Jogi ismeretek | Római jog » Római jogi előadások, kötelmi jog különös rész

Római jogi előadások (Kötelmi jog – 2. rész) A kötelmek módosításáról Egy új kötelem lép a korábbi helyébe. Eredetileg stipulatióval történhetett, ill két másik fajta módon, amelyekről a perjog keretében volt szó, és amelyek szükségszerűen megújították a kötelmet. Például a litis contestatióval minden tartozás pézbeli követelésre változott. Iusztinianusnál ehhez jön hozzá még egy elem: a szóbeli obligatio is kötelezővé válik, megjelenik a pactum novatori, a szerződéses formának nem megfelelő megegyezés. Ezzel kötetlen formában is megújítható lett a kötelem. Másik lehetősége a kötelem megújításának a delegatio. Ennek létezik aktív és passzív formája. A delegatio activa a kötelem teljesítésére felszólítván az adóst, nem a hitelezőnek, hanem egy harmadik személynek való teljesítést írja elő. Ez a delegatio az igazán novelláló, újító hatású – tehát amikor egy harmadik személynek

történik a joghatályos teljesítés. A delegatio passiva azt jelenti, hogy vagy harmadik személy részére vállalja az adós a teljesítést, vagy stipulatióval arra vállal kötelezettséget másvalaki, hogy az adós helyett más fog teljesíteni. A mandatum agendi - megbízás - esetén a procuratort, a megbízottat ugyanazok a jogok illetik meg, mint a megbízót. A cessio olyan fogalom, amely ma is általános és gyakorta használatos. Engedményezés, amikor a jogosult jogosultságát egy harmadik személynek átadja. Cedálja az eredeti hitelező jogosultságát egy harmadik személyre. Érvényességéhez az kellett, hogy értesítsék a kötelezettet: megtörtént a cessio. Az értesítés előtt az adós még joghatályosan 1 teljesíthet az eredeti jogosultnak, de az értesítés után már csak az engedményezett részére teheti meg ezt. Bizonyos szavatosság is terheli a cedálót, az átruházót Ez két irányú: egyrészt a követelés fennálltáról kell

biztosítani az engedményezettet, másrészt arról, hogy ez a követelés be is hajtható. Erre nézve kivétel az emptio spei, az ún reményvétel, amikor a hitelező nem felel azért, hogy teljesítés biztosan fog történni (pl. lábon álló termés megvétele, amiből való teljesítés függ az időjárástól is). Aki ekként vásárol, annak számolnia kell a kockázattal, ami átszáll az engedményezettre. Ismert még az expromissio, amikor stipulatiós formában, harmadik személy vállal teljesítést az adós helyett. A szerződések megszűnésének esetei Ennek legegyszerűbb és legáltalánosabb formája, amikor civilis obligatióból naturalis obligatio lesz. (ld SC Macedonianum) Az eredeti civilis obligatióból származó kötelezettséget teljesíteni lehet, de ez peres úton nem kényszeríthető ki. Ha viszont teljesítették, nem lehet visszakövetelni tartozatlan szolgáltatás, vagy jogalap nélküli gazdagodás címén. A solutio az archaikus korban két

mozzanatú: magában foglalja a szoros értelemben vett solutiót, feloldást, és a liberatiót, a megszabadítást. A teljesítést a hitelezőnek el kellett ismernie, hogy az adós szabaduljon a kötelemtől. A nexum esetén ezt nexiliberatiónak, a stipulatio esetén acceptilatiónak hívjuk. A klasszikus korban már elegendő volt a liberatio, azaz, ha az adós teljesített, akkor szabadult a kötelem alól, és nem kell ezt külön jogosulti nyilatkozattal megerősíteni. A megszűnés feltételei: - az adós általi teljesítés – persze más is teljesíthetett az adós helyett, ezt előírhatta törvény, vagy szerződés, 2 - a hitelező kezéhez való teljesítés – ez alól kivételt tartalmazhat szintén törvény, vagy szerződés, - a teljesítés azonnal kell, hogy történjék, hacsak a szerződés másként nem rendelkezik, - bárhol lehet teljesíteni, ezzel ellenkezően is rendelkezhet a szerződés, - pénztartozásoknál el kellett fogadni a

