Földrajz | Társadalomföldrajz » Kiliti Joruto - Japán nevezetes személyei

Borító: Mishima stúdió, 1937 １ Tartalom: Shotoku Taishi (574-622) . 4 Yama no ue no Okura (660-733) . 17 Hojo Tokimune (1251 – 1284) . 20 Ikkyu (1394-1481) . 53 Toyotomi Hideyosi(1536/7-1598) . 70 Ryokan(1758-1831) . 102 Saigo Takamori (1827-1878) . 121 Noguchi Hideyo (1876-1928) . 162 Miyazawa Kenji(1896-1933) . 187 ３ Shotoku Taishi ( 574-622 ) Úgy tűnik, Anahobe no Hashihito no Himemiko császárné kissé felelőtlenül indult sétálni, hiszen kerek pocakja, arról árulkodott, hogy bármikor megszülheti gyermekét. Így váratlan esemény elé nézhettek kísérői. Ugyanis, amikor a lóistállóhoz ment, hogy megsimogassa a szeretett állatokat, hirtelen összerogyott, és nem maradt arra sem idő, hogy a palotáig vigyék vissza. Ha már így alakult, mi mást is tehettek a kísérők, mint az istálló előtt készültek fel sietve a szülésre. Nem kis pánikot keltve maguk körül. És valóban Yamato (Nara Prefektúra), a japán történelem neves

személyének szülő földje lett. Csodálkoztak a kísérők, csodálkoztak a lovak, talán még a fényesen sütő nap is. A csodálkozást, a gyereksírás örömmé varázsolta, és Sótoku Tájsi megpillantotta a napot. Igazán boldog viszont az apa volt, mikor selyembe bugyolálva vitték hozzá, és adták kezébe. Tojohi no Miko, vagyis Jómej császár, naphosszat ölelgette fiú utódát. A trónörökös születésének örömére nagy ünnepséget rendezett. Az ünnep, a szomszédos uralkodókig is eljutott, aminek következtében Csószenhantó királya, egy csodálatos ember nagyságú szobrot ajándékozott, melyet Kínából hozatott. A kezdeti örömet, ez a szobor később rendesen megbolygatta, amikor a császár a szobor ajándékozása után vérbetegséget kapott, mely hosszú éveken át kínozta. A tanácsadók úgy vélték, hogy a betegséget a szobor okozta, de megsemmisíteni ４ nem lehetett, mivel kedves ajándékként kezelte a császár. Amikor

viszont a betegség ágynak döntötte a császárt, az udvar megmozdult, és az éj leple alatt, távoli vidékre cipelték a szobrot, melyet a magas szikláról a tengerbe dobtak. Mikor a császár ezt megtudta nagyon megharagudott, de érdekes módon egészsége javulni kezdett. Az immár 11 éves Sótoku, egészségét visszanyert édesapja mellett tanulta a tudományokat, az udvari szokásokat, valamint az ország irányításának apró-cseprő dolgait. Elmaradhatatlanul az apja mellett állt, és hallgatta annak oktató szavait. Az apa mindent elkövetett, hogy fiából az ország ügyeihez értő vezéregyéniséget neveljen, aki harcosként is megállja a helyét. Jómej császár előrelátó volt. Tudta jól, hogy országa csak addig van biztonságban, amíg okos és harcban is erős uralkodó vigyázza azt. Sajnos a halála előbb következett be, mint ahogy fia kerülhetne a császári székbe. Összeült a nagytanács, és tanakodni kezdtek, ki legyen az új császár.

Sokáig nem tanakodhattak, hiszen a császár nélküli országot pillanatok alatt az ellenséges uralkodók fogják megszállni. Amíg új császárt kerestek, Morija máris a harc mellett voksolt. Hidacu császár, nagyon haragudott az ajándékba adott szobor tengerbe dobásáért, ezért Jómej császár halálhírére, cseppet sem habozott, az ország megtámadásával. Így az ország első ellenséges támadója Morija lett. Hidacu császár valós célja az volt, hogy a szobrot kiemeltesse a tengerből, és az isteni ünnepségek középpontja legyen. Viszont döntéssel neki is sietni kellet, hiszen akkor japánban nem lévén egység, több uralkodó család építette ki saját országát. Amikor egy ország uralkodója, erős utód nélkül halt meg, azonnal a még császárral rendelkező országok prédájává lett. Ezúttal Jómej császár országa áll kiszolgáltatottan, és uralkodó nélkül, a szomszédos országokkal szemben. Fel kell hát készülni a

védekezésre ５ Jómej császár legközelebbi vezérét, tették meg a seregek fejének, és innentől minden annak kezében összpontosult. Sótoku Tájsi gondolatait eközben az izgatta, hogy vajon miért a meglévő törvényeket és szokásokat tartják rossznak sokan, amin szüntelen változtatni akarnak, amikor nehezebb időszakok következnek be. A törvényeket és egyéb irányítást, szabályokat okolva mindenért. Pedig Tájsi szerint nem a törvények a rosszak, hanem az emberek. A bajt ugyanis nem a kialakult szokások, hanem mindenkor maguk az emberek követik el. Vajon miért él az ember? Halál után, hova kerül? Gondolatait szüntelen az ember léte foglalkoztatta. Gondolataiból Morija katonaságának és a védők hadseregének harca ébresztette fel, amikor megvitték neki a hírt, hogy Morija serege, a védekező harcosok fölé kerekedtek, és Sigiszánig (Nara ken) szorították le őket. Sótoku Tájsi nem habozott, és az ország védelmét találta

fontosnak. Lehet, hogy ő még gyerek, de császár nélkül harcoló ország védőknek, nem lehet semmi esélye. És ha előbb tört ki a harc, mint ahogy új császárt választottak volna, akkor az örökség felelőssége mégis csak az ő vállát nyomja. A gyerek császár is császár! A harcosoknak és a népnek minden körülmények között szüksége van a lét érdemének megőrzése érdekében, arra a személyre, aki mellett állhatnak, akinek szavára csatasorba állnak. Aki lelket ad Mikor a harcok helyszínére érkezett, már nem látott hazát védő harcosokat, csak erejüket vesztett, és letört katonákat, akik egységes vezetés híján, halottaikat és sebesültjeiket számolgatták csupán. Egyre messzebb, védettebb területeket keresve maguknak, és adva át mind nagyobb részt az ellenségnek, mint sem komoly harcba bocsátkozzanak. Ilyen helyzetben azt gondolnánk, hogy erőskezű vezért illenék a sereg élére állítani, aki példamutatásával rázza

helyre a bátorságát elvesztő harcosokat. Sótóku Tájsi viszont nem csak ６ fiatal volt, de nem is igazán harci egyéniség, aki a sereg élén való harcolás példája lett volna. Viszont elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mire van szükségük a katonáknak. Lelket önteni az emberekbe, ez az ő feladata. Hogy feladatát végre hajthassa a katonákkal kivágatott néhány fát, és négy életnagyságú Istent ábrázoló szobrot faragtatott. Mikor a szobrok elkészültek, leült eléjük és kezét összekulcsolva imádkozásba fogott. Gyermekesen szép hangja, a testüket fáknak döntött és búslakodó katonákig is elhallatszott. Először csodálkozással állták körül, és hallgatták, miképpen kér oltalmat az istenektől, valamint a katonák bátorításához segítséget. A vezérek egyszer csak mellé ültek és maguk is összekulcsolt kézzel néma imádságba kezdtek. Látva ezt a katonák, valamennyien a földre borultak és becsukott szemmel,

összekulcsolt kézzel hallgatták Tájsi fohászát. Mikor a fiatal herceg befejezte az Istenekhez intézett mondandóját, hatalmas üdvrivalgás tört ki a seregben. Nem volt már senki, aki Ikuszát is fel akarta volna adni többet. A visszavonulás és harcokból való kitérés immár senki fejében nem fordult meg többet. Elszántság vett erőt a harcosokban, és az eddig elrabolt területek visszaszerzését követelték. A vezérek sem haboztak, és csatarendbe állították a sereget. Vakon hittek abban, hogy a védelem seregét szétverik és kiűzik az országból. Megindult a hatalmas immár egységbe állt sereg, hogy népének földjét akár az ördöggel szemben is megvédjék. Tájsi is harci öltözéket öltött magára és lóháton végig vágtatott a felsorakozott sereg előtt. Az istenek velünk vannak. Oltalmukba vettek Nem adjuk szép országunkat senkinek! Gondoljatok szeretteitekre, családotokra és apátokra. Azok boldog életéért harcoltok Az

országunk nem lesz felfalható csontdarab. Nyílvesszők repültek a magasba és orkánként tört ki az üvöltés. A nem is olyan rég menekülés útját kereső sereg, félelmetes ellenséggé kovácsolódott, mely mindent elsöprő bátorsággal ７ indult meg az országot megszállók elé, hogy farkasszemet nézzenek vele. Tájsi magához hívatta a sereg fővezérét és meghagyta neki, hogy a Mononobe által vezetett ellenséges sereggel való összeütközéskor, néhány íjász legyen vele, és Iegara no Mononobesi legyen a célpontjuk. Ha sikerül az ellenséges sereg vezérét megölni, akkor a vezető nélkül maradt sereg pánikba fog esni. Amennyiben győzni akarnak, ezt mindenképp meg kell tenni. A fővezér, Tájsi parancsát fejhajtással vette tudomásul, és a legjobb íjászokat vette maga mellé. Az összecsapás sem váratott sokat magára Az előre nyomuló Mononobe serege kissé meghökkent, mikor menekülő nyulak helyett szabályos rendben sorakozó,

dárdáikat előre tartó katonákkal állt immár szemben. Vajon igazi vezér nélkül hogyan tudhattak ekkora fegyelmet elérni? De bízott saját erejében annyira, hogy egy cseppet sem tartott a vereségtől. Talán még örült is, hiszen így egyetlen nagy csatában dől el minden. Ami után az ő dicsőségét fogják ünnepelni, és egy egész országot tudhat magáénak. Felmérve az erőfölényeit, határozottan győztesnek érezte magát. Ki adta a parancsot a támadásra. Mint a tenger megvadult hullámai, úgy lódultak meg Mononobe katonái. Elsöprő kegyetlenséggel vetették rá magukat a védők dárdáira, hogy testükkel nyissanak utat a lovasoknak. Hamarosan felbolydult hangyabolyhoz hasonlított a katonák kézitusája. Tájsi katonái viszont halált megvetően állták az ellenség csapásait. Nem akadt senki, aki megfutamodásra gondolt volna, bár Mononobe valószínűleg ilyesmire számított. Látva, hogy a védekezők sziklafalként, egy cseppet sem lépve

hátra harcolnak, Mononobe a kíséretével együtt, belevetette magát a harc közepébe. Számítása, miszerint a vezér példát mutató harca hatalmas lendületet ad a katonáinak, nem is volt hiába. A támadó katonák látva vezérük lóháton való félelmetes és halált osztogató alakját, hatalmas lendülettel vágtak rést a védekező sziklán. Már a győzelem ８ érzetének hangjai hagyták el torkukat, amikor egy nyílvessző a vezérük szívébe fúródott. Honnan jött a nyíl, senki sem látta, de Mononobe nagy puffanással esett le lováról, és a melléje siető katonái már csak a holttestét érinthették. Tűzként futott végig a hír a támadó seregben, hogy a vezér meghalt, amely felperzselte harciasságukat. Hirtelen azt se tudták, hogy akkor most folytassák a harcot, vagy menekülésre vegyék a dolgot? A meglazult fegyelem, a katonákon megjelenő ijedtség, Tájsi seregének kezébe adta a lehetőség kulcsát, amit habozás nélkül ki is

használt. A még ledöbbenését titkolni képtelen ellenséget, harapófogóba zárta és a már-már vesztésre álló védősereg, kegyetlen leszámolásba kezdett. A védők támadókká váltak, és az ellenségből csak kevés menekülhetett. Sótoku Tájsit ünnepelte az ország, és katonák borultak le lábai előtt, mintegy hálájukat mutatva ki iránta. A vezérek is kifejezték, hogy a Tájsi mellett akár a pokolba is berontanak. A katonák vezére pedig az ország irányítója lett, aki Tájsi nélkül egyetlen országot érintő döntést sem hozott. Tájsinak viszont első gondja az volt, hogy a háború megnyerésének örömére, és az istenek tiszteletére templomot építtessen. Nem akármilyen templomot képzelt el. Olyat akart, amit ezer év múlva is megcsodálnak az emberek, és főképp az istenek. Narában nagy munka vette kezdetét, és elsőként Aszukadera (Hókódzsi, Gankódzsi) temploma készült el, melybe a 275 cm-es Aszuka Dájbucu isteni szobra

került. E hatalmas isteni szobor elkészítését az ország legjobb kézműves mesterére bízták, aki segítőivel, éjt-nappallá téve dolgozott rajta. Mikor elkészült a szobor, és a templom közepén megkapta hozzáillő helyét, az emberek nem győzték csodálni. Messziről érkeztek az emberek, akik maguk is látni akarták. Ettől szebb templomot, és nagyobb szentszobrot sehol sem láthattak. Sótoku Tájsi nevét is a templom falába vésték, hogy az utókor se felejthesse el, ki építtette ezt a csodát. Nara a hálaadó ünnepségek ９ középpontjává vált, ahol minden évben megünnepelték az emberek, az ország megszállása elleni harcot, és annak győzedelmes harcát. Az örömnek és hálának csak egy rossz oldala volt. Mégpedig az, hogy a vezér kormányzását, ha a nép minden fenntartás nélkül el is fogadta, a szomszédos országok uralkodói, nem tartották, ennél fogva nem is fogadták el uralkodónak, csak egy ostoba harcosnak. Egy

küldött például azzal tért vissza, hogy elmondta, hogy Szusun császár, a kormányzót úgy emlegette, mint alacsony, és rövid lábú, valamint vastag nyakú vaddisznót. Legszívesebben a torkát vágná át, ahogy az a disznótorhoz illik. Ez még mind semmi ahhoz, hogy a legrosszabb hír csak ez után következett. A császár ugyanis nem csak utálatát fejezte ki a kormányzó irányába, de egyenesen megígérte, hogy addig nem is nyugszik, amíg az egész Szoga nemzetséget ki nem irtja. A küldött tehát Szusun császár hadüzenetét is hozta. Mononobe ugyan nem tudta legyőzni ezt az országot, de ezúttal az annál erősebb Szusun császár és seregével lesz dolguk. Ugyanis a császár egyszerűen nem tudta elviselni, egy olyan ország közelségét, melyben egy vaddisznó alakjához és eszéhez hasonlító, tehát tiszteletre egyáltalán nem méltó ember uralkodik. Egyik háborúnak vége, és máris egy újabb háború közeleg. A kormányzó viszont katona

volt, aki tisztában volt vele, hogy ezt a háborút nem nyerheti meg. Szusun császárt és annak erős uralmát, jól ismerte. Magához hívatta legmegbízhatóbb katonáját, és megparancsolta neki, hogy menjen és ölje meg Szusun császárt. Ha a császár meghal, akkor az országa nem fog hadat viselni egy hamar. Terve sikerrel járt, és a katona Szusun császár halálhírével tért vissza. Amíg az udvarban a veszély elmúlásának örültek, addig Sótoku Tájsi viszont rendkívül szomorú lett. Először is azért, mert １０ ilyen galád módon nyert előnynek nem tudhatott örülni. Másodszor pedig azért, mert Szusun császár, amíg Tájsi apja élt, a két császár, így a két ország egymás mellett jó viszonyban, barátságban élt. Umako tehát orvul megölette az apja barátját. A kormányzó hatalmának véget kell vetni, amíg nagyobb bajt nem hoz az országra, hiszen előbb vagy utóbb kitudódnak gazságai, és akkor minden szomszédos uralkodót

haragosukká tesz. A kormányzó nem császár, csak a gyorsan támadt háborúban a legrangosabb személyt kellett a harcosok élére kinevezni. De a háború után, magától értetődően ragadta magához a kormányzást. Most, hogy már nincs háború és annak veszélye sem, ideje lesz tisztességesen megválasztani az ország új császárát. Milyen érdekes. A kormányzó gondolatai is éppen ekörül forogtak. Tudta, hogy a császár választás ideje nem húzódhat sokáig, ezért mindent elkövetett, hogy őt válasszák meg császárnak. Hiszen ő ezt a háború megnyerésével kiérdemelte Legalább is szerinte. A választás viszont meglepő módon Jómej császár húgára, Tojomi Kekásikijá hercegnőre esett, aki a trónra lépésekor a Szuiko császárnő nevet vette fel. Japán történelmében először történt meg, hogy nő kerüljön a császári trónra. Ez valóban sokakat meglepett, hiszen a vezetők körében voltak sokan, akik Jómej császár fiát,

vagyis Sótoku Tájsit remélték megválasztani. Hiszen ekkor a Tájsi már 20 éves volt Érett az apja trónjának átvételére. Viszont Szuiko híres volt éles észjárásáról, és széles látóköréről, és az is sokat jelentett, hogy a szomszédos uralkodókkal lenyűgöző eleganciával bánt, amiért szerették és tisztelték a határakón túl is. Már pedig a háborúskodás elkerülése mindentől fontosabb volt. A választáskor mérlegelték, hogy az új uralkodó nő révén, egyedül nem lehet képes a külső és belső dolgok, az ország irányítás minden feladatára. Ezért Szuiko császárnő mellé １１ került Shótoku Tájsi. Mondhatni Jómej császár húga és fia, mintegy társuralkodókként láttak hozzá az ország rendbetételének és megerősítésének. Persze uralkodó csak egy lehet, ezért Tájsit, Szuiko császárnő legfontosabb tanácsadójának, illetve segítségének kell nevezni. Tájsi egyáltalán nem vonakodott a választás

ellen, hiszen Szuikot tiszta szívből szerette, így benne a császárnő a leghűségesebb és legmegbízhatóbb társat tudhatta. Az ország építése kezdetét vette. Az Isten tisztelet, és a törvények kidolgozása Sótoku Tájsi feladatává vált, aki Nanyiva (Ószaka) városában felbecsülhetetlen értékű templomot (Sitennó Dzsi) építtetett. Majd messzi vidékekről hozatott papokat, akik a hit oktatásával lettek megbízva. Sótoku Tájsi maga is a hit tanulásába kezdett, ezért két nagy hírű papot (Edzsi és Eszó) kért meg, hogy jöjjenek el hozzá, és adják át számára a hit gyakorlásának módját. Japánban ekkor még nem volt egyértelműen elfogadott, ez által követett vallás. A Tájsi célja az volt, hogy kialakítsa az egész országra jellemző, ez által egységes vallásformáját. A Kínából érkezett papok e téren nagyon értékes tanításokat adtak át, ami által Japán vallási formája, illetve szokásai is fokozatosan kialakultak.

Az egységes hit elterjesztése mellett a Tájsi kialakította az emberek társadalmi rangját, illetve helyzetét kifejező öltözködési formát is. Innentől mindenki a társadalmi rangjához illően öltözködött. 603-ban már egyértelműen meg lett határozva ki milyen színű ruházatot viselhet. E szerint hat szín jelentette a viselet megválasztását, amiket azok árnyalatai, vagyis további hat szín bővített. A hat alapszín a lila, kék, piros, sárga, fehér és fekete. A hozzájuk társult árnyalatok a világos lila, világos kék, világos piros, világos sárga, a fehér egy szürkés árnyalata és a világos fekete, vagyis szürke. Az udvar és a nyilvános helyek, az előírt öltözködés által olyanná vált, mint ha az egész ország egy hatalmas virágoskertté vált １２ volna. A színes öltözékek varázslatos hatást keltettek az emberekben. Egyben mindenki előtt világossá vált, ki mely ranglétrán tartózkodik. Figyelni kezdték

egymást az emberek Az ott kék öltözetet visel, tehát a középréteg egy vezető beosztású embere. Amaz pedig fekete ruhát visel, vagyis a társadalmi ranglétra legalján lévő ember. A felső réteg színeinek a lila és piros számított. Viszont a császári udvar és az ország vezetését ellátó hatalmi személyek a meghatározottak feletti színeket viseltek, ami további öt színből állt. Ez alapján az öltözködésről, illetve színviseletről kapta nevét az új törvény, amit a 17-es törvénynek neveztek. Majd Tájsi nekilátott az ország törvénykönyvének megalkotásának. Az I Törvény a polgárok együttélésének rendelete volt, mely az egymás iránti tiszteletet, illetve annak módjait határozta meg. A II Törvény harcosok tevékenységeit írta elő. A III Törvény a császár, illetve császárnő védelmét irányozta. Sótoku Tájsi legfontosabbnak az országegyesítést tartotta, amihez az ilyen-olyan birodalmakat kialakító

uralkodókat is az egységes Japán létrehozására kívánt megnyerni. Tájsi rendkívül jó diplomácia érzéke, ehhez a folyamathoz is több birodalom csatlakozását érte el. Ezzel Japán egy jól szervezett országgá kezdett válni. Sótoku Tájsi ország építő munkája a társadalmi életre is kivetítődött. Elhatározta, hogy Japánt kulturált országgá teszi Ehhez írásra, irodalomra, tudományra és egyéb kultúrát érintő dolgokra van szükség. Kínát találta erre legalkalmasabbnak, mely a kultúrát a legmagasabb szinten művelte. A Kínai kultúrát kell hát megtanulni, elsajátítani és a japán élethez igazítani. Kína követendő példának számított Tájsi követét melyet Kína északi tartományába küldött, ha nem is szívélyesen, de fogadták. Mikor a Tájsi levelét felolvasták, a １３ Kínai uralkodó dühösen fakadt ki, hiszen az ő szemében Japán csak egy apró szigetország volt, így az egyenrangú megszólítást haraggal

fogadta. Az uralkodó tanácsadója viszont úgy vélte, hogy egyáltalán nem baj, ha a fiatal Japánt az oldalukra állítják, hiszen ez időben a hadakozó fejedelmek korában éltek, ami szüntelen háborúskodást jelentett. Ez mellett az északi határokat is minduntalan feldúlták és kirabolták a hunok. Ilyen helyzetben bizony minden szövetséges jól jön. Ennek következtében a Kínai császár végül is úgy határozott, hogy segítséget ad a Kínai kultúra iránt érdeklődő Tájsinak. Egy évet töltött a küldött Kínában, és mikor visszatért Japánba, nagy pompával fogadták a visszatérőt, aki a Kínai császár küldöttjét hozta magával. Az országban kezdetét vette a Kínai kultúra befogadása, és a japánok gondolkozásához való adaptálása. Tájsi ebben az időben több új törvényt vezetett be, és papírtekercseken jegyezte le az átvett örökségeket. 607-ben felépítette az első Buddha templomot, a ma is híres Hórjódzsi , vagy

más néven Ikarugadera templomát, melynek kertjébe hatalmas Buddha szobrot készíttetett. Összeállított egy nyolcfős küldöttséget, akiket ismét Kínába küldetett, hogy tanulmányozzák tovább az ottani kultúrát. Nagy fejlődésnek indult az ország 621-ben viszont Sótoku Tájsi édesanyja meghalt, ami igen csak letörte, és hetekig ki sem mozdult a templomból, ahol az istenekkel töltötte minden idejét. Amikor visszatért, akkor is fáradtság mutatkozott rajta, ezért pihenésre vágyott. Az országépítés fárasztó teendői, kiütköztek rajta. Majd ágynak esett, és nehéz betegség támadta meg. Az udvar minden tagja kétségbe esve figyelte, és szüntelen ápolták. Orvosokat és papokat hívattak. A gyógyszerek viszont mit sem hatottak A papok éjjel-nappal a Tájsi gyógyulásáért imádkoztak. Futótűzként terjed szét az országban – Sótoku Tájsi beteg! Akármerre is legyenek az országban az emberek, mindenfelé a １４ templomok

megteltek polgárokkal, és imádkoztak a Tájsi egészségéért. Amikor megtudták, hogy a Tájsi betegsége gyógyíthatatlan, minden felé arról beszéltek, hogy a Tájsi nélkül ennek az országnak vége. És 622 február 21-én bekövetkezett, amitől mindenki félt. Sótoku Tájsi meghalt Tömegek vonultak és áztatták könnyeikkel az utakat. Pánikba esve fogadták a hírt a falvak, és az ország legszegényebb emberei is eldobva mindent, félbehagyva a rizsföldön való munkákat, a templomokba csődültek, hogy kétségbeesésüket az istenek felé is kimutassák. Vajon ki lesz, aki oly sok jót tud tenni, mint amennyit Sótoku Tájsi tett a japán népért? Még soha egyetlen halál sem tudta megrázni ekkora mértékben az országot, mint a Tájsi halálakor. Hiszen a Tájsi életében az ország nem csak kultúrában, de gazdaságban is nagyot fejlődött. Ezen kívül teljes béke uralkodott, ami abban az időben nem kis dolog. 643-ban Szuiko császárnő is

meghalt. A hatalomért beindultak a harcok. Bár a nép és úgy általában az udvar nagy része Sótoku Tájsi fiát kívánta a trónra, hogy a Tájsi emléke a fián keresztül éljen tovább, a Szuiko császárnő vérrokonságából választották az új császárt, illetve ismét császárnőt, mely a Dzsómej császárnő nevet viselte. Mivel ez előtt is Szukio volt az uralkodó, és az mellett szorgoskodott, császárhoz illő rangon a Tájsi, úgy képzelték, hogy a jövőben is a hasonló felállású uralkodás megtartása a hasznos. Dzsómej császárnő mellé a Tájsi fát akarták helyezni, aki az apjának megfelelő rangban és annak munkájának folytatásaként tevékenykedhetne. Csak, hogy Dzsómej nem kellett a népnek A Tájsi fiát akarták uralkodójuknak, ezért engedetlenség ütötte fel e fejét a császárnővel szemben. Végtelen dühében, Dzsómej császárnő összeesküvést szervezett a Sótoku család ellen, és külön kis gyilkos sereget hozott

össze, amely azt a parancsot kellett teljesítse, hogy minden Sótoku vérbeli tagot öljenek １５ meg. Sótoku Tájsi családját kegyetlen üldözés érte, akik a Tájsi fia vezetésében mind messzebb menekültek, de a végzetük elől nem térhettek ki. Végezetül Sótoku Tájsi minden családtagja le lett gyilkolva, illetve többen öngyilkosságot követtek el. A Tájsinak viszont épp oly megszállott hívei is voltak az országban, akik mikor megtudták, hogy a Tájsi családjának legyilkolását a császárnő eszelte ki, felgyújtották Dzsómej császárnő palotáját, aki a lángok között lelte halálát. Ekkor érkeztek vissza Japánba a Kínai kultúrát tanulmányozók, akik egészen más országot láthattak, mint amit itt hagytak, Tájsi idejében. Mivel egyértelműen ők is Sótoku Tájsi hívei voltak, elhunyt uruk emlékét és gondolatait terjesztették tovább. Rájuk hárult a küldetés folytatása, és az ország kulturális fejlődésének

további útja. Sótoku Tájsi ezzel örökre alapja maradt az ország irányításnak, annak törvényeit még sokáig megőrizve. １６ Yama no ue no Okura (660-733) A Nara korszak (710-794) legtermékenyebb dalgyűjtője és írója. 13 éves korában rendkívül fogékony lett a földeken és falvakban élő emberek dalaira, melyeket sorra megtanult a földművesektől. Nagy buzgón le is jegyezte azokat Ebből az időből ugyan nem maradtak meg feljegyzések, és nem is vették komolyan a szorgalmát, de az bizonyos, hogy fiatalon elsajátította a kor zenei ismereteit. 43 éves lett mire elismerést kaptak alkotásai, és gyűjtőmunkái. Ekkor utazott át először Kínába, hogy az ottani nép zenéit és dalait tanulmányozza. Visszatérve bejárta Japánt és éneklésre fakasztotta az embereket, ami után Chikuzen-ben, (a mostani Fukuoka Perfekturában) telepedett le. Élete végéig számtalan dalszöveget alkotott, amit mind többen énekeltek. Dalai szárnyra

kaptak és az egész japán nép körében elterjedtek. Oly annyira, hogy Yamanoueno Okura dalai túléltek minden további korszakot, és a mai napig is éneklik azokat Japánban. Beivódtak a japán nép életébe és lelkébe, amit a további nemzedékek is minden bizonnyal énekelni fognak. Okura fennmaradt szerzeményei nagy részben a családról, a dolgos apáról, és a szerető anyáról szolnak. Kukkantsunk csak bele egy dalszerzeményébe, melyet éppen úgy énekelnek ma is, ahogy 1200 évvel ezelőtt is énekelték. „A házban csöppnyi gyermek sírva vár, S az anyja is az érkezésemre vár talán. „ １７ Okura szegény családból származott, ezért számtalan megpróbáltatáson és nélkülözésen ment keresztül, amíg a szerzeményeire az udvar is felfigyelt, és befogadta. Onnantól előkelő öltözetet, házat és fizetést kapott, és a rangos emberek számára is dalokat szerzett, amit ünnepeik és egyéb eseményeik alkalmából énekeltek.

Megbecsülték az urak, mint művész lelkű embert, és szerették énekelni dalait. De az igazi sikert, vagy elismerést az énekesek estét betöltő előadásai jelentették, akik Okura dalaiból alkottak műsorokat. Így a dalok eljutottak az ország legeldugottabb részeibe is, ahol az urak éppúgy Okura dalokat tanultak, mint a szegények, akiket leginkább megragadott a sok szép és mondanivalójában szívet érintő énekek. Ugyanis Okura soha sem felejtette el, az étkezés és fizetség nélküli szegény évtizedeket. Bármilyen jóra is fordult az élete, a szegény, és egyik napról a másikra épp, hogy elő emberek számára továbbra is kifogyhatatlanul írta az értük, és nekik szóló dalokat. Ezek közül az akkor, és ma is legkedveltebb dal a család szeretetéről szól, mely egyben az egyik leghosszabb műve. Egy nagyon szegény családról szól, akiknek se tisztességes ruhájuk, sem ételük nincsen. Nyáron a meleg gyötri őket, ősszel az eső

áztatja lyukas tetejű házukat. Télen fűtés nélkül töltve az éjszakákat. Akármennyi ruhát, akárhány takarót is húznak magukra, fogvacogva várják a tavaszt, amely kissé felmelegíti majd őket. A dalban kiemeli az apát, akinek a legkevesebb meleg jut, hiszen gyermekeire és feleségére teríti mindenét, amivel egy kicsit is melegítheti szeretteit. Az apa gondolatai viszik a dal központi témáját tovább, melyben a különben már elviselhetetlenül hideg, édes melegséggé és könnyeket fakasztó meghittséggé válik. Hiszen az apát a szeretet fűti. Teste fázik, de lelkében parázslik Gyermekeiből bármilyen körülmények között erős és egészséges embereket fog nevelni, akik felnőve visszaadják １８ neki, amit a takaróba bújva még akkor nem adhattak eléggé, az apa iránti szívből jövő és forró szeretetüket. A család állandó és egymás iránt cseppet sem lankadó tűz meleg szeretete feloldja a zord időjárását, a

nélkülözésben szenvedés minden fájó gondolatát, és örömet, perzselő érzéseket varázsol helyébe. Okura dalaira jellemző, hogy minél öregebb lett, annál több dala szólt a gyerekekről. Rengeteg dal maradt az utókorra mely a kicsiny gyerekek érzelmeiről, illetve érzelmeihez szolnak, amit a szülőknek, vagyis felnőtteknek illik énekelni, mikor gyerekeikre pillantanak, vagy azokat akarják dalosan elszórakoztatni, és vidámságra fakasztani. Ez által növelve a szülőkben a gyerekek iránti forró ragaszkodást, és a gyerekekben, kik szüleiket hallgatják, felejthetetlenné tenni az anya és apa alakját. Bámulatosan szép dalok, melyeket, aki végig hallgat, a gerincén végigfutó édes bizsergés, a szívében különös melegség keletkezik. １９ Hojo Tokimune 1251 - 1284 (Kamakura) A japán történelem egy fergeteges időszakába csöppen bele az olvasó. Abba a korszakba melyben a császár ereje kevés már ahhoz, hogy megállítsa

Minamoto Yoritomo hatalmi törekvéseit, mely mind erősebben telepszik rá az ország irányítására. A császár hatalma véglegesen meggyengül, és helyére a shógunátus katonás hatalma kerül. Minamoto Yoritomo az ország egyedüli uralkodójává lesz, és Kamakurában megalapítja shógunátusát. Mivel az eddigi időszak a harcosokat nem választotta szét az egyéb szolgálatot teljesítőktől, kezdetét veszi a harcos kaszt éles kiválasztódása. A bushik szerepe kiemelkedik, és sajátos harcgépezetté válik. A bushik számára ez a bizonyítás lehetőségét is jelenti. Egyszerű emberből is bármikor félelmetes harcos lehet, melyért sokat kell harcolnia, és hűségét, bátorságát bizonyítania. Aki mindezekre képes, az a harcos kaszt nemes tagjainak sorába léphet, származásától független. Az újonnan alakuló bakufunak (a shógun hatalmát segítő vezetők csoportja) szüksége is volt hatalmának megerősítésére, hatalmas harcos tömegre. Nem

csak a hatalom bebiztosítására, de a külső erőkben mutatkozó veszélyek legyőzéséhez is. Az Európáig elért hatalmas és mindent elsöprő tatárjárás ugyanis japánt is fenyegette. Még ki sem virágzott a Kamakurai ２０ Bakufu, mikor Hublaj Kán megadásra szólító levele megérkezett. Nem a legszerencsésebb, tehát ereje teljében lévő ország vezetőihez. Ugyanis éppen csak átesett az ország népe egy hatalmas vérengzés, ami a császár kezéből kicsavart ország irányítást a shógun kezébe juttatta. Nem ment ez véráldozat nélkül. Sőt Hatalmas emberi veszteségek árán sikerült Az addig létező, csak nemes családból származható bushi tervezet nem tarthatta magát meg. A hatalmi harcok eme réteget ugyanis rendesen megtizedelték, ami önmagában talán mégsem lett volna olyan nagy baj, ha a tatárveszély nem fenyeget. A megmaradt nemesi származású bushikkal ugyan miképpen szállhatna harcba az ország a nagy számban ömlő

tatárokkal szembe? Ha nagyszámú ellenség közeledik, akkor megfékezni csak szintén nagyszámú szamuráj harcosokkal lehet. Egyetlen lehetőség adódik a fegyveres tömeg szerzésére, ha feloldják a nemesi származáshoz való kötődést. Esélyt adva mindenkinek a bushi kaszthoz való felnövekedéshez. A nemesi származásúak pedig a vezéri szerepeket töltik be. Ahogy a magyar történelem Hunyadit a nagy törökverőnek nevezi meg, úgy Tokimune a japán történelem, nagy mongol verője címet érdemelte ki. Tokimune 1251-ben (Kenchó harmadik éve) született Kamakura Amanawa körzetének Adarashi kerületében. Akkor még nehéz volt megállapítani, hogy ki milyen bushi lehetett, hiszen nemes emberek hordhattak csak kardot. Aki kardot visel, az pedig bushi volt. Csupán a kard viselése, avagy nem viselése volt az, ami megkülönböztette az urakat az egyéb más emberektől. Viszont bushi nem feltétlen kellett jelentsen harcos katonát. A bushikat ugyanis

egymástól nem ２１ különböztették meg. A csatatéren harcoló, a kardvívást és harcászatot tanító, az írástudó hivatalnok, az uraság épségét őrző testőr, a várvédő, az adóbehajtó, és így tovább, egységesen bushiknak számítottak. Egymástól való megkülönböztetés nem volt szokás. Ami érthető, hiszen valamennyien egy urat szolgáltak, függetlenül attól, hogy a véres csatákban harcolóról van szó, vagy az adóból származó pénz számolójáról. Egyszóval mindnyájan nemes emberek, akik fegyvert viselhettek. A fegyverviselési jog, ami bushivá tette az embert. Tokimune édesapja nem akármilyen bushi volt. Nem, mint félelmetes harcos, mint inkább rendkívül okos és művelt ember, aki az új törvényalkotásban vette ki rendesen a részét. A Hójó család tehát nagy jelentőséggel bíró tevékenységet folytatott. Az idősebb Hójó Tokimasa például a Minamoto Yoritomo shógun által feleségül vett Masako édesapja

volt. Tokimune édesapja, Tokiyori pedig a Kamakurai törvények megalkotója, valamint a bushik műveltségéért felelős személy volt. Megalkotta hát azt a törvénygyűjteményt, melyet kevésbé művelt bushik is könnyűszerrel meg tudtak érteni, és annak betartására is képesek voltak. E nagyszerű család túlélője, és utóda Hójó Tokimune, gyerekkori nevén Sagami Taró volt. Igazán mozgalmas történelmi korba született hát Tokimune. Még sok embert foglalkoztatott az a gondolat, hogy vajon miképpen történhetett a császár veresége. Bár a hatalom átadása 1223-ban megtörtént, de a császári család neve fényesen ragyogott. Ha hatalmát el is veszítette, az Isten fiának tartotta a nép. Alázattal voltak hát iránta E nagy tiszteletet Minamoto nem tudta, de talán nem is akarta erővel letörni. Hagyta, hogy a császári család rangjának megfelelően éljen, és a nép tisztelettel adózzon feléje. Harminc év telt el mire a ２２ Kamakurai

shógunátus teljes pompájához érkezett és erős országirányítást hozott létre, új törvényekkel, amik a bushi, vagyis harcosi kaszt nagyszabású kiemelkedését segítették elő. De csak a hatalmat írták át japán történelmében. A fellendülni látszó bakufu, egyre más csapással kellett szembenézzen, mely erejét tették próbára. 1256-ban sosem látott óriási esőzések árasztották meg a folyókat és döntöttek egész falvakat és városokat szét. Nem kis emberáldozatot követelve Aminél már csak az volt a nagyobb baj, hogy a rizsföldek is elpusztultak. A következmények beláthatatlan éhínséghez vezettek, mely a shógunátus minden erejét lefoglalta. Sürgősen meg kellet hát oldani az emberek és főleg katonák élelmiszerellátását. Ez mellett a romokban heverő Kamakurát is ismét fel kellett építeni. A baj viszont nem állt meg Kamakuránál Kyótó, és környéke mely az árvizet megúszta, hatalmas tűzvészben pusztult, és

veszített hatalmas lakott területet. A tűzvész több áldozatot szedett, mint az árvíz Kamakurában. Az országot egymás után érték a természeti csapások. Voltak, akik ezt az Istenek haragjának és büntetésének tartották, amiért fiát, a császárt megfosztották hatalmától. Aztán a tájfun sem kímélte ezúttal az országot. Bár hamar átszaladt rajta, viszont amit maga után hagyott romok és romok. Mire valamelyest is helyre hozták a károkat, máris lecsapott a könyörtelen természet újból. Még helyre sem állt kínjából az új főváros, hatalmas földrengés tette ismét majdnem lakatlanná Kamakurát. Megszámlálhatatlanul sok áldozatot temetve az összedőlt épületek alá. Ez emberek folyamatosan építettek, és próbálták csökkenteni a károk hatását. Nem sok sikerrel A holdfogyatkozás is, ami ekkortájt állt be, fokozta az emberekben a félelmet. Az ország a pokolba kerül! Ez itt a világ vége! Az Istenek haragja elpusztítja a

japán népet! Hangoztatták az emberek tömegesen. Majd a napfogyatkozás és azt követő árnyék létezés érzése, melyet a földre sompolygó ２３ sötétség árasztott, teljes pánikot keltett. Oly mértékben tört ki a pánik egész ország szerte, hogy azt már Minamotó shógun, parancsoló tekintélye sem fékezhette meg. Valóban elszabadult a pokol! Ebből a pokolból Hójó Tokiyori feladata volt kivezetni az embereket a félelemből. Nem ért rá a fiával sem törődni, ezért a kis Tokimunét biztonságos helyre vitette. A szerencsétlenség mely japánt érte, két éven keresztül tartott. Már akadtak, akik nem hittek a megszűnésében, és azt károgták, hogy addig fog tartani, amíg egyetlen élő ember is van japánban. Szerencsére nem így történt. A rengeteg természeti és emberi áldozatot követelő megpróbáltatások véget értek. Tokimune számára viszont még sokáig nem létezett az apa, aki anyja halálakor egyetlen szeretett lényként

létezett. Tokimune édesanyját nem a tűzvész, az árvíz, de még csak nem is a földrengés vitte el, hanem egy gyógyíthatatlan betegség. Micsoda csapás ez! A középkor e szakaszában 60 évet megélni igazán hosszú életnek számított. Így bár lehet, hogy meglepően hangzik az, hogy Tokimune 11 évesen nősült, elvéve a Minamoto shógun által számára kiszemelt és ajándékba kapott 10 éves Hime leányt, ez mégsem volt rendkívüli dolog. Az emberek korán haltak, ezért korán is lettek családalapítók. A nők 16-17 éves korban szültek gyereket, és ugyanebben a korban a férfiak már igazi harcosnak számítottak, akiket be lehetett vetni csatákban. Tokimune pedig 11 évesen a felnőttek által sem talált legyőzőre a lovas íjászatban. 18 évesen pedig már a shógunátus jeles donói (vezetői) között szerepelt. Elsőként figyelt fel arra az idegenre, aki Kínából érkezett és a zent tanította. És mivel neki a zen nagyon megtetszett, annak

tanításait maga is támogatni kezdte. Igen A Zazen, amit a mai budó művelők is ülőhelyzetnek használnak, a Tokimune által befogadott Zen filozófia, ülési formája. Mivel a Zen tanait, ２４ csak zazen ülésben lehetett tanulni, így országszerte elterjedt szokássá vált a zazen, vagyis a térdelőülés. Ekkor jelent meg először a ma is használatban lévő Daruma. Egy olyan gömbölyded és nagy arcú, nagy szemű, kéz és láb nélküli emberi figura, melynek szemeit üresen szokás hagyni. Illetve a két szem közül csak az egyiket illik szemgolyóval ellátni, befesteni, amikor az újév kezdődik. Az év végeztével pedig a másik szemet is befestik, és kidobják a szemétbe. Minden évben ez ismétlődik meg, immár Hójó Tokimune élete óta. Ma sem veszítve semmit e régi szokásból. Igaz, ma már sokak előtt a homályba veszett, hogy miért is ilyen kerek, és se keze, se lába a daruma nevű figura, kit ábrázol tulajdonképpen, vagy miért

szemgolyók nélkül készül el. Mindenesetre a daruma történetét is beszúrom ide, hogy az olvasó előtt ismert legyen. Daruma alakja azt a Kínából érkezett Zen mestert ábrázolja, aki az emberi létet a természettel azonosítja. Megértetve sokakkal, hogy az emberi lét olyan rövid, hogy az abban adódó öröm, keserűség, egyéb érzelmek a természet örök életéhez képest jelentéktelen semmiségek. Egy pillanat alatt elmúló kis élet csupán. A természet egészét, illetve abba való beillést, az érzelmek megszüntetésével lehetséges elérni. Ki az érzelmeitől meg tud szabadulni, a körülötte lévő egésznek nevezett dolgot, könnyen meg tudja érteni, elméje éles lesz, szeme tisztán látó. Mi kell ehhez a tisztasághoz? A semmi! Ha a lélek teljesen üres, az elme mindentől élesebb. Amit nem lesznek képesek befolyásolni külső hatások, érzelmek. A zen tehát a lélek teljes ürességét, annak teljes befolyásolhatatlanságát tanítja

meg. Az érzelmein felülkerekedő embert alkotva meg. E nagyszerű Zen mester, mikor Kamakurába érkezett, a Kenchóji templomba vonult be, és kilencven napon át a fal felé térdelve (zazenban ülve) némán elmélkedett. A mai daruma figura ezt a pillanatot örökítette meg az utókornak. A zazenban való üléskor ２５ elvesznek a lábak, és az elmélkedéshez nincs szükség a kézre. Ezért a daruma figura kéz és láb nélkül ábrázolja a Zen mestert, egyben a zenre legjellemzőbb formát adva. Mondhatjuk úgy is, hogy a Daruma bábucska egy zazenban (térdelőülésben) ülő, lelkét mindentől megtisztított, ezért az ürességet árasztó Zen figurácska. Az ország alig állt talpra és vált rendezetté ismét az élet, amikor Hublaj-kan leve lepte meg a shógunátus vezetőit. Felszólítva a japánokat az ország átadására, ahogy azt Kína tette Dzsingisz-kán lábai előtt. Így megóvhatják a népet a felesleges vérontástól. Mivel Kínából elég

sokan érkeztek japán földre, így Tokimune előtt egyáltalán nem volt ismeretlen a mongolok világméretű terjeszkedése. Mondhatni eleget tudott arról, hogy rendkívüli tárgyalást kezdeményezzen. A vezetők nagy része viszont nem találta Hublaj-kán levelét túlságosan megrázónak. Volt, aki még veszélyesnek sem Bár maga a levél kétségtelenül mindenkit meglepett, hiszen japán történelmében először történt meg, hogy külföldről üzenjenek háborút az országnak. Ez valóban rendkívüli volt Viszont egy szigetország megszállása mégsem olyan egyszerű, mint a mongolokkal szomszédos Kína letörése! Viszont Kína szomszédja Japán, ami maga után vonja, a mongolok támadásának lehetőségét. Ha Kínát megszállták, akkor nyilván Japán látszik a következő lépésnek. Ezért a támadás veszélyét mindenki elfogadta, ami arra a döntésre késztette a vezetőket, hogy az esetleges mongol támadásra felkészüljön. Minden ezzel járó

feladatot Masamura-dono kapta, aki akkor 64 éves volt, így a legidősebb a bakufu vezetői között. Valóban abban a kórban 64 évet megélni, valami olyannak számított, mint a mai időkben a 100 évesek. Ezért elég logikusnak tűnt, hogy a legtapasztaltabb ember kezében ２６ összpontosuljon az ország védelme. Masamura uraságról, amit tudni érdemes, hogy szintén a Hójó család legrangosabb tagja volt. Tehát Tokimune nagyapja A tárgyalás végeztével, amikor az idős Masamura, unokájával maradt kettesben, annak elmagyarázta, hogy a Bakufu ezúttal a legrosszabb választást hozta. Öregember talán tisztán láthat, de hatásos döntést már nem hozhat, melyet harcosok vakon követnének. Amennyiben a mongolok valóban megtámadnák az országot, nem tehet mást, mint a Bakufu vezetői rangjáról lemondjon. Masamura lemondása egyben azt jelenti ugye, hogy annak hivatalát és rangját, az unokának, vagyis Tokimunénak kell átvennie. Ami senki előtt

sem lehet kétséges. Ettől már csak az lenne jobb, ha a mongol támadás előtt lehetne Tokimunéval megértetni, hogy vállalja el a hivatalváltást. A fiatal Hójó vegye át jogos örökségét és hatalmát az öreg Hójó uraságtól, és vezesse harcra a szamurájokat. Masamura szerint ugyanis a szamurájok Tokimunéban inkább látnak halálig követendő vezért, mint egy erőtlen öregúrban. Nem csak a parancsolgatás, de a példamutatás is erős jelenség. Amire bizony szükség van Tokimune viszont minden bizonnyal példát tud jelenteni a harcosoknak. Ezen kívül pedig úgy is előbb vagy utóbb át kell vegye hivatalát a shógunátusban, ami apáról fiúra szálló örökség. Mivel Tokimune édesapja meghalt, egyetlen örökös maradt, aki a nagyapát követheti rangjában. Az apa helyére a fiának kell állnia. Még akkor is, ha ez időtájt Tokimune csak 18 éves. Ha nem következett volna be a mongol veszély, az öregúr bizonyára még váratott volna a

váltással, amíg Tokimune elegendő élettapasztalattal nem vérteződik fel. Ha az ereje és egészsége addig hagyja. A rendkívüli állapot viszont ezt a kivárási időt nem engedte meg. Mielőbb dönteni kell, és Tokimunét a mongolok támadási szándékának bebizonyosodásával, az országot védő harcosok fővezérévé ２７ kell tenni, ami okosabb dolog, mint egy öregember parancsnoklása. Tokimune, ha nem is azonnal, végül is hallgatott nagyapjára és elfoglalta a shógun tanácsadója címet, vagyis a nagyapa hivatalát és beosztását. Majd azt követően megkezdte a katonai szervezést az esetleges mongol támadásra. Egyelőre még nem volt teljesen biztos az idegen ellenség megjelenése, ezért inkább csak amolyan óvintézkedéseket hozott. A mongolokról is szeretett volna többet tudni. Elment hát abba a templomba melyben a zen szerzetes volt található, és őt faggatta ki. Az készségesen állt a rendelkezésére, és töviről-hegyire

elmesélte neki a mongolok történetét. Kezdve Dzsingisz-kánnal, aki saját apját ölte meg azért, hogy maga kerülhessen a nemzet élére, és hódító vágyait kiélhesse. Ami a hódításait illeti, nem is sikertelenül. Kína és India lerohanása után Perzsiát is bekebelezte. Tokimunét viszont Hublaj-kán érdekelte leginkább. Így a zen szerzetes rá is tért azonnal Az ambiciózus unoka, Hublaj-kán, nagyapján is túl igyekezett tenni. Perzsiából a hegyeken áthatolva lerohanta Oroszországot. A célja ezzel világossá vált. Európa Nem is habozott, és Lengyelország vált a tatárok áldozatává. Ezt követően Magyarország, és Németországig meg sem állt. Közben tudomására jutott, hogy Japán hatalmas károkat szenvedett, és amúgy is erejét vesztette a hatalmi harcokban. Ez Hublaj-kán számára olyan lehetőség, amit bizonyára nem fog kihagyni. Könnyű prédává vált előtte Japán. Biztosan jönni fog A zen szerzetes szavai meggyőzték

arról, hogy nem szabad félvállról venni a mongol veszélyt. Nem is telt el sok idő, és e veszély közelről is érezhetővé vált. Ugyan már készülődtek a harcosok a külső ellenséggel való csatározásra, ettől függetlenül, elég nagy meglepetéssel ２８ fogadták az első mongol hajó megjelenését. A mongolok hajója Mutsushima partjánál kötött ki, és ott is várta be, amíg a shógun küldöttei megfelelő fogadtatásban részesítik. Tokimune közel száz harcossal és az idősebb Munemasa urasággal érkezett a mongolok elé. A hajó tulajdonképpen azért jött, hogy Hublaj-kán levelére a shógun válaszát magához vegye. Kissé meglepte a mongolokat Munemasa válasza, mi szerint Japánban nem szokás fenyegető levelekre válaszolni. Így bármennyire is sajnálják, a hajónak levél nélkül kell a nagy Kán-hoz visszafordulnia. Ez gyakorlatilag ugye azt jelentette, hogy Japánnak esze ágában sincs meghajolni a mongol fejedelem előtt.

