Alapadatok

Év, oldalszám:2004, 39 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:54

Feltöltve:2011. július 05.

Méret:1 MB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

1 HALÁSZAT Oktatási segédanyag 1. Bevezetés 2 1.1 A világ haltermelésének trendjei napjainkban 2 1.11 A világ étkezésihal készletei 2 1.12 A világ haltermelése 2 1.13 Gazdaságilag elmaradott, élelmezési hiánnyal küzdő országok 3 1.14 Az akvakultúra és halászat 3 1.15 A halászat helyzete és trendje napjainkban 5 1.16 FAO halászati termelési statisztikái 6 1.2 A belvízi halászat szerepe Európában 7 1.21 A fejlett piacgazdasággal rendelkező országok 8 1.22 Volt szocialista országok 9 1.3 Magyarország természetesvízi halászata 9 2. Természetes vizek halászata 11 2.1 Természetes vizek típusai 11 2.11 Állóvizek 11 2.111 Balaton 11 2.112 A Velencei-tó 12 2.113 A Tisza-tó 13 2.114 Holtágak 13 2.115 Víztározók 14 2.116 Horgásztavak 14 2.12 Folyóvizek 14 2.121 A Duna és mellékfolyói 14 2.122 A Tisza és mellékfolyói 16 2.123 Az öntözőcsatornák 17 2.2 A természetes vizeink minősítése halgazdasági

szempontból 18 2.3 A természetes vizek halasítása 19 2.31 Ponty 19 2.32 Amur 20 2.33 Fehér és pettyes busa 20 2.34 Süllő 20 2.35 Harcsa 21 2.4 Gazdálkodás a természetes vizeken 21 2.5 Műszaki beavatkozások az intenzívebb halászati hasznosítás érdekben 21 2.51 Beavatkozások a mentett oldali holtágaknál 22 2.52 A víztározók halasításának feltételei 22 2.53 A természetes vizek halászatával kapcsolatos egyéb műszaki berendezések 25 2.531 Hallépcsők 25 2.532 Időszakosan működő berendezések 26 2.533 Angolnafogó csapda 27 2.6 A víztározók halászati hasznosítása 27 3. Halászati eszközök, halászati módszerek 31 3.1 A halászat technikai, technológiai fejlődése 31 3.2 A halászati eszközök csoportosítása 32 3.21 Rekesztő halászat 32 3.22 Kerítő halászat 33 3.23 Állító halászat 35 3.24 Egyéb módszerek 37 3.3 Az egyes módszerek hatékonysága és szelektivitása 37 3.31 Hatékonyság 37 3.32

Szelektivitás, szelekció 38 2 1. BEVEZETÉS 1.1 A világ haltermelésének trendjei napjainkban 1.11 A világ étkezésihal készletei A világ egy főre jutó halfogyasztása 1995-ben meghaladta a 14 kg-ot (élőtömegben), mely a valaha regisztrált legmagasabb érték. Az 1994-es évek fogyasztási adataihoz képest ez mintegy 5%-os kínálatnövekedést jelent, amely 1954-óta a legnagyobb mértékű (akkor a fogyasztás kb. 8 kg/fő/év volt). A világ haltermelése 1965 óta átlagosan 3%-al nőtt évente, megelőzve a juh(1,1%) és marhahús (1,7%), de alatta maradva a sertés (3,3%) és baromfi (5,4%) ugyanerre az időszakra eső növekedési mutatóit. A 60-as évek elején a humán állatifehérje fogyasztás 14,3%-a (az összes fehérjefogyasztás 4,6%-a) halféleségekből származott, mely érték a 90-es évekre 15,4%-ra (összes fehérje 5,5%-a) nőtt. Az 1995-ös kínálatnövekedés oka egyrészt a termelés növelése, másrészt a nem emberi fogyasztásra

kerülő (halliszt, halolaj) hányad csökkenése volt. Ebben az évben a halászat és akvakultúra össztermelése elérte a 112,9 millió tonnás rekordértéket, mely 2,4 millió tonnás növekedést jelent a ’94-es év 110,5 millió tonnás termeléséhez képest. Emberi fogyasztásra 1994-ben 77,2 millió tonna, 1995-ben pedig 81,9 millió tonna került, mialatt a halliszt és halolaj előállítás a 33,4 millió tonnás rekordértékről 31 millió tonnára csökkent. A fenti számokat jelentősen befolyásolja az a nagy termelésnövekedés, mely Kínában az utóbbi évtizedben következett be, és amely épp ellentéte a világ többi részén megfigyelhető tendenciának. Ezért, ha a világ haltermelési mutatóiból leszámítjuk Kína adatait, meglehetősen statikus értékeket kapunk: 1998. óta (folyamatosan növekedő népességet alapul véve) az egy főre jutó fogyasztás 14,5 kg-ról 13,0 kg-ra csökkent (1. ábra) 1.12 A világ haltermelése A 2. ábrán a

világ haltermelésének alakulása és a legjelentősebb haltermelő országok adatai láthatók. Az 1995-ös évben elért 24,4 millió tonnás termeléssel Kína helye erősödött a világ haltermelésének élén, ez az 1987-ben elért 10%-os részesedéssel szemben 22%-ot jelen. Kína haltermelése a jelentések szerint az elmúlt évtizedben évente átlagosan 13%-al nőtt, szemben a baromfi és marhahústermelés 17 illetve 25%-os növekedésével, ugyanakkor a kínai fogyasztási szokások gyorsan változnak, és ennek kihatásaként a következő évtizedre vetített előrejelzések szerint a halfogyasztás gyorsabban fog növekedni mint a baromfi vagy marhahús fogyasztás. 3 1.13 Gazdaságilag elmaradott, élelmezési hiánnyal küzdő országok Bár az egy főre jutó étkezésihal fogyasztás a gazdaságilag elmaradott, élelmezési hiánnyal küzdő országokban jelenleg a világátlag fele, de ez az érték egyre növekszik. 1961-óta évente átlagosan 1,2%-al

nőtt, mivel ezekben az országokban a kínálat gyorsabban növekedett (3,6%/év) mint a lakosság (2,4%/év). Ez a tendencia - a kínai termelés fokozódása miatt - az utóbbi években jelentős mértékben felgyorsult. 1984-óta a fenti országok növekedési tendenciája - Kína kivételével - évente 3,4% volt (3. Ábra) Ezzel ellentétben a fenti időszakban a gazdaságilag fejlett országokban a haltermelés csökkent, a „többi ország” esetében pedig szinten maradt. A gazdaságilag hátrányos helyzetű országokban a termelésnövekedés mintegy felét (k.b 25 millió tonna) a halászott fajok, másik felét pedig az akvakultúra adja, de figyelembe véve az előbbi kategória erőforrásainak szűkösségét a halászat éves fejlődési üteme inkább 5%-ra, míg az akvakultúráé 15%-ra tehető. Kínában, Indiában és Bangladesben a nemzeti termelés növekedésének legalább fele származik az akvakultúrából, míg a halászat fejlesztése Indonéziában,

Marokkóban és a Fülöp-szigeteken volt jelentősebb. 1.14 Az akvakultúra és halászat 1984-ben a világ haltermelésének 8%-a származott akvakultúrából, mely 1995-re 19%-ra nőtt (ez az érték étkezési hal esetében 11 illetve 19%) (4. ábra) 1995-ben az akvakultúra termelés kétharmada (13,8 millió tonna) belvizekből, egyharmada pedig (7,2 millió tonna) tengerekből (7. ábra) származik, az előbbi döntő hányada ázsiai édesvízi hal (5. és 6 ábra) 1995-ben a tengeri akvakultúra adta tengeri haltermelés 8%-át, a kontinensek közül itt is Ázsia a legjelentősebb termelő A tengeri puhatestűek közel felét a tengeri akvakultúrában termelik meg (8 ábra) Érdemes megjegyezni, hogy 1995-ben a világon termelt vagy halászott 13 faj közül ötöt szinte teles egészében akvakultúrában állították elő. 4 5 1.15 A halászat helyzete és trendje napjainkban A halászat fogási statisztikái (elkülönítve a teljes haltermelés adataitól)

1984-1995 közötti időszakból állnak rendelkezésre. Éves szinten a teljes halfogás nem változott 1994 és 1995 években, az össztermelés 92 millió tonna volt, ebből 7,2 millió tonna belvízi, 84,7 millió tonna pedig tengeri halfogás. Míg a belvízi halászat az 1994-es évhez képest 420 ezer tonnás növekedést mutat és ezzel rekordszintet ér el, addig a tengeri halfogás mintegy 500 ezer tonnával csökkent. Halfogási adataik alapján Kína, Peru, Chile, Japán, az Egyesült Államok, Oroszország és Indonézia voltak a legjelentősebbek, több mint felét adva a világ haltermelésének (9. Ábra) Az egyes fajok fogási mutatói is jelentősen ingadoznak, de 6 halfaj - szardella, chilei jack makréla, alaszkai pollock, atlanti hering, skipjack ton és chub makréla teszi ki a termelés 25%-át 1995-ben (10. Ábra), bár e fajok statisztikái is szélsőséges értékeket mutatnak (11. Ábra). A belvízi halászat termelők sorát Kína (1,37 millió tonna

1995-ben) és India (690 ezer tonna) vezeti amely értékek az előző évhez képest 19 illetve 10%-os növekedést jelentenek. E növekedés oka főként a halállomány gyarapítása (tavak és víztározók telepítése) volt Ezzel ellentétben Mexikó és Thaiföld belvízi halfogási adatai mintegy 20 ezer tonnás csökkenést mutatnak. Bár az édesvízi halfogás 1995-ben 5,4 millió tonna ás rekordot ért el, a nílusi sügér a 370 ezer tonnás és a nílusi tilápia 220 ezer tonnás eredményével látszólag kulminál. A diadróm fajok belvízi fogási eredményei 1984-óta 1 millió tonna körüli éves mennyiséggel figyelemre méltó módon stabilizálódtak, a rákfélékből pedig – különösen az elmúlt öt év során – egyre többet fogtak Ez utóbbiakból a termelés 1995-ben (420 ezer tonna) először haladta meg az édesvízi puhatestűek eredményeit (370 ezer tonna), bár azok termelése is növekszik, csak lassabb ütemben. 6 A tengeri halászat

eredményei az egyes halászhelyeken igen ellentétes képet mutatnak. 1994-ről 95-re a fogás a Csendes Óceán déli vizein 3,2 millió tonnával, a Közép-Nyugat Atlanti vizeken pedig 360 ezer tonnával csökkent. Kisebb csökkenés figyelhető meg a Csendes Óceán Északkeleti valamint a Dél-kelet Atlanti területeken E csökkenéseket jórészt ellentételezni tudta a többi területen bekövetkező növekedés, mely közül a legjelentősebb a Csendes Óceán Északnyugati részén elért 1,4 millió tonna ás, az Észak-kelet Atlanti 640 ezer tonnás, Közép-kelet atlanti 308 ezer tonnás, valamint a Dél-kelet Atlanti 240 ezer tonnás termelésnövekedés 1.16 FAO halászati termelési statisztikái Az 1. táblázat és 12 ábra összefoglalja az akvakultúra és halászat termelési eredményeit mind édesvízi, mind pedig tengeri körülmények között, valamint tartalmazza az emberi élelmezésre felhasznált mennyiségeket is. 1. táblázat: A világ haltermelése

és a kínálat alakulása (millió tonna) Belvízi: halászat akvakultúra összes belvízi Tengeri: halászat akvakultúra összes tengeri össz. akvakultúra összes halászat összes termelés nem emberi fogy. emberi fogy lakosság (md fő) fogy. (kg/fő/év) 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 5.78 565 593 607 620 617 653 632 615 655 681 723 4.26 504 582 664 720 767 818 844 946 1068 1221 1377 10.04 1069 1175 1271 1340 1384 1472 1477 1561 1723 1902 2101 71.63 7320 2.42 269 74.05 7589 6.69 773 77.41 7885 84.09 8658 25.75 2606 58.34 6052 4.76 485 12.24 1249 78.29 3.01 81.30 8.83 84.22 93.05 29.20 63.86 4.93 12.95 78.48 3.50 81.98 10.13 84.55 94.69 28.53 66.16 5.02 13.19 81.97 3.97 85.94 11.17 88.17 99.34 31.85 67.49 5.10 13.22 82.75 4.07 86.82 11.74 88.92 100.66 31.58 69.08 5.19 13.30 79.03 4.22 83.26 12.41 85.56 97.97 28.74 69.23 5.28 13.11 78.48 4.55 83.03 13.00 84.80 97.80 28.84 68.96 5.36 12.86 79.58 4.99 84.57 14.45 85.72 100.18 28.17 72.01

5.44 13.24 80.18 5.76 85.94 16.44 86.73 103.17 29.23 73.94 5.52 13.39 85.29 6.23 91.51 18.44 92.10 110.54 33.37 77.17 5.60 13.77 84.74 7.16 91.90 20.94 91.97 112.91 31.00 81.91 5.69 14.40 7 1.2 A belvízi halászat szerepe Európában Európa belvizeit legalább három évtizede folyamatosan jelentős mértékű emberi beavatkozások (csatornázás, lecsapolás, árterek leválasztása, vízpótlás vízhiányos területeken) alakították. Ezek mellett sok vízterület erősen szennyezett, amely probléma megoldására számos beavatkozás (törvényi szabályozás, rehabilitációs munkálatok, stb.) is történt Az európai belvízi halállományt hasznosítás alapján két csoportba sorolható: gazdasági és rekreációs, amely utóbbi mind gazdasági, mind „politikai” jelentőségében felülmúlja az előbbit. Ennek oka elsősorban az, hogy - a legnagyobb állóvizek kivételével – a belvizeket elsősorban sportcélokra hasznosítják, a gazdasági célú

halászat csak másodlagos. Mivel a környezet degradálódik és a halfogás iránti igény meghaladja a természetes reprodukció mértékét, ezért a belvízi halállományt telepítéssel pótolják. Az európai halászat összesített termelése 1984 és 1994 között mintegy 35%-al csökkent (650 ezer tonnáról 420 ezer tonnára) (13. és 14 ábra) Ugyanakkor az adatok nem tesznek különbséget abban, hogy mennyi volt a rekreációs halászatból származó fogás, bár ennek megállapítására számos becslést végeztek az Európai Belvízi Halászati Tanács (EIFAC) különböző fórumain, és úgy tűnik, hogy a statisztikák valójában kétszerese lenne a valós, ha a sportcélú halfogást is figyelembe vennék. Az európai halászatot vizsgálva három fő trendet lehet megkülönböztetni: 1) A fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban a belvízi halászat gazdasági jelentősége kicsi, a termelés 1984-es 120 ezer tonnáról 102 ezer tonnára csökkent. A

fogás főként pontyfélék (síkvidéki folyóvizekből), csuka, sügér- és maréna-félék (nagyobb tavakból) valamint pisztráng-félék és anadróm fajok (magasabb fekvésű folyóvizekből). 8 2) A volt szocialista országok esetében a belvízi halászat jelentősége megmaradt, a fogás szinte kizárólag pontyfélékből áll. A fogás 1984-óta 530 ezer tonnáról 320 ezer tonnára csökkent, elsősorban a rendszerváltás során az infrastruktúrát adó ágazatok összeomlása következtében. 3) Oroszországban a belvízi halászat számos nagy folyóban, víztározóban és tóban élelmezési szempontból is jelentős maradt, és megmaradt a telepítési, trágyázási gyakorlat is. Mindezek mellett a fogás az 1992-94-es időszakban 275 ezer tonnáról 220 ezer tonnára csökkent. E csökkenés jórészt az Azovi- és Kaszpi-tenger vidékén fogott sprotni mennyiségi csökkenésének köszönhető, de más halfajok mennyisége is csökkent, feltehetően a

környezeti károsodás és a központi támogatás hiányának együttes hatása miatt. Az orosz halfogás mintegy harmadát még így is az azovi sprotni teszi ki, másik egyharmadát pontyfélék, 16%-át a pisztráng-félék adják, míg a maradék egyéb halfaj. Egész Európát vizsgálva elmondható, hogy mind a profit orientált, mind rekreációs a belvízi halászat termelése, a halállomány kiaknázása magas színvonalon áll. Valamennyi növekedés még elérhető a menedzsment javításával, különösen Kelet-Európában és Oroszországban, de a belvízi halászat jelentősége a táplálék előállításról egyre inkább kezd áttevődni a rekreáció és védelem területére. Az Európa szerte egyre növekvő jelentőségű, természetes környezet védelmével foglalkozó politikák hatására számos, a termelés fokozását elősegítő működési variációt elvetettek. 1.21 A fejlett piacgazdasággal rendelkező országok A fejlett piacgazdasággal

rendelkező országokban a halászatból és akvakultúrából származó termelés az 1950-es években elért 6 millió tonnáról egy évtized alatt mintegy 11 millió tonnára nőtt, és azóta is ezen a szinten van. 1994-ben a termelés 12 millió tonna volt, amely a világ termelésének 11%-a A világ 20 legnagyobb haltermelője között négy európai nemzet található: Norvégia (11.), Dánia (13), Izland (15) és Spanyolország (16), 1994-ben 7 millió tonnás össztermeléssel (11 milliárd $ értékben), melynek átlagosan 62%-a emberi fogyasztásra kerül Néhány fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban a halászat a nemzetgazdaság szempontjából rendkívül fontos (2 táblázat) Norvégiában a haltermelés mintegy 1,2 milliárd $, annyi mint Kanadában. Ha a termelést a GDP százalékában fejezzük ki, akkor Izland áll az élen, amely a világon a leginkább függ a halászattól (a GDP 12%-a származik innen). A fejlett piacgazdasággal rendelkező

