akik a hit védelmét a meggyőzés révén látták el. SZENT DOMONKOS (1170-1221) egyházi szolgálat és eretnekek térítése után 1215-ben kezdte a rend alapítását, amelyet 1216. december 22-i bullájában Ill. Honorius pápa megerősített A dominikánusok 1217-től kezdve folytattak hittérítő tevékenységet, s 1228-ban a párizsi egyetemes káptalanon rendszerbe foglalták az addig szóban továbbadott szabályokat. A rend célja igehirdetés és lélekmentés; a rendtagok feladata, hogy minél kiválóbb prédikátorok és hittudósok legyenek. Ezzel nemcsak az elsőkolduló rendet, hanem egyúttal az első tudós rendet is megalapozták. A rendtagok a szegénység, az engedelmesség és az önmegtartóz tatás elvei szerint éltek. Mentesültek minden testi munkától, hogy az imának, a tanulásnak és a prédikálásnak élhessenek. Hatékony szerepet vállaltak az egyetemi oktatásban: Párizs,

Bologna, Köln, Oxford, Nápoly és Padova universitas ainak és rendi főiskoláinak hírnevét öregbítették. Az l2lO-ben alapított Ferences rend (Ordo Fratrum Minorum - Kisebb Testvérek Rendje) az első igazi városlakó rend - szintén a Szegénység eszméjét hirdette. Alapítója ASSISI SZENT FERENC (11821226), aki Krisztus és az apostolok életvitelét állította példaképül (1. Szent Ferenc középkori ábrázolásait) tanítványai elé. Ruházatuk, a barna kapucnis darócruha hármas szövésű fehér övvel, amelynek három szála a rendtagok hármas fogadaimát: az engedelmességet, a szegénységet, a szüzességet jelképezte. Kolduló rendként működtek Kezdetben egyszerű életvitelükkel váltak népszerűvé, főként a tanulatlan nép körében, később kiváló filozófusok - Bonaventura (12211274), Duns Scotus (1265/66-1308) - is a rend tagjaivá váltak. A párizsi (pl Bonaventura) és az oxfordi (Robert Grosseteste 1175-1253, Roger Bacon

1210-1292) ferences iskolák működését kiemelt helyen jegyzi a filozófia- és tudomány történet. A 13. század dominikánus bölcseletében elsőként ALBERTUS MAGNUS (1193-1280), majd tanítványa, Aquinói Szent Tamás jeleskedett. Az előbbi ténykedése főként Köln dominikánus főiskolájához kötődött. AQUINÓI SZENT TAMÁS (Roccasecca, 1225-Fossanova, 1274) a skolasztika legnagyobb hatás ú gondolkodója, az általa kidolgozott rendszer (tomizmus) mind a mai napig hivatalos tananyag a katolikus oktatásban. 1230-39 között a Monte Cassino-i bencéseknél kapott alapképzést, majd Nápoly egyetemén folytatott tanulmányokat 12391244 között 1244-ben lépett be a domonkos rendbe édesanyja tiltakozása ellenére; testvérei el is rabolták onnan, s egy évre bezárták, de Tamás elhatározását nem tudták megmásítani. 1245-48 között Párizsban novicius, 1248-52 között Kölnben Albertus Magnus tanítványa, az ezt követő négy évben sententiarius

Párizsban, 1256-59 között a párizsi egyetem magistere. 1259-ben kezdte írni nagy hatású művét, a Summa contra Gentiles CA pogányok elleni foglalat) címűt, amelyet nápolyi tevékenysége (1259-61) idején (IV. Sándor pápánál) folytatott és orvietói tartózkodása alatt (1261-65) - IV. Orbán pápa udvarában - fejezett be (1264) 126768 között IV Kelemen pápánál Viterbóban udvari teológus, majd újra magister Párizs ban (1269-72). 1272-73-ban a teológia magistere Nápolyban, 1274 ben a Lyoni zsinatra utaztában érte utol a halál. Életművének megítélése a katolikus egyházon belül sem mindig volt pozitív. 1277 március 7-én Párizsban az ő és az averroisták 219 tételét ítélték el, II nappal később ugyanezt tették Oxfordban. 1317 szeptemberében viszont már szentté avatása céljából megalakult a vizsgálóbizottság, az 1319-es nápolyi, majd az 1321-es fossanovai vizsgálatot követően 1323-ban XXII. János pápa Avignonban szentté