Azért a mongol küldött sem volt egy könnyen lerázható. Kérte a japán vezetőket, hogy nemes harcost adjanak nekik, akiket a Mongolok birodalmába visznek. A japán választ úgy értékelték, hogy a shógun úgy tűnik nincs tisztában az erőviszonyokkal, és túl becsüli erejét. Ezért hát a két japán nemest elviszik a Kán udvarába, és a saját szemükkel győződhetnek meg a mongolok verhetetlen nagyságával. És ha ennek a két japán nemesnek mindent megmutattak, majd visszahozták, akkor azok egy újabb levéllel fognak érkezni. Vagyis Japán kap még egy sanszot arra, hogy gondolja meg magát. A felesleges vérontás, és makacs ellenállás, csak japán megszűnését okozza. A teljes kipusztulást Tokimune nem találta ostobaságnak ezt a mongol kirándulást. Mégis csak megbízható és tiszta képet jelent, a saját harcosok tapasztalása. Persze arra egy percig sem gondolt, hogy a látottak bármiben is meg tudnák győzni őt a harc ellen. Inkább a

lehető legtisztábban akart látni, és információhoz jutni a fejedelem seregével kapcsolatban. Ezért ki is jelölte azt a két nemest, akiket a mongolok magukkal vihettek. Így ért véget az első mongol-japán tárgyalás, és a két japánnal a fedélzeten, a fejedelem birodalma felé vette irányát. Volt is meglepetésben részük a japán vendégeknek. Végtelenül nagy országot ２９ járhattak be. Ekkora földrész urának lenni kápráztató Vágták a pusztában. A mongol harcosok rohamait figyelhették meg Először láttak ekkora méretekben folytatott hadjáratokat. Viszont megfigyelték, hogy az elsöprően hatalmas méretek, amik óriási tömegeknek tűnnek, huncutságokkal vannak megtűzdelve. Hiszen a minden mongol harcoshoz még 5-6 lovas nélküli ló is tartozott. Érthető volt hát, miért tudtak akkora távolságokat megtenni a katonák, élelem és fegyver utánpótlás nélkül is. A tartalék lovak fegyvert és élelmet éppen eleget képesek

cipelni, ami egy-egy katona számára szükséges lehet, akár hetekig tartó lovaglás és csatározás közepette is. Nem kellet hátvédet és utánpótlást szállító csapatokat szervezniük, illetve hátrahagyniuk, amik az előre törők létszámát gyengítik. De a látvány így is lenyűgöző volt Hiszen mindössze ezer harcos vágtázott a pusztán, de olybá tűnt, mint, ha 5-6 ezren lennének. Messziről tehát mindenképpen hatalmas és megállíthatatlan ellenfélnek látszik a tatár sereg. A vendégeknek megmutattak mindent, amit úgy éreztek elegendő a jobb belátásra való bírásra. Maga a fejedelem is körbevezette őket a vezérei nagy lakomáin, és pompáin. Ekkora gazdagsággal még bizonyára nem találkozhattak. Mikor a fejedelem úgy látta, hogy most már mindent láttak a japánok, vitorlát bontatott, és ugyanoda szállíttatta vissza őket, ahonnan eljöttek. Volt is csodálkozás és öröm a mongol hajó megérkezésekor. Az öröm a két

sértetlenül, és mint látszott igencsak jó bánásmódban részesített japánok visszaérkezésének szólt. A csodálkozás a fejedelem második levelére történt meg. Amiből megtudhatták, hogy harmadik levél és további kedveskedés nem lesz, ha továbbra is makacsságot és szemben állást mutatnak. A két mongol földet megjárt uraság beszámolójából pedig megtudhatták, hogy mekkora fenyegetést jelent a tatárjárás. Az elbeszélés alapján, a mongol sereg kis része ellen sem nézhetnek reményteli ３０ szemmel a jövőbe. Tokimune hősies kiállása, hogy már pedig akkor is harcolni kell, mert japán ember soha sem lesz idegen nép rabja és szolgája, eléggé túlzott reménynek számított. A mongolok távozása után eltelt egy év, és semmi jele a támadási szándéknak. Majd újabb év telt el, és még mindig semmi. Voltak már, akik ezt úgy értékelték, hogy a mongolok tálán mégis csak lemondtak japánról. A harmadik év ezt látszott

igazolni. Tokimune viszont a hosszú szünetet, másképpen értékelte. Ezt a komoly háborúra való felkészülésnek tartotta. Ezért japán részről is erőteljesebb felkészülésre van szükség. Elrendelte hát az élelmiszerek nagyszabású begyűjtését, és raktározását. Ha a háború hosszúra nyúlna, a katonákat és a népet ne gyengítse éhínség. Ezt rendkívül fontosnak tartotta. Országszerte hatalmas raktárak épültek, és még az egyszerű emberek is szorgosan gyűjtésbe, valamint az élelem tartósításába fogtak. Az élelmezés remekül meg lett oldva. Akár több éves háborút is el tudott már viselni az ország. Az erőviszonyokat miképpen lehetne némileg ellensúlyozni, ez inkább nehezebb kérdés volt. Amíg nem tudni, mekkora erővel támadnak a tatárok, addig elég nehéz az ahhoz illő ellenerőt felkészíteni. E téren nem kis aggodalommal néztek a jövő felé a bakufu vezetői. Mongol hajókat észleltek japán partjainál. Nem

kötöttek ki Távolról kémlelték és úgy tűnt a megszállás helyszínét keresik. Hegyes, dombos és erdős partrészek valószínűleg nem igazán alkalmasak egy tömeges támadásra. Lankás, és széles területen sík helyre van szükségük. Tokimune a támadásra alkalmas helyeken megerősítette a megfigyeléseket, és állandó őrséget helyezett ki. Az ország déli részén, a mai Fukuoka környékén készültségbe helyezett sereget is összevont. ３１ Eltelt ismét egy év, immár a negyedik, amikor egy mongol hajó kötött ki, és a mongol fejedelem vezetői egyikét partra tette, aztán távozott. Az idegent nem bántották, sőt szabad mozgást engedtek neki Kamakurában. Ez után sok minden kiderült a fejedelem szándékairól. A mongol küldött lehetett vagy hatvan éves, és kíváncsian járta be, nem csak Kamakurát. Mindenesetre úgy tűnt a tatárok immár végleg döntöttek japán sorsa és a támadás felől. Mintegy ezer hajót építettek a

japán megszállás érdekében, közel harmincezer katonával felkészülve. A megszállt Kína felől kívánnak jönni, ahol a kínaiakkal készíttetik a hajóikat, de a harcosaikat is kínai fegyveresekkel töltik fel. Hogy ebből mennyi igaz, ki fog hamarosan derülni. A hallottak így is elég nagy rémületet okoztak. Ekkora sereget Japán vajon honnan szed elő? Még a tengeren kell megkezdeni az ütközetet, különben ha a partraszállás utánra tervezik az összecsapást, esélytelen harc elébe néznek. A szamurájok ugyan nem hajós emberek, így a tengeri harc számukra idegen. Viszont a mongolok sem remélik, hogy már tengeren éri őket az ellentámadás. Számításba véve, hogy a hajókon élelem és fegyverkészleten kívül rengeteg lovat is hozniuk kell. A hajóik ennél fogva nem éppen tengeri csatákra vannak felkészítve. A tatárok is lovas népek, akik onnantól válnak félelmetessé, ha ló hátára ülhetnek. A lovas harcászat verhetetlen szakértői

Még mielőtt lóra ülhetnének, elsőként kell rájuk támadni, ami könnyen meg zavarhatja őket. Így kisebb erővel is nagyobb veszteség okozható. A japán hajóknak nem kell fegyver és élelmiszer tartalékokat, de még lovakat sem szállítaniuk, csak bushikat. Tokimune úgy látta jónak, ha a mongol támadásra a bevárás és szárazföldi ütközet helyett, mihelyst japán közelébe érnek a mongol hajók, védekezés helyett, az azonnali támadást hajtják végre. Még ha japánnak nincs is ezer hajója, és harmincezer harcosa, akkor is jó eséllyel védhetik az országot. A partot ért ３２ mongolok mindenképpen kevesebben maradnak. Elő hát a hajókkal! Mivel a mongol fejedelem ez eddig az ellenfelét tiszteletben tartó harcosnak ismertek meg, mindenképp hadüzenettel fog érkezni, mielőtt egy országot megtámadna. Ez elvárható is volt tőle, és hónapról hónapra várták, vajon mikor hozza a nagy Kán háborús üzenetét egy küldöttje. Amíg a

hadüzenet nem érkezik, addig mondhatni nyugodt készülődés folyt. Ezt a nyugodalmat az elmúlt évek esemény nélküli időszaka is fokozta. Még a sereg vezéreknek is meg lett engedve, hogy a nagy háború előtt hazatérjenek családjukhoz, és gyerekeikkel, asszonyaikkal foglalkozzanak. Hiszen ha a harcok megkezdődnek lehet, hogy évekig nem fogják tudni azokat látni, vagy már soha. Azért a hívó parancsra legyenek készenlétben. 1274. október ötödikén Tsushima szigetén az egekig forgó füstfelhők jelezték a többi szigeteken és főszigeten lakóknak, hogy valami nagy baj történt. Még nem láthattak a sziget túlsó oldalára, ezért mi történhetett a szigeten, csak találgatták az emberek. Tsushima szigetén viszont annál inkább látták és már bőrükön is érezték a bajt. A mongol hajók sorra kötöttek ki a sziget partján és rohanták le annak lakosait. Nagy ellenállásról nem lehetett szó, hiszen alig száz fegyveres létezett a lakók

védelmére. Amit tehettek és idejük maradt, hogy a gyerekeket és nőket kis hajókra rakják és elmenekítsék őket, hogy aztán a megmaradt férfiak hősi halált haljanak. A sziget minden lakosát elmenekíteni azért még sem volt lehetséges, és annyi idő sem maradt. A fegyveresek hősiesen harcoltak, amíg mind egy szálig el nem vesztek. A szigetet elfoglaló mongolok kegyetlenül levágtak mindenkit. Asszonyokat sem kímélve Viszont a gyerekeket a hajóikra vitték. Akiknek sikerült ３３ elmenekülniük a szigetről, sietve vitték a hírt szanaszét – A mongolok támadnak! Hadüzenetre hát várhatott Tokimune. Helyette váratlan támadás érte az országot. Amilyen gyorsan csak lehet, amíg a főszigetet is el nem éri az ellenség, riadót kell rendelni és a csapatok élére, visszahívni a pihenő vezéreket. Vajon elegendő idő lesz erre? Mindenesetre, akik kéznél vannak, illetve a mongol támadás helyszínéhez közel, ne várjanak semmit. Azonnal

menyjenek a mongolok elébe. Testükkel tartsák fel azokat, és nyerjenek időt, amíg a Kamakurai bushik seregbe nem állnak, és segítségükre sietnek. Tsushima és a fősziget között még három lakott sziget fékezte a mongolok lendületét. Mielőtt a főszigetet vennék célba, ezeket a kisebb szigeteket is be kell venniük. Azokról a lakosok többsége időben kereket tudtak oldani, és főként csak harcosok vártak a végzetükre. A hajók sorra lepték el Hiradoshima és Takashima szigetét is, és kegyetlen mészárlást végeztek. Azért a meglévő tucatnyi nőt és gyereket, elrabolták. Most már a főszigetről is látni lehetett a vészt hozó hajókat. Volt is csodálkozás Ennyi hajót még senki sem láthatott. Viszont a szigetek hős ellenállói sem lehettek gyenge legények, hiszen maroknyi létszámuk ellenére, napok teltek el, amíg a főszigettel nézhettek a rablók farkasszemet. A japán tenger szigetlakóitól való teljes kitakarítása, két hetet

vett igénybe. Hogy néhány kis sziget, kevés harcosa is ekkora ellenállást képes kifejteni, bizonyára a mongolok sem reméltek. Igaz nem is a fősereggel támadtak maguk sem. A fősziget előtt viszont már a vezérhajók és azt körbe vevő vitorlások tömege horgonyzott le. Ijesztő látvány Kilencszáz hajó, félelmetes És a hajókon japán vérre éhes tatárok sorakoznak. Jobban mondva tatárok is, hiszen ebbe a harcba a megszállt Kína harcosait és egyéb szolgát, rabszolgát is bevetettek. Nyolcezernyi kínai és ugyanannyi vegyes nemzetiségű szolga jelentette az első sorba küldhető harcosokat. Aki csak létezett és elérhető közelségben ３４ volt, sorra gyülekeztek a tenger közelében. Ki hogy tudott, úgy érkezett, de a szervezett lovas csapatok is a helyükre értek. Ez létszámban akkor is eltörpült a mongolokhoz képest. Főleg, hogy Tokimune tengeren kezdődő ütközet terve szertefoszlott, volt is miért aggódniuk. Azonban a mongol

hajók nem mozdultak. A horgonyok láncai a tengerben himbálództak, és semmi jelét nem adták annak, hogy valaha is támadni akarnának. Mint ha beérték volna azzal, hogy Japán partjait a tengerről megbámulhatják. Két napig semmi sem történt, amikor egyszer csak horgonyok emelkedtek ki a vízből, és vitorlák feszültek hozzá az árbocokhoz. Na most támadnak Gondolhatták sokan, de a vitorlát bontott hajók leváltak társaiktól, és a hatalmas flotta kétfelé nyílott. A még mindig horgonyaikon csüngő és a tengerpart mentén észak felé tartó, hajósereggé váltak. Aha! Nem egy helyről kivannak támadni Kémlelő szemek kísérték hát a levált hajók útját. A mongolok váratlan megjelenése okozott egy kis felfordulást, és ki ahogy tudott úgy érkezett az ellenség elébe. A szigetek harcosai időt szereztek Tokimune seregének, és az is segített, hogy az ellenség nem azonnal támadt a főszigetre. A seregek most már szervezetten vonultak fel,

hogy a támadások első célpontjait védelmezni tudják. A mongolok nagy testű hajói távolban maradtak, és horgonyt eresztve himbálództak a vízen. A kisebb hajók viszont nyüzsögve keringtek, fegyveresekkel tele tömve. Támadás! Hangzott el a mongol vezér parancsa. Többszáznyi csapatokat és lovakat szállító hajó vette célegyenesen célba a partot. A szamurájok látva, hogy íme most kell szembe nézniük először a veszett kutyákkal, lovaikra ülve, fegyelmezetten sorakoztak fel a hosszú parton. A mongol hajókról ez akár úgy is tűnhetett, mint ha ünnepélyes fogadtatás várna rájuk, hiszen a tengerpart ki lett lobogózva. A bushik harci zászlai belepték Honkyochi ３５ minden területét, mely a mongolok első támadási helye lett. Mint ha feneketlen katlanból áradnának, úgy ömlöttek a tatárok a japán szigetre. A lovas szamurájok ellen elsőként valami fura varázsszert alkalmaztak, ami pánikot keltett a lovak között, és ijedten

ágaskodtak fel a vakító robbanásokra. A mongolok már ismerték a robbanóanyagokat, amivel varázslatként hatottak a szamurájokra. A robbanások következtében többeket levetett hátáról lovuk, és pánikba esve rohantak bele a világba. A lovak hátáról leesett szamurájokat pedig már hosszú lándzsa szegezte a földhöz. Mire a füst elvonult mindenütt lándzsás tatárok nyomultak tömegesen, és a még mindig ágaskodó lovak szügyébe vágták hegyüket. Aki leesett a lóról, az a lándzsa hegyek sokaságától pusztult el. Viszont a robbanások és első meglepetések végeztével a szamurájok visszanyerték rendezettségüket és nyílvesszők sokaságával válaszoltak, amik rendesen learatták a tatárok első sorát. Újabb nyíl zuhatag és újabb mindaddig, amíg teljesen kézitusába nem torkollott a csata. A mongolok létszámban, míg a szamurájok a halált megvető bátorságban voltak fölényben. A bátorság és harciasság önmagában viszont nem

állhat túl sokáig ellen az ember özönnek. Ugyanez a helyzet alakult ki Tekijin környékén is, ahol szintén partot értek a mongol hadak, és óránként több ezren haltak. Egyelőre a mongolok nem tudják áttörni a parti védelmet, hogy a városokba tóduljanak. A városig nem juthat egyetlen tatár sem! Ez Tokimune parancsa. A Kamakurai bushik és a főseregek viszont nem vettek részt a tengerparti ütközetekben. Ők a végzetre készülve a fenyegetett városokba vonultak be, és készítették el védelmi állasaikat. Ha a parti csatározások során néhány mongol csapat átevickélne a védelmen, akkor a városba érve, rablás és gyilkolás helyett igazán kemény és kedvüket letörő fogadtatás érje őket. Hiszen itt nagyobb erők vannak összevonva, mint a tengerparton. A tengeri védelem ellátása a ３６ támadást ért terület helyi szamurájainak kellett ellátnia, akik nem csak Japánt, de lakó és szülőhelyüket is védelmezik egyben. Egy

olyan szamuráj, mely a családját védi a lekaszabolástól, száz tatárral ér fel. Ami keményen meglátszott már az első összecsapásokkor. A harcok hírére, a még lemaradt bushik siettek a helyszínre. Egyenként, vagy többen összeverődve, ahogy útjuk során másokba ütköztek. Távolabbról is útnak kerekedtek fegyvert forgatni tudók, és remélték, hogy még idejében érnek a partot védőkhöz. A védők soraiból kihullottakat így töltötték fel az alkalmi érkezők. Ahogy érkeztek, úgy vetették is magukat azonnal a harcok közepébe, alárendelve magukat a vezérek parancsainak, és a hőshalálnak. A mongolok akárhogy is lepték el mind többen a partot, azon túl egy tapodtat sem jutottak. A halottak testén keresztül kellett harcolniuk, melyek elleptek mindent. Egyszer csak futamodásnak kerekedtek. A tatárok menekülnek! A szamurájok nagy csatakedvvel kaszálták a lemaradtakat. A lovasok egybe lettek parancsolva, és ahogy összeálltak

elhangzott az –utánuk! –kiáltás. Meglódultak a lovak és kardjaikat, valamint naginatáikat lengető harcosok, hogy üldözőbe vegyék ellenségüket. Egyedül a harcokat vezető Goró Suenaga vezér látta át a mongolok menekülésre vett cselét. Visszahívni a lovasokat viszont már nem maradt elég ideje, így a hozzátartozó lovasokkal vágtatott a menekülőket üldöző szamurájok után, hogy azok menekülési útját mégis csak biztosítani tudja. A menekülő tatárok egyszer csak hirtelen megfordultak és az őket már-már beérő lovasok előtt szabályos csatarendbe sorakoztak. Mire magukhoz tértek, észrevéve a kivetett csapdát, rendesen be is voltak kerítve, minden oldalról. Beleszaladtak vakon abba a csapdába, amit a tatárok ezerszer alkalmaztak már az ellenség megtévesztésére. A menekülés látszata, az a csapda csupán, hogy leválasszák a főseregből a veszélyes csapatrészt, melyet messze csalva a többiektől, körbe ３７

vehetnek, és egyszerűen lekaszabolhatják őket. Nincs kegyelem a csapdába rohant lovasoknak. Reményük sem sok lehet, hiszen a csapda remekül elő volt készítve, és minden oldalról lesből támadók érkeztek. A lovas szamurájok felismerve ostobaságukat, elkészültek a halálra. Olyan könnyen azért nem adják az életüket. Éppen kibontakozott a félrecsalt seregrész levágásának kegyetlen tusája, amikor Goró vezér lovasai hátba támadták a tatárokat, és utat nyitottak a csapdába esett társaiknak az egységbe való tömörüléshez. Vissza a többiekhez! A szétszakadozott csatározásban hamar a mongolok javára fordul a harc. Amíg a szamurájok egységét nem bonthatják meg, addig kemény ellenfélt ismerhetnek meg bennük. A tatárok első szétszakításra irányuló csele, bár nagy pusztítást végzett a csapdába esettek sorában, nem vált be. Helyreállt ismét az egység a partot védők között. A mongol vezér dühöngött, és ha csellel

nem, hát még nagyobb túlerővel válaszolt. A kínai és vegyes nemzetiségű alattvalók ezrével érkeztek hosszú testű csónakokon, és lepték be testükkel a partot. Ha nem megy rafinával, menni fog nyers erővel! A mongol vezér haragja sem éppen alaptalan. Ugyanis ő volt az, aki Magyarország és Németország lerohanását is vezényelte. Az eddigi megszállásokban pedig először fordult elő, hogy a tatár harci modor, miszerint a menekülésre vett csellel csapdába csalt ellenséget nem tudta levágni, az a magyarok földjén volt. Ez eddig mindig bevált és ellenségre nagy vereséget mért csel, csak a magyarok esetében nem működött. Azok nem rohantak egyből a menekülők után, hanem azonnal egységüket keresték, és rendezték. A tatárok menekülését, nem ellentámadásra, hanem a sebesültek biztonságos helyre való szállítására használták fel. Magyar földön a tatár csel teljesen reakció nélkül maradt, ami féktelen dühöt jelentett a

mongol vezérnek. Ugyanis nyers erővel, sokkal több embert kell feláldoznia. És akkor, íme ezen a ３８ földön akadt még egy olyan ország, ahol az álmenekülés nem hozott sikert. Japánban sem tud beválni az, ami a tatárok harcos vérében van. Hogy még egyszer előfordulhat vele, ezt sehogyan sem tudta lenyelni. Akkor vesszen el serege fele, de Japánt akkor is meghódítja. Éles szemmel figyelte, milyen harci modort gyakorolnak a szamurájok. A dühét csak fokozta azok harci ügyessége. Hiszen itt, aki kardot visel, az egyben mestere is annak. A kardforgatás igazi művészetét láthatta Egy szamurájt sehogyan sem tudott legyőzni egy tatár. A karddal messze kimagasló vívást produkál. Minden egyes szamuráj megöléséhez húsz, vagy akár ötven támadóra van szükség. A szamuráj viszont minden esetben úgy hal meg, hogy a túlerővel támadók tucatját vágja le, mielőtt végleg kimúlna. Meglepetését az is fokozta, hogy a távolból

mesterlövészek nyilaztak. A japán nyíl, messzebb repül a lovas harcászathoz alkalmazott nyilaknál. Így az íjászok messze és biztonságos távolságból vehetik célba prédáikat. De kik ezek a mesterlövészek? Mily döbbenet, de a japán gyerekek. Hiszen a tenger magas dombjain és a távoli fák között apró alakok bújnak meg, és feszítik íjaikat. Égig érő íjak, fűbe nőtt termet De a nyílvesszők pontosan célba érnek, és terítenek le itt is, ott is egy-egy tatárt. Külön szemet szúrt egy gazdagon ékesített, úri viseletet hordó 12 év körüli gyermek, aki mikor kifeszítette íját, a célba vett nem menekülhetett. Ej! Milyen ország ez? Gyerekek lőnek le izgalom nélkül, felnőtt és sok harcot megélt felnőtteket? Csak nem gyerekekkel kell ez után megküzdenie a dicsőséges mongolnak? Egyetlen szerencse, hogy a szamurájok létszáma messze alul maradt a tatárokénak. Az erőfölény is fölény, mely mindenképp győzelmet jelent. Csak az

eddigiektől kissé tovább fog tartani, de reménye így sem lehet a japán népnek. Még koránt sincs bevetve a teljes mongol sereg. Egyre nehezebb helyzetben védekeztek a szamurájok, a velük szemben kifogyhatatlanul áradó ellenséggel szemben. ３９ Elérkezett az alkalom, hogy egy utolsó nagy támadással lehengereljék a védőket, amikor Takezakiból felmentő sereg érkezett. A kifáradt harcosok már kezdtek lejjebb engedni az erejükből, de a lovas csapat, mely a mongolok és a legyengült szamurájok közé vágtattak, nagy örömrivalgást váltott ki. Hiszen már fél napja dúl a harc, ami az erős harcosokat is megviselte. A felfrissült erő újabb időre biztosította be a tengerpart védelmét. A korán reggel megkezdett ütközet késő délutánra sem tudott eldőlni. A friss erővel harcoló védők pedig még másnap reggelig sem pihentek. Szüntelenül dúlt a vérengzés. Újabb segítség pedig nem érkezett, ami ismét a végsőkig feszítette a

védők állóképességét. A védelmen egyre több mongol csapat illant át, és vetette magát be a legközelebbi városokba. Hakata és Hakozaki lángokban állt A parton harcolók is észrevették a magasra törő füstöt, de már nem sokat tehettek. Harcoltak a végsőkig, anélkül, hogy a menekülésre gondoltak volna. Kamakurába lovas érkezett, és egyenest Tokimune elé sietett. A parti védelem elesett. Hakata és Hakozaki után Szuruga felé tartanak a mongol seregek. Megkezdődött hát a főváros védelmére való felkészülés. A rabló hordák széles területen fosztogatnak. Csak napok kérdése és Kamakuráig is eljutnak. A fősereg a Bakufu védelmét sokáig el fogják tudni látni. Kjóto és a császári család miatt viszont aggodalommal gondoltak. A császárnak saját védelmére sincs elegendő katonája, nem hogy a város védelmét ellássa. Ugyan ki tartóztathatna fel több tízezres tatár sereget? Késő estig az ellenség fogadtatására

készültek Kamakurában. A hirtelen nagy eső, és viharos szél miatt, hagyták csak abba. Reggel egy hátán lobogót viselő lovas érkezett. A zászlón Szuruga szimbóluma jelezte, hogy a harcos honnan érkezett. Egyenest Tokimune elé vezették. ４０ Az éj sötétje alatt eltűntek a mongolok Szurugából. A hír mindenkit nagyon meglepett. Az hogy lehet? Csak nem nyelte el őket a föld? Hakata és Hakozaki felől is kimerült lovakon érkeztek a futárok. A mongoloknak nyoma veszett Tokimne ezt már nem tudta mire vélni, és kíséretével a helyszínre sietett. Ezt látni akarta a saját szemével Még hogy a mongolok eltűntek! Ez nem lehet igaz. Hiszen még néhány hét, és Japán teljes egészében be lett volna kebelezve általuk. Csak úgy félbe hagyják a már-már megnyert háborújukat? Nem kis izgalommal indult hát útnak Tokimune és kísérete. A támadások és porig égetett városokhoz érve, viszont tényként könyvelhették el, hogy a mongol

ördögöknek nyoma sincs, se égen, se földön. Csak a kipusztított városok jelezték, hogy itt féktelen gyilkolás folyt. Nem kímélve sem nőket, sem gyerekeket. A pusztítás mértéke és annak látványa így is szívet szorongató volt. A tengeren viszont egyetlen mongol hajó sem volt látható. Hova tűntek ezek? A hatalmas flotta, a több tízezernyi őrdög, rossz álomként tova lett. Tokimune ki adta a parancsot, hogy tüstént fésüljék át a környéket. Élő mongolnak is lennie kell. Bizonyára sokan bujkálnak Annyi embert maradéktalanul nem vihettek el, egyetlen éjszaka. Kutassák fel azokat, akik lemaradtak a hajókról, és megkötözve hozzák elébe. Kis lovas csapatok szelték keresztük-kasul az egész vidéket. Össze is szedtek minden bujkáló mongolt, akiket megkötözve hurcoltak Tokimune elé. Kifaggatták őket, vajon miért tűntek el a hajók a tengerről? Mint kiderült, a mongolok biz nem visszavonultak Japán partjaitól, hanem a Kamikáze

büntette meg őket. Az országba ugyan nem hatolt be a nagy szélvihar, csupán esőt és erősebb széllökéseket okozott, de a tengeren, ahol a mongol hajók horgonyoztak, bizony teljes erejéből tombolt a tájfun, ami az egész flottát a tenger mélyére vetette. Ekkora szélvihart nem bírhatott elviselni a világ legnagyobb hajója sem. A kísérők megrökönyödve és nem ４１ titkolt örömmel vették tudomásul, hogy nem elmentek a mongolok, hanem a tenger fenekére jutottak. Micsoda szerencse, a szerencsétlenségben. Akkora hajóflotta, mely nem csak japánt, de a világot is bekebelezte volna, a Japán tengeren lelte meg utolsó útját, maga alá pusztítva több tízezernyi tatárt. Ez biz akkora veszteség kell legyen a mongoloknak, hogy joggal gondolták a vezetők, mongol többet Japán felé sem fog merni nézni. Ekkor született meg a Kamikaze külön tiszteletének kultusza, mely a tenger isteneinek mutatnak áldozatot. Az istenek, a tenger isteneinek

haragos szele, megvédelmezi a szigetországot a külső behatolóktól. Ettől az időtől kezdve a Kamikaze, mint szó minden olyan eseményre használatossá vált, ami külső támadások elsöprésére alkalmas. Az ország védelme a kamikaze (isteni szél) feladata és dolga. Az elkövetkezendő jövőben is kamikázék védik az országot, legyen az természeti vagy emberi jelenség. Amely a szigetországot védelmezi és söpri el az ország közeléből az ellenséget, még ezer év múlva is Kamikaze néven jelenik meg. Sajnos az idő nem az elképzeléseknek megfelelően nézett Japánra. Hiszen alig telt el egy év, és ismét mongol hajók jelentek meg Japán partjainál. Ezúttal nem egy egész flotta, csak egy hajó, mely öt személyt tett ki a partra. Hublaj-kán küldöttei kínai, török, és mongol vezetők voltak, akik japánul tudó tolmácsot is hoztak magukkal. Mivel a hajó nélkülük ment el, nyilvánvaló volt, hogy a küldöttek a szigeten kívánnak

maradni, amíg dolgukat el nem végzik. A nagyfejedelem levelét hozták a shógunnak, aki mindjárt vezetőit tárgyalásra rendelte. Felolvasták e levelet a shógunátus vezetői előtt, akik nagy felhördüléssel voltak iránta. Mint kiderült a mongol fejedelem nem hogy lemondott volna japán megszállásáról, de ４２ a szerencsétlenség ellenére, az első támadástól is nagyobbat tervez. Mindenesetre, amíg a mongol hadsereg újra felkészül a nagy háborúra, és amíg elkészülnek az új hajók, addig is a bakufunak lehetőséget ad az önkéntes megadásra. Minek ontanának még több vért, hiszen az első támadás is megmutatta már, hogy japánnak nem lehet esélye, a szemtől-szemben történő harcra. Adják át az országot, még mi előtt a földig perzselnék azt a tatárok, lakosaival együtt. Hát erre elakadt mindenkinek a lélegzete. A mongol harc elleni védelmi erők főparancsnoka Tokimune. Neki kell minden további felett is intézkednie. Teljes

szabad kezet kap a következő harcra való felkészülésre is. Ezzel véget ért a megbeszélés. Tokimune nem habozott, és egyenest a várakozó küldöttekhez ment, akik eléggé magabiztosan, mi több otthonosan viselkedtek. Bizonyára azt remélték, hogy fejedelmük levele nem volt hatástalan az ország vezetői előtt. Ahogy Tokimune a közelükbe ért, azonnal elrendelte a testőrségnek, hogy a küldötteket kötözzék meg, és fejezzék le őket. Ezen nem csak a küldöttek, de még a közelben álló bushik is megrémültek. De hiszen ők a mongol küldöttek, diplomáciai küldetést hajtanak csak végre, akik ennél fogva nem katonák, nem is hódítók, egyszerűen csak ártatlan emberek. Lefejezésük iszonyatos haragra fogja kelteni a mongolok nagyfejedelmét. Tokimune viszont másképp gondolta. Itt az ideje, hogy japán megmutassa, erős ország lett, melyet nem lehet fenyegetéssel megijeszteni. Tanult az első leckéből, és nem lesz még egyszer olyan mongol

és semmilyen más hatalom, mely engedély nélkül tehetné a lábát ebbe az országba. Japán is tudj az öklét mutatni másnak. Jöjjenek csak a tatárok, ha maradt még étvágyuk ehhez az országhoz. Ő sem fog kegyelmezni senkinek. ４３ A küldötteket úgy hurcolták el, hogy az életükért rimánkodtak. De a Tokimune már kegyetlen lett minden olyan szóra, ami mongollal kapcsolatos. Összehívta a katonai vezetőket, és ami nem sikerült elsőre, azt megteszi másodszorra. Tehát hajókkal fogja várni a mongolokat. Nem lesz szárazföldi harc még egyszer, mert ennek kimenetelét már megismerhették. Ezúttal a bushik lepik meg őket, még a nyílt tengeren. Nem szeretné, ha ez a terve még egyszer meghiúsulna. A meglévő hajókat vonják össze az ország déli partjainál, és kezdjenek bele új hajók készítésébe. Ezzel Japán első hajóflottájának terve, és annak megvalósítása kezdetét vette. Ez eddig ilyesmire nem volt szükség, hiszen külső

fenyegetés nem érte az országot. Viszont Tokimune rádöbbent arra, hogy külső erőkkel szemben, lovas szamurájokkal nem lehet védelmezni az országot. A rozsszándékkal érkezőket még a tengeren kell megfékezni, és megütközni velük, hogy lássák, Japánnak erős tengeri flottája is van, ha kell. Persze ez így túlzás, hiszen akkora flottát még Tokimune sem tudott elképzelni, mint amekkora a mongoloknak van, vagy éppen készül javában. Azért hajó kell, és amennyit lehet, hogy harcolni a tengeren is lehessen. Hublaj-kán mikor hírét vette, hogy küldötteit kivégezték, féktelen haragra gerjedt, és a kínaiakat, valamint más rabszolgákat kegyetlen tempóra kényszeríttette, hogy mielőbb megmutathassa japánnak, nem lehet packázni. Ekkor 1279-et írunk, amikor Tokimune 29 éves. Hogy Japánra ekkora erőt vet be a nagyfejedelem, sokakat ellenvéleményre késztetett a mongol vezetők között. Ugyanis a mongolok világ hatalma repedezni kezdett már,

és Kína sem feltétlen fogad szót a fejedelemnek. Egyre több helyen ütik fel fejüket a lázongások, és a mongol uralom lerázására törekednek. Az életkörülmények is sokat nehezedtek az elmúlt esztendőkben, és az árak is sokat ４４ emelkedtek, amit ma inflációnak neveznénk ugye. Ilyen körülmények között a már meghódított országok növekvő engedetlenségeire kellene több figyelmet fordítani, és megerősíteni a mongol vezetés oszlopait. Egy kis szigetország miatt, ily hatalmas költségbe vetni magukat nem kellene. Hublaj-kán viszont dühéből nem engedett, és 900 hajó építésére adott parancsot. Ami így önmagában sem volt elég Négy mongol uralom alatt álló ország meglévő hajóit is a mongolok mellé rendelte, és ezzel nem csak mongolok, de a négy csatlós ország is hadat fog viselni mellette a japánok ellen, mintegy negyvenezer katona adására kötelezve azokat, amik kiegészítik a százezres kínai és mongol seregeket.

Azt hihetnénk, hogy a föld másik felének teljes meghódítására készül a mongol fejedelem, amire lehetne is kilátása ekkora haddal a kezében, de meghódítatlan földrészek helyett bizony csak egy a birodalomhoz képest eltörpülő kicsi szigetország megtámadására szánja. A hírek viszont érkeznek japánba is, és eszerint készülődik Tokimune is. Nem mondhatnánk, hogy teljes hidegvérrel, és biztos győzelem tudattal, hiszen a mongol háború fővezérévé, és ezzel egyedüli felelősévé őt tette meg a bakufu, ami nem kis teherként nehezedett a vállán. Felelőssége súlyát keményen érezte. Ez úttal viszont százezres hadsereget állított össze, ami még nem volt ebben az országban. Ekkora erőt még nem irányított előtte senki sem. Ha a mongolok száznegyvenezer fős serege igaz, akkor ez is létszámban alul marad, de a tengeri ütközetek szerinte ezt a hátrányt is behozzák. Legalább is bízott a tervében nagyon. ４５ 1281,

május, 21 Mint ha a történelem ismételné magát. Cusima szigete előtt feltűntek a mongol hajók. Ameddig a szem ellátott vitorlák borultak. Mint ha csak a múlt meg se történt volna Ugyanott, csak még többen. Ahogy hét évvel ezelőtt, a sziget lakóival kezdték a hódítást. És ahogy akkor, most sem volt sokkal több fegyveres a szigeten, így az ittlévők teljes legyilkolásával kezdődött a Mongol-Japán háború, második felvonása. Május, 26 Iki szigete következett, ahol szintén egyetlen túlélőt sem hagytak. Levágtak fegyverest, rejtőzködő nőket és gyerekeket is. Eközben a bushi első seregek felvonultak Hakata és a Tatara folyó mentén. (Ójta-ken) A második sereg Hakozakihacsimon és Szacuma között alkottak védőláncot. (Kagosima-ken) A harmadik sereg Hakatátol délre Csikuzen és Csikugo között vonultak fel. (Fukuoka-ken) A negyedik, de immár kisebb sereg Momocsihara és Mejnohama között várakoztak. (Nagaszaki-ken) Az ötödik

sereg a már első háborúban is jeleskedő Goró Szuenaga vezérletében, Iki szigetéhez legközelebb, Macubara mellett sorakozott. (Kumamoto-ken) A hatodik sereg, Imazunál vert lábat. (Miyazaki-ken) Ismét Goró vezéré az első menet. Megszámolni képtelenség, hány száznyi hajó vette egyenest feléje az irányt. Goró emlékezett a régebbi tengerparti ütközetre, így lélekben arra készült fel, hogy erejét jobban kell tartalékolja, ha napestig akarja bírni a kézitusát. Mindenesetre őt már nem lehet tőrbe ４６ csalni. A környék falvaiból minden fiatal férfi, az egyszerű paraszt emberek is egy-egy szamuráj mellé szaladtak és annak parancsnoklását kérték. Ők sem akartak kimaradni a haza védelméből. Még ha nem is fegyverforgatók, nekik sem mindegy, hogy menekülés, avagy bujkálás közben vágják le a tatárok őket, vagy harcban halhatnak meg inkább, a szamurájokkal együtt. A mongol hajók megálltak Hakatawan és a fősziget tengeri

bejárata előtt. Lehet, hogy nem akarják ugyanazt a partot választani, ahol régebben is kikötöttek? Az öbölbe való behajózást esetleges vihar esetére biztonságosabbnak találjak? Vagy csak a még hátra maradt hajókat várják be? Minden esetre a horgonyok leereszkedtek, és a hajók mozdulatlanságot mutattak. A parton kémlelő bushik egyszer csak újukkal a tengerre mutogattak. Ott, jobbra, mint ha két kisebb hajó, japán zászlókkal fellobogózva, egyenest a hatalmas testű mongol hajók felé tartana. A parton figyelő emberek csodálkoztak, és nem értették ugyan két kis csenevész hajóval, mit akarhat a bushikkal megrakottan, hiszen a mongol hajókhoz képest csak kis ladiknak tűnnek. A hajók parancsnokát Kuszano Dzsirót, viszont ismerték sokan. Vakmerősége nem is annyira új dolog A partoktól aztán újabb kis testű hajók indultak el, és újabb és újabb. Két kis hajóval valóban csak hősködésnek tűnhet száz nagy testű hajó elleni harc,

de rövid idő alatt ameddig csak a szem ellátott ezer és ezer kis hajó, és azok mellett minden fajta embert szállítani tudó vízi jármű, még csónakok sokasága is, lepték be a tenger felületét. Ilyen kicsi hajókkal, az öngyilkosságba rohanás ez. Viszont a cél nem a tengeri győzelem, hanem a vezérhajó kiszemelése, és a mongolok vezérének levágása. Nem hadviselés ez, hanem az ellenség vezetőjének nyakára lógása. És ha megtalálják a vezért, akkor végeznek is vele. Vezér nélkül maradt mongolok, vajon folytatják-e megkezdett harcukat? Hamarosan kiderül, ４７ hiszen a japán hajóraj, bolhacsípésnek sem lenne elég a mongol seregnek. Az első szamurájokat szállító hajó ki is szúrta a vezérhajó gazdagon díszített hatalmas testét, és egyenesen annak oldalában landolt. A szamurájok, mint ha virgonc majmok lettek volna, úgy ugráltak fel a korlátokra, és vetették át magukat, egyenest a mongolok karmaiba. Nem tört hát ki

általános tengeri ütközet, hiszen valamennyien egyetlen hajót vettek csak célba, és rohamoztak meg teljes erővel. Persze így is egyértelmű volt a szamurájok veresége. Viszont a fedélzeten vívott harcokban megmutatták halált megvető bátorságukat. És a mongol vezért is többször átszúrták. Majd egy végső vágás, hogy halála biztos hírként vihető legyen Tokimune fülébe. Ahogy a mongol vezér holtan leboruló testét végig nézték a szamuráj harcosok, azonnal menekülésre is vették a dolgot. Sebesülteket igyekeztek át cipelni saját hajójukra, és amilyen gyorsan csak lehet, biztonságos távolba kerülni a tömegeket rejtő nagy hajóktól. Hú, ez meleg helyzet volt, és csak egy csekély része érkezett vissza a vezérhajóra egyszer felugrott szamurájoknak. Sokan elestek, mire a vezér nyakáig jutottak. De a hír immár biztos, amit lovas futár vitt egyenest Tokimune füléig. Bushikat nehéz lenne elképzelni, hogy fővezérük nélkül

is folytatnák háborújukat. Vajon, hogyan lesznek ezzel a mongolok? A mongolok biz vezérük halálakor dühösen keresték a támadás azonnali módját. Nem várva tovább Felszedték a horgonyt, és a többi hajót nem bevárva partközelt kerestek. Találtak egy hosszan a tengerbe nyúló szigetcsoportot, ahol nem életnek semmi jele, de elegendő széles ahhoz, hogy a harcosokat lovaikkal együtt partra tegyék. Alig hogy lóra pattantak és hosszú, hosszú szigetgáton vágtába kezdtek, szemből megannyi szamuráj lovas érkezett, kardjaikat és naginatáikat lóbálva. Hiszen innen nincs merre, kitérjenek előlük a mongolok. A szigetsor is olyan keskeny, hogy egymásmellet legfeljebb négy ４８ ló fér el. Azon kívül pedig több kilométer hosszú A keskeny helyen pedig kizárt dolog, hogy túlerejűket ki tudják használni a mongolok. Nem messzire jutottak hát, mert szembe kapta őket a szamuráj sereg, és kegyetlen mészárlást végeztek a tatárok között.

Azok bárhogy is igyekeztek egy tapodtat sem jutottak szoroson előbbre. Menekülésre vették hát a dolgot, és sietve hagyták el a hajók a vereséges helyet. A mongol hajók tovamentek, de csak azért, hogy más hajókkal egyesüljenek, és más helyen próbálkozzanak a partraszállással. Mivel a mongolok nagy távolságban, mondhatni hosszú sávban és egyszerre több helyen kísérleteztek a támadással, így minden meghiúsult kísérlet után, egységesebb erőt kerestek és alkottak. De bárhol szálltak partra, nagyon erős védelembe ütköztek, amivel nem tudtak megbirkózni. Ennyi idegen vér, még sosem borította japán földjét. Egyre szűkült a támadási felület, egészen addig, míg egyszer csak a teljes mongol flotta egyetlen hatalmas sereggé nem fejlődött. Ha felbontott hadtestekben nem megy a megszállás, akkor egyetlen nagy csapást mérve biztosan megtörik a védők ellenállását. Ahogy összeállt a mongol flotta, egy része azonnal támadásba

is lendült, és megközelítették a partokat. Özönleni kezdtek a tatárok, mint ha dézsából öntenék őket. Csak hogy közben a védők is egyre szaporodtak, hiszen, ahol már támadástól nem kellett tartani, onnan a lovasok előre sietve egyesültek a támadás színhelyén várakozókkal. Hatalmas összecsapás, és kegyetlen öldöklés vette kezdetét, mely két napig szüntelen tartott. A kifulladt és sebesült mongolok a tenger felé menekültek, és helyükre pihentek érkeztek. A szamurájok is, ahogy a távolabbi vidékekről megérkeztek mintegy leváltották a már naphosszat harcolókat. Végtelennek tűnő harc, ahol egyik fél sem akar megtörni. És ekkor a háttérben ismét megjelentek Tokimune kis testű, gyors mozgású hadihajói, melyek a lehorgonyzott mongol hajókat támadta hátba. Vízen s földön egyaránt folyt ４９ immár a harc. A vízen érkező szamurájok igyekeztek a mongolok utánpótlását megzavarni. Ha a hajóikat nem érezhetik

biztonságban, akkor egyre kevesebb pihent harcost fognak küldeni a partra. De part felé igyekvők is csónakokon, illetve semmivel sem nagyobb vitorlásokon haladnak, amit kitűnő eséllyel vehetnek célba, és zavarhatnak meg a japán hajók. Ismét döntetlen lett. A mongolok megunva a sikertelen támadást, visszavonulást doboltak. Végre a japán seregek is kifújhatták magukat. Ennyi halottat napokig sem fognak tudni eltakarítani. A mongolok mozdulatlanul kémlelték a szárazföldet, és az esetleges japán kis hajók támadásaira éber őrséget rendeltek. Aztán semmi Nem mozdultak még a hullámok sem. A mongoloknak újra át kellett gondolniuk mit, és hogyan tegyenek, hiszen ez már nem az a japán, amit hét évvel ezelőtt simán lerohanták elődeik. H akkor nem jön a vihar, mely darabokra tépte a mongol hajósereget, akkor szófogadó bárányok lennének már mára. De akikkel most kell harcolniuk, iszonyú kemény ellenfelet jelentenek. Hogy ekkora tömegű

sereggel nem tudják bevenni még a közeli városokat sem, hihetetlen volt előttük. A kínai csatlósok már inkább a menekülésre, a háborúzás befejezésére hajlottak, mint sem még egyszer bushikkal nézzenek farkasszemet. Az ő szemükben ugyanis már a szamuráj volt a félelmetesebb, s nem a tatár. Hátat fordítani ugyan nem mertek, hiszen ha visszafordulnak Hublaj-kán mérgében mind egy szálig, felnyársalja őket. Azért a mongoloktól külön váltak. Ezt látva a négy csatlós ország hajói is leváltak a mongolok mellől. Persze ők sem mentek messze. Ha a mongolok támadnak, hát ők sem tehetnek mást, de egységbe már nem tudott állni többet a teljes hadigépezet. A mongolok ezt nem kívánták annyiban hagyni és elsőként saját soraikban, akarták visszaállítani a rendet. Felszedték hát a horgonyt, és Takasima szigetét választva ki, a hajókat itt ５０ gyűjtötték egybe. Így a szigeten, zavartalanul ütöttek tábort, és mongolok és

csatlósok tárgyalásba kezdtek. A döntés meg is született. Még egy utolsó teljes erejű rohamot végrehajtanak A célpont ismét Hakata városa ellen irányult. Egy valamit mindenki tudott, mongol és csatlós egyaránt, hogy Hublaj-kán elé nem térhetnek vissza vereséggel. Az őrség kivételével pihenőre tértek, és a másnapi nagy harcra készültek. Egy valamit nem tudhattak a mongol vezetők. Mégpedig, hogy japánban, egy évben kétszer tombol tájfun. Az elhúzódó megszállás pedig ismét vészes, nem sejthető bajt rejteget számukra. A szeptember megkezdődött, és ők még mindig nem jutottak partra. Az őszi viharok időszaka a nyakukon van Úgy feküdtek hát le, hogy minderről mit sem sejtettek. És hajnalban esőzuhatag riasztotta fel őket, amit mind erősebb szél követett. Egyszer csak oly hatalmas viharrá kerekedett, hogy a mongol hajók, bármely nagyok is voltak, törékeny makettekként vágódtak a pihenésre szánt sziget szikláinak. Hajók,

és hajók is irtózatos nagy erővel ütköztek egymásnak, összetörve magukat és másokat. Emberek üvöltve repültek a vízbe, és már csak holttestük emelkedett fel. A víz felszíne összetört hajóroncsok és vízbefúlt emberek tetemével telt meg. Reggelre, mire a japán vezetők a tengerpartra értek, egyetlen mongol hajót sem láttak. Ez persze nem jelentette azt, hogy negyvenezernyi tatár és ötvenezernyi csatlósa mind a tengerbe veszett. Ezt nem akarták hinni a vezetők sem, ezért a vihar elől elmentett hajókat elővették és szamurájokkal megrakottan indultak a mongolok utolsó táboraként használt sziget felé. Átkutatták a környéket és a szigeten meghúzódó élőket, egybegyűjtötték. Egyszóval ha nem is pusztult el a vihartól minden mongol hajó, a vihart túlélők, mely így is az egész hadsereg felét jelentették, inkább vállalták Hublaj-kán haragját, mint sem a japán partok közelében maradjanak. Japán megszállásának terve

ezzel véglegesen vereséggel zárult. A mongol fejedelemnek nem ５１ lehet még egyszer akkor vagyona és serege, amivel újra próbálkozhatna. Tokimune a nemzet hőse lett, akinek a nevével azonosították a mongolok elleni győzelmet. Nem sokkal a mongol vereséget követően, sérüléseibe belehalt. 1293-ban állítottak számára emléket, mely Takezaki Suenaga kariglafáit tartalmazza. ５２ Ikkyu (1394-1481) Ikkjú Japán egyik legismertebb papi személyisége volt, aki elég szegényes körülmények közepette tengette életét. A rosszat tett emberek lelkén és a szegényeken segített. Ezért az egyszerű emberek igazán, szívből tisztelték. Olyannyira, hogy ma sincs Japánban, aki Ikkjú történeteit ne ismerné. Főleg a már gyerekkorában feltűnt felfogása és gyors reakciói, melyekkel minden szorongatott helyzetből kivágta magát. A mai Japánban ezért is vált szokássá az, hogy amikor valaki talpraesett, huncut vagy éppen okos választ tud

adni a szorongató kérdésekre, azonnal ráfogják az illetőre - ááá, te Ikkjú vagy! Elmesélem hát Ikkjú legismertebb történeteit. Azokat, amelyeket még a legkisebbek is ismernek. Kezdve születésétől, a gyermekként papi hivatásra adott Ikkjú történetein át felnőtté válásáig. Januárban gyereksírás keringte körül a házat. Az apa a sírásra boldogan lépett be a szobába. Fiú vagy lány? Gratulálok Fiú Ez bizony igazán nagy öröm az apának. Hiszen a babona szerint a január elsején született fiúgyermek egészen biztosan talpraesett, okos ember lesz. Főleg, ha a napkeltével együtt születik, mint Ikkjú. Amikor Ikkjú éppen, hogy felcseperedett, az apa úgy határozott, hogy ebből a kis okos gyermekből papot fog csinálni. Így lészen a család büszkesége Egy napon megfogta Ikkjú kezét és elvitte egy olyan templomba, ahol egy idősebb ５３ pap gyermekeknek adta át tudását és felkészítette azokat a hosszan tartó, fárasztó

papi teendőkre. Hogy mire felnőtté válnak, megvilágosult papok legyenek és segítsék az embereket, erősítsék hitüket, bizalmukat. Ikkjú így került hát az Ankokuji-nak nevezett templomba. Itt talán remek Obo-szan lehet belőle. Ikkjú ezzel tanonc, Kozoszan lett A templomban nevet is kapott, mégpedig Suken lett, amit a templomfőnök Oso-szan adott neki. Ikkjú Suken néven egy nagyon igyekvő gyermek lett. Szeretett tanulni és a játék ezért nem nagyon izgatta. Míg a többi tanonc a szabadidejét szüntelen játszadozással töltötte, addig Suken csak a könyveket bújta. Nagyon igyekezett mindent megjegyezni, amit a mestertől hallott, és amit a könyvekből elolvasott. Ekkora igyekezet mellett pedig nem is lehet idõ másra. Egy nap, amikor a kozo-szanok végeztek a takarítással, és szobájukba igyekeztek, Suken is velük indult. Egyikük viszont rászólt, hogy Hotoke-szama elõtt elfelejtette a gyertyát eloltani! .Suken takarított Hotoke-szama

helyiségében Menjen vissza és oltsa el. Suken visszasietett és a gyertyát elfújta Valamivel később viszont Oso-szan Sukent magához hívatta. - Suken! Te oltottad el Hotoke-szama előtt a gyertyát, ugye? Suken meghajolva igennel válaszolt. - Na és miképpen oltottad el azt a gyertyát, mondjad csak? - Suken habozás nélkül felelt. - A számmal elfújtam. - Oso-szan erre ekképpen válaszolt: Hotokeszama előtt a gyertyát szájjal elfújni nem szabad Az ember testéből kiáradó, az életből fakadó szél nem érintheti s nem olthat ki ott tüzet. Máskor kézzel oltsd el - Ezzel elküldte aludni. Másnap reggel, amikor Oso-szan a szentély előtt kinyitotta a palettákat, a gyerekek a háta mögött több sorban leültek és így készültek a reggeli imádkozásra ., kuncogásra lett figyelmes Míg Oso-szan a szentély előtt készítgeti a dolgokat, a háta mögött a gyerekek valamin nevetnek. Megfordult, hogy ５４ nevetésük okát megtudja. Egy kicsit

elcsodálkozott, mikor ezt meglátta. Suken ugyanis a többiekkel ellentétes irányban ült, háttal a szentélynek. Rá is szólt azonnal: Suken! Te miért ülsz háttal Hotoke-szama előtt? - Úgy döntöttem, hogy mostantól fogva Hotoke-szamának háttal ülök. Tegnap este Oso-szan azt tanította, hogy emberi lehelet Hotoke-szama felé nem érhet. Oso szán ezen egy kissé elcsodálkozva válaszolt: De hiszen én azt a gyertyára mondtam. A tüzet nem szabad szájjal eloltani Suken válasza erre: - Akkor, ha én visszafordulok, az ima közbeni beszédem lehelete ezek szerint Hotoke-szamáig nem ér el? Oso-szannak elakadt a szava egy pillanatra és csak "um, ma, hát." - Izé, mindenesetre a gyertya tüzét nem szabad fújva eloltani, de imádkozásnál arccal Hotoke-szama felé kell imádkozni. Suken pedig ezután megfordult Mikor végeztek a reggeli imával, Oso-szan bevonult a szobájába és homlokát megtörölve: - Jare, jare, ma Suken aztán elintézett. Ez

időtájt Suken és társai valamennyien tíz évesnél fiatalabb gyerekek voltak. A templomfőnök így aztán meggyőződött arról, hogy a sok tanonc közül egy igencsak kilóg a sorból. Hallotta ugyan, hogy Suken január elsején született, de hogy aztán valóban ennyire agyafúrt legyen. ilyet azért maga is először látott. Egyáltalán nem lehet összehasonlítani más gyerekkel. Ebből aztán nagy dolog lehet még. Ankokuji-ban Sukenen kívül még hat kozo-szan tanult. Valamennyien vidámak és pajkosak voltak, ami Oso-szannak sok fáradtságot okozott olykor-olykor. Egy napon Oso-szan édességet kapott. Viszont ha ezt a gyerekek észreveszik, bizonyára falánkan felfalnák. Hogy a gyerekek mégse találjanak rá, egy barna kancsóba dugta. Esténként pedig, amikor már a tanoncok úgyis aludni tértek, egy-egy darabkát elnyalogatott belőle. ５５ Suken viszont egyszer arra lett figyelmes, hogy Oso-szannál késő este is égett a gyertya. Kíváncsi volt,

odalopakodott hát az ablak alá és benézett. Látta, hogy a templomfőnök édességet vesz elő a barna kancsóból, és egy elszopogat belőle egy darabkát. Társaihoz visszatérve elmesélte nekik, mit látott, hogy Oso-szan előlük az édességet eldugja. Másnap odamentek Oso-szanhoz és kérdőre vonták tette miatt. - Dehogy édesség ez, gyerekek! Tudjátok, nekem orvosságra van szükségem és így, cukorkába téve kapom. Csakhogy ez felnőtteknek készített gyógyszer, amiből ha gyerekek esznek, meghalnak. - Erre aztán mindegyikük hátrahúzódott. Suken viszont tudta, hogy Oso-szan most a gyerekeket rendesen becsapta. Mindenesetre annyiban hagyta a dolgot Másnap Oso-szant házhoz hívták, így el kellett mennie. A gyerekek délelőtt magukra maradtak. A munkájuk abból állt ilyenkor, hogy mindent alaposan kitakarítanak. Az egyik kozoszan viszont ügyetlen volt, amikor Oso-szan szobájában takarított. Egy teáscsészét véletlenül lelökött és az

összetört Nagyon megijedt és Sukenhez ment, hogy neki ezt elmesélje. Nagyon félt Oso-szan haragjától, ami rázúdulhat ügyetlensége miatt. Suken egy cseppet sem rémült meg, hanem társához a következõképpen szólt: - Sose félj, majd én elintézem. Ososzan kicsit se fog haragudni Majd azt mondom, hogy én voltam. Hívd a többieket Oso-szan szobájába - A szobában valamennyien összejöttek és Sukenre figyeltek. Suken egyenest odament a barna korsóhoz és abból az édességet mind kivette, majd a gyerekek között elosztotta. - Egyetek csak - mondta A többiek viszont nem mertek belenyalni. - Oso-szan azt mondta, hogy ez a gyerekekre halálos gyógyszer. - Suken az ilyen beszédre legyintett. - Ugyan, ha Oso-szan nem hal meg tőle, akkor mi sem. Ki hiszi ezt el, mondjatok csak Még hogy gyógyszerbe tett édességtől a gyerekek meghalnak! - és máris ５６ nekilátott a nyalogatásnak, hogy a többiek lássák, ő egy kicsit se fél. - Um., de finom! Na,

egyétek csak - Suken nem halt meg , a többiek is nekiláttak a nyalánkságnak . - Húú, de finom jaj, de jó! - mind egy pillanat alatt elfogyott. Este lett, mire Ososzan megérkezett Észre is vette nyomban, hogy kedvenc teáscsészéje darabokban. A korsóhoz lépett, s a cukorkák is eltűntek onnan. Hívta is a gyerekeket azonnal - Ki törte el a teáscsészét, mondjátok csak! - Suken kilépett és határozottan mondta: - Én voltam. Nagyon meg is ijedtem. Oso-szan haragját el nem kerülhetem Ezért inkább meg akartam halni és a korsóból a cukorkát megnyaltam. Hiszen Oso-szan mondta, hogy az a gyerek, aki abból eszik, az meghal. Hát én pedig jobbnak láttam meghalni, mintsem kikapni. De nem haltam meg egy darabkától Talán túl keveset ettem, azért nincs hatása. Sokat kell enni, és akkor biztos meghalok. A többiek, látva mit csinálok, hozzám siettek, és azt mondták, ha én meghalok, akkor ők sem élhetnek. Legjobb társuk nélkül nem lehetnek meg. Így

aztán az édességből mindegyikünk evett, hogy végezzünk magunkkal. – Oso szan mosolygott és talán meg is volt hatódva, hogy Suken mennyire becsületesen bevallja tettét, és hogy a tanoncok ennyire együtt érzőek. - Dehogy is haragszom az eltört csészéért. Azért neked máris megbocsátok Az édességtől sem haltok meg. Én voltam az, aki rossz volt hozzátok. Az édességben nincs semmilyen méreg Hazudtam csak, hogy mind megtartsam magamnak. Ti meg azt hittétek, ha megeszitek, attól meghaltok? - és hangosan nevetett. Belátta, hogy tulajdonképpen hibázott Úgy pedig a gyerekek hibájáért nem is haragudhat. Történt egyszer, hogy a mesterhez egy előkelő vendég érkezett. Délelőtt jött és úgy tűnt, nagyon jól érzi magát Oso-szan mellett, mert még késő délután is csak mondta-mondta a ５７ magáét, az illemről is megfeledkezve. A tanoncok is már kezdtek rá haragudni, amiért egy vendég nem tudja, meddig tart a jó vendégség.