országokban mintegy 300 ezer fő foglalkoztatott van a halászati termelőszektorban (fő- és mellékfoglalkozásúak együttesen), melyből csak Spanyolországban 78 ezer fő dolgozik A halászatnak leginkább a távoli, partvidéki településeken nagy a társadalmi jelentősége, mivel itt az alternatív munkalehetőségek igen szűkösek. 9 1.22 Volt szocialista országok A halászat a volt szocialista országok esetében is fontos szerepet játszik. A mezőgazdasági termelésből való részesedésen kívül jelentősége van még az exportbevételek és munkahely teremtés területén is. A térségben lezajlott gazdasági és politikai változások nagymértékben befolyásoltak minden volt szocialista országot. Gazdasági bizonytalanság, tulajdonváltozások, támogatásokhoz való hozzáférés nehézsége és az elosztási rendszerek leépülése nagy hatást gyakorolt a halászati szektorra is. Különösen a kontinenstől távol eső vizeken folytatott tengerei

halászat csökkent, első sorban a magas üzemanyagárak és a halászati jogok elvesztése miatt. 1989 és 1994 között a termelés 12 millió tonnáról 5 millió tonnára esett vissza. Észtország kivételével elmondható, hogy a tengeri halászati termelés csökkenése nagyobb volt mint az egyéb hústermékekben beállt csökkenés. A legdrámaibb visszaesés Romániában (93%), Litvániában (88%) és Bulgáriában (86%) volt tapasztalható. A csökkenéstől függetlenül a halászat megtartotta pozícióját a térség nemzetgazdaságában, munkát adva 690 ezer embernek. Annak ellenére, hogy a javulás jelei mutatkoznak, a helyzet mégis nehéz (pl. 1992 óta a lengyel flotta átesett a rendszerváltáson, és termelése 400 ezer tonna körül alakul, de a távoli vizek halászati jogai és a balti tőkehal kvótái miatt ez állandóan módosul). 2. táblázat: A fejlett piacgazdasággal rendelkező országok haltermelésének változása a nemzetgazdaság

viszonylatában, 1995-ben (forrás: OECD, IMF és FAO számítások, becsült adatok) Ország Izland Norvégia Portugália Spanyolo.2 Görögo. 2 Írország Dánia Egy.Kir 2 Franciao. 2 Olaszo. Finno. Svédo. Belgium Németo. 1 becsült 2 1994-es adat Termelés (1000 tonna) 1616 2807 263 1380 198 317 2041 954 838 608 184 412 36 298 Termelés (millió $ ) 833 1352 517 2469 396 209 537 1190 1554 1154 1201 129 105 2111 GDP (mrd $) 7,0 146,2 83,02 483,1 97,8 61,9 173,5 1023,7 1333,6 1019,12 125,1 229,5 269,5 1838,72 haltermelés a GDP %-ában 11.79 0.92 0.62 0.51 0.40 0.34 0.31 0.12 0.12 0.11 0.10 0.06 0.04 0.01 1.3 Magyarország természetesvízi halászata Hazánk - földrajzi adottságából adódóan - természetes vizekben igen gazdag, melyek területe új víztározók építése, szabályozás és feltöltés következtében évről évre változik. Természetes vizeink összes felülete mintegy 146 700 ha, melyből a Duna és összes mellékvizei mintegy 31 000, a Tisza

vízrendszere 33 000, a tavak, víztározók és egyéb vízállások pedig kb. 82 700 ha-ral részesednek A természetes vizek körét a halászati jog határozza meg Magyarországon az étkezésre és tenyésztésre alkalmas halmennyiség nagyobb hányadát mesterségesen megépített halastavakon termelik meg. A kb 21 000 ha területet kitevő (üzemelő) mesterséges halastavak bruttó termése évi 23-23 500 t Míg a természetes vizek kb 123 000 ha (Balatonnal együtt!) vízfelületén összesen 5500-6000 t fogyasztásra alkalmas halmennyiséget halásznak le Az összes haltermelés 20%-a származik tehát természetes vizeinkből Nem szabad 10 lemondani ezeknek a vizeknek ún. környezetkímélő halas technológiákkal való hasznosításáról A környezetet kímélő hasznosítás alatt azt értjük, hogy a természeti erőforrásokat igénybe lehet és kell is venni, de csak olyan módon és mértékben, hogy azok a következő generációk igényeit is ki tudják

elégíteni, és ne veszélyeztessék az adott ökoszisztémát. Ennek teljesen megfelel a Low Input Sustainable Agriculture amerikai irányzat, amely a maga csekély ráfordítású, állagóvó gazdálkodási szemléletmódjával ellenlábasa az ún. ipari mezőgazdaságnak E vizek jelentősége az említett mennyiségű fogyasztásra alkalmas halhús előállítása mellett sokkal nagyobb. A választék bővítésében igen fontos szerepet töltenek be, kis beruházási költséggel állítható elő belőlük értékes halhús, a horgászat fejlesztését szolgálják. Természetvédelmi szempontból pedig a vizek kedvező állapotban tartást segíti elő a halászat A természetes vizek halászatának tehát nemcsak haltermelési, gazdasági, hanem biológiai, szociálpolitikai, kulturális, sport- és természetvédelmi funkciója is van. A felsorolt igények csak tervszerű halgazdálkodás mellett teljesíthetők Üzemi, tervszerű halászat szervezése nélkül nem

képzelhető el a halállomány megőrzése kezelése, összetételének javítása, a fogás megszervezése és a hozamok növelése. A természetes vizek fogalma elvileg azt jelenti, hogy azok emberi beavatkozás nélkül alakultak ki. Mégis e vizek körébe soroljuk azokat a vizeket is, amelyek mesterséges úton jöttek létre, de életfolyamataikat nem lehet a halgazdaságokban alkalmazott módszerekkel mesterségesen irányítani, olyan hatásosan befolyásolni, mint a halastavakon. Az ilyen jellegű vizek élete a természetes állapothoz közelálló módon folyik le Jogilag több mesterséges úton létesített víztípust is ide sorolunk, mint pl. a tározókat, csatornákat stb Elsősorban azokat, amelyek rendszeresen nem csapolhatók le, ezáltal a halállomány nem szabályozható az évente elvégzett lehalászással és népesítéssel. Ma már a halászzsákmány minden kilogrammja mögött a halászember évezredes természettudományos szemlélete, fogás és

termeléstechnikai tapasztalatai mellett megtalálhatjuk mindazokat az erőfeszítéseket, amelyeket a tudományosan kidolgozott halászatbiológiai eredmények, haltenyésztési módszerek alapoztak meg. Modern halászatirányítással, azaz a természetes vizekben élő halpopulációkra vonatkozó ismeretek közvetlen gyakorlati célú alkalmazásával az extenzív (vagy félintenzív) halgazdálkodásra alkalmas vizek halfaunájának faji összetétele és produkciója optimális szinten tarthatók. Természetes vizeink állapota, vízminősége, halállománya a viszonylagosan jó hozamok ellenére sem megfelelő. A vízgazdálkodás a vízépítési és árvíz-szabályozási munkálatoknál az utolsó helyre rangsorolta a halászat érdekeit, szempontjait (lásd napjainkban a Kis-Balaton vagy a Kiskörei-víztározó példáját). Ennél is súlyosabb problémával kell szembenéznünk az ún hullámtéri, de a mentett oldali holtágak esetében is: a feliszapolódással.

Egy-egy víztérben a több millió éves folyamat eredményeként kialakult halfauna a XIX. század óta mind minőségi mind pedig mennyiségi szerkezetében jelentősen megváltozott. A kipusztult, ill a megritkult állományú őshonos halfajok mellett számos honosított, véletlenül behurcolt, vagy természetes úton terjedőfélben lévő faj vált tömegessé. A természetes halfauna átformálódásának főbb okai a már említett vízépítések mellett a természetes vízi halállomány helytelen szabályozásában lelhetők meg. Ez az egyes haszonhalak irányába mutató túlhalászás, ill a túlzott mértékű, szinte egyoldalú mesterséges (ponty) állomány-utánpótlás Örömmel kell megemlítenünk, hogy az utóbbi évtizedekben a folyók és tavak halállományának vizsgálata egy új szemléletbeli megújulásnak köszönhetően mindinkább előtérbe került E munkáknak köszönhetően jól ismerjük az apróbb hegyvidéki patakoktól kezdődően nagy

folyóink, állóvizeink halfaunáját, halhozamát. A legújabb adatok szerint természetes vizeinkben 80 halfaj fordul elő. Az őshonos halfajok száma 65 Észak-Amerikából a századelőn 6, Távol-Keletről pedig 4 fajt telepítettek hazai természetes vizeinkbe A két maréna és a tüskés pikó Észak-Európából került hozzánk Természetes úton szaporodott el két ponto-kaszpikus halfaj, a tarka és a folyami géb. Napjainkig megjelent 11 közleményekbó1 a Duna vízrendszerében 64, a Tiszában, mellékfolyóiban és a kapcsolódó holtágakban 66, a Körösökben 56, a Balatonban pedig 31 halfaj előfordulásáról tudnak. A 80 halfaj 36%-a (29) védett. A természetes vízi halászat során gazdaságilag hasznosított fajok száma mintegy 32. 2. TERMÉSZETES VIZEK HALÁSZATA 2.1 Természetes vizek típusai 2.11 Állóvizek Magyarországon csaknem 1200 félhektárnál nagyobb állóvíz van, ez az ország összterületének 1%-át teszi ki (3. táblázat) A

csoportba a természetes tavak (Velencei-tó), a bányatavak (kavicsbányák), a dísztavak (pl Martonvásári tó), az ártéri vagy mentett oldali holtágak, a víztározók sorolhatók. A nagy tavakat termelő halászattal és sporthorgászat útján hasznosítják A kisebb, 500 ha-nál kisebb kiterjedésű tavak hasznosítása is termelő halászattal vagy sporthorgászat révén valósul meg. A kavicsbánya tavak változó, sokszor nagy mélységű, hűvös, tápanyagokban szegény vize szerény vízi élet kialakulását teszi lehetővé Elsősorban sporthorgászat útján hasznosíthatók 3.táblázat: Magyarország tavai méret szerint Terület (ha) 10 ha alatt 10 – 50 ha 50 – 200 ha 200 – 500 ha 500 ha-nál nagyobb Összesen: Tó (db) 863 240 55 7 5 1 170 Összes felület (ha) 2 712 5 743 5 755 2 075 75 512 88 817 A holtágak közül az ártériek a kisebb jelentőségűek a halászat szempontjából. Ezek a folyók áradásának időszaka alatt az anyamederrel

közös, az év többi, általában hoszszabb időszakában pedig külön vízfelülettel, ill. vízi élettel rendelkeznek Hasznosításuk ennek megfelelően alakul ki, általában üzemi halászattal mentett oldali holtágakban a haltermelés lehetősége megközelítően a halastavakéhoz hasonló szinten alakítható ki. A víztározók közül azok, amelyek évenként rendszeresen lecsapolhatók (ún. időszakos tározók), halastószerűen üzemeltethetők. Azok a tározó tavak pedig, amelyek csak időszakosan üríthetők le (ún. folyamatos tározók), csak mint természetes tavak hasznosíthatók A dísztavak elsődleges célja a táj, környezet szebbé tétele. A halállományt e cél érdekeive1 összhangban kell kialakítani (pl. káros növények irtásának feladatára) 2.111 Balaton Hazánk vitathatatlanul egyik legnagyobb természeti kincse, Magyarország, de egyben KözépEurópa legnagyobb tava a Balaton. Kora 20-22 ezer év, ami földtörténeti léptékkel mérve

fiatalnak tekinthető A jégkorszak végén a kéreg mozgásai során alakult ki a medre A Balaton területe az évszázadok során a szárazulatképződés és a partrendezések miatt fokozatosan csökkent A tó ma 77 km hosszú és mintegy 600 km2. Vízmélysége 2,8-3,2 méter közötti Legnagyobb mélysége a Szántód-Tihany közti szűkületben, annak is keleti oldalán van, ott 11 méter A tó legnagyobb szélessége 13,5 km, míg legkisebb a távolság Tihany és Szántód között, ahol mindössze 1500 méter. Vízgyűjtőjének területe közel 5200 km2 Legnagyobb táplálója a Zala folyó, közepes vízállásnál akár 15 m3/sec. vizet is szállíthat Más táplálói az árkok és csatornák, melyeknek száma 43. Pillanatnyilag azonban a Kis-Balaton I és II ütemének táplálása, ill árasztása miatt ez a mennyiség időnként minimálisra csökken. A tó teljes víztérfogata cca1800 millió m3 A vízszintszabályozás a Sió-csatornára épített 2 db műtárgy

segítségével történik. Az elfolyó víz a 12 csatornán át a Dunába távozik. Vízhőmérséklete nyáron, középvízen mérve akár 24-26 oC is lehet, míg téli időszakban nem ritka a hosszú időn át tartó 20-40 cm-es jégborítás A századfordulótól egységes kezelésben van a Balaton halászata. A kezdettő1 fogva tervszerűen végzett tevékenység nem csupán a hal kifogására irányult, hanem elsősorban a nemes halaknak a fogas és a ponty - a tenyésztésére és visszatelepítésére is. Korábban 1200 méteres kerítőhálókkal folyt a halászat, kézi erővel, illetve gőzhajók vagy nyersolajüzemű motoros hajók segítségével Az 1920-as években alakult ki a máig alkalmazott húzó-kerítőhálós módszer Hálóhúzó motoros csörlőket 1928 óta használnak a Balatonon Kezdetben kilenc, ma csupán négy halásztelep van a Balatonon, a következő településeken: Siófok, Balatonszemes, Fonyód és Keszthely. A balatoni nagy halfogások

hígvízen őszre, télelőre, illetve kora tavaszra esnek. Jó eredményt hozott a jég alatti halászat is, amit ha jól találtak el, a 400 méteres hálóval a bandában vermelő halból komoly mennyiséget emelhettek partra A szeszélyes balatoni időjárás azonban sok tragédiát okozott a jégi halászatok során, ezért 1957 óta ezt a módszert nem alkalmazzák. A korábbi részvénytársaságból a háború után alakult ki a Balatoni Halgazdaság majd a rendszerváltozás után, 1992 óta ismét részvénytársasági formában üzemel, ahol a részvények többsége állami tulajdonban van. A Balaton halászata nagyban átalakult A négy telephelyen egységenként 2 motoros hajóval 1000 méteres húzó-kerítőhálóval 15 fő dolgozik. A kifogott halat a halásztelepeken, illetve viszonteladók útján értékesítik, míg a megmaradót a társaság halfeldolgozó üzemébe szállítják, tisztítják, darabolják, majd egységcsomagokba fagyasztják és csomagolják A

halászatok szervezése és lefolytatása az érdeklődés középpontjában van még ma is. A különböző tiltó és megszorító intézkedések korlátozzák a halászmunkát melyeknek vannak jó és rossz következményei is. Jó következménye az, hogy enyhült a feszültség a balatoni horgászok és a halászok között. Ugyanakkor negatív hatású a parti sáv alulhalászottsága A Balatonban és vízgyűjtő területén több mint 50 halfajt tartanak nyilván, de ebből csupán 16-18 azoknak a száma, amelyek a halászok hálójában megjelenik. A Balatoni Halászati Rt által kifogható hal mennyiségét üzemterv szabályozza; ez jelenleg az angolnát és a busafélét nem számítva 960 tonna A Balaton legértékesebb hala a süllő (Stizostedion lucioperca), amit 1,5 kg egyedsúly felett fogasnak neveznek. Valamennyi természetes vizünkben a nemeshalak irányába mutató szelektív és igen intenzívnek mondható halászat folytán a szóban forgó halfajok fogása

tendenciájában csökkenő. A hozamfokozást az adott halfaj mesterséges szaporításából származó ivadékainak ismételt kihelyezésével teljességgel megoldani nem lehet, ez halászatbiológiailag nem is igazolható. Szükség van potenciális ívóhelyek, ivadékbölcsők fokozott védelmére, karbantartására, rehabilitációjára. A gyakorlatból ismert probléma, hogy az egyes tenyésztésbe vett fajok különböző genetikai okok, betegségek, környezeti ártalmak következtében milyen gyorsan leromlanak. A fajok évmilliók alatt, a természetes élőhelyen szerzett értékes tulajdonságait az ún mesterséges génbankban csak ideig-óráig lehet fenntartani A fajok hosszú időn át csak ott tudják tulajdonságaikat megőrizni, ahol kialakultak. A természetes gén bankokat nem helyettesítheti a fajok mesterséges fenntartása, mivel fennáll az uniformizáció veszélye. Védeni kell minden olyan területet, ahol a természetes géntartalékok 2.112 A

Velencei-tó A Velencei-tó a 70-es évek közepén került a horgászszervezetek hasznosításába. A környezeti állapot, a vízminőség és a vízszint ekkor még igen kedvezőtlen volt de a már folyó tófelújítási munkák alaposan átformálták a tavat. A vízi élettér megnövekedett, biztonságos élőhelyet kínált a telepítésekkel gyarapított egyre nagyobb halállománynak. A tó körüli partvédelem szinte teljes kiépítése és a nádasok nagyobb arányú kikotrása következtében viszont egyes halfajok szinte teljesen elvesztettek szaporodási és ivadéknevelő területeiket. Ezek állományának fenntartása, 13 fejlesztése ma csak telepítésekkel oldható meg. A hasznosító, a Magyar Országos Horgász Szövetség éppen ezért kialakította a tó környezetében a tógazdasági hátteret, ahol a telepítésre kerülő halfajok állományának legnagyobb részét elő tudják állítani. A Velencei-tó jellemző halfajai a ponty- és keszegfélék