avatta, 1325-ben a párizsi ítéletet is visszavonták. 1567-ben V Szent Pius pápa az egyházdoktori címet adományozta Tamásnak. XIII Leó pápaAeterni Patris CAz Örök Atyának) 1879. augusztus 4 én kiadott enciklikája a tomizmushoz, Aquinói Szent Tamáshoz (az általa kidolgozott hit és tudás eleven kapcsolatához) való visszatérést irányozza elő a katolikus iskolákban. Ez a neotomizmus irányzatának kialakulásához és eltejedéséhez vezetett. II János Pál 1998 szeptember 14-én kiadott Fides et Ratio CHit és ész) c. enciklikája a filozófia és a teológia, a hit és ész elválaszthatatlanságát s kapcsolatának új értelmezését (az "ancilla theologiae" régi felfogásának elutasítása: e kifejezés "a történelem folyamán arra szolgált, hogya két tudomány kapcsolatának szükségességét és szétválasztásuk lehetetlen voltát jelezze") sürgetve, szintén Aquinói Szent Tamás munkásságára irányítja a figyelmet.

Aquinói Szent Tamás igen terjedelmes életművét a következőkép pen osztályozzák: teológiai szintézisek, disputatiók, szentírási kommentárok (nagy jelentőségű gyűjtemény, a szentírási helyekhez fűzött korábbi kommentárokat is összesíti), egyéb kommentárok, polemikus iratok, különböző témájú értekezések, véleményezések, levelek, liturgikus írások és prédikációk, kétes eredetű iratok. Az első csoporthoz tartozik a fentebb említett Summa contra Gentilesen kívül a Scriptum super libros Sententiarium (Párizs, 1252-56) és a Summa Theologiae CA teológia foglalata, Róma, Viterbo, Párizs, Nápoly 1266-73). Kiemelkedőek a Máté és János evangélistákhoz írott, Arisztotelész egyes műveihez készített kommentárjai. Élete utolsó hónapjaiban tartott prédikációfüzére: Előadások a Hiszekegyró1, Előadások a Miatyánkról és Előadások a Tízparancsolatról a keresztény hitelvek és erkölcs közérthetőformában

kifejtett rövid ragyogó összefoglalását nyújtják. Nevéhez fűződik a teológia (Istentan; Tamásnál sacra doctrina == szent tudomány) és a filozófia első, minden részletében kidolgozott rendszerének a megalkotása. A kiindulópont a hit és tudás szétválasztása Az ember kétféle módon juthat az igazság birtokába: a) értelmi munka révén (értelmi igazság), b) kinyilatkoztatás révén (hitigazság). Mindkét igazság forrása az isteni lényegben található Az értelmi igazságokkal a szaktudományok és a filozófia, a hitigazságokkal a hit foglalkozik. A tudás és a tudomány háromféle: 1. Isten és a szentek tudománya, amit a hit nyújt 2 Az emberi tudás, a szaktudományok és a filozófia. 3 Isteni-emberi tudomány, a teológia, amelyben sajátos módon kapcsolódik össze a kinyilatkoztatás és az értelem, a hit és a tudás A hit- és az észigazság között tárgyi ellentét nem lehetséges (1. az arab filozófusok által tanított

veritas duplex kettős igazság elméletét), a hit a döntő, s ezért a kinyilatkoztatás ra feltétlenül szükség van A hit és tudás szétválasztása utáni összekapcsolást Tamás hierarchikus módon végzi el. A hit a tudás, a teológia a filozófia fűlött áll. A filozófia bizonyosságát az emberi értelemből, a teológia bizonyosságát az isteni tudás fényéből meríti. A teológia úgy használja fel a filozófiai tudományokat, mint szolgálókat (philosophia est ancilla theologiae - a filozófia a teológia szolgálóleánya). A fent említett Hit és ész enciklika e kifejezést úgy értelmezi, hogy a filozófia nem mint rabszolga vagy eszköz, hanem úgy hasznosul, ahogyan Arisztotelésznél (akinek tanait nagy tiltások ellenére Aquinói Szent Tamás hozta megfeleltetésbe a keresztény hitrendszerrel) "az első filozófia" a tapasztalati tudományokat hasznosítja. A filozófia feladata a hitigazságok szabatos megfogalmazása, a polémiákban