Sötétedéskor a gyerekek összedugták fejüket, hogy kitaláljanak valamit, mert ez a vendég egy szörnyű alak. Valahogy tudtára kellene adni, hogy milyen önző. Sukennek remek ötlete támadt Egy jókora papírra nagy betűkkel ráfestette - "Nem kívánatos folyót erre jövet, a templomba beengedni nem szabad." Majd ezt a nagy méretű papírt a templom előtt lévő kapura kihelyezte, hogy mikor ez az idegen - Csikuszai-szan - kifelé jön, tekintete ne is tudja elkerülni. Későre járt már az idő, mire Csikuszai-szan végre felkecmergett a go-tábla mögül és elnézést kért a mestertől, amiért ilyen jól érezte magát és ezért sokáig maradt. A mester kikísérte vendégét és még így, menet közben is beszélgettek. Csikuszai-szan észrevette a kapun lógó papirost és a rajta lévő szöveget is elolvasta. Nem volt buta ember, így azonnal rájött, hogy a gyerekek akarják így a tudtára adni, hogy nemkívánatosan sokáig maradt. Nem

haragudott meg, azonban búcsúzáskor még a mesternek megjegyezte, hogy szívesen látná Oso-szant maga is vendégül. A mester ezt boldogan elfogadta. Viszont Csikuszai-szan azt is kérte tőle, hogy ne egyedül, hanem azzal a gyerekkel együtt jöjjön, aki azt a cifra szöveget készítette a kapun lévő papíron. A mester ennek nem látta akadályát és megígérte, hogy azzal a kozo-szannal együtt fog menni, majd illendően elbúcsúztak egymástól. Teltek a hetek és elérkezett az a nap, amikor a mester Csikuszai-szan házához készülődött. Sukent maga mellé vette és így együtt, gyalog láttak neki az útnak. Csikuszai-szan háza félnapi járásra volt. Suken, amikor először megpillantotta, nagyon szép és nagy háznak tartotta. Csikuszai-szan ezek szerint egy nagyon gazdag ember. A házat vizesárok vette körül. Egy híd ívelt át rajta a bejárati kapuhoz vezetve ５８ Ahogy odaértek a hídhoz, egy tábla ötlött a szemükbe, amelyen hiragana

írásformában írva, hogy a gyerek is el tudja olvasni, a következő felirat állt: "Kono hashi watatte wa ikemasen!" Ami ugye azt jelenti, hogy ezen a hídon átmenni nem szabad. Ososzan csak a fejét vakargatta, ha ezt a hidat nem szabad használni, akkor nem is lehet bejutni a házba, lévén, hogy annak csak ez az egy bejárata van. Suken viszont nem olvasott a táblán semmi olyat, ami megakadályozná a házba való bejutásukat. - Oso-szan, jöjjön csak utánam. Meglátja, milyen simán bejutunk mi oda. - Azzal elindult a hídon A mester, mivel aggódott, megkérdezte Sukent, ugyan nem lesz-e ebből valami baj. - Ha szorosan mögöttem jön, akkor nem lehet semmi baj Suken ezután a híd közepén átvezette a mestert Átérve kopogtattak a nagykapun, mire az kinyílt és Csikuszai-szan lépett ki rajta. Azonnal Sukenhez szólt - Nem olvastad el a táblát, hogy mi van rá kiírva? Suken válasza aztán egészen meglepte a ház tulajdonosát. - De bizony olvastam

Kono hashi watatte wa ikemasen volt rá kiírva. Csakhogy hiraganával volt írva, és a watatte kétértelmű szó. Egyik értelemben "átmenni", a másik értelemben pedig a "széleket" jelenti. Ha kandzsi írásjellel írta volna, akkor egyértelmű lett volna, hogy Csikuszai-szan melyiket gondolta. Én pedig ezért úgy olvastam, hogy a széleken átmenni nem szabad. Márpedig mi a híd közepén keltünk át, ezzel nem vétettünk az előírás ellen. Csikuszai-szan először megdöbbent, majd hangosan felnevetett. Suken tehát valóban egy minden helyzetből magát kivágni képes gyermek. Úgy, ahogy azt Oso-szantól hallotta El is látta a vendégeket minden jóval. - Shuken csodálatos észjárásáról már sok helyen beszéltek. Híre a sógunig is eljutott. A sógun kíváncsi lett erre a csodagyermekre, hát Oso-szannal együtt magához kérette. Ososzan erre nagyon megrémült Vajon mi lehet ennek a ５９ meghívásnak az oka? A sógun még

kíséretet is küldött elébük, úgy érkeztek meg a palotába. Néhány órát térdelőülésben várakoztak, mire a sógun a várakozók termébe belépett. Leült a díszes párnákra és a gyerekhez szólva rámutatott egy hatalmas, összecsukható válaszfalra. - Suken! Látod azon a falon azt a hatalmas tigrist? - s mivel Suken igent bólintott, folytatta - nos, ha azt a tigrist nekem elfogod és megkötözöd, nagy jutalomban részesítelek. - A háttérben ácsorgó katonák kuncogását Oso-szan is jól hallotta. Bizony, Suken ezúttal olyan feladat előtt áll, amiről bárki tudhatja, hogy lehetetlen. Suken viszont még csak a szemét se sütötte le. Illedelmesen meghajolt a sógun előtt és töprengés nélkül válaszolt. - Sógun-szama. Igen, én meg tudom fogni azt a nagy, falra rajzolt tigrist és meg is kötözöm. Ehhez szabad legyen kérnem egy hosszú bambusz rudat és kötelet. - Suken válaszára a katonák már nem kuncogtak, hanem hangosan hahotáztak. A

válaszon a sógun is elcsodálkozott. Egy falra festett tigrist miképpen tudhat ez megfogni és megkötözni?! - gondolta magában. De amit Suken kért, azért egy katonát elküldött, hogy hozza gyorsan. Suken vállára vette az összetekert kötelet és a bambuszrúd végét a tigrisképre tartva, hangosan kiabálni kezdett. - Na, gyere te bestia! Elbánok én veled! Megkötözlek A tigris továbbra is csak egy félelmetes kép maradt. Oso-szan is csak tágrányitott szemmel bámulta, mit csinál ez a gyerek. Suken még néhányszor a tigrist a falon harcra hívta, s mikor minden kiabálása eredménytelennek bizonyult, a sógunhoz fordult. - Sógun-szama. Úgy tűnik, a tigrisnek az én hangom nem elég erős, arra szót nem fogad. Utasítsa a katonáit, hogy először vegyék le onnan a falról azt a bestiát, aztán én megfogom és megkötözve a lábai elé rakom. ６０ Néma csend lett a teremben. Hogy Suken ebből a lehetetlen helyzetből magát kivágni képes legyen,

senki se hitte. Oso-szan lába remegett a félelemtől. A sógun erre vajon mit fog mondani? A sógun viszont hangos kacagásban tört ki, csak úgy remegett belé a terem. A katonák is hasukat fogva nevettek, hogy ez a kis papnövendék ilyet tudjon . ki hitte volna Telt-múlt az idő és Suken rendesen felcseperedett. Sokan ismerték már okosságáról. Az embereket minduntalan megnevettette, a betegeket megvizsgálta és megszámlálhatatlanul sok oka volt még, amiért őt mindenki nagyon szerette. Egy napon Oso-szan magához hívatta Sukent. - Igyekezeted oly nagy és tudásod is olyan magasra jutott, hogy én neked már újat nem taníthatok. Vedd a botod és indulj útnak Tizenhat éves lettél. Keresned kell egy nálam sokkal okosabb Oso-szant, aki tovább taníthat. Eridj Szaigondzsiba és keresd ott Kenoi mestert. Tőle még rengeteget tanulhatsz Ezzel indult hát útnak Suken. S mivel határtalanul égett benne a vágy, hogy még többet tanulhasson, szót fogadva

elbúcsúzott mesterétől. Szaigondzsi ugyan messze volt, de fiatal lába végül is elvitte oda. Megkereste az Ankokudzsi nevű templomot és belépett, hogy az ottani Oso-szant üdvözölje. Egy megőszült öreg Ososzan fogadta és meghallgatta, mi járatban van Először nem kívánta Sukent tanítani. Öregségére hivatkozott, ami nem teszi már számára lehetővé, hogy tanoncot fogadjon. Végül is Suken alázatosan megnyerte. Először csupán a takarítás volt a dolga, de Suken boldogan csinálta. Főleg mikor meglátta, hogy Ankokudzsi templomban sokkal, de sokkal több könyv van, mint előző mesterénél volt. Takarított és olvasott Így teltek a napok. Sose látott könyvekre talált, amik értelmezése rendkívül nehéz volt. Oso-szan Sukennek egy napon a Szodzsun nevet adta. Onnantól ezen a néven tanult és dolgozott Ami viszont megkülönböztette mostani munkahelyét az előzőtől, az a nagy ６１ szegénység volt. Oso-szan nem viselt szép és

előkelő ruhát A templom is elhagyatottnak tűnt és megviselte a kor a fa épületet. Szegény élet várt itt rá De Szodzsun ezen egy cseppet sem búslakodott. Mikor beköszöntött a tél, s azzal a hideg, a szegény lét legnehezebb napjait élhette meg. Itt nem volt ugyanis fűtés, kint akármilyen hideg is volt. Szodzsun esténként nagyon remegett. Mikor Oso-szan megkérdezte tőle, hogy fázik-e, bár végtagjai rendesen átfagytak és egész testében remegett, mégis mindig a nem fázom feleletet adta. Lelkében a kitűnő pappá válás akarata fűtött erősen. Mégsem tölthetett itt sok időt Szodzsun, mert egy napon Oso-szan meghalt és ebben a templomban így tovább nem maradhatott. Nem tudta hogyan legyen ezután. Hol és kitõl tanulhatna mégis tovább Sokat gondolkodott. Az elhunyt Oso-szan szavaira emlékezve eszébe jutott, hogy az egyszer említett egy jó barátot Bivakóban, aki egy tó mellett lakik és Kaszónak hívják. Őt kell hát megkeresni -

gondolta. A hideg szélben és hóban elindult, hogy megkeresse következő mesterét. Nagyon sokat kellett gyalogolnia, mire Bivako templomához ért. Átfagyva, fázósan bekopogott a kapun. Egy templomi szolga nyitotta ki a kémlelő ablakot. - Ki az ilyenkor és mit akar?! - Szodzsu vagyok és Ankokudzsi templomból jövök. Kaszo mestert keresem - A szolga viszont, mielőtt még az ablakot becsapta volna, mindössze ennyit mondott: - Kaszo mester nincs itthon, és különben sem ér rá minden jött-ment emberrel foglalkozni. Eridj csak tovább az utadra. - Szodzsu viszont nem az az ember volt, akit csak úgy el lehet zavarni. Leült a templom kapuja mellett és úgy várakozott. Két napon átült ott mozdulatlan, a hó is már teljesen betakarta. Egyszer csak nyílt a kapu és Kaszo mester lépett ki rajta, néhány emberrel. Valahová készülhetett Szodzsu erre várt és megmozdult. A mester egészen megijedt a látványtól Ijesztő is ６２ lehetett, hogy egy hóember

mozog, majd abból egy emberi fej bújik elő és üdvözli őt. Miután megtudta, hogy Szodzsu két napja ül itt a hóban, nem csak fázva, de étlen és szomjan, azonnal bevitette őt a templomba. Fűtött helyiségben étellel és itallal kínálta meg. Közben pedig meghallgatta, mi járatban jött. Végül Kaszo mester maga mellé vette Szodzsut deshinek Szodzsu itt sokat tanult és gyakorolta a papi teendőket. Egészen addig, míg Kaszo mester meg nem halt. Azután Bivakót is elhagyta, és egyedül rótta az utakat, falvakat s városokat. Segítette a szegényeket, gyógyította a betegeket Szodzsu immár a Kaszo mestertől kapott nevet viselte, az Ikkjúzendzsi nevet kapta. Mivel már messze túllépte azt a kort, hogy fiatalembernek mondhassák, és hogy tanulni új mestert keressen magának, egyedül kellett boldogulnia tovább. Az Ikkjú név ezzel véglegessé vált. Így ismerte meg mindenki, akivel beszélgetett, akin segített. Egész Japánban nagy hírnévre tett

szert, mint az ország legokosabb és a népért a legtöbb áldozatra kész pap. Amikor veszekedő emberekbe botlott, ott termett és csavaros eszével békét teremtett közöttük. Kjótóban járva a híre mindig előbb érkezett. - Megjött Ikkjú! Ikkjú visszaérkezett! - Vitték a hírt, hogy mindenki megtudja. Ikkjút eközben gyerekek serege vette körül és kísérték régen elhagyott házáig. Örült a város, hogy Ikkjú közöttük van Jártkelt és segített is, ahol csak tudott Ikkjú ekkorra már sokat változott. Ezt sokan észrevették rajta Az idő és a megtett hosszú utak meglett férfivá tették. A háza Kjóto külvárosában húzódott meg, Furubitaodón. Innen indult nap, mint nap útjára, vagy éppen itt fogadta az érkezőket, s azokat türelmesen meghallgatta. Kjóto egyik nagyon gazdag ura is megtudta a hírt, miszerint Japán leghíresebb papja, Ikkjú a városban van. Azonnal egy embert küldött hozzá, hogy házába meghívja. Mikor az

visszatért s megvitte a nagyúrnak a hírt, hogy Ikkjú mester a meghívást elfogadta, és holnap érkezik, nagy lett a ６３ készülődés. Az ország legnagyobb papi személyisége érkezik, ahhoz méltó legyen az ünnep is. Mert hogy Ikkjú hozzájuk betér, az ünnepnek számított. Ikkjú másnap a legszegényebb ruháját vette fel, amiben amúgy is rótta mindig az utat. Szakadt volt és kopott. Így érkezett meg a nagyúr házának kapuja elé Bekopogott rajta és mondta a nevét, s hogy megérkezett. Az ajtónállók kinyitották a kaput, de csak egy toprongyos alakot pillantottak meg előtte. Ez a szakadt ruhás, szőrös kis ember Japán legnagyobb papja lenne? Nem is hitték el neki. Elzavarták és, éppen hogy csak meg nem verték. Ikkjú így hát megfordult és hazament. Levetette koszos ruháját és drága, díszesre cserélte. Ezúttal fenségesen öltözve érkezett az uraság kapujához. Mikor az ajtónállók megpillantották, messziről hajladoztak, és

a házba bekísérték. Az uraság is sietett, hogy az ilyen nagy hírű papot meg ne várakoztassa. Hellyel kínálta és jöttek sorban az ínycsiklandó ételek. - Oso-szan, tessék vegyen és egyen. Gazdagon terített asztalon jobbnál jobb falatok Ikkjú egy jót nevetett és megjegyezte a gazdag úrnak, hogy ezelőtt milyen durván zavartak őt el a kapu elől. Most meg finomságokkal kínálják. Mikor ezt a házigazda meghallotta, azonnal földre borult és bocsánatáért esedezett. Kjótóban az újesztendőt ünnepelték az emberek. Tűzijátékokat s vásárokat rendeztek. A sok ember között egyszer csak egy kopott ruhás pap jelent meg, aki után az emberek sorra megfordultak. A vállán átvetett boton ugyanis egy emberi koponyacsont függött és a pap az elmúlásról énekelt. Nézzük csak meg közelebbről, ki lehet az? Igen, Ikkjú sétálgatott az emberek között és valami olyan dalocskát énekelgetett, ami az újévet nem ünnepnek, hanem éppen

ellenkezőleg, egy újabb szomorúságnak nevezi. Dalolva mondja el, hogy januárban nem ünnepelni kell, hanem szomorkodni, amiért egy évvel mindenki ismét csak öregebb lett. Minden újév a halálhoz s elmúláshoz való közeledést jelenti. Az pediglen, hogy ６４ öregszünk és eggyel előrébb léptünk a végzet felé, nem lehet igazán öröm. Gondolhatnának erre is az emberek És énekelt, énekelt. Ikkjú-szan az idő múlásával sokat változott. Amikor megtudta, hogy valakit bántanak, azonnal indult, hogy annak segítséget nyújtson. Segített minden segítségre szorulónak - A nyári hőségben sétálgatva pillantott meg egy picinyke boltot, mely üresen tátongott. Vásárlók nem jártak oda már régóta. Csak bús arccal és kopott öltözetben ücsörgött benne egy öreg házaspár. Ikkjú látta, hogy nagy lehet itt a szomorúság. Betért hát a boltba és megkérdezte: - Ugyan, mondják csak, mikor szoktak ide emberek betérni és vásárolni? Az

öregasszony válaszolt: -Jaj, ne is kérdezze. Biz az már régen volt. De, ha jönnek is, nehéz kiszolgálni azokat A férjem már nagyon beteg, mozogni is nehéz neki. Eladni nem tudunk, és ezért pénzünk sincsen. Nincs miből gyógyszert venni Így aztán hiába jön a nyár is, a hűvös legyezőt itt nem veszi senki. Ikkjú gondolt egyet és - na majd én segítek rajtatok. Kiült a bolt elé és egy táblára kiírta: " Aki napernyőt és legyezőt vásárol itten, Ikkjú fog valamit írni rája." Az emberek ezt meglátva siettek egymásnak továbbadni, hogy menjenek, siessenek az öreg legyező üzletéhez, mert Ikkjú-szan ott van és legyezőt ad minden vásárlónak, amire saját kezűleg fest ott helyben szöveget. Rengeteg ember gyűlt egyhamar össze. Vásároltak úgy, hogy közben még egymást is lökdösték. Ikkjú pedig, aki vásárolt, annak fogott egy legyezőt és valamit ráfestett. Először szépen és vigyázva a vonalakra, majd, ahogy egyre

csak jöttek s jöttek a vásárlók, úgy fáradt közben a keze és egyre gyorsabban kellett festenie. Mire a nap véget ért, Ikkjú nagyon elfáradt, de az öregek szeme előtt tornyosuló aprópénz-kupacok azokat könnyekre fakasztották. Nem emlékeztek régebbi szebb időkből sem ilyen szép napra, s ilyen bevételre. Ikkjúnak ６５ megköszöntek, amit értük tett, és amiért örökké tartó hálával gondolnak ezután rá. Ikkjú erre csak legyintett, s inkább elküldte az asszonyt mielőbb gyógyszerért. Ikkjúval megesett az is, hogy az életével játszott a nagyurak között. Már idős pap volt, de járt-kelt az országban továbbra is Amerre járt, letört embereket, szegénységtől éhezőket látott. Ekkor ugyanis egy nagyon önző és a jobbágyokat mélységesen megvető sógun uralkodott. Kapzsiságában népével mit sem törődött. Csak drága kincseit babusgatta és óriási összegeket költött egy-egy gyűjteményébe illő darabra. Legyen az

bármilyen drága, magának akarta. S eközben országa s népe sorvadt, fogyatkozott. Ikkjú nagydologra szánta el magát. Mégpedig, hogy ezt a sógunt megleckézteti, még ha az életébe is kerül. Ennyire vakon nem lehet senki sem jó uralkodó. A sógun palotájához ballagott és az őröknek megmondta kicsoda s mi járatban jött. A sógun meglepődött, de örült is nagyon váratlan vendégének. Hogy Ikkjú, Japán legnagyobb papi személye őt meglátogatja, még egy sógunnak is megdöbbentő boldogság lehet csak. Hellyel kínálta vendégét és beszélgettek. Ikkjú egyszer csak megkérdezte tőle. - Sógun-szama! Mit tart igazán nagy kincsnek, s van-e önnek ilyen? A sógun erre természetesen igennel válaszolt, és hogy neki ilyen kincse annyi van, hogy beboríthatna vele egy egész hegyet. Aztán Ikkjú előtt rengeteg értékes holmit rakott le - Ez itt például egy ezer éves teáscsésze. Azt a vázát pedig Kara Tenjikből hozattam - és sorba, sorba elmondta

minden káprázatos darabról, mely időből és honnan való, mindaz mennyire drága volt. Boldog arccal nézett közben Ikkjúra, amíg mondogatta, mennyire nagy kinccsel rendelkezik is ő. Ikkjú közben nézegette a drágaságokat . - Sógun-szama! Igen. Kétségtelenül nagy kincs veszi itt körül De ezek között meg nem találom azt, ami igazán a legdrágább lehet. Az én ６６ templomomban például van egy olyan szobrocska és egy teáscsésze s annak tányérja, ami a sógun-szama által mutatott összes kinccsel felér. A sógun szeme erre azonnal felragyogott és Ikkjút biztosította arról, hogy kerüljön az bármennyibe, kifizeti értük, csak lehessen az övé s a kincsei között a legdíszesebb helyre rakhassa azokat. Mikor Ikkjú mondta neki, hogy azok olyan drága kincsek, hogy akkora pénzt még eddig ki nem fizetett az itt lévő kincsek közül egyért sem. A sógun erre több láda pénzt hozatott be a katonákkal. - Úgy látom, sógun-szama mégis

csak rendelkezik annyi pénzzel, hogy tőlem megvehesse országa legdrágább kincseit. Rendben van Legyen hát az öné! A sógun szeme ragyogott és büszkeséggel telve fogatta meg a katonákkal, a pénzzel teli ládákat és Ikkjú mellé kíséretet adott, hogy azt hozzá sértetlenül elvigyék. Azt az igazán drága kincset, amit a pap ad oda nekik, pedig éppen úgy sértetlenül a sógun lába elé hozzák. Meg is érkeztek a templomhoz s ott a pénzes ládákat odatették, ahova Ikkjú-szan mutatta. Majd Ikkjú egy kis türelmet kért tőluk, amíg a kincseket érő tárgyakat a sógun számára becsomagolja. Azzal a katonákat magukra hagyta és bement a saját szobájába. A bronzszobrocskát, amit a papírjai felett nehezéknek használt, gyönyörűen letakarította, megfényezte. A kopott teáscsészéjét eltörölte. A hátsó ajtón kilépve pedig felvette a földről a tányért is, amiben a macskák eledelét tartotta. Elnézést kért az éppen falatozó

macskáktól, hogy őket kedvenc tányérjuktól megfosztja, s azt elmosva a többi értéktelen holmival együtt szépen becsomagolta. Óvatosan tartva a csomagot, odavitte a katonák vezetőjének. Annak átadva pedig a lelkére kötötte, hogy vigyázzon arra, mint a szeme fényére. Így indultak vissza a sógun katonái Ikkjú-szan igazán nagy kincseivel. Néhány nap és vissza is értek a palotába. Mikor a sógun meglátta, hogy Ikkjú micsoda lomot küldött neki, szörnyen ６７ megharagudott és üvöltözve fogadkozott, hogy Ikkjú fejét saját kezűleg kívánja lecsapni, amiért így rászedte. Mentek is a katonák s Ikkjút elfogva a sógun elé lökték. A sógun pedig mérhetetlen haraggal rántotta ki kardját. - Most meghalsz, Ikkjú, amiért így becsaptál! A pénzemet meg add vissza! - Ikkjú arca meg sem rándult erre, csak annyit mondott: - Sógun-szama. Fejemet veheti, de a pénzét már vissza nem kaphatja. Mind szétosztottam az éhező és beteg

emberek között. Sógun-szama népén segítettem rajta, hogy önnek a földet egészségben, jóllakottan művelhessék. Erős és egészséges gyermekeket nemzzenek, hogy az országot és sógunjuk nevét naggyá tehessék. Vágja csak le a fejem egész nyugodtan. Én azt meg nem bánom A sógunt népe eddig gyűlölte fösvénységéért, és népe iránti nemtörődömségéért. Mikor én azt a sok pénzt közöttük szétosztottam és azt mondtam, sógun-szama pénze, hogy rajtuk segítsen, boldogok voltak. A nép a sógunt most ismét szereti Sógun-szama! Nos, tudja-e már, mi az igazán nagy kincs? A hideg tárgyak, vagy a népe ön iránti szeretete és hite? Döntsön, és akképpen használja életem felett a kardját is. - Ezután lehajtotta fejét, hogy a sógun, szándéka szerint, levághassa azt. A sógun viszont megmerevedve állt Ikkjú előtt s arcán látszott, hogy csak most értette meg, mennyire felelőtlen uralkodó volt ez idáig, aki saját kényelméből

még csak észre sem vette, népe mennyi nehézséggel küszködik. Nem vágta le Ikkjú fejét Kardját tokjába visszatolta. Meghajolt az idős pap előtt és tettét, amelyért az előbb még olyannyira haragudott, most megköszönte. Ikkjút fényes kísérettel vitette haza és nyitott szemmel figyelte ezután országa és népe sorsát. Erőtlen emberek nem csinálhatnak erős országot. Ezt Ikkjú mestertől tanulta. Hibáját igyekezett kijavítani és Japán rövidesen erős országgá vált keze alatt. ６８ Utószó Számtalan történet van lejegyezve Ikkjú életéből, ki egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésére szentelte. Kit s miképpen segített meg, számtalan írás és a szájhagyomány is megőrizte. Ikkjú 1394-ben, Oej első évében, január elsején született Kjótóban. Akkor Gokomatsu Tennó uralkodott Hogy a tennóval milyen kapcsolatban lehetett Ikkjú, arról feljegyzés nem került elő. Így ismeretlen Hatévesen Ankokudzsi

templomában Zoge Zengan tanítványa lett. Innentől Shuken néven vált ismertté 16 évesen hagyta el Ankokudzsit. Onnan Saigondzsi templomába került, Ken Oszoi tanítványaként. Ekkor kapta a Szodzsun nevet 22 évesen került Omi-Katada helyre (ma Shiga Prefektúra) Kaszo Zendzsi mesterhez. 27 évesen folytatta útját Kounrjusui felé. Miután innentől sokáig nem történtek róla feljegyzések, csak találgatni lehet. Ikkjú 1481. október 21-én, 87 évesen halt meg ６９ Toyotomi Hideyoshi (1536/7-1598) Ezúttal a Bushi világ legforgalmasabb idejébe tekintünk bele. Olyan korszak Japán történelmében, amikor a háborúk egész Japán területén folytak, így a szamuráj korszak egyik legvéresebb eseményei zajlottak. Mi onnan vesszük fel a fonalat, amikor egy nagyúr szokatlan nevű gyermeke megszületik. E gyermeket Szarunoszke néven ismerhetjük meg. Végig követjük viszontagságos életét, melyen keresztül a japán történelem egyik legfontosabb

eseményét ismerjük meg. A gyermek élete útjának olvasásakor megtudhatjuk, hogyan lesz belőle először Bushi, majd Japán egyik legismertebb hadvezére. Szarunoszke nevét azért kapta, mert az arca a szülők szerint inkább egy majomhoz hasonlított. Így a majom-szaru, jelentéssel látták el. Amit érdemes még tudni, mielőtt a történetbe belevágnánk: Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Japán szomszédok nélküli ország lévén.és, a középkorban hasonlóan vélekedtek, mint mondjuk Európában a világvégével kapcsolatban. Csak amíg Európában ugye több ország ért egymásba és így mindenki tudhatta, hogy nem csak egy nyelvből és népből áll a világ, addig a japánok a saját szigetüket tartották a földnek és a tengeren túl nincsen semmi, illetve ott ér véget a világ. ７０ Így természetes volt, hogy mindenki hasonló nyelven beszél, hasonlóan öltözködik és egyebek. Viszont minden nagyúr saját birodalmáért küzdött és

azt szintén országaként könyvelte el. Így voltak szomszédos országok, szintén azok hatalmasságaival. Ezek pedig vagy jószomszédi viszonyt igyekeztek kialakítani, vagy ellenségesen viselkedtek. Az ellenségeskedés a másik ország földjének megszerzéséért folyt. Jellemző volt, hogy az országhatárokat a folyók mentén húzták meg, így a folyó innenső oldala egy uralkodóé, a másik oldala egy másik uralkodó országának kezdete. Úgy 400 évvel ez előtt Japánban szűnni nem akaró hatalmi harcok folytak. Történetünk Owari ország (most Aichi prefektúra) Nakamura nevű falujának domboldalán lévő Komjodzsi nevű templomában kezdődik, ahová egyszer csak katonák rontottak be és egy gyerek, Szarunoszke fejét követelték. A falusi gyerekek, amikor meghallották a katonák mi járatban vannak, megrémültek és Szarunoszke keresésére szaladtak, hogy figyelmeztessék annak vigyázóját a gyermekre leselkedő veszélyre. Szarunoszkét

Icsimoku-szan egy bambuszból készített kordéba tette és így indult vele útnak, hogy a gyermek életét megmentse. (Megjegyzés: Bár nem a történethez tartozik, így inkább csak külön ismeretként megemlíteném, hogy Japánban ics, ni, szan -egy, kettő, három - a régi időkben az egyik legnépszerűbb névadási eszköz volt. Így amikor olyat olvashatunk, hogy valakit Icsimoku név alatt ismerünk meg, arról egyből tudhatjuk, hogy elsőszülöttről van szó. A név elé tett számjegy a születés sorrendjét kívánta tudtul adni.) ７１ Járatlan utakon átvitte Icsimoku a gyermeket, míg nyomukban a katonák. Icsimoku számtalan cselt ismert a katonák félrevezetéséhez és háta mögött olyan akadályokat hagyott, hogy az üldözőik sorra más irányban keresték a nyomokat, vagy éppen a felállított csapdákba estek bele. Így aztán az üldöző katonákat sikerült lerázni. Szarunoszke átmenetileg biztonságos környezetbe került és barátokra

is lelt. A gyerekek katonásdit játszottak, és amikor már mindenkit legyőztek, más játékokat találtak ki. Szarunoszke a játszadozás közben megemlítette, hogy mennyire megéhezett. - Na akkor gyerünk, nézzük milyen ennivalót lehet szerezni. A Mjodzsi templomban biztos van valami harapnivaló. - A gyerekek a templomot jól ismerték, így tudták, hogy a szentély - Hotokeszama előtt ennivalónak is lennie kell. A gyerekek erre meglepve válaszoltak - aki elveszi az ételt Hotoke-szamától, arra büntetés vár. Nevetett ezen Szarunoszke - Ugyan már! Hotoke-szama csak fából van csinálva. Ha lepisiljük, akkor sem történik semmi. A gyerekek erre meghátrálva mondták, hogy ők inkább valami más ennivalót akarnak, de Hotokeszama elől nem veszik el az ételt. - Jó, akkor te ne egyél Aki enni akar az, pedig indulás. Aki Szarunoszkéval akar menni, az pedig menjen vele. Megindultak a gyerekek a maguk választotta úton. Szarunoszke is hátat fordított és

megindult Mikor hátranézett, akkor vette észre, hogy senki sem követte. Hotoke-szama büntetésétől megijedve, inkább az élelemszerzés más útját akarták. Szarunoszke csak kacagott rajtuk és egyedül ment a templom közelébe. Beillant a réseken és Hotoke-szama háta mögött megbújt. Egy kis kéz Hotoke-szama mögül kinyúlt és egy, a szobor előtt lévő tányéron található ételbe markolt. Majd megint és megint. Egyszer csak a templomban tartózkodó bo-szan észrevette a kis kezet, mely a szobor mögül megjelenik és eltűnik zsákmányával. Nagyon megharagudott és a tolvajt elkapni igyekezett. Hangosan rákiabált, amire ７２ Szarunoszke azonnal futásnak eredt, utána a bo-szan. A gyerek viszont fürgébb és ügyesebb volt, így a bo-szan nemhogy elkapni nem tudta, de még el is esett. Csak szidalmait tudta küldeni utána. Egyszer csak nagy dörrenéssel a Hotoke-szama a földre dőlt, egyenest a bo-szan kezére. A bo-szan szorult helyzetét

kihasználva, a gyerek átugorhatott a szobor felett és egyenest a kapun át, távozott. Mikor elég messze ért a templomtól, leült a fűbe és elővette zsákmányát. Meg volt elégedve magával. Eleget és a legfinomabb falatokat csente el Megjelentek a gyerekek is üres kézzel, és csodálkozva bámultak a jobbnál jobb falatokat majszoló Szarunoszkéra. Hát ez tényleg elvette Hotoke-szama elől az ennivalót!? Szarunoszke viszont fogta az élelmet és a gyerekek között, szétosztotta azt. Az éhes gyerekek pedig boldogan fogadták el tőle és így együtt, nevetgélve belaktak. Szarunoszke állandó vendége lett a templomnak, ahonnan az eledelt elsőként csente. Amikor megéhezett, ment és a szentély előtti tányérokat dézsmálta. Addig-addig járogatott a tányérokra, amíg a templomfőnök, Oso-szan egyszer kileste, és fülön csípte a kis tolvajt. - Szóval te vagy az, aki Hotokeszamát akár le is pisili és nem fél annak büntetésétől? Egyszerkétszer

Hotoke-szama még csak megbocsát minden bizonnyal, de meglásd, ha nem hagyod abba, nem kerülöd el haragját. Szarunoszke bűnbánóan lehajtotta fejét, amit Oso-szan akképpen értékelt, hogy a gyerek megbánta cselekedetét és nem kell attól tartani, hogy a rosszalkodást folytatná. Elengedte, és magára hagyta a gyereket a templomban. De alig ért ki az ajtón, hatalmas dörömbölés ugrasztotta meg, ami a templom belsejéből hallatszott. Mikor beugrott az ajtón, Szarunoszkét látta, amint egy bottal ütötte teljes erejével a szent szobrot és közben kiabált hozzá. - Jaa, Hotoke-szama, ha tényleg tudsz büntetni, akkor most azonnal büntess, hadd lássam. - és ütötte a szobrot, ahogy belefért Az ütésektől a ７３ szobor feje eltört és a földre esett. A pap erre rémülten kiabált, hogy a gyerek hagyja abba. Majd sápadtan és haragosan adta tudtára Szarunoszkénak, hogy ilyen rossz gyerek ebbe a templomba nem jöhet többet. Azonnal menjen ki

innen Mikor hazaért, a szülők már tudtak tettéről és szomorú arccal közölték vele, hogy ha a templom annyira nem tetszik neki, akkor menjen a boltba és segítsen az eladásban. Szarunoszke erre tagadólag válaszolt. Mondván, hogy õ az apának nem akar az eladásban segíteni. Õ az anyja mellett akar lenni Szarunoszke nem szerette az apát, aki valójában nem az apja volt. Az igazi apja még a gyerek 7 éves korában meghalt. Az igazi apát Jameon néven ismerte, aki mindig szívesen beszélgetett és játszadozott fiával. A jelenlegi apa, Csikuami pedig mindenért csak haragudott. Erre a beszédre is Csikuami felugrott ültéből és haragját fejezte ki. Lehülyézte a gyereket, amiért amióta idejött, csak az anyja szoknyáján élősködik, és nem csinál semmi hasznosat. Mikor a gyerekhez lépett, hogy megverje, Szarunoszke azonnal kiszaladt az ajtón. Az anya ment utána és egy fa alatt rá is talált a gyerekre. - Szarunoszke Megértem, hogy nem szereted a

mostani apádat, de kérlek, ne feledd, hogy ez az ember egyszer megmentette az öcsédet, Koicsirót. Hálával tartozol neki te is. Ha õ megharagszik, akkor nekünk nem marad más hátra, mint el kell mennünk innen. Szegényen, pénz nélkül pedig ugyan meddig juthatunk? Ha dolgozni nem akarsz, akkor nincs más, mint a templomba visszamenni és Oso-szan bocsánatát kérni. Aztán pedig megkérni, hogy fogadjon be téged növendéknek. - Szarunoszke látva anyja könnyeit, megígérte neki, hogy úgy tesz, ahogy az szeretné. Először is megpróbált az eladásnál segíteni, de 2-3 nap után már halálosan unta. Ezt sehogy sem tudta megszokni. E mellől inkább egy másik boltba szegődött el és ott segített a haleladásban. De ezt is ugyanolyan unalmasnak találta. ７４ A szülők egy este ismét csak szomorú arccal ültek a gyerekkel a szobában. Egyszer csak a mostohaapa mesébe fogott - Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy idős házaspár, akiknek nem

született gyerekük. Nap, mint nap imádkoztak az istenekhez, hogy áldja meg őket egy csöppséggel. Egyszer, csodák csodájára az idős házaspárnak gyermeke született. Isszunbosi néven nevelték azt. Csakhogy telt, múlt az idő és Isszunbosi az évek alatt nem növekedett semmit sem. Az idős házaspár már kezdett arra gondolni, hogy valami szörnyet kaphattak az istenektől büntetésképpen. A gondolattól megijedve fogták a gyereket, és messzire elvitték azt. Így szabadultak meg a gyermektől. Szarunoszke a mesét magára vette, hiszen hasonló helyzetben érezte magát, mint Isszunbosi. Hiszen őt is mindig elhagyják, eldobják maguktól a szülők. Hallgatta hát tovább a mesét. - Csakhogy az elhagyott Isszunbosi fogta magát és oldalára kardot kötött. Mijako felé menő hajóra szállt. Ellenségeket győzött le és dalia lett belőle Egy nagyúr lányát vette feleségül. - Szarunoszke erre felkapta fejét és a következőt gondolta: - Na hiszen,

meglássátok, én is ugyanezt megcsinálom. Szarunoszke hirtelen megváltozott és szorgalmasan dolgozott. Hol otthon, hol a földeken, hol a halasnak segített. Ilyen szorgalommal lett 15 éves. Az anyjához ment és elmesélte neki célját. Ami nem más volt , mint anyját ebből a nagy szegénységből kiemelni. Ezen a kicsi földön, ami a családnak van, úgysem lehet megélni. Elmegy és bushi lesz belőle Egy bushi, ha erős és győzedelmes, akkor nagy földet kap, így a család azután jól élhet. Nagy házban lakhat Szarunoszke szerint, míg az anya csak sírdogált gyermeke vágyait hallgatva, most olyan időket élünk, hogy mindenfelé a hatalmas urak háborúznak. Bushikra nekik is szükségük van Így a nagyurak is jól járnak és Szarunoszke is. Ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani. A nagyurak pedig nem csak bushikat, más ７５ szolgákat is igényelnek. A bejutás lehetősége tehát Szarunoszke szerint elég nagy. Mindenképpen meg fogja

próbálni. Például Owari ország hatalmas és erős De hasonlóan erős Minono ország is, ahol Saito Do szan neve lett híres. Szarunoszke eltökélten indult útnak, és ahogy gondolta, úgy is sikerült. Owari ország, Oda Nobuhide nagyúr szolgálatába szegődött. Szolgált, ahogy tudott és nem titkolt vággyal remélte, hogy egyszer õ is bushi lesz. Ha erős és ügyes lesz, akár maga is nagyúrrá lehet. Isszunbosit a szülei vetették ki, Szarunoszke viszont a régi önmagát kívánta ezúton kivetni. Nos, Szarunoszke édesanyjának beszámolt eltökéltségéről, hogy bushi kíván lenni. Ahhoz, hogy valaki bushi lehessen, előbb egy nagyurat kell találnia, aki szolgálatába veszi. Vajon ki lehetne ez a nagyúr? Kinek legyen õ a katonája? Szarunoszke édesapjának Oda Nobuhide szama adta a földet. Viszont Nobuhide szama két éve halott. Nakamura környékén azután Nobuhide fia, Nobunaga uralkodott. Viszont Nobunaga mindössze 18 éves serdülő, aki egy

cseppet sem úgy viselkedik, ahogy azt egy tono-szamától elvárhatná az ember. Felelőtlen viselkedése sok gondot okoz csak az udvarban. Ehhez nem érdemes elszegődni. Surunaga ország (most Shizuoka prefektúra) erős, melynek nagyura Imagawa Yoshimoto. Nagy ország, mely sok katonát tart Ez még számításba jöhetne. Vagy Mikawa ország (most Aichi prefektúra), melynek uralkodója Macudajra, akinél naggyá lett Imaga no Takecso, aki mindössze 10 éves volt, amikor a nagyúr magához vette. Most Szuruga országban szolgál. Az egyik nagyúr kőszívűségéről nevezetes. Mégpedig azért, mert a harcok során a nála fogságba esetteket is könyörtelenül lemészárolta. Nem őrzött foglyokat. Mikawa ország, melyben a bushik Imagawa parancsára mindenre képesek. Viszont kétségtelen, hogy jelenleg a legnagyobb Imagawa. Szarunoszke ezzel eldöntötte, ７６ hogy Imagawa katonája lesz. Nem szólt senkinek Az anyja volt az egyetlen, aki tudott tervéről és így

az készítette fel őt az útra. Ruhát és lábbelit adott neki, majd egy batyuban élelmet, és ami az úton még hasznos lehet Szarunoszkénak. Aztán a fiú útra kelt. De még mielőtt elhagyta volna a falut, legjobb barátjához is benézett. Itt egy halom tűt vett magához, abból a célból, hogy amíg nem lehet belőle katona, addig a tűk eladásából szerzett pénzen tartsa el magát valamiképpen. Mikawa országból kiérve Totomi országba érkezett (most Shizuoka prefektúra) és abban Hikumáig gyalogolt. Ott egy híd szélén leült és a tűkészleteit ruhákra terítette, hogy eladjon valamennyit. Egy öreg hölgy vetődött arrafelé Szarunoszke azonnal megszólította: - Öreganyám! Japán legjobb tűiből vegyen. Mit szól? Japán legjobb tűi ezek - Az öreg hölgy csodálkozva nézett rá: - Hogy ezek a tűk legyenek Japán legjobbjai., hát ilyet se hallottam még Ugyan mitől lehet egy tű a legjobb? Hehehe. Ezt a beszédet hallotta meg egy szamuráj, aki

addigra már a gyerek mellett haladt el. Ezt a szamurájt Macusta Kahee-nek hívták, aki Imagawa harcosa volt. - Na, hadd nézzem csak azt a Japán legjobb tűjét Mutasd csak, fiam. - és magához vett egy tűt Úgy tett, mint akit nagyon meglep, hogy ilyen tűt láthat. Közelebbről megnézve viszont: - Mi ez? Hiszen éppen olyan, mint a többi tű. Szarunoszke erre azonnal rávágta, hogy márpedig az Japán legjobb tűje, csak nézze meg jobban az uraság, ha varrásba fog vele, akkor pedig megtudhatja igazán. A szamurájnak megtetszett a gyerek, aki minden kérdésére tudott valami meggyőző kibúvót, választ, csakhogy a tűből eladjon. Felnevetett és bár majomarca volt ennek a gyereknek, de beszédével bárkit képes meggyőzni. Kahee ahelyett, hogy vásárolt volna, a gyerekhez hajolt: - Szerintem hagyd abba a tűárusítást. Nincs kedved inkább az én szolgámnak lenni? Katonát faragnék belőled. - Szarunoszke ezt meghallva, ７７ örömében felugrott és

boldogan állt be Kahee mellé. Kahee vigyázott a gyerekre és a kard és a lándzsa használatára tanította. Egyszer maga elé ültette, és a következőket mondta neki. - Nem leszel te mindig gyermek Egyszer bushi válik belőled. Nem lehetsz mindig ilyen szerencsétlen nevet viselő, örök időkig. Ezzel a névvel nevetséges vagy csak A neved mostantól olyan lesz, ami egy bushi gyerekéhez illő. A Nakamura Tokicsiró Hidejosi nevet kapod. Tokicsiró egy idő után viszont a hasonló korú bushi növendékeket kezdte bántani. A többiek ezt nem szívlelve Kahee mesterüknek elpanaszolták annak durvaságait. Kahee erre magához hívatta Tokicsirót. - Bushi akarsz lenni, és a társaidat bántod? Ezt még én sem tudom megbocsátani neked. A társak, akik később a barátaid, az életed lesznek. A társaidat nem tiszteled Eredj vissza Owari országba. Itt nem maradhatsz tovább Tokicsiró így szót fogadva, ismét az utakon találta magát. Most mi lesz? Nem sikerült

bushinak lenni. Hogyan térhetne így haza? Egyedül kell folytatnia anélkül, hogy bárkire is számíthatna. Ugorjunk néhány évet. Tél van és sötét éjszaka Owari ország Komakijamacsi városában lovak mocorognak. A lovak lábai ruhával betekerve, hogy a lépések ne csaphassanak zajt. A lovon férfiak, lándzsával, katanával felszerelve. A lovasok megállnak egy nagy ház előtt. Ezek a férfiak nobushik voltak - A nobushi nem más, mint akit gazdátlan szamurájként is szokás említeni. Falvakban élnek az egyetlen nagyúr szolgálatában sem álló bushik. Ezek a bushik háborús időkben hol itt, hol ott jelennek meg, ahol jól megfizetik őket és így harcolnak egy-egy nagyúr seregében. Amikor nincs háború, gazdag emberek testőrségét látják el, a pénzszállítmányokat juttatják el a címzetthez. Viszont amikor ilyen dolguk nem akad és nincs, aki felfogadja őket, hogy katonai tudásukat ７８ igénybe vegye, akkor a gazdagok házait rabolják ki

és fosztogatnak. - A nobushik, amikor a nagy ház kapujához értek, lovaikról leugrottak és hangos vezényszó harsant. - Törjétek be a kaput! - aki a vezényszót kiadta, Hacsiszuka Goroku taiso volt, aki maga is egy hatalmas kalapácsot ragadott meg. - Egy pillanat Várjatok! - szólalt meg egy ifjú hangja. Aki a taisót és katonáit megállította, régi ismerősünk, Tokicsiró, aki akkor volt 20 éves. Beállt hát egy nobushi csoportba - Az ajtó betörése túl nagy zajt csap. Csak arra jó, hogy a bent alvók mind felébredjenek, és a nyomunkba eredjenek. Ha felébrednek a bentiek, akkor lehettek ti akármilyen ügyes kezűek és erősek, biztosan legyőznek. - Goroku a háborgókat lecsitította, hogy előbb hallgassák végig az ifjút. Tokicsiró egy magas fára mutatott, ami a fal mellett terpeszkedett és ágai átnyúltak azon. - Valaki másszon a fára és az ágon keresztül hangtalanul, osonjon be a kertbe. Majd belülről nyissa ki nekünk a kaput - Jól van,

Tokicsiró, akkor te legyél az, aki kinyitja nekünk a kaput. - És ahogy Goroku azt parancsolta, úgy is lett Tokicsiró felmászott a fára és átkúszott a fal felett. Ahogy beugrott a kertbe, egy pillanatig némán és mozdulatlanul figyelt, hogy nem vették-e véletlenül észre a bentlakók. Miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, odaosont a kapuhoz és kinyitotta azt Goroku katonái előtt. A nobushik így hamar ellepték a házat és annak környékét, pénz és értékes holmik után kutatva. Amit értékesnek véltek, vitték is kifelé Bár a lovak lábára tekert rongyok tompítottak a lépések hangját., de valaki a lószerszámok és lépések zajára mégis felébredt. Szaladt is a ház belsejébe, ahol a gazdag úr és fegyveresei aludtak. Felkeltette hát sietve azokat és közölte, hogy a házat rablók támadták meg. A házban mindenfelé sorra világosság gyúlt, ami a nobushikat is arra figyelmeztette, hogy a ház lakói felébredtek.