(elsősorban dévérkeszeg bodorka és kárász), a ragadozó halfajok közül korábban a csuka dominált addig amíg élet- és szaporodási terét a környezet-átalakító munkák során zömmel el nem vesztette, szerepét ezután a süllő vette át. A süllő szaporodásának és növekedésének kedvezőek a tó adottságai. Korábban komoly nagyságú és egyedsúlyú amúrállomány is élt a tóban, ami a horgászok kedvenc halfaja volt A vízi adottságok, a növényzetbenőttség csökkenésével az elmúlt 10 évben az amúr telepítése már nem volt indokolt. A tavat és vízgyűjtőjét a 90-es évek elején súlyos aszály sújtotta, a vízszint megfelelő megőrzését csak több év alatt, az állam és az érdekeltek komoly anyagi áldozatvállalásával lehetett megoldani. A jelentkező vízszintcsökkenés az egyes halfajok életterét károsította és nem egy esetben szórványos halpusztulást is okozott. A vízszint normalizálódását követően

remélhetőleg az érintett halfajok állománya telepítésekkel visszaállítható 2.113 A Tisza-tó A Tisza-tó 6000 hektáros halászatilag nyilvántartott területével egyike a legnagyobb magyarországi vizeknek. A víztározókra jellemző halélettér- és halállomány-változások a tározó sík vidéki jellegénél fogva nemegyszer gyorsan játszódnak le. A tározóban a Tiszában fellelhető valamenynyi halfaj megtalálható A tározótérben, az ún bögében mégis az állóvizekre jellemzőbb halfajok állománya a nagyobb és ezek találják meg változó, de zömmel kedvező szaporodási és kiváló életfeltételeiket. Külön ki kell emelni a tekintélyes nyurgaponty állományt, melynek fenntartása mesterségesen biztosítható. Az utóbbi 10 év horgász-átlagfogása 126 tonna/év volt A tározó feltöltésekor, mint általában minden víztározón, a ragadozó állományban nagymértékben a csuka uralkodott, majd a domináló szerepet részben a süllő

és a harcsa vette át. Igen érdekes volt a 70-es évek második felében, hogy míg az ország többi részén a törpeharcsa állománya drasztikusan csökkent, addig e vízterületen ebben az időszakban hatalmas állományával számolhattunk. A tározó élettereinek változásával e faj produkciója is csökken, ezzel ellentétben viszont napjainkban az ország egyik legtekintélyesebb compóállományát figyelhetjük meg. 2.114 Holtágak Zárt állóvízi jellegükből fakadóan a jól végzett halgazdálkodási tevékenység értékes, halban gazdag, vonzó vizeket eredményez. A Dunának, a Tiszának, a Drávának, a Körösöknek és a kisebb folyóknak a holtágai mind-mind sajátos arculattal, gazdag természeti környezettel rendelkeznek A holtágak egy részénél változó vízmélység mellett igen jó feltételeket talál az ott honos és a rendszeresen betelepített halállomány is. Néhány holtágnak viszont a jelentős feliszapolódás, a növényi

eutrofizáció miatt, megfelelő vízpótlás, vízcsere-lehetőség hiányában már nemegyszer labilis a vízminősége, így e holtágak halgazdálkodását, haltelepítését már csak óvatos körültekintéssel lehet elvégezni. A holtágak halállományára a pontyos-kárászos-csukás-keszeges jelző a leginkább jellemző. Legtöbbjükben a nagyobb amúrállomány is megtalálható, amit a fokozódó növényesedés visszaszorítása céljából telepítettek Ott, ahol komolyabb haltelepítés folyik, a süllő nemegyszer átvette a meghatározó szerepet a csukától. A holtágak többségében ideális életfeltételeket talál a harcsa és állománya itt elért egyedsúlyuk szinte mindig meghaladja a környező élő folyószakaszon fellelhetőkét (példa rá a Fadd-Dombori-holtág, mely az abszolút harcsa-rekordlista első nyolc halából négy óriásharcsát adott). A Tisza néhány kedvelt nagyobb holtága: az Alcsiszigeti-, az Atkai-, a Mártélyi-holtág, míg a

Körösök holtágai közül a Kákafoki-holtágrendszert érdemes kiemelni. 14 2.115 Víztározók Az elmúlt évtizedekben különböző hasznosítási céllal számtalan kisebb-nagyobb sík vidéki vagy hegy- és dombvidéki tározó létesült. A legtöbbjük jellemzője a létrehozási fő cél mellett, hogy területükön halgazdálkodás folyik és ezen belül legnagyobb részüket horgászati célra hasznosítják. A víztározókra mindenütt érvényes az a tapasztalat, hogy a feltöltést követő években a halfaj-szerkezet és a halállományok aránya gyorsan váltja egymást Több év elteltével aztán természetes módon és a halgazdálkodás, haltelepítések következtében is viszonylag állandósul a halfaj-szerkezet és a halfajok aránya A tározók jó halnevelő helyek és halállományuk változatos, mivel a mederviszonyok és a parti öv a legkülönbözőbb halfajoknak nyújt jó életteret. A ponty; a keszegfélék és a kárász igen jól érzik

magukat, állományukat nemegyszer természetes ívásokkal is eredményesen gyarapítják. A ragadozók közül a feltöltéskor zömmel a csukáé a vezető szerep, ez később jelentősen csökkenhet, és általában a süllő, valamint mellette a harcsa veszi át szerepét. Néhány nagyobb, ismertebb víztározó: a Pécs környéki tározók, a Desedai-, a Fehérvárcsurgói-, a Szálkai-, az Egerszalóki-, a Markazi-, a Lázbérci-, a Rakacavölgyi-víztározó A víztározókhoz sorolhatjuk az egyes hőerőművek mellett megtalálható hűtőtavakat is (az ismertebbek: a Tatabányai, az Oroszlányi, a Mátravidéki Erőmű hűtőtavai). 2.116 Horgásztavak A kisebb területű természetes és mesterséges tavakon a horgászszervezetek törekednek intenzív halgazdálkodás folytatására. Itt jellemző a területegységre jutó jóval nagyobb anyagi áldozat a halasításokra, amit a vízminőség és a halállomány védelme érdekében évente szakaszosan, többször hajtanak

végre. A több tíz hektáros tavaknál még jó néhány halfaj előfordul, a kisebb, alig néhány hektárt kitevő tavakban az intenzív halgazdálkodás hatására viszont már csak a horgászható halfajok életlehetősége adott. A horgászhasznosítású nagy nyílt vizeken általában a halászati jogszabályok által biztosított fogási korlátozások élnek, a kisebb vizeken az ennél jóval szigorúbb napi korlátozás mellett a heti és éves fogáskorlátozásokkal is élnek Ezeket elsősorban a telepítési és a víz haleltartási lehetőségei határolják be. A horgászok egy jelentős része főleg nagyvárosok, települések közvetlen közelében ma ilyen kisebb területű, intenzíven népesített vízen horgászik. 2.12 Folyóvizek E csoportba tartozik a Duna folyam, a nagy folyók, a kis folyók, a patakok, a csermelyek és a csatornák. A nagy folyók és a Duna halállománya adott Halállományuk alakítására, irányítására kevés lehetőség adódik. A

hozzájuk tartozó holtágak haltermelése a jelentősebb A kis folyók már kedvezőbb feltételekkel rendelkeznek a halászatot illetően. Általában jó halasvíznek számítanak, főként az év egyes időszakában a halfutások és csoportosulások időszakában A patakok és csermelyek önmagukban halgazdaságilag nem jelentős vizek. Mivel a sokkal értékesebbnek ítélt víztározók létesítésének alapját képezik, másodlagosan van jelentőségük. A csatornák (öntöző, belvíz stb) halgazdasági értéke a halak elszökését megakadályozó műtárgyak megépítésével jelentősen növelhető. 2.121 A Duna és mellékfolyói Magyarország teljes egészében a Duna vízgyűjtőjében fekszik (15. ábra) Nincs olyan folyónk, patakunk vagy tavunk, amelynek vize előbb-utóbb ne a Dunába kerülne. Maga a Duna 417 km hosszúságban érinti hazánk területét. Jóllehet sok szennyvizet befogad mégis Európa tisztább vízfolyásai közé tartozik. Ezt bizonyítja az

a tény is, hogy az egész magyar Duna-szakaszon egybefüggően hivatásos halászat folyik. Századunk második felében, évi átlagban 800-1000 tonna halat fogtak halászaink ezen a vízen Ebben az időszakban halászati értelemben két igazán gazdag szakasza volt a magyar Dunának. Az egyik a magyar értelemben felső szakasz, vagyis az 15 északnyugati országhatártól Komáromig terjedő rész, a másik az alsó magyar Duna-szakasz, tehát Paks és a déli országhatár közé eső terület. A felső szakasz eredetileg hidrográfiailag is felsőbb volt, a folyam esése elérte a 30-40 cm/km értéket is, szemben az ezalatt következő folyamszakaszokéval, ahol ez az érték 8-12 cm/km-re csökkent. Az átmeneti zónában évezredek óta lerakódott hordaléktömeg laza anyagában nem épült ki egységes meder, a folyó számtalan ágra szakadva hálózta be ezt a területet mellékágaival. Ez a hidrográfiai tagoltság gazdag élővilág kialakulását tette lehetővé

és ebben mind a táplálékbázist illetően mind a szaporodás ökológiáját tekintve kiváló lehetőséget kapott a halállomány Ennek eredménye volt a kisalföldi Duna-szakasz magas halászati értéke, sőt az a kedvező hatás is, amit az innen lefelé áramló ivadéktömeg az ez alatt fekvő folyamszakaszon is előidézett. Ezt szüntette meg már elvi megközelítésében is az a terv, amely a Bős-Nagymarosvízlépcső-rendszer kialakítása során már eredetileg sem vette figyelembe a terület jellegzetességeit Az a szerencsétlen huzavona pedig, amely a két oldalon ellentétes érdekeltségű államok között az ügyben létrejött, és ahogy az építkezés átmeneti szakasza kialakult, végképp tönkretette az eredeti kialakulásában oly gazdag, és még a korábbi vízmunkákkal sem végletesen elrontott ökológiai viszonyok. 15. ábra: A Duna vízgyűjtőterülete Azon a területen, ahol korábban 25-30 főfoglalkozású halász (és családja) megél,

most 6-7 halász dolgozik, de az év egy részében ők is kiegészítő keresettel biztosítják megélhetésüket. Jelenleg semmilyen további lépés nem ismeretes, amely az itteni - feltehetően és remélhetően átmeneti - viszonyokat valamilyen elfogadható és többé-kevésbé végleges módon stabilizálná A Komárom-Paks között elterülő hosszú Duna-szakasz klasszikus értelemben is középszakasz jellegű Bár a visegrádi áttörés földrajzi értelemben kettéosztja a fölötte és alatta elterülő folyamszakaszt, továbbá az ország fővárosa is, amely a vízszennyezés tekintetében különbséget okoz az alatta fekvő Duna vízminőségében. Mégis hidrográfiai sajátosságai alapján igen egységes meder- és áramlású vízről kell beszélnünk, amely sem a szaporodás, sem a táplálkozás vonatkozásában nem ideális az itt élő, vagy átvonuló halak szempontjából. Halászati eredményeit tekintve jelenleg ez a legalacsonyabb értékű

vízterületünk, amelynek megítélését csak nagyon kis mértékben javítja a Csepel-sziget mellett elhelyezkedő, és a halak szempontjából kedvező sajátosságú so- 16 roksári-ráckevei Duna-ág. A Paks alatti folyamszakasz egykori jellemzője a főággal szoros kapcsolatban levő sok nagy kiterjedésű mellékág Ezek a folyamszabályozás során, még a múlt században átvágott kanyarulatok voltak, melyeknek nagyobb része az árvédelmi gátaktól nem befolyásolva a Duna hullámterében maradtak Egészen a határunkon túl lévő Dráva-torkolatig találunk ilyen hullámtéri mellék- és holtágakat amelyek addig, amíg kapcsolatuk a főággal folyamatos és zavartalan volt, kiváló telelő- és ívóhelyei voltak az ezeket kedvelő halfajok állományainak Ahogy a szigetközi mellékágak a felvonuló halak jó ívóhelyei voltak, úgy ezek a nagy kiterjedésű és mely vizű mellékágak jó nevelő-, tartózkodó- és telelőhelyei voltak az innen ívásra

felvonuló, ivarérett szaporodó állományoknak. Napjainkra azonban ezek is erősen megváltoztak Először is feliszapolódtak, másodszor a mellettük elfolyó főág medersüllyedése következtében vagy teljesen megszakadt, vagy időszakossá vált ezeknek a mellékágaknak a kapcsolata a főággal. Ennek megfelelően csökkent, vagy teljesen megszűnt az ökológiai funkciójuk, amely a halak élete, állományaik alakulása szempontjából oly magasra értékelhető volt. Századunk ötvenes, hatvanas éveiben a leggazdagabb dunai halászterületnek a Baja Mohács környéki Duna-szakasz minősült. Ezt követte a szigetközi halászterület Szervezettsége és az alkalmas vízterületek intenzív hasznosítása következtében még mindig jó eredménnyel őket követte a paksi és a tolnai halászok eredménye Legszegényebbek pedig az Esztergom, Vác és Ercsi környékének Dunaszakaszai voltak Az előbbieket a "kopasz", haléletre szegényes mederalakítás,

utóbbit pedig - az ezen túlmenő hatásként megnyilvánuló - szennyezés okozta. Az alsó Duna-szakasz mai halászata kezd emlékeztetni a középső szakaszon folytatottak eredményeire, a szigetközi pedig olyan extrém viszonyok közé került, hogy azt semmihez sem lehet hasonlítani. 2.122 A Tisza és mellékfolyói A Kárpátok övezte medence keleti felének vizeit mellékfolyóival együtt a Tisza gyűjti össze. A Tisza-völgy legmélyebb része Magyarország területére esik. A folyó Tiszabecsnél lép a magyar síkságra, és innen egészen dunai torkolatáig kifejezetten síksági folyó. Esése kilométerenként mindössze néhány centiméter. A folyó síkvidéki jellegének megfelelően - egységes medrű és erősen kanyargós. A múlt században végrehajtott vízrendezési és folyamszabályozási munkák során a Tisza legtöbb kanyarulatát átvágták. Míg a Duna esetében az átvágásokból kialakult mellék- és holtágak majdnem mind a hullámtérben

maradtak, a Tisza így kialakított mellék-, ill holtágai legnagyobb részben az árvédelmi töltések ún. mentett oldalára kerülve kísérik a folyót Az a mintegy 600 km hossz amelyen a Tisza magyar területen folyik, a síkság legmélyebb részének nyugati oldala, és kelet felől több mellékfolyó - a Szamos, a Kraszna, a Hármas-Körös és a Maros - gazdagítja a folyó vízhozamát. A Tiszán, sőt mellékfolyóin is, teljes hosszában összefüggően folyik a hivatásos halászat A víz minősége általában jobb, mint a Dunáé, bár rendkívüli vízszennyezések esetében a szennyező anyag rosszabbul hígul, nehezebben bomlik le, illetve lassabban vonul el. Az ilyeneket - különösen kis vízhozamok idején - nem viseli el a halállomány, szemben a Dunával, ahol a nagyobb vízhozam jobb hígulást, a sebesebb áramlás gyorsabb levonulást, a nagyobb kiterjedés pedig a halak számára valamelyes menekvést biztosít. A tiszai halzsákmányban a gazdaságilag

értékesebb fajok aránya magasabb. Az évi összes fogás, amely a 70-es, 80-as években 800 tonna körül mozgott, sokkal erősebben ingadozik, mint a dunai összfogások értéke. Mint minden műszaki beavatkozásnak, a Tiszán is sajátos hatása van az itt végzett folyószabályozásoknak. A legnagyobb változást még a múlt században idézte elő Vásárhelyi és Széchenyi Tisza-völgyi lecsapolási és ármentesítési munkája Míg egyfelől nagyobb árvédelmi biztonságot, és vizektől mentesített, mezőgazdaságilag jól hasznosítható területet hoztak létre, másfelől megváltoztatva a természetes kialakulás rendjét, megváltozott mindaz, ami azzal volt szoros összefüggésben. Példaként: a vízborítottság, a levonuló árhullámok gyorsasága stb. Az a halbőség, amiről a korábbi irományok megemlékeznek, ezzel megszűnt 17 A lényegesen megrövidített folyó nagyobb eséssel és némileg felgyorsulva kimélyítette, részben lesüllyesztette

medrét, ennek következtében normál közép- és kis vízhozamú időszakokban nincs kapcsolatban még azzal a csekély számú hullámtéri vízállással sem, amit az árvédelmi töltések meghagytak. Az árhullámok gyors levonulása torrensebbé tette a folyót, és az ártér vízborítottsága igen gyorsan változik Mindenesetre gyorsabban, mint ahogy azt az ikra kelése, vagy a kikelt ivadék fejlődése és mozgása követni képes. Ezen a helyzeten változtatott a századunk második felében megépített három vízlépcső: a tiszalöki, a kiskörei és a határunkon túl fekvő, de hatásaiban – duzzasztásában hozzánk is visszaható törökbecsei műtárgy üzembe helyezése. Szögezzük le, ezek sem a halállomány érdekében épültek, és üzemmódjuk sem feltétlenül a halak ökológiájához alkalmazkodik. De az eredeti állapothoz (a Vásárhelyi-féle szabályozáshoz) képest valamivel kedvezőbb helyzetet teremtenek a halak és az egyéb, a természeti

tényezőktől függő, a természetes állapotot kedvelő egyéb élőlények számára is. A nagyobb vándorlásokat végző fajokat azonban e tevékenységükben keményen korlátozzák, és előfordulásuk a legfőbb szakaszon mindenütt csökkent A Körös-Berettyó-vízrendszer és a ma már tőlük alig elválasztható Keleti-főcsatorna vidéke valamikor a törökök elől menekülő lakosság védelmet nyújtó búvóhelye volt. Egyidejűleg pedig a szabad paraszt-halászok, csikászok, pákászok otthona, a szegénység változatos megélhetési formáinak egyik bázisa. A Nagysárrét és a Kissárrét mocsárvilága hosszú ideig szoros kapcsolatban állt a környék folyóvizein keresztül a Dunával is. A szabályozás előtt a Körös-Berettyó vidékén mintegy 144 000 hektár vízállás és mocsár volt Bakonszegtől Kisújszállásig, Nádudvartól Mezőtúrig halászoké, csikászoké, pákászoké volt a világ. Ennek a területnek a vízrendezése 1855-ben indult

