Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Gazdaságtörténeti előadás, 2002

1 Gazdaságtörténeti előadás Őskor Paleolitikum Az eszközhasználó emberi elődök kb. kétmillió évvel ezelőtt jelentek meg a földön, ám ennek a hosszú fejlődési periódusnak az első 1990000 évében csupán nagyon durva kéziszerszámaik voltak. Ezek a Homo erectus és a Homo habilis Jellemzőik: mindenevők, szerszámaik csupán ásásra, kaparásra, törésre, tehát az emberi kéz erejének fokozására szolgáltak. A következő periódusban az emberek már pattintással, repesztéssel különböző éleket vágtak szerszámaikra, nyélre húzták azokat. Az utolsó jégkorszak vége felé, 20-30 ezer évvel ezelőtt élt emberek már sokféle hasított szerszámmal, szúró-vágó fegyverekkel rendelkeztek, főként húsevők, vadászok voltak, a tüzet már régóta ismerték, az Altamira barlang festményei bizonyítják, hogy vallási hiedelemvilág és gazdasági tevékenység jellemezte törzsekre osztott társadalmukat. Thomas Hobbs szerint ez az élet

„piszkos, kegyetlen és rövid” Az átlagos életkor 20 év, a gyermekhalandóság igen nagy, az emberek életében a bőség és az ínség rajtuk kívülálló okokból váltakozott: a bőség a vadászott állatcsordák vonulásától és a vadászszerencsétől függött, a tartós ínség egész közösségeket is sűrűn elpusztított. Mindezek ellenére az ember igen jól elterjedt az őskőkorban az egész földön: a korszak végére 10-12 ezer évvel ezelőtt a Föld minden akkor lakható vidéke igen gyéren bár, de benépesült. A Homo sapiens világnépesség nem haladhatta meg a húszmilliót, más becslések szerint inkább tízmillió körül mozgott. Neolitikum 10-12 ezer évvel ezelőtt az utolsó jégkorszak levonulása döntő földrajzi és éghajlati változásokkal járt különösen az északi féltekén. Ennek a változásnak az emberi történelem szempontjából döntő következményei voltak. Az éghajlat enyhülésével eltűnt Eurázsiából és

Észak-Amerikából sok olyan emlősállat, amely eddig az ember legfontosabb tápláléka volt: kihalt pl. a hosszúszűrű mamut és a gyapjas orrszarvú, északra húzódott a rénszarvas ÉszakAfrika és Közép-Ázsia mind nagyobb területein a kiszáradás, napjainkra az elsivatagosodás lett az uralkodó, míg az Alpoktól északra igen dús erdőségek és legelők lettek úrrá. Az emberi csoportok helyváltoztatásra, költözésre, vándorlásra kényszerültek. Új technikával, csiszolással állították elő sokkal hatékonyabb vágó, vadász szerszámaikat. A legjelentősebb változás azonban a földművelés és az állatok háziasítása volt. Ez a folyamat a Földközi-tenger keleti medencéjétől a Perzsa-öbölig húzódó földsávon már az i. e 8000. év előtt megkezdődött, s bizonyos az, hogy i e 6000-ben már letelepedett földművelés, búza- és árpatermesztés, illetve birka-, kecske- és disznótartás is létezett. Az emberek ekkor létesítettek

először viszonylag állandó településeket, elkezdődtek az első vályogépítkezések, a vadászat gazdasági jelentősége csökkent. Ez azonban a földművelés szempontjából elsősorban és döntően kapáskultúra volt. A letelepült életmód alakította ki a munkamegosztás rendszerében az első mesterségeket (fazekas, fémgyártó, bányász, kereskedő stb). A földművelés feltalálásának egyik fő következménye a népesség növekedése volt. Ezért nevezzük azt a folyamatot neolit forradalomnak, mely a Nílus völgyét Kr. e 4000 körül érte el, 2500 körül pedig már behatolt a Duna-medencébe és a Földközi –tenger nyugati partvidékére is, sőt már a földrajzi körülményeknek megfelelően specialitások is kialakultak. Dél-Oroszország és Közép-Ázsia aszályos sztyeppéin a földművelés természetesen nem tudott meghonosodni, itt állattartó életmódra rendezkedtek be, ekkor háziasították a lovat. A korai földművelő közösségek

alapvető gazdasági és társadalmi egysége a parasztfalu volt. Ezek az emberek már jóval biztonságosabb ellátást biztosítottak maguknak, 2 de a letelepedett életmóddal és a nagyobb népsűrűséggel a járványok is együtt jártak, így az átlag életkor még mindig, s valószínűleg az egész ókor folyamán sem haladta meg a 25 évet. Az újkőkori parasztfalu társadalmi struktúrája viszonylag egyszerű és egységes. A közösség tagjainak egymáshoz fűződő viszonyát az öregek tanácsa által értelmezett szokás és tradíció határozta meg. A gazdasági alapokat jelentő földet és állatállományt közösen birtokolták és közösen is munkálták. Ókori birodalmak Hagyományos dátumok Surrakin akkád birodalma Kr. előtt 2350-2300 kialakulás és a Nyugat-Római Birodalom bukása: Kr. után 476 A nagy folyóvölgyi civilizációk Alsó-Mezopotámia, a Perzsa-öböltől északra, a Tigris és az Eufrátesz közé eső vidék Kr. előtt 4500-ig

nem tartozott a kiemelkedő gazdasági eredményeket felmutató területek közé. Népsűrűsége kicsiny, az áradásos, mocsaras terület nem alkalmas a neolit kapáskultúra számára, nincs erdőség, nincs épületfa, nincs kő és ásványi kincs. Mégis ezen a vidéken jött létre az egyik első nagyhatású civilizáció, a sumer birodalom. Ennek a fejlődésnek, s így ennek a birodalomnak a magas termelékenységű földművelés volt a gazdasági alapja. A fekete hordalékos talaj termékenységét évtől évre megújította a Tigris és az Eufrátesz tavaszi áradása és az általa lerakott iszap, de itt az ésszerű és gazdaságos termeléshez bonyolult csatornázási és öntözési rendszer kiépítésére, tehát magas műveltségű, fegyelmezetten együttműködő és nagy számú munkaerőre volt szükség. Tehát csak magas fokú munkaszervezés és irányítás, a munkákat és az építményeket megtervező magas szintű irányítás, ehhez alapvető

csillagászati, biológiai és matematikai ismeretek révén jöhetett ez a gazdaság létre. Mindez pedig a társadalom megfelelő tagoltságát tételezi fel: az uralkodó osztály kultikus és fegyveres hatalmával uralkodott (papok és katonák), a beszedett adókból emelte középületeit, templomait, fizette tudósait és az államszervezet bürokratáit, a szolgasorban tartott parasztok és kézművesek munkájukkal, és adójukkal mindezt fenntartották. Specializálódott mesterségek alakultak ki, tökéletesítették a réz- és bronzöntést, ennek alapanyagai, illetve az építőanyagok és ásványi kincsek hiányának kiküszöbölésére virágzó kereskedelmet hoztak létre. A fémgyártás és a kereskedés ettől kezdve a civilizáció egyik ismertető jegye. Jellegzetes települése a város: Eridu, Ur, Uruk, Lagas nevű templomvárosok. A legnagyobb jelentőségű dolog, amit a későbbi civilizációk a sumeroknak köszönhetnek, az az írás használata, s ez

valószínűleg a gazdálkodás szükségleteire vezethető vissza. Kr előtt 3000 táján egyszerű képírás-jeleket, 2800 táján már ékírásos jeleket használtak agyagtábláikon, melyek gazdálkodási, adószedési, hitelügyi és számadási céllal készültek. Az ékírásos rendszer a mezopotámiai civilizáció megkülönböztető sajátosságává vált. Ez az egyik ritka példa a történelemben arra, hogy egy bürokratikus szervezet valamilyen jelentős újítást produkált. Természetesen az írás hamarosan kilépett a gazdálkodás köréből s a hagyomány, a legendák, majd az irodalmi élet hordozójává vált. Sumer korai templomvárosaiban már egyértelműen hierarchikus társadalmi struktúra uralkodott. Az össznépesség mintegy 90%-a alávetett szolga, de az is lehet hogy rabszolgasorban élt, semmiféle tulajdonnal nem rendelkezett. A gazdaság alapja, a föld a templomé, illetve az abban tisztelt istené volt, felette a papok rendelkeztek. Az ókori

civilizációk jellemzője, hogy egyikben sem volt az állam legális alapja a magántulajdon: bennük a kollektív, vagy állami földtulajdon valamilyen formája uralkodott. Meg kell persze jegyezni, hogy igen jelentős különbségek léteztek, hiszen hatalmas területről és időtartamról 3 volt szó, de a magántulajdon sehol sem vált kizárólagossá. A papok mellett a III évezred kezdetére a szolgahad fékentartásában szerepet kapott harcosok, s vezetőik a királyok rendje is kialakult. Az osztálykülönbségeknek valószínűleg etnikai, törzsi gyökerei voltak. Érdemes figyelni arra, hogy a sumer, az első ismert írott nyelv a szomszédságában beszélt egyik sémi nyelvvel sem áll rokonságban, s valójában nem rokona egyik ma ismert nyelvnek sem. A legelső sumer városállamok szervezői valószínűleg idegen hódítók voltak, akik leigázták a vidéken már régebben élő neolit populációt. Ez a hódítási folyamat később többször

megismétlődhetett, hiszen a sumer városállamok gazdagsága és fejlettsége vonzó préda lehetett a környékbeli hegyekben és sivatagokban élő primitív harcos népek számára. Ezek az új- és új hódítók valószínűleg egyszerűen lemészárolták az államok vezetőit, s maguk ültek helyükbe, változatlanul kikényszerítve a szolgák munkáját. A városállamok terjeszkedésével a szomszédos dinasztiák igyekeztek egymás államát is meghódítani, a dinasztiák változásairól az anyagtáblák bőségesen adnak hírt. II Sarrukin (Nagy Szárgon) asszír király Sumer és Akkád összes városállamát hatalma alá vonta, és kiterjesztette hatalmát Iránra, ÉszakMezopotámiára, Szíriára és Palesztinára, vagyis Egyiptom kivételével az egész akkori civilizált világra. A mezopotámiai civilizáció legkorábbi székhelye a Perzsa-öböl vidéke, innen északra Akkád felé terjedt (ennek központja Babilon városa volt), majd elérte a Tigris és az

Eufrátesz vidékének felső szakaszát. A városállamok által kiépített intenzív kereskedelmi akciókkal a folyóvölgyi civilizáció fejlődését a Nílus és az Indus-völgyében is elősegítették. Nílus-völgy A Mezopotámiával kiépített kapcsolatok nyomán lendült fel és a III. évezred közepére csúcspontjára jutott az egyiptomi civilizáció az államszervezés, a művészetek, a vallás és a gazdaság terén. Sajátossága, hogy mindez a keresztény kor eljöveteléig minden zavargás ellenére nem sokat változott és vesztett fényéből. Gazdasági fejlődés az ókorban Az ókori birodalmak alapvető motivációja a hódítás, gazdasági alapjuk az a hadizsákmány, hadisarc és adó, amit a meghódítottaktól sikerült kicsikarni. Technikai értelemben nem sokat köszönhetünk nekik. Az ókori civilizációkat szolgáló jelentősebb újítások szinte mindegyike: a háziasított növények és állatok, a textil, az agyagedény, a fémművesség, a

monumentális építészet, a kerék, a vitorlás hajó megszületett még az írott történelem hajnala előtt. A II évezred legjelentősebb technikai vívmánya a vasolvasztás valószínűleg anatóliai vagy kaukázusi barbár törzsek műve volt. Jellemző, hogy az ókorban a vasat főként fegyverek, és nem szerszámok készítésére használták. A többi újítás: a kétkerekű harci szekér és a speciális építésű hadihajók pedig csak a harcászatban kaptak jelentőséget. Annak ellenére tehát, hogy a technikai fejlődés stagnált, az ókori birodalmak komoly gazdasági teljesítményekre voltak képesek. A hol kereskedelmi, hol hódító céllal szervezett expedíciók elterjesztették az ismert technikákat és új erőforrásokat vontak be a gazdálkodásba. A fejlődés magyarázatát a magasan fejlett piaci és kereskedelmi hálózat által lehetővé tett extenzív munkamegosztásban kell keresnünk. A jó termőföldön, sok rabszolgával, illetve

napszámossal dolgoztató nagybirtokok, erdőgazdaságok és szőlőskertek jelentős hasznot hoztak tulajdonosaiknak és az adók révén az államnak. A művelési rendszerek több formája alakult ki Bizonyos fajta újításnak számított a folyóvölgyi árasztásos műveléssel szemben a száraz művelés. Az árasztásos művelés a nagy 4 folyóvölgyeken kívül lehetetlen volt. Észak-Afrikában és Dél-Hispániában az öntözéses művelést vezették be, de a Római Birodalom egyéb tájain ez is kivihetetlen volt. A régió nagy részén laza, vékony a termőtalaj, ezt csak kis mélységben szántották, hogy megmaradjon benne a téli csapadék. Természetes trágyázás az áradások révén itt nem volt, a földeket így csak kétévenként vetették: ez a kétéves ugaros vetésforgó. A gyomok elszaporodása ellen a parlagon hagyott területet is szántották. A rendszernek sokféle változata létezett, közös jellemzőjük azonban az, hogy igen