７９ Ordibálás verte fel a környéket. - Rablók! Nobushik! - és kardok, dárdák zörrentek meg, nyilak süvítettek. A nobushik, látva a túlerőt, ki mit fogott éppen, azzal menekültek kifelé. Tokicsiró viszont, mintha csak egy nagyvezér volna, a rohamra készülődő házlakóktól egy cseppet sem ijedt meg, így ahelyett, hogy menekült volna, meg beljebb is vágtatott a kertbe. Ezt a házlakók is észrevették és ebből a viselkedésből, amit láthattak, valamennyien azt hitték, hogy a nobushik vezérét látják vágtatni a ház kertje felé. - A taishó a kert felé megy! Ne hagyjátok megszökni a taishójukat! - és valamennyien Tokicsiró után vetették magukat. Tokicsiró egyenest a kert közepén álló kúthoz vágtatott és leugrott lováról. Majd megragadott egy hatalmas követ és a kútba dobta. Közben hangosan nyögött és kiabált., amit a sötétben a kút felé szaladó emberek úgy értettek, hogy a hurokba került rabló inkább

öngyilkos lesz, de nem engedi elfogni magát.és a kútba ugrott. Már többen is a kútnál voltak, amikor a zuhanó kő elérte a vizet és nagy loccsanással a mélybe süllyedt. Az emberek körbeállták a kutat, egy lámpás is előkerült, így kémleltek a mélybe, hátha megláthatják emberi testet. Eközben Goroku és katonái vígan menekülhettek, hiszen mindenki a nobushik vezérét látva, annak elfogását tartották sürgősebb dolguknak. Miután a háztól biztonságos távolságra ért a nobushik csapata, Goroku a menetet megállította és Tokicsiróra várakozva, a zsákmánynak örvendezett. Mekkora meglepetés és öröm villant fel a katonák arcán, amikor feltűnt Tokicsiró alakja! Körbeállták, a vállát veregették, és örömüket fejezték ki, amiért ilyen bátor és ravasz társuk van. Nézzük csak, hogyan lesz Tokicsiróból az akkori egyik legnagyobb úr, Oda Nobunaga katonája. Vessünk egy pillantást arra is, hogy Oda Nobunaga körül mi is

történt ez alatt. Időben oda érkeztünk, amikor Oda Nobunaga hibát hibára halmozott és saját öccse, Nobujuki volt, aki becsapta és elárulta őt azért, ８０ hogy õ maga kerülhessen a nagyvezéri székbe. Ebben az időben érkeztek meg Owari ország tengerpartjára az első európai hajók is. Owari ország az európaiakban látta azt a lehetőséget, hogy azokkal szövetkezve egészen biztosan megnyerhetné a hatalmi háborút is. Nobunaga ezért az európaiakat nem elüldözte, hanem magához fogadta. - Tokicsiró egy nap Gorokuhoz szólva úgy döntött, hogy abbahagyja a nobushi életet és Nobunaga katonája lesz. Goroku ezen csodálkozott, hiszen azt, hogy ki lesz egy-egy nagyvezér katonája, azt mégiscsak a vezérek döntik el, nem pedig a "katona szeretnék lenni" emberek akaratán múlik az. Tokicsiró ezen csak nagyot nevetett, és mint aki a jövőbe lát, határozottan kijelentette, hogy márpedig neki biztosan sikerül a vezér katonái közé

állni. E felől egy percig se, kételkedjen senki se. - Oda Nobunaga szeretett vadászni. Éppen vadászaton volt, amikor lovát lefékezve hangos szarvasbőgésre lett figyelmes. Majd nyúléhoz hasonlatos makogást hallott egy bokor felől. Parancsolóan odakiáltott, ahonnan a fura hangok jöttek, hogy bújjon elő, akárki is az. Nagy zörgés közepette előbújt hát egy alacsony férfiú. Nobunaga és a katonák körbeálltak és csodálkozó szemeket meresztgettek rá. Az arca olyan volt ennek a fiúnak, mint egy majomé, kék felöltőt viselt. Ezen is csodálkoztak. Ha piros vagy aranyszínű lett volna, akkor az természetes, a legtöbben olyat viselnek. Kéket viselő embert eddig még nem láttak. A fiatalember, miután térdre borult a nagyúr előtt, hangosan a nevét mondta. - Én, nagyuram, Nakamura Tokicsiró Hidejosi vagyok. Ikuszából jött ember vagyok, aki mindent tud, amit egy országról tudni kell. - A katonák csak bámulták majomarcát és szokatlan

színű ruháját. Ilyet először láttak. Nobunaga látva, hogy sok mindenhez értő ember térdel előtte, szinte megparancsolta neki, hogy legyen az õ katonája. ８１ Tokicsiró így került Nobunaga szolgálatába. Első megbízása a lóistálló és a lovak tisztán tartása volt. Mikor Nobunaga látta, hogy Tokicsiró a lovak mosásához nem használ kefét, hanem puszta kézzel végezte azt, a következő feladatot adta neki: Nobunaga nagyvezér borotvájának őrzője lett. Amikor Nobunaga elhagyni készült a várat, mindig gondosan ápolt és borotvált volt. Viszont a hideg borotvapengét ki nem állhatta, ezért azt mindig elő kellett neki melegíteni. Tokicsiró a pengét a ruhája alá téve, a testéhez szorítva tartotta azt, mindig a vezér számára elfogadható melegen. Ezt követően Nobunaga ráparancsolt, hogy most már nem kell tovább őrizgetnie a kést, hanem a favágásban segítsen. A fizetséget így a kivágott bambuszfák után mérve kapja.

Mivel a várban a szobák kialakításához főként bambuszfát használtak, annak vágása ás a várba szállítása végeérhetetlen munkának számított. Tokicsiró egy idő után számolgatni kezdte, hogy egy nap hány fát vágott ki és ezt jegyezte is. Így jött rá arra, hogy akik a fákat átveszik tőle, azok egy-egy fával nap, mint nap meglopják. Egy fa ára nem sok, de egy hónapra, mi több, egy évre mérve, komoly összegnek számított. Tokicsiró látva hát a csalást, amit a favágók kárára végeztek az átvevők, kiállt eléjük és megmondta nekik, hogy ha meglopják őket, akkor nem vágnak, így nem adnak el nekik tovább fákat. A kereskedők kinevették érte. Mi több, még biztatták is, hogy ha nem vágnak fát, hat ne vágjanak. Legfeljebb nem keresnek egy vasat sem és felkophat az álluk. Csakhogy Tokicsiró eszén nem lehet ám túljárni! Miután a többi favágóval együtt hazament, nekilátott kiszámolni, hogy egy falu évente mennyi fát

használ fel építésre, majd egy várnak mennyire lehet mindehhez szüksége. Pontosan kiszámolta hát, hogy egy évben mennyi fát kell kivágni ahhoz, hogy az építkezés ne álljon le sehol, de egy darabbal sem többet. Így a kereskedőknek nem lesz módjuk a fával spekulálni. Nincs több, mint amennyire feltétlen szükség ８２ lehet, így minden, a kereskedők által elcsent és másutt eladott fa azonnali hiányt fog mutatni az urak építkezésein. Ahogy elgondolta, úgy is tettek a többiek, nem került több fa a várba és a faluba, mint amennyi éppen szükséges. Egy idő múlva Tokicsiró lábai előtt hevertek a kereskedők és bocsánatáért esedeztek. Történetünk Mino ország Zurjú hegyén folytatódik. - Serény munka folyik a hegyoldalon. Vágják a fákat s a kivágott fákról, levágják az ágakat, majd a hegy oldalán a folyóba csúsztatják azokat. Zuhogó esőben, szalmaruhában és vízhatlan lábbeliben, fűrésszel a kézben

megállíthatatlanul dolgoznak az emberek. Vajon miért ilyen sürgős nekik? Nézzük csak meg közelebbről, kik vágják a fákat? De hiszen ismerősek már nekünk. igen, ezek a számunkra már ismerős nobushik, akikhez főhősünk is tartozott már egyszer. A vezetőjüket is felismerjük Hacsiszka Koroku fehér foga villog a záporban, és hangosan kacag. Vágjátok a fákat, emberek! A vár megrohamozásához sok és erős fatönkre lesz szükségünk. - Ej, mire készülnek ezek a nobushik? Várat akarnak megrohanni? Koroku nevetés közben elárulja nekünk, hogy a farönkök vágása ugyan kinek az ötletéből származhat? Az emberek noszogatása közben dicséri is az eszét annak, aki az ötletet adta. - Tokicsiró, te aztán tényleg nagyon ravasz vagy. Hahaha! - Az esőben megjelent egy fura alak és Korokuval együtt hangosan kacagott. - De hiszen ez Tokicsiró! Felnőtt és erős lett, amióta nem találkoztunk vele. Tíz éve már annak, hogy Tokicsiró, mint egy

ravasz róka tette bolonddá egy vár urát és az óta maga is Nobunaga egyik ismert katonája lett. Oda Nobunaga nyolc évvel ezelőtt győzte le Imagava Josimoto seregét és így Mino ország uralmát, megszerezte. Vezér nélkül is voltak viszont várak, melyek Nobunaga uralmának ellenálltak. Nobunaga, ８３ ismerve már Tokicsiró ravaszságát, azt magához kérette és ekképpen szólt hozzá. - Tokicsiró, te ma már a legjobb bushi vagy. Öt évvel ezelőtt házasodtál és nászajándékod egy nagy ház és ahhoz járó föld lett. A Nakamura nevet így Kinositára cserélted. Josimoto várának elfoglalásával a háború még csak ezután fokozódik igazán. Erős várat kell építeni, hogy amit megszereztem, azt meg is tarthassam. - Tokicsiró szólalt most meg: Várat és a köré házakat építeni nem elég, ha nincs, aki azt védje és lakja, mit sem ér. Az erre szánt pénzből juttasson a nobushiknak. A nobushikat pedig, ahogy az építkezés véget ért,

tegye meg katonáinak. - Nobunaga elgondolkozott ezen, majd így válaszolt: Rendben van. Sunomata vára, ahogy felépült, Szaru, legyen a tiéd. A nobushik pedig legyenek a te katonáid, irányítsd te magad őket. - Tokicsiró ez után kereste fel Hacsiszka Korokut, hogy elmesélje neki a történteket és a nobushik remek lehetőségéről beszámoljon. Koroku először csodálkozott a dolgon, de végül is elgondolkozva válaszolt: Nem rossz. Ha egyszer lehetőség van tisztességes katonának lenni, akkor inkább azt kell választanunk. Nem lehetünk a végtelenségig csupán rablók serege, akik fosztogatásból tartják el magukat. Ha mód van rá, akkor legyünk igazi bushik. Koroku kezet nyújtott hát Tokicsirónak és biztosította arról, hogy a nobushik mellé fognak állni. Koroku ezután Owari ország és Mino ország minden nobushiját összehívta, egy egységes és nagy sereget állítva fel belőlük. Akiket most itt láthatunk a Konozurjú hegyen fát vágni,

ezerkétszáz ember. Koroku csapatának az egyik fele. A másik fele az építésnél szorgoskodik Saját házukat építhetik a nobushik. Az a tudat, hogy a csavargásnak vége és katonákhoz méltóan élhetnek, a nobushikat bizony mind, mind Tokicsiró felé vonzotta. Igyekeztek is a munkával, ahogy erejükből tellett. Ilyen gyorsan nem épült még vár A nobushik serege számára egykettőre elkészült a vár. A vár ８４ körül mély árkot készítettek és vízzel töltötték fel. Remek alkotás. - Egy reggel bushik csapata járta a környéket és messziről meglátva a magasba meredező várat és a köré épített házakat, elámultan kiáltottak fel. - Ez a Kinosita Tokicsiró valami varázslatot művelt! A legutóbb itt csak szántóföld volt. -Nem akart hát hinni senki sem a szemének. Hogyan is hihettek, mikor tudták jól, hogy Tokicsiró mindössze néhány emberrel lett hátrahagyva, hogy várat építsen. A nobushikról viszont mit sem tudhattak.

Ámulva bámulták az erős és hatalmas építményt, amit valami varázserejű lény építhetett csak. Szuromata várát felépítették hát Tokicsiró és nobushi társai. Azóta Oda katonái is megérkeztek és helyet kaptak benne. Mino ország ettől kezdve átláthatóvá vált és megkezdődhetett az ország feletti hatalom fokozatos átvétele. A várba sorra érkeztek a kószáló nobushik, akik hallották, hogy aki Szuromata várát felkeresi, az tisztességes harcos lehet és így küzdhet tovább. Csakhogy! Szuromata várához igencsak közel esett Szaito vára, ami ellenállt még a hódításnak. Amig Szaito vára áll, addig nem lehet teljes a győzelem, hiszen erős vár, sok katonával, melyet eddig inkább kikerültek, mintsem ostromoltak volna. Egyik nap Tokicsiró magához hívta Korokut és az ujjával az Inaba-hegy túloldala felé mutatott. - Az a hegyrész igencsak veszélyesnek tűnik. - Koroku a hegy felé tekintett és bólogatva válaszolt: Annak látszik

bizony. Fa is bőségesen belepi egészen idáig a mi várunkig. Na, de csak nem lesz olyan bolond, aki a hegy túloldala felől akarna támadni! .és egy jót kacagott -Tokicsiró viszont ravaszul nézett barátjára és a következőt mondta: - De biz, egy olyan bolond itt áll előtted! - Aha., mosolygott Koroku. Akkor még egy bolond létezik-és az ujjával magára mutatott. Tokicsiró azonnal útnak indult ８５ Korokuval és még öt-hat katonával, hogy az Inaba-hegyet megmássza, és annak túloldalát végigfürkéssze. Korokunak és nobushi társainak az ilyen erdei felfedezőút, úgymond megszokott dolog volt már. Hangtalanul és ügyesen osontak a fák és sziklák között. A hegy tetejére érve panorámaként terült el alattuk a táj és Szaito vára. Tokicsiró kiadta hát a parancsot, hogy amíg be nem sötétedik, a fák rejtekében megbújnak. Elővették hát az ételt s italt, kínálgatták egymást, úgy falatoztak. -Mikor végre besötétedett és

Tokicsiróék a várra letekintettek, kitűnően láthatták a lampionokat, ahol a katonák és a vár urai tartózkodtak, valamint az őrök tüzeit. Még az egyes emberek alakját is ki lehetett venni a tüzek fényében. A vár hátsó kijáratánál nem álltak őrök, onnan úgy tűnik, könnyűszerrel bejuthatnak. Ezt a hanyagságot látva Tokicsiró és Koroku egymás szemébe néztek, és szélesen elvigyorodtak. A várat körülvevő vizesárok nem jelentett gondot. A katonák néhány bambusz rudat kidöntöttek és azzal közelítették meg a várat. Az árkon átvetve a rudakat, könnyűszerrel gyalogoltak át a hátsó kijárat falához. A megmaradt rudakat a falhoz támasztották, és azon felmásztak a vár falára, majd a túloldalon eltűntek a sötétségben. Mikor mindnyájan a belső udvaron voltak, hangtalanul láttak neki a vár kikémlelésének. Mikor őröket hallottak közeledni, megbújtak a fák árnyékában. Egy-egy magányosan bóklászó katonát látva

pedig, annak nyomába osonva lepték meg hátulról. Hang nélkül lehelték ki lelküket, majd a támadók ruháikat leszedve róluk, maguk bújtak bele. Így már akár nyugodtan is mászkálhattak le-fel, amerre csak kedvük tartotta. Persze csak egy bizonyos távolságban, ahol még csak a ruhát vehetik észre, az arcukat nem. Rátaláltak a robbanószereket tároló helyekre, a vár leggyengébb és legkevésbé védett pontjaira. Láthatták, hogy körülbelül hány katona őrizheti azokat. ８６ A robbanószerekhez visszatérve Tokicsiró, mint aki csak éppen ünnepre készül és az ünnepet tűzijátékkal, szeretné ünnepelni, meggyújtott egy zsinórt, majd intett társainak, hogy jobb lesz, ha távolabb mennek. Alig értek némileg biztonságos fedezékhez, amikor hatalmas robajjal .do dooonn felrobbantak a hordók. A közelben lévő katonákat szétszaggatva, testüket a levegőbe magasra feldobva. A tűz belenyalt az épületek falába. Kiabálásban és

eszeveszett rohangálásban törtek ki a katonák. Többen vízért szaladtak, kezükben vödrökkel, hogy a tűz oltását mihamarabb megkezdhessék. Mások keresték az ellenséget, amit sehol sem láttak. Nem is láthatták biz azt, hisz Tokicsiró és társai már rég árkon-bokron túl voltak. Szaladtak a saját várukba, hogy az ott lévő sereget összeszedjék és a megrongált, emberveszteséget szenvedett és lángokban álló Szaito vára ellen vezessék azokat. Tokicsiró parancsára mindenki azonnal ugrott és lóháton, futólépésben vágtattak Szaito várának kapujához. Mivel a kapu félig romokban, tárva-nyitva volt, berontottak rajta és a meglepett várvédőket lekaszabolták. Így ért véget Szaito vára és foglalta el azt Tokicsiró rögtönzött seregével. Ikusza ezzel Nobunaga hatalmába kerülhetett. A sikeres ostrom hírét hallva Nobunaga Tokicsirót sürgősen magához hívatta. Megdicsérte ravaszságáért és hősiességéért, majd kinevezte

umadzsirusinak. Tokicsiró határtalanul boldog volt. Az umadzsirusi ugyanis amolyan vezérféle. Tokicsiró ezzel tehát több száz katona tejhatalmú vezére, ura lett Ikuszában. Nobunagához csak egy kérése volt, hogy hadd viselhessen aranyszínű ruhát és ne olyat, mint a többi uraság. Nobunaga e kérésre legyintett, hogy tőle aztán olyan ruhát visel Tokicsiró, amilyet csak akar. Ettől fogva jellemezte Tokicsirót az aranyszínű ruházat. Oda Nobunaga Ikusza minden egyes területét sorra bekebelezte. Ezzel Mino ország végképp az uralma alá került, ezzel Japán leghatalmasabb urának tudhatta magát, és a ８７ legnagyobb ország sógunjaként élhetett. Mino ország elfoglalása óta eltelt tíz év, de Nobunaga-tono nem volt még felhőtlenül boldog. Minden vágya, hogy Oumi országát (a mostani Siga prefektúra) is a kezébe kaparinthassa. Ikuszában Nobunaga leghatalmasabb és legerősebb vára éppen az volt, amelyet Tokicsiró épített. Nobunaga,

ismerve már Tokicsiró bátorságát és ravaszságát, magához kérette. Neki mesélte el, hogy Oumi országot, bármilyen módon meg kell szerezni. Amennyiben Tokicsiró vállalja és Oumi országát megszerzi neki, akkor annak felét Tokicsirónak adja, és daimjóvá teszi. Hatalmas földbirtok és megszámlálhatatlanul sok ember egyetlen nagyurává válhat így. Daimjó?! Egyedüli nagy úúúr!? Egy fél ország uralkodója? Ezen Tokicsiró már biz nagyon meglepődött. De bizony Nobunaga nagyon is komolyan gondolta. Tokicsiró seregét megnövelte, mi több, a Kinosita Tokicsiró nevet Hasiba Csikuzennokami Hidejosi névre változtatta. Innentől hét év telt el A régen Szarunoszkeként ismert gyermeknek már nyoma sincs. Hasiba Csikuzennokami Hidejosi néven lett ismertté. Ez időben már 45 éves volt s a fején is megjelentek az őszülő hajszálak. Még Nobunaga is felhagyott a Szaru jelzővel, amivel Tokicsirót szokta illetni. Hidejosi megkapta a Csúgokucsiho,

Nobunaga kínaiakkal feltöltött legnagyobb seregének vezetését. Harima ország (most Hjógo prefektúra) várának uralmát pedig azért kapta meg, hogy ezzel a sereggel odaköltözzön. Hidejosi így tehát Harima ország hatalmas várában folytatta immár uradalmi szolgálatát. Nem nézte le továbbra sem az egyszerű harcosokat, de még a taligájukat húzogató kereskedőkkel és földívesekkel is elbeszélgetett. Egy ilyen beszélgetésnél figyelt fel arra, amiről az emberek mar egymás között gyakrabban is emlegettek. Kíváncsian megkérdezte hát, hogy miről sustorognak ennyire. Elmesélték neki, hogy Inaba ország (most Tottori prefektúra) ura, Tottorijo milyen fortélyokat művelt. ８８ Tudtak erről az emberek, hát erről beszéltek. Az Inaba országról költött meséket a katonák is nagyon érdekesnek találták és a kereskedők köré, telepedtek. A történeteken hol felmorajlottak, hol nagyokat nevettek. -Egy hónappal később egyszer csak tíz

ember érkezett Inaba országból. Kereskedők voltak, kínálgatták portékájukat A kereskedőket maga Tottorijo-tono, Inaba ország uralkodója vezette. A kocsikon, amelyek rogyásig voltak pakolva, szemes növényeket, élelmet hoztak. Bár nagyon drágán mérték a zsákok tartalmát, de a bushik így is sorban álltak érte. Hidejositono és Tottorijo- tono egymás mellett állva biztatták a szolgákat és kereskedőket, hogy minden árut pakoljanak le hamarjában. Hidejosi raktárait egykettőre feltöltötték -Másnap Himedzsi városát dobok ütemes ritmusa verte fel. Az emberek az utat kétoldalt végigállva vártak. A dobok adták tudtára a város lakóinak, hogy Hidejosi-tono Ikuszából távozni készül. Az emberek így felsorakozva arra vártak, hogy elhaladjon előttük uruk. Hogy ekkorra Hidejosi mint tono mennyire nem csekély hatalmat kapott Nobunagától, az pusztán abból is látható, hogy a távozását hírül adó dobok hallatára az utak mentén mintegy

húszezer ember sorakozott fel, hosszú-hosszú tömött sorokban. Ezer dárdát szúrtak a földbe, melyeken lampionok ontották piros és kék színekben játszó fényüket, bevilágítva az utat. A faluból odasereglett leányok táncot lejtve, kezüket magasra emelve izegtek és mozogtak. Hidejosi lován, pompás fényözönben és népének karéján áthaladt. Egy hölgy mosolyogva kiáltotta el magát, hogy a tono-szama szakálla milyen piros lett. Ezen a körülállók jót kacagtak, hiszen tudták, hogy a lampionok fénye csalja meg a szemet. Hidejosi fülébe is eljutott e kiáltás és bár komoly arcot igyekezett mutatni, lelkében az emberekkel együtt nevetett. ８９ A ruházatán végigtekintve az emberek közül többen megjegyezték, hogy a tono biz egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki Ikuszába készülne. Aranyszínű ruhája és köpönyege inkább egy olyan urat mutatott, aki csak egy sétára, egy kis játékra indul a szomszédságba. Volt, aki meg is

merte kérdezni tőle, hogy miért nem harcos díszben, miért ilyen könnyedén öltözve indul az útra. Csak kurtán válaszolt vissza: - Mert embert ölni utálok! - Alig telt el néhány nap azóta, hogy Hidejosi a lábát kitette a várból, máris sok furcsaság történt. Az emberek úgy vélték, hogy Tottorijo-tono haragszik e környék lakóira és ezért nem szállít több élelmet. Pedig egyszerűen csak Tottorijo bushijai az élelmiszereket mind maguk között osztották szét, s ami nekik nem kellett, abból kaphattak a parasztok, a város több tízezernyi lakója. Hidejosi várában is így a raktárak egyhamar üresedni kezdtek, a katonák porciózni kezdték adagjaikat. Sokáig így nem mehet. Hidejosi visszatérve, látva a helyzetet, a parasztokat a föld jobb művelésére biztatta, hogy több termés legyen. Így aztán ugyan, ha nem is nagy urasan, de volt mit enni. Egy évvel később Hidejosi Biccsú országát (ma Okajama prefektúra) kereste fel.

Takamacudzsó várát kívánta elfoglalni Ha ez sikerrel jár, nemcsak gazdagodnak, de seregének és népének élelemre sem lesz több gondja. Takamacudzsó várához közeledve a sereget hátrahagyta és mindössze néhány katonával az erdők felől, közelítette meg a várat. Biz ez nagyon erős várnak látszott, melyet ostrommal be nem vehetnek. Hidejosit katonái igyekeztek lebeszélni tervéről. Hiszen a várat nagyszámú sereg őrzi. Kívül-belül fegyveresek lófrálnak, akik arcáról messziről is látszik, hogy még álmukban sem tudnák elképzelni, hogy volna olyan őrült, aki ezt a várat akár csak álmában is meg merné támadni. A katonák akárhogy is nézték, ９０ egyszerűen abszurdumnak és lehetetlennek vélték annak bevételét. De nem úgy Hidejosi - Persze erős ez a vár és félelmetes az a sok harcos, de ki mondta, hogy egy várat csak rohammal lehet bevenni? Számtalan kiváló lehetőségünk van roham nélkül is. A várat és

környékét ellepik a katonák. Tehát ellátásukhoz sok élelem kell. Amíg ki-be mászkálnak a vár környékén, addig az élelmüket pótolni tudják. A harctól így bizonyára egy cseppet sem félnek. Viszont bármilyen erős is az a vár, sík terepre épült. Alacsonyabban van, mint a folyó partja, mely a vártól nem messze folyik. Siessetek vissza, és minden katonát vezényeljetek a favágáshoz. Megárasztjuk a folyót Csattogtak a fejszék, dőltek a fák sorra. A folyót ezzel aztán rendesen a elreteszelték a vár felett. A megáradt, felduzzadt folyó, hogy magának utat keressen, a völgybe zúdult, egyenest a vár felé. Rövid idő alatt magasan állt a víz. A várat őrző katonák mind a várba zárkóztak, ahol a magas alapon lévő építmény megvédhette őket a víztől. A várat egy szabályos tó vette körül, onnan kijönni már csak úszva lehetett volna. Hidejosi katonái ezután a magasabb partokon, közvetlen a víz mellett a várat körülvéve

táboroztak le. Innen ők is jól láthatták, ha valaki kifelé akarna úszni és őket is, láthatták a bent rekedt katonák. Tábortüzeket gyújtottak, csattogtattak és víg játékokkal ütöttek el idejüket. Hiszen sokáig nem tarthat az élelem a várban Egyszer csak ki kell jöjjenek, hogy megadják magukat. Addig pedig zene és szórakozás, hangos nevetés, amit végignézhettek a fejüket törő várvédők. Így teltek a napok, miközben Hidejosi katonái ettek, ittak, és nagyokat mulatoztak. Japán történelmében ilyen háborút még senki sem láthatott. A várból viszont valaki az éjszaka leple alatt kiúszhatott, és a hírt elvihette, mert Csúgokucsiho-tono Mori húszezer katonával kelt útra, hogy a várat megmentse. Hidejosinak jelentették ezt Amíg a várat körülvették Hidejosi katonái és így napok teltek ９１ el, addig sorban megérkezett a teljes serege. Hidejosi így negyvenezer katonával őrizhette a vár környékét, hogy senki ki ne

tudjon onnan jutni és felkészülhessen az összecsapásra. Nobunaga sógunnak futárral vitette meg a hírt. Nobunaga Sibun várából a hírre azonnal megindult saját seregével. Zuhogó esőben egy szalmakalapot viselő alak rohant teljes erejével. Nyomában Hidejosi katonái, ordítozva Akárhogy is rohant szerencsétlen, a katonák hálójába került. Megkötözve vitték Hidejosi elé. Mikor megmotozták, ruhája alól egy levél hullott a földre. Hidejosi a levelet azonnal felismerte Ez csak Takamacudzsó urának saját kezűleg írt levele lehet. Tehát egy futárt fogtak el a katonák. E futár valójában Takamacudzsó egyik papja volt és ura levelét hozta, melyben a Taisó a háborúskodás befejezésére szólítja fel azokat a vezéreket, akikhez e levél eljut. Így Hidejosi a levelet elolvasta és azonnal írnokért küldött. Majd diktált: - Takamacudzsó Taisója, Simizu Muneharu, szeppuku szaszero. Vagyis a lényeg, hogy amennyiben Takamacudzsó Taisója e

békefelhívást halál komolyan gondolja, akkor hasának felmetszésével igazolja. Amennyiben a szeppukut elvégzi önmagán, Hidejosi a támogatja a Taisó felhívását. Miután e levél elkészült, odaadta a papnak, hogy szaladjon vele vissza az urához és Hidejosi válaszát, tudassa vele. A pap, miután tudta a levél tartalmát, készségesen és örömmel tett eleget Hidejosi parancsának. Másnap egy hajó kötött ki a tengerparton, fedélzetén félmeztelenre vetkőzve és térdelőülésben Simizu Muneharu a szeppukura felkészülten. Mellette kivont karddal egy katonája, kinek dolga az, hogy amikor Simizu Taisó a kést a hasába szúrja, majd a vágásokat elkövette, a fejét levágja. Már csak arra várt, hogy Hidejosi a parthoz érjen katonáival és a szeppukut végignézhesse. Hidejosi csakhamar meg is érkezett, kíséretével. Az előkészületeket és Simizu Taisó elszántságát végigmérte. Ahogy Hidejosi és kísérete a parton így álltak, a ９２

katonák szemüket kezdték dörzsölni. Sugdolóztak és arcukon, könnyező szemükön látszott, hogy mennyire sajnálják a Taisó halálát. Valaki emlékezett még a tegnap elfogott papra is, akiben felismerte Akecsi Micuhide nevezetes személyét. Nevezetes, hiszen még Nobunaga mellett is láthatták már. Mégpedig akkor is ez a pap szaladt az erdőn s hegyeken át, mikor Nobunaga sajátkezű levelét vitte, melyben Nobunaga arról értesíti Hidejosit, hogy a vár ostromához, így Hidejosi megsegítésére elindult seregével. Akik ezt hallották, megdöbbenéssel néztek a szeppukura készülőre, aki annak a nagyszerű papnak igazi ura. De hiszen akkor szándékát már nem egyszer kimutatta, hogy ki mellett áll Simizu Taisó valójában. A katonák rémülten húzódtak hátra, a Simizu Taisó mellett kivont karddal várakozó harcos leengedte kardját és a hajóról kilépett a partra. Látszott rajta, hogy a Taisó fejét levágni õ nem lesz képes. Hidejosi viszont

felugrott lovára, példáját katonái is követték. A ló hátáról kiáltott a kardját kivontan tartó katonához, hogy ez így biz nem lesz jó. Menjen vissza a hajóra és a Taisó a szeppukut folytassa. - Hidejosi a szeppukut követően Himedzsi várába ment, és ami pénzt, értéket és élelmet csak talált, katonáival mind összeszedette. Nem tartott meg Simizu Taisó vagyonából semmit sem. Kocsira rakodták az értékeket és Nobunaga nagyvezérhez indították a megrakott szekereket. A katonák pedig eközben arról beszéltek, hogy Ikusza ezzel olyan hatalmas lett, hogy ekkora birodalmat senki sem látott. A háborút megnyerve Ikusza, e hatalmas birodalom mind-mind Nobunagáé lesz, ami nem jelenthet mást, mint a katonáknak egy soha vissza nem térő lehetőséget. Vagyis, hogy a katonák bármelyikéből lehet ezután csapatokat vezénylő parancsnok vagy házat és földbirtokot kapott harcos, aki úrként élhet tovább. Ikuszának ezért mindenképpen le kell

győznie a még ellenálló vezéreket. A katonák ebben a tudatban, elszántan ９３ néztek előre és az elkövetkezendő harcokra gondoltak, ahol bátorságukról adhatnak tanúságot, hogy aztán megvalósuljanak vágyaik. Lehetőségük és kilátásuk kitűnő volt, hiszen Nobunaga, így Hidejosi a háborút már megnyertnek tekinthette. Az ellenálló vezérek ereje kevés ahhoz, hogy ezt a hatalmas sereget legyőzhesse. Csatát csaták követtek hát ezután is. Először Mijako felé vonultak Jamazakinál csaptak össze Hidejosi seregei Micuhide nagyvezér seregeivel. Ily elszánt katonákkal Hidejosi a csatát megnyerte, Micuhidét pedig menekvésre kényszeríttette. Minden úgy alakult, ahogy Hidejosi elképzelte. A győzelem után Nobunaga megtette Hidejosit Mijako és az annak közelében lévő egész ország egyetlen hatalmas urának. Hidejosi-tono, Nobunaga után a leggazdagabb úrrá lett. Ezt már volt, aki nem nézte jó szemmel és Hidejosi ekkora hatalomra

jutását nem tekintette valami fényesen. Ez az ember Nobunaga harcosai közül a legfélelmetesebb és a legjobb hírnévnek örvendő Sibata Kacuie volt. Hidejosi viszont tisztában volt Sibata érzéseivel Sibata elhatározta, hogy körmére néz Hidejosinak és ezért katonáival a Hidejosihoz közel lévő Minako várához igyekezett. Célja nem volt más, mint Hidejosi hibáit megtalálni, és azokat feltárni Nobunaga előtt. Sibata érkezését viszont idejében jelezték Hidejosi hívei. Hidejosi lóra ugrott és meg sem várta, amíg a fiatal szamuráj harcosai, akik mindenkor mellette voltak, akármerre is vette útját, lóra üljenek. Egyedül vágtatott a városba és a környék falvaiba. Tízszeres árat kínált az élelemért és fizetséget azért, ha az érkező Sibata vezérnek nagyszabású ünnepséget képesek rendezni. Olyat, amilyet még senki sem láthatott. Hidejosi szamurájai keresték vezérüket, de ahogy az fel-alá rohangált és rendezte a

városlakókat, falusiakat, a nyomát minduntalan eltévesztették. Viszont ahogy így vágtattak a földek mellett, összefutottak Sibata szamurájaival. Siettek hát lóhalálában, hogy megvigyék a hírt, ９４ hogy Sibata vezér már Sizugadake közelében van. Mino országban mindenki, aki csak mozgott, az ünnepségre készülődött, az utak mentén ácsorogtak a tömegek, hogy Sibata érkezése olyan legyen, mint ha maga Nobunaga érkezett volna. Sibata csak ámult és csodálkozott a látványon, amerre csak elhaladt. Meg szumó versenyt is rendeztek a tiszteletére Tűzijáték és eszem-iszom vigasság, ahogy asztalhoz vezették minden kísérőjével együtt. Sibata Kacuie e fogadtatás után sietve vonult vissza oda, ahonnan elindult. Ekkora szégyen őt még nem érte. A céljának éppen ellentétére fordult minden Majd összeszedte holmijait és saját várában húzódott meg, Ecsizen országban (most Fukui prefektúra). Hidejosi szamurájai viszont onnantól,

hogy Sibata Mino országba látogatott, minden lépését követték. Amíg visszafelé tartott is követték és mikor szégyenében elbújni kívánt saját várában, akkor is a vár kapuja előtt ugratták lovaikat Hidejosi katonái. -Sibata Kacuie szeppukut követett el magán.Oda Nobukacu aggodalommal nézett maga elé Oda Nobukacu, Oda Nobunaga másodszülött fia. Miért is aggódott annyira Nobukacu? Hírét vette, hogy Hidejosi, ki apja eddigi leghűségesebb harcosa, Tokugava Iejaszuért, Mikava ország daimjójáért küldött. Nem is akármiért Hidejosi arról kívánt Tokugava daimjóval beszélni, hogy rávegye őt az egyezségre, miszerint szövetkezzen vele a háborúban. - Tokugava Iejaszu Mikava ország Macudajra házában született. Még egészen kicsi gyerek volt, mikor az apja meghalt. Az apja halálakor Hidejosi segítette útját Tokugavának ugyanis még gyermekkorában Mikavából távoznia kellett és Imagavában telepedett meg. Amikor Imagava a háborúban

alulmaradt Nobunagával szemben, a fiatal Tokugavát Nobunaga ölelte magához és Mikavába őt visszahelyezte. Tokugava Iejaszu és Oda Nobunaga ezért hát ９５ úgymond barátok is lettek. Nobunaga ekkor Mikava, Tootoumi, Szuruga, Kai, Sina, tehát öt ország daimjója volt. - Ezen előzmények ismeretében mindjárt érthető is, hogy Nobukacu miért aggódott és talán nem is hiába. Hidejosi háborúba hívja Tokugavát, akiről Nobukacu jól tudja, hogy nem sok kedve lesz háborút kezdeni senkivel. Nem csak ellene van a háborúzgatásoknak, de Nobunagatól kapott, vagy inkább visszakapott országa nem olyan nagy és erős, hogy bárkivel összetűzzön. Hidejosit ismerve pedig, ha Tokugava megtagadja a szövetkezést, bizony még az is meglehet, hogy Hidejosi megtámadja Tokugavát is. Hidejosi birodalma nem csak sokkal nagyobb Tokugaváétól, de összemérhetetlenül több katonával is rendelkezik. Ha igazán össze akarna tűzni Tokugavával, kétségtelen, hogy

Tokugava egy pillanatig sem tudná tartani magát. Nobukacunak tehát nem is kis oka volt az aggodalomra, hiszen apja, így a Nobunaga család két kedveltjének viszálya csak szenvedést okozna mindenkinek. - Hidejosi nem tett különbül, éppen e háborúskodás esélyeit mérlegelte magában. Így maga is rájött, hogy az Iejaszuval való csatározásnak nem sok értelme van. Győz vagy veszít, mindenképpen sokat ront a helyzeten. A Nobunaga család egy kedveltjével való háborúzást tehát elvetette. Valami más módot talált ki. Mégpedig a megoldást Nobukacuban találta Dolgait úgy intézte, hogy Nobukacuval gyakran együtt lehessen. Iejaszunak is kezét nyújtotta. Először meglepődött ezen Nobukacu, nem különben Iejaszu. Mindenesetre valamennyien örültek annak, hogy Hidejosi nem erőlteti sem a szövetkezést, sem a háborúzást. Mi több, Nobukacuval és Iejaszuval egészen jó viszonyt alakított ki. Ez időben kötött ki Japán partjain az a portugál

hajó, mely Krisztus hitét kívánta terjeszteni. A portugálokat Iejaszu fogadta be magához. Két éven át tartotta azután az idegeneket saját védelmében. A portugálok vezetője, Koerijo, mikor meglátta Ószaka hatalmas és többszintes várát, ９６ megdöbbenéssel adta jelét csodálatának, hogy ilyen páratlan alkotást, biz isten õ még nem látott. - Azt a várat minden nap harmincezer ember, mint a hangyák, olyan szorgosan építették, adta a portugál tudtára Takajama Ukon. Takajama Ukon az az úr volt, aki Krisztus hitét a portugáloktól átvette és hitt benne. A portugál látni szerette volna Ószaka e pompás palotáját közelebbről is, ezért Takajamát igyekezett rávenni, hogy annak urával valahogy hozzon össze egy találkozót. - Ószaka várának ura biz Hidejosi volt. De már akkor nem a Hasiba Csikuzennokami nevet viselte, hanem a kanpaku dadzsódajdzsin, Tojotomi Hidejosi néven volt ismert. Hidejosi terve tehát ismét sikert aratott.

Nobukacu és Iejaszu barátsága többet hozott, mint az ellenségeskedés. Mindemellett az újra hatalomra kerülő császárral szövetkezett. A császár volt, aki Hidejosit megtette kormányzóvá, tehát a kanpaku dadzsódajdzsin címet adta neki. Azzal, hogy Hidejosi maga mellett tudhatta Nobukacut, Iejaszut és a császárt, Japán leghatalmasabb ura lett. - Nos, Takajamának sikerült egy látogatást kicsikarnia a portugáloknak. A portugálok egy hercegnői ruhával kedveskedtek Hidejosinak, aki a ruhát feleségének átadva, szép, de nagyon furcsa öltözéknek nevezte. Koerijo arról beszélt neki, hogy a Krisztus hívők ehhez hasonló öltözékben járnak, és sok-sok érdekes és szebbnél szebb holmihoz juthat ez az ország Krisztus nevében. - Egy évvel később, mikor a portugálok távoztak Japánból, Hidejosi rendeletet hozott, melyben betiltotta a Krisztus-hitet. Nem is volt ez olyan egyszerű, hiszen a krisztusi hitet már nagyurak is támogatták, mi több,

volt már, aki maga is felvette azt, így azok területén Hidejosi nem lehetett képes csak úgy egy parancsra betiltatni azt. Ezek az urak ugyanis Hidejosi parancsát nem kívánták figyelembe venni. Köztük maga Iejaszu is és Kantó minden ura. Az, hogy a Krisztus-hitet ９７ Hidejosi be tudja szüntetni, csak katonai úton és erőszakkal lenne lehetséges. Csakhogy több százezer ember, akik parancsára nem figyelnek, biz nagy sereget kívánna. Ezek a Krisztust támogató urak viszont egyszerűen eldugják élelmeiket és Hidejosi seregei semeddig sem érhetnének. Élelmezés nélkül a sereg csak éhes csorda. A probléma tehát innen ered. Hidejosit viszont ez nem tarthatta vissza Kiadta a parancsot az élelmiszer egy tengerhez közeli, központi raktárba való gyűjtésére. Építsenek hajót Több száz, több ezer hajót, és a katonák élelmezését hajón vigyék Kantó felé. Hajóra a lovakkal is. Lovakat hajón? Ezen nagyon elcsodálkoztak akkoriban. Hiszen

a lovakkal megrakott hajó egy kisebb viharban is egészen biztosra vehető, hogy azonnal elsüllyed. Hidejosi erre csak legyintett. - Ha csak ennyi a gondotok, írok az isteneknek, hogy amíg a lovakkal megpakolt hajók partot nem érnek, addig mellőzze a viharokat. - Tehát nincs mese, a lovakat is hajóra kellett tenni. Ahogy az élelemmel megrakodott hajók, úgy a lovakat szállítók is épségben érkeztek meg céljukhoz. A katonák megint csak Hidejosi eszét és bátorságát dicsérték egymás között. A hajókkal ugyanis könnyebb lett minden, és húszezer katonával érkezett így Odavara várába Kanpaku Hidejosi. Az odavarai katonákat saját seregébe illesztette. Hidejosi tehát megindult, hogy leszámoljon a krisztusi hittel. De korántsem fegyvercsörgéssel képzelte. A fegyverekre és katonákra inkább azért volt szükség, hogy félelmet keltsen azokban, kik parancsát nem fogadják el. Odavara hegyoldalai remek termőterületek voltak, így hát Hidejosi

úgy határozott, hogy Odavarán évekre rendezkedik be. A környék földje csak művelésre vár és élelemben nem lehet hiány. Addig pedig kitartanak a készletek Kantó urai látva, hogy Hidejosi a több tízezernyi katona élelmezését megoldotta, mi több, az építkezés és a földművelés is megkezdődött, bizony nagyon megijedtek. Hiszen ez a ９８ szemükben egy könyörtelen és véres leszámolás, Kantó minden egyes országa polgárainak lemészárlását jelezte. Ez a nagy és hosszú időre történő berendezkedés mást nem is jelenthet. Kantó országainak legnagyobb ura, Tade Maszamune tono, alázatosan és sietve kereste fel Hidejosit. Minden célja az volt, hogy Kantó népét megmentse a haláltól és pusztulástól, Hidejosi szeme előtt szeppukut követett el magán. Hidejosi nem támadott, nem ontott feleslegesen vért, de nem is volt, aki parancsának ezután ellen, mert volna szegülni. Hidejosi gondolkodás ebben a korban rendkívül érdekes

volt. Hiszen mint láthatjuk, egyáltalán nem készült háborúra, csupán annak látszatát keltette, miközben valódi célját senki sem tudhatta. Ami nem más volt, mint az Odava-hegyen termõ tea! A teakészítés legjobb mesterét, Szen no Rikju teamestert tartotta maga mellett. A teatermelés volt hát az, ami Hidejosit Odavarába vitte. A Krisztus-hit üldözésével pedig valójában nem is törődött, hiszen biztosra vette, hogy a háborús készülődés látszata a lázadókat, parancsszegőket megtéveszti, és maguk kérnek majd bocsánatot tetteikért. Hidejosi visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még gyermek isszunbosiként a papnak segített. - Én isszunbositól immár nagyobb lettem. Ha az isszunbosi az istent szolgálja, és ahhoz imádkozik, akkor én most már az istenhez vagyok inkább hasonlatos. Hát akkor, innentől fogva úgy teszek, mintha valami isteni lény volnék. Japán csaknem egésze Hidejosi kezében volt már. Ezúttal nem a

háborúzások kötötték le, hanem a tea. Hidejosi teamestere szerint az igazán jó tea termesztéséhez nem a hegyes-dombos vidék, hanem a sík terület a megfelelőbb. Hidejosinak ez elég sok gondot okozott. Japánban olyan terület, amit nem öveznek hegyek, ugyan hol lehet? Japán ehhez úgy tűnik, már túl kicsi. Min ország (a mostani Kína) viszont bővelkedik síkságokban. Hidejosi tehát Min országot látta a teatermesztéshez a ９９ legmegfelelőbbnek, amin a teamester nagyon meglepődött. Meglepetése nem is alaptalan, hiszen Min ország nem Japán. Ugyan hogyan gondolhatja Hidejosi, hogy külföldön termeljenek japán teát? Csak nem Ikuszát akarja meghosszabbítani, hogy Min országig érjen? Hidejosi márpedig éppen valami ilyesmin törte a fejét. A bushiknak is kicsi már Japán, a teához meg sík földre van szükség., hát akkor miért ne érhetne Ikusza Min országig, ahol napokig lovagolhat az ember anélkül, hogy hegybe botlana? Min ország

hatalmasabb egész Japánnál. Amikor Hidejosi Min országra gondolt, olyanná vált, mint fiatal korában. Min nevétől is izgalom fogta el. Minden vágya az lett, hogy Min ország nagy hatalmú kormányzója legyen. A teamester viszont inkább valami mást érzett. Elsorolta, hogy Hidejosi mi mindent kihagy a számításaiból. Ugyanis külföldről van szó, ahol nem léteznek számára a Japánban megszokottak. Kár volna hát úgy tekinteni Min országra, mintha csak a szomszédos várába indulna. Hidejosi az ilyen beszédre csak megharagudott: - Min ország minden ura és szolgája elég, ha csak követi a parancsaimat. Az anyám álmában a napról álmodott, s aznap születtem. Így én a nap fia vagyok. - Haragosan dobbantott lábával és faképnél hagyta a teamestert, aki csak szüntelen aggodalmaskodott. Miután így magára maradt a teamester, visszaemlékezett Hidejosi életútjára. Régóta volt már mellette, szinte mindenről tudott. Kezdve onnan, amikor saját

magát nem Szarunoszkénak nevezte még gyerekkorában, hanem amikor valaki a nevét kérdezte, Hijosimaru néven mutatkozott be. A .maru nevet viszont, mint tudjuk, tono és más nagyurak gyermekei szokták viselni. Azután az egyszerű emberből bushi lett. Amikor bushi lett, viszont olyan parancsot hozott, hogy senki sem lehet bushi szegény emberből. Amikor Oszut kaparintotta kezébe, olyan parancsot adott katonáinak, hogy aki １００ az õ parancsainak nem hajt fejet, azt vágják le. Ha a falu ellenáll és nem engedelmeskedik neki, akkor annak egész lakosságát mészárolják le. Nem érdekli, hány embernek kell elpusztulnia, a lényeg, hogy csak olyan ember maradjon életben, aki a parancsait haladéktalanul teljesíti. Úgy tűnik, mintha Hidejosi Min országról is hasonlóan gondolkodna. - Hidejosi viszont idáig már nem juthatott el. 62 évesen elhunyt. Min országbeli terve így szertefoszlott Miután Hidejosi életében mindent megszerzett, amire csak

vágyott, végső vágya halála miatt már nem teljesülhetett. Min országnak így Hidejosi bushijaitól nem kellett tartania. Végszóként még egyetlen mondatot szólhatunk Hidejosiról, mégpedig ami leginkább jellemezte őt: - Türelmetlen ember volt. - １０１ Ryokan (1758-1831) Rjókan a japán történelem személyiségei közül kevésbé ismert, mint mondjuk Ikkjú, akiről szinte minden gyermek és felnőtt tud valamilyen történetet. Én mégis vettem a fáradságot, hogy ne csak az igazán közismeretnek örvendő nagy személyiségek között kutassak. Ezúttal szeretnék bemutatni egy olyan embert is, akit joggal őriznek a japán történelemkönyvek valamiért. Hogy miért, ezt kívánom elmesélni, ahogy az tőlem telhet, miközben bemutatom e fura embert és annak életét. Rjókant jellemzi a természet szeretete. E természetszeretetet leginkább azzal szokták elmesélni japán barátaim, hogy amikor Rjókan háza alatt bambusz rügyezett ki, majd

nőtt, nőtt és csak növekedett, mindaddig, amíg a padló deszkáit is fel nem púposította, Rjókan a szobája púposodó padlóját látva, azon lyukat vágott, hogy a bambuszcserje növését a deszka ne akadályozza. Csakhogy a bambusz nőtt és növekedett, olyan hosszúra nőtt már, mint egy ember.a szoba közepén Addig nőtt hát a bambusz, míg fává nem serdült és elérte a ház mennyezetét, majd azon is túl. Rjókan pedig, bár maga is meglepetten bámulta a növekvő fát, de kivágni nem volt szíve, még akkor sem, amikor már a házat teljesen tönkretette. Rjókan másik jellemzője, hogy határtalanul imádta a gyerekeket. Amikor csak tehette, a gyerekek között volt, １０２ közöttük érezte igazán jól magát. Úgy eljátszadozott velük, mintha maga is gyermek volna, mi több, érdekesebbnél érdekesebb játszadozásokat eszelt ki számukra és fura kis játékokat készítgetett nekik saját kezűleg. Nos, ezúttal nézzük hát végig Rjókan

életét, ami talán nem lesz olyan izgalmas, mint egy szamuráj hős tetteinek olvasása, de annál szebb és nagyon remélem, hogy még a magyar olvasók szívét is megragadó, mi több, megható történettel állhatok elő. Jó olvasást, kellemes perceket kívánok. Történetünk Ecsigóban (most Nyiigata Prefektúra), Kanbara Heijánál kezdődik. Békés vidék, szántófölddel és dolgos emberekkel. A falut hegy védi a dacos időjárástól A földet, mint mindig, fáradhatatlan kezek forgatják, mikor pedig egyegy kis pihenőt tartanak, egymással beszélnek, és jóízűen nevetgélnek az emberek. A földeken át egyetlen út halad, melyet sárga szirmú virágok szegélyeznek, mintha csak szőnyeget terített volna az ég, annak, aki erre elhalad. A messzeségben feltűnt egy alak, aki e virággal borított úton közeledett. - Odanézz! Rjókan megérkezett. - és az ujjával az út felé mutatott valaki, hogy szavának nyomatékot adjon, és a többiek is láthassák,

merre kell nézniük. - Áá! Tényleg Az Rjókan Még a tél kezdetén ment ki a faluból. Vajon merre járhatott, hiszen most már a tavasz javában vagyunk. - Ahogy beszélgettek így az emberek, közben a széles szalmakalapot és hosszú sötét köpönyeget viselő alak közel ért. Kezében hosszú bot, melynek ahányszor a földhöz ért a vége, a fémkarikák csilingeltek rajta. Hogy egy pap közeledik, ez már nem is kétséges. １０３ Mikor egészen közel ért a beszélgetőkhöz, megszólította őt az az ember, aki először vette észre. -Rjókan szan Hát merre járt, hogy ilyen sokáig oda volt? - Rjókan válaszából kiderült, hogy nem ment õ messzire, csak a telet a hegyekben töltötte. - A hegyekben és egyedül! De hiszen az idén kegyetlen telünk volt, olyan hideg és annyi hóval, amit ritkán láthatunk. Hogyan lehetett ilyen ítéletidőben, a hegyekben élni? - A nappalokat elviseltem, éjszaka pedig vastag takarókba bújva aludtam. Időnként

pedig a faluból jött valaki és élelmet hozott nekem. Hogy élelem volt, azt pedig a ti szorgos munkátoknak köszönhetem. Így életben maradtam - Az emberek a kezüket is összetették a csodálkozástól és az őket dicsérő szavaktól. - Na, de megyek is. Áldott legyen minden kapavágás, mit a földbe mélyesztetek. - és Rjókan tovább ballagott Dzsizodo városának temploma felé igyekezett. Fából készített, magasba nyúló kapu ágaskodott, mely a templomhoz való utat jelezte. E kapu előtt gyerekek játszadoztak és nevetgéltek Ahogy Rjókan a kapuhoz közeledett, a gyerekek ráismertek. Áá A múlt évben jött pap bácsi, megint visszajött Rjókan visszajött. Bizony, ez csak Rjókan lehet Minden gyerek azon nyomban Rjókanhoz szaladt és mosolyogva, lármásan vették körül őt. Rjókan szan, bújócskázzunk! Rjókan szan, holdvágót játsszunk! A kisfiúk és kislányok mind játszani hívták őt. Ölelték a lábát és húzogatták ruháját.