meg - részben a Tiszavölgy rendezésével összefüggésben. Az alapvető célkitűzés itt is az árvízés belvízvédelmi biztonság megteremtése, és a mezőgazdaságilag hasznosítható földterületek kiterjedésének növelése volt. A Sárrét mocsárvilágában elvesző vízfolyások helyén új mederhálózatot alakítottak ki, s ideértve az öntöző- és egyéb vízkivételeket biztosító csatornákat is - amelyek hazai vizeink között ma is kitűnő lehetőségeket biztosítanak az itt honos halfajok számára -, talán sehol sem történt akkora változás a vizeket és élővilágukat tekintve, mint itt. Az előző évtizedek átlagos halfogási adatai, amit erről a területrő1 jegyeztek fel, az összfogás értékét illetően 260 tonnára rúg. De volt olyan esztendő (1964), amikor ez az érték 592 tonna volt 2.123 Az öntözőcsatornák A hazánkban létesített csatornák elsősorban az öntözést szolgálják, de nagyobb hosszúságukkal és nem túl

mély medrükkel kedvező életteret nyújtanak számos halfajunknak. Azt lehet mondani, hogy szinte valamennyi állóvizet kedvelő, és néhány folyóvízre jellemző faj is megtalálható e vizeken. Az öntözőcsatornák a meder rézsűjén megtelepedő vízi növényzet következtében és általában sekély voltukból adódóan nagy haltáplálék-gazdagságot nyújtanak s ezáltal komoly halprodukciós képességekkel rendelkeznek. A csatornák a pontynak, a keszegféléknek, kárásznak, a compónak ideális élőhelyet kínálnak, de a csuka, a süllő, a harcsa és a balin is jól érzi itt magát. A növényi eutrofizáció visszaszorítására majdnem mindenhol élnek az amúr telepítésével, ezért az ország legjobb amúros vizeinek a különböző öntözőcsatornák számítanak. Természetesen a csatornák halállományát mindenkor befolyásolják a vízgazdálkodási módszerek, az öntözési igények A vízszint erősen változhat, befolyásolva a

halprodukciót és a fogási lehetőségeket is A csatornák gazdag halállománya zömmel télen veszélyeztetett, amikor is a tavaszi belvízbefogadási-csökkentési feladatok miatt általában alacsonyan tartják a vízszintet. Néhány ismert és kedvelt öntözőcsatorna: Kiskunsági-főcsatorna, a Fűzvölgyi csatorna, a Duna-völgyi-főcsatorna, a Duna-Tisza-csatorna, a Nyugati- és Keletifőcsatorna. 18 2.2 A természetes vizeink minősítése halgazdasági szempontból A "zárt"-nak tekinthető állóvizek alkalmasabbak halhús termelésre, mint a folyóvizek. A termelés fejlesztésének 1ehetóségei és tartalékai elsősorban a tavak, tározók, mentett oldali holtágak területén találhatók. Az állóvizekben nagyobb a nemeshalak aránya, magasabb hozam érhető el, a kihelyezett hal megmaradása kedvezőbb, a hozamfokozó eljárások hatásosabban alkalmazhatók. A folyók között a kedvezőbb haltermelési feltételek közé sorolást az dönti el,

hogy a folyó árterületén belül milyen az arány a főmeder és a holtágak területe között, találhatók-e és milyen számban más vizek befolyásai, szigetek, sarkantyúk. Egy folyón belül is az a szakasz a jobb, amely több mellékággal, holtággal, torkolattal, szigettel rendelkezik. Meghatározó feltétel, a vizek szennyezettsége is A halászat szempontjából minden víz értékének meghatározója a vízben levő halállomány nagysága és minőségi összetétele. Erre az évi zsákmány (megfogott hal) összes súlyából és azt alkotó különböző halféleségek arányából lehet következtetni. Az éves zsákmány értékelésekor meg kell vizsgálni, hogy az alkalmazott fogási módszerek megfelelnek-e a kérdéses víz minden részének megfelelően végrehajtott átszűrésére, valamint a vízben található egyes halfajok kifogására. A vizek értékelésekor számszerűen meg kell határozni a fogás területegységre eső mennyiségét, a kifogott

halmennyiség megoszlását (első-, másod-, harmadrendű haszonhalak, ill. káros halak mennyiségére), a halállomány legnagyobb, számban előforduló békés és ragadozó halak hároméves példányainak méreteit, a haltáplálék szervezetek mennyiségét. 4. táblázat: Várható halhozamok Állóvizek kg/ha* Nagy tó 12-80 Kis tó 10-120 Kavicsbánya tó 4-60 Ártéri holtág 20-200 Mentett oldali holtág 20-1600 Víztározó 40-2000 Folyóvizek kg/ha* Folyam 2-80 Kis folyó 2 -200 Patak 4-100 Csatorna 20-400 *:A megjelölt értékek tervszerű kihelyezés mellett értendők A számszerű adatok mellett értékelni, minősíteni kell a kérdéses vizet: ívóhely, oxigénviszonyok, szennyezettség, benőttség növényzet), halászhatóság, közlekedési, szállítási, megközelítési lehetőségek alapján is. Víztípusonként a területegységre eső, várható halhozamok határértékeit a 4. táblázat tartalmazza Az éves kifogott halhozamból a vízben levő

egész állomány súlyára 3-5-ös szorzóval lehet következtetni. Ez azt jelenti, hogy minden kifogott 1 kg halra még 3-5 kg, a vízben maradt halállomány számítható. A kifogott halmennyiség fajonkénti százalékos megoszlása a vízterület gazdasági értékeit is meghatározza, mivel a különböző halfajok gazdasági értéke más és más. A tavak között (Balaton, Velencei-tó) fennálló lényeges különbség elsősorban a méretből következik. A kisebb vizekben az állomány-összetétel könnyebben befolyásolható A hasznosítás módszerének, intenzitásának több változata képzelhető el és fordul elő a természetes vizek hasznosításának gyakorlatában. Legáltalánosabb az, hogy rendszeresen, tervszerűen összeállított népesítést végeznek, az értéktelen halfajok részarányát kíméletlen halászattal, nagyobb ragadozó létszám kihelyezésével igyekeznek visszaszorítani. Előfordul intenzíven üzemeltethető holtágak esetében a

halastószerűen megszervezett hasznosítás (intenzív népesítés, takarmányozás, trágyázás stb.) A természetes vizek népesítésének jó irányelve az, hogy a víz biológiai jellegének megfelelő, gazdaságilag hasznos halfajok megfelelő számban kerüljenek a vízbe. A halgazdálkodás akkor ítélhető megfelelőnek, ha a halállomány (a halasítás) a visszafogás és a vízi élettér kihasználása között megfelelő összhang van. Általános elvként elfogadható, hogy a természetes vizek különböző táplálkozási típusú halfajok (mindenevő, ragadozó, növényevő fajok) kombinált népesítésével kedvezőbben, eredményesebben hasznosíthatók 19 2.3 A természetes vizek halasítása A természetes vizek gazdaságos hasznosításának feltétele a halasítás. A halasítás megtervezésének szempontjai a következőkben foglalhatók össze: - a természetes víz, az élőhely minősége szerint milyen jellegű (tó, holtág, folyó) milyen a

víz adott halállományának összetétele (fogási adatok) a halak elvándorlásának lehetőségei (nyílt vagy zárt víz), milyen a víz összes haltermő képessége, a kihelyezésre kerülő halak megmaradásának aránya, megőrzésének feltételei, a visszafogás lehetősége, mértéke és módszerei. A természetes vizek halasítása, állománypótló vagy kifejezett termelési célra (pl. kétnyaras tenyész- vagy étkezésihal-előállítás) elvégzett jelleggel történhet. E tényezők mérlegelése után kell eldönteni a kihelyezésre kerülő halfajokat, azok korosztályát és darabszámát. A tervet pontosan elkészíteni, az alapadatok pontatlansága miatt nem mindig sikerül Sokszor módosításra van szükség a szerzett tapasztalatok, növekedési, fejlődési eredmények alapján. A tervet ezért finomítani, formálni szükséges menet közben. A természetes vizeket a gyakorlatban az alább felsorolt halfajok és korosztályok kihelyezése útján

halasítják. A fontosabb halfajok a következők: ponty, amur, fehér és pettyes busa, compó, süllő, harcsa, csuka, ragadozó ön, angolna A halasítás korosztályok szerint lehet: ikra, zsenge ivadék, előnevelt ivadék, egynyaras ivadék, kétnyaras tenyész- vagy ennél idősebb korosztály is. A kihelyezésre kerülő hal korosztályának megválasztását a víz adottságai határozzák meg. A vizek alkalmassága, pl ikra kihelyezésre sokkal ritkább és egyes halfajok esetében teljesen kizárt. A kétnyaras tenyészhal-kihelyezés általános, eredményes, szinte minden típusú természetes vízben, illetve halfaj esetén A természetes vizek halasításának irányelveit és számait néhány fontosabb halfajnál a következőkben ismertetjük. 2.31 Ponty A természetes vizek halasítására felhasznált halfajok közül a legnagyobb hányadot a ponty adja. A ponty elsősorban a jól, gyorsan melegedő, fenéklakó lárvákban, férgekben, apró rákokban gazdag, nem

mély iszapos, nádszegéllyel rendelkező, nem túl gyomos állóvizeket és lassú folyószakaszokat szereti. Az ilyen életfeltételekkel rendelkező vizek amellett, hogy megfelelő életteret biztosítanak, a pontynak, meg is tartják, ilyen szakaszokról nem vándorol el a ponty. A pontyosításra felhasznált tenyészanyag minősége, korosztálya igen változatos lehet Az elért eredmény, a víz alkalmasságának figyelembevétele esetén is, kétnyaras tenyészhal kihelyezése mellett a legbiztosabb és a legnagyobb. A természetes vizek pontyosítására zsenge ivadék nem alkalmas Egynyaras ivadékot csak olyan természetes vízbe szabad helyezni, ahol biztosított a kihelyezést követő 4-5 évben a kihelyezett hal db-számának legalább 60-70%-os visszafogása. Ha ez nem látszik biztosítottnak, helyesebb a rendelkezésre álló egynyaras ivadékot tógazdaságban nevelni és kétnyarasként a következő évben természetes vízbe kihelyezni. Egynyaras ivadékból a

minél nagyobb egyedsúlyú ivadék felhasználása indokolt (50-150 g/db). Javasolható kihelyezési dbszám 50-600 db/ha, a nem tógazdaságszerűen üzemeltetett természetes vizekbe Kétnyaras a legáltalánosabban alkalmazott korosztály a természetes vizek pontyosítására. A legalkalmasabb a 200-300 g egyedsúlyú minőség A kétnyaras hal nagyobb arányban, hamarabb visszafogható, de költségesebb kihelyezési anyag. Javasolt kihelyezési db-szám kétnyaras pontyból 200-400 db/ha 20 2.32 Amur A természetes vizekben haszontétele alapján hasznos, mert a vízinövényeket pusztítja, az alkalmatlan vizeket haltermőhellyé változtatja, a nélküle esetleg felhasználhatatlanul kárba vesző növények elfogyasztásával értékes halhúst állít elő. Az amur kihelyezésével az első cél kisebb tavak, csatornák, holtágak esetében, azok megtisztítása a vízinövényektől, majd a későbbiekben a kívánatos állapot fenntartása. Az első feladat csak

megfelelő db-számú és nagy átlagsúlyú amúrral oldható meg tavasszal elvégzett kihelyezés esetén. Az amur kihelyezését mindkét feladat ellátására a táplálékkészlet mennyiségével és az azt alkotó növényfajokkal összhangban kell meghatározni. A táplálékkészlethez, képest túlméretezett amurállomány a partvédelmi és egyéb célokat szolgáló nádas kiirtására is képes, nagy egyedsúlyú példányai révén. Az amur érzékeny a vízmozgásra, ezért az elúszás lehetőségével nem zárt vízrendszerekben számolni kell. A természetes vizek amurnépesítése zsenge ivadékkal, előnevelt ivadékkal, sőt egynyaras ivadékkal az amur természete, illetve a kitűzött feladat maradéktalan ellátása miatt nem célravezető. Az amur biológiai sajátossága a kisebb védekezőképesség és a menekülési ösztön. Ezért fiatal példányai könnyebben válnak a ragadozó halak áldozatává, mint általában a ponty. A feladat ellátását,

minél több növény kiirtását az idősebb korosztályok, elsősorban a 300-500 g egyedsúlyú, kétnyaras példányok eredményesebben végzik. A kihelyezésre kerülő kétnyaras tenyészhal db-számát a vízben található vízinövényzet mennyisége és minősége szabja meg. Kétnyaras amur kihelyezése esetén a tenyészidő alatt 1 kg súlygyarapodáshoz 20-70 kg növényfogyasztás (nád, sás, hínár, fonalas alga stb.) számítható Az első kihelyezést követően továbbra is szükség van az amur munkájára. Az egyszer már megtisztított vizet folyamatosan tovább is tisztán kell tartani, az eredeti kihelyezési db-szám felülvizsgálata, illetve szükség szerinti fokozatos csökkentése útján Az amur vizeinkbe telepítésével a biológiai növényirtás módszere valósítható meg. 2.33 Fehér és pettyes busa Olyan vizekbe valók, amelyekben jelentős mennyiségű planktonszervezet található. A természetes vizek halasítására fiatalabb korosztályaik

alkalmatlanok A két busafaj kétnyaras tenyészhalából az általánosan ajánlható népesítési db-szám 10-400 db/ha, a nem halastószerűen kezelt vizek esetében. A három növényevő hal szerepe a természetes vizek halasításában növekvő irányzatú. De a halászat mellett egyéb szempontok is e halak mellett szólnak A hínárosodás vizeink általános jellemzője lett A hínárosodás egyaránt káros az üzemi halászat, a horgászat, a sportolás, üdülés, ipari- vagy ivóvíz-hasznosítás számára. A hínárirtás lehetséges módszerei közül (mechanikai, vegyszeres, biológiai) a halakkal végrehajtható biológiai módszer látszik a legmegfelelőbbnek. Tehát a halászati érdek, a hozamemelés mellé egy újabb igény, a növényirtás is sürgeti a halasítást növényevőhalakkal. A hínár radikálisan végrehajtott irtása után következményként a túlzott algásodás léphet fel. Ennek bekövetkezését megelőzve a két busafaj telepítésével

a kívánatos egyensúly fenntartható, ill. csökkenthető a túlzott algásodás veszélye Meg kell említeni a növényevő halakkal végzett halasítás gazdasági, gazdaságossági jelentőségét a halállomány, értékes hal arányának növekedését is. A halasítás növényevő halakka·1 tehát komplex célt szolgál, az egészségesebb, tiszta vizek elérését segíti elő. 2.34 Süllő Igen értékes halfajunk, mennyisége évről évre csökken. A természetes vizekbe alig-alig jut előnevelt vagy egynyaras süllőivadék Legelterjedtebb jelenleg az ikratelepítés "fészekkel, bár ez hozza a legbizonytalanabb eredményt. A vizek süllősítése előtt meg kell győződni arról, hogy az 21 adott víz megfele1-e a süllő igényeinek. Időszakos oxigénhiány, túlzott szennyezés, táplálékhalak hiánya kizárja a süllő kihelyezését Süllő ikrákból 1000-5000 db/ha, el6nevelt süllőből 10200 db/ha, egynyaras süllőből 60 db/ha-ig, kétnyaras

süll6ből legfeljebb 10 db/ha a kihelyezési irányszám. A kihelyezést a víz területére egyenletesen szétosztva kell végrehajtani 2.35 Harcsa Keresett hal a kül- és belföldi piacon egyaránt, ízletes húsa miatt. A süllővel szembeni előnyei : könnyebben kezelhető, kisebb az oxigénigénye. A harcsa olyan vizekbe való, ahol a visszafogás viszonylag kisebb egyedsúlyban biztosított, az igényeit kielégítő táplálékhalak állománya nagy. A harcsatelepítésre ikra, előnevelt és egynyaras ivadék, esetleg kétnyaras tenyészhal használható fel. A népesítésre kijelölt víz vizsgálata dönti el a kihelyezésre kerülő tenyészhal korosztályát Ikra csak védetten, csendes, folyásmentes, jól felmelegedő vizekbe helyezhető. Ikrából 200-2000 db, előnevel ivadékból 10-200 db, egynyaras ivadékból 50, kétnyaras tenyészhalból 2-10 db számítható hektáronként. 2.4 Gazdálkodás a természetes vizeken A természetes vizek élete csak korlátozott

mértékben befolyásolható. A halasítás tervezésekor az előző évek halfogásainak adataiból kell kiindulni. Azt elemezve meg kell állapítani, hogy a halfogási tevékenység milyen mértékben használja ki a terület adottságait, arányban van-e a fogás a halállománnyal, annak összetételével. Ha azt tapasztaljuk, hogy valamely fajállománya kevés, annak kihelyezését olyan korosztállyal, amelynek a megmaradása kedvező, növelni kell. Ugyanakkor a káros halak arányát (ragadozó halak, ill szelektáló halászat révén) csökkenteni kell Ilyen jellegű intézkedések a kifogott halmennyiség emelését, az elsőrendű halak arányának növelését segítik elő. A természetes vizek halállományának kitermelésénél arra kell törekedni, hogy minden halfaj- de elsősorban azok, amelyeket kitelepítettek - egyedeinek kifogása a legelőnyösebb növekedési időszak befejezésével megtörténjék. A növekedés üteme jelentősen csökken a pontynál pl

