Történelem | Középiskola » Gladiátorok

GLADIÁTOROK Az uralkodó osztályok a történelem folyamán a tömegek féken tartására előszeretettel használták fel a nagyszabású látványosságokat, ünnepi játékokat. Ezt a szerepet töltötték be az ókori Rómában a gladiátorviadalok, a vadászatok és a k ocsiversenyek. Valami egészen eredetit kellett kitalálni, hogy a tömeg kedvére tehessenek. A rómaiak legkedveltebb szórakozása kezdetben a cirkusz volt. Az ovális porond hasonlított a mai cirkuszéra, és arénának nevezték. A hatalmas nézőtéren tízezernél is több néző fért el A látványosságokhoz hozzátartoztak az állatviadalok és az életre-halálra vívott gladiátori játékok is. A szelídített és idomított vadállatok bemutatóin igába fogott tigrisek, leopárdok száguldottak körbe-körbe. A nézők láthatták az oroszlánokat, amint bekapnak egy nyulat, és ünnepelhették a szelídítőt, aki kivette a szájából azt. Az elefántok az idomár szavára engedelmesen

letérdepeltek. De a rómaiak nem ezeket a l átványosságokat szerették igazán, hanem a véresebb viadalokat: egymásra uszított állatok harcát, ember-vadállat, ember-ember küzdelmeket. Gyakran különböző vadállatokat engedtek össze: bikákat, orrszarvúkat, elefántokat, amelyek a nézők szeme láttára marcangolták szét egymást. Egy-egy ilyen esemény előtt hetekig koplaltatták őket, hogy még vadabbak legyenek. Az állatviadalok népszerű hőse az idomár volt. Élete azonban soha nem volt biztonságban Az arénában bocsátott vadállatokat égő fáklyákkal, nyilakkal, dárdákkal próbálta legyőzni, és bizony előfordult, hogy alulmaradt. Az aréna azonban nagy dicsőséget hozhatott az idomárnak, ezért mindig akadt erre a posztra jelentkező. Az ökölvívás a medvével, vagy más vadállattal folytatott küzdelem Ciceró (híres szónok) tiltakozása ellenére a l egérdekesebb cirkuszi mulatság maradt. A legkegyetlenebb látnivaló azonban a

gladiátorok harca volt. A gladiátorok a rabszolgák közül kerültek ki Sokan önként jelentkeztek ere az életveszélyes feladatra, hiszen a végső küzdelemig „aranyéletük” volt a közönséges rabszolgákéhoz képest. A gladiátorokat hosszú időn át képezték ki. Külön épületben laktak, katonai fegyelemben éltek. Különleges táplálékot ettek, elsősorban árpalisztből készült kenyeret Egy-két éves kiképzés után küldték őket az arénába. A viadal úgy kezdődött, hogy a bevonuló párok egymással szemben felálltak, és először az edzéskor használt, fából készült fegyvereikkel bemutatót tartottak. A közönség ilyenkor fogadhatott rájuk Majd nagy lakomát rendeztek a tiszteletükre – legtöbbjüknek ez volt az utolsó vacsorája. Amíg a gladiátorok ettek, a közönség közelről is megszemlélhette őket. A lakoma után felhangzott a kiáltás: „Félre a tompa fegyverekkel, kezdődjék a küzdelem!” A győztes egy

elefántcsont lapocskát kapott, s akinek volt már néhány ilyen „igazolása”, megválthatta magát ebből a helyzetből. A győzelemért kapott ajándékok elegendőek voltak arra, hogy további életét gondtalanul élvezhesse. Az i.sz 53-ban Curio két színházat építtetett fából, a félkör alakú görög színházak mintájára A két építmény hátat fordított egymásnak, de egy mechanikus berendezéssel egymás felé lehetett forgatni őket. Így délelőtt mindkét színházban más-más előadást adtak egy időben, délután pedig megforgatták a két színházat a tengelyek körül, a lépcsőkön hemzsegő nézőkkel együtt, a két fából épült félkör szembefordult és összenőtt, és a bámuló rómaiak meglepetésére egykettőre elkészült az amfiteátrum, a gladiátorok máris kitódulhattak a porondra. Lényegében Caesar hozta létre a cs ászári amfiteátrumot, mert felismerte: a h atalmat el kell látni megfelelő eszközökkel, hogy az

efféle látványosságra egyre éhesebb tömeget jóllakathassa. A rendezés kicsúszott a magánvállalkozók kezéből, ettől fogva Rómában minden gladiátorviadalt a császár kegye juttatott a n épnek, a császár kegye szabta meg a látványosságok fényét, időtartamát. A magisztrátusok már nem nagyon kapkodtak azután, hogy hivalkodó játékokat rendezzenek, nem akarták magukra vonni a gyakran már betegesen féltékeny hatalom gyanakvását. Az állam császári gladiátoriskolákat hozott létre, szám szerint hármat, melyből az egyik a Colosseum közvetlen közelében állott, és valószínűleg föld alatti folyosó kötötte össze azzal. Képzeljünk el hatalmas épületegyütteseket, mindegyikükben cellák, edzőtermek, fegyvertár és kovácsműhely. Nagy létszámú személyzetet foglalkoztattak: fegyverkovácsokat, orvosokat, edzőket. A gladiátorviadalok eredete nem tisztázott. Valószínűleg Etruriából kerültek a rómaiakhoz Az első