Látszott rajtuk, mennyire örülnek, hogy Rjókan ismét közöttük lehet. - Ejnye, ejnye Ennyire bújócskázni, játszani akartok? -Rjókan a templomkertbe gyermekzsivaj közepette ment be. Ott egy fához támasztotta botját, levette a vállán átvetett batyuját, és az ágra akasztotta. - Hát akkor lássuk csak, kinek van kedve bújócskázni? - Hogy ki lesz a hunyó, azt csanken játékkal döntötték el. １０４ (Megjegyzés: A csanken egy olyan játék, amit minden japán gyerek játszik még ma is. Lényege, hogy az erősebb szimbólumot mutató marad, a gyengébb pedig kiesik. Három szimbólum közül lehet választani és a "Csanken pon" kiáltásra, amit mindenki egyszerre mond, a "pon" szóra mindenki az ujjaival mutat egyet a három szimbólum közül választva. Ezek a szimbólumok a kő, papír és az olló. Értelemszerűen hát, a kő erősebb az ollónál, az olló a papírnál és a papír a kőnél. Követ úgy mutatunk, hogy a

felfelé fordított tenyérbe zárjuk minden ujjunkat. Tehát az ökölbe szorított kéz szimbolizálja a követ, melyet betakarhat a papír, de az olló nem vághatja el. Minden ujjat kinyújtva, tenyerünket mutatva, szimbolizáljuk a papírt, mely betakarja a követ, de az olló elvághatja. A mutató és középső ujjunkkal pedig ollószerűen mutogatva, szimbolizáljuk az ollót, ami a papírt elvágja, de a kőtől rettegnie kell.) A csanken játékban Rjókan maradt alul, így hát a fának támaszkodva, két tenyerével letakarta szemét és kezdődött a bújócska. (Megjegyzés: A bújócskát majdnem minden téren úgy játszották és játsszák sok helyütt ma is, ahogy a magyar gyerekek. A különbség pusztán annyi, hogy nálunk ugye százig számol a hunyó, addig Japánban számolás helyett a hunyó, amikor úgy érzi, hogy már eleget hunyt, hangosan megkérdezi: "Mo ii kai?" .vagyis, hogy most már elég lesz-e Ha valahonnan egy válasz érkezik:

"Mada dayo!" .akkor tovább kell hunynia. Addig kérdezget a hunyó, amíg a "Mo ii yo!", ".most már jöhet" választ nem hallja) -Mikor a jöhet választ kapta Rjókan, megfordult és elindult felkutatni, vajon ki hová bújhatott. - Hadd lássam csak Hova bújtatok? Ilyen ügyesen elbújtok, akkor hogyan találhatlak meg １０５ benneteket? - Aztán egy nagy kő mögött fedezett fel egy buksi fejet. Majd a fa ágain megbújni igyekvőket is észrevette De a többieket már sehogyan sem találta. Mikor így feladta a keresést, kacagva rohantak elő rejtekeikből a gyerekek és visongva táncolták körül Rjókant, aki a keresésbe befürdött. (Megjegyzés: Mikor valakit megtalál a hunyó, a megvagy helyett az "ikkan, nikkan, szankan, jonkan." vagyis első, második stb. hangos kiáltással adja tudtul, hogy a bújó lebukott, éspedig hányadikként. Hogy miért az ikkan, nikkan kifejezéssel játsszák ezt, annak természetesen oka

van, még ha az egészen más dologból ered is. A falvakból portékájukat taligán a városba vivő földművesek rendszerint nem egy előre megadott áron szokták árulni gyümölcseiket, zöldségeiket, hanem mondanak egy minimális árat, amire aztán a körülálló vásárlók licitálnak. Amikor ez a licitálás megakad és nincs, aki magasabb árat kínálna, ilyenkor a zöldséget kínáló árus így szól: Nosza! Nincs, aki többet adna érte?! Ikkan, nikkan, szankan . és ha nincs, aki tovább licitálna, a magasabb árat kínáló viheti a zöldséget.) Rjókan ruháját egy kislány kezdte húzogatni és kérlelte, hogy kakureonyi után most játsszanak marucukit. Rjókan imádta a marucuki játékot és boldogan bólogatott a kislánynak, hogy akkor hát a következő játék a marucuki lesz. Piros és fekete fonalat vett elő a zsebéből, labdát tekert belőlük, a gyerekek egymás mellett körbeálltak és kezdődhetett a játék. (Megjegyzés: A marucuki

hasonlít a mi "körben áll egy kislányka" gyerekjátékunkhoz. Csak itt ugye nem egy kislányka áll a kör közepén, hanem egy holdacska, melyet körbejárnak a gyerekek. Amíg körbe-körbe mennek, éneket １０６ mondanak. A hold viszont nem a kör közepén álló egyik gyerek, hanem a dalocska végén leejtendő, fonalból font labda. A leejtett labda (hold) pedig gurul, gurul, míg valakinek a lába előtt meg nem áll. Aki előtt megáll a hold, az veszi fel, és neki kell azután énekelnie, míg a többiek őt hallgatva körbe-körbe sétálnak tovább.) Mikor Rjókan elkészült a fonalból font labdával, a már körben álló gyerekek közé ejtette azt. A labda egy kislány lába előtt állt meg és elkezdődött a játék. A kislány belekezdett dalocskájába. " Oszen, oszenja naze kami juwanekusiga naikaja kagamiga najka kusimo kagamimo jamahodo aruga totoszan sinde Szankicsija Edo e nanyiga uresuute kami juou." . és a dal végén a

kislány a kör közepére ejtette labdáját Rjókan lába előtt állt meg, tehát ő következik az énekkel. " Oszen, oszenja naze kami naikaja kagamiga naika." Rjókan a játékba belemerülve, lelkesen dalolgatott a gyerekekkel. Ettől érdekesebb és szebb játékot el sem tudott képzelni magában. Az idő viszont elszállt, besötétedett Rjókan a templom felé mutatott, melynek tetőcserepén a lemenő nap halvány fénye tükröződött. Mutatta hát a gyerekeknek, hogy az idő elszállt, most már mindenkinek otthon a helye, neki pedig a templomban. - Rjókan szan. Viszontlátásra Akkor találkozunk holnap Holnap is jövünk játszani. Ugye holnap is játszol velünk? - S mikor Rjókan mosolyogva adta tudtukra, hogy holnap is várja őket, jöjjenek csak, mindenki hazatért és álmukban is Rjókannal játszadoztak. A Rjókannal való játszadozás után １０７ vajon milyen lélekkel fekhet le egy gyermek? Felhőtlen és boldog nap után, vajon mit is

álmodhat? Rjókan pedig csak arra gondolt, de kár, hogy ily hamar véget ért e nap. Legszívesebben meg tovább-tovább játszaná a marucukit. De az est könyörtelenül száll mind alább, így neki a templomba kell térnie. Megindult hát a végeérhetetlennek látszó lépcsőkön felfelé, mind feljebb. Rjókan temploma a Kugami-hegyen volt, annak is a tetején. Hosszú lépcsőn lehetett csak feljutni oda. Kis templom volt ez, melyet Gogouan templomként ismertek. Nem volt itt más pap Rjókanon kívül. Egyedül élt hát, és végezte papi dolgát Ahogy felért és a templom kis szobácskájában fényt gyújtott, a pihenésre készülve, a gyomra korogni kezdett. Húú, ennek fele sem tréfa! Rjókan egész nap semmit sem evett. Körülnézett a templom minden zugában, de élelemnek nyomát sem látta. Óh, hát a nagy játszadozásban nem elfelejtette, hogy élelmet is kell szereznie?! A kakureonyi és a marucuki játék közben mindenről megfeledkezett. Na, mindegy

Hiszen mi lehet fontosabb, mint a boldogság? A játék pedig mindenkinek öröm volt és visszaemlékezett a gyermekek arcára. Kinek lelkében ily öröm lakik, nem törődhet holmi éhséggel. Felnézett az égre, melyen a hold kereken és fényesen ragyogott. Mit ragyogott! Boldogan nevetett Rjókanra Hiszen, mikor Rjókan a holdra nézett és két tenyerét, mint egy távcsövet rakta össze, s ezen áttekintett azután a hold arcába, biz látni vélte annak huncutul hunyorgó szemét és szélesre húzott, mosolygó száját. Csak mindig és ezután is ilyen örömteli napjaink legyenek. Mosolyogjanak a gyerekek, lelkük tiszta legyen és örömmel teli, ahogy a hold, úgy a gyerekek arca is boldogan ragyogjon. Jó éjszakát! Szép álmokat! Aludjatok jól és gyűjtsetek erőt a holnapra, mert folytatjuk a játékot, a felhőtlen hancúrozást. １０８ Vaszurenbo. - Ez a kifejezés Rjókant jellemezve született és költözött be a köznyelvbe. Mivel Rjókan

rendkívül feledékeny ember volt, egyszer csak egy barátja úgy nevezte meg őt: Vaszurenbo Rjókan. Azóta, ha azt mondjuk valakire, hogy vaszurenbo . Rjókan kell jusson eszünkbe Amikor Rjókanról beszélünk, a feledékenység, vagyis vaszurenbo kell jusson eszünkbe. Akkor lássuk csak, hogyan keletkezett ez a ma már mindennapos kifejezés: Rjókan, mint tudjuk, egyedül élt, távol a falvaktól, városoktól. Viszont ha élelemre volt szüksége, valamely lakott területre kellett menjen, hogy élelmet kérjen. Mivel elfogyott hát az ennivalója, elindult Takuhacu felé, hogy az emberektől kérjen. Elég hosszú út állt előtte, amit egy szuszra be nem járhatott. Amikor elfáradt a gyaloglásban, leült egy nagy kő mellé a fűbe. Hátát a kőnek vetette, és amíg szusszant, a természetben gyönyörködött. Igencsak fáradt lehetett, mert rövid idő alatt az álom is elnyomta. Mikor felébredt, még az álomkép lehetett a szemében, mert azt sem tudta, merre van

a föld, merre a nap. Azért, hogy az időt ne húzza el teljesen, elindult az ösvényen. Nagy sokára megérkezett a faluba, ahol úgy érezte, valami nem stimmel. Hiszen a botján lévő fémkarikák rendesen csilingelnek, de a házakból az emberek nem jönnek elő. Néptelen minden. Ez hogy lehet? Sőt! Még olyan is volt, aki meglátva a papot, az ablakát is becsukta. Jaj, de furcsa! Rjókan nem tudta mire vélni ezt a hirtelen változást. Az emberek miért nem jönnek és üdvözlik őt vajon? Végigsétált a főutcán, de senki még csak rá sem nézett. Már kiért a faluból egészen Na, ezt már így mégsem hagyhatta, a falu végén lévő utolsó ház előtt megállt és hangosan szólítgatta a ház lakóit. Egy asszony nyitotta ki az １０９ ajtót, csodálkozó szemekkel bámult az előtte álló papra. Ugyan mit akarhat? Rjókan kedvesen megszólította az asszonyt, hogy ugyan adna-e neki egy kis élelmet, amit a templomba vihet, hogy ne haljon éhen. Az

asszony bement a házba és egy pillanat alatt vissza is ért. Ruhába bugyolált élelmet adott át neki. Rjókan megkérdezte, ugyan mi történt itt az emberekkel, mert érkezésére senki sem szaladt eléje. Az asszony ezen még jobban csodálkozott és vissza is kérdezett. Ugyan miért kellene az embereknek ön elé sietniük? Ebben a faluban évek óta nem láttunk papot, nincs hát nekünk olyan papunk, aki a szívünknek kedves volna. Rjókan kezdte most a csodálkozást, de hiszen nincs pár napja annak, hogy a faluból elment. Hol van õ mostan tulajdonképpen? Miután az asszony megmondta neki.Rjókan elsápadt De hiszen akkor Takuhacu éppen az ellenkező irányban van! Hogy került õ ide? Takuhacuba az est leszálltáig már nem is érhet. Hát igen Amikor Rjókan a kőnek támasztott háttal jóízűen szunyókált és álmában gyerekekkel játszadozott, mintha a mezei utak felcserélődtek volna. Eltévesztette az irányt, miközben szentül meg volt győződve róla,

hogy jó felé halad. Hazafelé vette az irányt, mi mást tehetett volna. Mikor megéhezett, a kis batyut kioldotta, abból falatozgatott. Az ennivaló mellett kis magocskák is voltak. De hiszen ezek gombamagok. Rjókan nagyon megörült neki Ahogy a füves réten haladt át, egyszer csak letérdelt és a magocskákat szépen rendre elültette. Úgy tért haza, hogy máris az esős időszakot várta, miután a gombák biztosan szép nagyra növekednek. Akkor aztán leszedegeti azokat. Ilyen finomság már régen volt az asztalán. Az esős évszak beköszöntött és el is ment, ahogy jött. Rjókanhoz kislányok jöttek egy reggelen, hogy játszadozzanak. Rjókan kivitte őket a rétre, ahol gombának kell lennie. Nagyon boldog volt, mikor a nagyra nőtt gombákat １１０ meglátta. Húú, ilyen húsos gombát, már nem is emlékszik, mikor evett utoljára! Az egyik kislány Rjókanért kiáltott. Rjókan! Gyere, gyere! Idenézz, milyen szép lilaszirmú virágok! Rjókan

odaszaladt, hogy ezt maga is megnézze. Gyönyörű szép virág volt, és nem csak egy. A rétet betakarták a szebbnél szebb mezei virágok Tavasz volt, igazi színpompás tavasz. A kislányok nekiálltak a virágok gyűjtésének. Itt is egy lila szirmú, s ott is Odanézzetek! A sárga szirmú virágok tengerében, csak úgy virítottak az attól elütő, lila szirmok. Rjókan is kedvet kapott a virágszedéshez. Milyen széppé s kellemessé teszi majd az otthonát. A kislányokkal lelkesen, azokkal együtt kiáltva fel, amikor egy még szebbet találtak. Gyerünk oda! Szedegették a virágokat, azt se tudták, mikor s hogyan kerültek oly messzire. Rjókan szíve nagyot dobbant. A gombák! Vajon a gombák most merre lehetnek? Sehogy sem találta a gombákhoz vezető utat. A kislányok is mikor megtudták, hogy Rjókan mit keres olyan kétségbeesetten, maguk is gombavadászatra indultak. Honnan is kezdtük a virágszedést? De erre Rjókan már biz nem tudta a választ. A

gombákat estig keresték, s addig sem találták meg Ilyen rosszul már régen aludt Rjókan. Holnap Holnap újra kell próbálni. Nem megy az az alvás sehogyan sem Felkelt, sétált s leült. Felállt és fel-alá mászkálva törte a fejét Akárhogy is erőltette azt, sehogyan sem akart az eszébe jutni, hova is ültette ő azokat a gombákat. Hiszen egyszer már megtalálta Hogy lehet ez? Másnap megint csak nem találta. A gombáknak nyoma sincs, amerre ő kereste. A faluba ment, ahol a kislányok laktak. Azok segítségét kérte A gyerekek az anyukáiknak szóltak, azok a szomszédoknak. Rjókan nem találja a gombáit, amiket az esős időszak előtt a réten elvetett! Gyertek, emberek! Segítsünk neki megtalálni! １１１ A falu apraja-nagyja ellepte a rétet. Rjókan gombái így kerültek elő, fél nap alatt. Ilyet hogyan lehet elfelejteni? Hiszen ő maga vetette el! És ha egyszer tudta, hogy hol van, akkor miért nem talál rá másodjára? Csodálkoztak az

emberek és nevettek Rjókan feledékenységén. A gomba megvan és ez a lényeg. Rjókan boldogan sietett haza, és olyan finom ételt készített belőle, hogy talán még ma is nyalná utána az ujját, ha élne. -Rjókan akárhányszor járt a faluban, akárkihez is tért be, szinte bizonyosra vehető volt, hogy ott felejti sapkáját vagy esernyőjét. Akármit is vetett le magáról, rendszerint csak otthonába visszatérve vette észre, hogy hiányzik a táskája, köpenye és sorolhatnánk még sokáig, mi mindent hagyhatott ő a vendégségben. Hacsibe, egy idősebb barátja, mikor a nála felejtett felöltőjét vitte vissza Rjókannak, nagyot nevetett rajta és feledékenységén. Mint ahogy azt mindig is szokta Hiszen akárhányszor járt nála Rjókan, valamije bizton ott maradt és vihette utána másnap. -Rjókan! Te vaszurenbo! Hahaha Miért is nem hívnak téged Vaszurenbo Rjókannak? Hisz az illik hozzád a legjobban!! Hahaha.- Hacsibe-szan ugyan csak viccelt és

élcelődött Rjókannal, de ez a név biz a faluban végigszaladt. Majd a falvak és városok között is, ha jót akartak nevetni, akkor Vaszurenbo Rjókanról beszéltek. Na, mit hagyott már megint el az a pap? Ugyan mit felejthet még el? Majd a szülők egyre inkább gyermekeiket kezdték a Vaszurenbo névvel illetni, amikor otthon felejtettek valamit, vagy nem emlékeztek vissza valamire. Hogyhogy nem emlékszel ilyen egyszerű dologra? Te vaszurenbo! Azóta nagyon sok Vaszurenbo lett Japánban. Szinte mindenki vaszurenbo lesz, ha elfelejt valamit. Kevesen tudják ma már, １１２ hogy e szó, e név honnan is ered, de hogy mit jelent és miért mondják egymásra az emberek, .azt igen -Aki nem ismeri Rjókan történetét, annak nevét, az biz akaratlanul is Rjókant emlegeti. Rjókan ezzel halhatatlanná vált Japánban. - Okaaszan! Hol van a matek füzetem? - Miért nekem kellene azt tudnom, kisfiam? Vaszurenbo!Rjókan úgy 200 évvel ezelőtt született Echigóban,

Izumozaki városban. Születésekor az Ejzó nevet kapta Édesapja amolyan városi elöljáró volt. Ejzó rendkívül elütött a többi gyerektől, hiszen minden idejét olvasással töltötte. Ami akkoriban ugye nagyon furcsa és érdekes dolog lehetett. Egy gyerek pedig hát mi egyebet csinálhatott volna, mint más gyerek? Játszik vagy segít a házkörüli munkában. Ejzó viszont mindentől eltérően nem játszott, helyette könyvekbe merült, nem a ház körül serénykedett, hanem olvasott. Hát ez bizony akárhonnan nézzük, nagyon furcsa. Ezek szerint már gyerekkorában is sandán néztek rá az emberek. Fura szerzet volt, azt meg kell hagyni. Ejzó ugyanis annyira bele tudott merülni gondolataiba, hogy még a szembejövő ökrös szekeret is csak akkor vette észre, amikor annak már nekiment. Így aztán tulajdonképpen mindennek nekiment. Gondolkozott, álmodozott Hogy körülötte mi történik, már nem is vette észre. Ejzó viszont nem sokat törődött azzal,

hogy holdkórosnak tartják. Olvasni és írni szeretett, legszívesebben csak ezzel kívánt foglalkozni. Majd elindult, ki tudja hova és milyen cél felé. Csak ment, bandukolt és se látott, se hallott Leült a tengerparton és bámulta a befutó hajókat. A távolodó hajókra pedig magát is odaképzelte. Vágyott mindig arra, hogy egyszer valóban egy messzi ország felé kifutó hajóra maga is felszállhat és a külföldig meg sem áll. A távoli országok után kívánkozott. Szerette volna hát látni a világot, és abból sokat tanulni. A szülei viszont azt szerették volna, ha Ejzó mikor １１３ felnő, átvenné édesapjától a hivatalt, ahol úgy, mint az apja a várost és annak lakóit képviselve, azok ügyes-bajos dolgait megoldja. Tizenöt évesen magához kívánta hát venni az apja, hogy segítsen. Munka volt bőven, még ha kis város is volt, melyben apja, mint szencsó tevékenykedett. Ebben az időben kezdődött ugyanis Japán egyesítése. A

külön kis országok és azok hatalmaskodó urai sorra összeálltak, hogy egy egységes, nagy és erős Nippont hozzanak létre. Ennek a tervnek a legfőbb végrehajtója az Edóban uralkodó Tokugava sógun volt. A sógun országegyesítési tervével megbízott testületet tehát Tokugava bakufunak nevezték. Ejzó édesapjának dolga abból állt hát, hogy a bakufu parancsait végrehajtotta, annak a nép és a lakosság felé szóló üzeneteit átadta. Valamint a város és annak lakóinak gondjait és kéréseit a bakufu felé továbbítsa. Nem volt ez akkor olyan könnyű munka, hiszen ha a város polgárai részéről elégedetlenség ütötte fel fejét, akkor azok a várost képviselő elöljárót támadták meg, amiért nem tud az érdekükben jó dolgokat kicsikarni. Még a bakufu haragjának ostora is az õ hátán csattant, ha annak nem tetszett a polgárok viselkedése. Nos, ilyen munkában kellett volna Ejzónak segítenie. Ejzó viszont ilyesmihez egyáltalán nem

érzett kedvet. Esze ágában sem volt hát apja hivatalát folytatni, illetve abban annak segíteni. - Tizenkét éves volt, mikor Biccsú (ma Okajama prefektúra) országból egy nadakaibó pap érkezett. Ejzó látta a bó-szant és megragadta annak viselkedése, haláli nyugalma. A bó-szan Izumozaki templomában (Koshouji Tera) szállt meg. Ejzó egy napon, mikor a szülei magára hagyták, betért abba a templomba, melyben a messziről jött pap lakott. Miután a pap szívesen fogadta őt, Ejzó kérlelni kezdte, hogy vegye maga mellé őt segédnek, diáknak. Úgy tűnik, a papnak megtetszett Ejzó elszántsága és beleegyezett a kérésbe. Ejzó nem szólt １１４ semmit a szüleinek, egyszerűen összeszedte holmiját és rohant a templomba, amelyet inkább el tudott képzelni magának, mint a városi hivatalt. Ejzóból így lett papnövendék. Követte nevelőjét, amerre csak dolga akadt annak. Így tért be Tamasima Encúdzsi templomába. Encúdzsi templomában 18

éven át tanult, hogy maga is jó pappá lehessen. Innen Takuhacu felé vette az útját, majd Sikokut és Kjúsút is körbejárta. Takuhacu felé menni akkor valami olyasmit jelentett, hogy a pappá válás felé haladni. Tehát Takuhacu alatt nem egy várost kell érteni, hanem egy emberi célt, illetve egy ember pappá válásának célját. A pappá válás tanulásának útja a Takuhacu A tanulásban már elöl haladó diákok valamennyijét a megérés jeléül Takuhacu felé indítják és kívánják, hogy járjon szerencsével, tapasztaljon minél többet. Sokat gondolt szüleire, akiktől egyszerűen meglógott. Úgy érezte, nem tehetett másképpen, hiszen apját ismerve tudható volt, hogy az mennyire nem egyezne bele soha abba, hogy Ejzóból pap legyen. Ejzó viszont, mikor már az ország útjait rótta és bejárta a városokat s falvakat, nagy boldogságot érzett. Valami olyasmit, ami egy régi álmát segíti megvalósítani. Emlékszünk ugye, hogy mi volt az

álma? Bizony, a távoli országokba jutás és azzal együtt a szüntelen tanulás. Úgy néz ki, előtte áll hát a lehetőség, és ha így folytatja, talán nem lesz álom tovább. A Rjókan nevet akkor vette fel, amikor már tudta, hogy az országjárás ideje jött el. Rjókan néven indult a nagy útra és 13 éven át rótta így a határokat, mikor is tanára meghalt. Addigra már szülei is meghaltak. Még azelőtt, hogy Rjókan valaha visszatért volna abba a városba, ahonnan megszökött. Mindig akarta és vágyott a szülői ház, az anyja kedves hangja után. Szerette õ az apját is Egyszer majd visszatérek - mindig erre gondolt. De valahogy １１５ az útja messzebb és messzebb vidékekre vitte. Úgy szállt az idő, hogy észre sem vette. Nem említettem még, de Rjókannak volt egy öccse is, akit Josukinak hívtak. Õ vette át apja hivatalát és kitűnő városi elöljáró lett belőle. Izumozaki városa vajon milyen lehet ma? Rjókan visszaemlékezett

gyermekkorára, az utcákra és földekre, ahol játszadozott. Dúdolgatta az ottani dalocskákat, miközben szemében könnycseppek csillogtak. Vágyott a lelke vissza nagyon abba a városba, melyben született és legszebb gyerekkorát élte meg. Talán egyszer úgy adódik, hogy arrafelé viszi majd az útja. Az Izumozakitól úgy tizenkét kilométernyire levő Kaigan falucskába egyszer egy messziről jött bó-szan érkezett. A falu végén egy magányos házikóra lelt, melyen látszott, hogy régen lakták már. Teteje beázott, pókok lakták a sarkokat A pap elindult hát a faluba, ahol mindjárt az első háznál serénykedő embert megszólította. - Ne haragudjon már, hogy ilyen dolgos időben megzavarom. Messziről jövök és nekem ott a falu határán túl lévő kis házikó nagyon megtetszett. Szeretném azt kivenni. Vajon kitõl kell ezt megkérdeznem? - Hol? Abban a rozoga viskóban? Hát az már olyan omladozott és büdös, hogy az már a gazdáját sem érdekli.

Nem is tudni, ki lehet a gazdája Nincs kitől azt megkérdezni. Aki válaszolt a papnak, csodálkozását sem leplezte. De, ha már van olyan őrült pap, aki egy ilyen, háznak aligha nevezhető valamibe kíván költözni, csak integetett felé a kezével, hogy használja csak nyugodtan. Ha olyan vityillóban tud élni, hát menjen és lakjon ottan. Rjókan megköszönte az ember jóságát és nekilátott a ház helyrehozatalának. Kitakarította és megszabadította a pókoktól. A maga módján egészen tűrhető fészek lett belőle. Innen indult útra nap, mint nap, hogy a környék városát és falvait bejárja. A faluhoz legközelebb eső város Takuhacu volt. Elsőként ennek utcáit rótta Nagyokat １１６ szippantott a levegőbe, köszönt a szembejövő embereknek. Mosolygott s valami furcsa örömet érzett. Ez a boldogságtól csillogó arcú pap Rjókan volt, aki sok-sok év után először tért vissza Ecsigo országba, melyből oly rég távozott. Olyan

környezetben lehetett végre, melyben otthon érezte magát. - Rövid idő alatt a faluban, melyben meghúzta magát, az emberek sugdolózni kezdtek róla. Ki lehet az a pap, aki nem olyan rég érkezett? Nem egyszerűen csak egy pap ez. Akivel találkozik s beszélget, az mind valami megkönnyebbült örömmel a lelkében megy tovább. Mindenki csak jót tud róla mondani. Főleg a kedvessége az, melynek nem volt határa Nagyon furcsa ember volt hát Rjókan mindenki szemében. Igen, Rjókan már csak ilyen volt. Előfordult már, hogy egy ház asszonyától főzni való magokat kapott, amit a madarak között osztogatott. Majd máskor, mikor egy gazdag ház úrnőjétől ennivaló helyett egy kimonóval kínálták meg, ahelyett, hogy azt magára öltötte volna, odaajándékozta egy nagyon szegény embernek. Mikor nem ment sehova Rjókan, a házat neki kínáló emberrel ücsörgött a réten. Itták a budorokut (nigori szake) és együtt dalolgattak. Egy napon Rjókan házához

érkezett egy ember, aki nagyon ismerősnek vélte a papot. De már valamikor nagyon régről Azért jött hát, hogy Rjókannal beszéljen és megtudja, a régi ismerős-e vagy csak tévedett. Mikor a ház ajtaján kopogott és nem jött semmi válasz, az ajtót óvatosan kinyitotta és körülnézett. Sehol senki Úgy látszik, Rjókan a városba ment Kinyitotta az ajtót az idegen és bement. Üres volt ez a ház nagyon. Mindössze egy szőnyegből és egy asztalból állt minden berendezése. Az asztalon papír, tinta és ecset Az idegen kíváncsian lépett a papírhoz, hogy belenézzen, mi van arra írva. Shi (dal) volt az, méghozzá nagyon szép dalocska az őszről és a felhőkről. Na, de nem is a dal a lényeg, hanem az írás módja. Az idegennek az írás nagyon ismerősnek tűnt Ejzó １１７ írása pont ilyen volt. Nem téved Ez a gyerekkorban távozott Ejzó írása lehet csak. Szaladt, ahogy a lába bírta Vitte a hírt Rjókan öccsének, aki azt meghallva

majd kiugrott bőréből, olyan boldog lett. Rögvest papírt és ecsetet fogott Ez a levél rövid idő múlva Rjókan asztalán hevert, a dalocskája mellett. A levélben gondolhatjuk mi állt. Édes bátyját az öccse várja Menjen haza a család házába és lakjanak együtt, testvérekhez illően. Rjókant a levél meghatotta és könnyező szemmel gondolt vissza szeretett öccsére. De a család házába vissza? Ezt õ már nem teheti meg soha! Ha a család és annak háza lett volna neki a fontos, akkor élőszőrtől azzal foglalkozott volna - ahogy az öccse is tette. Akinek az otthona a mindene, az maradjon otthon, és azzal foglalkozzon. Aki otthonát el akarja hagyni, az végleg hagyja el. E szerint áll a mérleg a maradni és menni tálcáival. Másnap Rjókan felöltözött, kezébe vette botját és elment Gaigan faluból. Hogy hova s merre, azt senki se tudja Nem tűnt fel személye ott, ahol emberek éltek. Falvakban s városokban nem látták Rjókant. Évek múlva

tűnt fel a Kugamihegyen, ahol látták emberek őt, és ahol aztán hosszabb időre húzta meg magát, távol a lakott területektől. Senki sem értette, hogy lehet az, hogy Rjókan, aki Biccsú Encúdzsi templomában arra készült, azért tanult, hogy kiváló pap lehessen belőle, miért vonul félre az emberektől? Miért él egyedül és magányosan a hegyen? Ilyen papot ugyan ki látott még? Erre a kérdésre sokkal később adott magyarázatot a Rjókan életét kutatók számára egy előkerült, általa írt verses dal szövege . A dalocska ugyanis arról szólt, hogy amikor õ papnak készült, és amikor e dalt írja, mennyit változott lelkében minden. Nem kíván már nagyra becsült és mindenki által tisztelt pap lenni. Egyszerűen csak minden reggel új életet akar kezdeni. Nem akar felnőtt se lenni Lehet-e egy felnőtt １１８ lelke örökre gyerek? Boldog akar lenni, mint egy felhőtlen gyermek. Semmi több Mikor a hegyről a nyolc kilométernyire levő

kis falucskába leereszkedett, ott is talált olyan emberre, mint azelőtt. Akivel szakézgatás közben elbeszélgethetett. Rjókant hallgatva az ember a tavaszi szellő fuvallatát érezhette lelkében. Oly vidám és érzelem dús történeteket mesélt el. Ezek a mesék főként az õ gyerekkoráról és a gyerekekkel való játszadozások közben történt huncutságokról szóltak. Gogohan falucskában Rjókant sokan megkedvelték hát békés természetéért, sok-sok szép történetéért. Egyszer csak innen is továbbállt és nyoma veszett. Majd feltűnt Izumozakiban az öccse háza előtt. Josijuki addigra már koros ember lett, Rjókan csodálkozva nézte, hogy öccse mennyit változott. Josijuki annál boldogabban ölelte és kérte, térjen be a házba, beszélgessenek. Rjókan ezúttal nem utasította el öccse közeledését és betért a házba. Ettek, ittak, beszélgettek Josijuki ekkor negyven éves lehetett, de legalább tíz évvel látszott öregebbnek. Volt egy

fia is, akire panaszkodott, hogy nem akar neki segíteni a hivatalban, és esze ágában sincs apja után a város elöljárójának hivatalát tovább vinni. Csak játszik egész nap és nem törődik a világgal. Úgy látszik, Josijuki fia, Umanoszke éppen olyan, mint Rjókan volt gyerekkorában. Annyi év után először aludt az otthon ágyában. Hallgatta a tenger kellemes zúgását, de elaludni nem tudott. Izgalma és emléke oly nagy volt. Végiggondolt mindent, amióta onnan elment, mi változott és az emlékeket idézve, lelkében nagy szomorúság lett. Másnap reggel elbúcsúzott öccsétől és elindult vissza abba a kis falucskába, ahol talán most se tudják, Rjókan hova lett. Útközben, mikor az egyik városkán áthaladt, egy kislány szaladt eléje és megragadta a kezét. Ez Rjókan! Rjókan erre jött! Rjókan, játsszunk tenmarit, játsszunk ohadzsikit! És jöttek sorra a gyerekek, hisz Rjókant kapta el a társuk, ha １１９ mindenki kérleli, akkor

biztosan játszani fog velük. Rjókannal játszani pedig a legjobb élmények egyike. Rjókant nem kellett sokat kérlelni. Rövid idő múlva úgy játszott a gyerekekkel, mintha sosem izgatták volna az otthon emlékei. Mindenről megfeledkezve nevetett együtt a gyerekekkel. Rjókan akárhol jelent meg, mindenhol ismerték már a gyerekek. Az is, aki sosem látta még, de ha Rjókant kiáltottak, azonnal rohanásnak eredt, hogy Rjókant ő is megfogja, vele játszhasson legalább egyszer életében. Mert nincs annál szomorúbb gyerek Japánban, mint aki Rjókannal sohasem játszhatott. Vágytak és vártak rá a gyerekek mindenfelé Bíztak a szerencséjükben, hogy egyszer talán Rjókan az õ kis falujukba is betéved. A szülők is arról beszéltek. - Ha jó gyerek leszel, meglásd, Rjókan hozzánk is eljön majd és megengedi, hogy vele játsszál. - Mikor Rjókan történeteit hallgatom és olvasom, nekem akaratlanul is olyan gondolatom támad, mintha abban az időben

Rjókan lett volna az a személy Japánban, akire a gyerekek pont úgy vártak, és akiért lelkesedtek, mint nálunk a Télapó-bácsi, akit mindig lelkesen kívántunk gyerekkorunkban., méghozzá micsoda izgalommal! A Rjókannal kapcsolatos feljegyzések annyira hiányosak, hogy még születésének dátuma sem pontosított. Feltűnt itt-ott, majd évekre eltűnt. Senki, semmit nem tudhatott ezekről az éveiről Csak feltevések lehetnek, mikor mit csinálhatott, és merre járhatott. Egy valami viszont bizonyos Rjókan 1831 január 6án halt meg, 70 évesen Emlékét a néphagyomány, egy-két fennmaradt dalocska, néhány tőle származtatott játék és szokás, valamint kifejezés őrzi. Hogy pedig a Rjókan valójában milyen volt, inkább a képzeletre van bízva. １２０ Saigo Takamori Japán történelmében óriási változások bontakoztak ki, úgy egy évszázadnyi idővel ezelőtt. A sógunátus hatalma mindegyre gyengült a külső hatások erőteljes nyomása

alatt. E külső hatás, a külföldiek megjelenése és behatolása az országba, a lőfegyverek elterjedése messze más világot vetített előre, mint amit a sógun valamint a szamuráj harcos kasztok el tudtak volna fogadni. A szamurájok ragaszkodtak jól bevált és megszokott életformájukhoz. Nem kívántak hát modernizáló változásokat. Minden eszközzel felvették a harcot mind a külföldi kultúra behatolása, mind az új korszak felé nyitó hatalmakkal szemben. Elszántan harcoltak és hittek továbbra is a szamuráj szellem verhetetlenségében. Csakhogy az idő kerekét nem forgathatták vissza, még csak meg sem állíthatták. Japánban ugyanis egyre többen vélték úgy, hogy a hatalmat ki kell venni a sógunok kezéből, és visszaadni a császári családnak, mely az idegen kultúra és az új kori változások előtt szabad utat nyitnak. Egyre többen voltak hát, akik egyértelműen változást akartak és mondhatni remek alkalomnak vélték az időt arra,

hogy végre megszabadulhassanak a szamurájok önhitt és gőgős kegyetlenségétől. Érezhető volt, hogy itt valami más, nagyon más távlatok felé nyílik lehetőség, ha a szamurájoktól végérvényesen megszabadulhat az ország. Csakhogy azok nem adják olyan könnyen fel harcukat. Szép szóval és rábeszéléssel １２１ képtelenség volt meggyőzni őket bármiről is. Ellenállásukat a változással szemben csak a fegyverek törhetik meg. Sok ember akadt az országban, akik e változást szívből akarták már, és akár fegyverrel a kézben is hozzá kívántak járulni a történelmi változáshoz. Ezen emberek közé tartozott Szájgó Takamori is (Született: 1827. December 7 Szacumahan) I. Szájgó Takamori, szamuráj családból származik. Édesapja sok harcot megélt és elismert szamuráj volt. Viszont túlzottan hűséges és jó szívű is. Aminek eredményeképpen bár kiváló kardforgató volt, egyben szegény is. Igen Olyan szegény és minden

fényűzést mellőző életet élt, hogy a gyerekeinek tisztességes ruhára vagy egyéb különben fontosabb holmira sem tellett. Pedig gyerek aztán volt ám Négy fiú és három lány. Volt hát kikről gondoskodnia Köztük Takamori volt a legizgágább. Amolyan örök mozgó és nyughatatlan Akkor természetesen még nem a Takamori nevet viselte, ahogy lenni szokott az Japánban, hanem Kokicsi. Rendszerint ugye a harcosok a nevüket ki szokták érdemelni, így felnőtté válva kapják apjuktól vagy uruktól a megérdemelt nevet. Szóval a történetünk elején főhősünk még a Kokicsi nevet viseli. Japán déli részén élt e remek család, Kagosima városának a Kadzsijacsóban. Tehát a mai Kagosima Perfekturában, amit akkor Szacuma országának neveztek. Az apa szerette volna, ha gyerekei többre viszik nála, hiszen az elszegényedett szamuráj életet, amiből egyre több és több lett az országban, nem kívánta egyiküknek sem. Az apa, gyerekeiből jobb sorsú

embereket akart faragni. A gyerekeit ezért nem csak csupán a kenjutsu-ra, １２２ (kardforgatásra) tanította, hanem írásra-olvasásra és művészetekre. A kard mellett könyvet viselt mindegyik Ha éppen nem vívás óra volt, akkor a művészetekbe merültek. Így teltek a mindennapok. Ezen oktatásokra volt a közelben egy iskola is, ahova Kokicsi is be lett adva, had fejlődjön csak. Az iskola közel volt, így nem kellett sokat gyalogolnia sem. A harc és művészet tanulóit itt Csigoknak neveztek. Hat éves kortól tizenhárom éves korig csigoként tanult és fejlődött Kokicsi is. Gyerekkorára leginkább jellemző volt, hogy roppantul utálta, ha gyengébbeket bántanak. Ami bizony gyakran előfordult a szamuráj ifjak körében. Még az állatok bántalmazásáért is felemelte hangját, akár az idősebb diákokkal szemben is, akik felháborodva arcátlan bátorságán, kardjaik lapjával ruházták meg érte. Ő maga viszont erre nem volt képes a nála

fiatalabb diákokkal szemben. Igyekezett nem éreztetni velük, hogy már az idősebb diákok közé tartozik, akinek hatalma is van felettük. Az idősebbektől ő kapott egyet-egyet, ha szembe szegült akaratukkal, de a fiatalabbakat megvédte az idősebbektől is. Így telt el a gyerekkorának ez az időszaka Ebből az időből származik legjobb barátja is, Ókuba Tosimicsi, aki három évvel volt fiatalabb nála. Ahányszor kiállt érte az idősebbekkel szemben, és ahányszor kedvesen és barátságosan foglalkozott a nála fiatalabbal, Ókuba mélységesen megszerette Kokicsit. Oly annyira, hogy későbbi életük is egymáshoz fonódott. Ők ketten voltak, akik már tízen évesen azon társalogtak, hogy ha felnőnek, és jó harcosok lesznek, akkor együtt fognak egy új országot, a maitól nagyon eltérőt csinálni. De legalább is ennek érdekében fogják tudásukat használni. 18 éves korában, sikeres tanulmányi képen a Kicsinoszke nevet kapta és Kóri Bugjó

beosztásban dolgozott. Ezt talán amolyan harcos hivatalnokként fordíthatjuk. Gyakorlatilag viszont a falvakat kellett járnia és papírra vetni az ottani rizskészleteket, valamint a befizetett adókat könyvelni. Hol mennyi １２３ élelmiszertartalék van, illetve ennek alapján megállapítva, hol mennyi adót kötelesek beszolgáltatni. Akkoriban ez igazán felelősségteljes munkának számított. A harcosi kaszthoz való tartozás ennek érdekében szintén szükséges volt, hiszen pusztán egy hivatalnokkal, a falusiak gyakran szembe is mertek szegülni, sokallva az adót vagy más egyéb panaszaik megvédése érdekében. De ha ez a hivatalnok egyben szamuráj is, azzal nem fognak szembe szegülni egyszerű parasztok, még ha oly fiatal harcos is az. Ki volt ez találva ügyesen Kicsinoszke pedig rendesen el is végezte a dolgát. Mindent számításba vett és elkönyvelt. Felettesei meg is voltak elégedve vele. Oly annyira, hogy a Dájmjó (földesúr), szamuráj

harcosként maga mellé vette és katonájává tette. Persze még ilyen fiatalon nem a harctéri fegyverforgatás jelentette az életét, de mindenképpen elismerés ez, ami újabb magasabb rangot jelentett. Meimei országába lett kihelyezve, Han beosztásban. Ez is egyfajta harcosi hivatalnok, de ezúttal már nem a falusi emberek, így parasztokkal, hanem a földesúr katonáinak adandó fizetéseivel, valamint azoknak járó élelmiszer adagjainak könyvelésével kellett foglalkoznia. A katonák között mozgott hát, és azok ellátásról kezeskedett. Nagy mennyiségű pénzeket kezelt és osztott ki. De neki kellett jelentést is készítenie Edoba, hogy a Bakufu (sógunátus, avagy kormányzóság) ez által tisztában legyen és tudja, mekkora összeget kell, küldjön a sereg fenntartására. Nem számított egyszerű munkának ez, hiszen akkor már a kormányzás központi volt, ami az ország egységesítésére irányult. Ennél fogva minden Dájmjó a saját

földterületén nagyon szigorúan kellett vegye az évi adót és annak mennyiségében nem hibázhatott. A szükséges pénzmennyiséget, amivel fenntarthatták a katonák élelmezését, és fizetésüket megadhatták, nem maguk ítélhették meg, tehát nem dönthettek önállóan. A Bakufuval viszont nem szállhattak szembe Az １２４ Edoból érkező utasításokat hiánytalanul végre kellett hajtaniuk és az onnan érkező pénzt szigorúan voltak kénytelenek kezelni. Felesleges pénz kiadás, pazarlás nem jöhetett szóba. Ilyen pontosan vezetett és szigorúan ellenőrzött körülmények között, viszont kemény munkának számított a Han hivatali beosztás. Nem csak a dámjónak, de a bakufunak is felelősséggel tartozott. Kegyetlen büntetésre számíthatott az, aki nem végzett alapos és pontos munkát. E munka során pontos képet kapott arról, hogy milyen nehézségek uralkodnak az országban. Az ország egységesítése és központi irányítás alá

vonása bizony sosem látott problémákat hozott a felszínre. Ami nem is csoda, hiszen az addigi shógunok és dájmjók, de még a kisebb földbirtokosok is saját hadsereget tartottak birodalmuk megvédésére, illetve mások földjének elfoglalása végett. Japán egységesítésével ennek óriási hátrányival kellett szembenézni. Ugyanis sokkal nagyobb harcos létszám került a kormányzók kezébe, mint amire valójában szüksége lehetett az újonnan szerveződő országnak. Gyakorlatilag minden tíz parasztra, tíz szamuráj jutott, ami a parasztok helyzetét tette kilátástalanná, hiszen a szamurájok ellátásáért a parasztoknak kellett dolgozniuk és ez mellé az adójukkal sem maradhattak el. A falvak egyre szegényedtek csak, a nagy teher miatt és a szamurájok ezzel mit sem törődve követelték juttatásukat. Ha ez így megy tovább a szamurájok puszta létfenntartása miatt megy tönkre az egész ország. A nép pedig teljesen elszegényedik, és

nyomorban élheti az életét. Ekkora terhet nem viselhet sokáig a dolgos nép. Akadtak hát gondok bőven Oly annyira, hogy Szájgó több esetben lett megbízva azzal, hogy a szamurájok anyagi juttatását függessze fel egy időre, és távoli falvakba menjen, mert a parasztok késnek az adóval. Ettől a kortól kezdve Szájgó Kicsinoszke néven jelenik meg az eldugott kis falvakban, hogy a problémák után nézzen. Siralmas állapottal találkozott. A falusiak megfeszített １２５ munkájának mintegy felét már a helyi szamurájok dézsmálták fel, és ami megmaradt abból nem, hogy az adót nem teljesíthették hiánytalanul, de a további termés is veszélybe került. Mi több állataik ellátására sem jutott Egyre többen kényszerültek arra, hogy eladják jószágaikat, hiszen az etetésükre úgysem telik. Lassacskán elfogytak, vagy egyszerűen csak kihulltak az ekét húzó marhák. A föld megművelését kézi erővel folytatták. Szájgó könnyes

szemmel nézte e jámbor és dolgos embereket, akik akármennyit dolgoznak is, a saját fenntartásukat sem teremtik elő nem, hogy abból egy országot és annak hadseregét tartsanak el. Nem is bírta szótlanul nézni a dolgot. Felbátorította a parasztokat, hogy ha némán gürcölnek, abból nem tudhatják Edóban, hogy mi a bajok forrása. Ott az adó késéséből, valamint be nem fizetéséről az gondolják a parasztok nem fogadják el, és ellenszegülnek a felsőbb vezetésnek. Írjanak levelet a Bakufunak és adják tudtukra, hogy miért nem megy a munka. Megírja ő ezt a levelet, csak jöjjenek és mondják el sorban panaszaikat. A parasztok viszont ahhoz voltak szokva, ha panaszkodni mernek, akkor megtorlásban lesz részük. Legalább is az eddigi történelem számukra ezt nyújtotta. Szájgó unszolására azért félve, de egy-egy ember csak oda állt eléje. Hiszen egy szamuráj kéri tőlük, hogy panaszkodjanak előtte bátran. Ez azért mégis jelent valamit

Szamuráj még sosem kérdezte mi a nehézsége egy parasztnak. Egyre többen nyíltak meg előtte, és kezdték elmesélni gondjaikat, amiket Szájgó szorgalmasan lejegyzett és levéllé formált a Bakufu számára. A japán történelemben talán ez volt az első, hogy távoli kis falvak parasztjainak panaszlevele érkezett a fővárosba. Volt is meglepetés De addigra már valóban sok minden megváltozott a felső vezetésben. Nem megtorló hadsereget szerveztek, hanem mélységesen megdöbbenve vették tudomásul, hogy a helyzet valósága még ettől is １２６ súlyosabb lehet. A szamurájokat viszont nem lehet csak úgy szabadon ereszteni. Esetleg rávenni őket arra, hogy dolgozzanak? Ebből megint csak olyan fegyveres lázadás lehet, amit el kellett kerülni. Ameddig lehet II. Szájgó Takamori immár 25 éves. Örült, hogy hozzájárulhatott a parasztok nehéz helyzetének feltárásához, valamint ezzel együtt a változások sürgetéséhez. Voltak hát egy

páran a dájmjók között, akik komolyan vették gondolatait, és szívesen fogadták volna magukhoz ezt a tisztán látó elmét. Szájgó viszont Szacuma város Tonojához (legfelsőbb úr) szegődött el Simacu Nariakira mellé. Döntését nehéz nem átlátni Ugyanis a dájmjók között, ha voltak is, akik a változások mellett kardoskodtak, ezek közül is messzemenőkig kitűnt Simacu uraság. Az urak közül az első, aki már idegen nyelven is beszélt. Hollandul remekül megtanult A tenger mellett fekvő uraságágának minden előnyét igyekezett kihasználni. Kikötőket építtetett a külföldi hajók számára. Puskapor és fegyvergyárat létesített. De még számos különböző gyár megteremtése fűződik a nevéhez, amivel több ezer embernek adott munkát. A holland hajók biztonságos kikötését megteremtette és ezzel együtt az árukereskedés kezdeti reformja tőle származtatható. Ő volt Szájgó embere! Tisztán látta, hogy a Tono célja a Bakufu

fellendítése, és Mazusijszacuma állam, iparilag történő felvirágoztatása volt. Innen indul ki az a folyamat, ami immár nem a szamurájok ellátására irányul, hanem a dolgozó „munkások” kitaníttatása １２７ nevezhető. Nem szamurájok, hanem dolgos kezű munkások nyüzsögnek a hajók körül, és a gyárakban. Kovácsolják a kardokat, gyártják a puskákat. Ez Szájgó számára egy szemmel látható és kézzel fogható valódi változás volt, amitől lelkesedése is magasra hágott. Igen Az ilyet hívta ő változásnak. Ebben látta az ország nyomorából való kilábaláshoz az egyetlen lehetséges és egyben legjobb utat. Minden igyekezetét latba tett hát, hogy ez a kezdeti komoly változási kísérlet ne fulladjon meg. Igazán csak akkor lehet kimondani, hogy a változás jól halad, ha már nem csak a hollandok hozta termékek puszta befogadását érik el, hanem amikor azokat, vagy ahhoz hasonlókat a japán dolgozok is elő képesek