3-4 nyár után, a süllőnél pedig az 5-ik év után. A hal kifogásának módszerei igen sokrétűek. A hal kifogása, a halászat nehéz, rátermettséget, hozzáértést igényel. Ismerni kell az egyes halfajok szokásait, tartózkodási helyét stb Tudni kell azt, hogy az egyes halfajok mikor, milyen szerszám használatával, hol foghatók a legeredményesebben. Igen sok tapasztalat, megfigyelőképesség, kitartás türelem jellemzi a jó halászt A hal életmódjának változatossága, ennek megismerése azt hozta magával, hogy a természetes vizeken sokféle, sok-sok furfangot tükröző halfogó szerszám alakult ki, van és volt használatban. Valamennyi módszer közül a kerítőhalászat a legfontosabb A fogás választott módszere, az alkalmazott szerszám megválasztása, a halászok létszámától, gyakorlottságától, a halászat időpontjától, a halállomány összetételétől, az adott víz jellegétől, a brigád felszereltségétől függ. A kifogott

halmennyiség elszállításáról, hosszabb-rövidebb időtartamú tárolásáról, kezeléséről is gondoskodnia kell a halásznak. A fogás, az értékesítés, ill a feldolgozás nem esnek azonos időpontba A szállítás történhet élve vagy jegelve A tárolás bárkákban (rövidebb időtartamra), hosszabb időtartamú tárolás pedig raktár- vagy teleltető tavakban történhet. A feldolgozás, a hal konyhakész áruvá történő feldolgozása, hűtése, egyre inkább előretörő módszere lesz az értékesítésnek. 2.5 Műszaki beavatkozások az intenzívebb halászati hasznosítás érdekben Az előzőekben ismertetett természetes víztípusok közül a folyóvizek területén igen kevés kifizetődő műszaki jellegű lehetőség adódik a halászat feltételeinek javítása érdekében. Az állóvíz típusok közül azonban több alkalmas arra, hogy belőlük halastó jellegű termelésre alkalmas víz 22 váljék, a haltermelés alapvető műszaki

feltételeinek megteremtése révén. Ezek a mentett oldali holtágak és a víztározók. 2.51 Beavatkozások a mentett oldali holtágaknál A mentett oldali holtágaknál halastó jellegű termelésre való alkalmasság a következők megvalósításával teremthető meg: a vízellátás biztonsága, a vízpótlás és a teljes lecsapolás lehetősége, ezzel együtt a tó teljes lehalászhatósága, mellyel együtt jár a külső vagy belső halágy megépítése. A tó, a lehalászóhely, takarmánytároló hely megközelíthetősége, a termelt hal elhelyezését, tárolását biztosító teleltető, vagy raktár tó, a takarmányozás, trágyázás, lehalászás, a termelt hal mennyiségével összhangban kifejlesztett gépesítés, a termelés feltételeit szolgáló épületek (magtár, raktár stb.), szerszámok és eszközök, valamint szakképzett és megfelelő létszámú halász Egy adott holtág jobb kezelhetőségét, a termelés megfelelő arányainak kialakítását

(étkezési hal, ill. tenyészhal termesztés), a vízkormányzást, a lehalászást, területének arányos, átgondolt megosztásával érhetjük el A területfelosztást, a kialakításra kerülő tavak számát és területét üzemi szempontok, elhelyezkedési, topográfiai viszonyok, közgazdasági feltételek, ill. a gazdaságosság döntik el. Egy szivattyútelep és tápcsatorna, beeresztő műtárgy megépítése a halak életterét jelentő víz zavartalan biztosítását a tenyészidő alatt megoldja. A lecsapolhatóságot belső, külső lecsapoló csatornák, leürít6 zsilipek építésével lehet megvalósítani A lehalászhatóságot az előbbiek mellett a halágy létesítése segíti elő. A tárolóhely megépítését a termel hal mennyisége dönti el, 30-50 tonna feletti mennyiség már indokolja egy nem túl magas költségigényű haltároló hely kiépítését (erre vonatkozó normatívák a tógazdasági fejezetben találhatók). A tó (tavak)

megközelítését az elválasztó töltés megépítése megoldhatja. Amennyiben szükséges, szóba jöhet kiépített út is A gépesítést elsősorban motoros csónakok, szállítószalag, halkiemelő szivattyúk, járművek beszerzése jelenti. Felszerelést hálók, szerszámok, munka- és védőruhák stb jelentik A tavakhoz tartozó műszaki létesítmények színvonalát, méreteit, méretezését mindenekelőtt gazdaságossági kérdések döntik el. Megvalósításuk révén növekszik a termés, Csökken az előállított hal költsége és így a megtérülés ideje. A ráfordított összegnek minden esetben arányban kell lennie az előállítható termék mennyiségével és értékével, az elérhető eredménnyel. A jelenlegi közgazdasági viszonyok mellett a 12-18 év közötti megtérülési idővel tervezett holtág korszerűsítés elfogadható. 2.52 A víztározók halasításának feltételei A víztározók tervezése során a halászat, a haltermelés

lehetőségét minden esetben fel kell mérni, hogy az építésnél a megszervezhető haltermelés színvonalától függően, a halászat műszaki feltételeit is biztosítani lehessen. A vízfolyások felhasználható vízkészletei országosan kimerülőben vannak. A növekvő vízellátási, vízhasznosítási igényeket egyre nehezebb kielégíteni A folyók, patakok vízmérlegén tározással jelentősen lehet segíteni. Ezért egyre növekvő számban határozzák el különböző rendeltetéssel tározók építését Hazánkban az Országos Vízügyi Hivatal adatai szerint jelenleg közel 180 db 6700 ha területű mezőgazdasági hasznosítású tározó üzemel. (Ezenkívül kb. 50 db ipari és ivóvíztározó, 32 millió m3 víztérfogattal) A tározott víz hasznosítása többirányú A tározókat létesítsük földrajzi helye szerint más-más módon építik A tározók területnagyság és a víz mélysége tekintetében is eltérnek egymástól, ezért több

szempont szerint osztályozhatók. Típus szerint beszélhetünk: dombvidéki (völgyzárógátas, hossztöltéses) (16. ábra), síkvidéki (körtöltéses) meder vagy hullámtéri tározókról. Jelleg szerint: egy- és többéves tározókat ismerünk A tározók területe alapján kis (10-50 ha), közepes (50-100 ha), nagy tározók (100 ha terü- 23 let felett) vannak. A tárolt víz felhasználása, hasznosítása alapján iparivíz, ivóvíz, öntözővíz (mezőgazdasági hasznosítás) szolgáltató tározók épülnek. A tárolt víz hasznosítási iránya a tározó építésének elhatározásakor tisztázódik. Tározók létesítésekor mesterséges tó jön létre Egy tó létrejötte általában halászat, a halasítás gondolatát és lehetőségét is felveti Tehát a tározott víz a kijelölt szükséglet kielégítése mellett másodlagosan magában hordozza - járulékos hasznosítási módként - a haltermelés lehetőségét A tárolt víz elsődleges

felhasználását megelőzően egy kiegészítő, mellékhasznosítási forma iktatható be a halászat útján. Ez, csak ha a már megépült tározók területét tekintjük, igen számottevő haltermelő bázis A tározók halasítása nem egyszerű feladat, mivel a haltermelés feltételei mások, mint a mesterségesen megépített halastavakban. De mint haltermelőhelyek különböznek a természetes tavaktól és folyóktól is. A tározók is jelentősen eltérnek egymástól A haltermelés kialakult, kialakítható feltételei tekintetében földrajzi helyük, jellegük, nagyságuk, a tározott víz felhasználási iránya miatt. A tározók vize, mint halélettér, más-más értékű, egymástól lényegesen eltérő lehet Az egyes tározók haltermő képességét, haltermelési szempontból értéküket, a halasítás intenzitásának fokát a következők határozzák meg: - a rendelkezésre állóvíz mennyisége, a vízállás változásai a tenyészidő alatt, a

tározó típusa, a tározó jellege, - a tározó földrajzi helye, a terület éghajlati, domborzati viszonyai, a víz átlagos mélysége, a tározott víz elsődleges hasznosítása. 16. ábra: A hegyvidéki víztározók két alaptípusa A halasítás csak mint járulékos hasznosítási lehetőség jöhet szóba a tározóknál. A tározott víz mennyisége, ezze1 együtt a vízzel borított terület nagyága, a vízhasználat, ill. a pótlások követ- 24 keztében változik. A tározók típusától, jellegétől, az elsődleges felhasználástól függően igen változatos, eltérő lehet Ezért halasítás tervezésekor mélyrehatóan meg kell ismerni, fel kell tárni a tározó vízviszonyait, annak várható változásait a tenyészidő alatt. Meg kell határozni azt a területet, amely a tenyészidő alatt tartóssága, a víz mélysége szempontjából a halasítás mértékét meghatározza A tározott víz mennyisége és a szükséglet, a vízhasználat

időszakossága, folyamatossága, a víz pótlódásának mennyiségi, időtartami tényezői határozzák meg azt, hogy a tározó hogyan és mikor üríthető le teljesen vagy részlegesen, évente, vagy csak többévenként. A tározó leüríthetőségének módozata a haltermelés számára fontos meghatározó feltétel Tógazdasági jellegű haltermelés csak ott tervezhető, ahol a tározó évente, rendszeresen leüríthető, a termelt halmennyiség kifogható (egyéves tározók). Ezeknél az év végére gyakorlatilag kiürül a tározótér, vagy ha nem ürül ki, a bennmaradt víz, leereszthető. A viszonylagos területi állandóság és a lehalászhatóság, a halászat számára magas hozamot is (1,2-1,5 t) nyújthat. Az egyéves tározó típusba sorolható víztározóknál a megvalósítható haltermelés színvonala, intenzitása miatt már a tervezésük során a halászat szempontjait messzemenően számításba kell venni. Be kell tervezni és meg kell építeni

elsősorban a halágyat (külső vagy belső), a halak elszökésének megakadályozását szolgáló berendezéseket (halrács), szükség szerint a belső lecsapoló csatornahálózatot, a tározótér rendezését (pl farönkök eltávolítása), valamint a termelt halmennyiség időszakos, vagy hosszabb időtartamú tárolását biztosító lehetőséget Ki kell jelölni a halászati jog gyakorlóját. Tisztázni kell a tenyészanyag-ellátás módját A több éves tározók csak abban az esetben tudnak rendeltetésszerűen üzemelni, ha az egyik évben felgyűlt víz egy részét a következő évre áttárolják. E tározókban összegyűlő víz mennyisége sok év átlagában kevesebb, mint a felhasználás. A hiányt folyamatos tározással pótolják A vízhasználat következtében az ilyen jellegű tározók területének változásai nagyobb mértékűek, általánosabbak. Ezért annak a területnek a megállapítása, amely a halasítás alapját képezi, sokkal

nehezebb. A terület megállapításában a hidrológiai számítás, a tározók tervezésekor készülő tározási görbe adnak segítséget Általános jellemzőként elfogadható az a megállapítás, hogy e tározók területeinek csak egy kisebb része alkalmas a halászat számára. A haltermelés szempontjából fontos rendszeres lehalászás végrehajtása nem valósítható meg Ezért intenzív, halastó jellegű termelés nem szervezhető a több éves tározókban. Hasznosításuk a halászattal oldható meg, úgy, hogy e területeken a horgászat is megengedett Ha a tározók típusa szerinti megkülönböztetés alapján vizsgáljuk a halászat feltételeit, a tározókban szintén lényeges eltérésekkel találkozunk. A dombvidéki tározók kisebb területűek, mélyebb, hidegebb vizűek, jelentős részük földrajzilag, éghajlatilag olyan területre esik, ahol a víz haltermő képessége minőségileg az országosnál alacsonyabb szintet ér el. A síkvidéki

tározók területileg nagyok, a víz haltermelő képessége a kialakított vízmélység, a földrajzi hely, a feltöltésükre felhasznált víz minősége következtében halastó jellegéhez közelálló szinten alakul ki. A haltermelésre kedvezőtlen hatások a tározók méretéből erednek. Elsősorban a termelési technológia egy-egy részfeladatának megoldhatósága terén fellelhető minőségi különbözőségben fejeződik ki a nagy terület hátránya A síkvidéki tározókat a haltermelés igényeinek messzemenő figyelembevételével kell tervezni és építeni. Teljes lecsapolhatóság, biztonságos lehalászhatóság, a beeresztő, leeresztő műtárgyak rácsozása és zárhatósága, haltárolási feltételek megteremtése, azok a szempontok, amelyeket feltétlenül meg kell valósítani az építés során, a víztározás feltételeinek megteremtése mellett. A halászat számára a síkvidéki tározók nagyobb jelentőségűek, mint a völgyzárógátasak,

bár utóbbiak közül a dunántúliak jelentős értékűeknek minősíthetők. A dombvidéki völgyzárógátas tározók halászati hasznosítása csak alacsonyabb szinten valósulhat meg. A tározott víz elsődleges hasznosítása is irányt, korlátozó feltételt szabhat a halászat számára. Ott, ahol igen fontos és elsődleges a víz minősége (ivóvíztározók), a halászat szerepe - a tározó vizében kialakult haltermelési feltételek minőségétől függetlenül - csak addig, olyan mértékig 25 jöhet szóba, ameddig az a víz előírt minőségét nem veszélyezteti. Az ivóvíz ellátást szolgáló tározók többsége ilyen jellegű. Az ivóvíz-tározókban a megengedettnél nagyobb algásodás, eutrofizáció esetén egyes halfajok megfelelő számban és minőségben elvégzett telepítésével a víz minősége javítható. 2.53 A természetes vizek halászatával kapcsolatos egyéb műszaki berendezések A vízlépcsők a halak vándorlását

megakadályozzák. A duzzasztóknak a vízgazdálkodásban betöltött szerepe lényegesen nagyobb, mint a természetes vízi halászaté, de a vízgazdálkodási ágak közötti érdekek egybehangolása és az erre vonatkozó jogszabályok is megkövetelik, hogy a vízlépcső létesítésével egyidejűleg a halak átkelésére szolgáló berendezések is készüljenek. Ezek a berendezések vagy folyamatos működésűek (hallépcsők) vagy időszakos működésűek (sikló, hallift, halzsilip). A különböző országokban eddig megépített hallépcsők és egyéb halvándorlást elősegítő berendezések sok esetben nem feleltek meg rendeltetésüknek. Az eredménytelenség oka leginkább az, hogy a hallépcső alsó nyílása nem a megfelelő helyre került. A hallépcsők alsó nyílásának megfelelő elhelyezése érdekében mindenekelőtt meg kell állapítani a halak felfelé vándorlásának övezetét és a felfelé törekvés zónájában levő keresési szakaszt, amely

halfajonként más és más. A vízáramlással szemben való úszást illetően a halak erős és gyenge fajták csoportjára oszthatók. Az erős fajták, amelyekhez a pisztrángfélék tartoznak, a sodorvonalon, a gyenge fajták, mint a pontyfélék, a partok mentén úsznak. A keresési szakasz alsó vége ott kezdődik, ahol a vízfolyásra már nincs hatással az akadály és ahol a víz sebessége nem lépi túl a vízfolyás más szakaszain előálló sebességet. A felső vége megfelel annak a helynek, ahol a víz eléri azt a sebességet, amelyen túl a hal a vízáramlást már nem képes legyőzni. Ha a hallépcső alsó nyílása a keresési szakasz alsó határa alatt van, ott a halak a vízfolyáson próbálnak felhatolni, amíg el nem érik a keresési szakasz erős vízáramlását. E két határ megállapítása tehát a vízáramlási sebesség két jellemző értékének megállapítására redukálható. A maximális sebesség, amelyet a kérdéses halfaj még

legyőzhet és amely sebességen túl megkezdődik a halak torlódása, valamint a sebességi alsó határ, amely a vízfolyás normál sebessége. A hallépcső alsó nyílását tehát az így megállapított keresési szakaszba kell tervezni 2.531 Hallépcsők A hallépcsők elősegítik a halaknak a vízlépcsőn való állandó átkelését, a folyó hidraulikai viszonyaihoz hasonló feltételeket teremtenek a halak vándorlásához. Attól függően, hogy a hallépcsőben a víz energiájának megtörésére akadályokat használunk-e, a hallépcsők akadály nélküli vagy akadályos hallépcsőkre oszthatók (17. ábra) Akadály nélküli hallépcsők: Kis vízszintkülönbségű duzzasztónál használhatók. Ez egy nyitott, megfelelő hosszan kifejtett csatorna. Esését az uralkodó halfajták részéről még leküzdhető víz sebesség határozza meg. Vagy a folyó partjába áshatók, vagy a bukógátba helyezhetők A duzzasztók testében elhelyezett hallépcsőkben

előálló sebességek mérséklésére másodlagos áramlást hoznak létre. A duzzasztóművön átbukó víz találkozik a hallépcsőből kijövő áramlással, annak energiáját megtöri és így csökkenti a sebességet. Egyszerű hallépcső: E típus is nyitott csatorna, hasonlít az akadály nélküli hallépcsőkhöz, de nyomvonalában helyenként energiatörő medencéket létesítenek, amelyek a halak pihenési lehetőségét biztosítják, ezért pihenő medencéknek is hívják. Az energiacsökkentés hatásosságának érdekében a hallépcső cikkcakkos nyomvonalú, a víznek a csillapító medencébe belépő és távozó nyílásai pedig átlós elhelyezésűek. 26 2.532 Időszakosan működő berendezések Ehhez a csoporthoz tartozó berendezések általában csapdaszerűen működnek, a duzzasztók alsó bögéjéből mechanikusan vagy hidrotechnikai úton juttatják a halakat a felvízbe. Ezeknek a berendezéseknek az alkalmazása csak nagy duzzasztóknál

indokolt, ahol a nagy akadályt hallépcsővel a halak nem tudják legyőzni Ezeket a berendezéseket vagy önállóan használják, vagy a folyamatos működésű hallépcsők kiegészítésére. 17. ábra: Különböző hallépcsők Sikló: mechanikus meghajtású csilléből áll. Rendszerint a folyamatosan működő hallépcső utolsó medencéjétől indul. Az ide felvándorolt halak a csillébe, annak homlokfelén alkalmazott nyíláson át jutnak, mint bármely más medencébe Miután a csillébe jutattak, annak nyílása bezárul, és azt a duzzasztó külső falán mechanikusan felhúzzák a duzzasztó tetejére, ahol a halakat a vízzel együtt a felső bögébe ürítik. Hallift: a duzzasztó lábánál levő kamrából indul. Ide a halakat erős vízáramlással csalogatják A varsaszerűen kialakított fülkéből a halak már kiúszni nem tudnak. A duzzasztó tetejéig mechanikusan felemelt fülkét körforgással átfordítják a felső böge felé, ott vízbe merül