való érvek helyes használata és a hit terjesztésének a segítése. (Tamás "legnagyobb érdeme, hogy kiemelte az ész és a hit közötti összhangot. Azzal érvelt, hogy mind az ész, mind a hit fénye Istentől származik, ezért nem állhatnak szemben egymással. Még alapvetőbb Tamás fölismerése, hogy a természet, ami a filozófia tárgya, hozzásegíthet az isteni kinyilatkoztatásmegértéséhez. A hit tehát nem fél az észtől, hanem keresi és megbízik benne. Miként a kegyelem fűltételezi és tökéletesíti a természetet, úgy tételezi fOl és tökéletesíti a hit az észt" - Hit és ész enciklika.) A keresztény tanítás egészét foglalta rendszerbe, amelyben a hitigazságok is filozófiai elemekkel vegyülnek. Aquinói Szent Tamás filozófiájában (Arisztotelész nyomán) központi helyet tölt be az actus-potentia (ténylegesség-képességiség) elmélet. Az a létmozzanat, amely valamilyen tökéletesség befogadására képes: a

potentia; az a létmozzanat, amelyik egy létet teljesebbétesz, maghatároz: actus (ténylegesség). Valamely lét oly mértékben tökéletes, amilyen mértékben tényleges. Az actus purus (tiszta ténylegesség), Isten, akit semmiféle képességiség nem korlátoz. A materia prima (ősanyag) a tiszta potentia, ami csak valamely tökéletességet befogadni, hatást elszenvedni képes. A mozgás változás, a képességiségből a ténylegességbe való átmenet, így minden létező képességiségből és ténylegességből áll. Ehhez kapcsolódik az essentiaexistentia (lényeg-Iétezés) viszonya A lényeg az a léttartalom, amelyet a dolog definíciója kifejez, a létezés a lényeg megvalósulása. A lényeg és a lét Istenben egybeesik, Isten maga a létezés (suum esse). A teremtetlen lét létezését minden korlátozás nélkül, lényege által (ens per essentiam) birtokolja. A teremtett szféra, amelynek lényege csak részesedik a létben (ens per partitipationem)

alacsonyabb fokú létező. A lényeg úgy viszonylik a létezéshez, mint a potentia az actus hoz. Tamás átvette az arisztotelészi négy okról szóló tanítást is Eszerint van causa materialis (anyagi ok), causa formalis (formai ok), causa efficiens (hatóok, létesítő vagy létrehozó ok) és causafinalis (cél-ok). Az érzékelhető világ materiából és formából áll, a teremtett világ létezőit az anyag-forma összetettség jellemzi. A változások állandó anyaga (potentia) igényli a formát, amellyel a testi szubsztanciát alkotja. A forma, ténylegesség (actus) a testi szubsztanciát lényegében határozza meg, s tényleges létezésre teszi alkalmassá. Egy dolognak csak egy lényegadó formája lehet. Az anyag úgy viszonyul a formához, ahogyan a potentia az actus hoz. A létezők tökéletességi sort alkotnak, a létrend (ordo essendi) a következő: a legtökéletlenebb valóság az ősanyag; ezt követi az anyaghoz kötött formák világa (szer vetlen

természet), ahol a forma elmerül az anyagban; az élővilágban a formák irányítják az életfolyamatokat; a tudatos lény (az ember) anyagtól független tevékenységre is képes. E létezőket a materia-forma összetettség és a teremtett voltuk egyaránt korlátozza. E fűlött a szellemvilág létezőit csak a teremtett voltuk korlátozza. A hierarchia csúcsán Isten áll, aki semmilyen korlátozást nem szeved, a világ egé szében Istenhez mint végcéhoz van hozzárendelve. (E célvalósulás mellett Tamás még említi a következőket: minden teremtmény a saját tökéletességéért; az alacsonyabb rendű a magasabb rendű kedvéért létezik; az egyes teremtmények a világegész tökéletességét is szolgálják.) Isten igazolásának kérdése az "Öt Út" (Quinque Viae) néven emlegetett a Summa Theologiae-ben kifejtett istenérvek alapján történik. 1 ,,Az első és nyilvánvalóbb út a változásból nyerhető." Minden, ami

"változik potentiában van ahhoz képest, aminek irányába változik, a változtató lény pedig annyiban változtat, amennyiben actusban van. Változtatni ugyanis annyit jelent, mint átvinni valamit a potentiából actusba. Minden, ami változik, azt más változtatja, szükségképpen el kell jutnunk olyan első változtatóhoz, amit semmi sem változtat, és ezt érti mindenki Istenen. A motus szó fordításánál indokolt a változás formula (1. másutt a mozgás szóval adják vissza, s a "mozdulatlan mozgatóról" beszélnek), mivel a "változás" (mutatio) nem csupán helyváltoztató mozgás, hanem belső átváltozás (transmutatio; 1. Platón Törvények; Arisztotelész Fizika és MetaflZika, de a De anima is, ahol négyféle változást különböztet meg Arisztotelész: lényeg, minőség, mennyiség, hely; a lényeg változását, a keletkezést és pusztulást Szent Tamás is átvette). II. ,,A második utat a létesítő ok révén nyerjüka