munkaigényesek: nagy élőmunka-ráfordítást igényeltek. A kereskedelem az ókori világban a fejlődés motorja Az ókori kereskedelem újítása a nagy tömegű áru rendszeres tengeri szállítása a Földközi-tengeren. A kereskedelemnek addig is óriási szerepe volt, de ha szárazföldön bonyolították a kereskedő karavánok, ezek nem szállíthattak nagy tömegű árut. Főként drága kelméket (Selyemút), fűszereket, drágaköveket, műtárgyakat hoztak a birodalom központjai felé. A tengeri kereskedéssel foglalkozó és az Indus- illetve a Nílus-völggyel is kapcsolatokat építő sumer kereskedők útja nem lehetett rendszeres, az Indiai-óceánon keresztül, a monszun-szelek övezetében ez veszélyes és csak egyedi vállalkozás volt. A nagy folyóvölgyi civilizációk közötti rendszeres kapcsolatokat a Földközi-tenger keleti partvidékén a föníciaiak teremtették meg. Már az írott történelem kezdetén, Kr előtt 3000 körül megtelepedett itt ez

a tengerjáró nép, saját hagyományuk szerint vagy a Perzsaöböl, vagy a Vörös-tenger partjáról jöttek erre a vidékre. Lehetséges, hogy őseik tartották ezelőtt is a kapcsolatot a nagy folyóvölgyi civilizációk között, s éppen az Indiai-óceán hajózási veszélyei miatt telepedtek át új hazájukba. Majdnem három érezreden át szinte monopolizálták az egyiptomi kereskedelmet: a fáraók ügynökei voltak. Beszerezték a ciprusi rezet és a libanoni cédrust, s továbbították Egyiptom hagyományos áruit, a búzát, a papíruszt, a lenvásznat és az üveget. Hajósaik kimerészkedtek az Atlanti-óceánra is: Angliából ónt szállítottak, s valószínűleg körbehajózták Afrikát. A föníciaiak kereskedésüket feldolgozó iparral is kiegészítették, az állam és a nép neve is görög szó, bíborfestéket jelent. A föníciaiak önálló városállamokban éltek, melyek közül leghíresebb Szidón és Tyrosz. Gazdasági ügyleteik vitték rá

őket egy jelentős újításra Kifejlesztették az ékírásnál könnyebben kezelhető, hangokon alapuló ábécét, amit aztán a görögök fejlesztettek tovább. A föníciaiak kolóniákat hoztak létre Észak-Afrika partjainál, Szicíliában, a Baleáriszigeteken és a spanyol partokon. Az egyik ilyen föníciai kolónia, Karthágó később önálló birodalommá nőtte ki magát és háborúba keveredett Rómával a Földközi-tenger nyugati medencéje feletti uralomért. A Földközi-tenger másik nagy kereskedőnépe a görög volt. A föníciaiakkal ellentétben, a görögök eredetileg földművesek voltak. Észak felől érkezve hódították meg hazájukat, a félsziget viszont sziklás-hegyes vidék, nem adott megfelelő megélhetést. Rákényszerültek tehát arra, hogy az Égei-tenger szigetei és a félsziget jól tagolt partvidékét jó kikötőként kihasználva kimerészkedjenek a tengerre már a mükénéi korban, a Kr. előtti XIVXII században A trójai

háborúról szóló homéroszi eposz is valószínűleg a görög kereskedők és a fekete-tengeri bejáratot őrző trójaiak közötti rivalizálás egyik epizódját írja le. A kereskedelmi vállalkozás célja valószínűleg a gyapjú-kereskedelem birtoklása volt. A görög civilizáció felemelkedése a Kr. előtti VIII század elejétől számítható Ekkorra az Égei-tenger görög beltengerré vált, mert a szigeteken és a kisázsiai partvidéken is már görögök éltek. A század közepén a görögök szervezett és tömeges gyarmatosításba kezdtek, így görög városállamok jöttek létre az egész földközi-tengeri medencében (pl. messze nyugaton Marseilles helyén is), és a fekete-tengeri partokon. Sok új várost tudatosan 5 termékeny mezőgazdasági vidéken telepítettek, hogy gabonával lássák el az anyavárost, és piacként, vagy kereskedelmi központként szolgáljanak az ipari termékek számára. Ezeken keresztül kapcsolták be a

civilizáció vérkeringésébe a környező neolit földműves népességet. Az anyavárosok így megszabadultak a gabonatermesztés kényszerétől: mezőgazdaságuk specializálódott arra, ami ott valóban kiválóan termett. Szőlőt és olajbogyót termesztettek, amelyek végterméke a bor és az olaj elsőrendű árucikk lett. A görög mesteremberek, elsősorban a fazekasok és a fémművesek áruinak is nagy keletje volt. Egyes görög városállamok, mint pl. Athén sokféle pénz- és hitelügynek, bankügyleteknek vált központjává. Pénzverés A kereskedelmi és pénzügyi fejlődést előmozdította egy csekély terjedelmű, ám annál nagyobb gazdasági jelentőségű újítás, a vert pénz megjelenése. A pénzérmék bevezetése előtt sokféle értékmérő forgalmi eszköz létezett. A legkorábbi ismert érmék Kisázsiából, a Kr. előtti VII századból származnak A legkorábbi érméket valószínűleg elektrumból készíttették. Ez az anyag, az arany és

az ezüst természetes ötvözete, amelyet Anatólia hordalékos völgyeiben természetes állapotban találtak. A legendák hol Midasz fríg királyt tartják a feltalálónak, akinek érintésétől minden arannyá változott, hol pedig Kroiszoszt („Krőzus”), Lídia mesés gazdagságú királyát, akit Nagy Kürosz perzsa király végeztetett ki úgy, hogy forró aranyat öntetett a torkába. Valószínűleg az első érméket afféle reklámként verette egy vállalkozó szellemű kereskedő, vagy bankár valamelyik tengerparti görög városban. A városállamok uralkodói a ludasak abban, hogy a találmány ilyen óriási karriert futott be: hamar rájöttek ugyanis arra, hogy az egész pénzforgalmat lefölözhetik, ha a pénzverést királyi monopóliumként a kezükben tartják. Vertek pénzt aranyból és ezüstből is, a görög történelemben azonban az ezüstnek volt kiemelkedő szerepe. Athén V századi aranykorát az Attikai-félszigeten található lauriumi

ezüstbányák jövedelmei alapozták meg. Ebből építették ugyanis a három evezősoros gályákat, melyek harcászatba való bevonásával visszaverhették a perzsa támadást, s így megerősíthették Athén vezető szerepét a déloszi szövetségben. A görög városállamok kimerültek az egymás ellen folytatott háborúkban, de a görög kultúrát, ebben a korban már hellenisztikus kultúrának hívjuk, Nagy Sándor hódításai az egész Közel- és Közép-Keleten elterjesztették. Nagy Sándor birodalmának szétesése után is megmaradt az utódállamok görögös műveltsége. az államapparátusban görögök szolgáltak, a városokban a görög kereskedők saját negyedeket hoztak létre. Róma felvirágzása előtt a világ legnagyobb városa, a félmilliós Alexandria görög kereskedőváros volt. Piacain áramlottak keresztül az akkor ismert világ legfontosabb árucikkei: az arab és perzsa szőnyegek, a baltikumi borostyán, a kínai selyem, az indiai gyapot

és Afrika elefántcsontja. Az ókori civilizáció gazdasági eredményei és korlátai A klasszikus civilizáció gazdasági értelemben a Kr. utáni I-II században, a római uralom alatt élte fénykorát. Róma magáévá tette a hellenizmus gazdasági vívmányait A római eredetileg földművelő nép volt, főként kisbirtokosok, akik igen nagy tiszteletben tartották a tulajdonjogokat. A kereskedelmet a meghódított népekre, vagy az alantasabb társadalmi osztályokra bízták, szabad mozgását nem akadályozták. A római jogrend, mely eredetileg agrárrendszerre alakult ki, s amely a görög elemek átvételével folyamatosan módosult, tág teret engedett a vállalkozásnak, s egységes és szigorú, de biztonságos keretet biztosított az egész gazdaság számára. A római hódítás terjedésével az 6 egész birodalomban egységes jogrend jött létre, s ez a vállalkozásoknak egységes gazdasági és jogi biztonságot teremtett. A Római Birodalom városi

jellege egyrészt ösztönözte a magasan fejlett kereskedelmi hálózat és a bonyolult munkamegosztás létrejöttét, másrészt nekik köszönhette létét. Fénykorában egyedül Rómának több mint egymillió lakosa volt, méreteivel és pompájával egyetlen más település sem vetekedhetett. Valószínűleg egészen a XIX századig nem volt ekkora világrégió, mely az urbanizációnak ilyen magas fokára jutott volna. Nagy flottákkal lehetett csak ekkora embertömeget ellátni. A legkritikusabb a gabona-ellátás volt: ezt az állami privilégiumokkal mindenkinek biztosították. Róma a gazdasági fejlődésért a pax romana meghirdetésével tette a legtöbbet: rend, béke és biztonság uralkodott a birodalom belsejében, a hódítások, büntető hadjáratok a III. századig a birodalom perifériáin maradtak. A kalózokat és útonállókat eltüntették A híres római utak azonban csak kisebb jelentőséggel rendelkeztek a birodalom kereskedelmében: harci

szekereken kívül más kerekes járművet csak ritkán használtak. A világhíres úthálózatnak inkább stratégiai, mint kereskedelmi jelentősége volt. A kereskedelem legfőbb terepe a Földközi-tenger volt, melyet a római korban olyan sűrűn hálóztak be a kereskedelmi főútvonalak, mint talán azóta sohasem. A pax romana legjelentősebb következménye a népességnövekedés volt: a birodalom legnagyobb kiterjedése idején népessége a 100 millió körül mozgott. A leglátványosabb növekedés Kr. előtt 44 (Julius Caesar halála) és Kr után 180 (Marcus Aurelius halála) között mutatható ki: megduplázódott a birodalom lakossága. A növekedés a Földközi-tenger nyugati medencéjében és Itáliában volt a legnagyobb. Ez utóbbi dátummal már a hanyatlás jelei is megmutatkoztak a római gazdaságban, de súlyosakká inkább csak a III. században váltak Északon a germán betörések, egyes vidékeken a defenzívába szorult birodalomra jellemző

munkaerőhiány (rabszolgák hiánya!), és az infláció okozott súlyos gondokat. Az inflációt Diocletianus (IV század eleje), majd Nagy Konstantin átszervezésekkel és reformokkal próbálták leküzdeni. Gazdasági értelemben a Római Birodalom két alappillére a mezőgazdaság és a kereskedelem volt. A mezőgazdasági fölöslegből tartották el a hadsereget, a bürokráciát és a városi lakosságot. Ennek begyűjtéséhez és célba juttatásához azonban a kereskedelem biztonságára volt szükség, amit pedig éppen a barbár betörések, illetve az állami tisztviselők tehetetlensége és korruptsága veszélyeztetett: a tengereken ismét elszaporodtak a kalózok, a hegyekben a rablóbandák és útonállók. A termelőkre fokozott adóterhek nehezedtek: a nemesi birtokok adómentessége súlyosbította a helyzetet. A III századra az adóbevételek már tartósan alatta maradtak a hadseregre és a bürokráciára költendő pénzeknek, Diocletianus bevezette a

természetbeni beszolgáltatást. A beszolgáltatás hosszú távon aláaknázta a birodalom egész gazdasági rendszerét: a kisbirtokos földművelők elhagyták földjeiket, nagybirtokos nemesek védelme alá helyezték magukat. Az adómentes birtokok növekedtek csupán, az ellátás viszont egyre bizonytalanabb lett. A városi élet biztonsága forgott veszélyben, a városok néptelenedni kezdtek, tipikus városi funkciókat nem tudták teljesíteni, ezért a nagybirtokok önellátásra rendelkeztek be: visszatartották a maguk által termelt élelmiszert, szőttek-fontak, edényeket készítettek, fémet olvasztottak saját szükségleteikre. Beindultak tehát és rohamosan gyorsultak a visszaesés öngerjesztő mechanizmusai. A gazdaság visszatért a primitív önellátásra, a villagazdaságok erődítményekké váltak. 332-ben az állam igen drasztikus lépésre szánta el magát: röghöz kötötte a földműveseket, kötelezően öröklődővé tett minden hivatalt és

foglalkozást. Ez az intézkedés azonban a birodalom gazdaságát nem menthette meg, viszont a következő korszak kiindulópontjául szolgált. A klasszikus gazdaság összeomlásának mélyén okként találhatjuk meg a technikai kreativitás hiányát. A rómaiak műszaki leleményessége csodálatos utakat, vízvezetékeket és 7 kupolás épületeket produkált, de munkakímélő gépezeteket, a munkát segítő, azt hatékonyabbá tevő találmányokat már nem. Sok találmány gondolata pedig meg is született (pl. ismerték a gőznyomás tulajdonságait, a szélmalmot és a vízkereket), de kiaknázásukra csak a későbbi korokban került sor. Nem az intelligencia hiányzott azonban a találmányok hasznosításához! A kreativitást a rabszolgák és parasztok munkájára alapozott társadalom nem ösztönözte: a munka a szabad emberhez méltatlan, azt megkönnyíteni sem volt célja tehát a műveltebb embereknek. A rabszolgaságon alapuló társadalom nagy irodalmi