részletekben való teljesítést. Ha több jogcímen lehet teljesíteni, tehát a tartozásnak különböző jogcímei is vannak, akkor az adós választhat, hogy melyik jogcímen rója le tartozását. Ha nem választ, akkor a törvényi sorrend lép életbe (pl. pénztartozások közül első helyen a kamatok állnak) A teljesítés a kötelemtől való szabadulást eredményezi – ez a liberatio lényege. A klasszikus korban a praetor már kifogást is elfogadott a teljesítő adóstól, ha a hitelező beperelte a tartozás ki nem egyenlítéséért. Az exceptiót az adós kérésére vették figyelembe, amennyiben hivatkozott arra, hogy ő már teljesített. A pactumok keretein belül (amelyek nélkülözik a szerződési formát) puszta megállapodás történhet arról, hogy a hitelező valami miatt elengedi a tartozást. Egy ilyen megállapodás is alapul szolgálhat az exceptióhoz A posztklasszikus korban már az elévülés is a kifogások közé tartozik. Vannak

törvényi esetek, arra nézve, hogy mikor következik be a kötelem automatikus megszűnése. Lehetetlenülés, a teljesítés lehetetlenné válása az egyik ilyen eset Továbbá az adós halála (a hitelező halála esetén a jogutódokra száll át a követelés joga, kivéve az actio vindictam spiransokat, amelyek személyhez tapadóak); a capitis deminutio ( a hitelező védelmében megadták ilyen esetben a követelés jogát, azzal szemben, aki az adóst ilyen helyzetbe juttatta); a confusio – összeolvadás; felfüggesztő feltétel be nem következése; visszakövetelés; büntetésből való megszüntetés; poena kifizetése; vagy, ha két ingyenes jogcím üti egymást. A proculiánus és a szabiniánus iskola évszázadokig vitatkozott azon, hogy a datio in solutum esetén – ha tehát nem tudnak teljesíteni pénfizetéssel, és valami mást adnak helyette, 3 amit a hitelező elfogad – a szolgáltatás vajon csak kifogás útján léphet az eredeti helyébe,

vagy ipso iure beáll a kötelem alóli mentesülés. A szabiniánusok nyomán később Iustinianus azt vallotta, hogy, ha egyszer a hitelező elfogadta, akkor az adós ezzel szabadult. Compensatio – beszámítás. Kölcsönös tartozások esetén csak a differenciát, a szaldót kell teljesíteni. A stricti iuris szerződéseknél ez nem működött önmagától, ilyenkor exceptio doli-t kellett előterjeszteni. Az adásvételnél és a mandatumnál elismerték a beszámítás lehetőségét, és általában a bonae fidei szerződéseknél így volt ez. Iustinianus szabályozta a beszámítás módjait, fajtáit. A beszámítás feltételei: - egynemű szolgáltatások (pl. mindkettő pénzszolgáltatás) - érvényes, és - esedékes szolgáltatásokról legyen szó. A szerződésekről általában A jogügylet és a szerződés – negotium és contractus nem szinonim fogalmak. A jogügylet a tágabb kategória, vagyis minden szerződés jogügylet, de nem minden jogügylet

szerződés. Ami általában elmondható a jogügyletekkel kapcsolatban, az a szerződésekre is áll. A jogügylet tehát a genus proximus, míg a szerződés a differencia specifica. A szerződés mindig egy minimum kétoldalú jogügylet. A szerződés formáját kezdetben az alak, a szavak, az ünnepélyesen elmondott szöveg, majd az írásbeliség határozta meg. Csak látszólag vált el ekkor még a rómaiaknál a civil és a szakrális élet egymástól. Eredetileg éppen a szakralitáshoz való kötődés miatt, csak az ünnepélyes formában létrejött szerződés számít érvényes szerződésnek. Később az alakszerűtlen szerződések is valódi szerződéssé válnak, a kifejezett, kinyilvánított akaratnak, vagy a ráutaló magatartásnak megfelelően. A pactum nem azonos tehát a szerződéssel, mert a megegyezéshez szükség van civilis causára, hogy szerződéssé váljék. Az archaikus korban a 4 forma jelentette azt. A préklasszikus korban a formát