gladiátorviadalt jóval a cirkuszi játékok kezdete után, Kr.e 264-ben tartották egy gyászszertartás részeként a nagy Brutus leszármazottjának tiszteletére. Az első viadal egy marhavásártéren zajlott le, a nézők - akik csak férfiak lehettek - hajadonfőtt, állva nézték végig a szent szertartást. A gladiátorok még egyforma fegyverzetet viseltek, és a küzdő párok száma kezdetben csupán három volt. Ezek a v iadalok hamarosan látványossággá váltak Valahányszor gladiátorviadalt rendeztek Rómában, a város utcái, házai, terei teljesen elnéptelenedtek, csak a tolvajok és a filozófusok maradtak távol a vérengzéstől. 2 A gladiátorok nem harcoltak azonos fegyverzetben. Egymáshoz kitalált és többletjelentéssel felruházott típusok kerültek össze, akiket a gladiátoriskolában hosszú évekig képeztek arra a f eladatra, hogy győzzenek. A legismertebb párosítás a retiarius ("hálóval küzdő") és a secutor

("üldöző") volt. A retiarius védelmi eszközei szűkösek, nem hordott sem sisakot, sem pajzsot, sem lábszárvédőt. Legfontosabb taktikai védekezése a menekülés, majd a menekülésből való hirtelen támadás volt. Támadó eszközei csupán egy szigonyra emlékeztető háromágú szúró fegyver, és egy elég veszedelmes kivethető háló voltak Vele szemben állt a secutor, hosszú, téglalap alakú pajzzsal, karddal, hal formájú sisakdísszel felfegyverezve. Mozgása nehézkesebb volt, mint a védelem nélküli retiarius-é, de ha jól használta ki a védekezésen és súlyosabb támadó fegyverein alapuló lehetőségeit, nagyobbak voltak a túlélési esélyei. A retiarius és a secutor párviadala a víz és a tűz harcát, a megfoghatatlan mozgást és a tűz ellenállhatatlan erejét jelképezte. Az előadásokra műsorfüzetet készítettek, amely feltüntette a délutáni viadalokon fellépő gladiátorok névjegyzékét, de nem adta meg, milyen

párosításban fognak küzdeni. A találgatás élénkséget, pezsgést vitt a várakozás perceibe. Kisvártatva megjelentek az amfiteátrumban a gladiátorok teljes díszben. Felvonulásuk (pompa) külsőségeiben még fel lehetett ismerni az esemény vallási eredetét. Az ünnepélyes bevonulás és az első összecsapás között két főbenjáró fontosságú műveletre került sor: a sorshúzásra és a fegyvervizsgára. Jó okunk va n azt hinni, hogy a sorshúzáskor figyelembe vették az előadáson fellépő gladiátorok tapasztaltságát és fegyvernemét. Nem lett volna értelme, hogy a porond veteránjait győzelmet még sosem aratott kezdőkkel állítsák szembe. A fegyvervizsga esetenként magára a cs ászárra hárult Elvben ennek a vizsgának is az volt a célja, hogy kizárjon minden szabálytalanságot, de kérdés, hogy a küzdők érdekeinek védelme helyett nem a becsapástól félő közönséget akarták-e megnyugtatni. Miközben ezek a műveletek folytak, a

porondon maradt gladiátorok ízelítőt adtak tehetségükből, mert most ott a nézők szeme láttán változatos bemelegítő gyakorlatokba fogtak. Fegyverkezelési ügyességüket fitogtatták, vagy valóságos árnyékvívást vittek végbe. Mikor az elnök befejezte a fegyvervizsgát, a gyakorlófegyvereket harcfegyverekkel cserélték fel, és a t rombiták megadták a jelt az igazi összecsapásra. A tömérdek életet követelő cirkuszi játékok mágnesként vonzották a közönséget, a városi polgárok tömegeit, melyek ily módon maguk is „bűnrészessé” váltak a rabszolgatartásra épülő, és az emberi élet értékét látványosan semmibe vevő rendszer fenntartásában A gladiátorokat, hogy küzdelmük a legnagyobb örömet okozza a nézőknek, éppen úgy megtanították meghalni, mint harcolni. A közönség az önfegyelmet becsülte a legtöbbre, azt, ha a halálra váró harcos legapróbb mozdulatainak is tökéletesen ura maradt. Ha egy gladiátor 3