és a fenék nyitása útján a halakat szabadon eresztik A lift felhúzása és lebocsátása a halvándorlás teljes időszaka alatt automatikusan megy végbe, a helyszíni megfigyelések során megállapított időközökben. Halzsilip: a kamarazsilipek elvén működő berendezés. Sokszor a hajózsilipeket is felhasználják a halak átzsilipelésére. Függetlenül a zsilip típusától, halászati használhatóságának feltétele az, hogy elhelyezése a keresési szakaszban történjék. Oldalt elhelyezett zsilip esetén külön berendezés szükséges a halak gyülekezési zónája felé irányuló vízáramlás létrehozására, hogy a halakat a zsilipbe csalogassák. A siklók, halliftek és halzsilipek halászati szerepe, a szakaszos működtetés miatt kevésbé jelentős, mint a hallépcsőké. Magas duzzasztásnál elsősorban a halliftek alkalmazhatók, lehetőség szerint olyan megoldással, amelynél a halakat vízzel együtt emelik át. 27 2.533 Angolnafogó

csapda A természetes vizekbe angolna telepítése csak akkor gazdaságos, ha visszafogása biztosítható. A visszafogás varsákkal, horoggal vagy csapdával lehetséges. Az angolnafogó csapda az ivarérett, vándorló angolnát fogja meg. Alkalmazására általában a természetes tavak elvezető csatornájában van mód Ilyen angolnafogó csapda létesült például a Balatonba telepített angolna megfogására a Sión, a Velencei-tó angolnáinak megfogására pedig a Dinnyés-Kajtori-csatornán Az angolnafogó csapda működési elve a következő: Az 5-6 éves ivarérett angolna az elfolyó vízzel együtt a tó leürítő zsilipén átúszik, ezért a zsiliptábla mögött egy olyan rácsrendszert kell kialakítani, amely az, elfolyó vizet átereszti, de az angolnát egy kamrába tereli, amelyből kijutni nem tud. A működési elvet a 18. ábra szemlélteti Az (1) jelű zsiliptábla alatt átjutott halat a fogóláda fölötti (2) rács vagy palló a (4) nyíláshoz tereli

Az angolna elúszását a (3) halrács megakadályozza, így minden hal a fogóládába jut (5) A fogadóládán átfolyó víz a ráccsal ellátott kisebb nyíláson jut ki az elvezető csatornába A fogóládából a lefedőrács (2) eltávolítása után az oda jutott angolnát kiemelik. 18. ábra: Az angolnacsapda felépítése és működési elve 2.6 A víztározók halászati hasznosítása A belvizek, öntözővíz, iparivíz tárolására vagy vízenergia céljára épülő tározók ugyanolyan létesítmények, mint a síkvidéki vagy völgyzárógátas tógazdaságok, ezektől leginkább méreteiben és az üzemeltetés módjában térnek el. A hasonlóság alapján felmerül a gondolat, hogy ezeket a tározókat lehet-e és hogyan lehet tógazdaságilag is hasznosítani Általában a tározók vizének halászati hasznosítása a fő hasznosítási ág mellett alárendelt szerepet játszik. A halasítás ennek ellenére a tározott víz biológiai egyensúlyának

elősegítése szempontjából is fontos Minden tározót halasítani célszerű, olyan mértékben, ahogyan azt a fő hasznosítás körülményei megengedik A halászati hasznosítás szempontjából lényeges különbség van a dombvidéki (völgyzárógátas) és a síkvidéki tározók között. A völgyzárógátas tározók a gazdaságos tározás érdekében legtöbbször több éves tározóként létesülnek A intenzív halgazdálkodás egyik legfőbb feltétele, az évenkénti lehalászás így nem biztosítható. A intenzív halgazdálkodás szempontjából nagy hátránya a völgyzárógátas tározóknak, hogy a vízzel borított területük gyakran és tág határok között változik a tározott víz felhasználása szerint. Amint láttuk a termelhető halhús mennyisége a terület nagyságától függ Ha a teljes vízborításnak megfelelően népesítenék be a tározót, alacsony vízállásnál a területen nem találja meg a hal a szükséges

táplálékmennyiséget, ha pedig kisebb területnek megfelelően történik a kihelye- 28 zés, sok táplálék marad felhasználatlanul a magas vízállás melletti területen, ami nem felel meg a intenzívség elvének. Amint a dombvidéki tógazdaságok ismertetésénél említettük, az a kívánatos, hogy a lecsapoló zsilipnél, a tó legmélyebb pontján se legyen a vízmélység nagyobb 25 m-nél. A völgyzárógátas tározóinknál ennél sokkal nagyobb vízmélységek is lehetnek10-20 m, sőt ennél is több. Ilyen mélységbe már a nap fénye alig hatol le, ott a hal nem találja meg a kedvező életfeltételeit, tehát a tározók mélyebb részei kiesnek az intenzív termelésből. A völgyzárógátas tározók intenzív halgazdálkodásra tehát nem alkalmasak, mert rendszeresen nem csapolhatók le, a vízzel borított területük nagysága erősen ingadozik és a vízmélységük túl nagy. Extenzív vagy félintenzív halászati hasznosításukra azonban, a

tározó üzemétől függően, a lehetőség megvan. Extenzív lesz a hasznosítás, ha a tározó teljes lecsapolásával egyáltalán nem lehet számolni, félintenzív pedig, ha a teljes lecsapolásra rendszeresen, de esetenként sor kerül. Akár extenzív, akár félintenzív halgazdálkodás jöhet szóba, a telepítendő halfajokat a vízmélységének és hőmérsékletének megfelelően kell kiválasztani. A várható halhúshozamra még csak átlagos értéket sem lehet mondani, azt minden tározónál külön-külön kell megbecsülni a tározó területe, a víz várható hőmérséklete, a tározó üzeme és vízmélysége alapján. A völgyzárógátas tározókkal szemben a síkvidéki tározóknál a vízmélység legfeljebb 3,0-3,5 m, a vízszín süllyedésével nem csökken a vízzel borított terület és ezeket a tározókat általában minden évben teljesen le lehet csapolni. A síkvidéki tározók vagy belvíz vagy öntözővíz tározására épülnek vagy

pedig ugyanaz a tározó mind a két igény kielégítését szolgálja. A kizárólag belvíz visszatartására szolgáló tározóknál az a kívánatos, hogy minél nagyobb tározótér álljon üresen az esetleges belvíz befogadására, a tározó teljes lecsapolása tehát kívánatos és előnyös is. A tározott öntözővizet elvileg a tározóban kellene tartani mindaddig, amíg a vizet öntözésre fel nem használják. Vízkészleteink ma még és néhány évtizeden belül is lehetővé teszik, hogy az öntözés céljára tározott, de öntözésre fel nem használt vízmennyiséget elengedjük, és a tél, valamint kora tavasz folyamán újra pótoljuk, tehát nem zárják ki a teljes lecsapolás lehetőségét a intenzív halgazdálkodásnak ez az első alapfeltétele, ha minden évben a teljes lecsapolás biztosítható. A síkvidéki tározók területén nincsenek nagy magasságkülönbségek, így a felsőbb vízrétegek elvezetésével nem csökken a vízzel

borított terület. Amikor a legalsó vízrétegeket engedik le, ilyenkor a tározó területeinek egyes részei már szárazra kerülnek - a vízelvezetéssel együtt a lehalászásnak is meg kell történni, mert az alacsony vízben a halak nem tarthatók tovább. Haltermelési szempontból a síkvidéki tározóknál területcsökkenéssel nem kell számolni A tározók méter körüli vízmélysége nem akadályozza az intenzív gazdálkodást, mert ilyen vízmélység mellett még elég kedvező a víz átvilágítottsága. A tározó vize egy részének elvezetésével, a trágyázott haltáplálékban gazdag vizet vezetjük el, tehát a trágyázás kedvező hatása a tározóban mint tógazdaságban csak részben érvényesül A tározóból kárbaveszett trágyázóhatás a tározóból öntözött területen hasznosulhat, pl. a halasított rizstelepen A fentiek alapján kimondható, hogy a síkvidéki tározók félintenzív halgazdálkodásra általában alkalmasak, azonban

nem teljesen egyenértékűek a kizárólag tógazdasági célokat szolgáló halastavakkal. Ezek megállapítása után vizsgáljuk meg, milyen változtatásokra, módosításokra vagy különleges berendezésekre van szükség ahhoz, hogy a tározókat tógazdaságokként is lehessen használni. Mindenekelőtt a lecsapolás kérdésére kell rámutatni. A tározókba befogadható belvíz és a tározóból kivehető öntözővíz mennyiség szempontjából is elenyészően kevés az a vízmennyiség, mely a tározó területén levő kis mélyedésekben vagy anyagárkokban visszamaradhat, a kizárólagos tározóknál ezek lecsapolásáról nem kell gondoskodni. A tógazdasági célokat is szolgáló tározóknál a teljes lecsapolást - haltermelési okok matt - szó szerint ke11 venni, a helyi mélyedé- 29 sekből és az anyagárkokból minden vizet ki kell vezetni, tehát a tározó területén belül is kell lecsapolóárok hálózatot létesíteni. A tógazdaság halai

részére a szükséges minimális vízmennyiséget, illetve vízmélységet biztosítani kell minden körülmények között, olyankor is, amikor nincs tározandó belvíz és olyankor is, amikor az öntözővizet felhasználják a tározóból. A legmegfelelőbb megoldás, ha a tározható belvíz vagy öntözővíz szempontjából csak a tógazdasági minimális vízszint fölötti tározóteret vesszük számításba, mert így a tározás és a halgazdaság igényei egymástól függetleníthetők. Igaz, hogy így több tározóteret kell kiépíteni, de a tározók kettős hasznosítása megér i a többlet beruházást. A tógazdaság részére átmenetileg rövidebb időre 60 cm-es vízmélység is megengedhető, tehát legfeljebb ennek a vízrétegnek a többlettározásról lehet szó, de kisebb korlátozások bevezetésével a tározótér növelése is elhagyható. Halgazdasági szempontból nem közömbös az egyes tavak nagysága. Nagy tavakban a halak nem fogyasztják

olyan egyenletesen a természetes táplálékot, mint kisebbekben. A halak sokszor csoportba verődve járják a tavat és előfordulhat, hogy a tó egyik részén már táplálékhiány áll elő, a másik részen pedig felesleg lesz a természetes táplálékokban. Minél nagyobb a tó, annál inkább bekövetkezhet ez a körülmény. 200 ha körül van az a tógazdaság, amely a tógazdák véleménye szerint még intenzíven hasznosítható. A síkvidéki tározók elvileg megosztás nélkül épülhetnek a területük nagyságától függetlenül. Gyakorlatilag azonban a tározókat is célszerű több medencére felosztani. A nagy tározókat elsősorban üzembiztonsági okok miatt ajánlatos több részre választani. Minden műszaki létesítménynél szükség van időszakos fenntartási és javítási munkákra, különösen áll ez azokra, amelyeknek fő építőanyaga a föld, mint a síkvidéki tározóknál. Addig, amíg ezek a munkák tartanak, a tározót nem lehet

feltölteni, ha a tározó csak egy medencéből áll, az egészet üzemen kívül kell helyezni, a javítási munkák tartamára A több medencéből álló tározóknál a javítási munkák nem okoznak üzemzavart, mert csak azt a medencét kell a feltöltésből kikapcsolni, amelyikben a munka folyik, a többi medence közben zavartalanul működhet. Ezt a feltételt természetesen csak úgy lehet kiegészíteni, ha az egyes medencék egymástól függetlenül tölthetők fel és csapolhatók le . Az öntözési célokat szolgáló tározóknál előfordulhat, hogy az öntözendő terület egy részét csak a tározó felsőbb vízrétegéből lehet gravitációsan ellátni. Ha a tározó csak egy medencéből áll, akkor csak az öntözési idény elején lehet ezt a gravitációs vízellátást biztosítani és a későbbiekben vízemelésre lesz szükség, ugyanakkor, amikor a tározó magasabban levő vízrétegét mélyebb fekvésű területre kell vezetni. Több medence

esetében az igényeknek megfelelően szakaszosan lehet magas és alacsony vizet vezetni, tehát a szivattyúzás elkerülhető. A hullámverés erőssége is csökken a tározók felosztásával. A vízfelületen keletkező hullámok nagysága a víz felületének a szélirányban mért hosszával változik. A tározók több részre osztásával ez a hossz csökken, tehát kisebb hullámok keletkeznek, ami nem közömbös, mert a síkvidéki tározóknál és tavaknál éppen a hullámverés elleni védekezés az egyik legsúlyosabb probléma Az fentiek szerint a tározók több medencére való felosztása tározóüzemi és műszaki okok miatt előnyös és kívánatos. Ezzel közeljutottunk a tógazdasági igények ilyen szempontból való kielégítéséhez Nincs semmi olyan támpont, amelynek alapján ez idő szerint választ lehetne adni arra a kérdésre, hogy a tározók egyes medencéinek mi a kívánatos, előnyös nagysága. Amint említettük tógazdasági szempontból

200 ha körül van a még intenzíven hasznosítható tavak nagysága, ez tározási szempontból is megfelelőnek látszik. A tározók lehalászása érdekében szükség van halágyra is. Ennek a megépítése semmi hátránnyal nem jár, mert a töltéseket úgyis anyagárokból építik, csak az anyagároknak a lecsapolózsilip körüli részét kell halágyszerűen kiképezni. Foglalkozni kell a tápláló-, a 1ecsapolócsatornák és a 30 zsilipek kérdésével is. Tározóknál nincs szükség külön-külön tápláló- és lecsapoló csatornára és zsilipre. A belvízi tározóknál ez magától értetődő, mert a tározóba csak olyankor vezetnek be vizet, amikor azt a befogadók nem képesek elvezetni, tehát nem kell egyidejűleg a tározóba és a tározóból vizet vezetni. Az öntözővizet akkor vezetik a tározóba, amikor arra az öntözőterületen nincs szükség, vagy ott csak részben hasznosítható, tehát alapjában véve itt sem kell egyidejűleg be-

és kivezetéssel számolni. Az igények részletesebb megismerése alapján, ezek kielégítése érdekében előnyös lehet külön tápláló- és lecsapoló csatorna építése. Amint említettük a tározókhoz, tartozó öntözőrendszerben lehetnek olyan területek, amelyek csak a magasabb vízzel öntözhetők gravitációsan, ezért kívánatos, hogy a tározóban mindig legyen magasabb szinten is víz. Az onnan elvezetett vizet a lehetőség szerint pótolni kell. Előfordulhat, hogy olyankor vezethető a tározóba magasabb szintű víz, amikor a mélyebb területeket öntözik. Ebben az esetben az a gazdaságos megoldás, ha a tározó egyes medencéiben levő vizet öntözésre elvezetik ugyanakkor, amikor a tározó többi medencéjében magasabban eresztik be a vizet, ezt pedig csak akkor lehet megoldani, ha a tározónak van külön tápláló- és lecsapoló csatornája. A gazdaságosság fogja eldönteni, hogy az esetenkénti szivattyúzás vagy a külön tápláló