és művészeti alkotásokat tud létrehozni, de nem képes tartós gazdasági növekedésre, mert a munka végzője nem érdekelt abban. A középkori gazdaságfejlődés Ez a kifejezés, melyben a gazdaságot és a fejlődést egyáltalán kapcsolatba hozzuk a sokáig sötétnek mondott középkorral, a hagyományos klasszikus európai értelmezések szerint önmagában is ellentmondás. A reneszánsz szerzők hatására, akik a klasszikus civilizáció újrafölfedezett pompáját dicsőítették, a középkort sötétnek, a gazdasági és a kulturális stagnálás időszakának tekintették. Pedig a középkori Európára – éppen a klasszikus római állapotokkal szemben – a technikai kreativitás és a gazdasági dinamizmus a jellemző. Érdekes, hogy a középkorban létrehozott tipikus intézmények, és azok látható épületei – templomok, monostorok, kolostorok, városházák stb – máig is fennállnak, adott esetben máig is keretül szolgálnak a gazdasági

tevékenység számára. Az iparosítás XIX. századi fejlődéséig a gazdaság legfontosabb szektora mindenütt a mezőgazdaság volt, az általa előállított termékek értékét és mennyiségét, valamint az általa foglalkoztatott munkaerő arányát illetően egyaránt. A középkori Európa agrárorientációja azonban különleges jellegű volt a fejlett civilizációk sorában. Sumer ősi városállamaitól kezdve egészen a Római Birodalomig a városi intézmények határozták meg a gazdaság és társadalom arculatát még akkor is, ha a népesség túlnyomó többsége a mezőgazdaságban dolgozott. Ez hasonló volt a középkori Európában is, bár a városlakók száma és gazdasági súlya fokozatosan nőtt, különösen Itáliában és Flandriában. A kiindulópont a Római Birodalom központi hatalmának összeomlásához és anarchiához vezető már vázolt folyamat, amelyben az önellátó nagybirtokok növekedését és a városok, valamint a régiók

közötti kereskedelem hanyatlását figyeltük meg. A folyamat végén apró királyságok születtek és tűntek el. Közöttük a legstabilabbnak a középkori Európa szívében, a Loire és a Rajna folyó között létrejött Frank birodalom mutatkozott, de stabil adórendszer és állandó közigazgatás nélkül ez is ki volt szolgáltatva a főnemesek és csatlósaik ingatag hűségének. A VIII-IX. századot a nagy népvándorlási mozgalom által korábbi helyükből kimozdított, az önmagát civilizáltnak tartó Európa szóhasználata szerint barbár népek mozgása, Európába való betörése jellemzi. 711-ben az arabok (mórok) özönlötték el Hispániát és elsöpörték az ottani vizigót királyságot. Őket a frankok szorították vissza a Pireneusokon túlra, de ezalatt muzulmán beltengerré változtatták a Földközi-tengert. A vikingek rajzottak ki a század végén Skandináviából, meghódították a Brit szigeteket, meghódították Normandiát, Párizs

mélységéig hatoltak, sőt a Földközi-tengerre is ellátogattak. Ebbe a folyamatba illeszkedik a magyar törzsek kalandozó, zsákmányszerző hadjárata is, melynek során ÉszakItáliában, Dél-Germániában és Kelet-Franciaországban önkéntelenül is terjesztették a magyarok nyilai elleni imádságot. A folyamat vége a magyar honfoglalás a X század végén E fenyegetések elhárítására a frank királyok vezették be a katonai és politikai viszonyoknak később feudálisnak nevezett szisztémáját. Az újdonságok kifejlesztésében egy Közép-Ázsiából származó, a magyarok által is terjesztett eszköznek, a kengyelnek döntő szerepe volt. A kengyel használata fontosabb ebből a szempontból, mint a rettegett visszacsapó íjé, hiszen a jellegzetes lovas-nomád, támadó, a meglepetésekre és a gyorsaságra 8 építő harcmodor nélküle ki sem alakulhatott volna. A kengyel segítségével a rohanó lovon felállva, visszafelé nyilazó őseink

teljesen tehetetlenné tették a könnyű kézi harcra berendezkedett gyalogos hadsereget. A frank királyoknak tehát ellenszerül egy újfajta lovasságot, a nehézlovasságot kellet kialakítani. Ezeket a csapatokat pedig csak hatékony adórendszer bevezetésével, a gyakorlatilag a létbizonytalanság és az önellátás miatt nem létező pénzgazdálkodás újra teremtésével lehetett felállítani, fenntartani és mozgatni. A határok védelme megkövetelte a belső rendet, a közigazgatás kiépítése és védelme pedig a bürokrácia, a hivatali apparátus létrehozását. Ezeket a feladatokat a legkiemelkedőbb harcosokra, földesurakra és lovagokra bízták, a végrehajtás fejében nekik adományozták azoknak a nagybirtokoknak a jövedelmét, amelyek többségét az egyháztól kobozták el. Az új földesurak feladata volt az, hogy birtokaikon a rendet kiépítsék és fenntartsák, illetve, hogy igazságot szolgáltassanak. A legtöbb birtokkal rendelkezők a kisebb

nemeseknek hasonló feltételekkel adtak birtokaikból, mint ahogy ők kaptak a királytól. A birtokért a királynak, illetve a nagyobb birtokosnak – hercegek, grófok, márkik – hűbéresküt tettek természetesen nyilvánosan, megfelelően ünnepélyes keretek között, melyben kijelentették, hogy magukat a fölöttük álló vazallusainak tekintik. (1045 május 26: Orseolo Péter – magyar király 10411044, és 1044-1046 között - hűbéri esküje Székesfehérváron a koronázó templomban III Henrik német-római császár előtt, a vazallusság elismerésére átadta kezébe az aranylándzsa képében a magyar királyságot). Így alakult ki a hűbéri láncolat, mely a királytól a legkisebb nemesig átfogta az egész uralkodó osztályt, s annak minden tagját a hatalom, s ami ekkor szorosan összefüggött, az ország megvédésére kötelezte. A szisztéma középpontjában az a föld volt tehát, melyet a király, vagy a főnemes adott vazallusának. Ezt a katonai

szolgálatok, valamint az adóztatás és igazságszolgáltatás fejében adományozott földet nevezzük feudumnak. A feudum tehát két szabad embert kapcsolt össze, de csak a hűség idejére: tehát személyes kapcsolatot létesített a felek között, a feudum kezdetben nem volt örökíthető. A feudális szisztéma másik forrása közvetlenül kapcsolódik a Római Birodalomhoz. A birodalom ideje alatt kialakult nemesi nagybirtokok, az önellátó kiskirályságként működő latifundiumok urai természetes módon kapcsolódtak az új rendhez, elsősorban fegyveres szolgálatuk, illetve a birtokaikon irányított közigazgatás és igazságszolgáltatás fejében az uralkodó osztály tagjaivá váltak, sőt a legerősebbek újabb birtokokat kaptak. A Földközitenger medencéjében, különösen Dél-Franciaországban és Itália nagyobb részén, a jellegzetesen római kori, négyszögletes földbirtokok, rajtuk egy magányos, a IV-V. századtól már erődített házzal a

középkorban fönnmaradtak. Ezek a latifundiumok jellegzetes kettős szerkezetüket is örökítették tovább: a latifundium, s nyomán az uradalmak egy része az urasági birtok, a későbbi allodium a földesúr saját kezelésében állt, házi szolgái művelték. Ezek a szolgák egészen a X. századig rabszolgák voltak, akik tárgyként tartoztak urukhoz A rabszolgaság utánpótlását a szaracén támadással és a népvándorlással fenntartott rabszolgapiacok biztosították. A birtok másik részét a telepesek, kolonuszok művelték, a birtoklás jogáért uruknak munka- és terményjáradékkal tartoztak. Ott, ahol a római kor végi barbár betörések ezeket a villagazdaságokat romba döntötték, romjaik között húzódott meg a túlélő népesség, és kezdte itt új életét, vagy ha közvetlen folytatójuk nem akadt, akkor ma régészeti lelőhelyként látogathatjuk meg ezeket az egykori villagazdaságokat (az egykori Pannóniában, tehát a Dunántúlon ilyen

több is látható: pl. Gorsium, Szabadbattyán, Balácapuszta). Fel kell azonban itt hívni a figyelmet arra, hogy a római villagazdaság csak egyik, de nem elégséges összetevője, előképe volt a feudális nagybirtoknak, hiszen nem csak azokon a helyeken alakult ki feudalizmus, ahol a Római Birodalom hatalma létezett. Ugyancsak fontos itt megjegyezni, hogy a földesúri birtok két része a korai és a késői feudalizmusban válik élesen ketté. Az érett feudalizmusban a földesúr saját kezelésű birtokát, az allodiatúrát is a kolonuszok utódai, a jobbágyok munkaerejével műveltették. A késői 9 fejlődés sajátossága főként Kelet-Európában, hogy a jobbágyfelszabadítás után kieső robot pótlására alkalmazzák a béreseket, cselédeket, később a summásokat az allódiumokban. A feudalizmus legteljesebb uradalmi modelljét tehát az érett feudalizmus korszaka testesítette meg, amikor gyakorlatilag az egész birtokot a jobbágy művelte meg, a

saját munkaeszközeivel. Ez volt az a pont, ami ennek a rendszernek a dinamizmust kölcsönözte a római latifundiummal szemben: a jobbágynak érdeke volt a munkakönnyítő és időtakarékos eszközök bevezetése, s érdeke volt a több és jobb termés. Telke jövedelmét a saját szükségleteire és az adók befizetésére fordíthatta, de az nem vált tulajdonává. Az urasági birtok és a jobbágytelki állomány között szoros kapcsolatot tartott fenn az, hogy az urasági birtokot a jobbágyok közös munkaereje munkálta, s az egész birtoknak voltak közösen használt részei: erdők, legelők, rétek. Általában az egész határt közös határhasználattal munkálták, a földesúri birtok elkülönítése inkább, s Kelet-Európában különösen, csak a késői feudalizmus terméke. A közös határhasználat igen szívós és hatékony szokásrendszer alapján működött, attól még a földesúri birtok sem térhetett el, hacsak nem különítették el. Az

elkülönítés előtt tehát e földesúri birtokra is érvényes volt a nyomáskényszer, a vetéskényszer, a tarlószabadulás, sőt az újraosztásos határhasználat továbbélésekor, a földesúri földeket is újraosztották. A közös művelés csak ilyen súlyos rendszabályok betartásával volt biztosítható A feudális társadalomban három rend szerepel: a nemes földesurak, a papok és a parasztok rendje. Jellemző módon a városlakók még csak helyet sem kaptak ebben a felosztásban, jóllehet legkésőbb a XI. században már jelentős ismét a számarányuk, s biztosan többen voltak, mint akár a nemesek, akár a papok. A papok eszmei, lelki és társadalmi hatalmukat a keresztény hit terjesztésével, a kereszténység államvallássá tételével alapozták meg, de ezt kiegészítendő az egyház még igen jelentős földbirtokosi pozíciókat is elfoglalt. Kiegészült ez azzal, hogy a papi rend nagy társadalmi presztízse miatt főrangú családok is

szívesen adták gyermekeiket a papi pályára, olyanok, akik már személyükben is földesurak voltak. Ők persze a papi hierarchiában, mely maga is vertikálisan tagolt volt, eleve magasabb pozíciókat foglaltak el, míg az alacsony származásúak nemigen számíthattak többre egy vidéki parókiánál. A papi renden belül a X századig a reguláris klérus, azaz a szabályozott körülmények között elzártan élő szerzetesek társadalmi presztízse volt a nagyobb, a X. századtól viszont, elsősorban a városi élet újjászervezésével fokozatosan emelkedett a világi papság tekintélye. A papság sajátos oktatási, kulturális, egészségügyi feladatai miatt a társadalom igen megbecsült és nagy hatású rétegét jelentette. Az uralkodó osztály elvileg egy társadalmi piramist alkotott csúcsán a királlyal, s lefelé a vazallusi függéssel hozzá és egymáshoz kapcsolt földesurakkal. A valóságban ez a kép sokkal bonyolultabb volt, hiszen még a király

is vazallusa lehetett valamely hatalmasabb uralkodónak, sőt egy-egy nemes több főúrnak is tehetett különböző feudumokért hűbéresküt. Tehát a struktúra csak elvileg volt vertikális, a gyakorlatban számos párhuzamosság is átszőtte. A bonyolult birtokviszonyok miatt ez az egyébként alapvetően világosan tagolt és szervezett társadalom tele volt feszültségekkel, egymás elleni és egymás közti csatározásokkal, oligachia-harccal és trónviszállyal. Ez is rontotta a középkor megítélését, látszatra sok törvénytelenségnek és erőszaknak vált forrásává. A feudális nagybirtokokon a munkát természetesen változatlanul a falvak társadalma végezte. Láttuk, hogy már a római korban is kétféle népesség dolgozott a gazdaságokban: a nemesek rabszolgái, illetve azok a szolgasorba süllyedt szabadok, akik a nemes védelme és jogszolgáltatása alá húzódtak. Ez a jogállásbeli kettősség a IX századra kezdett eltűnni: az igazán