erre nem volt képes, nemcsak önmagára, de az egész közösségre szégyent hozott, mert a nézők úgy érezték, őket is sérti meg a gyöngeségével. Cicero így írt: „Gyűlöljük a gyenge, könyörgő gladiátorokat, akik kinyújtott kézzel kunyerálnak az életükért.” De a bátorság önmagában nem volt elég, a gladiátornak az utolsó pillanatban is uralkodnia kell a reflexein: kezét nem szabad a nyaka vagy az arca elé kapnia, nem szabad összerándulnia, fejét félrehúznia a halálos csapás előtt. Oda kell tartania a torkát az ellenfélnek, ahogy tanították neki, sőt, ha kell, nyakához kell illeszteni a kardot, mely a fáradtságtól reszket a győztes kezében, „teljes testtel” kell fogadnia a döfést. A gladiátorok feltett sisakkal haltak meg Ha levetik, saját, emberi arcukat mutatták volna, a játékot rontva el vele, ugyanis a közönség nem azonosulhatott volna kellőképpen a „személytelen” küzdőkkel, márpedig ez volt a

viadalokat kísérő küzdelmek legfőbb forrása. Ugyanakkor párviadalra kényszerítettek sisak nélkül gladiátorokat, is, akiknek arcát haláltusa közben a tömeg figyelhette. A legelőkelőbb római hölgyek versengtek a viadalra készülő, legszebb gladiátorok kegyeiért. Meglátogatták őket a szállásukon és jelentős összegeket fizettek a felügyelőknek, hogy néhány órára kettesben maradhassanak velük. „Hódításaikkal” széltében-hosszában dicsekedtek az előkelő társaságokban, férjeik pedig, akiknek hitvesük hűségénél sokkal fontosabb volt, hogy megtartsák a császár kegyét, elnézték feslettségüket 4 COLOSSEUM A gladiátorküzdelmek fő színtere Róma egyik nevezetes épülete, a Colosseum volt. Ovális alakú küzdőterét úgy alakították ki, hogy vízzel feltöltve látványos „tengeri” csatákkal is szórakoztathassák a közönséget. Más esetben vastag homokkal szórták fel, hogy az a kiömlő vért elnyelje. Az

összes nézőt befogadó lépcsőegyüttest három kör alakú válaszfal négy egymás feletti részre osztotta. Az első a "pódium", négy sor lépcsőből állt, közvetlenül a porond körül. Két feltűnő díszítésű fal határolta. A felsőt, mely az első balteus volt, mozaikok díszítették, a másikat, amely előfalként választotta el a nézőket a porondtól, színmárványból faragták. (A márvány nem csak pompás volt, de hasznos is: a vadállatok nem tudtak felmászni rá.) Ezen a n égy lépcsősoron helyezkedtek el a szenátorok, Vestaszüzek, főhivatalnokok, sőt itt állt magának a császárnak és híveinek a páholya is. A pódium fölött emelkedő két lépcsősort a második balteus határolta el egymástól: az első a lovagoknak, a második a polgároknak szolgált ülőhelyül. Annyi különbség volt közöttük, hogy a lovagoknak jogukban állt ülőpárnát használni. A 5 harmadik balteus viszont fontos választóvonal volt. E

fal mögött helyezkedtek el a polgárjog nélküli szegények, és itt kaptak helyet a rabszolgák is. Még föntebb, az amfiteátrumot koronázó fedett árkádok falépcsőin, a köznép asszonyainak jutott hely. De térjünk vissza a porond melletti első négy sorhoz, és vessünk egy közelebbi pillantást az ott ülő nézőkre. Egyes előkelőségek olykor nem átallottak színes ruhát ölteni, de mert megbontották a t ógák egyforma fehérségét, és ezzel felhívták magukra a f igyelmet, nem egyszer rajtavesztettek. Caligula például nem habozott elrendelni egy egyiptomi királyi sarj egyébként saját unokatestvére - kivégzését csak azért, mert bíborköntösével közfeltűnést keltett a látványosság idején. Sajnos a Colosseumban rendezett összejövetelek díszhelyein ülő szenátorok és lovagok már rég nem hasonlítottak Róma hőskorában élő elődjeikre. Ujjuk izzadtságtól és zsírtól csepeg, kezükön a legdrágább köves gyűrűk

sorakoznak. Egyesek kopaszra nyíratják magukat divatból, mások pedig a leglehetetlenebb parókákat öltik magukra. A nők szőkére festik hollófekete hajukat, és a legújabb divatőrületnek hódolnak: eleven kígyó tekeredik nyakuk körül nyaklánc gyanánt. A ferde hajlamú férfiak hivalkodó és szemet bántó ruháikat ugyan szögre akasztották, de hiába öltik magukra a puritán-fehér tógát, annak pókhálószerű áttetszősége nem hagy kétséget viselőjének kilétéről. Még a gladiátornak is, aki lenn a porondon a hálót kezeli, sokszor több nemes vér folyik az ereiben, mint az összes összegyűlt szenátornak, vagy akár a játékot adó uralkodónak. Nézzük csak Caligulát: néha Venusnak öltözve jelent meg futársaruban, máskor meg női cipellőben mellén pedig Nagy Sándor vértjével, melyet külön erre a célra a sírból vétetett ki. Felhasznált irodalom: 1. Bíró Ferencné – Csorba Csaba: Az ókori görögök és rómaiak élete;

Móra Könyvkiadó Budapest, 1983. 2. Múlt-kor történelmi portál: Kivégzés az antikvitásban – Internet 3. Sulinet: Játék és kegyetlenség – Internet 4. Gladiátorjátékok - Internet 6