pótolhatta a dolog átadása is (traditio) Így jöttek létre a reálszerződések. Ezt követően a fides kapott egyre nagyobb szerepet, a szigorú formai szabályok mellett. A klasszikus korban a lényeges kérdésekben való megegyezés, a konszenzus a szerződés létrejöttének kritériuma. Ez a fejlődés alakítja ki a konszenzuál szerződéseket. Iustinianus is a szerződési típuskényszert tartotta fenn, vagyis meghatározta, hogy az egyes jogügyletek milyen formában válnak joghatályos szerződéssé. A pactumokat előszőr a praetorok ismerték el, mint joghatást keletkeztető megállapodásokat, amelyek ugyan nem felelnek meg a szerződéses formáknak, de a megegyezés itt is igazolható. A megegyezést perelhetővé tette Iustinianus, a pactumokat pacta legitimának nevezte. Szerződéseket kiegészítő pactum a pacta adiecta. A szerződések érvényességére, ill. érvénytelenségére vonatkozó szabályok ugyanazok, mint a jogügyleteknél. Ebben a

körben foglakozhatunk a megtámadhatóság és a semmiség közti különbséggel. Ha a szerződés a jog erejénél fogva érvénytelen, erre bárki, bármikor hivatkozhat - ezt nevezzük semmis jogügyletnek. Ha csak az érintettek által támadható meg, és csak bizonyos időn belül – ez a megtámadhatóság esete. Érvényesség és hatályosság között is különbséget kell tennünk. Egy szerződés lehet érvényes, de ettől még nem feltétlenül hatályos. Az esszenciák, a naturáliák, és a negotium nélkül nem érvényes a jogügylet. A nem kötelező tartozékok, kiegészítő elemek vagy vannak, vagy nincsenek egy szerződésben, de ez nem érinti az érvényességet. Amire eredetileg a szerződő felek gondoltak, azt fontos belevenni a szerződésbe, hogy később ennek alapján lehessen a követelést érvényesíteni. Hibás szerződésekről akkor beszélünk, ha a kötelező elemek közül hiányzik valami. Ez előfordulhat az akarat, a nyilatkozat, vagy

joghatás oldaláról. 5 Akarati hiba az, ha nyilatkozat nem fedi a szerződéses akaratot, ami vagy tévedésből fakad, vagy pedig a reservatio mentalis esete forog fenn. Az utóbbi alatt azt értjük, hogy a szerződő fél szándékosan elhallgat valamit, és ezáltal a nyilatkozat értelme megváltozik. Így a “formális hazugság” alól mentesülhetünk, azonban ez jogilag irreleváns. A tévedésre vonatkozólag igaz az alapelv: ’Error iuris nocet, facti non nocet’, vagyis a jogbeli tévedés nem mentesít a hátrányos következmények alól, míg a ténybeli tévedés esetleg igen. A simulatio – a színlelés esetében a szerződő fél nem a szándékolt akarat szerint nyilatkozik. Az ilyen módon létrejött szerződéseket a palástolt, tehát a szándékolt akarat szerint kell elbírálni. Ha pedig a simulatio olyasmire vonatkozik, ami a jog szerint tilos, az a szerződés érvénytelen. A simulatio iuris egyébként egészen a lex Laetoriáig tudott