és lecsapoló csatorna, a zsilipek építése lesz-e előnyösebb, esetleg egyes területeken az öntözési időt lehet megváltoztatni, amikor sem szivattyúzásra, sem külön tápláló és lecsapoló csatornára nincs szükség. A tározók halászati hasznosítása már nagymértékben megköveteli a külön tápláló- és lecsapoló csatorna létesítését. Az őszi lehalászás idején jöhetnek olyan nagy belvizek, amelyeknek egy részét a tározókba kell vezetni. Ha nincsenek külön csatornák, akkor a lehalászással meg kell várni a belvizek levonulását, tehát nem lehet terv szerinti időre lehalászni. Az idő eltolódása miatt a lehalászás a fagyos időkre tolódhat, fagyos időben nem szabad lehalászni, tehát kedvezőtlen esetben tavaszra kell halasztani a lehalászást. A tógazdasági munkák közül a lehalászás igényli a legtöbb emberi munkaerőt és erre az alkalomra időszaki munkásokat alkalmaznak, akik tétlenül állnak a lehalászási idő

eltolódása miatt, tehát hiábavaló kiadás származik, ezenkívül zavar lehet a piaci ellátásban és a szállítóeszközök kihasználásában is, nem is szólva az exportszállításoknál jelentkező kellemetlenségekről. Ha van külön táplálócsatorna és külön lecsapoló csatorna, akkor megtehető, hogy az egyik tavat lehalásszák, ugyanakkor, amikor a másik tóba vizet eresztenek be. Hasonló a helyzet az öntözővízzel kapcsolatban is, előfordulhat, hogy a tározóba vizet kell bevezetni olyankor, amikor a nyári halat kellene lehalászni, vagy valami ok miatt - pl. betegség kényszer lehalászást kellene végrehajtani Még inkább előfordulhat, hogy öntözővizet kell kivenni a tározóból a beütemezett vagy váratlanul szükségessé vált lehalászás idején és végül szükséges lenne az őszi vizeknek a tározóba való összegyűjtése olyankor, amikor a lehalászás még nem fejeződött be. Mindezekben az esetekben nagy előny a külön

tápláló- és lecsapoló csatorna Általában annál jobbak a komplex rendeltetésű tározók, minél jobban függetleníthetők egymástól a különböző rendeltetésű igények, ezt a függetlenítést pedig külön tápláló és külön lecsapolórendszer biztosítja. Minden más üzemághoz való alkalmazkodás bizonyos korlátozással, ez pedig gazdasági hátránnyal jár Szembe kell állítani a nagyobb beruházási költségeket igénylő előnyöket a kisebb befektetéssel járó hátrányokkal és ezen az alapon lehet dönteni a megoldási módok között, figyelembe véve azt, hogy ezek a létesítmények nem néhány évre, hanem esetleg több száz évre épülnek, és hogy az utólagos kiegészítések mindig drágábbak, mintha egyidőben épül meg a tározó minden egyes része. Az ideális megoldás a külön tápláló és külön lecsapoló rendszer. A tározótér egy része sok esetben erdős területre kerül. A fák tuskóinak kiszedése mind a tározott

víz minőségére, mind a halászat szempontjából fontos. A víz minőségét a tóban maradó szerves anyag bomlásaként rontja, halászat szempontjából viszont, ha a tuskók bennmaradnak, a 31 tározót lehalászhatatlanná teszik. A tuskók között búvóhelyet találnak a különböző ragadozók, így a tározó népesítése, illetve a kihelyezett ivadék megmaradása teljesen bizonytalan. A tógazdasági célokat is szolgáló tározók műtárgyainak több igényt kell kielégíteni, mintha csak tározási célokat szolgálnának. Az utóbbiaknál csak az a feltétel, hogy az előírt vízmennyiséget a megengedett sebességgel vezessék akár a tározóba, akár abból. Azoknál a tározóknál, amelyekben halgazdálkodás folyik, a fenti feltételen kívül a műtárgyaknak biztosítani kell felettük a közúti vagy gazdasági vasúti közlekedést is és a vízijárművek akadálytalan mozgását Ez utóbbiak megszabják a műtárgyak minimális szélességét

felettük levő áthidaló szerkezet alsó élét és az elzárómű kialakítását lényegesen befolyásolják. A felhúzható elzárószerkezetet olyan magasra kell felemelni, hogy alatta a vízi járművek közlekedhessenek. Ott, ahol a műtárgy két oldalán különböző vízszintek állhatnak elő és ilyen nívókülönbség mellett a vízi közlekedésre szükség van, a műtárgyakat kamrazsilipszerűen kell kialakítani Végül a műtárgyaknál szükség van halrácsokra is, amelyek megakadályozzák a halaknak a tavakba való bejutását, illetve onnan való elszökését. 3. HALÁSZATI ESZKÖZÖK, HALÁSZATI MÓDSZEREK A témával foglalkozó hazai szakirodalom meglehetősen szegényes, de ez a bevezetőben leírtak után érthető is. A jelenleg fellelhető művek közül még mindig a Herman Ottó által 1888-ban írt "A magyar halászat könyve" a legteljesebb, a későbbi munkák szerzői is az ő leírásait, rendszerezését követik. A külföldi

szakirodalom számát tekintve gazdagabb de mind az eszközöket mind pedig a módszereket tekintve sok az átfedés az egyes munkák között. Ez az oka annak, hogy a szakirodalmi áttekintés terjedelmében elmarad a megszokottól. Nehézséget jelentett továbbá az is, hogy a nemzetközi szakirodalom egységesen a FAO által 1971-ben bevezetett osztályozási rendszert követve tárgyalja az egyes módokat, mely nem egyezik meg az itthon elfogadott Herman-féle besorolással. Az egyes módszereket a magyar követelményeknek megfelelő rendszerezésben tárgyaljuk 3.1 A halászat technikai, technológiai fejlődése A siker érdekében a halásznak számos tényezőt kell ismernie, melyek közül a legfontosabb a halak nap- és évszakos mozgása valószínű eloszlása, valamint ezek ismeretében a célnak leginkább megfelelő eszköz kiválasztása, írja Pitcher (1986). Hozzáteszi, hogy az embert természetes kíváncsiság hajtja eszközeinek alaposabb megismerésére,

működésük megértésére. Mindez arra is készteti, hogy alakítson rajtuk ha nem működnek tökéletesen, de a már bevált módszereken nehezen változtat. Fridman és Carrothers (1986) szerint a különböző halászati módszerek tudományos igényű vizsgálata újkeletű tudomány, mindössze a XX.sz-ban fejlesztették ki részint orosz, részint pedig japán tudósok. (Baranov, Tauti) Céljuk az volt, hogy az alkalmazott eszközök vizsgálatával segítsék azok fejlesztését, a hal - eszköz kapcsolat jobb megértését A halászeszközök tervezésekor vagy kiválasztásakor az alábbi tényezőket kell figyelembe venni (Hamley, 1978): 1. a hal jellemzőit: faj, sűrűség, viselkedés, vándorlás, egyedi méret, stb 2. a vizek tulajdonságait: méret, táplálék mennyisége és minősége, távolság a kikötőktől, mélységi viszonyok, áramlások, hőmérséklet, stb 3. a technikai és technológiai színvonalat: a halász képzettsége, eszközök és egyéb

nyersanyagok elérhetősége, az egyes módok alkalmazásának szintje, stb 4. a gazdasági körülményeket: a piac igényei, szállítási lehetőségek, tőkeerő, stb 32 3.2 A halászati eszközök csoportosítása Az első igazi rendszerezést Herman (1888) végezte, az akkor ismert szerszámokat működési elvük alapján csoportokba sorolva. rekesztő-, kerítő-, emelő-, hajtó-, állító-, kereső-, vető-, tapogató-, hurokvető-, szigonyos- és jeges halászat, valamint a horgászat A hazánkban alkalmazott halászszerszámokat Ribiánszki és Woynarovich (1962) két csoportra osztja, egyes hal fogására, illetve tömeges halfogásra alkalmas eszközökre. Az előbbi csoportba sorolják a horgot, a szigonyt, a hurkot és a tapogatót, melyek közül ma már csak a horog alkalmazható, a többi tiltott (orvhalász) szerszám. A második csoportot újabb két részre bontják, mégpedig a kis- és nagyszerszámos módszerekre. A kisszerszámosok csoportjába a húzott

(kecék), merítő (emelőhálók, tápli, milling) és állított (varsák, vejszék, meslenc-, marázsa- és cérnahálók) kisszerszámos módok tartoznak. Jellemzőjük az, hogy az eszközökbe a halak beletévednek (varsák), belenyaklanak vagy beleakadnak (meslenc- vagy cérnahálók), kezelésükhöz 1-2 ember is elegendő. A nagyszerszámosok csoportjába a hálós módszereket sorolják Nemzetközi források ma már kizárólag a FAO (1972) besorolást használják, itt 12 fő osztályba sorolták az eszközöket, mégpedig alapelvük szerint, így alakult ki a következő rendszer: 01. Erszényhálók, 02 Kerítőhálók, 03 Vonóhálók, 04 Kaparóhálók, 05 Emelőhálók, 06 Dobóhálók és egyéb borító eszközök, 07. Tükör- és reginás hálók, 08 Csapdák, 09 Horgos módszerek, 10 Szigonyok és egyéb sebesítő eszközök, 11. Halszivattyúk és egyéb más markoló-emelő berendezések, 12 Egyéb halfogó eszközök A világon eddig ismert és ezután

bevezetésre kerülő összes halászati eszközt be lehet sorolni e rendszerbe, ezáltal igen könnyű a tájékozódás. Ezt segíti még az is, hogy a fő osztályokon kívül minden típusnak és változatnak kódszáma van, amellyel azonnal megállapítható a helye a rendszerben. 3.21 Rekesztő halászat A FAO (1972) besorolás szerint ezek a passzív halfogó eszközök, mivel a hal önként, saját akaratából úszik beléjük. Alapelve az, hogy a halat egy olyan gyűjtő-tartó részbe vezetik, melyből a szökését különböző visszatartó- vagy labirintus-rendszerek akadályozzák meg. Alaptípusaik: a rögzített nyitott (vejszék) vagy zárt eszközök (szárnyas- és dobvarsák) (19. és 20 ábra) illetve egyéb, különféle alapanyagból (fa, fém, műanyag) készült kisebb szerkezetek A rekesztő halászat eszközei olyan csapdák, amelyekbe a hal beleúszhat, de a kijutását valamilyen módon (ún. tévesztőkkel) megnehezítik, lehetetlenné teszik. Az ebbe a

csoportba tartozó eszközökkel a halak fiziológiai és etológiai ismereteiből származó előnyöket használják ki. Von Brant (1972) a visszatartó berendezések szerint két csoportra osztja ezeket: csöves és tévesztős csapdákra. A csöves megoldásúak a legegyszerűbb eszközök, az egyik végük felé tölcsérszerűen szűkülnek (gyakran itt zártak), különösebb visszatartójuk nincs. A halak azon 19. ábra: Vejszefej tulajdonságát használják ki, hogy a halnak ahhoz, hogy megforduljon egy bizonyos átmérőjű kört kell leúsznia, hátrafelé pedig nem, vagy igen csekély mértékben tud úszni. Helyszűke miatt az első, a fallal való kontaktus miatt pedig a második lehetőség is kizárt. 33 A visszatartós eszközök olyan kamrák, melyekbe a hal könnyen beúszik, de kijutni belőlük képtelen, mivel a kijáratot nem találja meg. Természetesen nem úszna be, ha nem csalogatnák, vagy vezetnék oda. Arra, hogy a már megfogott hal szökését

biztosan megakadályozzák több megoldás lehetséges: csapóajtó, hajlított tölcsér, lépcső, stb ezekkel szintén igyekszenek a halat távol tartani a bejárattól. Léteznek olyan eszközök is, ahol az említett megoldásokat kombinálva illetve több lépcsőben alkalmazzák Ebbe a csoportba tartoznak a nálunk is ismert varsák, melyek olyan hálószövetből készült eszközök amelyek alakját merevítők biztosítják és a hatékonyság növelése érdekében egy vagy több ún. szárnnyal (vezérszárny, istáp) vannak ellátva A különböző csapdákat leginkább vándorló halak fogására használják, hiszen ezek a terelőkkel találkozva, ösztöneiktől hajtva hamarabb bejutnak mint a magányosam élő, óvatosabb fajok. (Pitcher 1986) Hawkins, Urquhart és Shearer (1979) rámutat arra, hogy sok vándorló hal, pl. a lazacok hamar kiismerik és ezért elkerülik a csapdákat. Kísérleteiket ulrahangos jeladóval felszerelt halakkal végezték. A legátfogóbb

jellemzést hazánkban Tahy (1978) adta, a Herman Ottó-féle rendszert követve. A rekesztő halászat ősi mód, talán az egyik legváltozatosabb eszközrendszerrel, melyek mára már jórészt eltűntek (pl. a cége, a vejsze) Okai a halbőség ritkulása, de 20. ábra: Varsák leginkább felállításuk, fenntartásuk munkaigényessége és a modernebb anyagok (főként a hálók) megjelenése voltak. A cége és vejsze természetes anyagokból (kő, fa, vesszőfonat) készült, folyókon és állóvizeken egyaránt alkalmazták őket. Lényegük az volt, hogy a mozgó, vándorló, táplálékot kereső halak útjába akadályokat állítottak, ezzel mozgási irányukat befolyásolták. Az így koncentrálódó halakat azután természetesen nagyobb sikerrel foghatták meg. E két mód mára már gyakorlatilag teljesen kiszorult a használatból, helyüket a jóval hatékonyabb varsarendszerek és rekesztőhálók vették át Ezeknek is sok variációjuk ismert: A varsák olyan

textil- vagy dróthálóból készült és merevítőkkel ellátott halászeszközök, melyekbe a hal egy tölcséresen szűkülő bejáraton át úszik be és mivel a visszautat nem találja, fogva marad. Felépítésük szerint lehetnek: dob- és szárnyasvarsák Előbbiek jellemzői, hogy kis, vagy közepes méretűek, ezért kezelésük igen egyszerű. Általában kisebb testű halak fogására használják őket A szárnyasvarsák nevüket a szájukhoz rögzített 1-3 terelőszárnyról kapták, ezek a zsákmány terelését, koncentrálását, ezzel az eszköz hatékonyságának növelését szolgálják. 3.22 Kerítő halászat Az ide tartozó módszereket a nemzetközi rendszer (FAO 1972) két csoportra bontja: az egyikbe azok tartoznak, amelyekben a hálóval az adott víztömeget oldalról és alulról is körülkerítik. Ez kétféleképpen lehetséges, vagy a háló különleges alakja miatt (pl. lampara-hálók) vagy pedig úgy, hogy a háló alínja egy gyűrűsort

tartalmaz, melyen kötél fut át és ezzel mint egy zsákot, vagy erszényt a háló alját össze lehet húzni. (A neve is innen ered: purse-seine - erszényháló) Ilyen módon mély vizeken is lehet halászni felszíni vagy vízközti halakra. 34 A másik csoport a szorosabb értelemben vett kerítőhálók, ezek csak oldalról zárják körül a vizet, mintegy falat képezve, alsó és felső határként pedig a fenék illetve a vízfelszín szolgál, ebből is következik, hogy e módok a sekélyebb vizeken használatosak. Partról és vízijárműről (hajó, tutaj) egyaránt kezelhetők, a hálók léhése lehet zsák nélküli, de a fogás biztosítása érdekében egy vagy több zsákot (kátát) is tartalmazó, valamint a hozzájuk kapcsolódó ún. szárnyak is lehetnek szimmetrikusak, vagy egyenlőtlen hosszúságúak (21. ábra) A kerítőhálók csoportjába tartozó eszközöket a nemzetközi szakirodalom a seine gyűjtőnéven említi mely a latin sagena szóból

ered, de már a főníciaiak alkalmaztak olyan módszereket, melyek ezen módszeren alapultak. Jellemzőjük az, hogy a fogás biztosítása érdekében a hálók egy darabja kiöblösödik, zsákot képez, amelyből nagyobb eszköz esetén több is lehet. A zsák két oldalán találhatók a szárnyak, ezekhez pedig általában hosszú vontató kötelek csatlakoznak. Kivetésük történhet egy vagy két jármű segítségével. Az előbbi esetben az egyik véget lerögzítik (horgonyozzák, vagy tutajhoz, esetleg a parthoz rögzítik) és egyirányba elindulva kört írnak le. Összehúzáskor először a köteleket, majd a két szárnyat egyszerre mozgatják Ha két hajót használnak a zsákkal kezdik a kivetést, majd félkörbe haladva a szárnyak és a kötelek következnek A kivetés kezdetével szemközti helyre érkezve a hajókat egymáshoz rögzítik, a hálót össze- és felhúzzák. (Von Brandt 1986) Pitcher (1986) szerint a kerítőhálók a halakat összeterelik és

körülzárják egy függőleges hálófallal, majd a zsákba kényszerítik őket, ezért ezek az aktív halászeszközök csoportjába tartoznak. Ribiánszki és Woynarovich (1962) szerint a háló mélységét a szembőség és a szemek száma határozza meg, fontos, hogy a háló nagyobb legyen mint a vízmélység, mert ha nem akkor nem vet öblöt és a halak elmenekülnek alatta. Típusai: Laptoló- vagy pirityháló: ezek úgynevezett gyors szerszámok. Két csónakból egyszerre vetik ki majd folyásirányban lefelé evezve és összehúzva emelik ki Nagy- vagy öregháló: mely lehet zsákos vagy zsáktalan. Előbbit a Balaton halászai használják, mely tipikus kerítőháló Tanyáról vetik félkör alakban majd a két végét csapatják ezután húzzák partra, vagy járműre. Szembősége változó lehet: áruhalra 30-40 mm, ivadék fogására 15-20 mm. Ez utóbbi esetben a zsáknélküli hálót használják, mert ez nem töri a halat Tahy (1978) csoportosítása

szerint a nagyszerszámos módok közé tartozik, mivel legalább két ember kell az üzemeltetésükhöz. A legfontosabb nagyüzemi módszerünk, mert velük nagy mennyiségű hal fogható Elve: a víz mélységének megfelelő, lehetőleg öblös (zsákos) hálókat félkörben mozgatva a halakat bekerítik és a partra vagy csónakba húzzák. A háló felépítése: a hálószövetet (léhés) mely lehet zsákos vagy zsáktalan alulról az alín felülről pedig a felín határolja. Az alínt súlyokkal (kő, ólom) látták el, hogy a léhést lefelé 21. ábra: Kerítőháló („téliesítve”) húzva kifeszítsék. A felínre ezzel szemben természetes (parafa, bürök) vagy mesterséges (műanyag, habszivacs) úszókat erősítenek a léhés felszínen tartása miatt. Jellegzetes tartozéka még a hazánkban használatos kerítőhálóknak az úgynevezett vezérfa (istáp vagy apacs) mely a léhés feszítésére és a hálókötelek rögzítésére szolgál. Típusai:

Öregháló: Megegyezik a Ribiánszky-Voynarovich által bemutatottal. A technikai leírásánál említi, hogy húzás közben a hálókat tiporják, azaz a lehető legközelebb tatják az alínt a fenékhez, 35 nehogy a halak ezalatt átbújva elmenekülhessenek. E halászati módszernél ismert még egy speciális fogás az ugynevezett zaccolás: itt ősszel a halak nyugalmának biztosítása érdekében mesterséges akadókat (tartásokat) helyeznek a vízbe így az adott terület nem halászható le ezek eltávolításáig, tehát nő az esély egy nagyobb zsákmányra Az erszényhálók között találhatók a világ legnagyobb méretű eszközei, a tengeri halászatban gyakran jónéhány km hosszúakat is alkalmaznak. Elvük az, hogy nem csak függőlegesen, hanem vízszintesen is körülzárják az adott víztömeget. Legfőbb jellemzőjük az alínen lévő gyűrűsor (amely lehet fém, fa, műanyag, súlyozott, kör vagy ovális) és az ebben futó kötél. Kivetéskor a

halraj köré egy gyűrűt képeznek, ezt a műveletet természetesen a lehető leggyorsabban kell végrehajtani. Miután teljesen körülzárják a halakat először a záró köteleket húzzák össze, ezután kezdik behúzni a hálót, mindinkább koncentrálva a halakat, melyeket végül szivattyúval emelnek a hajóra. Európában először a Svédek alkalmazták a módszert 1888-ban, ezelőtt a mélyvízi halakat csak tükörhálókkal tudták megfogni amely jóval munkaigényesebb volt (Von Brant 1986) A jeges halászatot manapság már csak elvétve művelik még a kedvező természeti adottságokkal rendelkező országokban is. A különböző módszerek számtalan helyi változata ismert, többnyire a nyáron használt eszközöket alkalmazzák némileg átalakítva. Létezik jég alatti rekesztő-, kerítő, állító-, sőt még szigonyos is (pl eszkimóknál) (Von Brant 1986) Tahy (1978) a téli halászati módok közül csak a kerítőhálósat említi. Itt a háló a

nyári hálókéhoz hasonlít, különbség az alkalmazásban van, és ezen a húzókötelek jég alá vezetése értendő (ld. 21 ábra). 3.23 Állító halászat Az e csoportba tartozó hálókba a hal beleszorul, belenyaklik vagy valamely testrészénél (fog, tüskék) fogva beleakad. Lehetnek egy, kettő, vagy három rétegűek, állhatnak szólóban vagy több darabot összeállítva (egymás mögött elhelyezve, halszálkaszerűen, csigavonal mentén, illetve többféle szemnagyságú és típusú is lehet vegyesen). Alaptípusai: a fenéken karóval, vagy súllyal rögzített és a szabadon vagy járműhöz kötve felszínen vagy annak közelében sodródó−úszó. (FAO 1972) Tahy (1978) szerint e módszerek rokonságban állnak a rekesztő halászattal de ezek nincsenek helyhez kötve illetve nincsenek terelő berendezéseik. Elvük az, hogy a hal az útjába állított könnyű, rugalmas léhésbe a kopoltyúfedőinél, vagy uszonyainál fogva megakad és fogva marad. E

módszerek csak állóvízen használhatók. Módjai: métháló, marázsaháló, cérnaháló, eresztő-háló, kecsegeháló és monofil háló. (22 ábra) Métháló: 30-40 méter hosszú, 1,5-2 méter mély, felszínen úszó háló. 22 ábra: „Kolpoltyúháló” Jellegzetessége, hogy alínja nincs, így a léhés szabadon lebeg. Este helyezik ki és reggel szedik fel. Mivel nincs tartása, a beleúszó halnak enged, így az tovább úszván belegabalyodik, gyakran az egészet magára szedi Ilyen elven működik még a Balatonon használt eresztőháló is. 36 Marázsaháló: a métháló elvén működik, azzal a különbséggel, hogy ennek nincsenek úszók a felínján, hanem egyszerűen a felín két karó közé van kifeszítve. Hasonló a Velencei-tavon használt cérnaháló, de ott a léhés karikákkal kapcsolódik a tartókötélhez, úgy mint egy függöny. 23. ábra: „Kolpoltyúháló” Kecsegeháló: fenéken használatos, 60-70 méter hosszú, 2 méter

mély úgynevezett tripla háló, két nagy szemű (300-500 mm) háló közé egy apró szemű puha léhésű hálót tesznek. A hal - bármelyik irányból jöjjön is - a finom hálóval átúszik a nagy szemű hálón, zsákot képez amelyben fogva marad (23. ábra) A mód alkalmazása rendkívül változatos mind hely, mind pedig halfaj tekintetében. Alapelve az, hogy a hal a vízben függőlegesen álló hálófalba ütközik és mivel a feje még átfér a szemen de a teste már nem így a kopoltyúfedőknél fogva abba beleragad, mert amikor megpróbál hátrálni a vékony szál a kopoltyúfedők alá csúszva ezt megakadályozza. (Fridman, 1986) Ehhez természetesen számos tényező optimális összhangja szükséges. Nagyobb testű halaknál előfordul, hogy szabadulási kísérletek, vergődés miatt az egész hálót magukra szedik, belegabalyodnak. Mint a fentiekből kiderült a siker szemnagyság függvénye, a fogást leginkább ez determinálja. Így a méretét a

fogni kívánt halfajhoz és mérethez kell megválasztani. Von Brandt (1972) rendszerezése a legteljesebb: az állító halászat eszközei tulajdonképpen olyan hálófalak, melyek alínja súlyozva van, felínján pedig úszók találhatók, ezért függőleges helyzetben állnak. A halak feltételezett vándorlási irányára merőlegesen állítják fel őket Passzív eszközök Fontos, hogy megfelelő legyen a szemek nagysága és alakja, mivel a fogást elsősorban ez befolyásolja. A szemek alakját az úgynevezett függési tényező határozza meg: ez a maximálisan kinyújtott hálószövet (abszolút hosszúság) és a kész (inakhoz kötött) háló hosszúságának aránya. A legfontosabb azonban az, hogy passzív eszköz lévén a hálók ne keltsék áthatolhatatlan fal képzetét, amelytől természetesen a hal óvakodna. A környezetbe olvadást számos tényező befolyásolja, melyek közül a szín talán a legfontosabb A hálóknak maximálisan harmonizálniuk

kell a környezetükkel ezért gyakran színesek, Európa vizeiben a legáltalánosabb a kékeszöld és a barnás színek. A műszálak bevezetésével - az ilyen hálókat iparszerűen 1953 óta gyártják - ugrásszerűen nőtt a hatékonyság, mivel ezek láthatósága csupán töredéke a természetes alapanyagból készültekének. A másik tulajdonság a hálóanyag puhasága Ez azért fontos, mert a halak is mint minden úszó test hullámokat keltenek, ezek visszaverődését oldalvonalukkal érzékelik, és így tudnak tájékozódni az előttük lévő akadályokról. A visszaverődés erősségétől függően fog a hal tartózkodni az akadálytól, amely jelen esetben a háló. A felderíthetőség két fontos faktora a hálószál átmérője és a csomók mérete A cél tehát az, hogy a fogni kívánt halfaj tulajdonságait (átlagos testméret, erő) figyelembe véve a lehető legvékonyabb szálból készült hálót alkalmazzunk Működési elve: a halat úgy fogja

az eszköz, hogy mikor az úszás közben a hálófalba ütközik a hátúszó előtti és a kopoltyú utáni részen beleakad. Ez utóbbi azért következik be, mert a szál a hal torkára nyomást gyakorol, így az a fedőit széttárja amely mögé a szál be tud csúszni (az eszköz angol elnevezése is innen ered: GILL NET, GILL = kopoltyú, NET = háló). Formái: Fenékhálók, melyeknél az alín a felínhez képes annyira van túlsúlyozva, hogy lemerüljön és a hullámzásnak, kisebb áramlatoknak még ellenálljon. A fenék egyenetlenségeit kiküszöbölendő az alín a felínnél kb. 10 százalékkal hosszabb A fenéktől bizonyos távolságra is állhatnak a há- 37 lók, ezt úgy oldják meg, hogy nagyobb úszókat horgonyoznak le a fenékhez, és a kötelekhez erősítik a hálókat. Így tulajdonképpen az egész vízmélységet meg tudják halászni Sodródó hálók. Súlyozásuk elve a rögzített hálóknál leírtak ellenkezője, mivel a felín úszóinak

felhajtó ereje nagyobb mint az alín súlyozásának lefelé húzó ereje, így e hálók a felszínen lebegnek. Főként tengeri halászatnál használatosak hering, makréla, szardínia és egyéb rajhalak fogására 3.24 Egyéb módszerek Az egyéb módszerek közé a manapság kevéssé használt halfogási módok tartoznak. Jórészt kisszerszámos halászok alkalmazzák ezeket, főként jövedelem-kiegészítés céljából Ilyenek pl a húzott (kecék, húzóhálók, stb.), merítő (tápli, milling, stb), borító (tapogató, stb), vető (rokolya, dobóhálók, stb) horgos (csapó-, és fenékhorgok), és egyéb, ma tiltott módszerek (szigonyos, robbanószerekkel, mérgekkel végzett, stb.) (24 és 25 ábra) 24. ábra: Dobó- vagy rokolyaháló 25. ábra: fenékhorgok 3.3 Az egyes módszerek hatékonysága és szelektivitása 3.31 Hatékonyság Az egyes eszközök hatékonysága a halászatok során igen széles skálán mozoghat, konkrét számértéket csak a mindenkori

fogás ismeretében lehet adni. Kalkulálható abszolút-, idő- vagy víztömeg-egységre valamint egy alkalomra vonatkoztatott hatékonyság Az abszolút hatékonyság (En) számításához ismerni kell a működési terület. Ez azt a víztömeget jelenti, ahol az adott eszköz már hatással van a halra. (Láthatóság, visszaverődések, szag, közvetlen kontaktus, stb) A működési területen lévő összes hal (No) valamint az ebből kifogható populáció nagyságának (N) hányadosaként (En = N / No) Értéke - az elmondottakból következően - 0 és 1 közötti lehet. Az időegységre vonatkoztatott hatékonyság (Ct) az eszköz működési területen eltöltött idő (T) és a fogás (N) hányadosa (Ct = N / T) Az egy alkalomra vonatkoztatott hatékonyság (Ce) a fogás (N) és a meghalászott víztömeg (v) hányadosa. (Ce = N / v) (Fridman és Carrothers 1981) 38 A varsák hatékonyságát befolyásolja az anyag, szín, szag, forma valamint az is, ha meghatározott

rendszer szerint helyezik el ezeket. A cél az, hogy az eszköz minél jobban beleilleszkedjen a környezetbe, így a hal gyanakvását a legkevésbé keltse fel. (Tahy, 1978) A kerítő halászatnál a hatékonyság természetesen nagyban függ az átszűrt víztömegtől, így végső soron a háló hosszúságától, ezért ezek a hálók gyakran néhányszáz méter hosszúak is lehetnek. (Von Brant, 1980) Minns és Hurley (1966) megállapította, hogy az egy kivetésre jutó fogás függ a napszaktól és halfajtól függően változik, a nappal aktív halakat és az éjszakaiakat aktivitásuknak megfelelő időben foghatjuk. Hozzáteszik, hogy a hálóban vergődő és elpusztult halak a többire riasztóan hatnak, így a hatékonyságot csökkentik. 3.32 Szelektivitás, szelekció Lucas et al. (1960) szerint a halpopulációk kor, méret, ivar, fizikai állapot, stb tekintetében hetrogének. Ha a hal valamilyen jellemzőjével összefüggésben a fogás valószínűsége

változik, akkor az ezt kiváltó folyamatot szelekciónak nevezzük. A szelektivitás ezzel szemben a szelekció mennyiségi kifejezése, és általában méret szerinti szelekciót értünk rajta A szelektivitás nem egytényezős folyamat, mert a halnak és az eszköznek időben és térben fednie kell egymást, közvetlen kontaktusba kell lépniük és a fogott halat az eszköznek vissza kell tartania. A három lépés bármelyike már része a szelekciónak. (Parish, 1963) Az összes mód közül tulajdonképpen egyedül a tükörhálóknál beszélhetünk szelektivitásról, mivel a többinél minden, egy adott testnagyságot, illetve körméretet meghaladó halat megfognak, így a szelektivitás nagyon csekély Fridman és Carrothers (1981) szerint a kifogott halak valamely méretük (testhossz, testtömeg vagy egyéb tulajdonságaik) alapján csoportosíthatók. A tükörhálóknál azonos szemnagyság esetén az egyes csoportokat grafikusan ábrázolva ún szelekciós

görbéket kapunk, amelyek a statiszikai elemzéseknél ismert tipikus haranggörbék. Ezek jellemzésére a módusz, alak, magasság és szélesség szolgál A módusz a görbe legmagasabb pontjához tartozó érték, itt az egyes intervallumok közül az, amelyben a legnagyobb számban fordulnak elő a halak. Egy görbének lehet két vagy több maximuma is akkor, ha a halakat testük két vagy több pontján is (kopoltyú, fogak, tüskék és egyéb kiemelkedések, stb.) fogja a háló A szelekciós intervallumot a szélesség, azt pedig, hogy az optimális méretből az eszköz milyen hatékonysággal fog, a magasság jelzi. A görbék alakja a hálók és a hal tulajdonságaitól függően változhat. A kifogott halak méretében az átlagtól 20%-nál nagyobb eltérés általában nem figyelhető meg. (Baranov, 1948) Hamley (1975) korábbi kutatásokra hivatkozva kijelenti, hogy a megfelelő működtetés érdekében a tükörhálók tökéletes ismerete szükséges. A helyesen

megválasztott szemnagysággal elérhető a maximális fogás, a méret alatti állomány védelme és a már megfogott, sérült halak szökésének megakadályozása A halat akkor lehet megfogni, ha az képes a hálóba hatolni legalább a kopoltyúfedők mögötti részéig anélkül, hogy teljesen átbújna rajta. A szelektivitás faktorait Clark (1960) az alábbiakban határozta meg: szemnagyság, elasztikus megnyúlás, függési tényező, szár erőssége, rugalmassága, láthatóság, a hal alakja, viselkedése, és végül a halászat módja. Szelektivitási görbéket tanulmányozva von Brandt (1975) megállapítot-ta, hogy a szemnagyságot kivéve az említett tényezők befolyásolják a haté-konyságot, ezáltal a szelektivitási görbe magasságát, de a szelektivitást is, azaz a görbe alakját és típusát. Az első, szelektivitással kapcsolatos megállapítást Baranov (1914) tette: a haló szemnagysága azért befolyásol, mert a kisebb testű halak egyszerűen

átúsznak a szemen, míg a nagyobb testűek, mivel fejük kerülete nagyobb, nem akadnak be. Következésképp a szemnagyság a legkisebb fogott hal testének maximális kerületével, illetve a legnagyobb fogott hal kopoltyújának körméretével egyezik meg. Ha minden hálószem egyforma, a halak pedig ugyanahhoz a halfajhoz tartoznak, tehát testméreteik aránya hasonló, akkor a különböző szemnagysághoz tartozó szelektivitási görbék is egyformák Ennek az elméletnek Pitcher (1944) ellentmond, mivel tapasztalatai 39 szerint a nagyobb szemnagyságnál a görbék magasabbak, tehát ezek hatékonysága jobb, Baranov elmélete tehát csak általánosságban igaz. Konda (1966) megfigyelte, hogy a szál vastagsága fontos szerepet játszik a hálóba úszó hal megtartásában. A 40-es években bevezetett sodrott nylon hálók 2-3-szor is hatékonyabbak voltak mint a természetes anyagokból készült elődeik. Steinberg (1964) szerint a szelektivitást a flexibilitás

és az elaszticitás is befolyásolja, mert ezek növekedésével a megfogott halak mennyisége is nő, a szelekciós skála szélesebb, a halak átlagmérete nagyobb lesz. Annak a veszélye is fenn áll, hogy a hálóban vergődő hal kiszabadulhat, mivel a szemet könnyebben megnyújthatja. Kisebb testű halaknál ez kevésbé áll fenn, mivel ezek gyengébbek. A vékonyszálú hálókkal több hal fogható, de ezek könnyebben szakadnak, jobban belevágnak a hal húsába, ezáltal károsodást okozhatnak és nehezebb is a fogás eltávolítása (Andrejev, 1955). Ezen kívül még hozzáteszi, hogy a megfelelő szín kiválasztásával a nemkívánatos halak számát oly módon lehet csökkenteni, hogy közben a célfajok mennyisége nem változik jelentős mértékben. Hamley (1972) szerint a vékonyabb szál kevésbé látható, jobban megnyúlik, így több és nagyobb méretű halat lehet fogni. Az szálátmérő csökkenésével nő a fexibilitás és az elaszticitás, a

láthatóság viszont csak egy darabig csökken, mivel egy határérték alatt a háló a hal számára gyakorlatilag láthatatlan. A halak látása öregedésükkel relatíve javul, mivel retinájukon a csapok sűrűsége lassabban csökken mint ahogy a retina felülete növekszik. (Hester, 1968) Az oldalvonal szerepéről Legget és Jones (1971) megállapította, hogy az erősebb visszaverődések fokozott tartózkodást váltanak ki a halakban, ezért a legsikertelenebb a legkisebb szemátmérőjű, legvilágosabb színű és legvastagabb háló. Riedel (1962) a függési tényezővel kapcsolatban megjegyzi, hogy minnél jobban megközelíti a szem alakja a hal profilját (mely fajspecifikus), annál valószínűbb, hogy megfogja azt. A függési tényező értékének csökkenésével a szemek egyre vékonyabbak lesznek, így a hálóba a halak nagyobb arányban gabalyodnak, mint nyaklanak A halászat módjáról Parish (1963) a következőket jegyzi meg: eltérő vízi

környezetben, eltérő fajtájú és méretű halak fordulnak elő, ezért a halászat helye és mélysége is meghatározó. Ha egyszerre több hálóval halásznak, akkor ezeknek egymásra gyakorolt módosító hatását is figyelembe kell venni, írja Larkins (1963) Vizsgálatai szerint mind a szelektivitás, mind pedig a hatékonyság (az egy hálóra jutó fogás mennyisége) módosul, mivel a hálók úgymond versenyeznek a halért. Anon (1961) az egymás mellett alkalmazott eltérő szemnagyságú hálók módosító hatásáról megjegyzi, hogy ilyen esetben a kisebb szemnagyságúak a nagyobb testű halakat vezetik Tudományos vizsgálatoknál tehát ennek elkerülése érdekében a hálókat szórtan, vagy köytük réseket hagyva kell elhelyezni. Az eszköz kezelésének fontosságát Farnon (1965) azért említi, mert a lázán beakadt halak a háló kiemelésekor a hirtelen mozdulatokra kiugranak a hálóból, ezzel csökkentve a hatékonyságot. Van Oosten (1947)

megfigyelte, hogy a hálóba akadó halak számának növekedésével csökken a hatékonyság, mivel a sebesült halak vergődése, illetve az elpusztult egyedek látványa riasztólag hat társaikra. A szennyeződések (algák, uszadék) pedig azért rontják a hatékonyságot, mert a háló felderítése a hal számára könnyebb