rabszolga, aki személyében tulajdona urának és az igazán szabad kisbirtokos termelő paraszt, mint önálló egzisztencia is eltűnt, maradt a személyében szabad, de ura földjén röghöz kötött jobbágy, aki csak ezt vállalva juthatott jobbágyi telekhez. A jobbágyi telek, a szesszió viszont nem vált tulajdonává, csak birtoka volt: a közösség és a földesúri akarat 10 szerint munkálta és adózott urának és a királynak, illetve szolgált földesura gazdaságában, ellátta papját és egyházát. A jobbágyi társadalom tehát a X. századra nagyjából egységesült, de a XII századtól újból különbségek alakultak ki. Nyugat-Európában a francia forradalomig enyhültek a szolgai korlátozások, a robotot hamarosan felváltotta a pénzbeli szolgáltatás, lehetővé tették a szabad költözést. Kelet-Európában ezzel szemben ellentétes fejlődés indult meg, mely a második jobbágyság rendszerében kulminált, s sokkal később és nehezebb

körülmények között jutott el s jobbágyfelszabadításig. A földbirtokokon az életet a mezőgazdasági termelés, a szántó, a rét, a legelő és az erdő megmunkálása, az állatállomány ellátása szabta meg. A munka megszervezése bonyolult, de a mezőgazdasági éven belül állandó tényezőkkel számolt. Az élet egészét a közösen végzett (erdőmunkák, legelő- és réthasználat, földesúri robot és a fuvarok teljesítés) és az egyénileg végezhető (saját jobbágytelek megművelése, saját állatállomány nevelése) munkák rendje szabályozta. Állandóságával fenntartotta a társadalmi stabilitást és kontinuitást, alacsony, de elfogadható életszínvonalon eltartotta a gyér népességet. A rabszolgaság intézményének eltüntetésével a jobbágy valamennyire érdekeltté vált a termelés minőségének és a termés mennyiségének fokozásában. Az egész rendszer ösztönözte a népességnövekedést. A középkori növekedés

mozgatórugói A középkor legjelentősebb mezőgazdasági újítása a háromnyomásos gazdálkodás bevezetése a klasszikus talajváltó rendszer helyett. Ezt a kerekes nehézeke használata tette lehetővé. A nehézeke megművelhetővé tette az Északnyugat-Európában található nehezebb, kötöttebb talajokat is, tehát általa óriási területek váltak megmunkálhatóvá. A nehézeke elé viszont több igavonóra volt szükség: több jobbágynak kellett a robot teljesítésekor összefogni, ez segítette a kooperációt, kialakította az új típusú munkaszervezést. A szántóföldi termelés kiterjesztésével a gazdálkodás szerkezete is megváltozott: a hidegebb éghajlatú területeket már nem szükséges kétévente parlagolni, elég csak minden harmadik éven pihentetni. A megművelendő területet tehát harmadolták: csak egy harmadát pihentették, a másik két részen viszont a termelést vetésforgóval két évig biztosították. Az egyes részeket

nyomásnak nevezték. A három nyomás alaprendszere: az első éven tavaszi növényt vetettek (zab, árpa, bab, borsó), ezt nyáron betakarították, megmunkálták és ősszel őszi gabonát, a kenyérnek valót vették bele (búza, rozs), ezt a következő nyáron aratták, majd a földdarabot egy évig pihentették. A három nyomást tehát egyazon évben a következőképpen használták: az egyik a tavaszi, a másik az őszi, a harmadik az ugar. Az ugar a gyomosodás ellen megszántott parlag A falu egyes határrészeiben mindig más nyomás volt, tehát a vetésforgás is megvalósult. A háromnyomásos vetésforgó előnyei tehát: új területeket tesz megművelhetővé, a megművelt területen ugyanazzal az erővel több élelmiszer állítható elő, egyenletesebben oszlik meg az éven belül a mezőgazdasági munkák sora, ez csökkentette az éhínség veszélyét, hiszen ha valami miatt az őszi gabona megsemmisült a télen, helyére még tavaszit vethettek, új

fajták jelentek meg a termesztésben. Előnyei miatt a háromnyomásos gazdálkodás gyorsan, már a XI. századra elterjedt Nyugat-Európában. A mediterrán vidéken azonban a talajváltó rendszer élt tovább egészen a XIX. századig, kivétel a nagyvárosok környéke, ahol korán intenzív, trágyázásos művelésre tértek át. Ugyancsak nagy újítást jelentett a lovak erejének felhasználása a mezőgazdaságban. A ló sokkal erősebb és gyorsabb ugyan, mint az ökör, de tartása és felszerelése is többe kerül. Így ez nagy jelentőségű újítás volt, de a középkor folyamán a lóval való szántás tulajdonképpen csak Észak-Franciaországban, Flandriában és Németország egy részén 11 honosodott meg, Európa többi részén a szántásban egyeduralkodó maradt az ökör, és nehezebb, mélyebb talajokon a bivaly. A lovat az újkorban is inkább csak fuvarozásra, majd sokkal később gépek vontatására használták. A ló munkaerejének

kihasználását két újítás tette lehetővé. csak a IX század végén terjedt el Nyugat-Európában az Ázsiából behozott szügyhám (ennek révén az erő nem a ló nyakára, hanem vállára irányult) és a patkó, mely a lovak patáját védte meg. A középkor folyamán az új lelőhelyek révén általánosan elterjedt a vas használata: a mezőgazdasági eszközök részben vagy egészben vasból készültek. Tökéletesítették a sarlót, melyet ekkor még Európa-szerte a gabona learatására használtak, s ez női munkának számított, a kaszát ebben a korban fejlesztették ki, de még csak a szénakaszáláshoz használták A gabona aratásához használt kasza eszközváltásnak számított, s ekkor vált az aratás női munkája férfi-munkává. A X századtól terjedt el a trágyázás és más talajjavító munkák: a márgázás (meszezés) és tőzegezés. A XIII századtól használták a zöldtrágyázást: a pillangósokat beszántották a talaj

nitrogéntartalmának javítására. Az ugar legeltetését is ekkortól alkalmazták, s ennek nemcsak az állatok ellátása, hanem a természetes trágyázás megoldása is célja volt. A legfejlettebb nyugat-európai tájakon ez tette tehetővé a négynyomásos gazdálkodás alkalmazását. A középkorban Európába sok haszonnövény érkezett, ezeket széles körben elterjesztették. A rozs, a zab, a bab, lencse és a borsó ekkor került a szántóföldi köztermesztésbe. Az araboktól, európai nevükön a móroktól eltanulták a gyümölcsfaoltás technikáját, Itáliában termeszteni kezdték a citromot, narancsot, gyapotot, cukornádat és a riszt, amely fő termény lett a Pó völgyében. Az eperfa és a selyemhernyó az iszlám civilizáció révén került Észak-Itáliába. Az olaj és bor kiváltására Észak-Európában termeszteni kezdték a repcét és a sör alapanyagául szolgáló komlót. A textilipar igényeinek kielégítésére terjedt a természetes

növényi festőszerek termesztése: indigó, festőbuzér, sáfrány. A festőszereknek és a citrusféléknek szinte monokultúrás termesztő-körzetei alakultak ki. Az agrártermelés tehát jövedelmezőbbé, biztonságosabbá és sokrétűbbé vált. Mindennek legszembetűnőbb jele a népességnövekedés volt, ebből pedig a városok szaporodása és az európai civilizáció expanziója következett. A keresztény Európa népessége Kr. után 1000 körül a Bizánci Birodalom nélkül 18-20 millió lehetett. Ezen belül Nyugat-Európában lényegesen nagyobb volt a népsűrűség A XIV századra ez a népesség 60-70 millióra nőtt. Ekkor már Nyugat-Európából a népfelesleg kirajzott Kelet-Európa felé. Ekkor zajlottak le az első telepítések Ennek a növekedésnek legvalószínűbb magyarázata a bőségesebb, változatosabb élelmiszerellátás, tehát végső soron a mezőgazdasági technika fejlődése volt a fő ok. A népességnövekmény kevesebb, mint fele

elsősorban a városokba került, ezek fejlődését később tárgyaljuk. A népesség nagyobbik fele a mezőgazdaságban maradt: megnőtt a települések népsűrűsége és új települések alakultak ki a művelés alatt álló földek szélén. Lényegesebb következmény azonban, hogy új, eddig nem művelt területeket vettek munkába: hatalmas erdőségeket irtottak ki, vad területeket csapoltak le, szűzföldeket törtek fel. Ezt a nehéz munkát a földesúr ösztönözte, hiszen a többlet-termék elsődleges érdeke volt, de erre csak különleges kedvezményekkel vehette rá embereit: a telepesek kedvezményeket kaptak, egy időre mentesültek a szolgáltatások alól, vagy adójukat külön telepítvényesi szerződésben határozták meg, bérlők lettek a művelhetővé tett földön, személyes szolgálattal nem tartoztak. A telepítési munkát segítette néhány egyházi rend is. Például a XI századi alapítású ciszterciek maguk is erdős, elzárt helyeken

építkeztek, szerzeteseik a vidék mezőgazdasági felvirágoztatásán dolgoztak, maguk is képzett mezőgazdásszá váltak. Ugyancsak itt említendők meg a bencések (Szent Benedek Rend), hiszen Szent Benedek Regulájának fontos előírása a kétkezi munka. Emiatt a bencések Európa agrártársadalmának nagy tanítóivá váltak 12 Európa földrajzilag is terjeszkedni kezdett. Ebbe a folyamatba illeszkedik bele az Ibériai-félsziget és Szicília visszahódítása a móroktól, a német telepesek Kelet-Európa felé irányuló mozgalma (Drang nach Osten), illetve a keresztesek által a Közel-Keleten létrehozott feudális monarchiák kiépítése. A városi élet reneszánsza A városi élet hanyatlása a Római Birodalom válságjelensége volt. A városok lakossága lecsökkent, csak néhány egyházi vagy világi tisztviselő és szolganépe maradt a városokban, akik szükségleteiket saját birtokukról be tudták szerezni. Észak-Európában a távoli vidékekkel

való kereskedelem szinte csak a luxuscikkekre korlátozódott, ide értve a rabszolgákat is. A nagyurak kereskedelmi ügynökei idegenek voltak: szíriaiak és zsidók, akik különleges védelmet és menlevelet kaptak. Olaszországban maradt fenn legjobban a városi tradíció. Ezt az is magyarázza, hogy a XI. század előtt Itália közvetített a Bizánci Birodalom – a VII századtól az iszlám civilizáció – és Észak-Európa között, azaz a gazdag Kelet és az elmaradott Nyugat között. A IX századig a fő kereskedelmi közvetítők Amalfi, Nápoly és Gaeta, s ezek politikailag Konstantinápolyhoz tartoztak. Velence ekkor a lombard betörés (VI század) miatt teljesen a tengerre szorult, gyorsan fejlődő átrakóbázissá vált. Pisa és Genova az arab martalócokkal folytatott küzdelem miatt kényszerült a tenger felé fordulni a X. században, olyan sikeresen, hogy hamarosan ők lettek a Földközi-tenger egész nyugati medencéjének urai. Velence, Genova és

Pisa fellendülése hamarosan a termékeny síksági hátországok fellendülését is meghozta. A termékeny vidék parasztsága ismét a városokba indult, most már az iparban keresett megélhetést. Ilyen hátországgal rendelkező városok Lombardiában Milánó, Toscanában Firenze. Az élénkülő piacok hatására a vidéki önellátásra berendezkedett nagybirtokok válságba kerültek: a munkajáradékokat pénzzé váltották, majd eladogatták a vállalkozó gazdáknak darabjaikat. A közösen használt és a szabad földeket felosztották, bekerítették, rajtuk a városi ellátás céljára intenzív, öntözéses és trágyázással javított gazdaságokat hoztak létre. A mezőgazdasági vállalkozók jó része már a városokból települt ki a termelés irányítására. Az új mezőgazdasági és ipari városi vállalkozói réteggel a feudális szisztéma nem tudott mit kezdeni. Észak Itáliában gyakran összefogtak tehát, s kommunákat, önkéntes

társulásokat hoztak létre a hatósági ügyek intézésére, bíráskodásra. Ezek a kommunák lettek a városállamok alapjai, idővel az illetékes földesúrtól kiváltságlevelet csikartak ki. Milánó 1035-ben fegyverrel vívta ki függetlenségét, Cremona, Genova és Savona püspöki városok valamely császár vagy király segítségével szerezte meg az immunitást. 1176-ben a lombardiai városok szövetsége megverte Barbarossa Frigyes császár seregeit. Európa más részein nem voltak ilyen fejlett városok. Az észak-itáliaihoz hasonlóan fejlett városi régió csak Németalföld déli részén, Flandriában és Brabantban volt. Ezekben a régiókban volt a városi lakosság aránya a legnagyobb, s egyben ezek voltak az akkori Európa legsűrűbben lakott vidékei is. Itt volt a legfejlettebb és intenzív a földművelés, s itt voltak a legfontosabb kereskedelmi centrumok. Pénzek és kereskedelmi technikák A legnagyobb súlyú kereskedelmi övezet az Itália és