állítani. Ez a csoda is megtörtént hamarosan A Tono elkészítette első japán gyártású gőzhajóját, ami japán zászlóval az árbocrúdján kifutott a messzi tengerre. Az első hajó, mi több gőzhajó, ami a távoli országokat vette célba. Hirdetve és megmutatva, hogy Japán készen áll a lehetetlenre. Micsoda meghatódó szemek kísérték e hajót, ahogy a hullámok között eltűnt a messzeségbe. Japán e kis részén máris mekkora változás mutatkozott. Fellendülés és gazdagodás mutatkozott Na, de az országnak ez még csak egy kicsi része volt csupán, ahonnan a szamurájok kiszoríthatóak voltak. Maradt még ezen kívül is helyük bőségesen, ami Edo kormányzóinak továbbra is a pénz emésztő feneketlen dézsája volt. De a példa már adva volt. Ha máshonnan is sikerülne a szamurájokat kiszorítani, akkor hasonló módon nem a kiadások, hanem a bevételek emelkednének. Csak hogy amit egy Tono meg tudott tenni a hozzátartozó csipetnyi

földszeleten, azt nem olyan könnyen lesznek képesek más Tonok és Dájmjók is megtenni. Főleg nem azok, akik keze alatt sok-sok szamuráj harcos húzta meg magát. Szájgó megkereste, és maga köré gyűjtötte azokat a szamurájokat, akik hozzá hasonlóan fellelkesültek e csodálatos １２８ eredményeket mutató változásokon. Ezzel egy csoportba szerveződtek a szamurájok, akik Nariakira uraság segítésére buzdították egymást. Szájgó Kicsinoszke a csoport élére állt Érezte, hogy e szamurájok megnyerésére és egységbe fogására mielőbb szükség van, hiszen az itteni változások híre, a távoli részekre is eljutott már, ahol a harcos lelkű szamurájok komoly mozgolódásokba is kezdtek. Az ország északi és déli részei lángokban álltak, a feldühödött szamurájok saját hatalmuk és társadalmi beosztásuk megtartásáért aggódók által. A szamurájok nem fogják letenni a fegyvert, hogy más világ, egy szamuráj kaszt nélküli

japán születhessen. Provokáltak a külföldi hajók ellen. A megszokott állapotot akarták Elzavarni a közeledő külföldieket és nem megbocsátható az sem, ha japán ember külföldre akar utazni. Nariakira az ő szemükben egy áruló volt, aki holland és kínai hajókat fogad. Ez önmagában is felháborító. És ha hollandok, kínaiak a japán tengerpart közelébe lettek engedve, akkor azokat követni fogják más ország, más külföldiek hajói is. Le vele! Sajnos akkor még mindig úgy állt a helyzet, hogy Edo kormányzói között is akadt szép számmal, akik a változást nem az ország határainak megnyitásával képzelték el. Másfajta változást, egy belső megoldást kerestek csupán. A kormányzói körökben ezek hangja még mindig az erősebb. Így a szamurájok is jogosnak érzik fellángolásaikat. Ezért, ha Edoban vannak is, akik az ország újraépítését Nariakirához hasonlóan képzelik el, a rájuk nehezedő ellenzők nyomásának is

engedniük kell. Mögöttük állnak ugyanis a szamurájok! Ameddig csak lehet a vérrontás elkerülendő, ezért egyelőre a már meglévőket védik meg. Nariakira védelméről gondoskodnak, és nem gátolják más dájmjók hasonló törekvéseit. Minden más egyelőre mozdulatlan marad. Az ellenzék kezében összpontosulhat Azok pedig igyekeztek a szamurájokat lecsillapítani és a tenger határainak védelmére irányítani. Űzzék el az idegen １２９ behatolókat csak nyugodtan. Ha akkor is idegen lépne a partra, vágják le őket. Nariakira törekvései ezzel rendesen meg is torpantak. Kilátástalannak tűnt minden fáradozása Az amerikai hadihajók ez időtájban érkeztek japán partjaihoz és ágyúikat a városra fordítva kényszerítették a Bakufut tárgyalásra. A fekete vastestű hajók látványa elérte azt, amit Nariakira egymaga nem volt képes. Meggyőzte japán vezetőit arról, hogy nyitnia kell, különben nem csak belső, de ezután külső

harccal is számolniuk kell. Fogadták hát az amerikai vezetőket, akiket csodálkozással vettek körül, és nem titkolt félelemmel is. Az amerikaiaknak valódi célja nem Japán volt, hanem Kína. Hogy Kínát könnyebben elérhessék, szükségük volt Japán déli partjaira. Állomáshelyre, kikötőre van szükségük, amit ha a japán vezetés nem ad meg nekik, akkor képes lesz érte akár fegyverrel is harcolni. Na, még csak ez hiányzott az amúgy is az ellentétekben úszó és szétzilált országnak! Az amúgy is sorvadozó és gondjaira megoldást nem találó országban belső háború készülődik, és ekkor külső ellenséggel is harcolni kell, ez egyértelműen az éppen egységbe szervezett ország teljes tönkretételét eredményezi. Elfogadták hát és alávetették magukat az amerikaiak követelésének. Kijelölték számukra a helyet, ahol kikötőt létesíthetnek. Nem volt más választás, ha békét akarnak. A külföldiek így, ha tetszik, ha nem, az

országban vannak és hosszú időre be is rendezkednek. És ha egyszer ekképpen alakult, hiába a szamurájok idegen gyűlölete. A bakufu kényszerpályára állt és ahhoz mérten kellett a továbbiakat terveznie. Ha eddig volt is, aki az idegenek beengedése ellen szólt, annak is be kellett látnia, a fejlődés megállíthatatlan. A történelem nem engedi meg a múltba kapaszkodást. Csakhogy! Az idegen kultúra és a fejlődés kapuját tágasra nyitni nem kis feladat. Erre a jelenlegi Sógun egyáltalán nem １３０ alkalmas. Ezzel mindenki egyetértett Mint tudjuk, ekkor az ország Sógunja, Tokugawa Ieszada volt, aki születésénél fogva beteges, ennél fogva erőtlen Sógun volt. Helyette és nevében Edo kormányzói irányítottak mindent. Össze is ültek a kormányzók, hogy a megváltozott helyzetet megbeszéljék. A tárgyalás végeredménye az lett, hogy erőskezű Sógunt kell választani, Ieszada helyett. A választás a Mitohanban élő (a mostani

Ibaraki prefektura) Tokugawa Yosinobura esett. Erős és határozott jellem, aki az idegeneket is alázatra bírja. Csak hogy a Bakufu ezt nem tudta elfogadni egyöntetűen. Voltak, akik Yosinobut túl katonásnak, ennél fogva inkább businak, mintsem ország vezetőnek megfelelő személynek látták volna. Ezen kívül pedig még fiatal is. Hát, ebből a megbeszélésből sem lett semmi. Pedig szükség van egy az országot képviselni tudóra, aki nem csak az országon belül, de kívül is, a külföldiek szemében egyértelműen elfogadott, ennél fogva tisztelt hatalmi személy. Egyébként a fejlődés útját már önmagában is megkezdő Nariakira is Yosinobura adta szavazatát. Ott ült Edoban maga is a kormányzók között, oldalán Szájgóval. Akkor már ugyanis a nagyúr, Szájgó nélkül nem tett egy lépést sem. Akárhova utazott is, ez a harcos elme hozzá tartozott és kísérte bárhova. Szájgó így találkozott a Mitohan nagy hírességével Fudszita Tóko

kutatóval. Az akkor ötven éves Fujita nagy érdeklődést mutatott Szájgó új iránti fogékonyságára és meghívta magához. A beszélgetésük fő témája mi más is lehetett, mint az új vezető megválasztásának témája. A kormányzók előtt szerény és szótlan tudós, elmondta véleményét Szájgónak, aki nagy érdeklődéssel hallgatta. - Az urak és úgy általában az emberek, több évszázad óta Sógun hatalom és irányítás alatt élnek. Ezért továbbra is Sógunokat keresnek. Amiről tudjuk, hogy az ország vaskezű kormányzására képes, de külföldi kapcsolatok １３１ békés építésére már nem. A békés szót külön ki is hangsúlyozva. Egy olyan vezér, aki katonákban és kardcsörgetésben gondolkozik, az a vak előtt is világos kellene, legyen hogy alkalmatlan a diplomáciára. A külföldi diplomaták sem látnak benne tárgyaló felet, csupán hadvezér a szemükben. Én mondom, hogy egyetlen személy van csak, aki japánt

külföldön is nagy tekintéllyel képviselheti. Ez pedig nem más, mint a császár. A Sógunok hatalmát meg kell dönteni, és visszaültetni a császárt trónjára. Szájgóra mély hatást tett a tudós gondolata. De találkozott még egy nagyszerű emberrel, amikor Ecsihenbe (a mostani Fukui prefektura) utazott. Az illetőt Hasimoto Szánáinak hívták Nagyon érdekes embernek találta őt. Alig húsz éves szamuráj létére rendkívül sokat tudott külföldről és a külföldiekről. Egy modern és felvilágosult szamuráj ifjú. Csak ekképpen tudta jellemezni őt. Egészen meg volt lepődve tőle Szájgó így Fujita és Hasimototól tanításaiból rengeteget tanult. Gondolataikat magáévá is tette. Mondhatni ők voltak, akik a szemét felnyitották. De hűséget már nem tehetett mellettük, a földi életben. Ugyanis Fujita egy földrengésben lelte halálát A ház teteje nagy robajjal ráesett. A Bakufu néhány Sógun hű kormányzója tisztában volt Hasimoto

külföld iránti rajongásával, és addig fúrták, amíg el nem űzték a Bakufu közeléből. Hírét sem lehetett hallani többet Hogy hova lett, mi történt vele, senki sem tudta. De a Szájgót sem kímélték Elintézték számára is, hogy a Bakufu környékére sem teheti többet lábát. A meggyilkolását úgy látszik, nem tartották fontosnak az ármánykodók. Nem számított veszélyesnek １３２ III. Edoban a főkormányzó Abe Maszahiro meghalt. Helyére a Hikonehanból (Shiga Prefektura) Ii Naoszke került. Ez megint csak változást jelentett a Bakufu vezetői között. Bizony nagy változás, hiszen ez eddig a külföldi behatások ellen harcolók álltak fölényben és részükről ugye csak is újabb Sógun jöhetett csak szóba. Ii Naoszke viszont, ahogy elfoglalta az ország főkormányzói székét, kijelentette, hogy a maga részéről a császári családot támogatja. Bizonyára lehettek, akik megdöbbentek, avagy felháborodtak ezen, de már

késő. A főkormányzó szava elég erősen cseng. -Japánnak nincs lehetősége a külföldiekkel szemben katonai, szamuráj hatalomként fellépni. Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk, meddig tartana egy ilyen konfliktus. Karddal, ágyúk és puskák ellen. Valószínűleg sokan nem ezt várták az új kormányzótól, hiszen ki ne tudta volna, hogy Ii Naoszke nem is olyan rég a saját fiát is felmutatta a leendő Sógunok közé. Ezzel szemben viszont, mindent elkövetett, hogy az amerikaiakkal kötött egyezség olajozottan menjen. A Bakufut ismerve, ezzel nem kevés ellenséget szerzett magának. Nem kis gondot jelentett a közben Kagosimába visszatért Nariakira uraság is, akiről szintén tudni lehetett, hogy a Sógun mellett szavazott. Nem kis meglepetés volt hát, amikor az új kormányzó terveit megismerve, e nagy tekintéllyel bíró uraság, nem mutatott semmi felháborodást. Sőt! A következőképpen reagált: - Ha a kormányzó a császárt találja

jónak, akkor nincs más, mint meg kell védeni a császári családot, még mielőtt az ellenzők, kegyetlen dolgot nem művelnek. Keressétek meg Szájgót és mondjátok meg neki, hogy Kjótonál találkozunk. Jöjjön oda １３３ Ezzel összeszedte harcosait és elindult a nagyúr Kjóto felé, hogy mielőbb biztosítsa a császár védelmét. Szájgó előbb érkezett Kjóto közelébe, mint Nariakira csapata. Nem volt más választása, mint elrejtőzni és bevárni a csapatot. Várt és várt, de mindhiába. A császár védelmére nem érkezett senki Kénytelen volt rejtekéből kimozdulni és utánajárni vajon miért nem jön a sereg. Szomorú hírt tudhatott csak meg Nariakira még Kagosimán meghalt. Szájgó ezzel úgy érezte, mindennek vége. Nem csak a császár védelmének, de az egyetlen szeretett urával együtt az ő életének is. Egy hűséget tett szamuráj ilyenkor ugyan mi mást is tehetne, mint felvágja a hasát, hogy urát kövesse a halálba is.

Elment hát egy templomba, hogy először ura, majd saját lelkéért imát mondjon az istenekhez. Hogy mire készül a szamuráj látta s hallotta egy Obó-szán. (Fordítsuk papi személynek) Szembeült Szájgóval és mindent megtudott miért e nagy búcsúzkodás az élettől, hosszasan nekifogott a lebeszéléshez, aminek a lényege az volt, hogy szerinte csak ostobaságot művelne, ha követné urát. Így nem maradna senki sem, aki követné és véghezvinné annak megkezdett harcát. A harakirivel ugyan kifejezhetné hűségét urához, de egyúttal teljes győzelemhez is segítené vele annak ellenségét. Egy szamurájnak nem az a dolga, hogy ura ellenségeit legyőzze? Mivel az ő esete kivételes, ezért úgy vélte, hogy egy igazi businak a harctéren kellene keresnie a halált, még pedig éppen az ura iránti hűségéért és annak bizonyításaként. Nem bosszúról van hát szó, hanem az ellenség számításainak keresztülhúzásáról, aminek az elhunyt ura is

bizonyára sokkal jobban örülne, mint a csendes elhálálásának. Szájgó a pap szavaira megrezdült és szemeiben az elvakult harcos lángja gyulladt. Megköszönte az Obó-szánnak tanácsait és sietve indult, most már új feladata teljesítésére. A pap nevét jól megjegyezte és innentől a barátjának tekintette. Érdemes is, ennek a papnak a nevét megjegyezni nekünk is, hiszen nem １３４ kevés múlott rajta. Szájgó új barátját Gessó-nak hívták Az ő szavai csengtek a szamuráj fülében. – A te dolgod, hogy minden erődet a császár szolgálatába állítsd, és elhunyt urad nevére hozol vele dicsőséget. Ezzel az uradat halála után is hűségesen szolgálhatod, hiszen neki ez volt a célja. Hogy Szájgó nem lett öngyilkos, mi több egyedül is harcba indult ura gyilkosaival szembe, hamar kitudódott. De még az is, hogy ki beszélte le őt a különben teljesen normálisnak tartott szamuráj becsületről, vagyis a harakiriről. Nariakira

gyilkosai üldözőbe vették mindkettőjüket. Gessó Obó-szán és Szájgó ezáltal ismét összejöttek, és közösen keresték a menekülés útját. A pap nem volt harcos, így nem is tudta fegyveresekkel szemben megvédeni magát. Neki Szájgó erős harcos karja jelentette az egyetlen és talán utolsó testi védelmet. Viszont az esze sokkal előrébb és élesebben látott, mint Szájgónak, így a harcos is e rendkívül okos emberben látta a szellemi támaszt. Mondhatnánk kettejükben a fizikai és szellemi erő egyesült. Sorsuk pedig egyforma lett Menekülniük kell. Először Narában kerestek búvóhelyet, de a gyilkosok úgy tűnt nagyon elszántak voltak. Nem adták fel a keresésüket. Mindenütt a nyomukban voltak Macuma! Ha Macumába mennek, ott sokkal jobb lehetőségeik lenne. Hiszen Szájgó ott minden talpalatnyi helyet jól ismer. Nariakira hűséges emberei pedig ott sokan vannak és Szájgót nem, csak ismerik, de talán még melléje is állnának. Igen

Macumába kell eljussanak. Csak hogy, amikor Macumába érkeztek semmi sem volt már olyan, mint Nariakira életében. Az örökséget annak öccse, Hiszamicu vette át, aki mélységesen gyűlölte a szamurájokat. Így épp oly utálattal nézett bátyja életében a mindenhova azt kísérő Szájgóra is. Közöttük tehát csak gyűlölet van. Hát ez bizony elkeserítő Elképzelésük nem vált １３５ be. Innen is tovább kellett állniuk Kjúsúba mentek Kjúsút járva pedig megtudhatták, hogy a Bakufu, Gessót kivetette az egyházból, megszüntetve annak minden papi vonatkozását. Nem volt már többé pap, csak egy földönfutó, akit ha elkapnak, ott helyben fel is koncolnak. Na, ilyen helyzetben ugyan mit tehetnek? Gessó a tengert gondolta, amelyen még mindig menekülhetnek, de ez csupán ketten nyilván lehetetlen. Latba vették hát, ugyan maradtak még barátok egyáltalán? A búvóhelyet kiválasztva a tengerpartján, mindegyikük barátok és segítők

keresésére indult, és megbeszélték, hogy e búvóhelyen ismét találkoznak. Vajon melyikük hol és milyen körülmények között keresték lehetséges barátaikat, ugyan ki tudhatja. Mindenesetre mikor Szájgó egy régi szamuráj barátjával, Hiráno Kunyiomival tért vissza a búvóhelyre, a tengeren egy hajó himbálódzott és a pap, négy barátjával együtt várt Szájgóra. Ez Ansei 5 évében ( 1858), november valamely éjszakáján volt, hogy évszámot is említsek már, a jobb érthetőség kedvéért. Mindenesetre Gessó és Szájgó valóban nem látott más kiutat, mint a szárazföld elhagyását. Japánban üldözőik előbb-utóbb megtalálják és végeznek velük. Csak egyetlen hely létezik, ahol biztosan nem keresik A tenger. Ahogy a hajó megtelt élelemmel és ivóvízzel, nem is késlekedtek tovább. Azonnal kifutottak a nyílt vízre Ezzel úgy tűnt egy időre meg is menekültek. Hajóútjuk közben egyszer nagy viharba kerültek. A kis testű hajó

játékszerként himbálódzott. Épp hogy csak el nem süllyedt A hajón egyáltalán nem otthonosan mozgó pap és Szájgó, bele is esett a vízbe. A többiek siettek, ahogy csak tudtak a segítségükre, de Gessó már csak holtan került újra a fedélzetre. Szájgó ez után sokat töprengett, vajon mit is tehetne. Talán mégis csak jobb lenne véget vetni ennek az egésznek és elmenni Edoba, ahol a Bakufu elé állhat. Itt vagyok Tessék! De erről az őrültségről a társai lebeszélték. Ilyen ostoba egy szamuráj, ha １３６ még fiatal. Így aztán a hajóval délnek indultak, ahol úgy vélték találnak menedéket adó szigetet. Ósimán kötöttek ki végül Ósima szigetéről tudjuk, hogy abban az időben börtönszigetként szolgált, ami nem mást jelentett, mint az elitéltek szigete. Egy ilyen szigeten nyilván nem néznek jó szemmel az érkezőkre, de előnyére szolgál, hogy a Bakufu emberei sem veszik számításba. Így mikor Szájgó partra szállt,

az emberek, akik főként egyszerű polgárok voltak ugye, a szamuráj láttán ijedten hátráltak tőle. Megvoltak győződve róla, ha erre a szigetre egy szamuráj érkezik, akkor az nagyon gonosz és ennél fogva nagy gazságokat kellett elkövessen. Tehát nem lehet más, mint gyilkos. Szájgó nem csinált belőle ügyet, hiszen ki tudja meddig lesz kénytelen itt meghúzni magát. Berendezkedett és békés természetével győzte meg a szigetlakókat, hogy tévednek. Először a gyerekek kerültek mind közelebb hozzá, akiket rajzolásra tanítgatott. Egy idő után megszűnt a félelem iránta és tanár úrnak szólítgatták. Bár a kiközösítettek szigete volt Ósima, az ide kényszerítettek japánban alig ismert élelmet termeltek. Ennél fogva nem mondhatni, hogy rosszul éltek. Itt termelték az akkor még ismeretlennek számított cukrot. Nem kis dolognak számított ez még akkor. Ha belegondolunk, tulajdonképpen Szacumahan a cukornak köszönhette gazdagságát.

Az ország egyik legerősebb hadserege is itt volt található, ami biztos jele volt annak, hogy a cukor jól jövedelmezett Szacumahan földbirtokosának és polgárainak. Az Ósimán és annak környező kisebb szigetein megtermelt cukor ide került, majd Szacumahanból szállították Oszakába. A cukor tehát értékes terméknek számított. Viszont a szigeten élőknek tilos volt a cukor evése. Ha valakit azon kaptak, hogy az ujjára ragadt cukrot lenyalta, annak fejét azon nyomban levágták. De, ha nem túl jól sikerült a cukor minősége, vagy gyérnek sikerült a termelés, akkor összefogdosták az embereket, kezüket １３７ hátrakötve térdepeltették a sziget őre előtt. Nem volt hát könnyű munka a cukortermelés és a felügyeletet ellátók roppant szigorúan bántak a földön dolgozókkal. A szigeten ugyan nem voltak katonák és uralkodó személyek sem, csak egy mondhatni hivatalszerűség, ahol a megtermelt cukrot könyvelték és raktározták,

valamint az ennek őrzését és felügyeletét ellátó személyzet. Gyakorlatilag e személyzet látta el a földön dolgozók felügyeletét is, és úgy egyébként, ami a szigeten csak előfordulhat. Kardot hordtak az övükben és hosszú botot a kezükben. Kisebb vétkekért a bot sújtott le, nagyobb vétekért a kard. Szájgó 3 évet élt ezen a szigeten Egy ízben megmentette a szigetlakókat a hivatalnok brutalitásától is, aki, amikor kevesebb cukor termett a kelleténél, összeszedette a parasztokat és azokat megkötözve vonta felelősségre. A hivatalnok ugyanis nem akarta elhinni, hogy kevés lett a termés. Inkább gyanakodott arra, hogy az emberek dugták el, ami lopásnak számít ugye. Lopásért pedig egyértelműn a fejükkel kell fizessenek a parasztok. No, ilyenkor szaladt valaki Szájgóhoz, segítséget kérve tőle. Szájgó pedig nem is tudta ölbe tett kézzel végignézni az ártatlan emberek legyilkolását. A hivatalnok elé lépett és jobb

belátásra kérte. A hivatalnok viszont kinevette és lenézően beszélt vele, megmagyarázva neki, hogy amihez nincs köze, abba ne merjen beleszólni, különben levelet ír Kagosima urának, és akkor megnézheti magát. Neki elő van írva, hogy évente mennyi cukrot kell leszállítania, és ha ez a mennyiség nincs meg, akkor a fenyítés előkerül. Szájgó nem látva más utat az emberek megmentésére, a kardjával térített jobb belátásra a hivatalnokot, aki erre már komolyan megrémült és elengedte a parasztokat. Hogy ez következményekkel fog járni, azt Szájgó sejtette, ezért a sziget elhagyására készölt fel. Csakhogy a 3 év alatt, amíg Szájgó itt tartózkodott japánban nem kevés változás ment már végbe. Sajnos Szájgóra nézve, １３８ ez az előzőtől is rosszabb. Edoban Ii Naoszke kormányzó nagy lépéseket tett ugyan a külföld felé való nyitásért, de az ellenzők összeesküdtek ellene. Először annak fiatal és hűséges

társait intézték el, majd a kormányzót is tőrbe csalva és váratlan rajtaütéssel, szamurájok csoportja gyilkolta meg, Mánengán évének (1860), március harmadikán, az Edo, Szakurádámon környékén. Lehet, hogy e gyilkosság már késő volt, vagy éppen azért, a császárt pártolók kormányzó halálhírére a császári család lakhelyére, Kjótoba siettek. Ott gyűltek össze, hogy testükkel és fegyvereikkel védhessék. Nem is volt más választásuk, hiszen ha ezek a Dájmjók a helyükön és birtokukon maradnak, több mint valószínű, hogy sorban a kormányzó sorsára jutottak volna. Amire egyenként nem lehettek volna képesek, azt egységesen és összefogva, valamint Kjótoban tömörülve jobb eséllyel tehették. Nem csak a császár, de a saját életük is tét volt hát. A Bakufu szamuráj párti vezetői közvetlen a császárt, így Kjótot egyelőre nem merte támadni. A Dájmjóknak és magukkal hozott seregeiknek biztonságos hely volt még

a felkészülésre. Egyelőre valóban úgy tűnt az Edoban ülő Bakufunak Kjótotól fontosabb dolga is volt. Megtisztítva Edo és környékét a császár hű, illetve a külföld felé szívesen nyitóktól, azonnal nekiláttak a külföldiek és főként azok behozott áruinak kirekesztésének. A Bakufu ugyanis úgy vélte, japánban azért növekszik a nyomor, mert a külföldi áruk a saját termékeket elnyomják. Így a helyi termelők nem tudják eladni termékeiket. Ki a külföldiekkel japánból! Le a külföldi árukkal! Szamurájok jártak mindenfelé és ha külföldivel találkoztak, megkötözve szállították őket Edoba. Aki ellenállt könyörtelenül levágták. Ahol pedig külföldi árút találtak, kardjaikkal széthasították, összetörték azokat. De milyen a véletlen! Mijako környékén szintén mozgolódtak a fegyverforgatók, hogy a császárt megvédjék. Mindenki előtt １３９ világos volt, hogy ha a Bakufu megtisztította Edot és

környékét az idegenektől, akkor sereget fog szervezni Kjóto ellen, hogy a császárral is végezzen. Mijakoban Szájgót jól ismerők is voltak, akik megtudták hol húzta az meg magát. Ott úgy vélték, hogy a szamurájokat összefogni, és a császárvédelmére használni, olyan vezető kell, mint Szájgó. Mijakoban tartózkodott akkor Szájgó egy diákkori barátja, Ókubo Toshimichi is, aki főként lelkesedett a gondolatért, hogy régi barátját hívják ide és a hamarjában összegyűlt ezer szamurájt vezesse. Közben Nariakira testvére is nehéz helyzetbe került, hiszen őt is a Bakufu őt is ellenségként kezdte kezelni. Mivel tartott tőle, hogy ő is úgy fogja végezni, mint a testvére, úgy határozott, hogy maga is támogatja a császárt védőket. Szájgót ugyan utálta, de a kardforgatókat megkérdezve, azok benne látták a lehetséges vezérüket. Így mi mást is tehetett volna, mint félretette ellenszenvét, és beleegyezett Szájgó

visszahívásába. Sorsdöntő pillanat volt ez, mind a császárvédőknek, mind Szájgónak. IV. Szájgó három év után ismét szabadnak érezhette magát. Legalább is a császárt védők egyre gyarapodók sorában. Kinevezték a sereg élére, és azzal bízták meg, hogy induljon Kjótoba és a császár védelmi erőnek parancsnokoljon. Nagy megtiszteltetésnek vette ezt Szájgó és neki is látott a sereg rendezésének. Csak hogy! Hiszamicu, az addigi vezér egyéniség nem tudta elviselni, hogy nem őt, hanem mást jelöltek ki ezzel a büszke feladattal. Amíg Szájgó nem volt itt, addig Hiszamicu rendezett mindent és joggal vélte úgy, hogy az általa összeszedett seregnek maga is lesz a vezére. Csak a １４０ nagyurak nem így látták. Kétségkívül Hiszamicu nagyszerű harcos, mi több fővezér. De neki volt egy nagy hibája Régi gondolkozású ember volt. Képtelen volt a modern eszközök használatára. Mindent a régen használt szamuráj

szokásokkal intézett el, ami a Dójmjók szerint immár elavultnak számított. A Bakufu egyértelműen ugyanezen gondolkozásból szervezkedik és lát neki céljai elérésének. Teljesen érthetően Hiszen ők nem akarnak semmilyen változást. Japánt akarják úgy, ahogy az eddig volt. Számukra Shógunok, Dájmjók és szamurájok léteznek, idegenek nélkül. Így az eszközeik is a rég bevált módszereken alapulnak. Hiszamicu ennél fogva bármilyen jó harcos is, és a császár védelmét választva is, éppen úgy gondolkozott, mint a Bakufu és azok harcosai. Márpedig régi eszközökkel nyilvánvaló volt, hogy nem győzhetnek a Bakufu és annak hatalmas szamuráj hadseregével szemben. Hiszamicu kész hősi halált halni a császárét, de a Dájmjók inkább győzni szerettek volna. Így is kétséges volt a helyzetük, hiszen a császár halálát akarók sokkal nagyobb katonai erőket képviseltek. Hogy eddig nem rontottak rá Kjótora, az inkább a más gondok

és az isten félelmük miatt lehetett. Edo környékének megtisztítása után az ország belsejében is saját terepet akartak, ami által hosszabb ideig is eltartó idegen és császárhű üldözések folytak. Úgy látszik Kjótot csak az ország teljes megtisztítása, idegenek kiüldözése, és az áruiknak összetörése után, tehát a végső ostromnak szánták. Volt hát még idő a császárvédőknek, hogy rendbe szedegessék magukat. Hogy mennyi, azt persze senki se tudhatta. Szájgó sorsa pedig alig, hogy megérkezett és a sereg élére állt, máris vészesen hasonlók bontakoztak ki körülötte, mint amikor még a Bakufu haragjától menekült. Hiszamicu addig áskálódott ellene, amíg gyűlölete sikert aratott. Ezúttal viszont Szájgónak nem kellett menekülnie Egyszerűen száműzték. Felrakták egy hajóra és az előző １４１ Ósimánál sokkal kisebb, az Okinoerábu szigetre vitték. Szájgó sajnálta, hogy így alakult, de harag vagy

ellenkezés helyett a szabad szigeti életet is bölcsebbnek találta, mint sem hasonlóan gyűlölettel válaszoljon. Kis sziget volt, háborítatlan, és kevés ott lakóval. Egy kis kunyhót épített magának és az idejét azzal töltötte el, hogy a gyerekeket írni és olvasni tanította. A szigeti élet eléggé megviselte ezúttal A két év bezártság nehézkessé tette számára a járást. Ekkor Szájgó 38 éves volt. A lába rendesen kikészült tőle Ilyen testileg lerobbant állapotban találtak rá a hajón érkező hírnökök. Hozták a hírt neki, hogy a Dájmjó megbocsátott neki. Sürgősen térjen vissza Kjótoba. A Tenno (császár), nem vár tovább, ütközetet készít elő a Bakufu ellen. Ezzel a Tokugawa sógunátus összetörését kivájna elérni. Az első sereget, amit a Dájmjó küldött a Bakufu ellen, szétverték, és keserves állapotban menekülhettek, ahogy tudtak. E támadás után viszont a Bakufu is úgy döntött, hogy ő sem vár hát

tovább. Az őt ért csapásra, csapással válaszol. Kiűzi a császárt Kjótoból. A seregek készülnek mindkét oldalon Hiszamicu is végre belátta, hogy önérzetessége, a császár védelmének kárára megy. Ilyen nehéz helyzetben, minden császárhű emberre szükség van. Főként, ha az magasan képzett szamuráj Szájgó sajgó lábakkal tért vissza és vette át egy sereg irányítását. Csósúhan (a mostani Jamagucsi Prefektura) szamurájai is tömegesen fogtak össze és indultak a császár oldalára. E meglepő fordulat pedig, a már egy vereséget elszenvedő császári seregeknek újabb erőt adtak. Szájgónak tehát bőségesen akadt hat dolga, az érkezők beosztására. A Bakufu viszont mélységes haraggal vette Csósúhan szamurájainak átállását, ezért a megmaradtakat máris egységbe szervezte és az árulók, valamint a császár ellen vezette őket. A Csósúhani Bakufu hadsereg közeledtét a Szacumahani császárhű seregek kívánták

feltartoztatni. １４２ Valójában még komoly és nagy mértékű ütközetre nem voltak felkészülve, de ha egyszer a Bakufu seregek támadnak, akkor mégsem nézhetik azt tétlenül. Nem kívánták olcsón adni a bőrüket, és szabad utat engedni a támadóknak. A Bakufu seregnek a császárig nincs út, csak a testükön át. Teljes erejükből a hamarosan elkövetkező ütközetre készültek. A Bakufu sereg létszámban és erőben nagyobb volt, így azok nem is kívánták a harcra készülő császárvédőket kikerülni. Gándzsikán (1864) évének július 19-én, nagy erővel rohamozva törtek a védők állasaira. A könnyű győzelemnek remélt összecsapásból, iszonyúan nagy vérontás lett a vége, de csak nem akart eldőlni, hogy ki az erősebb. Pedig Kjóto ott volt a támadók szeme előtt egy karnyújtásnyira. Csak ezen a védőseregen kellene túl esnie, és egész Kjóto az övék lehetne. Az első nap teljesen eredménytelenül kellett hátráljanak.

A második nap sem sikerült áttörniük. A védők rendíthetetlenül tüzeltek ellenük lőfegyvereikkel. A Kjótot védő város (Kjóto külvárosa) szinte teljesen romokban hevert, de a támadók csak nem jutottak át rajta. Kjóto városa lángokban Közel harmincezer ház égett a földig. A védők pedig még mindig nem adták fel. E hősies védőket Szájgó vezette Bár a lábába kapott egy lövést, mégsem rogyott meg tőle. Sőt úgy tett mint, ha mi sem történt volna. Egyszerűen csak az ide-oda futkosás helyett ezután egy helyben állva adta az utasításokat. Ahol ő áll, azon túl már nem léphet ellenség! És valóban. Akárhogy küzdöttek a támadók, azon a vonalon átlépni nem tudtak. De a védők vérvesztesége oly nagy, hogy bármikor összeroppanhat. A Bakufu ekkor látta úgy, hogy már csak kevesen múlik a győzelme. A védők nem bírhatják ki a harmadik napot is Megadásra szólította fel a védőket. Szájgó válasza elég egyértelmű

volt. - Csósú szamurájait összefogó ereje a Bakufunak már nincsen. A Bakufunak immár vége! Innentől kezdve, a １４３ Bakufu sem tehet mást, mint összefogjon a külföldiekkel való békés együttlétre és a velük való kereskedésre. Nem lehet normális az, aki olyat hangoztat, hogy ki a külföldiekkel és az áruikkal. Ezt a Bakufu is be fogja látni ezután, és nem ellene, hanem a külföldi szabad kereskedésért fog dolgozni. Különben végzünk veletek! Hát ez volt ám az igazi sértés! A Bakufu erre a következőt lépte dühödten. Gyorsfutárokat küldött szét a Bakufu párti Dájmjókhoz. Mintegy húsz Dájmjónak, azt a parancsot küldte, hogy azonnal jöjjenek seregeikkel és a Kjótot védőket, támadják oldalba. De seregek nem érkeztek sehonnan A futárok csak a lesújtó válaszukat hozhatták, de azok katonáit nem. A Csósui szamurájokon kívül, nem volt hát senki más, egyetlen Dájmjó sem, aki a szent város Kjóto ellen harcosokat

adna. Bár a sógunátus hívei, de Isten fiának megölésében nem segédkezhetnek. Nehéz lenne szavakat találni, hogy a Bakufu vezérei mekkora dührohamban törtek ki. Dühükben el is rendelték a rohamot. Már csak azért is szétverik Kjóto védőit, és győzelem után majd megbüntetik az árulókat. De ez valahogy nem jött össze. Szájgó nem mozdult egy tapodtat sem, és vele együtt a védők sem. Aztán egy pillanat alatt fordult a kocka. A védekezők fokozatosan lettek támadók És megtörtént, amit a Bakufu sosem hitt volna. Szájgó serege szétverte a támadókat. E sikeres ütközet után nagy ünneplés következett és összehívták a seregek vezetőit, köztük a hős Szájgóval. E nagy csata után ugyanis három prefektúra (akkoriban minden prefektúrát egy-egy országnak neveztek, a prefektúra kifejezés csak később jelent meg) állt a császár mögött. Csósú császárt támadó hadereje elveszett, így e prefektúrában a császárhűek

maradtak. Ezzel lett három prefektúra a védők kezében. Csósú, Szacuma és Tosza Kjóto ezekkel nagyon szépen kibővült. Meg kellett beszéljék １４４ sürgősen a továbbiakat. Ikusza, vagyis Kjóto és három nagy birodalmát, egységesen össze kellene fogni, és egy nagy haderővé fejleszteni. Ha ez sikerül, akkor a sógunátus elleni fellépésre biztos jó esély lesz. Az új Japán építése innen kezdődik. Szájgó ebben az időben vette fel a Takamori nevet Amíg Kjótoban az új ország szervezése folyt, addig Edoban a szétvert sereg vezérének fejezése volt. Közben meghalt Iemocsi sógun is meghalt. A Bakufunak sürgősen másik sógunt kellett választania. Erre a Mito családból származó Josinobu látszott legalkalmasabbnak. Amíg Edoban új sógunt avattak, addig Kjótoban gyászos nap köszöntött be. Meghalt Kjómej császár. Örököse és utóda az alig 18 éves Mejdzsi császár lett Ez is másfelé vitte a dolgokat. Kjómej császár

ugyanis a sógunátus megdöntésével sem akart túl nagy változást, ezért a sógun iránt nem is kívánt ellenségesen viszonyulni. Mitöbb a sógunt is csupán egy ranggal lejjebb kívánta helyezni, meghagyva neki a földbirtokát, ahol dájmjóként élvezhette volna gazdag uradalmát. Szájgóék pedig nem így képzelték a sógunátus megdöntését. De nem ám Nekik a császár halála még nagyobb lehetőségeket adott. A Bakufu teljes megdöntése volt a lényeg. Eltörölve a sógunátus maradványit is Ehhez az új császár jobban stimmelt. Fiatal, ennél fogva fogékony is minden újra és több szabad kezet ad a változásért harcolóknak. A külföldiekkel való kapcsolatot is igyekeztek gyorsan megteremteni. Ez fontos lépés volt, hiszen a sógunátussal szemben a nagy győzelem után is, csekély erővel rendelkeznek csak. Ugyan kihez fordulhatnának segítségért, ha nem a közelben lévő külföldiekhez? A franciák örömmel fogadták a császár követeit

és nagy reményeket tápláltak a változás mellett. De katonákat nem adhatnak Az ország belügyébe nem avatkozhatnak, mert annak súlyos következményei lennének más országokkal szemben, akik szintén japán kikötőinek megnyitására várnak. A franciák részéről így a diplomáciai １４５ támogatottság volt megoldható, ami erkölcsileg adott nagy nyomást az új ország építésébe fogottaknak. Az angolok ennél is lelkesebben tárgyaltak a követekkel. Szerintük egy-egy ország néhány hajónyi felszereléssel és az ahhoz tartozó kevés fegyveres kísérettel nem sokat tehet a változás segítésére, de ha minden jelenlévő ország összefogna, úgy már jelentős erőt szolgáltathatnának a császári udvar kezébe. Sajnos ez az összefogás nem olyan egyszerű, ezért az angolok önmagukban is, amit tehetnek azt örömest teszik meg a változás érdekében. A franciák óvatos politikájával ellentétben, az angolok a rögvest cselekvéshez

folyamodtak. A császárnak és híveinek, már az első tárgyalás során felkínálták nagy testű hajóikat, hogy a sógunátus elleni harcban vegyék csak bátran igénybe. Ennyivel már most azonnal segíteni tudnak. Javában folytak a tárgyalások az elérhető külföldiekkel, amik igen csak kecsegtető sikerekkel zajlottak, de ez idő alatt a Bakufu sem ült karba tett kézzel. Ahogy értesültek róla, hogy a császáriak már a külföldiek segítségét járják körbe, a lehető leggyorsabb leszámolás mellett határozott. Amíg nem késő, mert ha külföldi katonák is kerülnek a császári seregbe, akkor a kockázat is csak nagyobb lesz. Josinobu sógun gyorsan cselekedett. Ószakában egybevont egy hatalmas sereget, ami létszámban tizenötezer katonát is kitett. Nem kis sereg volt ez, ha összevetjük a császári sereggel, ami legfeljebb ötezer katonából állt csak. Ekkora erőfölénnyel szemben vajmi kevés reménye lehet Kjóto őrzőinek. Szájgóék is

tudták jól, hogy hagyományos módszerekkel a biztos pusztulás vár rájuk. Az erőfölény valamelyest kiegyenlíteni a lőfegyverekben remélték. Ha elegendő lőfegyver van, akkor a sógunátus rohamozó és kardjukat lengető szamurájokkal szemben mégis csak nem esélytelen a harc. Hamarjában össze is szedtek minden lőfegyvert, ami csak a közelben létezett. A külföldiek is odaadták, amijük csak volt, így a hagyományos kard-kard １４６ elleni összecsapás elkerülhetővé vált a védők számára. A sógun hadserege két hadtestben érkezett Kjóto falaihoz. Egyszerre két oldalról kívánta bevenni a várost. Kétségtelen, hogy a védőkben meghűlt a vér, a tömeges túlerő láttán. Csakhogy Szájgó ismét mereven megvetette a lábát. Ezen túl ellenség nem haladhat! Mejdzsi gánnen (1868. január)-jában meglódult két oldalról a hatalmas sóguni támadás. A szamurájok veszett üvöltéssel rohantak bele a golyókba. Hiába minden

létszámbeli fölény, a kard és hősiesség nem volt elég a lőfegyverek, tűzet okádó torka ellen. Az élen rohamozók sorra kidőltek, majd azokon átugrató és élre kerülők szintén a halottak sokaságát növelték csak, de Kjóto faláig egyetlen kardforgató szamuráj sem juthatott el. A császári apró sereg megvédte Kjótot, és sosem látott veszteséget okozott a sógunnak, aki a tönkrevert hadserege felett dühönghetett csak. V. A Kjótoi vereség után, a sógunátus nem csak katonailag veszített sokat, de erkölcsileg is. Egyre több Dájmjó furdúlt el a sóguntól és csak a kedvező alkalomra vártak, hogy végleg meg is szabaduljanak tőle. Ez az alkalom nem is váratott magara olyan sokat, ugyanis a császári sereg a győzelem után megindult Edo felé. Meglehet másnak mulatságosnak tűnt volna, hogy a mindössze néhány ezernyi harcos Edo bevételére vállalkozott, de az elindult csapat korántsem a győzelmén buzdult fel annyira, hogy már

saját erejét is felülbecsülte volna. Olyan számítással indultak el, hogy bíztak abban, Edo harc nélkül is megadja magát. E számítás nem is volt alaptalan １４７ Kjótotól, Edoig elég hosszú az út. Már az első faluban is csapatostul szegődtek a kis sereg mellé a magukat meghúzó szamurájok. Itt is, ott is szamurájok bolyongtak gazdátlanul Amikor az érkező harcosok hírét meghallották, e gazdátlan szamurájok nem hagyták ki az alkalmat és harcban edzett kezüket, felszolgálták a vonulóknak. Azok pedig sorban maguk közé vették mindazokat, akik vállalkoztak Edo bevételének izgalmára. Egyre duzzadt és duzzadt a sereg, ahogy közeledett Edo felé. Mikor már mondhatni elérték a veszélyesnek nevezett határokat, messze több harcos hömpölygött az Edo felé vezető úton, mint ahány a város védelmében felsorakozhatott volna. De ez még semmi. A közeledő sereg, mert ez már egyre inkább sereg volt a javából, az útba eső

falvakban és városokban buzdítani kezdték, nem csak a fegyvert forgatni tudókat, de a parasztokat is, hogy a földesuraiknak szegüljenek ellen, ha a császár seregével nem állnak jóban. A sógunt segítő földesurak birtokát dúlják csak szét. Pusztítsák el őket és házaikat Vegyék csak el jussukat, az élelmiszer raktárakból. Így aztán, ahol elhaladt a császári sereg, mögöttük a hozzájuk sereglett kardforgatók, avagy a felégetett és kifosztott Dájmjók birtokai volt látható. Mire Edoba értek, hírük félelmetesebb volt, mint a kardjuk és puskájuk. Edo lakosaira és védőre, ez akkora lelki nyomást gyakorolt, hogy a sógun küldött előre követet, akik harc helyett tárgyalást ajánlottak fel. Létre is jött a tárgyalás, melyen a sógun kifejtette, mennyire nem kívánja tovább, hogy japán ölje a japánt. Kell legyen vérmentes megoldás Ezzel valójában a sógun beismerte vereségét. Nálunk valahogy úgy mondanák, hogy kapitulált.

Valójában a sógun nem is a véres összecsapástól riadt vissza, ahol katonák harcolnak, katonák ellen, hanem a parasztok lázadásától tartott még ettől is jobban. Még belegondolni is rossz, mi lehetne abból, ha Edo egyszerű embereit is fel sikerül buzdítani arra, hogy fosszák ki uraikat, lázadjanak fel, paraszti lendülettel! A császári seregnek elég １４８ lett volna Edon kívül várakozni, amíg a fővároson belüli pusztítás önmagában is bevégzi azt, amire egy több tízezres hadsereg sem lenne képes. Ez volt az az erő, amivel szemben még a sógun sem kívánt harcba menni. Ilyen körülmények között számára nem lehet esély a védelemre. Mint tudjuk a császárnak ez eddig a saját testőrségen és a palota védelmét ellátó őrségen kívül nem volt saját hadserege. A sógunátus alatt, ilyesmire nem is volt lehetősége. Hosszú idő után az első alkalom, hogy a császár mellett seregnyi ember, harcos sorakozott fel. És, ha

hadsereg, akkor annak nevet is kellett adni. Így született meg az „kángun” kifejezés, ami nem mást jelentett, mint a „császár katonája”. Nos, a császárnak immár saját hadserege van, amely oly nagyra növekedett, hogy a sógun is fejet hajt előtte. Nem volt könnyű idáig eljutni, de végül is sikerült. Szájgóéknak pedig ez mindennél fontosabb volt. Most már csak az maradt hátra, hogy vérontás nélkül kerüljön Edo a császár kezébe. Szájgó megüzente hát a sógunnak, hogy adja át Edot a Kángunnak. Méghozzá feltétel nélkül. Ekkor Szájgó mellett volt egy magas beosztású angol ember is, aki nem tudta elképzelni, hogy akkor vajon mi lesz a sógunnak, aki mégis csak családról, családra évszázadok óta japán tejhatalmú ura volt. Szájgó válasza eléggé egyértelmű volt. - Sógun volt. Hát akkor rá az ősi törvények lesznek érvényesek. Ez pedig nem más, mint „aki a császárra és családjára kezet mer emelni, annak feje

vétessen”. A sógun pedig nem hogy kezet emelt rá, de harcolt ellene. Tehát nem is lehet más a sorsa, mint a fejének levágása. Ez csak természetes. Az angol erre összeráncolta homlokát és igyekezett meggyőzni Szájgót, hogy ez így nem lesz jó. A világban máshol nem így cselekednek. Márpedig, ha japán közeledni akar a világhoz, akkor érdemes lenne lemondani az ilyen kivégzésekről. １４９ Nehogy külföldről a félelem övezze az országot. Hogyan hiteti el a világgal, hogy japán ajtót nyitott külföld felé, ha mit sem változik a büntetés és szigor? Josinobu sógun megadta magát és ez önmagában is elegendő kellene legyen. Innentől úgy kellene eljárni, ahogy a világ vezető országaiban meghatározó. Az új japánnak ezeket az egységes szabályokat illenék magáévá tenni. Nem csak magáévá tenni, de meg is őrizni azt Hogyan hihetnék bárhol is, hogy japán erre képes, ha már a császár visszaállítása is azzal kezdődik,

hogy mellőzi a külföldi morálokat? A valódi ok természetesen, ahogy az lenni szokott, amióta külföldiek tapossák japán földjét egy ki nem mondott érdek volt. Edo, mint főváros rendkívül forgalmas hely volt, aminél fogva a legalkalmasabb innen kezdeni a külföldi áruk terjesztését. De, ha Edo és környékén háború tőr ki, akkor hosszú ideig lehetetlen lesz a kereskedés beindítása. Az angol ettől félt inkább. Már pedig az ő részéről a mielőbbi kipakolás volt a lényeges, hogy máris fordulhassanak a hajók újabb és újabb árukért, amit japánban eladhatnak. Tartott hát attól, hogy ha a sógun, aki a békés utat próbálja keresni, és ha ez lehetséges, akkor, lám legyen, megadja magát. A fővétel pedig sok mindennek nevezhető, csak nem a békés útnak. Valószínű, hogy nem a saját fejezésének híréért küldött követet Szájgóhoz. Több mint valószínű, hogy egy ilyen válaszra a sógun inkább válassza a másik

végletet. Inkább harcban, tehát hősként essen el, mint megalázott kutyaként fejezzék le. Az angol ezért minden érvét bevetette, hogy Szájgót lebeszélje, a számára nyilván normálisnak látszó tervéről. Szájgó nem makacskodott Hallgatott az idegenre és a sógun életét meghagyva vonult be seregével Edoba. Alig hogy átvette a hatalmat a császár, intézkedései között elsőként szerepelt, hogy Edo nevét megváltoztassa. Edo ugyanis a múltat idézi és azzal együtt a sóguni uralmat. Ezúttal viszont új kor kezdődik japán １５０ történelmében, ahol immár a császár uralkodik. Ehhez mérten Edot, átnevezte Tókjónak és kezdetét vette a császári családhoz mért időszámítás is, ami ezennel a Mejdzsi néven vált ismerté. A Bakufu meg lett szüntetve és ezzel véglegesen ki lett törölve a Dájmjó megnevezés is. Innentől egyetlen Dájmjó sem létezett. A régi sógunátus helyére a császár új kormányt alakított, melyet az

alábbi személyek irányítottak: - Szandzsó Szanetomi, Iwakura Tomomi, Csósúhanból származó, Kido Takajosi, Szacumahanból származó, Szájgó Takamori, és Ókubo Tosimicsi. Ezzel kezdetét vette az új ország építése Na, ez nem ment olyan könnyen, hiszen a Dájmjók, ha immár nem is álltak le hadakozni a császárral, hatalmuk elvesztését mégsem fogadhatták egy vállrándítással. Közöttük a leginkább feldühödött a Szacumai Simazu Hiszamicu Dájmjó volt. Őt meg is tudjuk érteni, hiszen Szájgó Szacumai szamuráj volt, méghozzá az ő bátyjának a harcosa. Ennél fogva Simazu szemében Szájgó nem volt más, mint egy magát vérrel összekent koszos szamuráj, aki valaha az ő alattvalójának számított. Ugyan hogyan is viselhette volna el, hogy innentől Szájgó parancsol neki, megszüntetve rangját és elvéve tőle földjét, ami több évszázadon át a Simazu Dájmjó család urasága volt? Egy ilyen örökségről nem mondana le senki, csak