érvényesülni, de attól kezdve exceptióval, vagy actio de dolóval lehetett védekezni ellene. A bonae fidei contractusoknál már hivatalból is figyelembe vették ezt. Érvényességet gyengítő hatása van annak a szerződésnek is, amelyet dolus malussal kötöttek, vagy vis ac metussal kényszerítettek ki. Az archaikus korban még nem számított ez, hiszen akkoriban pusztán a formális nyilatkozat kellett a szerződés érvényességéhez. Későbbiekben azonban ezen az alapon meg lehetett támadni a szerződést. Exceptiót adott a praetor erre is (exceptio metus), majd egy éven belül actio quod metust indíthatott a károsult fél. Egy éven túl is megtámadhatta a szerződést, de akkor már csak az okozott kárért perelhetett, míg egy éven belül akár négyszeresére. A nyilatkozat hibája lehet formai – típuskényszer szabályainak megsértése –, vagy tartalmi – erről a szerződések körében nem beszélhetünk, de például a végrendeleteknél igen.

A joghatás szempontjából érvénytelen a szerződés, ha a cselekvőképesség hibádzik. A lehetetlenség is járhat kötelemmegújító hatással. Ennek két esete van: jogi vagy fizikai lehetetlenség. Az előbbi esetén a szerződés törvénybe ütköző rendelkezést tartalmaz, 6 amitől a szerződés érvénytelenné válik. Ha fizikai lehetetlenségről van szó, akkor vagy mindenki részéről lehetetlen a teljesítés (objektív), és ez a szerződést érvénytelenné teszi. A másik oldala ennek, ha szubjektív lehetetlenségről van szó. Ettől nem válik a szerződés ipso iure érvénytelenné. A szerződés lehet törvénybe, vagy jó erkölcsbe ütköző (az utóbbi eredetileg a szakrális szabályozás körébe tartozott). Ha egy szerződés törvénybe ütköző, akkor több lehetőség van Ez attól függ, hogy a megsértett törvény a törvények melyik fajtájába tartozik. Ha minus quam perfecta a törvény, ennek megsértése esetén nem válik

érvénytelenné a jogügylet, csak büntetést von maga után. Érvénytelenné válik a szerződés akkor is, ha meghatározhatatlan, értelmetlen, pénzben ki nem fejezhető, ellentmondásos a teljesítés formája, mikéntje, értéke. Az egyes szerződések jellemzői Ebben a témakörben is meghatározó jellegű az archaikus kor joganyaga, forrásanyaga. Ez az, ami változik, fejlődik, módosul Iustinianusig folyamatosan. Az archaikus korszak szerződéseinek általános jellemzői: - szóbeliség, - formakényszer, - “formatakarékosság”. Az első két elemmel függ össze az a tény, hogy a hetedik életév jelenti az infans kor határát. Ennek magyarázata, hogy a joghatást kiváltó, kötelező szavak és kifejezések használata nem várható el egy hét éves kor alatti gyermektől. A per aes et libram szerződések közül legelső a mancipatio. A res mancipi tulajdonjogát csak e szerződésfajta szabályainak betartásával lehetett átruházni. A másik,

a korai formák közül, a nexum. 7 A fiducia eredetileg két dolgot jelentett: ’zálogot’, amely az adósság biztosítására szolgáló mellékkötelem, vagy ’használatba adást’, amely baráti, szívességi viszonyon alapul. A legfontosabb szerződéskötési mód a korai korban a sponsio. Ez a római polgár esküvel megerősített szerződését jelenti. Ennek is két formája van: - a ’spondeo’ igével, csak római polgárok egymás közti szerződése, ill. - később a ’promitto’ igével, nem csak római polgárok között kötött szerződés (stipulatio). Ez utóbbinál hiányzik az eskütétel szakrális vonatkozása. A posztklasszikus korban már írást is lehetett kiállítani a stipulatióról. Ez ebben a formában egy praesumptio iuris et de iure-ként szolgált. 472-ben Leó császár ismerte el, hogy bármilyen formában történik a szerződés (ami nem fér bele a már kialakított kategóriákba), az stipulatiónak minősül. A stipulatio