Levante közti volt. Még mielőtt az olaszok sajátították volna ki, keleti kalmárok járták ezt az útvonalat, luxuscikkekkel látták el a fejedelmi udvarokat. A kereskedelem fő iránya itt az olasz kereskedők idejében is a keletről nyugatra jövő volt. A luxuscikkek (brokát, selyem, porcelán, fűszerek stb) mellett nagy tömegben érkezett a timsó Kis-Ázsiából, nyersgyapot Szíriából. Visszafelé 13 gyapjúszövetet, lenvásznat, prémet, fémárút és üveget vittek a hajók. Ezen a területen Velencének komoly kiváltságai voltak a XI. századtól a szeldzsuk törökök visszaverésében nyújtott segítségük jutalmául: pl. ingyen használhatták a Bizánci Birodalom összes kikötőjét Genova és Pisa az arabok kiverése után észak-afrikai erődítményeiket elfoglalta, s különlegesen kedvező feltételeket kényszerítettek ki a kikötők használatára, majd Genova kiszorította Pisát, majd Velencével is mérkőzött a Földközi-tenger

nyugati medencéjének kereskedelméért. A keresztes háborúk alatt (XI-XIII században) az itáliai városok, hol együtt, hol egymás ellen hadakozva telepeket és különleges privilégiumokkal rendelkező enklávékat létesítettek Alexandriától végig a palesztinai és szíriai partokon, Kis-Ázsiában, Görögországban, Konstantinápoly elővárosaiban, és a Fekete-tenger partjai mentén. A helyszínen épített genovai hajók még a Kaspi-tengeren és a Perzsa-öbölben is közlekedtek. A Jeruzsálemi királyság bukása és a keresztes háborúk kudarca (1270) sem rendítette meg az olasz kereskedők közel-keleti pozícióit: az arabokkal és a törökökkel is előnyös megállapodásokat kötöttek. A Kelettel folytatott kereskedelem egyik speciális ága a kínai volt, mely a XIII. század közepétől a XIV. század közepéig virágzott Ekkor a Mongol Birodalom a legnagyobb területű szárazföldi birodalom volt, amit addig valaha is látott a világ:

Magyarországtól a Csendes-óceánig terjedt. E mongol kánok szívesen fogadták a nyugati kereskedőket, s itt is az olaszoké volt a vezető szerep. Útvonaluk a nagy selyemút, mely Turkesztánon át vezetett (Stein Aurél), vagy Perzsián haladt át, a tengeri út az Indiai-óceánon vezetett. Nem véletlen tehát, hogy Marco Polo kalandos útleírása az egyik első bestseller volt Európában. A Földközi-tenger nyugati medencéjében jóval fontosabb volt az olaszok szempontjából a szicíliai gabonabehozatal, hiszen a gabonában szűkölködő itáliai városokat látta el. Itt nem volt olyan nyomasztó az olasz kikötők egyeduralma, a katalán, a spanyol, a provence-i, a narbonne-i és az arab kereskedők is munkához jutottak. A északi tengerek jelentősége folyton nőtt a középkorban. Eleinte főleg a frizek, majd a skandinávok jutottak szerephez, majd a késő középkorban a Hanzába tömörült nagy német kereskedővárosoké lett a vezető szerep a Balti- és

az Északi-tengeren. A végülis csaknem 200 várost magába foglaló Hanza 1367-ben alakult meg válaszul arra a fenyegetésre, hogy a dán király korlátozni készült tevékenységüket. Kereskedőik gabonát, fát és hajófelszerelési anyagokat szállítottak, amelyeket a balti hátországban német telepesek gyártottak. A regionális termelési specializáció már a XII. században jellemző vonásává vált a középkori gazdasági életnek. Pl: a bordeaux-i központú gascogne-i borkereskedelem, a flamand gyapjúipar, mely Anglia gyapjúját dolgozta fel, a Balti-tenger melléke pedig Németalföld kenyerét termelte meg. Általában a tengeri szállítás olcsóbb volt, mint az ugyanakkora távolságra induló szárazföldi. Ezért volt olyan nagy jelentősége a tengeri kereskedelemnek az iparosítás korszaka előtt. Egyetlen kivétel volt: Észak- és Dél-Európa között a XV századi hajózási újítások előtt igen veszélyes volt a tengeri út. Ezért az Alpok

nagy hágóin (Brenner, Sz Gotthárd, Simplon, Szt. Bernát stb) bonyolították a kereskedelem jó részét a szárazföldön A földesurak a birtokukra eső útszakaszokat karbantartották, s persze útpénzt is szedtek az átkelésért. A szerzetesrendek fogatváltó állomásokat és mentőszolgálatot tartottak fenn, ennek leghíresebb jelképe a bernáthegyi kutya. Az útvonal déli végének központjai a Lombardsíkság városai voltak: Milánó és Verona Északon az útvonalak Bécsig, Krakkóig, Lübeckig, Hamburgig és Bruges-ig vezettek. A legnagyobb tömegű áru Lipcse, Frankfurt és a négy champagne-i vásárváros piacain cserélt gazdát. Champagne vásárvárosai a XII századtól emelkedtek ki a grófok védnöksége alatt. Az Európa északi és déli része között körülbelül félúton elhelyezkedő vásárvárosok: Provins, Troyes, Lagny és Bar-sur-Anbe. Mint városok hamarosan elvesztették jelentőségüket, de a pénz- és hitelügyletek, valamint a

bennük 14 dolgozó kereskedelmi bíróságok ítéletei egész Európa számára példát jelentettek. A XV században szerepüket Genf vette át, majd a kereskedelem struktúrája változott meg. A folyamatot szokás kereskedelmi forradalomként is emlegetni. Lényege az, hogy a XIV. századtól már általában nem a kereskedők utazgattak és kötöttek üzleteket, hanem elsősorban itáliai városokban nagy áruforgalmazó és pénzügyi cégeket hoztak létre. Ezek első kezdetleges formája a kommenda volt, amikor az utazást nem vállaló, öreg vagy beteg kereskedő a tőkét adta, míg a másik valóban lebonyolította az utat. A bonyolultabb forma a vera societa volt, melyben sok cég fogott össze. Ebben a szervezettípusban az olaszok uralták a terepet, Velencében, Sienába, Firenzében, vagy Milánóban hozták létre központjukat. Gyakran foglalkoztak bankügyletekkel is. Ezeknek nagy hajóparkjaik, társzekereik és öszvéreik voltak, gyakran vásároltak

bányákat. A banki és hitelügyletek elválaszthatatlanok voltak a középkori kereskedelemtől. Kezdetleges letéti bankokat már a XII. században létrehoztak Velencében és Genovában Tartalékalapjuk egy részéből hamarosan kölcsönöket is folyósítottak, kedvezményezett betéteseiknek megengedték a folyószámla-tartozást, így új fizetési eszközt teremtettek. Ilyen bankok csak a nagyobb kereskedelmi központokban voltak, Itálián kívül csak Barcelonában, Genfben, Bruges-ben és Londonban. A pénz utaztatása nagyon kockázatos volt, így a kereskedők szívesebben adtak el hitelre; a champagne-i várásvárosokban gyakorlatilag minden üzletet hitelek segítségével kötötték. A banki- és hitelügyletek előtérbe kerülésének másik oka a pénzrendszerek sokfélesége és zavarodottsága volt. Ezt használták ki a pénzváltók, akik közül sok bankár is kikerült. A XI-XII században a legelterjedtebb pénzérme a denár (penny) volt Csak a XIII

század második felében bocsátották ki az első európai stabil pénzeszközt: 1252-ben jelent meg a híres firenzei arany forint. (Ez a magyar forint pénznem és az elnevezés alapja is)) A forint felelt meg először tökéletesen a kereskedelem céljainak: értéke állandó volt, névértéke pedig elég nagy. Ipari technológia és a gépi meghajtás kezdetei A manufaktúraiparnak évszázadokon keresztül nőtt a jelentősége, s az általa foglalkoztatottak száma ugyan messze elmaradt a mezőgazdaságban foglalkoztatottakétól, mégsem lehet elhanyagolható szektornak tekinteni már a középkori gazdaságban sem. A kezdeti visszaesés után a 1000. év körül hasonló technikai átlagszínvonal uralkodott, mint az ókorban. Ezután erőteljes és folyamatos fejlődés indult úgy, hogy technikatörténeti szempontból töretlen a fejlődés a középkori és a mai világ között. Legjelentősebb iparág a textilgyártás volt, s ennek volt a legnagyobb területi

elterjedtsége is: posztót és vásznat minden régióban, s ekkor még szinte minden háztartásban állítottak elő. A XI században azonban már erre szakosodott vidékek is kirajzolódtak: Flandria és a szomszédos észak-francia vidék és a mai Belgium területe emelkedett ki, de jelentős volt Észak-Itália és Toscana, Dél- és Kelet-Anglia, Dél-Franciaország is. A legfontosabb nyersanyag a gyapjú volt, s a gyapjúszövet a legfontosabb termék. Emellett lenvászonra szakosodott Franciaország és Kelet-Európa, selyemre és pamutra Itália és az arab megszállás alatt lévő Spanyolország. Az egyes régiók között élénk kereskedelem továbbította az árukat. A textiliparban kialakult fontosabb, bonyolultabb, főként férfiakat foglalkoztató szakmunkák képviselői hamar céhekbe tömörültek: kelmefestők, kallózók, takácsok, de még a textilekkel foglalkozó kereskedők is. Az egyszerűbb háziipari keretek között maradt munkákat, amiket egyébként

főként nők végeztek a kereskedők látták el nyersanyaggal és a munka eredményét, a félkész terméket, a fonalat fizették meg nekik. Ilyen kereskedőszervezetek főként Angliában és Flandriában működtek 15 A munka termelékenysége három találmány segítségével többszörösére nőtt. A pedálos szövőszék váltotta fel a szövőkeretet, a rokka a guzsalyt, a vízkerék erejével hajtott kallómalom a gyapjú kézi tömörítését, a csapók munkáját. Ezek a szerkezetek enyhítették a munka egyhangúságát és nagyban növelték a termelékenységet, s így csökkentették a termelési költséget. A XII század elején egész Európában viharos gyorsasággal terjedtek el ezek az eszközök. Kisebb volumenű, de stratégiailag fontosabb a fémipar késő középkori fejlődése. A középkorra a vas lett a legolcsóbb, s így legelterjedtebb fém. Ez részben azzal is magyarázható, hogy az ekkor fejlődésnek indult tájakon, pl. az Alpoktól

északra több a vasérc és a tüzelésre szolgáló erdő, ahonnan a vasolvasztáshoz szükséges faszenet nyerték. A vízi energiát beállították a fújtatók és nagykalapácsok meghajtásába. A XIV században megjelentek a közvetlen tüzelésű, ún. katalán kohók helyett a befúvatásos olvasztókemencék előfutárai. Az ércbányászok és nyersvas-gyártók szabad kézműves közösségekbe tömörültek, ami nagyban elősegítette a technológiai újításokat. A nagyobb kohók mellett a kovácsmesterség az egész területen elterjedt, hiszen a gazdálkodás mindennapjai sem lehettek meg a vas nélkül. A jobbágyoknak a munka termelékenysége emelésére érdekükben állt a legjobb eszközök beszerzése: lovaikat, ökreiket is patkoltatták, ekevasukat rendszeresen éleztették, szekerüket vasaltatták, a legjobb kézi szerszámokat igyekeztek beszerezni. A kovácsiparban így sok helyi specialitás alakult ki, sokféle eke vergődött lassacskán egész

régiókban is hírnévre (mezőkomáromi Baranyai-féle eke még az amerikai kivándorlók révén az Újvilágba is eljutott.) A kovácsipar nagy felvirágzását a Smith, Schmidt, Schmied, Kovács név rohamos elterjedése is mutatja. Az ókor után nagy jelentőségre tett szert a bőrcserzés- és feldolgozás. A bőr igen fontos volt a mindennapi élet, a munka és a termelés számára is: nemcsak a ruházat, bútor, hanem lószerszám, nyereg, sőt fújtató, tömlő, alátét, szelep és tömítőanyag készült belőle. Ugyanígy átértékelődött a faipar szerepe is a középkori iparban: a háztartási használat és a szerszámok, nyelek mellett a középkori technikai újítások a fa használata nélkül el sem képzelhetők, és nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a késői középkorig csak a fa jöhetett szóba az eltüzelt energiahordozók közül. A középkori emberek kreativitására jellemző, hogy nem az ókori tudósoknak, hanem a középkori

drótosoknak, bádogosoknak, tehát mesterembereknek köszönhetünk olyan hasznos találmányokat, mint a szemüveg, vagy a mechanikus óra. Az asztrolábium és az iránytű használata is a középkorban terjedt el újabb lökést adva a hajózási technika fejlődéséhez. Középkori találmány a puskapor és a lőfegyver is, bár igazán az újkor tette ezek használatát általánossá. Jelentősen növekedett a középkorban a szappangyártás, a papírgyártás, s ekkor született meg a középkori civilizáció egyik legnagyobb hatású találmánya, az összerakható betűkészlettel működő sajtógép. Az egyik legsokoldalúbb fejlesztési irány a malmok és őrlőszerkezetek terén alakult ki. Az alulcsapó vízikerék régi találmány, de igazi jelentőségre ebben a korban tett szert, csak ekkor láttak fantáziát benne. A szemléletváltásra a VI-X század között került sor Erre bizonyíték, hogy amikor Hódító Vilmos 1086-ban elrendelte Anglia gazdasági