létesítő okok sorában nem mehetünk a végtelenségig .Szükséges tehát feltételeznünk egy első létesítő okot, és mindenki ezt nevezi Istennek. " Ill. ,,A harmadik utat az esetleges és a szükségszerű révén nyerjük" Egyes dolgok képesek létezni és nem létezni, keletkezni és elpusztulni, lenni és nem lenni. Lehetetlen, hogy minden lény esetle ges legyen. "Tehát léteznie kelllényegénél fogva szükségszerű lénynek, amely szükségszerűségének nem más lény az oka, hanem ő az oka más lények szükségszerűségének. Ezt a lényt nevezi mindenki Istennek. " IV. ,,A negyedik utat a világban tapasztalt dolgok fokozatai ból nyerjük Létezik tehát valami, ami legigazabb, legjobb, legnemesebb, s ennek következtében a leginkább létező, mivel a legigazabb lény a leginkább létező. Létezik tehát valami, ami valamennyi lény szá mára a lét, a jó és minden tökéletesség oka, és ezt nevezzük Istennek. " V. ,,Az

ötödik utat a dolgok célirányosságából nyerjük Azt tapasz taljuk ugyanis, hogy egyes, ismerettel pem rendelkező, azaz természeti lények célszerűen működnek. Amde az ismerettel nem rendelkező lények csak akkor irányulnak a célra, ha őket egy értelmes lény célra irányítja, ahogyanyílvesszőt irányítja az, aki nyilaz. Létezik tehát olyan értelmes lény, aki minden természeti lényt célra irányít, és ezt nevezzük Istennek. " Az érvek szerint Isten "változhatatlan változtató" (mozdulatlan mozgató), első ok, Actus Purus, szükségszerű létező, minden korlátozástói mentes lény, aki értelmes és akaratával irányít. Aquinói Szent Tamás érveinek mindegyike már korábban is megfogalmazást nyert, de nem teljesen kidolgozott formában és nem teljesen ilyen (keresztény) tartalommal. Az első két érv fellelhető Arisztotelésznél (1. a Fizika VII és VIli könyvét, a Metafizika II könyvét), a 3 érv Avicennától

származik, de Moses Maimonides is használta, a 4. érv a platonizmus és az augustinizmus szintézise (a jósági fokozatok kifejtése), de Arisztotelész Metafizika 993b és 1007 a-b alatt is föllelhető, az 5. út Damaszkuszi Szent János és a kommentátor, Averroes munkásságában fordul elő, de ezt megelőzően a Fizika II. könyve is utal rá A 3 érv Kant elnevezésével kozmológiai argumentum, az 5. érv szintén Kant óta a fizikoteológiai érv megnevezéssei használatos. Aquinói Szent Tamás Arisztotelészt illette a Philosophus névvel, a későbbi skolasztikus hagyomány őt nevezte így, illetve a Doctor Angelicus (Angyali Doktor) kitüntető néven emlegették. Teológiai szintézise mind a mai napig megközelíthetetlen, a rövid életút alatt (élt 49 évet) megalkotott életműve utánozhatatlan. A skolasztika irányzatának utána következő bö1cselői már lényegesen kevesebb hatást tudtak kifejteni. Kivételt képez ez alól a ferencesek párizsi

platóni-ágostoni hagyományait és az oxfordi iskola empirikus és matematikai vonulatát ötvöző DUNS SCOTUS, aki Aquinói Szent Tamás legnagyobb riválisának számított mintegy kétszáz éven keresztül. A 14 század jeles gondolkodója WILLIAM OCKHAM, OCCAM (12851349) nominalizmusával, a logikában kifejtett ténykedésével (Leibniz és Kant is merített műveiből) és az "Ockham borotvája" ("az entitások számát nem kell fölösleges en szaporítani", érthetőbben: a tények magyarázatakor, a tudományos munkában is kerüljük a szószaporítást, a mellébeszélést) elvévei vált híressé. Az irányzat utolsó je les képviselője, az 1617-ben elhalálozott SUAREZ volt még képes Tamás nyomdokain is haladva - a skolasztikus eszmerendszer összefoglalására a Disputationes Metaphysicae (Metafizikai vitatkozások) c. művében Ezt követően - más megerősődő filozófiai irányzatok, természettudományos eredmények hatására

bekövetkezett európai világszemlélet-változások miatt is - a skolasztika szűk körbe vissza vonult eszméi csak a 19. század végén kapnak új erőre