jellemzői: - csak szóban (klasszikus kor végéig), - szerződő felek együttes jelenlétében, - folyamatosan kell nyilatkozni. A stipulatio fajtái: - bíró által kikényszerített (pl. cautio letételére) – stipulatio iudicialis, - praetor kötelezte a felet – stipulatio honoraria, - felek önkéntes megegyezése (ez a legáltalánosabb) – stipulatio conventionali,s - közérdekű stipulatio (pl. gyám a kiskorú vagyonának kezelésére biztosítékot ad) Ha pénzben meghatározott (certa) követelés volt a stipulatio tárgya, akkor a condictio certae rei az előterjeszthető kereset. Ha nem meghatározott (incerta), akkor az actio ex stipulatu A stipulatióban mindig csak egy ígéret hangzott el, ezért adásvétel esetén két stipulatiót kötöttek. Ha belevettek egy kikötést, hogy a szerződés mentes mindenféle csalárdságtól (clausula doli), akkor az bonae fidei szerződésnek számított. Ha pedig ezt nem tették, akkor stricti iuris 8

obligatio maradt. Mivel a stipulatiónál nem kellett megjelölni a szerződéskötés okát, ezért alkalmazták általánosan, majdnem minden esetben (pl. színlelt szerződések megkötésére is) A római jogtudomány fejlődését alapul vevő korszakolás szerint első az archaikus kor, azt követi a préklasszikus ill. a klasszikus, a civil történelemben pedig a császárkor, azon belül a principátus szakasza és a dominátus szakasza. Az egész császárkori szerződésrendszerre jellemző ez a táblázat. A klasszikusoknál már külön beszélnek a reálszerződések, a verbál-, litterál- és konszenzuálszerződések típusáról, amiből az első három lehet stricti iuris szerződés, jogviszony, a konszenzuál mindig bonae fidei. A reálszerződések közül a kölcsön, a mutuum az, ami stricti iuris, a többi, a commodatum, depositum, pignus és a nevesítetlen szerződések, bonae fidei szerződések. A verbálszerződések között létezik egészen

Iustinianusig a stipulatio, ez is stricti iuris. Ide soroljuk az operarum promissiót és a pater familias dotis dictióját. A litterálszerződés stricti iuris szerződés, a keresete condictio, ez az expensilatio vagy transcriptio, ami ebben a korban és a rómaiak között érvényes, azaz mikor az üzleti könyvbe beírják az adósságot. Átveszik a görög jogból a chirographumot és a syngraphát, ami egyoldalú vagy kétoldalú írásbeli kötelezettségvállalás. Itt említhetjük példaként Szent Pál Filemonhoz írt levelét, ami azzal zárul, hogy (tudjuk, Szt. Pál mindig diktálta a leveleit, néha a végén hozzábiggyesztett saját kézzel is valamit, hiszen ő is írástudó volt, farizeus, szakképzettségét illetően pedig sátorkészítő): “Íme én saját kézzel írom neked, hogy ha ez az Onezimusz neked mégis valami kárt okozott volna, kedves testvérem Krisztusban Filemon, akkor én magam fogom azt neked megtéríteni.” (ld Filemonnak írt levél

8-20) Nos, ez tulajdonképpen egy ilyen chirographum és forrásként hitelesebb, mint egyébként az ókori forrásaink. A Bibliával kapcsolatos forrásaink esetleg csak néhány évtizeddel későbbiek, mint ahogy keletkeztek, a többi ókori forrás pedig sok száz évvel későbbi másolatban maradt csak 9 meg. (Úgyhogy ebből a szempontból, forráskutatási, történethitelességi szempontból sem árt – azon kívül, hogy katolikus egyetemen vagyunk – a Bibliát forgatni.) Az első stricti iuris reálkontraktus volt a mutuum, a kölcsön. A kölcsön előzménye a nexum, ami csak a lex Poeteliáig volt általános. Mik a mutuum jellemzői? Először is nyilván az, hogy csak res fungibilist, tehát helyettesíthető dolgot lehetett kölcsönbe adni, és a szolgáltatás dare szolgáltatás, azaz eredetileg tulajdonba adták a helyettesíthető dolgot. Még akkor is tulajdonába került annak, aki kölcsönbe vette, ha nem civiljogi tulajdonostól származott a dolog.