állapotának felmérését a 3000 faluban 5624 vízimalmot írtak össze, s ekkor Anglia még nem tartozott Európa fejlett államai közé. Sőt ezek között az összeírt malmot között a többség már nem az alulcsapó. hanem a fölülcsapó vízkereket használta, ahol a lezúduló víz súlya sokkal nagyobb erőt tudott kifejteni, mint a víz sodra. A XVI században a vízkerék energiáját már nemcsak őrlésre, hanem sajtolásra, keverésre, papírgyártásra, posztóványolásra (kallózás), fa és kő fűrészelésére, nagykalapácsok működtetésére, sőt selyemgombolyításra is használták. A vízkerék azonban csak stabil vízhozamú és állandó vízfolyáson használható. A középkorban a területi korlát legyőzése is elkezdődött: a XI. században Velencében már a dagály vízerejét is befogták. A XII században a szélmalmok is megjelentek, s Észak- 16 Európában nagy karriert futnak a mai napig, sőt fosszilis energiáink kimerülése új

távlatokat nyitnak ma számukra. A középkorban különös jelentőségük lett a hollandi, zeelandi és flandriai szélmalmoknak a tengertől elhódított területek víztelenítésében, a szivattyúk működtetésében. A vízi és szélmalmok bonyolult kerékáttételei sok tapasztalatot halmoztak fel, amiket az óragyártás hasznosított. A XII században nagy divat lett, és így óriási igény keletkezett a vízórákra, Kölnben már ekkor meg is alakult az órásmesterek céhe. A XIII században megoldották a mechanikus, nehezékkel működtetett órák szerkesztésének problémáit, s egy évszázad sem kellett arra, hogy minden településnek, a legkisebbnek is legyen egy hatalmas óraszerkezete, amelyek nemcsak az időt jelezték, hanem ritkaságuk miatt még külön látványossággal is szolgáltak, hozzájuk órajátékokat kötöttek. (pl Prága, München stb) Giovanni di Dondi itáliai orvos és csillagász olyan órát szerkesztett 1348 és 1364 között, tehát

két teljes évszázaddal a kopernikuszi fordulat előtt, amely nemcsak az órát jelezte, hanem a Nap és a Hold, valamint az akkor ismert öt bolygó pályáját is megjelenítette. Mindezek a találmányok és szerkezetek a középkori ember tudatát is átformálták: szeme előtt fogta be az ember a természet energiáit a munkába, ez a munka az emberi erőt kímélte és az ésszerűbb, pontosabb munkavégzésre, az idő múlására figyelmeztetett. A középkori gazdaság válsága 1348-ban elérte Európát az Ázsiából érkező fekete halál, a nagy bubópestis járvány. A kereskedelmi utak mentén rohamosan terjedt, áldozatait elsősorban a városlakók közül szedte. Egész Európában pusztított, voltak olyan városok, ahol a lakosok több mint fele halt meg, s így Európa össznépessége egyharmadával csökkent. A bajokat fokozta, hogy meg is telepedett Európában: ezután 10-15 évenként újra pusztított. Az Európában kitört kül – és belháborúk

kegyetlensége és pusztítása minden korábbit felülmúlt: az Anglia és Franciaország közötti százéves háborúban (1338-1453) Nyugat-Franciaország nagy területei néptelenedtek el. Keleten összeomlott a Bizánci Birodalom az oszmán törökök rohamai következtében (1453 Konstantinápoly elfoglalása). A XIV század első felétől egyre gyakoribb és egyre súlyosabb éhínségek hullámzottak végig Európán. Az 1315-17 közötti Észak-Európát sújtotta, Flandriában a halálozási ráta a tízszeresére ugrott. A városok túlzsúfoltsága és valóban „középkori” higiénés állapotai védtelenné tették a városlakókat a járványokkal szemben. Van azonban bizonyíték a kedvezőtlen időjárási változásokra is: a XIV. században Európában hosszabb, csapadékosabb, hidegebb telek jöttek, aminek következtében pl. a szőlőművelés eltűnt Angliából, Norvégiában pedig nem arattak gabonát. Három alkalommal is befagyott az egész Balti-tenger,

Németországban és Németalföldön árvizek pusztítottak. Mindezek a tényezők pusztították tehát a népességet, így azt gondolhatnánk, hogy a népességpusztulás volt a gazdaság stagnálásának oka. Pedig éppen ellenkezőleg: a bajok igazi forrása az erőforrásokhoz és a technológiához képest bekövetkezett túlnépesedés volt. Ezt bizonyítja, hogy már a XIII. századra olyan mértékű erdőirtás következett be, ami bizonyítottan hozzájárult egyes vidékek talajeróziójához, a termékenység csökkenéséhez. Ennek pl. Itáliában és Spanyolországban máig is megoldatlan következményei vannak Az erdők védelme miatt tehát nem lehetett a szántó területét az erdők rovására növelni, feltörték tehát a réteket és a legelőket, így viszont meggyérült és éhezett az állatállomány, emiatt kevesebb lett a trágya. A terméshozamok tehát még akkor is csökkentek, amikor a szántó területe nőtt. A négynyomásos művelés, a

vetésforgók bevezetése későn jött és nagyon korlátozott, a legfejlettebb mezőgazdasággal bíró területeken éreztette hatását, egész Európa gazdálkodási válságán nem segíthetett. A gazdasági válság törvényszerűen társadalmiba is torkollott. A földesurak a több termés, azaz a megnövekedett árú gabona érdekében növelni igyekeztek majorságaikat: ez 17 Nyugat-Európában éles ellenállásba ütközött, Kelet-Európában pedig a második jobbágyság intézményének kialakulásába torkollott. A XIV század második felében Európa minden részén előfordultak lázadások, forradalmak, parasztháborúk. Mind összefüggésben álltak az éhínség, a pestis és a háborúk által kiváltott gazdasági viszonyokban bekövetkezett hirtelen változással (1358 Franciaország, 1381 Anglia, 1378 Firenze stb.) Ezeket kivétel nélkül kegyetlenül verték le, de Nyugat-Európában hozzájárultak ahhoz, hogy a parasztok megszabaduljanak feudális

kötelékeiktől. Kelet-Európában viszont más irányt vett a fejlődés. Itt nem voltak olyan zsúfolt városok, a népesség is kevesebb volt. A pestis itt katasztrofális pusztítást végzett: a városi élet gyakorlatilag megszűnt, a piacok elsorvadtak, a gazdálkodás a létfenntartási, önellátási szintre süllyedt. A parasztok elszökdösése és a parasztlázadások miatt a földesúri osztály hatalmi apparátusa lépett fel, s olyan szolgasorba kényszerítette a jobbágyokat, amilyen a IX. század óta már ismeretlen volt Nyugat-Európában. Nyugat-Európa városaiban a népesség, a termelés és a kereskedelem regenerálódása a XVI. századra ment végbe Jelentősen átrétegeződtek az erőviszonyok A céhek megszilárdultak, szövetségekbe tömörülve ellenőrzésük alatt tartották a kínálatot, csökkentették a termelést, korlátozták a céhtagok számát. A kereskedők a kettős könyvelés révén ellenőrzési mechanizmusokat dolgoztak ki. A

kiemelkedők, mint pl a firenzei Medici bankok a mai holdingtársasághoz hasonló szervezeti formát hoztak létre sok más vállalattal együtt, s ennek révén valamelyik tag csődje sem veszélyeztette az egész cég jövedelmezőségét. A kiélezett konkurrencia miatt regionális változások is bekövetkeztek: Firenze és Velence fegyverrel is igyekezett megszabadulni riválisaitól, a genfi vásár, majd Lyon piaca elemelkedett ki a champagne-i városok rovására, Antwerpen vette át Bruges szerepét, a Hanza egy évszázadon át egyeduralkodóvá vált a Balti- és az Északi-tengeren folyó kereskedelemben. Az itáliai városok összességükben még mindig vezető helyet foglaltak el a kereskedelemben, de Észak-Európából már kiszorultak. Az újkori európai fellendülés a XV-XVI. században A XV. század közepe táján Európa népessége ismét emelkedni kezdett, a XVI század elején már általános volt a demográfiai növekedés s ez a XVII. század közepéig

folytatódott Ekkor néhány terület, mint pl. Hollandia növekedése megszűnt, sőt néhol már a fogyás jelentkezett. Európa népessége a XV század közepén 45-50 millió lehetett, a XVII század közepén pedig már 100 millió körül mozgott. A változás a XV-XVII. század között több ponton megfigyelhető Először is óriásit tágult a földrajzi horizont: a demográfiai növekedés időszaka egybeesett a nagy tengeri expedíciók és földrajzi felfedezések korával. Az európaiak ekkor hódították meg az egész nyugati féltekét és meg is telepedtek rajta, ugyanakkor megtalálták az Európa és Ázsia közötti tengeri útvonalakat. Ezzel hatalmas új erőforrásokhoz jutatták Európát, és jelentős intézményi változásokat idéztek elő az európai gazdaságban, különösen az állam gazdasági szerepvállalásában. A másik nagy eltérés az volt, hogy látványosan áthelyeződtek Európán belül a fő gazdasági központok. A portugál

felfedezések megfosztották az itáliai városállamokat a fűszerkereskedelem monopóliumától, különben is Itália területén idegen hadseregek harcoltak, mindez visszavetette Itáliát, a XVII. közepén feladni kényszerült vezető szerepét, s visszacsúszott Európa sereghajtói közé. Spanyolország és Portugália azonban éppen ekkor kóstolt bele a vezető európai gazdasági hatalom dicsőségébe, Portugália a fűszerkereskedelem élére állt, a spanyol Habsburgok pedig nagy részben az Indiák és az amerikai kontinens kincseiből Európa legnagyobb hatalmú uralkodói lettek. A vagyont azonban csak 18 eltékozolták, s bár e két ország egészen a XIX-XX. századig megtartotta tengerentúli gyarmatbirodalmát, a XVII. századra már a teljes hanyatlás állapotába jutottak Közép-Keletés Észak-Európa csak nagyon kevéssé részesedett a XVI századi gazdasági felvirágzásból, Közép-Európát örökösödési és vallásháborúk szaggatták,

gazdasága teljesen leromlott. A nagy felfedezésekkel kapcsolatos gazdasági hasznot az Északi-tengerrel és a La Manche-sal határos régiók élvezték leginkább: Németalföld, Anglia és Észak-Franciaország. A XVI. században azonban Franciaország szintén örökösödési háborúba merült, így a franciák kevesebbet nyertek, mint a hollandok és az angolok. Angliában a rózsák háborújában alaposan megritkult a főnemesség létszáma, de a háború alig érintette a városi középosztályt és a parasztságot. Fokozódott a középnemesség, a dzsentri jelentősége. Fellendült a föld adás-vétele, a mezőgazdaság erőteljesen fordult a piac felé. Flandriában Bruges szerepe lehanyatlott, Antwerpen viszont Európa legfőbb kikötője és kereskedővárosa lett a XVI. században A XVII században változott a helyzet: a vezető szerepet Amsterdam vette át. Németalföld mind a 17 tartománya a spanyol korona birtoka volt, s így remekül kihasználhatták a

Spanyol Birodalom kereskedelmi lehetőségeit. 1566-ban a hollandok lázadása után a 7 északi tartomány Holland Köztársaság néven kivívta függetlenségét. Nagy földrajzi felfedezések gazdasági hatása Komoly műszaki előrelépés tapasztalható a középkor végén a hajótervezés, építés és a navigációs műszergyártás terén. Három-, négy és ötárbocos hajók járták már a tengereket, olyanok, amelyek a széllel szemben is tudtak haladni. A kormányevező helyett megjelent a kormánylapát. Ezek a hajók tehát jobban manővereztek, nagyobban és jobb teherbírásúak, könnyebben irányíthatók. A nagyobb teherbírás miatt hosszabb utat tehettek meg A kínaiak találmánya, az iránytű is megjelent az európai hajókon. A kartográfia fejlődésével, tökéletesebb térképek álltak rendelkezésre. Az expedíciós tengeri vállalkozásokban az olaszok jártak az élen, akik viszont a hajóépítésben konzervatívok voltak, így a vezetést

hamarosan a flamandok, hollandok és portugálok vették át. A hajózási ismeretek továbbfejlesztése a királyi dinasztiáknak is felkeltette az érdeklődését. Tengerész Henrik, portugál herceg (1393-1460) a hajózási tudományok fejlesztése céljából intézetet hozott létre Sagresben, s innen 1418-tól haláláig évente indított expedíciókat: a partvonalak, az Atlanti óceán szigeteinek és a tengeráramlatok feltérképezésével megalapozta a nagy földrajzi felfedezéseket. Nyomán indultak meg II János portugál király expedíciói, közös céljuk, amelyet még Tengerész Henrik tűzött ki, Afrika körülhajózása volt. 1488-ban Diaz megkerülte a Jóreménység-fokot, 1497-99 között pedig Vasca da Gama Afrikát megkerülve jutott el Indiába. A hajók visszafelé fűszerrakományt vittek! 1513-ban már Kínában kötöttek ki a portugál hajók, s hamarosan Japánnal is diplomáciai kapcsolatba léptek. Ugyanez a II János Kolombusz ötletét, azt, hogy

nyugat felé hajózva érje el keletet, elutasította. Ezért fordult a genovai tengerész a spanyol uralkodókhoz: Ferdinándhoz és Izabellához, akik szintén nehezen álltak kötélnek, míg végül 1492-ben Izabella mégis megengedte az expedíciót. Kolombusz összesen négy tengeri utat tett, egész kis telepet létesített már a Nyugat-Indiáknak nevezett amerikai szigeteken, s egész életében azt hitte, hogy valóban az Ázsiába vezető utat fedezte fel. Ferdinánd és Izabella az első expedíció hazatérte után azonnal elérte a pápánál, hogy az északitól a déli sarkpontig, az Azori- és a Zöldfoki-szigetektől kb. 610 km-re nyugatra futó vonallal a nem keresztény világot két részre osztotta, az ettől nyugatra levő részt a spanyolok, a keletre levőt a portugálok érdekszférájának deklarálta. 1494-ben a portugál király a tordesillasi szerződésben rávette a spanyol felet, hogy ezt a vonalat 390 km-rel tolják 19 nyugatabbra. A változtatás