úgy. Hát még Simazu, aki Szájgót mindig is utálta Ókubo és Szájgó lett a mindenért okolható fekete bárány. Simazu és azzal jóban levő más Dájmjók e két személyben látták minden baj forrását, akik szamurájból lettek ország miniszterek. Olyan Dájmjó nem létezhet, aki ezt megbocsátaná és maga fölé el is fogadná. De ugyan mit is tehettek volna ellene? Szájgó a rábízott kormányzást komolyan vette és mit sem törődve a Dájmjók haragjával, elvette földjeiket, megszüntetve ezzel külön és egyedi birodalmukat, amit azelőtt azok saját országnak neveztek. Japán egyetlen és egységes ország kell legyen, ahol nincsenek országon belüli országok. Az ilyen１５１ olyan különböző Dájmjóhoz tartozó országok helyére a „Ken” (Prefektura) megnevezés került. Így megszületett egy új ország, melyet prefektúrákra osztottak, ahol már nem földesurak uralkodtak, hanem a kormány által kinevezett prefektúrai hivatalnokok

látták el a rájuk bízott felelős posztot. Ezt követően a volt szamurájokra irányult a figyelem, és levágatták a társadalmi rangjukat szimbolizáló fejdíszüket, a korcsot. Be lett tiltva számukra, hogy a nyílt helyeken kardot viseljenek. Senki sem mászkálhatott többet fegyverrel Hogy ez nem ment simán érthető, hiszen a szamurájok, ha a hajviseletüktől meg is vállnak még valahogy a kardjaiktól, alig ha lesznek képesek. A katana a szamuráj lelke! Ki ne tudná ezt Így számtalan szamuráj vallotta, hogy a kardja nélkül ő már nem ember. Ha a lelkét elveszik, akkor a teste sem élhet Sokan felvágták hát inkább hasukat, mint sem kard nélküli kis senkikké váljanak. A kormányban volt egy vezető, aki azt az intézkedést, már azért ellenezte. Szájgó volt az Ő ugyanis minden téren meg tudta érteni a szamurájokat, akik kardjaiktól megválni csak a haluk után tartották lehetségesnek. Szájgó elképzelése ezért a szamuráj

neveltetésből, annak gondolkozásából indult ki. Szerinte a szamurájoktól kár elvenni a kardjaikat, inkább vonják össze őket, és az új ország védelmezőit belőlük alakítsák ki. Az új országnak is szüksége van saját hadseregre. Nem is kicsire, ha meg akarja tudni védeni magát egy külső támadástól. Szerinte erre az eleve harcos kasztba született szamurájok a legalkalmasabbak, és így kardjaiktól sem kellene feltétlen megválniuk. De Szájgó szamuráj gondokozásból fakadó ötlete nem illett bele az új kormányba, ezért a császári hadsereg főparancsnokának kinevezett Jamagata Aritomo tábornok magához kérette. Elmagyarázta neki, hogy a kormány nem építhet új országot régi módszerekkel. Ehhez, ha tetszik, ha nem, a szamurájok teljes felszámolása is szükséges. Egy új korszak indul, melyben １５２ már nem létezhetnek szamurájok, karddal az oldalukon. A főparancsnok egészen másként képzelte el, és Szájgóval is meg

akarta értetni ezt. Innentől tehát nem szamurájok védik majd az országot, hanem a húsz életévüket betöltő férfiak lesznek besorozva. Hiszen megszűnnek hamarosan a földesurak és a parasztok közötti éles határok. Mindenki az új ország, Japán(!) állampolgára lesz és nem ura vagy alattvalója egymásnak. Ennél fogva függetlenül attól, hogy valaki úrnak vagy parasztnak született, katonai kiképzést kap egységesen. Bevezetjük a sorkötelességet. Így pedig Szájgónak is meg kellett értenie, hogy ebbe az elképzelésbe a szamurájok nem kaphatnak fontos szerepet. Minden férfi katona lesz, mihelyst betöltötte a huszadik életévét, és ez az egész ország minden területére érvényes. Ezeknek a fiataloknak a kiképzése pedig Szájgóra vár. Őt kívánja a kormány kinevezni a gyalogsági hadsereg élére. Ehhez viszont el kellett tudni fogadnia a megváltozott körülményeket, a szamuráj mentességet. Szájgónak ez nem ment egyik napról a

másikra, de igyekezete mindenkit meggyőzött a helyes döntésről. Kinevezték hadsereg tábornoknak és az ország egész területéről érkező sorkötelesek kiképzésének felelőssége rá hárult. Őt segíteni pedig két kitűnő és fontos embert osztottak be, Kirino Tosiaki és Sinohara Kunyimoto személyében. Érdekes módón ezen katonai vezetők azok, akik az általános sorozást nem tartották megfelelőnek, tehát ellenezték azt. Szájgóval együtt volt hát mit legyőzniük magukban, miközben az ifjak kiképzésével foglalatoskodtak. Szerintük ugyanis hétköznapi emberekből képtelenség országot védelmezni tudó hadsereget létrehozni. Szájgó, mint tábornok, a katonai vezetők és a besorozott férfiak közé lépve eléggé zavarban lehetett. Ugyan hogyan is kezdje ő, a harcra tanított és abban nevelkedett szamuráj, a fegyvert még sosem használtak, élet-halál harcra való okítását? Azért nekilátott a kiképzésnek és japán első

besorozott hadserege az ő keze alól １５３ került ki. Közben tudomást szerzett arról is, hogy a volt szamurájok lázonganak, és összefogásra sarkalják a kardjaiktól megválni, illetve azt visszakapni akarókat. Nem is csoda, hiszen egy szamurájból nem egykönnyen lesz dolgozó munkás. Dühük egyre fokozódott, amiért egyre szegényebb élet maradt nekik. Nem kaptak semmilyen fizetséget ezért gyakorlatilag abból éltek, hogy amijük volt, azt sorban eladogatták. Az elszegényedett szamurájok ez által egyre hevesebben fellobbanó dühvel léptek fel. A császári udvar által nehezen ellenőrizhető területeket jelölték ki maguknak, és oda várták az ismét harcra kész szamurájokat. Az észrevétlen készülődéshez a mostani Taiwan és a Szaharin szigetek feleltek meg legjobban. Gyűltek, és egyre gyűltek a reményt vesztett és dühös szamurájok, a császári udvar, pedig lám semmit sem tesz ellene. Szájgót ez nagyon bosszantotta ezért egy

tárgyaláson meg is említette a tanácskozók között. Úgy vélte még mielőtt kibontakozna a felkelés, addig kell kerékbe törni azt. A hadsereg immár harcra kész. Szétmorzsolhatnák a felkelők fészkeit. De Mejdzsi császár ezzel nem értett egyet, és határozott parancsba adta, hogy a császári hadsereg nem kezdeményezhet semmilyen háborút az országban. Persze a császárt is meglehet érteni, hiszen alig nyitott kapukat külföld felé, és az új hadsereg máris a háborúskodásairól válna híressé. Nyilván ezt nem akarta. Már delegációt is küldött Európába és Amerikába, akik aztán beszámoltak a látottakról és a külföldiek életmódjáról. Éppen csak virágozni kezdtek a külföldi kapcsolatok, és akkor egy háború az országban nem vetített volna jó fényt az országra. Ez mellett az is lehet, hogy a lázadó szamurájok erejét is lebecsülte, amit Szájgó már nagy hibának vélt. Nem hallgattak rá, hát úgy érezte nincs más

választása, mint lemondani a tábornoki rangról és visszavonulni a kormányzói hivataltól. Bejelentette felmondását. A felmondását követően még számos vezető követte １５４ tábornokukat és barátjukat. Szájgó 47 évesen vált meg hivatalától. VI. Szájgó visszament Kagosimába és visszavonult, csendes életbe kezdett. Illetve csak kezdett volna, mert egyre többen követték őt. Akik vele együtt védték Kjótot, majd vették be Edot, valamint mellette álltak az új ország megszervezésében is, vagy a keze alatt dolgoztak, azok nem kívántak megválni tőle. Mondhatjuk úgy is, hogy számukra Szájgó volt az eszménykép, akit bárhova, akár a halálba is követtek. Így pedig Szájgónak a csendes pihenés helyett, egy újabb és másfajta mozgalmas időszak következett. Kagosimában elsőként egy iskolát épített társaival. Nem akármilyen iskola volt ez Ilyen iskola még sehol sem létezett. De ha jobban megnézzük egy kicsit, mint ha

hasonlított volna arra, amit Szájgó diákként élt meg. Nem csak tanulni, de harcra edződni is egyben. Mivel nem csak gyerekeket tanított ebben az iskolában, a messzi falvakból is sokan eljártak ide. Akkoriban még kevesen tudtak írni és olvasni. Kagosima Prefektúrában pedig iskola nyílt? Ráadásul a híres és nevezetes Szájgó szenszejjel (tanárral)? Ez a perfektura apraját s nagyját egyaránt vonzotta. Rövid idő alatt nem csak írni és olvasni tanulók sokasága, de az önvédelmet és harcot tanulók, szinte kész hadsereget alkottak Szájgó körül. Volt hát dolga bőségesen neki is, és a vele tartó régi harcos barátainak is. Kirino Tosiakira teljesen az elevenébe került, látva Szájgó fantasztikus vonzóerejét és ötletét. Egész Kagosimát bejárta, hogy embereket csaljon az iskolába. Ki mennyire alkalmas vagy éppenséggel alkalmatlan a harcolásra, １５５ számára ez már nem is számított. Lelkesedése túl nagy volt ahhoz, hogy

az emberek között válogasson. Hogy mi lett e nagy lelkesedés következménye? Rövid idő alatt harmincezer ember állt Szájgó előtt és vette a katonai kiképzéseket, miközben az írás tudományát is elsajátították. Hát, ez már akkor is komoly hadsereg, ha Szájgó csupán diákoknak nevezte őket. Csakhogy ennek már nem kis híre lett Tókjóban is felfigyeltek Kagosimára és megengedhetetlennek tartották Szájgó tevékenységét. Hiszen megszűntek japánban a Dájmjók és velük együtt a független államok. Amit Szájgó művel azzal előbb-utóbb államot teremt. De nem csak ez szúrta az ország vezetőinek szemét, hanem az is, hogy Kagosimában egyre több lett a szamuráj. Hiszen a kiképzés nem csak lőfegyverekkel folyt, hanem Szájgóhoz méltóan karddal is. A kardvívás tudományának tanításához pedig igazi szamurájok kelletek. Ezzel pedig immár több, mint harmincezer ember kardot viselt az oldalán, egy olyan országban, ahol éppen a

szamurájok kiirtásán fáradoztak és velük együtt a kard használatát is megszüntették. Császári futárok jöttek s mentek Hozták a parancsokat, hogy a kardokat tessék letenni, az iskolát azonnal bezárni és mi egyéb. Szájgó mindezekre a füle botját sem mozdította. Tókjóban ezt a paranccsal való ellenszegülésnek értékelték, ezért már arra készülődtek, hogy egy császári sereget küldenek Kagosimába, Szájgó iskolájának szétveretésére. Csak hogy Kagosima óvatosságra intette őket, hiszen Szájgó nem ismeretlen személy a kormányban. Emlékeztek még jól hősiességére, ahogy a császárt védte. Nagyszerű tábornok, aki nem csak az ősi szamuráj vér őrzője, de egyben az új korszak fegyverének is biztos kezelője. Tulajdonképpen Szájgóról már az is látszott, hogy miben nem értett egyet az új ország építése során. Akkor ugyan nem léphetett fel ellene, de kimutatta mindazt, amit az újdonsült miniszterek között nem volt

szabad. Nem érette egyet már １５６ akkor sem a szamurájok teljes felszámolásával és csak az a jó, ami idegen felfogással. Ő volt az, aki az új országot biz akképpen képzelte el, hogy az új és külföldi dolgok befogadása mellett, a japánok megőrzik ősi szokásaikat is. Nem érette egyet azzal, hogy mindent el kellene dobni, ami régi japán, mert hogy most minden, de minden új lesz. És mivel szerinte az újat úgy is ellehet fogadni, hogy az mellett megmarad a régi hagyomány is, Szájgó nem volt éppen veszélytelen ember, ha a császár hadsereget küldene ellene. Annál is inkább, mivel éppen Kagosima az, ahol a legnagyobb ütemben készülnek a lőfegyverek, velük együtt a puskapor és egyéb robbanóanyagok. Szájgó katonái, ha az oldalaikon valamennyien kardot is hordanak, vállukon immár puska lóg, és ágyúkkal gyakorolják a harcászatot. Lám, Szájgó még a szamurájoknak is megtalálta a kiutat. Nem csoda, hogy seregéből

szamurájok sokasága sem hiányzott. A császári sereg tehát mégsem indult útnak, de a császár és vezetői, szemüket egy pillanatra sem vették le Kagosimárol. Szájgó ellen hadat viselni, túl nagy kockázat. Valami mást kell kitalálnia a császárnak, ha Kagosima lakosait parancsának teljesítésére akarja kényszeríteni. És mivel nem indult el katonaság a kagosimaiak letörésére, Szájgó pihenésre vágyva, kissé félrevonult Kagosimából és átadta magát a kikapcsolódásnak, vagyis a lenyugvásnak. Na, ekkor történt az, amire senki sem számított. A császári vezetők, katonaság helyett sokkal jobbat találtak ki Szájgó elintézésére. Kémet küldtek Kagosimába, hogy figyelje ki az ottani eseményeket, valamint orvul ölje meg Szájgót. Csakhogy épp akkor pihent Szájgó Kagosimától távolabb, így a helyén más feküdt. Az orvtámadót elkapták, aki mindent be is vallott. Szaladtak Szájgóhoz, hogy jöjjön gyorsan, mert a császári

udvar aljas módon el akarja tenni őt láb alól. A gyilkos kémet elkapták Ilyen helyzetben pedig nem pihenhet tovább. Szájgó erre a cselekedetre valóban nagyon １５７ feldühödött és a megöletésére küldött embert is éppoly vette, mint ha katonák támadták volna meg Kagosimát. Nincs más választás hát, mint a harc. Japán déli része megmozdult, perzseltek az indulatok. Pedig tél volt és évtizedek óta nem látott dolog történt meg. Nagy pelyhekben hullt a hó Szájgót ez egy cseppet sem zavarta és február 15.-én, tizenötezer katonával megindult Tókjó felé. Mire elhagyta Kagosimát a mindenfelől hozzá csatlakozók harmincezerre, dagasztották fel a Szájgó hadsereget. Szájgó nem tudta és nem is akarta megbocsátani, hogy őt, aki elsőként állt a császár védők közé és az új ország építésében is nagy szeletet kivett, csak egy kiképző tábornok lehetett, egyetlen beleszólási joggal sem az ország sorsába, mind ez

mellett orvul akarják eltenni láb alól. Na, ezúttal nem hagyja szó nélkül a dolgot. Hogy ez legyen a jutalma? Még mit nem! Elérték Kumamoto várát, ahol mindössze néhány ezernyi védő volt. Nem tűnt hát nagy falatnak a harmincezres seregnek. A várvédők vezérei a kitörés és összecsapás mellett voltak, de a vár parancsnoka ezt ostobaságnak tartotta. Ő tudta jól, hogy a császár már a tenger felől küldi a felszabadító sereget. Nekik csak ki kell tartaniuk, ameddig csak lehet. Időt kell húzni Ha ez sikerül, akkor Szájgó serege lehet akármekkora, a császár többször annyit tud rázúdítani a besorozott katonákból. Ezért a kirohanás a legrosszabb megoldás lenne. Nem is beszélve arról, hogy Szájgó seregében szamurájok harcolnak, akik nem ijednek meg a haláltól és nem parancsra, hanem saját akaratukból harcolnak. Ilyen lelki erővel rendelkező sereg, könnyűszerrel, néhány óra alatt halomra öli a várvédőket. Időt kell

nyerni! Ezen dől el minden. Szájgó serege nagy rohammal rontott a várnak, de a várvédők sehogy sem adták meg magukat és nem adták fel a várat. Teltek a napok, és a várat még mindig nem sikerült bevenni. Majd egyszer csak megroppant a túlerő alatt a védelem és Szájgó katonái mind beljebb jutottak. Egészen １５８ addig, míg a várat egészen magukénak nem tudhatták. Csakhogy az időből kifutottak. Érkeztek sorban a császári hajók és. Az első után a második és így tovább Jöttek, jöttek a sorozott katonák és a harc mindinkább kiegyensúlyozódott. A hajók pedig nem fogytak el. A harc ötven napig tartott A sorozott katonák ugyan nem olyan ügyesek és elszántak, mint a jól képzett Szájgó szamurájok, de az elhulltak helyére újabb és újabb emberek érkeztek, feltöltve a hiányokat. Vérben ázott Kumamoto. Halottak tömege fedte be a harci mezőt Szájgó muníciója kifogyott, de akkor sem adták fel a szamurájok a harcot. A

császári sereg utánpótlása viszont megoldott volt A harc olyanná vált, hogy az egyik oldalon lőttek, míg a másikon a már csak kardjaikba kapaszkodók rohantak megvadultan. Ezzel gyakorlatilag eldőlt a harc. Szájgó serege megroppant és nem bírta tovább a golyók áradatát. Visszavonulás következett és Szájgó kiadta utolsó parancsát. Az éj leple alatt, mindenki meneküljön innen minél messzebbre. Kis csoportokra szakadva, szóródjanak szét az országban. Mindenkit megdicsért a hűségért és bátor kiállásért. De nincs értelme már annak, hogy puskák ellen, karddal rohanjanak a biztos halálba. Megtették, amit tehettek, most már nincs remény a talpra állásra. Valószínűleg amíg itt harcoltak, a császár seregeket vezényelt Kagosimába is. A visszaút el lehet zárva Mindenki mentse az életét. Ez maradt Mire a reggeli napsugarak bevilágították a harcteret, Szájgó megmaradt seregének nyoma veszett. Nem állt senki szemben a

felsorakozott császári katonákkal. Üldözőbe vették ugyan őket hát, ha körbe zárhatják még a menekülő sereget, de mivel ilyen egységes sereg nem volt, bottal üthették csak a nyomukat. Kumamotot ellepték a császári katonák, de a szétszóródott sereget összefogdosni már nem tudhatták. Az országban úgy szétszóródtak és elvegyültek az emberek között, hogy ugyan ki mondhatta volna meg róluk, ők a Szájgó szamurájok? Ezzel aztán szét is foszlott minden １５９ reménye annak, hogy a szamuráj is létjogosultságot kapjon az új japánban. VII. Szájgó háromszáz emberével az Enotake hegyet választotta búvóhelyéül. A hegyekben kis falvak húzódnak meg itt-ott, egy darabig biztonságban vannak. Törték a fejüket, van e remény egy újra kezdéshez. Egy idő után viszont a hegy sem nyújthatott több biztonságot. Megneszelték jelenlétüket és háromszáz császári katona nyomult fel, hogy elkapják őket. Innen is menekülniük

kellett hát. Mire a császári katonák a búvóhelyhez értek, már senkit sem találtak. Szájgóék ezután Kagosimába tértek vissza és a Sirojama hegyen húzták meg magukat. Ott a hegyen volt egy elhagyott, régi fehér vár, abban szállásolták el magukat. A Kagosimai falvakban híre ment annak, hogy Szájgó visszatért. Persze csak suttogva, hiszen az emberek nem akarták, hogy a fel-alá járkáló császári katonák és rendőrök is meghallják. Mintegy száz ember vágott neki Sirojamának, hogy Szájgó mellé álljon, valamint segítsenek, amiben csak tudnak. Élelemmel látták el őket és mivel már mozdulni sem tudó sebesültek is voltak, azokat ápolták nagy szorgalommal. Előadtak Szájgónak, hogy a környező falvak és városok tele vannak rendőrökkel és katonákkal. Előbb-utóbb rájönnek, hogy ezen öreg várnak lakói vannak, és akkor baj lehet. Szájgó viszont nem az az ember volt, aki hátra hagyja sebesült társait, ezért a további

menekülésre már nem gondolt. Ha jönnek, hát jöjjenek csak. A falusiaktól azt kérte, hogy szedjenek össze minden ólmot és nyomják azokat össze. Készítsenek puskagolyókat, amennyit csak lehet. Azok siettek １６０ is, ahogy csak bírtak. Összegyűjtötték az ólmokat és golyókat öntöttek belőle, majd Szájgóhoz vitték. És valóban A rendőrök lefülelték a falusiakat és azokon keresztül Szájgó kilétére is rájöttek. Nem is kellett ezután sokat várni a hadsereg érkezésére. Jöttek a hajók Kagosima kikötőjébe és ontották magukból a katonákat, akik menetoszlopban meg is indultak Sirojama bevételére. Szájgó és maroknyi harcosa ellenállt, amíg a golyók tartottak. Aztán úgy tűnt ezzel mindennek vége De csak kitartottak, még a golyókkal és a túlerővel szemben is. Egészen addig, míg Szájgó mellől kihulltak az emberek. Alig öten maradtak a fal mögé húzódva, teljesen reménytelenül. Ekkor az egyik szamuráj

megkérdezte Szájgótól, hogy mi legyen? Felvágjak a hasukat? Hiszen itt már nem, hogy a harcra, de még a menekülésre sincs esély. Szájgó felállt és járkálva gondolkozni kezdett. Ekkor dörrent el egy lövés, ami a hatalmas testű szamurájt eltalálta. Sebe nem volt halálos, gyorsan le tudott bújni a némileg biztonságot adó fal mögé. Elővette tőrét és csak ennyit mondott: - szeppuku (harakiri). Aztán felvágta a hasát. A többiek pedig ugyanígy követték őt a másvilágba. Szájgó ötvenegy évesen lehelte ki lelkét Harcát ezután Szejnán háborúnak nevezték. １６１ Noguchi Hideyo (1876-1928) Az általános iskola felől harangkongás hasított át a kis falun, azt jelezte, hogy kezdődik a tanítás. A játszadozó gyerekek abbahagyták a játékot és az iskola folyosóit feltöltve, szaladtak osztálytermeikbe, ahol vigyázzban állva várták, hogy a tanár is belépjen. Mikor a tanár becsukta maga mögött az ajtót, a gyerekek arcát

sorra vette. Majd megszólalt: - Szejszaku hiányzik. Dajkicsi! Szejszaku csak nem betegedett meg? Dajkicsi, akit a tanár megszólított, egy nagy testű fiúgyermek Szejszaku tegnap esernyőt árult, láttam - Tulajdonképpen mi is történt Szejszakuval ez időben? Dajkicsi és Szejszaku jó barátok voltak. A szegény Szejszaku, aki düledezett házban lakott, és Dajkicsi, aki lényegesen jobb körülmények között élt. Ezt tudta mindenki De Dajkicsi egyáltalán nem nézte le, s még szóval sem bántotta Szejszaku barátját szegénysége miatt. Mindig egyetértésben és felhőtlenül játszottak. Valójában tehát Szejszaku, aki annyira szeret tanulni, nem jöhetett iskolába. Kénytelen volt egész nap otthon lenni. Dajkicsi gondolta is magában, ha a tanításnak vége hazafelé Gacukónak megy, hogy Szejszaku háza mellett is elhaladhasson és megnézhesse, hogy van. Ez időben egy fiúgyermek a Gacuko-hegy felé tartott egymagában, hóna alatt tankönyveivel.

Megviselt, kopott, térdig érő kimonójában úgy nézett ki, mint aki valami rosszban sántikál, és úgy oson a mezei virágok szegélyezte úton. Mikor a hegy felől embert pillantott meg, ki feléje tartott lóháton, １６２ gyorsan az erdő felé vette útját és még mielőtt a lovas őt észrevehette volna, a fák mögé bújva várta meg, hogy az távozzon. Azután előbújt és folytatta útját a hegy felé, amelyet Bandaj-szannak neveztek. A Bandaj-szan egy szélesen elterülő hegy, mely formája miatt a levélpapírokon is gyakran szerepel. Ugyanis messziről nézve egy oroszlánhoz hasonlatos. A fiú, elérve a hegyet, elővette bentó (étel) dobozát és kinyitotta. A Gacuko felől jött fiú vajon hová igyekszik? A fiú magasabb helyre érve, felállt egy kiálló kőre és háááá!, nagyot kiáltott. A hegy viszonozta a kiáltást. Széttekintett az alatta elterülő tájon, gyönyörködött annak szépségében. A falut és az oda vezető virágos utat

is látta. Gacuko mezeje szépen virágzott A távolban egy tó szelíden csillogó tükre világlott, melyen a nap fénye szépségesen megcsillant. Gyönyörű volt a környék, de a fiúcska nem azért jött ide, nem játszani, hanem éppen hogy nagyon, de nagyon szomorú volt a lelke. Itt a hegyekben őt senki sem láthatta. Keservesen és hangosan sírni kezdett Ugyan ki gondolta volna még akkor, hogy e keservesen sírdogáló, szomorú és szegény sorsú gyermek egyszer még beírja nevét a világ nagy tudósainak könyvébe, és a gyógyszertudomány nagy tudósaként válik ismertté? Ez a kisfiú Nogucsi Hidejo volt. Nogucsi Hidejo több mint száz évvel ezelőtt élt, Fukusima prefektúrában született, egy picinyke kis faluban, melyben alig akadt az õ családjánál szegényebb. Abban az időben Szejszaku néven szólították. Egészséges, szeleburdi gyerek volt Ősszel a hulló faleveleket kergette, s azokat igyekezett elkapni esésükben. Télen a havat túrta maga

előtt, míg az akkora nem lett, hogy körbe lehetett szaladgálni, beleugrálni, úgy hogy az arcát is betemesse. Éppen olyan volt, mint akármelyik gyermek. Ami megkülönböztette a többi gyermektől, csupán annyi volt, hogy mindig mindenben első akart lenni. Nehezen １６３ viselte el, ha valaki őt bármiben is legyőzte. Azért, hogy első legyen, nagy erővel buzgólkodott. Minden év január 15-én a faluban olyan versenyünnep volt, melyben az a gyerek győzhetett, aki elsőnek tudott a január 15.-re virradó reggelen felkelni A falu közepét fákkal választották el és így csináltak nyugati és keleti oldalt. Így az egész falu nyugati és keleti csapatból állt. A győztes gyerekek csapata nagy hanggal, ordítozva szólta le a veszteseket. Például, ha a keleti csapat győzött a koránkelésben, ekképpen ordítozott a falu közepére kiállva: "Nyugati gyerekek, mi lesz már, keljetek fel! Fogjatok madarat, ha tudtok. A gonbo madarat szívesen

megfognátok, de tehetetlenségetekben csak bámuljatok!" A vesztes csapat ezután szégyenében egy álló napig nem dugta ki az orrát otthonról, s a faluban nem mutatkozott. Így adódott, hogy Szejszaku a keleti csapathoz tartozott. Ez eddig minden évben a keleti oldalon lévők nyertek. A későn kelők szégyene egyszer sem érte őket. Szejszaku a verseny napja előtt egy hunyásnyit sem aludt. Édesanyja hiába szólt rá többször is, hogy feküdjön már le, akkor is fennmaradt. Majd, ahogy halványan pirkadni kezdett, de a csillagok még mindig látszottak az égen, Szejszaku belebújt a rossz cipőjébe és kilépett a házból. Sietve végigjárta a keleti csapathoz tartozó gyerekek házait, és ajtóikon bekopogott, hogy keljenek fel gyorsan. A kopogtatásra, sorra kiugráltak ágyaikból a gyerekek és "ei, ei, oo", hangos, egymást biztató ritmusban mentek át a nyugati oldalra. A nyugatiakhoz érve pedig házaik előtt elhaladva énekelték dalukat.

"Nyugati oldali gyerekek Sietve keljetek fel, fogjatok madarat, gonbo madarat fogjatok, ha tudtok." Minden ház ajtaja előtt megállva így énekeltek és keltették fel a még álomban lévőket. Addig énekeltek elég hangosan, míg a házban fény nem gyúlt. Az így felébredt gyerek pedig mint １６４ vesztes lépett ki a ház elé. Így már ugye érthető, miért mindig a keletiek győztek a koránkelésben, akikhez Szejszaku is tartozott? Szejszakunak köszönhetően, aki éjszaka le se hunyta a szemét, így a társait mindenkinél hamarabb kelthette fel, a keleti csapat verhetetlen volt. Annak a Szejszakunak az érdeme, akinek különben a faluban egyetlen barátja sem volt, az a Szejszaku, aki sohasem játszott a többiekkel együtt. Vajon miért volt ennyire magányos Szejszaku, s miért húzódott el a közös játszadozások elől? Még kicsiny gyermek volt, alig tudott megállni két lábon, mikor beleesett a tűzbe. (Japán házaknál a szoba közepén

volt kialakítva egy földbe mélyesztett tűzhely. Így az a fölött keresztbe vetett, vagy a tűz fölé lógatott vason tartották a főzéshez való edényeket, teáskannákat. A szobában nyílt tűzön főztek, és egyben ez melegítette télen a szobát is. Ma is jelentős számban vannak ilyen házak vidéken.) Nos, Szejszaku keze olyan csúnyán megégett, hogy nem csak görcsösen eltorzult, de ujjait se tudta többé mozgatni. Ezt a bal kezét ért bénaságot a többi gyerek előtt nagyon szégyellte, s inkább a játszadozást rájuk hagyva, a napokat egyedül töltötte. Persze az mégsem lehetséges, hogy soha se legyen együtt más gyerekekkel, hiszen iskolába járni kell, és más alkalmak is rákényszeríttették arra, hogy velük legyen. Így fordult elő, hogy ahányszor veszekedés alakult ki a gyerekek között és ehhez Szejszaku is hozzászólt, akkor rákiabáltak, hogy egy béna kezű ne szóljon bele. Ilyenkor tehát a kezére mutogattak, hogy az milyen

csúnya. Ilyenkor érezte Szejszaku, hogy õ az egészséges gyerekektől mennyire eltér. Kerülte hát a társaságot, amikor csak tehette. Az elcsúfított kezét restellte １６５ Amíg mások a tintát két kézzel csiszolták ki és íráskor egyik kézben az ecsetet tartották, a másikkal pedig a papírt szorították le, hogy az asztalon meg ne csúszhasson, addig Szejszaku mindezt csak jobb kezével végezte, s bal kezét az asztal alá dugva tartotta. Gyakran csúfolták bal keze miatt, s bár a tanár vigasztalta őt, hogy ne is figyeljen oda ezekre a csúfolódásokra, iskolába menni ezért mégsem szeretett. Ezen felül pedig Szejszaku háza a faluban a legszegényebb ház volt. Az íráshoz használt papírokat és füzeteket sem tudta megvenni. Mindig valamelyik osztálytársától kapott papírt, ami szintén csak növelte szégyenérzését. Az első, s második után így lett harmadikos diák. Mikor is tapasztalni lehet, hogy bizony egyre nehezebbek a

leckék. Az iskolát egyre inkább utálni kezdte, és igyekezett valahová elbújni a csúfolódások elől. Így bujdosott a Bandaj-szan hegyen. A magányos Szejszaku ott tartotta csúf kezét az ég felé és sírt, üvöltött. Szejszaku édesapja reggeltől estig csupán csak az alkohol fogyasztásában találta örömét. Amit az anya keservesen megkeresett, az mind alkoholra ment. Egyszer az asszony fizetségét magához véve, alkoholt vásárolni ment és nem is tért vissza. Az asszony viszont tudta, hol kell keresni a férjét A kocsmáros pontosan tudta, mikor jött és mikor távozott, közben pedig mennyit ivott. Dolgozhatott az asszony akármennyit, akármilyen keményen, ezen csupán csak a kocsmáros gazdagodhatott. A család pedig élhette a falu legszegényebb életét. A házra semmi sem jutott Így az asszony egyedül a férjéért dolgozott. Mikor a baba megszületett, akkor sem változott a helyzet. Viszont az asszonynak még egyszer annyit kellett dolgoznia,

hogy a gyereknek is dugipénzt kerítsen, hiszen szerette volna a többi gyerekhez hasonlóan egészségesnek és hiányban nem szenvedőnek látni azt. Szejszaku már születésekor is sovány, a többitől kisebb gyermek volt. Az anyának nagyon kellett rá １６６ vigyázni. Mindenképpen erős asszony volt, testben s lélekben egyaránt, aki a körülmények ellenére is eltökélte, hogy a gyermekből nem csak egészséges, de boldog embert fog nevelni. Persze ehhez nem elég a pénz Mindenképpen az eddiginél többet kell dolgozni. A földeken dolgozva testére kötözve hordta a piciny gyermeket. Mikor az felsírt az éhségtől, csak akkor állt meg egy pillanatra a munkával, hogy emlőit a gyermek szájába tegye, és anyatejjel oltsa annak éhségét. Aztán tovább dolgozott Immár korán reggeltől késő estig. A derekában soha meg nem szűnő fájdalommal, de keményen dolgozva. Este, mikor hazatért, akkor sem a pihenés várta Rendet tesz és a kertben.

Vacsorát készített, mosott és takarított. A vacsora után a gyermekkel együtt fürödni ment, és csak azután aludhatott. De még az ily kemény munka sem tudta a szegény életet megváltoztatni. Az anya pedig csak makacsul hajtogatta, hogy a gyerekből embert kell nevelni. Történjen bármi. Szejszaku így nevelkedett és lett kétéves Az édesanya kint dolgozott és hazatérve, azonnal ennivalót készített a gyermeknek. Foglalkozott vele és megfürdette Ilyenkor a gyereknek mindig énekelt. Szép hangon tudott énekelni, amit a gyerek nagyon szeretett. Az édesanya már kislánykorában is szeretett énekelni. Így felnőtten is kellemes hangja volt. Fürdés után a gyermeket kosárba tette, és amíg elaludt, énekkel ringatta. Két éves volt hát Szejszaku Egyszer csak felébredt és a kimászott a kosárból. Míg az édesanyja szunyókált, õ a szobát körbe járta. Mindenhová bebújt, mindent megfogott és így játszadozott. Játszadozás közben odatotyogott

az égő tűz közelébe is, ahová aztán egy rossz lépés következtében beleesett. Az üvöltésre az anya riadtan felugrott és mit látott? A gyermek féloldalt a tűzben üvölt és kapálódzik a fájdalomtól. Odarohant és a lángok közül a gyermeket kirántotta. Magához ölelte és １６７ próbálta nyugtatni a kétségbeesett gyereket. Körbejárt vele a szobában és ringatta. Az égett sebet borogatta A gyermek keze csúnyán megégett és az anya a földre roskadva szidta önmagát, amiért elaludt s ezért a gyermekére nem figyelt oda jobban. A gyerek, akire eddig ennyire vigyázott, egészséges volt ebben a nehéz helyzetben is, és akin egy karcolás sem volt, oly mértékben égett meg, hogy azt nem lesz képes sohasem jóvátenni. Otthon sem gyógyszer, sem égésre való kenőcs nem volt. A szomszédhoz szaladt kisfiával, az aztán látva a gyermek égett kezét, azt azonnal ellátta. Orvoshoz kellene vinni Csakhogy a faluban egyetlen orvos sincsen. A

legközelebbi falu, ahol orvos van, négy kilométerre van. Aztán meg pénz sincsen, amivel az orvost megfizethetné. Mikor a gyermek fájdalma alábbhagyott és a kicsi testet ágyba dugta, sírva hajolt föléje. "Szejszaku, bocsáss meg nekem. Figyelmetlen voltam" Azután, ahányszor felsírt a gyerek, magához ölelte és ölében tartva sétálgatott vele. Mindannyiszor maga is sírva fakadt Azért is, mert nincsen pénze, orvoshoz sem viheti el. Csak sírhat magatehetetlenül, és a gyermeket ölelgetheti. Ennél többre nem tellett. A szomszédasszony segítségén túl nincs több. Hoin-szama is megérkezett, s bement a házba (Hoinszama az a személy, aki a betegek gyógyulásáért, jobbulásáért imádkozik. Az emberek hisznek benne) Szejszaku sebét meglátva az édesanyának azt tanácsolta, hogy maga is kérje az isteneket arra, hogy a gyermek kezét gyógyítsák meg, ezért minden nap imádkozzon érte. Az édesanya Hoin-szama szavát lelkiismeretesen

betartva, minden nap a gyógyító istenhez, Kannon-szamához imádkozott. Éjjel sem hunyta le a szemét. Ápolgatta a kezet és a gyermek alvó arcát figyelte könnyes szemmel. Mindenért magát hibáztatta. Pedig ha belegondolunk, az, hogy a gyermek egyáltalán életben maradt, s csupán egyik keze égett meg, az １６８ vajon nem annak köszönhető-e, hogy az édesanya a közelben volt és a sírásra, jajgatásra azonnal felébredt és ugrott? Nézhetjük tehát olyan szemmel is, hogy a gyerek megúszta csupán ennyivel. De az anya nem ilyen szemmel látta Csupán önmaga bűnének vette. Ápolgatta hát a kicsi kezét és nézte, hogy a tűz mekkora kárt okozott abban. A hüvelykujj és a tenyér a húsig megégett, a többi ujja pedig egymáshoz ragadt annyira, hogy azokat nem lehetett többé egymástól elválasztani, szétnyitni. Ez már így marad felnőtt korára is. Az édesanya erre gondolva soha nem tudott megbocsátani magának. Tudta, hogy így gyermeke

boldogsága, jövője az egészségesekétől el fog térni. Több pénzre van szükség ahhoz, hogy Szejszaku akkor is az élet értelmét megtalálva előbbre juthasson. Ezután már még erősebben dolgozott. Ezen túl, ennél többet már senki sem bírhatott Dolgozott a földeken és mikor az idő télire fordult, s a földeken nem volt munka, elment hordárnak. Cipelte a csomagokat, gyalog, a hóban térdig járva. Így teltek ezután az évek. Tavasztól őszig a földeken dolgozva, télen csomagokat hordva. Mégis, milyen boldogság volt neki, mikor a hóban, hátán nehéz csomagokkal lépegetve előre a hegyes, erdős vidéken keresztül, s mikor vele szembe jövet Szejszaku messziről kiáltotta - Anya! A gyerek testét és integető kezét, mosolygós arcát megpillantva, ereje megsokszorozódott, lépései nagyobbak, fürgébbek lettek. A fiáért dolgozott. Hogy mennyire meggyötört s kimerült a munkától, nem akarta, hogy a fiú ebből valamit is meglásson. Amikor a

fiú mellette volt, bár teste sajgott, mégis mindig fiára mosolygott és dalolt. Amikor látta, hogy a fiú két kézzel igyekszik csinálni valamit, de a bal kéz ujjainak bénasága miatt ez nem sikerül neki, ilyenkor hozzáhajolt és könnyes szemekkel kérte, bocsássa meg neki, amiért kiskorában ennyire nem vigyázott rá. Szejszaku pedig azt válaszolta neki ilyenkor: １６９ "Na, de anyu! Ugyan kinek köszönhetem, hogy akkor is egészségben felnőttem és iskolába járhatok? Anya egész nap törekvő alakját látva, inkább én vagyok az, aki sajnálja, hogy nem tud segíteni neked." Szejszaku kedves és igyekvő gyerek volt. Az iskolatáskát ugyan nem tudta fogni a bal kezében, de ahogy odáig jutott a tanulásban, hogy megismerte az írást s olvasást, egyre inkább kezdte megkedvelni a tanulást. Tudott már olvasni és ez örömmel töltötte el. Elhatalmasodott rajta a tanulási vágy és ezért már az iskolából sem hiányzott többet. Amikor

csak olvasnivalóhoz juthatott, könyveket olvasott. A könyveket olvasva pedig mind jobban és jobban beléjük szeretett. - Úgy van! Nekem tanulni kell. Ha az édesanyámnak igazán örömet akarok szerezni, akkor nekem okosnak kell lennem. Ha a kezemet nem tudom úgy használni, ahogy más gyerekek, akkor a fejemmel kell náluk is különbnek lennem. - A könyvek olvasása közben ekképpen elmélkedett. És elhatározta, hogy édesanyjáért fog ezután tanulni. Mivel odahaza nem volt, ami mellett este is tanulni lehetett volna, egyetlen barátjához ment át és ott lámpafény mellett esténként is a könyveket bújta. Lámpa már majd minden házban létezett addigra, de Szejszakuéknak nem tellett az ilyesmire. Így nekik továbbra is a szoba közepén égő tűz jelentette a fényt s a meleget egyszerre. Szejszaku az estéket hát Dajkicsi barátjánál töltötte, és lámpa mellett olvashatott tovább. A tanulásban nagyon jól haladt Olyannyira, hogy az iskolatársak már

nem mutogattak ujjal a béna kezére. Az osztályban őt tartották a legokosabbnak. Az egyik tanítási szünetben az udvaron ácsorogva és társaival beszélgetve így szólalt meg. - Tudjátok, hány óra van most? - A gyerekek közül senki sem volt, aki ezt tudhatta volna. - Ugyan már, Szejszaku, tudod jól, hogy nincs órája senkinek. Az egész １７０ faluban is legfeljebb csak a tanár úrnak van ilyesmije. Ezért hát honnan is tudhatnánk, hogy most hány óra van! - Szejszaku erre egy kört rajzolt a földre és annak közepébe állt. Saját árnyékát használta mutatónak - Na figyeljetek Most 12 óra kell legyen. - és a közelben járkáló tanárhoz szólt Ugyan, tanár úr, mondja már meg, mennyi az idő mostan - A tanár kivette mellényzsebéből láncon függő óráját és - 12 óra van éppen - mondta. A gyerekek nagyon elcsodálkoztak Szejszaku tudásán. Ugyan honnan tudta Szejszaku, hogy az időt lehet mérni óra nélkül is? - ilyesmire

gondoltak. Szejszaku pedig már ekkorra tisztában volt azzal, hogy aki olvasni tud, annak tanulni már könnyebb. A gondolkodásnak és tudásnak pedig a tanulás ad erőt. Dajkicsi barátja segítette, amiben csak tehette. Egy szép napon is éppen Dajkicsivel sétált hazafelé, mikor az imígyen szólt hozzá. - Lehet, hogy okosabb vagy nálam, de nem erősebb. Te mindenben első akarsz lenni Nosza, birkózzál le, ha tudsz. - Dajkicsi előtt ugyanis világos volt, hogy barátja csupán egy kezét használva, le nem győzheti őt erővel. És valamiben szeretett volna már Dajkicsi is első lenni. Nagyon meglepődött, amikor Szejszaku erre a kihívásra nem megsértődött, hanem elébe állt és - Na gyere csak, ha veszteni akarsz! - felkiáltással készen állott a birkózásra. Dajkicsi arra gondolt, hogy Szejszaku bolonddá akarja tenni őt. Egy kézzel ugyan hogyan győzhetne ellene? De aztán látva az ellenfél bátorságát, nekirontott s átkarolta Szejszaku derekát.

Dülöngéltek jobbra-balra, gáncsolták egymást. Szejszaku menekült a fogások elől. Dajkicsi pedig támadt Egyszer csak Szejszaku bénult kezét Dajkicsi hóna alá dugva, mintegy feszítővasként használva azt, felborította barátját, aki ettől a földre esett. - Na mit szólsz! Akkor ezek szerint én győztem, ugye? - Amire Dajkicsi csak elismerően bólogatott. Nagyot nevettek. １７１ Szejszaku egy gyönyörű nyári napon egy fa alatt a fűben ücsörögve éppen öccsére, Szejzóra vigyázott, s azzal játszadozott, mikor nagy dübörgés rémisztette meg őket. Szejszaku magához ölelte testvérét, hogy azt testével védje. Ugyan mi történt? Bandaj-szan, a vulkán szájából tűz csapott az ég felé. Izzó lávafolyam hömpölygött végig testén Félelmetes volt látni, érezni a remegést. Szerencsére a láva folyása nem érte el a falut, de e nélkül is nagy izgalmat okozott. Szejszaku ettől a robbanástól kezdve aztán még inkább erősebben

lendült neki a tanulásnak. Akarta tudni, mi miért olyan, amilyen. Ismerni szerette volna a világot Ötödikes korában már az első legjobb tanuló volt az iskolában. Hatodikos lett, amikor az iskola igazgatója magához kérette. - Nogucsi! Úgy határoztam, hogy téged teszlek meg szejcsónak. - így szólt hozzá (A szejcsó amolyan kisegítő tanárféle, ezt a címet az iskola legjobb tanulója érdemelheti csak ki magának.) Nem akármit jelentett ám ez akkor! Szejszaku boldog volt. Hazaérve édesanyjának elújságolva a hírt, az könnyekre is fakadt örömiben. De hogy tanítani nem is olyan könnyű feladat, erre rájöhetett, amint osztálytársai előtt a tanári pultnál és a tábla előtt állva igyekezett magyarázni a leckét. Ugyanis azok olyankor Szejszakura egy cseppet sem figyelve, hangosan társalogtak egymással. Így teltek hát azok az órák, amelyeken Szejszaku lépett fel tanítóként. A diákok vicceket meséltek s nevetgéltek Szejszaku édesanyja

egy napon az iskolába látogatott, hogy büszkeségét, kisfiát megnézze, miképpen tanít az másokat. A tanterem ajtaja előtt állva, hogy őt senki meg ne lássa, nézte végig fia egyik óráját. Látva, hogy a gyerekek rá se hederítenek arra, amit Szejszaku igyekszik nekik átadni, haragos lett és egyenest az iskola igazgatójához ment. Elpanaszolta neki, hogy mennyire semmibe veszik Szejszakut. Az igazgató meghallgatva ezt, maga is megharagudott és a diákok １７２ viselkedésének dolgait kezébe véve, minden megváltozott. Onnantól ugyanis mindenki jobban örült annak, ha inkább Szejszaku tartja az órákat, s ezért minden szavára rendesen odafigyeltek és tanultak. Az általános iskolában elérkezett a záróvizsga. Szejszaku utolsó vizsgája ebben az iskolában. Édesanyja mindent elkövetett annak érdekében, hogy Szejszakut a tanulásban, a vizsgára való felkészülésben semmi ne zavarja. Szejszaku pedig mint mindig, most is teljes erejét

csak a tanulásnak adta. A záróvizsga minden házban nagy örömet jelent. De nem így Szejszakuéknál. Ugyanis Szejszaku bal keze nem olyan, mint másoké. Ha vizsga jól sikerülne, ezzel a kézzel nem tud elmenni dolgozni sehová. Még otthon sem tud igazán miben segíteni Legfeljebb ültetvényezni segíthet, amit lehet egy kézzel is csinálni. Mondjuk a magoknak bottal lyukat fúrni. Na, de ezt mégsem akarhatta az édesanyja. A fia földön dolgozzon?! Nem Hiszen az õ fia az iskolában olyan okos volt, hogy szejcsó is lett belőle. Ilyen okos gyereket mégsem szabadna munkára befogni. A továbbtanulásra viszont semmi esélye, hiszen felsőbb iskolába eleve csak a jómódú emberek gyerekei juthatnak be, mivel rajtuk kívül más nem is tudná megfizetni a tandíjat. Szomorúan nézte a fiát, amint az asztal felett könyvébe mélyedve tanul. Mi lesz vele vajon? Szejszaku pedig eközben egyfolytában arra gondolt, hogy édesanyjáért, akinek köszönheti, hogy

felnevelte és õ tanulni tudott, aki az általános iskolát végig segítette neki, őérte nincs más, neki nem adhat mást viszonzásként, mint egy még okosabb, még jobban tanuló gyereket. Nincs más kiút, csak a tanulás Az egyetlen, amit édesanyjáért tehet.tanulni １７３ A vizsga napján minden diák fegyelmezetten ült a osztály padjában és várták, hogy szólítsák nevüket. Aki a nevét hallotta, - Hai! - és a vizsgaterembe sietett. (Akkor a vizsgák nem a maihoz hasonlóan folytak. A diákok nem kérdéseket kaptak és arra írásban, időt kapva rá válaszoltak. Külön-külön teremben, s egyenként vizsgáztak a diákok, két vizsgáztató tanár előtt, akikből az egyik helyi tanár volt, a másik viszont magasabb iskolából érkezett. A feltett kérdésekre szóban s azonnal kellett válaszolni.) Szejszakut szólították. A teremben, melybe belépett s illedelmesen meghajolt, két tanár várta őt. Az egyik tanárt úgy hívták, hogy Kobajasi

Szakae. Elismert, kitűnő tanár volt Japánban. Kobajasi tanár úr kérdéseire viszont ez eddig egyetlen diák sem volt, aki válaszolni tudott volna ezen a vizsgán. Sorra elhibázták a válaszokat Kobajasi tanár úr kérdései bizony nagyon nehezek voltak, ezekre átlagos képességű diák nem is tudhatta a válaszokat. Szejszaku kihúzta magát és határozott arccal várta a kérdéseket. Jöttek is sorra és Szejszaku válaszolt is azokra Kobajasi tanár úr a csodálkozását sem tudta visszatartani. A válaszok ugyanis oly pontosak voltak, hogy ezen csak csodálkozni lehetett. - Jól van Jól tanultál - hajolt meg Szejszaku előtt a tanár is. - Végezetül engedd meg, hogy más jellegű kérdést is feltegyek neked. - Szejszaku erre meghajolt és jelezte, hogy várja a kérdést. - Amióta beléptél a terembe, a bal kezed végig a hátad mögött tartottad. Csak nem sérült meg? - Szejszakut szíven ütötte a kérdés, de megőrizte hidegvérét és válaszolt:

-Igen. Kisgyerekkoromban beleestem a tűzbe Kobajasi tanár úr erre elnézően nézett Szejszakura A vizsga óta eltelt már három-négy nap. Szejszaku otthon édesanyjának segédkezett, már amiben tudott, amikor egyszer １７４ csak Kobajasi tanár úr állított be hozzájuk. Szejszaku édesanyjával kívánt beszélni. Az anya bevezette a tanárt a szobába, és mikor mindnyájan leültek, a tanár a következőt mondta: - Szejszaku-kunt tessék beíratni a felsőbb iskolába. Az anya erre nagyon elcsodálkozott - Ee?! Kótósógakkóba? szemein a könnyek is kicsordultak A tanár pedig ekképpen folytatta. - Az ilyen okos diákok ma már mind-mind felsőbb iskolába mennek és folytatják a tanulást. - De . annyi pénz- roskadt magába az anya úgy, hogy be sem tudta fejezni mondatat. - Kedves anyuka, ha ilyet mond, már elnézést, de hogy Szejszaku-kun milyen nehéz anyagi helyzetben van, azt elmesélték már nekem az iskolában Szejszaku-kun tanárai. Ön nagyszerű

diákot nevelt fel Japán már nem olyan, mint régen. Ma már mindenki tanulhat Az ilyen okos diákokra pedig szüksége van az országnak. Tessék belőle nagyszerű embert formálni. Ne hagyja elmenni mellette a lehetőséget. Küzdjön érte Kérem! - Mikor a tanár elment, Szejszaku mellében nagy tüzek égtek. Hogy őt továbbtanulásra kérik és egyáltalán, felsőbb iskolába mehet, álmában sem merte elképzelni. Boldog volt hát nagyon Anya és fia gyalogoltak az úton, mentek, hogy a felsőbb iskolát megkezdje a gyerek. Az anya, hogy az idő jól teljen, énekelni kezdett. Szejszaku az éneket hallgatva, maga is énekbe fogott Anya és fia együtt énekeltek. Kobajasi tanár úr jóvoltából Szejszaku a Kótósógakkó tanulói közé jutott. Hogyan legyen ezután? Hiszen ebben az iskolában valamennyi diák jómódú családból származik. Szegény embernek idejutni elképzelhetetlen volt eddig. Szejszaku pedig nemcsak az iskola legszegényebb diákja, de a faluban

is, melyben lakik, a legszegényebb életet élte. A kis faluban már mindenki erről beszélt. Szejszaku és édesanyja, akármit is mondtak a faluban, nem figyeltek rá. Akkor is a tanulás a cél, és ennek érdekében az anya a robotolást egy pillanatra sem １７５ hagyta abba. Ugyanis büszke volt gyermekére, amiért olyan iskolába jutott be, melybe nem kerülhet be akárki. Csak a legokosabbakat, a legjobb tanulókat veszik oda fel. Ezek semmiképp sem szegények. Mindenért fizetni kell. Egy füzet 3 jenbe kerül Ez ma 3000 jennek felel meg. Szejszakunak ennyi pénze aligha lehet A Kótósógakkó a falutól hat kilométerre, Inavasiro városban volt. Esőben, hóban, a környék falvaiból gyalog jártak be a diákok. Így Szejszaku is, aki a legmesszebb lakott. Gyalog ment iskolába minden reggel, s ahogy egyre közelebb ért a városhoz, egyre több gyerek ment mögötte. Mögötte, mert esett a hó és Szejszaku a testével fogta fel a szemből fújó fagyos szelet.