Tehát ez egy furcsa, a nemo plus iuris elvét áttörő jogintézmény, de eredetileg nem volt másképp megoldható a dolog, mint hogy neki adták, övé lett, addig a bizonyos határidőig, míg vissza nem kellett volna ugyanannyit ugyanolyanból adni. Tehát ez egy praestatio generica stricti iuris. A pénzre actio illette meg a jogosultat, tehát a kölcsönadót, hogy visszakapja a pénzét, mégpedig actio certa, mert határozott pénzösszegre szól a követelés. Ha mást adott kölcsön, akkor condictio triticariának hívjuk a keresetét A legis actiós eljárások között tanultuk a legis actio per condictionemet, az erre szolgált. Ez negotium unilateralis, egyoldalú jogügylet, mert hiszen egyvalaki tulajdonba adja át ezt a helyettesíthető dolgot, és kamat nem jár, hacsak külön stipulatióval ki nem kötötték. Mivel tulajdonába került a dolog és ugyanannyit, ugyanolyat kellett visszaadni, a kölcsönbevevő nem mentesült a visszaadási kötelezettség alól

akkor sem, ha – akár vis maior miatt – elpusztult a dolog. Különleges formája a fenus nauticum, a tengeri kölcsön, amelynek kamatánál nem volt kamatmaximum. Különben – főleg a császárkorban – maximálták a kamatot (A XII táblás törvénynél csak azon vitatkoznak, hogy havi vagy éves az 1/12 rész kamat, ami ott van, valószínűleg azért éves.) Mivel nem volt kamatkorlát, ezért nem felelt a hajós a tőkésnek vis maior esetén. Utalok itt a lex Rhodiára, hogy tengeri viharban, ha a hajórakományban kár 10 keletkezik, akkor nemcsak a kárt szenvedett dolgok tulajdonosai viselik ezt a kárt, hanem megosztják a hajós és a többi fuvaroztató között. A commodatum a haszonkölcsön. A kölcsönnek az a lényege, hogy tulajdonba adják a dolgot, kamat lehet, és lejáratkor vissza kell adni ugyanannyit ugyanabból. Itt viszont egy meghatározott dologról van szó, amit ingyenes használatra haszonkölcsönbe adunk, egy pár ökröt például,

hogy igát rakjanak a nyakukba, szántsanak és fuvarozzanak velük. Ez tehát nem praestatio generica, hanem specifica, és fontos a határidő meghatározása, kikötése. Kölcsönnél nem kellett kikötni, ott bármikor vissza lehetett kérni, ha nem volt külön kikötve. Itt viszont ki kell kötni. Ugyanazt kell visszaadni, kivéve ha ad pompam vel ostentationem történik, azaz elfogyasztható dolgot (res consumtibiles) adnak haszonkölcsönbe, valami ünnepség díszítésére, fényének emelésére. Ez lehet például étel valami lakomához, vagy virágok egy ünnepséghez, amik utána nyilván elfogynak és tönkremennek, ebben az esetben csak az értékét kell megtéríteni. Mivel a haszonkölcsönbe vevő érdekelt, őrzésre köteles, hiszen használhatja, gyümölcsöztetheti az átvett dolgot, de meg kell őriznie az állagát, ezért custodia-felelősséggel tartozik. Ha becsértékben vette át ezt a dolgot, akkor még a vis maior kockázata is terheli. Tehát ha