egyértelműen a portugáloknak kedvezett, ebből gyanítható, hogy ők már tudtak valamit az Újvilág létezéséről, különben nem harcoltak volna ezért a változtatásért, ezzel ugyanis kezükre jutott a későbbi Brazília területe, amit 1500-ban nagy sietve meg is szálltak. Az európai tengerentúli terjeszkedés és a gyarmati hódítás első évszázada kizárólag a spanyoloké és a portugáloké. E két nép ennek köszönheti történelmi nagyságát, ekkor tartozott az európai civilizáció élmezőnyéhez. Így érthető, hogy a XVI században nekik voltak a legnagyobb gyarmatbirodalmaik, és ők voltak a világon a leggazdagabbak. 1515-ben már a portugálok voltak az Indiai-óceán urai. 1557-ben megvetették a lábukat a Kína déli partján levő Makaón, amely ma is az övék. A spanyolokat kezdetben kudarcok érték a fűszerszigetek keresésében, de az Antilláktól hamarosan eljutottak a Mexikó belsejében és Dél-Amerika északi részén virágzó

gazdag civilizációkhoz. 1519-21 között Cortez a mexikói Azték Birodalmat, 1530-ban Pizarro a perui Inka birodalmat hódította meg. A XVI század végén a spanyolok voltak az egész félteke igazi urai. A hódítók először egyszerűen elrabolták az őslakók kincseit, majd európai technológiával kezdték kiaknázni Mexikó és az Andok gazdag ezüstbányáit. A spanyolok tehát kezdettől fogva gyarmatosítottak és megtelepedtek az elfoglalt területeken, vitték magukkal intézményeiket és vallásukat. A portugálok inkább csak kereskedelmi érdekeltségeket, vagy a stratégiai pontokon az útvonalakat védő erődöket létesítettek. Legalább kétirányú folyamattal állunk azonban szemben, a civilizációk találkozása természetesen kölcsönösen hatott egymásra mind pozitív, mind negatív értelemben. Az európai civilizáció terjeszkedése együtt járt a kereszténység terjesztésével is, s a kereszténység mint hit és mint intézményhálózat

egyaránt építő befolyást gyakorolt a misszionáriusok, szerzetesek, apácák és orvosok tevékenységén át. Segített például a kórházak, iskolák megszervezésében, az analfabetizmus leküzdésében. Kétségtelen azonban, hogy az erőszakos hódítás ténye és a kapzsiság különösen kezdetben sok pusztítással és fájdalommal járt. Az őslakosokat irtó hódítási módszerek és a behurcolt járványok, valamint az ott addig ismeretlen influenza nyomán az őslakosok ötöde (kb. 25 millióból 5 millió) maradt A munkaerőhiány enyhítésére a spanyolok már 1501-ben afrikai rabszolgákat hoztak. Az európai expanzió legdrámaibb következménye az európai kultúra elterjesztése volt, a nem nyugati kultúrák módosulása és helyenként kiirtása. De a terjeszkedés eredményeképpen az európai kultúra is mélyreható változásokon ment át. Az expanzió megsokszorozta a kereskedelmi árucikkek mennyiségét és választékát. A luxuscikkek és a

nemesfémek rovására nőni kezdett a kereskedelemben az iparban hasznosított cikkek aránya: bizonyos festékanyagok (indigó), az afrikai kávé, az amerikai kakaó és a dohány, az ázsiai tea fokozatosan általánosan elterjedtté váltak Európában. Ekkor nőtt meg óriási mértékben a cukorfogyasztás, mert ekkor honosították meg a cukornádat Amerikában, s belőle a cukrot már itt termelték. Ugyancsak széles körben általánossá vált a pamut, amit addig Indiából szállítottak Európába, most viszont már a tömegek számára Amerikában termesztették. Korábban ismeretlen tápláléknövények Amerikából kerültek az Európai köztermesztésbe, s viszonylag hamar alapvető népélelmezési cikké váltak: kukorica, burgonya, paradicsom, bab, tök, paprika. Ekkor került Amerikából Európába, de csak most lett igazán népszerű a pulyka. Az árrobbanás A spanyol gyarmatokról beáramló nemesfémek háromszorosára növelték a forgalomban levő pénz

mennyiségét. Ennek hatására elszabadultak az árak Leggyorsabban az élelmiszerek, a liszt, a gabona és a kenyér ára nőtt. Ugyanakkor nem nőtt ilyen mértékben az 20 iparcikkek ára, s egyáltalán nem nőttek a munkabérek. Az árrobbanás, mint minden infláció átrendezte az egyének és a társadalmi csoportok jövedelmi és vagyoni viszonyait. Akiknek a jövedelme követni tudta az árakat (kereskedők, kézművesek, földtulajdonosok), azok jól jártak, a bérmunkát végzők és a járadékosok pedig rosszul. Mezőgazdasági technika és termelékenység A népességnövekedés XVII. századi megszakadásának egyszerű magyarázata az, hogy a népesség túlnőtt önmaga megfelelő élelmezésének lehetőségein. A mezőgazdasági technika nem tudott jelentős fejlődést produkálni, s nagy táji különbségek alakultak ki. Európa északi és nyugati peremvidékén az önellátásra termelő mezőgazdaság uralkodott, itt-ott még égetéses talajváltó

technikával. A társadalmi viszonyokból viszont ezen a területen hiányzott a szolgai alávetettség. Európának az Elbától keletre és a Dunától északra eső részén, ideértve Oroszországot is, erős jobbágyi függőség uralkodott, s ez még erősödött is. Ez volt a Gutsherrschaft, a tulajdonképpeni földesúri birtokok régiója, ahol a nagy uradalmakat a helyi uraságok hasznára működtették. Technikai szempontból itt a két- vagy háromnyomásos gazdálkodás dívott, az elvetett mag legfeljebb háromszorosát teremte. A Földközi-tenger vidékén igen különböző viszonyok uralkodtak: az intenzív gyümölcs- és szőlőtermesztő paraszti birtokoktól a szicíliai nagybirtokokig, de a mezőgazdaság a népességet nem tudta eltartani, s már éreztette hatását az erdőirtás és a talajerózió. Nyugat-Európára a Grundherrschaft volt a jellemző. A nagyurak egyszerű földbirtokosokká változtak: a földbért pénzben vagy természetben szedték be,

egyre általánosabb lett a birtokjog átruházhatósága, nőtt a kisbirtokos parasztok és a szabad bérlők száma. Bár megkezdődtek már a bekerítések, az urasági birkalegelők kihasítása, a parasztok mégis jobb helyzetbe jutottak. A Loire folyótól délre különösen elterjedt a részesművelés. Európa mezőgazdaságilag legfejlettebb vidéke a Németalföld volt. Ellátta a szomszédos városokat és textilipari munkásokat A fejlődés titka a specializáció volt: célja a minél több piacképes áru előállítása volt, elsősorban nagy értékű, jól eladható húsállatokat és tejtermékeket állítottak elő, s közben maguk is sokféle fogyasztási cikket és beruházási javakat vásároltak. Fejlett volt a városok közelében a kertgazdaság, de nem hagytak fel a legnagyobb értékű gabonafélék termesztésével sem, bár maguk rendszerint a Baltikumból behozott olcsóbb fajtákat használták. A holland mezőgazdaság jövedelmezőségét az is

bizonyítja, hogy állandóan új földeket hódítottak el a tengertől, lecsapolták a mocsarakat, felszántották a tőzeglápokat. Ez a folyamat a XVII században felerősödött. Ezekben a nagyon tőkeigényes vállalkozásokban nemcsak a parasztok vettek részt: tőkeerős kereskedők és városi befektetők álltak össze és alapítottak vállalatot egy-egy ilyen vállalkozásra, majd a nyert területeket eladták. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a mezőgazdaság szempontjából változatlanul a manuális munka volt a legfontosabb termelési tényező, az emberi munkát legfeljebb ekék, sarlók, cséphadarók segítették. Már csak a népesség növekedése miatt is több élőmunka ráfordítás jutott egy egységnyi vetőmagra. Ipari technológia és termelékenység Az iparban többé-kevésbé folyamatosan születtek újítások. A XV század, s talán minden idők legnagyobb találmánya, a könyvnyomtatás. Még a XV század vége előtt több mint 200 nyomda

létesült. A XVII század második felében a legnagyobb európai könyvvásár, a frankfurti katalógusa 40 ezer friss címet tartalmazott. A könyvnyomtatással a papírgyártás is új lendületet vett. A különféle textilipari szakmák együttesen még mindig a legtöbb embert foglalkoztatták. A legnagyobb gyapjú- és pamutipar Németalföld déli részén, Flandriában és Brabantban működött. Kereskedőtől szerezték be a nyersanyagot, kiadták a munkásnak és 21 értékesítették a terméket. Ekkor indult meg az angol textilipar bámulatos fejlődése: előbb nyersgyapjút, majd kártolt és fésűs gyapjú szövetet termeltek, s a XVII. század végén már minden posztó készáruként utazott külföldre: a festést és kikészítést is elvégezték. Jóval a modern nagyipar megjelenése előtt Anglia már rég a legnagyobb exportőrré vált Európa legnagyobb iparágában. Mélyreható átalakuláson ment keresztül a holland hajóépítés. A XVII század

közepére a holland flotta hajóinak száma tízszeresére nőtt. Akkor ez a flotta volt messze a legnagyobb Európában, a sorrendben utána következő Angliának harmad annyi hajója volt. A holland hajógyárak a tömegtermelési technikák alapelemeit vezették már be: szélkerékkel működtetett fűrészgépeket és csörlőket használtak, és készleten tartottak cserélhető alkatrészeket. A nagy hajóépítési hullám felvirágoztatta a kiegészítő iparágakat: pl. a vitorlavászon készítését Igazi holland újítás volt a XVI. század végétől a flyboath, a lapos kétárbocos, speciálisan kereskedelmi teherszállító hajó. Ez volt a mai tartályhajók őse, a nagy helyet foglaló, nagy tömegű és alacsonyabb értékű áru (fa, gabona) fuvarozására készült. A fémgyártás a tűzfegyverek rohamos térhódításával stratégiai jelentőségűvé vált. 1600-ra a nehéz szakállas puska rendszeresített gyalogsági fegyverrés vált, a nagy kaliberű

ágyúk pedig tengeri csaták kimenetelét döntötték el. A XVI századra már nagyolvasztók működtek, amelyeket felül folyamatosan töltöttek érccel, faszénnel és a szennyeződés megkötésére szolgáló salakosító anyaggal, s alul rendszeresen megcsapolták. Az új módszer tökéletesebben hasznosította az ércet és a fűtőanyagot, de nagyobb tőke is kellett a megépítéséhez. A XV század végén már megjelentek a dróthúzó és a szegecsvágó gépek is Namur és Liège környéke Európa legfejlettebb vasgyártó körzetévé és sok újítás szülőhelyévé vált. Jelentős centrumok voltak még Németországban, Észak-Itáliában és ÉszakSpanyolországban A XVII században Anglia fejlődött különösen gyorsan A tüzelőanyag, a faszén hiánya hamarosan fellendítette Svédország vastermelését, hiszen itt volt jó minőségű vasérc, volt bőven faszén előállítására való erdő és vízi energia. A XVI-XVII. században a növekvő

kereslet hatására fejlődésnek indult a bányatechnika, mélyebbek lettek a tárnák, javultak a szellőztető berendezések, és a szivattyúk. A németek és főleg a szászok voltak a nagy újítók, szaktudásukat magukkal vitték máshová is, ahol megtelepedtek: Angliába, Magyarországra, vagy az Újvilágba is. Súlyos fahiány lépett fel a XVII-XVIII. században a Baltikumban és az Újvilágban is Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Norvégia és Svédország integrálódott a nyugat-európai gazdaságba. S ez volt az oka annak is, hogy megindult a fahelyettesítő anyagok használata: a házépítéshez a téglát és a követ, a fűtéshez a tőzeget és a szenet kezdték használni. A szén a XVI. századi Londonban vált először közönséges tüzelőanyaggá Hiszen azt a szenet, amit ekkor használtak külszíni fejtésekből nyerték, ez tette használhatóvá és népszerűvé. Először a háztartásokban, majd a nagyon tüzelőanyag-igényes iparágakban terjedt

el: a sólepárlásban, az üveg- és téglagyártásban, a rézöntésnél, a szesz- és sörfőzdékben és a vegyiparban. Ekkor a nyersvas-gyártásban még nem tudták használni a szenet a faszén helyett, mert a nyersszénben levő kén rontotta a vas minőségét. Az új nyersanyagokat hozó tengerentúli export új iparágakat alakított ki: a cukorfinomítást, a dohányfeldolgozást és a porcelángyártást. Mindezen ipari fejlődés ellenére az európai gazdaságban a specializáció még nagyon gyerekcipőben járt, az egész rendszer az alacsony termelékenységű mezőgazdaságtól függött. Sok ipari és főleg textilipari munkás ideje nagy részében földműveléssel foglalkozott, és a legtöbb mezőgazdasági munkás űzött valamiféle háziipart, bőrkikészítést, fafeldolgozást. Kereskedelem: útvonalak, szervezetek 22 A XV. és XVIII század között az európai gazdaság ágazatai között a kereskedelem volt a legdinamikusabb. Lényeges növekedés

következett be a távolsági és nemzetközi kereskedelem volumenében. Európa egészét tekintve a kereskedelem túlnyomórészt helyi jellegű volt: a városok élelmiszerellátása és a kézműipari termékek cseréje volt a célja. A XVI-XVIII. században az jelentette az újdonságot, hogy megnyíltak az új tengeri útvonalak, illetve az hogy az európai kereskedelem súlypontja áttevődött a Földközi-tengerről az északi tengerekre, másfajta áruk jelentek meg és újfajta kereskedelmi szervezetek jöttek létre. Kereskedelmi ügyekben egyre inkább a nyugat-európaiaké lett a kezdeményezés a világtengereken. A velenceiek híres Flandriai Flottája 1532-ben indult utoljára útnak Az első portugál fűszerszállítmány 1501-ben érkezett meg Antwerpenbe, de már nem portugálok hozták, hanem holland vagy flamand kereskedők hozták Lisszabonból. A spanyolok és portugálok a gyarmatbirodalom kereskedelmét nekik engedték át. Észak-Európa és Franciaország,