Szejszaku egyáltalán nem érzett szégyent, amiért a többiek szélfogónak használják. Még csak nem is tette szóvá sosem Ellenkezőleg, a háta mögött fagyoskodókat hangosan biztatta, hogy tartsanak ki, már nincsen messze. Szejszaku nagyon kedves fiú volt, de aki bolondnak nézte, azzal bizony erősen szembeszállt. Ebben az iskolában is sokat csúfolták bal keze miatt. Egyszer az egyik ilyen csúfolódót, aki egyébként nálánál nagyobb testű volt, pusztán fél kézzel is helyrerakta, majd a körben állókhoz szólva, akik a verekedést meglepetten figyelték, így szólt: - Aki még egyszer a kezemre rosszat mer mondani, az megjárja! Persze, hogy meglepte ez a bámészkodókat, hiszen egyikük sem merte volna gondolni, hogy ebben a csendes, szerény és mindenkihez udvarias, segítőkész fiúcskában tűz és erő is van. Nem is volt hát, aki a kezére még egyszer rosszat mondott volna. Verekedésben erős, tanulásban okos. És ezt már mindenki elismerte

róla. Viszont látszott rajta az is, hogy szégyelli szegénységét, amiért az osztályban mindenki csak a szomorú arcára emlékezett. A szomorúsága pedig onnan kezdődött, hogy nem volt füzete. Füzet, amibe írnak, és amiből tanulnak a １７６ gyerekek. Egyedül neki nem volt ilyen drága holmija A tanártól is gyakran kikapott miatta: - Nogucsi! Neked még mindig nincs füzeted? - Szomorú, de három jen bizony nagy pénz. Füzetre így nem tellett Az osztálytársak adtak neki minden alkalommal egy-egy lapot, hogy azért valamire mégis írhasson. Rosszul esett a tanár szigora. De a tanárnak viszont nem volt fogalma róla, hogy Szejszaku milyen nehéz körülmények között él. A mellette ülő osztálytársa volt az, aki leginkább barátkozott vele és a füzetéből kitépett lapokkal is segítette. Úgy hívták, hogy Jagó Jaszuhej. Olyan fiú, aki nagyon szívesen adott neki lapot, mivel maga nem szeretett tanulni, és ha a füzetét jobban megnézzük,

csak összevissza firkálgatott benne. Az órán úgy tett, mint aki lelkesen jegyzi a tanár mondandóját, valójában pedig rajzolgatott. Jagó gazdag családból származott, de egyáltalán nem viselkedett úgy, mint ahogy ezt egyébként a gazdag ifjaktól látni lehetett. Az osztályban Szejszaku egyetlen barátja volt Egyszer, amikor együtt hazafelé sétáltak, Szejszaku megszólította barátját. - Ne, Jaszuhej kun, kérésem van hozzád - Jaszuhej mosolyogva nézett Szejszakura. - Mi van? Lett pénzed? - Szejszaku kéréssel fordul valakihez, ez valami új dolog. Valójában örült Jaszuhej, hogy õ az első, akihez Szejszaku kéréssel fordul. Szejszaku maga is nehezen kezdte a beszédet. Még sohasem kért senkitől semmit De a mai nap más volt. - Nekem még mindig nincsen füzetem. Nagyon szégyellem Míg ezt mondta, szégyenlősen nézett Jaszuhej szemébe - Hát csak ennyi a gondod? Ha akarod, használhatod az én füzetemet. Én úgysem szeretek tanulni Neked adom

- és a táskájába nyúlva elővette a füzetét. Szejszaku nem vette át tőle - Az nem lesz jó. Akkor meg neked nem lesz füzeted és a tanár úr téged fog érte bántani. - Tényleg Akkor mit tegyünk? １７７ Inkább füzetvásárlásra szeretnék pénzt kérni tőled. - Rendben van. Bízd csak rám Szerzek neked - Jaszuhej a válaszadás közben a saját mellére csapott. - Ne haragudj, Jaszuhej, amiért ilyen nehéz feladattal zavarlak. - Ugyan már! Holnapra meglesz a pénz. - Így váltak el egymástól Jaszuhej pedig hazatérve azon törte a fejét, hogy miképpen kérhetne az apjától pénzt. Három jen, nagy pénz Az apja ugyan nagyon gazdag ember, de nem költ semmire sem hiába. Egy kicsit már sajnálta, amiért olyan könnyelműen ígért pénzt a barátjának. Nem is merte egész este megemlíteni az apjának Gondolta, ha reggel korán felkel, akkor, amíg mindenki alszik, a páncélszekrényből kicsen három jent. Más megoldást nem talált. Úgy is tett,

ahogy azt elgondolta. Reggel a szokásostól hamarabb ébredt és szép halkan osont át a házon, egészen addig a szobáig, amelyben apja a páncélszekrényt tartotta. Félrehúzta a szoba ajtaját és belépett. Ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. Apja már ott ült az asztalnál és pipázgatott Háta mögött volt a páncélszekrény. Mikor meglátta fiát belépni, csodálkozó szemekkel nézett rá, hogy ugyan miért kelt fel ilyen korán. Jaszuhej csak dadogott, de ha mar így alakult, nem volt más választása, mint megmondani az igazat. - Apa! Ismered Szejszakut az osztálytársamat, akivel együtt szoktam hazajönni, ugye? Nos, neki nincsen pénze füzetet venni. Izé, kérhetnék három jent, hogy Szejszaku füzetet vehessen? Jaszuhej csak ezután csodálkozott igazán. Ugyanis az apja minden további nélkül felállt és a páncélszekrényből három jent nyújtott át a fiának. Jaszuhej boldog volt, hogy fösvénynek ismert apjában ilyen kellemesen

csalódhatott és azért is, hogy barátjának adott szavát betarthatta. Éppen ilyen örömmel nyújtotta át Szejszakunak, akivel az iskolába menet találkozott. １７８ Amikor Szejszaku hazaért az iskolából, azonnal édesanyja segítségére sietett. Minden napestig így dolgozott vele Édesanyja hiába kérlelte, hogy hagyja a munkát és inkább a tanulással foglalkozzon. Ilyenkor Szejszaku csak annyit válaszolt, hogy ha az iskola olyan nehéz lenne, hogy a megértéséhez itthon is tanulnom kellene, akkor hidd el édesanyám, hogy tanulnék is. De azért, hogy neked segíteni tudjak, az órákon inkább nagyon odafigyelek, és már a szünetekben megírom a leckéket. Így idehaza már nincs mit tanulnom. Mindent megtanultam már az órákon Szejszaku szeretett tanulni, és amikor ideje volt, valami más tanulnivaló után kellett néznie, amit otthon is végezhetett. Belekezdett hát az angol nyelv tanulásába. De mivel otthon nem volt világítás, barátjához,

Dajkicsihez ment át tanulni. Míg együtt ültek a fürdőben és szappanozták egymás hátát, Szejszaku mellett ott állt a könyv kinyitva és õ tanulta a szavakat. - Oj! Ez már azért fáj! - kiáltott fel Dajkicsi Szejszaku annyira belemerült könyvébe, hogy miközben Dajkicsi hátát szappanozta, a szivacs helyett a súrolókefét vette kezébe és azzal dörzsölte barátja hátát. - Mi lenne, ha csak egy percre tanulás nélkül lennél? Ha! Pihenhetnél is olykor egy kicsit. - Majd ha már mindent megtanultam, pihenni fogok, ne félj, Dajkicsi. - Dajkicsi végülis mindenben segítette Szejszakut, aki nagyon boldog volt, hogy ilyen barátot tudhatott magáénak. Jaszuhej és Dajkicsi, a barátokból mindössze ennyi jutott neki. De volt még olyan, akivel ha ilyen közeli barátságban nem is, de mindenképpen egymást kedvelve és megértésben tudtak lenni. Mint Toda Motomu és Akijama Josidzsi. Szejszakunak ha ezek a barátai nem lettek volna, a tanulásban bizony

semeddig sem jutott volna. Így pedig Szejszaku gond nélkül jutott ismételten az iskolai záróvizsgáig. Ezen a napon Kobajasi tanár úr osztotta ki a vizsgakérdéseket, amikre írásban １７９ kellett válaszolniuk a diákoknak. A továbbtanulásra csak a jól vizsgázóknak van esélyük. Viszont ezek közül is mindössze egy diák kerül kiválasztásra, aki a Tokiói Egyetemre bekerülhet. Vagyis minden diák közül a legjobb De valamennyi diák, aki ezen a vizsgán átmegy, mar jó munkát találhat magának. A vizsgapapír alján tehát arra is választ kellett adni, hogy amennyiben ezen a vizsgán átmegy, akkor mihez akar kezdeni, mi akar lenni legszívesebben. Szejszaku erre így válaszolt: -Édesanyámnak és Kobajasi tanár úrnak köszönhetem, hogy a Kótósógakkó vizsgára mehettem. Ezt, amíg élek, nekik kell köszönnöm. De a bal kezem bénasága miatt életem akkor is szomorú, mert ha egészséges lennék, még jobban tanulhattam volna. Apám

alkoholista, aki elissza a család minden pénzét Anyám pedig éjjel-nappal csak dolgozik, hogy valahogy a tanulást mégiscsak folytathassam. Nekem pedig az fáj a legjobban, hogy még anyámnak sem tudok segíteni rendesen, mert egy kézzel ugyan miképpen lehetnék hasznos neki. Ilyen érzéssel és szomorúsággal a lelkemben hogyan válaszolhatnék arra a kérdésre, hogy mi akarok lenni? Akarhatok-e egyáltalán még tovább tanulni? De mivel az egyik kezem béna, munkát biztosan nem kapok sehol sem, akármilyen jól is sikerüljön az évzáró vizsgám. Csak otthonülő és láb alatt lévő ember válhat belőlem. Gondoltam már arra is, hogy levágom az ujjaimat késsel. Így tulajdonképpen nincs döntésem Nem lehet más döntésem, mint továbbtanulni. Tanulni, hogy anyámnak a tudásommal tudjak mindent visszafizetni. A tudás az, amivel én mindenkinek hálát mutathatok. Köszönöm szépenSzejszaku beszéde nemcsak a tanárokat, de a diákokat is meghatotta. Senki

sem sejtette, hogy Szejszaku lelkét ekkora gyötrelmek feszítik. Másnap a diákok összegyűltek és - az, hogy együtt érzünk Szejszakuval, kevés. Mindnyájunk közös erejével Szejszaku-kun bal kezét nem lenne jobb １８０ meggyógyítani valahogy? Egy ennyire tanulni tudó és okos diáktársunkért ennyit, meg kellene tudnunk tenni. - Akijama Josidzsi és Jagó Jaszuhej ettõl még tovább is ment a gondolatban. Szerintük a tanárokat is meg kellene kérni, hogy segítsenek. Nogucsi Szejszaku kun bal kezének meggyógyítására kerítsünk pénzt. - Így aztán megtudták, hogy a műtétért 5000 jent kell összegyűjteniük. Amennyiben 5000 jent sikerül összehozni, Szejszaku keze műtéttel gyógyítható. Kobajasi tanár úr és a többi tanár az Ajzuvakamacuban élő Vatanabe professzort kérték fel erre. Vatanabe professzor Európában tanulta ki a sebészetet. Csakhogy egy olyan kezet, ami még kisgyerekkorban sérült meg, gyógyítani bizony már nagyon

nehéz dolog. Ezen még Vatanabe professzor is igencsak elgondolkodott. Miután Josidzsi, Jaszuhej és Kobajasi tanár úr könyörgését végighallgatta, végül így válaszolt - Joss, próbáljuk meg. Nehéz műtét lesz és senki sem tudhatja, hogy az ujjak rendesen fognak-e mozogni. - Így került Szejszaku a kórházba Josidzsi mindvégig mellette volt és az édesanyja készítette onyigirit kínálta barátjának. (Az onyigiri Japánban közkedvelt, rizsből összegyúrt étel, melynek belsejét megtöltik hússal, darált hallal, egyébbel és külsejét tengeri füvekből készített papírvékony növényi lappal borítják.) De a műtét ideje alatt is Szejszaku mellett volt és figyelte, miképpen vágnak a kések annak húsába. Szejszaku minden félelme ellenére jól viselte a fájdalmat. A műtét sikerült Beteg és orvos megkönnyebbülten nézett egymásra. Josidzsi pedig rohant a hat kilométerre lévő Jamamicsi felé, hogy az örömhírt megvigye Szejszaku

édesanyjának. Nagyon １８１ boldog volt és hogy az édesanya mennyire, azt talán már nem is kell elmondani. Szejszaku pedig mindeközben Josidzsire, Kobajasi tanár úrra és az édesanyjára gondolt. Szejszaku, Vatanabe doktornak köszönhetően használni tudja bal kezét. Bár az orvos pihenőt írt elő neki, az iskolavizsgán mégis megjelent és sikeresen vizsgázott. Az után pedig első dolga volt felkeresni Vatanabe urat, hogy köszönetét nála személyesen is kifejezze. Sőt! - Doktor úr! Akárhogy is, de én orvos szeretnék lenni. Ha orvos lehetnék, gyógyíthatnám a betegeket és sérülteket. Amit én most érzek, szeretném magam is átadni másoknak. Vatanabe doktor úr, miután Szejszaku beszédét végighallgatta, mosolygott rajta. Nem haragudott meg, ellenkezőleg, nagyon is meg tudta érteni a gyermek érzéseit. Szejszakunak tudtára adta, hogy célja nagyon szép, de ahhoz, hogy orvos lehessen, nagyon, de nagyon sokat kell még tanulnia. Az

orvosnak tanulóknak egy perc pihenő sincsen. Szejszaku erre emlékezve a tanulást még komolyabban vette. Az életcéljának az orvosi hivatást választó Szejszaku nem volt egyedül. Josida Kicsiró diáktársa is erre a pályára készült. Egymással meg is barátkoztak és az orvosnak tanulást együtt kezdték meg. Nagyon jó barátok lettek Nappal a kórházban segédkeztek, este, amikor más diákok játszani szoktak, õk Vatanabe doktor úrtól kaptak egy szobát, ahol aztán lelkesen tanultak. Szejszaku éppen ilyesmire vágyott Egy szoba, ahol zavartalanul csak a tanulásra figyelhet és a lámpa is éghetett egész éjszaka. Mejdzsi 27. évében Japán háborúba lépett Kínával Vatanabe doktor úr a katonaság kötelékébe került, és el kellett hagynia a kórházat. A katonákkal együtt Kínába került Szejszakut nagyon letörte a hír, hiszen Vatanabe doktor jelentette neki az összes segítséget. A háború pedig a további tanulásnak is végét １８２

vetheti. Helyzete ezzel kétségbeejtő lett, s nem látott maga előtt semmilyen kiutat. Egy napon Szejszakut a tanulásra kapott szobában Csivaki Morinoszke tanár úr kereste fel. Csivaki jó barátja volt Vatanabénak és így Szejszakuról is mindent tudott. Azért jött, hogy segítsen a fiúknak. Szejszakunak elmondta, hogy a továbbtanulásra már csak egy lehetőség maradt. Tokióba kell menni, és ott bejutni az egyik kórházba. Ehhez õ szívesen nyújt majd segítséget. Szejszaku, aki mindenképpen orvos akart lenni, ezután már mielőbb Tokióba akart menni. A falut, ahol született és nevelkedett, és szeretett édesanyját el kellett hát hagynia. Édesanyjától úgy búcsúzott el, hogy egy késsel az ajtófélfába belevéste: " Amíg kiváló orvos nem lett belőlem, ezt az ajtót át nem léphetem!" Tokióba érkezve egy kis szobát bérelt magának. Csivaki Tokióban tanított egy iskolában. Így mindenről tudott, amit az iskolai eredményekről,

Szejszakuról tudni lehetett. Egyszer Szejszakut magához hívta és arra kérte, hogy dolgozzon nála az iskolában, amíg nem sikerül valamelyik kórházba felvételiznie. Így megkeresheti azt a pénzt, ami a tanuláshoz szükséges. Szejszaku boldogan elvállalta és beállt segédnek az iskolába. Dolgozott és tanult egyszerre. Az iskolában az volt a dolga, hogy takarítson és a tanári szobában rendet tartson. A szünetekben pihenő és beszélgető tanároknak teát készítsen, és azt felszolgálja nekik. Szejszaku nagyon szorgalmas volt, akivel a tanárok meg voltak elégedve, és az iskola diákjai is tisztelettel voltak iránta. Igaz, a bal kezét a műtét óta használni tudta, de azért más egészséges emberhez képest mégsem voltak az ujjai elég erősek. Előfordult hát, hogy egy-egy teás poharakkal megpakolt tálcát elejtett. Ilyenkor egy kicsit fölényesen néztek rá a tanárok, de nem nevették ki érte. Szejszaku pedig gyorsan mindent feltakarított.

Amikor a diákok ezért rámosolyogtak, nagyon vigyázott arra, hogy １８３ feléjük egy kicsinyke haragot se mutasson. Szejszakunak csak a tanulás volt a fontos, orvosnak lenni és ennek érdekében bármire képes volt, bármit elviselt. Egy évvel később Szejszakunak sikerült felvételi vizsgát tennie egy kórházba. Japánban az első lehetett, aki saját erejéből idáig juthatott. A Juntendó kórházba került, ahol neves orvosok között lehetett. Öröme viszont csak addig tartott, amíg ki nem derült, hogy ezek az orvosok és kutató professzorok csupán inasnak, kiszolgálónak veszik. Nem tanítják semmire sem, csupán a kémcsöveket cipeltetik vele. Egy napon fontos gyógyszer folyadékért küldték a laborba. Mikor ott előadta, miért jött, a professzorok kinevették. - Csak nem gondolod, hogy ilyen fontos gyógyszert a te kezedbe adunk? Ahhoz, hogy valaki ehhez a gyógyszerhez hozzányúlhasson, minimum orvosi egyetemet kell végeznie. Látod, itt

mindenki ilyen egyetemet végzett, csak te nem. És még te akarsz orvos lenni? - és hangosan kinevettek őt. Ez után jött rá Szejszaku arra a tényre, hogy ebben a kórházban a szolga szerepénél tovább sohasem juthat. Orvosi egyetem nélkül pedig meg tényleg senki sem lehetett orvos. Így dolgozott minden nap és lelkében a szomorúság egyre nagyobbra nőtt. Egyedül lakott egy kicsiny lakásban és ismét csak elhagyottnak, magányosnak érezte magát. Este búsan üldögélt odahaza és a szakés üveghez nyúlt. Iszogatott Így ment ez minden este, míg odáig nem jutott, hogy a pénze már nem is elég az alkoholra. Kölcsönkért egy-egy ismerőstől Az ismerősök egy idő után kezdték megutálni őt iszákossága miatt, na és amiatt, hogy a kölcsönkért pénzt sohasem adta vissza. Történt aztán egyszer, hogy a kórházba Amerikából érkezett egy Frekisner nevű orvos-professzor. A kórház orvosai nehéz helyzetbe kerültek amiatt, hogy angolul közülük

senki sem tudott. Az orvos mellé kísérőnek és tolmácsnak Szejszaku １８４ került. Egyszer csak határozottan az amerikai orvos elé lépett, amikor kettesben maradtak. - Professzor úr, kérem Én orvosnak szeretnék tanulni Amerikában. Ön szerint lehetséges ez? - Az amerikai orvos Szejszakura mosolygott és - Csak, tessék, tessék. Amennyiben Amerikába jön, keressen fel, és amit megtehetek önért, szívesen megteszem. Szejszaku élete ezzel új irányt vett és nagyot változott. Jokohama Minami-ku nevű negyedében sétálgatott és az utazásra gondolt. A Hidejo nevet ekkor vette fel A Szejszaku névtől, úgy érezte, meg kell válnia, mert van egy történet, melynek főhőse szintén egy Szejszaku nevű férfi, aki tisztességes emberből az alkohol hatására egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, míg végleg tönkre nem ment. Márpedig, ha eddigi önmagára gondolt, akkor szinte élethűen annak a történetben szereplő Szejszakunak az életét magára is

mondhatta. Nogucsi Hidejo néven érkezett hát Amerikába, ahol az ismert amerikai professzor pártfogásába vette, és a tanulását segítette. Húsz év telt el azóta, hogy Nogucsi Hidejo Amerikába érkezett. Orvos lett és kutató professzor A Rockefeller kutatóközpontban dolgozott, ahol sorra fedezett fel a betegségekre addig ismeretlen gyógyszereket. Az elismerés, amit ezekért kapott, nem töltötte el örömmel. Ugyanis egy japánul enocubjoo-nak nevezett, magas lázzal járó, halálos betegség ellenszerén dolgozott és még mindig nem volt hatásos. A betegség sorra szedte áldozatait Afrikában és Nogucsi Hidejo e szörnyű betegséget mindenképpen, szerette volna megfékezni. Ennek érdekében kutatott Amíg ennek a betegségnek az ellenszerét nem találja meg, nincs hatással rá semmilyen más elismerés. Hogy a betegséget alaposabban vizsgálja, Afrikába utazott. Így ott helyben kutatta a betegségre a gyógyszert, elég rossz １８５

körülmények között. A betegséget, melynek megfékezéséért dolgozott, õ maga is megkapta. Magas láza ellenére is szüntelenül kutatott. Ha csak egy nappal hamarabb bukkanhatna rá, az is jó volna, és erre vágyott. De sajnos a betegség őt is leterítette és Sóva 3. évének május 21-én, az Afrikai Accra (Ghana) kórházában hunyt el, 52 évesen. Nogucsi Hidejo halálának híre, a világ híreiben megjelent, és Japánban gyásznapot tartottak. Nogucsi Hidejo síremléke a New York-i Wudron temetőben található. A sírján lévő felirat: " Az emberekért élt s halt." １８６ Miyazawa Kenji (1896-1933) A japán irodalmat bemutató sorozatomban talán úgy illik, hogy először az irodalmi személyeket mutassam be, s csak aztán műveiket. Először is Mijazava Kendzsi (Miyazawa Kenji) íróval kezdeném a japán irodalommal való ismerkedést. Mijazava Kendzsi meseíróként a legismertebb. Érdekes meséi, amiket a gyerekeknek írt,

rendkívül tanulságosak, ifjúsági könyvei izgalmasak. Rengeteg szebbnél szebb történetet, elbeszélést írt (szám szerint 170-et), amik a japán gyerekeket és az ifjúságot magával ragadják, leköti figyelmüket. Mijazava Kendzsi életcélja az emberek boldogsága. Ha az emberek boldogok, akkor boldog ő is, függetlenül attól, hogy az emberek őt kedvelik-e vagy elismerik-e műveit. Nekik ír és azért, hogy számukra örömet szerezzen. Az érdekes elbeszélések mellett dalszövegíróként is nagyszerű volt. Dalait, melyeket ő írt, ma is sokan ismerik és énekelik Japán versek ezek a javából, zenéhez komponálva. Szeretett álmodozni, képzeletben, a fellegekben járni, de a tanulás igazi megszállottja volt, aki új dolgokért is rajongott. Imádta a zenét. Nem csak hallgatni, játszani is Ezúttal nézzük hát meg, milyen ember lehetett és kövessük végig életét olyanformán, melyet még talán kevesen ismernek, tehát a tőlem megszokott módon,

gyermekkorától kezdve. Ajánlom mindazoknak, akik Japán iránt érdeklődnek, hogy ismereteik e kicsiny művecskével is bővülhessenek. Hogy eggyel több nevezetes japán személyt ismerhessenek meg. １８７ Irodalmi módon és ahhoz illően előadni nem lehetek képes, de célom nem a szakszerű és irodalmi forma, hanem Japán és annak kultúrájának megkedveltetése a tőlem telhető módon. Egy napon Icsiró fura képeslapot kapott. A képeslapon mindössze csak annyi állt: "Nagy bajban vagyok, holnap gyere el hozzám, légy szíves." Aláírás: Jamaneko Icsiró nem tudta mire vélni e képeslapot, ezért másnap már korán reggel elindult Tanikawa felé. Fogalma sem volt, ki az a Jamaneko és hogy milyen bajban lehet. A képeslapon annyi sem volt, hogy merre keresse őt. Mégis elindult, maga sem tudta miért, de valaki bajban van, akkor azon segíteni kell, csak ennyit tudott, és szeretett volna segíteni az ismeretlen Jamanekónak. Tanikawa igencsak

nagy távolság, de szerinte a képeslap onnan jöhetett, ezért arra kell hát mennie. Az út lassan elfogyott előtte és egy csapáson keresztül kellett folytatnia az útját. A csapás pedig a bambuszerdőben ért véget, csak az irányt igyekezett tartani, és ahogy a fák sűrűjébe hatolt, egyre sötétebb és sötétebb lett. A falombok eltakarták a napot, annak fénye azon át nem hatolhatott. Icsiró nem először járt erre, egy cseppet sem aggódott. Tartotta a célt, amely felé haladt. Mikor a fák elfogytak, élesen vágott szemébe a nap fénye. Idő kellett, mire a világosságot újra megszokja. Ahogy így hunyorgott, az előtte levő füves tisztáson egy magas, vékony fiút látott. Minden bevezetés nélkül megkérdezte tőle, hogy ismeri-e véletlenül Jamanekót. Az illető nagyot kurjantott és szinte kacagva válaszolt. １８８ - Jamaneko nemsokára visszajön ide, ahol mi most állunk. Téged Icsirónak hívnak, ugye? - Icsiró már régen nem

csodálkozott ekkorát. Nem is állta meg, hogy meg ne kérdezze a fiútól, vajon honnan tudja. - Hát csak tudhatom, hisz Jamaneko katonája vagyok. Én voltam az, aki a képeslapot hozzád bedobta. - Még mielőtt Icsiró bármit szólhatott volna, feltámadt a szél, ami egyre erősebb lett. A magas fűszálak jobbra-balra vagdalóztak. A magas fiú pedig, mint akit valamilyen csapás ért, meghajolva sütötte le szemét a földre. Icsiró lába remegett, amikor közvetlen előtte, mintha csak a földből bújt volna elő, egy hatalmas fekete macska magasodott szinte az égig. Sárga mellényt viselt és nagy, zöld szemei fényben csillogtak. - Jó napot, Jamaneko! Köszönöm a tegnapi képeslapot. próbálta Icsiró kezdeni a beszélgetést Jamaneko nem kapta be és nyelte le egészben, hanem üdvözölte ő is a kisfiúcskát és elmesélte neki, hogy tegnapelőtt valami olyasmi történt, hogy a miatt bajba jutott. Icsiróra azért van szüksége, hogy kölcsön vegye az

emberi eszét és gondolatait, ami, ember lévén, neki lehet csak. Ezért küldte a képeslapot Viszont nem esett neki Icsirónak azonnal a kérésével. Először arra kérte, hogy pihenjen s azután folytatja. Elővette cigarettatárcáját és egy cigarettát a szájába vett, majd a tárcát Icsiró felé tartotta és őt is megkínálta. Icsiró ijedten utasította vissza a cigarettát, ezen Jamaneko nagyot kacagott. Jelezve feléje, hogy érti, hiszen Icsiró még gyerek, ugye. A szájában levő cigarettát meggyújtotta és a kékesen szálló füstöt bámulgatta. Egyszer csak Icsiró lába alatt megremegett a föld. Ijedten ugrott fel és a földrengést követő hang felé figyelt A fűből csak úgy kirobbant egy aranyszínű kerek valami, ami körbe-körbeforgott szélsebesen. Jobban megnézve azt, biz nem golyó, még csak nem is arany. Piros nadrágot viselő dongurik １８９ voltak. Talán 300 is volt belőlük Egymást átkarolva forogtak és kiabáltak: wawawa

wa. Jamaneko intett katonájának, aki felemelte famarkolatú csengőjét és megcsengette. A csilingelésre a dongurik szép lassan leálltak és alább vették hangjukat. Ekkor a fiú letette csengőjét és ostort vett a kezébe. Meglendült az ostor és csatt, csatt, csatt, csattogott serényen. Addig csattogott, míg a dongurik teljesen el nem hallgattak. Nem könnyű dolog ám a dongurikat nyugalomra inteni! Mindegyik a magáét fújta csak. Nem, nem és nem! Nem te vagy a legjobb, hanem én! Akinek hosszúkásabb a feje, csak az lehet a legjobb. Itt én vagyok a leghosszabb fejű! Bee! -Hogyisne! Nem úgy van az! Nagyon tévedsz. Akinek a legkerekebb a feje, az a legjobb közöttünk. Az enyém a legkerekebb Én vagyok hát a legjobb. Én vagyok itt az első! - Na persze, ahogy te azt elképzeled. A legkövérebb a legjobb itten, és a legkövérebb én vagyok. Az első tehát én vagyok - Na még mit nem! Még hogy a kövér?! Ne bolondozz! Aki a legmagasabb közöttünk, az a

legjobb. A legmagasabb pedig én vagyok Na ugye, hogy a legjobb is csak én lehetek?! - és zúgtak, mint a méhkas, egymást gyömöszölve. Az ostor csettegésére azért valahogy mégis csak lefékezték magukat és odafigyeltek. Na persze, hogy teljesen lecsendesedjenek, az nem ment, ezért Jamaneko haragosan rájuk förmedt. - Nyugodjatok már meg és próbáljatok megbékélni egymással! Na, erre tört ám ki az igazi haddelhadd. Úgy egymásnak ugrottak a dongurik, hogy az csak, na. - Én vagyok a legjobb! Dehogyis! Én lehetek csak az! - és üvöltöttek torok szakadtából, az ember füle majd beszakadt tőle. Ezekkel nem fognak tudni szót érteni, ahogy elnézem. Icsiró visszaemlékezett a mamája beszédére és hangosan megszólalt. - Ha nektek az a legfontosabb, hogy ki a legjobb közöttetek, １９０ akkor legyen. Megmondom nektek, ki a legjobb Csak a leghülyébb lehet közöttetek első. Nos, ki a leghülyébb, az álljon elő, az érdemli az első helyet. A

dongurik erre - daing!, mintha falnak mentek volna, egyből megálltak és tágra nyílt szemekkel hallgattak. Jamaneko is elcsodálkozott, de bólogatva megszólalt. - Jól figyeljetek! Közöttetek a leghülyébb, a behorpadt fejű az első, az igazán legjobb. - Az eddig egymást túl üvöltöző dongurik némán és bambán néztek Jamanekóra. Ezt látva Jamaneko boldogan fordult Icsiróhoz. - Nagyon szépen köszönöm Igazán nagy segítség volt. Ezután, ha máskor is hasonló bajba jutok, neked írok képeslapot. Kérlek, gyere el akkor is - Majd katonájához fordult és összeszedette vele a dongurikat. Icsiró nagyon boldog lett, amikor ő is kapott belőlük. - Most pedig gyorsan vidd haza Icsiró-kunt. - Mire ezt kimondta, hatalmas kerekeken guruló gombával vágtató fehér ló érkezett. Icsiró és Jamaneko beültek a gomba szárába, a katona pedig a bakra, kezébe vette a gyeplőt, és már vágtattak is Icsiró háza felé. A dongurik mindvégig csöndesen

pihentek Alig hitték el, hogy ezek ugyanazok a dongurik lennének. A gombafogat Icsiró háza előtt állt meg, s mikor Icsiró kiszállt belőle, még utoljára megbámulta e guruló csodát. Úgy lépett be a kerítésen, hogy kezében a dongurik békésen szunyókáltak. Innentől fogva Icsiró szinte minden nap lelkesen szaladt a postaládához. Várta és remélte, hogy Jamaneko megint szólítja őt. De Jamanekótól képeslap nem jött többé - Nos, hogy tetszett? Ilyen és ehhez hasonló meséket írt Mijazava Kendzsi. Talán egy kissé egyszerűnek tűnik, talán egy kissé rövid is, de mindenki számára érthetőek. Hiszen a legkisebbeknek írt ilyen egyszerűen nagyszerű meséket. Mijazava Kendzsi a japán gyerekek egy "Boldogság Szigete". DONGURI = makk １９１ Mijazava Kendzsi 1896-ban született Ivate prefektúra Hanamaki városában. Nagyon csendes és szerény kisgyerek volt. Alig különbözött bármely más gyerektől Talán ami kiemelhető, az

a jószívűsége. Erről az első feljegyzés Kendzsi első osztályos korából való, amikor egy barátjával játszadozás közben egy gyümölcsfa közelébe értek. A barátja, látva a gyümölcsöket, azonnal annak evésére noszogatta Kendzsit. Kendzsi viszont úgy tudta, hogy ettől a gyümölcstől könnyen megfájdulhat a has, és barátját az evéstől inkább visszatartotta. Természetesen eredménytelenül De mikor a barátja már javában lakmározott a fa tetején, annak noszogatására végül maga is hozzálátott a nagy evésnek. Úgy belaktak mind a ketten, mint a duda. Mikor az evéssel és játékkal végeztek, majd a barátok egymástól elbúcsúztak, hogy hazatérjenek, Kendzsi egyfolytában azon izgult, hogy a hasfájás elkerülhetetlen lesz. Hazaérve eszébe jutott, hogy apja a hasfájás elkerülése végett mindig tartott a szekrényben gyógyszert. Olyan gyógyszert, ami nem a hasfájásra való, hanem annak megelőzésére. Kendzsi megtalálta ezt a

gyógyszert és gyorsan ivott is belőle. Ezután pedig a barátja jutott eszébe, hiszen az is sok gyümölcsöt evett, milyen rossz volna, ha annak valami baja lenne. Fogta a gyógyszeres üveget és meg sem állt a barátja házáig. A barát ugyan csodálkozott Kendzsin, de az orvosságos üveget kérésére meghúzta. Így már Kendzsi nyugodtabban tudott aludni az éjszaka. Másodikos volt, amikor az iskolában egy diákot a tanár úgy büntetett meg, hogy kiállította azt a folyosóra, s kezébe egy vízzel telt tálat nyomott. Így kellett neki állnia, mindenki szeme láttára, aki csak a folyosón elhaladt és mivel a tálnak a víztől elég nehéz súlya volt, biz az egyre nehezedő táltól a kisgyerek egyre jobban fáradt, egészen addig, míg el nem pityeregte magát. １９２ Ekkor járt arra Kendzsi és látva a megbüntetett gyereket, megsajnálta azt. Odament hozzá, és hogy segítsen rajta, a vizet kiitta a tálból. Ezzel a kisdiáknak könnyebb lett és

Kendzsi kapta a következő büntetést helyette. A sógakkót befejezve, Moriokában folytatta a további (még ált. iskolai) tanulást. Az iskola ablakából szerette nézni az Ivatehegyet, amely pompásnak tűnt neki, a maga kétezer méteres magasságával. Az iskola, rendszeresen szervezett erre a hegyre kirándulásokat, így Kendzsi életében először, az iskola jóvoltából a mindig szeme előtt lévő és már nagyon kívánt hegyet megmászhatta. Nem is lehetett nála boldogabb gyereket találni az osztályban. Meg sem állt a tetejéig, pedig a többiek valahol félúton pihentek, a menetelésben annyira elfáradtak. De nem így Kendzsi, aki vissza se tudta tartani örömét, hogy végre a hegyről is végignézhet a városon. Annyira szépnek találta e látványt, hogy az első túrát, amit az osztálytársakkal tett, megismételte azután, amikor csak tehette, egyedül is. Ücsörgött naphosszat a hegyen és bámulta az alant elterülő tájat, gyönyörködött a

felhőkben. Attól az iskolai kirándulástól fogva annyira beleszeretett a természetbe, hogy azt már nekem csak akkor sikerülhetne leírni valahogy, ha minden fantáziám latba vetem. Amikor szünet volt az iskolában, Kendzsi indult is a hegyre, kezében kalapáccsal, és a kövek gyűjtésébe merült bele. Szenvedélyesen gyűjtötte az érdekesebbnél érdekesebb köveket. A természet lágy ölén s a kövekben való gyönyörködés közben dúdolgatott. Csak úgy, ahogy éppen jött Később pedig e fura sajátos dallamaihoz verseket, szövegeket is költött. Nagy élvezettel írt dalszövegeket, hogy aztán azokat dalolva élvezze a természetet, ahol senki se zavarta. Noteszét ilyenkor már nem hagyta otthon. Zsebében tartotta, hogy mindig kéznél legyen, ha valami új dallam jutna az １９３ eszébe, s akkor azonnal, ha kőbe nem is, de a füzetbe bevéshesse. Talán éppen ez az, ami érdekessé tette Kendzsit, hiszen ekkor még sehol sem tanult zenét, sőt a

zenét s az ahhoz való szövegírást sem ismerhette. Mégis hatalmas vágyat érzett erre és ontotta magából a fura dalszövegeket. Ez a mániája annyira elhatalmasodott aztán rajta, hogy Kendzsi, aki sógakszej korában az iskola legjobb tanulója volt, csúgakszej korára éppen hogy csak átment valahogy a vizsgákon. (Japánban az iskolai oktatás rendszere kissé eltér a miénktől. Sógakkó : A gyerekek 7 évesen kezdik meg a tanulást, így elsőként a sógakkóban kezdenek, ami alapján sógakszejnek nevezik őket. E négyéves iskola után másik iskolába vándorolnak, amit csúgakkónak neveznek. A mi fogalmunk szerint ötödikeseknek számítanak az ide kerülő gyerekek és csúgakszejnek nevezik őket. Ez négy- illetve ötéves iskolát és tanulást is jelent.) Az iskola végeztével Kendzsi nem tehette meg, hogy ne dolgozzon, és kedvenc dolgaival foglalkozhasson egész nap. Kendzsi szülei sokat dolgoztak, és a ház, amiben élt, rengeteg elfoglaltságot

adó, nagy épület volt. Így segítenie kellett a munkában. Kendzsiék háza és munkája a mai fogalmakkal kifejezve "zálogház" féle volt. Ahova az emberek hozták dolgaikat, hogy pénzzé tegyek azokat, s mikor jobbra fordult a soruk, akkor vissza is vásárolhatták onnan. Az ilyen helyen kétségtelenül inkább azok fordulnak meg, akik rossz helyzetbe esnek, illetve súlyos anyagi gondjaik támadnak. Kendzsi túlzottan kedves szívével ez a fajta munka nem lehetett túl könnyű neki, hiszen rendkívül meg tudta sajnálni a szegény embereket, akik talán legbecsesebb tárgyaiktól válnak meg egy kis pénz fejében. Rendszerint pedig １９４ azért kell a pénz, hogy ennivalót vegyenek gyerekeiknek. Kendzsi tehát csak rosszul érezhette magát egy ilyen helyen. Annyira sajnálta az embereket, hogy megesett még olyan is, hogy a zálogba adott tárgyért visszatérőtől nem fogadta el a pénzt sem. Egyszerűen csak visszaadta neki a betett tárgyat és

látva a szegény embert, képtelen volt tőle még pénzt is behajtani. Az édesapja végül is megelégelte fia jószívűségét, mely csak tönkreteheti a család megélhetését és abbahagyatta vele a munkát. Ha annyira szereti a zenét és dalok szerzését, akkor menjen inkább olyan iskolába, ahol annak valódi módját megtanulhatja. Kendzsi álma valósult meg azzal, hogy apja beíratta egy magasabb fokú iskolába. Mi több, nagyon meglepte apja hirtelen fordulása, hiszen mi sem lehetett világosabb, hogy Kendzsinek apja munkáját kellene folytatnia. A fejében ezért sosem fordult meg, hogy valami másra, mert volna gondolni. Pedig tiszta szívből utálta azt a munkát. A neheze viszont csak ezután jött. Hiszen nem olyan egyszerű bejutni a magasabb szintű iskolába. A felvételi vizsga szigorú, csak kevesek képesek letenni. De Kendzsi lelke felajzott és minden izgalma csak a körül forgott, hogy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Nekiveselkedett a

tanulásnak és tanult, tanult, éjt nappallá téve. Hogy nem lehetett buta gyerek, azt bizonyítja sikeres felvételi vizsgája. Olyannyira sikeres volt, hogy elsőként került be az iskolába. Ezen már szülei is rendkívül elcsodálkoztak Kendzsi, aki a csúgakkóban épphogy csak átevickélte az éveket, a felső iskolába az első nekirugaszkodásra bejutott, mindenkit megelőzve. Ezzel a Kótónóringakkó diákja lett és nála boldogabb embert ugyan hol lehetett volna még találni?! １９５ A virágokat, fákat annyira szerető Kendzsi nem csak boldog volt, hogy a Kótónóringakkó diákja lett, de a tanulás megszállottjává is vált. Olyannyira, hogy egy idő után tanára egyszerűen kijelentette, hogy õ már nem tud neki semmi újat tanítani. Tanára ezután külföldi könyveket kezdett neki adni Azokban még találhatott olyat, amit a japán könyvek nem tartalmaznak. Körülbelül ebben az időben döntötte el magában Kendzsi, hogy maga is tanítani

fog. Tudását, ismereteit átadni másoknak Annyira beleélte magát ebbe a hivatásba, hogy az iskolába jóval előbb érkezett azért, hogy a tanári katedrára állva és maga elé képzelve a hallgatókat, előadásokat tartott. Mire az első diákok és tanárok megérkeztek, már végzett is a képzeletbeli oktatással. Akik pedig egy-egy alkalommal láthatták, ahogy Kendzsi a levegőnek beszél, és úgy viselkedik, mintha õ lenne a tanár, azoknak úgy tűnhetett, hogy ez a diák megbolondult. Az iskola által nyújtott könyvek nem bizonyultak elegendőnek. Minden egyébbel is elkezdett hát foglalkozni, nem csak azzal, amit ebben az iskolában tanulhatott, nem csak annak továbbképzése végett. A film és zene vonzotta még nagyon, ezért az iskolán kívül ezekkel egyre többet foglalkozott. Első dalai, amiket másoknak is megmutatott, ilyentájt születtek. A barátai mikor énekelni kezdték, nagyon fülbemászónak találták azokat. Olyannak, hogy aki egyszer

hallotta, annak fülében marad a dallama. Az első közismertté vált Mijazava dal akkor született, amikor első osztályos korában az iskolakirándulás alkalmával Hakone hegyein barangolt osztálytársaival. Annyira tetszett Hakone fenséges vidéke, szikrázó tava, a hegyek hullámai mögött kíváncsiskodó Fudzsi látványa, hogy dalba foglalta akkori érzéseit. A dal tehát e nap emlékére íródott, hogy ahányszor ezt magában eldalolja, akkor képzeletben ismét és ismét Hakone szépséges és fákkal borított hegyei között teremjen. １９６ Nézzük csak, hogy néz ki ez a dal. fordítás nélkül, eredetiben: "Wakaretaru kobutsutachi no nagekurame hakone no yama no usurebinishite" Hakonéban magam is gyakran járok és nem kis meglepetésemre a hakonei lakosok között e kis dalocskát nem csak dallamában, de szövegében is ismerőkre találtam. Mijazava diákkori röpke költeménye ezek szerint valóban megmaradt és az embereknek nem

ismeretlen. A "nagekurame" szónál volt, aki megállt és magyarázkodásba kezdett, hogy ez mennyire nem köznapi kifejezés, így bizony van, aki nem is érti meg e szót, ami köznyelven a "nageku darou"-val azonos. Így rájöhettem, miért is nem találom én a nagekurame kifejezést a szótáraimban. Szerencsére Hakone közel van, szerencsére a legelső Mijazava dalt is ismerik itt-ott az emberek, szerencsére utána tudok járni annak, amit a könyvekből kiolvashatok. Mennyi szerencse kell, hogy egy ilyen mű összeálljon? Amikor Kendzsi a Kótónóringakkóban a tanulást befejezte, 23 éves volt. De még a tanulmányokat befejezve sem tudott az iskolától megválni. Maradt hát és tanult és a kezdő diákokkal is szívesen foglalkozott. Lelkesítette őt az is, hogy tudását mások segítésére használhatta. Csak két évvel később tért haza, nem titkolt vágya pedig az volt, hogy még magasabb iskolába kerülhessen, amihez a szülők

támogatása lenne szükséges. Az apja ennek már teljesen ellene volt, mondván, hogy már az is több a kelleténél, amit eddig tanulhatott. Hogy a fia még mindig csak tanulni akar, azt már egy kissé soknak tartotta. Fia ugye ekkor 25 éves és nagyon is érthető, miért vonta meg az apa fiától a további tanulást. Más, hasonló korú férfi ugyanis már rég munkával tölti ilyenkor az idejét. Kendzsi megértette ezt és nem vitázott apjával, hanem beállt segíteni a boltba, ezúttal sem apja teljes megelégedésére. Kendzsi igyekezett rendesen dolgozni, hiszen ki akarta mutatni köszönetét már １９７ azért is, hogy a tanulással idáig juthatott. Nincs mit követelnie, csak köszönnie. A boltban körülvette magát könyvekkel és munka közben magánúton képezte tovább magát, ahogy tudta. Viszont az emberekhez továbbra is csak megértéssel és jószívűséggel tudott viszonyulni. A szülei egy idő után látva, hogy Kendzsi hiába is lett már

felnőtt, a lelke továbbra is gyermek maradt és mindenkinek csak jót akar. Ez pedig megint csak tönkreteheti őket anyagilag. Kendzsi is sokat gondolkodott azon, mi lenne a helyes. Maga is érezte, hogy a munkát nem tudja apja elvárásainak megfelelően ellátni, de hát valamit mégis csak kellene neki is csinálnia. Nincs mese, el kell hagynia a házat és utazni, látni, tapasztalni, akkor csak megtalálja, ami igazán neki való lehet!? Mivel abban biztos volt, hogy szülei ebbe nem fognak beleegyezni, ezért úgy hagyta el a házat, hogy szüleinek semmit se szólt. Felszállt a Tokió felé induló vonatra és arra gondolt, hogy maga is indul a beszédeken, melyeket rendszeresen rendeznek és megengedik, hogy mindenki arról tartson előadást, amiről csak szeretne. Csakhogy Kendzsi valamiről megfeledkezett a nagy igyekezetben. Pénze az csak nagyon kevés volt. Szinte semmire sem elég, ami a vonatjegy megvásárlása után megmaradt. Fedél nélkül és éhesen teltek

számára a napok. Krumplit evett és arra vizet ivott Ebből állt az egész napi étele. Kendzsi viszont ettől sem tört meg Nappal előadásait megtartotta, este pedig valami ehető dolog után nézett. Zsebpénzt is keresett úgy, hogy egy tanárnak segített az otthoni munkában. Ilyenkor diákok házi feladatait nézte át, vagy dolgozataikat ellenőrizte. Egyszer a tanár, aki olvasta Kendzsi felszólalásait, azokat érdekesnek találta és odavetette neki, mi lenne, ha versírással foglalkozna. Amikor Kendzsi elbúcsúzott a tanártól, elgondolkodott azon, amit mondtak neki. A verseket, dalokat, meséket, történeteket, az ilyesmiket nagyon szerette. １９８ Nekiesett hát az írásnak és olyan nagy lendülettel írt, hogy normál ember annyi betűt le nem írhatott egy nap, mint amennyit õ papírra vetett. Ebben az időben egyetlen hónap alatt mintegy háromezer írást készített. Egy egyszerű ember erre nem is lehet képes. Írásai már nem fértek be a

legnagyobb szekrényébe sem. Ebből a nagy lendületből húga, Tosiko betegségének híre zökkentette csak ki. Mikor erről tudomást szerzett, mindent abbahagyott és rohant haza. Húgát oly közel érezte magához, hogy el sem tudta képzelni, hogy nála jobban bárkit is szerethet. Tosiko is ugyanígy érzett, ezért amikor a húgocska meglátta bátyját, lázasan is karjaiba akart rohanni. Kendzsi addig maradt húga mellett, míg az fel nem gyógyult. Ez a hazatérés egyben fordulatot is jelentett. Ugyanis egy napon Hanamaki város iskolaigazgatója kereste fel és arra kérte, dolgozzon nála. Tehát legyen az ő iskolájában tanár Eddig is előfordult már, hogy ilyen állást kínáltak neki, de mivel nem tanár, hanem író szeretett volna lenni, mindig visszautasította. Ezúttal viszont az előtte álló tanárt annyira érdekes embernek találta, hogy az állást elfogadta tőle. Így lett belőle tanár egy icipici iskolában, amelyben tanár is összesen 4-5 volt

csak. Az iskolát Nogjó gakkó néven ismerték. A diákok amolyan földműves és munkás gyerekek, akiket nem igazán a tanulás kötött le. Kendzsi összeszedte hát erejét, és a diákokkal megértette, hogy könyvolvasás és zenehallgatás nélkül az ember nem élhet. Nem szabadna pusztán csak a munkára gondolni és a miatt minden mást, elhanyagolni. Könyveket szerzett be és felolvasásokat tartott. A zenehallgatáshoz egy osztályt zeneteremmé alakított. A hangszereket is saját kezűleg készítette. Még arra is ügyelt, hogy a teremben mindig legyenek virágok is, amelyek rendezéséhez is jó érzéke volt. １９９ Történt egyszer, hogy osztályában egy diákot lopáson értek. Tulajdonképpen ebben az iskolában mindenki szegény volt, így ki gondolta volna, hogy azt a keveset is ellopná társától? Kendzsi magához hívatta ezt a diákot a tanári szobába. Nem verte meg, még csak nem is haragudott rá. A gyermek tettéért, hisz az õ diákja volt,

maga is oly nagy felelősséget érzett, hogy szeméből csak folytak a könnyei. A diákot arra kérte, fogadja el őt testvérének. Hadd lehessen a bátyja neki, és megígérte, hogy mindent úgy tesz, mintha igazi bátyja lenni neki. Ha valamire szüksége van, inkább szóljon neki. Amit csak adni tud, azt megadja. Ha pénz kell, szóljon, és ami nála van, azt akár mind odaadja. A zsebébe nyúlt, és ami abban volt, a gyerek fele nyújtotta. Ettől a gesztustól viszont már a diák bőgte el magát, és önmagát szidta, amiért ilyen rosszat tett. Csak annyit kért, hogy most az egyszer bocsássa meg neki bűnét. Kendzsi örömmel fogadta a diák megbánó szavait és biztosította arról, hogy ezúttal persze, hogy megbocsátja. A diákból azután az iskola egyik legrendesebb tanulója lett. Nemhogy nem lopta meg többé társait, de maga is inkább adni kezdett. Ebben az iskolában történt, hogy az egyik tanár beteg lett és Kendzsi a gyógyításra azonnal

felkínálta fizetése felét. Nem csak a fizetése felét adta oda, de amikor a tanár betegsége súlyosbodott és kórházba kellett őt vinni, maga is vonatra szállt és bement a kórházba ment. Ott volt éjjel-nappal tanártársa mellett, és amikor az felébredt, beszélt hozzá, vigasztalta. A tanár megfogta Kendzsi kezét és bocsánatot kért, amiért az iskolában olykor megbántotta, bocsánatot azért is, amiért betegségével így feltartja. Igazan hálás volt Kendzsinek, hogy ilyen kollégát és ennyire jó szívű embert tudhatott maga mellett. Ez a tanár rövid idő múlva meghalt Kendzsi pedig tehetetlen nagy szomorúságot érzett. Ezt követően újabb szomorúság érte. Húga ismét ágynak esett Lázas volt és ２００ erőtlen. Kendzsi a két kilométerre lakó húgát minden nap meglátogatta. Virágokat vitt neki és kedvenc édességeit, mit húga nagyon szeretett. Közben mindent megcsinált a húga helyett. Egy napon, mikor húga házához ért

és belépett, sok embert pillantott meg, amint körbeülik szeretett húgát. Vajon mi történhetett, hogy a barátok és rokonok mind itt vannak? Bizony azért jöttek, mert az orvos szomorúan közölte velük, hogy a beteg gyógyíthatatlan. Mi több, jó, ha még egy napot megérhet. Ekkor már november volt és hideg Tosiko, amikor látta bátyját megérkezni, és fölé hajolni, nagyon boldog arcot mutatott. Bátyja közelsége ily nehéz pillanatokban is mozgásra, beszédre serkentette. Megkérdezte tőle, alig hallhatóan, hogy odakint esik-e már a hó. Ha esik, akkor ő azt látni akarja Nagyon szerette a hó tiszta fehérségét. Kívánta ennek látványét és kóstolni akarta ebben a pillanatban is. Kendzsi azonnal felkapott egy teáscsészét és kirohant. Megtöltötte frissen hullott hóval, és húga elé tartotta. De Tosikónak már nem volt annyi ereje, hogy szájával megérintse és belekóstoljon, pedig nagyon akarta. Kendzsi odatartotta hát egészen, hogy a

húga szájához érjen. Tosikónak ez volt az utolsó hó, amit még érezhetett Még mondani akart valamit, de hang sehogyan sem jött ki a torkán, lelkét szép csendesen kilehelte. Kendzsi fogta húga fejét, és könnyei peregtek. Ölelte és csókolta őt halálában is Nem, nem akarta elhinni, hogy ez igaz! Hogy az ő imádott húga is meghalhat. Egyre hangosabban szólítgatta a nevén Tosiko! Tosiko! De ő már nem válaszolt neki többé. Oda van, mit Kendzsi a világon a legfontosabbnak tartott, fontosabbnak az életénél is., a húga, Tosiko Tosiko örökre megpecsételte bátyja életét, Kendzsi őt lelkéből ki nem eresztette. Soha, míg Kendzsi csak élt, húgát egy percre el nem felejtette. Vidám és mosolygós arcát, játékos pajkosságait és a fagyit, amit az annyira imádott és Kendzsi hordta neki, még akkor is, amikor ２０１ már beteg volt. Húga elvesztése számára már oly nagy csapás volt, hogy abba soha nem tudott belenyugodni. Híressé

vált műveit olvasva, azokban minduntalan húgára, Tosikóra ismerhetünk, vagy egyenes, vagy valamilyen rejtett formában. Kendzsi műveit innentől kezdve Tosiko lelke járta körbe, egészen addig, míg Kendzsi csak írhatott. ２０２ ２０３ A szerző további művei Karate – Kung Fu Kóklerek Harcművészet régen és 2000 után Harcművészet álarcban Budo – Bujutsu Amikor Bushikká válunk Határvonal Hiragana Katakana Heian ShoDan Kanji – Tanuljunk írásjeleket Japán hagyományok Lankadó kedv Egyesületi, vagy magántanulás? Sugawara Martial Arts Aikido Japán és a munka Senpo Jutsu Támadószellem Japán Templomai JAHUSC – Utazzuk be Japánt! A Szamuráj Barbárok Japánban – Gaijin Tokimune Toyotomi Tenno Japánok a magyarokról ２０４