például azt mondták, hogy kap egy bútort, amelynek az értéke három ezüst, akkor ha tönkrement a bútor, mert összedőlt a ház, akkor is meg kellett fizetnie. Ha viszont a megegyezéstől eltérő módon használná, tehát az ökörrel nem szánt, hanem mondjuk lovagol rajta, akkor ez furtum ususnak, dolog-használat lopásának számít és büntető kereset is van ellene. A haszonkölcsön bonae fidei obligatio, egyenlőtlenül kétoldalú kötelem A haszonkölcsönbe adó részére az actio commodati directa, a haszonkölcsönbe vevő részére pedig az actio commodati contraria az igényérvényesítés módja. Retentio, visszatartási jog illeti meg a haszonkölcsönbe vevőt bizonyos ráfordításai erejéig. Mint érdekelt adós, custodiáért felel (míg a haszonkölcsönbe adó, mint ingyenadós, csak dolusért). 11 A depositum, az őrizet, a letét ingyenes lévén – lényege, hogy a letevő bármikor visszakérheti a dolgot, tehát például ha a ruhatárba

beadom a kabátomat, nemcsak akkor válthatom ki, ha az előadásnak vége, hanem hogyha rám jön a köhögési roham, vagy unom az egészet, akkor hamarabb is eltávozhatom, s a ruhatáros ki kell hogy adja a kabátomat. Nem mondhatja, hogy várjuk meg, míg kijön az egész tömeg, míg befejeződik az előadás. Letétnél bármikor vissza kell adni, s a római jog szerint ingyenes. Ez is kétoldalú szerződés, és egyenlőtlenül kétoldalú. A letéteményest dolus felelősség terheli Ha engedély nélkül használja a letétbe tett dolgot, tehát például ha fázik a ruhatáros és fölveszi valakinek a bundáját anélkül, hogy az megengedné, akkor használatlopást követ el, és ebben az esetben még a vis maiorért is felel, sőt még infámia is a nyakába szakad. A keresetek: actio depositi directa, amit ha megnyernek, akkor infámiát is magával von, ill. rei vindicatio (a tulajdon tárgyának követelésére), vagy pedig a letéteményes részére actio depositi

contraria. Nincs helye sem compensatiónak, tehát beszámításnak, sem retentiónak, visszatartásnak, tehát a ruhatáros nem tarthatja vissza a bundát, még akkor sem, ha a felrakott molyirtó szer árát nem fizeti ki a letevő, és nincs helye exceptio dolinak sem. A letétnek léteznek különös nemei is. Ilyen különleges esete a depositumnak a vitás dolog letéteményesénél való letevés, ezt tanultuk a legis actiós eljárásoknál: sequester, aki egyben beletartozik a hét civilis possessorba, tehát a sequeseter, a vitás dolog letéteményese is civilis possessor. Ismeretes a depositum miserabile, a kényszerletét is, ha valamilyen szükséghelyzetben kerül valakinek az őrizetébe egy dolog. Létezik a depositum irregulare, tehát a szó szoros értelmében vett rendhagyó letét, ami elhasználható dologra, főleg pénzre szól. Abban különbözik a normális letéttől, hogy a letevő érdekében veszi át a letétbe vevő, hogy használja, tehát nem

minősül a használata külön megegyezés hiányában furtum ususnak, hiszen arra szolgál, hogy elhasználják, tehát használhatja minden külön kikötés nélkül. Bonae 12 fidei obligatio a depositum irregulare, a letevő érdekében történik, hiszen azért adja oda a pénzét, hogy megőrizzék. Hacsak mást nem állapítanak meg, akkor bármikor lehet követelni a teljesítést, a kamat akkor is jár, ha csak pactum adiectum, ha kiegészítő megegyezéssel kötötték ki, nincs visszatartás és compensatio ebben az esetben, és hogyha a letétes ellen actiót nyernek, ez infamálja. A bírói letét a teljesítés egy neme, solutiót von maga után Beszélnünk kell a szerződéseket biztosító mellékkötelmekről, amelyek közül a legáltalánosabb és egyben a legelső is a zálogszerződés és az ebből fakadó zálogjog volt. Nem egyenlő a zálogszerződés a zálogjoggal, mert a zálogjog mindenkivel szembeni in rem védelmet adó jog, a zálogszerződés

pedig, mint minden szerződés, obligatio, két fél közötti, meghatározott személyek közötti, in personam actióval biztosított kötelem. Tehát kiegészítő, kisegítő jellegű actio accessoria. Egyenlőtlenül kétoldalú, egyiké a zálogtárgy, másiknak meg az a kötelezettsége, hogy őrizze addig, amíg vissza nem kapja a pénzét. A főkötelem az adósság, és ez a zálog a mellékkötelem. Ha az adós adósságát nem fizeti ki, akkor különböző módon, e tárgy felhasználásával juthat majd a hitelező kielégítéshez. Az adósnak a főkötelemre actio pigneraticia directa, a hitelezőnek mellékkötelemre pedig actio contraria van. A zálogbirtokos, tehát aki a hitele biztosítékául magánál tartja ezt a dolgot, bár nem használhatja, de érdekelt, őrizni köteles, így custodia felelősséggel tartozik, ami létrejött már magával a megállapodással, a konszenzussal, és a dologátadással. Van ennek egy különleges formája is, a kézizálogtól

eltérő jelzálog. Mindkettő máig is él A mai magyar jogban pár évvel ezelőtt még csak ingatlanra volt alapítható, mert nyilván azt nem tudják senkinek sem a kezébe adni, egy akármilyen kis telket sem, most már ingóságra is lehet jelzálogot alapítani, tehát mondjuk egy értékes kép lóghat továbbra is a kölcsönvevő falán, és ez szolgál az adóssága biztosítékául. Ez a jelzálog, elég a megállapodás, nem kell átadni, mert vagy nem is lehet, vagy nem akarják. 13 Vannak a nevesítetlen reálszerződések, contractus reales innominati. Azért mondjuk, hogy névtelenek, mert nem férnek bele valamelyik meghatározott szerződési formába. Iustinianusnál négyfélét különböztetünk meg ezekből: a do ut des, do ut facias, facio ut des, facio ut facias fajtáit. Lényeges a reálszerződéseknél, hogy tenni kell valamelyik félnek, s ha valamelyik teljesít, akkor jön létre a szerződés. Van egy igen furcsa elnevezésű szerződéstípus

vagy kör, a neves névtelen szerződések, a csere, a precarium, az aestimatum és a transactio A permutatio, a csere nem azonos az adásvétellel, hiszen adásvételnél mindig egyik oldalon pénz van, itt nem, itt két dolgot cserélnek. Ez nem “adok, hogy tégy”, tehát nem do ut facias, hanem do ut des. Nem megegyezéssel, hanem akármelyikük teljesítésével létrejön A precarium szívességi használat. Megintcsak a precarista a hét civilis possessor között van, és a szívességi használat fogalmát máig is ismerjük, lényege, hogy a dolgot a másik ingyen használhatja, viszont bármikor vissza kell adni, és ha a bármikori visszaköveteléskor nem adja vissza, akkor rögtön késedelembe esik. Tehát amíg nála jogszerűen van, vagyis míg nem követelték vissza, addig csak dolusért felelt, ha viszont felszólításra nem adja vissza, akkor késedelembe esik, és a késedelmes adós még a vis maiorért is felel. Először csak interdictumot kapott a dolog

tulajdonosa a precaristával szemben, később actio de precariót is. Az aestimatum, a bizomány, a becsérték megfizetése. (Tudjuk, hogy van eset, amikor még a tolvaj is civiljogi tulajdont szerez a lopott dolgon, ha azt a bizonyos aestimatiót, amit a dolog tulajdonosa határoz meg, megfizeti.) Az aestimatio keresete az actio de aestimato A transactio, az egyezség, a klasszikusoknál csak egy nudum pactum, tehát egy tiszta megegyezés, nem szerződés, és ezért csak exceptiót kapott a jogosult. A posztklasszikusoknál viszont, ha már az egyik teljesített, actio iudicatit indíthatott a másik fél ellen. 14