Portugália, Spanyolország és a Földközi-tenger közötti kereskedelem gyakorlatilag teljes mértékben, az Anglia és a kontinens közti kereskedelem pedig részben a hollandok kezébe került. A holland függetlenségi háború, amit a spanyol Habsburgok ellen vívtak, természetesen véget vetett a Spanyolországgal folytatott kereskedésnek. A Portugál Birodalommal még folyhatott a kereskedés egy darabig, de 1580-ban Portugália is a spanyol korona fennhatósága alá került, így, mint vetélytársakat és ellenségeket, a spanyolok 1592ben lezárták Lisszabon kikötőjét a holland hajók előtt. Ez a nehézség nagy hajóépítési változásokat hozott: a hollandoknak a XVII. századra már olyan hajóik voltak, amelyek a hónapokig tartó utat is kibírták, így Afrika megkerülésével juthattak ki az Indiai-óceánra (így már nem kellett megállni Lisszabonban.) 1602-ben alapították meg a Holland Kelet-Indiai Társaságot, amely monopolizálta az India és

Németalföld közötti kereskedelmet. Az angolok is a portugálok gyöngeségéből húztak hasznot. A hollandok az indonéziai fűszer-szigetek fel összpontosították erőiket, s a XVII. századra már erősebbek voltak ezen a tájon, mint a portugálok valaha is. Az angolok pedig a fűszerről lemaradva hoztak létre erődített kereskedelmi állomáshelyeket az Indiai szubkontinensen (1612-ben Szuratban), ami majd a XVIII. században a Brit Korona legfényesebb gyémántja lesz A portugálok csak Goát (1961ig), Diut és Makaót tarthatták meg, ez utóbbit mind a mai napig birtokolják Az angol ipari forradalom Az észak-atlanti országok fokozott szerepvállalása meghozta Anglia felemelkedését. Hatalmas megrendeléseket kapott az angol posztóipar, a gyapjú iránti óriási kereslet felgyorsította a bekerítéseket. A kerítésekkel elválasztott majorsági birtokon itt nem szántóföld díszlett, hanem birkalegelőnek kerítették be. Így viszont szabad munkaerő

maradt, melyet az ipar foglalkoztathatott: az angliai parasztság jó része bérmunkássá vált. Dologházak létesültek azok számára is, akiket csavargáson kaptak. Manufaktúrák sora létesült, a nagyvárosokban nagy feldolgozó kapacitás jött létre. Összeadódott az angol fejlődésben a kereskedelmi tőke, az ipari tőke és a mezőgazdasági tőke, és olyan mértékű felhalmozást teremtett, amely gazdasági nekilendülést tett lehetővé. A brit gyarmatbirodalomból áramló nyersanyagok és pénzek jelentősen hozzájárultak az angol társadalom tőkeerejéhez, s ugyanakkor a gyarmatbirodalom az áruk elhelyezésének, a növekvő népesség elhelyezkedésének is teret biztosított. Az ipari forradalom fogalma tehát nem korlátozható csak az ipari technológia átalakulására, a gyáripar kialakulására. Sokkal komplexebb folyamat: nemzetgazdasági és társadalmi átalakulással is együtt jár. Az ipari forradalom ugyanis átalakította a társadalom, a

közgondolkodás, a tudományok és művészetek egészét is. Lezajlott tehát az ipar 23 forradalmával párhuzamosan az agrárforradalom, az infrastruktúra forradalma, a népesedési demográfiai forradalom és az urbanizációs forradalom is. Angliában a gyáripar kialakulásában a vezető szektor a textilipar volt, annak is egy új ága, a pamutipar. Ebben az ágazatban történt a legtöbb beruházás, ezzel vált az átalakulások húzóágazatává. Az agrárforradalom legalább négy folyamatot jelentett: 1. megtörtént a tulajdonformák átalakulása: a feudális tulajdont felváltotta a tőkés tulajdon, a föld piaci áruvá vált. 2 A mezőgazdaságban is technológiai átalakulás ment végbe: új eszközök és új művelési eljárások alakultak ki: pl. a vetésforgó 3 Megtörtént a mezőgazdasági termelés strukturális átalakulása: a növénytermesztéssel szemben előtérbe került az állattenyésztés, a mezőgazdasági termékek egyre

feldolgozottabb formában kerültek piacra. A növénytermesztésen belül a gabonafélékkel szemben megnőtt a vetett szálas takarmányok aránya. 4 Megindult a rendszeres növekedés: a fajtanemesítések és a kémiai anyagok alkalmazása révén egyre nagyobb terméshozamok mutathatók ki. Infrastrukturális forradalomnak a termeléshez szükséges járulékos beruházások növekedését nevezzük. Megjelenőben volt a bankrendszer, kialakulóban volt a modern iskolahálózat és a kórházak rendszere. A közlekedés igazi forradalmát a gőzhajók, majd a vasút megjelenése jelentette. Demográfiai forradalomról azért beszélhetünk, mert a népesség radikálisan növekedni kezdett. Kezdett kibontakozni a modern társadalom, amelynek alapvető osztályai megjelentek: a burzsoázia és a munkásság. Megindult a középosztályok szélesedése is: a fehér galléros munkásság, a vállalkozók és a műszaki értelmiség, a tőkés bérlők és a birokos parasztok széles

középosztályba tartoztak. Angliában az ipari forradalom jelentős városfejlődést hozott. Áramlott a lakosság a falvakból a nagyvárosok felé, egész ipari körzetek alakultak ki. (pl Birmingham, Manchester). Az ipari forradalom jellemző ideológiai változásait három lényeges ideológia elemeinek megjelenésével jellemezhetjük: megszületőben volt a liberalizmus, és ellentéteként a konzervativizmus, valamint a szocialista jellegű ideológiák. Tehát mindenképpen megállapíthatjuk, hogy az ipari forradalom komplex jellegű nemzetgazdasági és társadalmi átalakulás. Az angol folyamatok voltak az elsők, de ezekkel a jellemzőkkel a többi is rendelkezett. Az angol ipar forradalma Az ipari forradalom Angliában a XVIII. század közepétől hozott jelentős változásokat Alapjait az angol gyarmatokról, (Virginia, Georgia, Karolina) és az Indiából érkező gyapotszállítmányok adták. Ehhez járultak a textilipart forradalmasító találmányok A

textilipari megújulást szoktuk az ipari forradalom első szakaszának tekinteni. 1733-ban találta fel John Key a repülő vetélőt, amely a szövést nagyban meggyorsította. Ez maga után vonta a fonás korszerűsítésének találmányait, melyek közül legjelentősebb Hargraeves fonógépe, a Fonó Jenny. A legelterjedtebb Roberts önműködő fonógépe lett Franciaországban Jacquard találta fel a mintás szövésre alkalmas gépet. A második szakasz a gőz forradalma volt. A XVIII század végére Newcomen gőzgépét bányaszivattyúzásra használták. A sokoldalú és célszerű gőzgép feltalálójának James Wattot tartjuk (1769), aki az erőátvitel problémáját is megoldotta. Ezt a gőzgépet a gyáriparban és a bányákban is, de hamarosan a közlekedésben is használták: Fulton megépítette 1809-ben az első gőzhajót, 1825-re teljesen elkészült az első vasútvonal Stockton és Darlington között. Az ezen a pályán tartott legendás versenyt, melyen

számos feltaláló 24 gőzmozdonya vett rész Stephenson Rocket nevű mozdonya nyerte meg. Ezzel a közlekedés új, rohamos fejlődést átélő korszaka kezdődött meg. Új eljárások születtek a bányászatban és a kohászatban. Fejlődtek a bányagépek, megjelent a Davy-lámpa és a szállítószalag. A kohászatban megjelent Cort keveréses eljárása, s egy századdal később a konverteres eljárások. Az ipari átalakulás harmadik szakaszának a gépgyártó gépek megjelenését tekintjük. Maudslay feltalálta az esztergagépet, majd megjelent a fémek megmunkálását forradalmasító fúró-, gyalu- és marógép. Az iparosítás megváltoztatta az angol ipar területi szerkezetét: a Manchester, Birmingham, Liverpool körüli vidék lett a vezető. Anglia a XIX század közepére a világ vezető műhelye lett. Viszont az 1850-es évekre beállt a stagnálás korszaka Angliában a tőkebefektetés számára kedvező lehetőségeket nyújtott a többi államban

bekövetkező ipari forradalom, ekkor tehát Angliában nem történtek befektetések. Újabb fellendülés csak a századfordulót jellemezte: ekkor az elektromos energia, az elektromotor, a szerves kémia, a műanyaggyártás, a gépjárművek és a futószalag alkalmazása jelentett újdonságot. A XIX. század utolsó harmada: az acél kora A XIX. század utolsó harmadában a jellemző folyamat a vasnak az acéllal való helyettesítése. Új fémfeldolgozási eljárások születtek: legjelentősebb a Bessemer-féle volt (ez volt a levegő-befúvásos vaskohó, ahol a vas olvadt állapotban való tartását érte el, így sikerült szénteleníteni a vasat). A másik jelentős újítás a Siemens-Martin eljárás volt Változások a századfordulón: Anglia nagyipari vezető szerepe helyett az USA-é és Németországé alakul ki Megszületőben volt az új vegyipar, megjelent az üveg, a papír a cement és a gumi. Az új vegyipar központja azonban nem Angliában alakult ki,

hanem az USA olajvegyészete, és a németek szénvegyészete képviselte a központot. Az 1860-as évektől indult meg az alumíniumgyártás. Nagy előrelépés történt a szerves vegyiparban: Ferkin dolgozta ki az anilin-festékgyártás technológiáját, majd a század végén megjelent a viszkóz eljárás, a celofán-feldolgozás és a műgyanták alkalmazása. Az 1870-es évektől egyre több elektromos erőmű épült, távvezetékek jutatták el az áramot a fogyasztóhoz. Megindult a gázszolgáltatás, de ez igazi jelentőségéhez a gyáriparban jutott. A robbanómotorok elterjedése az 1870-es évektől figyelhető meg. A négy ütemben működő benzinmotor alapelvét 1876-ban Nikolaus Otto, német mérnök fejlesztette ki. Rudolf Diesel találta fel a diesel-motort. A XIX század végétől számíthatjuk az autók tömeges megjelenését. A századfordulón megindult a gyáripar újtípusú gépesítése. Kibontakozóban volt a tömegtermelés, megindultak az első

futószalagok. A századfordulóra Anglia elsősége elenyészett: helyét a gyorsan fejlődő USA és Németország vette át. Az 1870-es évektől a gyáriparban szervezeti változások is lezajlottak: megjelentek a monopóliumok. Ebben is az USA járt elöl, de a monopóliumok más formái, a szindikátus és a kartell Németországban is tért hódított. A vállaltok egyesülését Angliában tiltották, de az itteni vállaltok szervezetileg sem voltak alkalmasak a monopóliumok alakítására, így itt később is csak a lazább formák alakultak ki. Ezek viszont válságok idején nem bizonyultak hatékonynak. 25 Az agrárforradalom Az angol tulajdonviszonyokat a nagybirtokrendszer széles körű fennmaradása jellemezte. Ezek a nagybirtokok azonban már tőkés nagyüzemekké szerveződtek elsősorban a tőkés bérleti rendszer alkalmazása révén. A nagyvárosi körzetekben az úgynevezett freeholder-gazdaságok (a bekerítések után megmaradó gazdag parasztok, akik

főként a nagyvárosok körzetében földek vásárlása révén alakították ki tőkés gazdaságaikat) az ipari munkásság élelmiszerigényének ellátására szakosodott gazdaságokat hoztak létre: tej, tejfeldolgozás, húsállatok tartása, zöldség-termesztés stb. Az agrárforradalom a XVIII. század közepétől jelentős technikai újításokat produkált: tökéletesítették az ekéket (Ransome, Fowley), illetve megjelent már egy sor gép a mezőgazdaságban is. Fowley készítette az első gőzekét, majd megjelentek a legkülönbözőbb a vető- és aratógépek. Ezek a gépek előbb Angliában, majd a kontinensen és Észak-Amerikában is elterjedtek. Jelentős technológiai változások játszódtak le a mezőgazdaságban: széles körben elterjedt a vetésforgó és terjedőben volt a belterjes istállózó állattartás. Új jelenségnek számít, hogy az állattenyészetés súlya nőtt a mezőgazdasági termelésen belül. 1846-ban ugyanis eltörölték a

gabonavámokat, így az angol mezőgazdaságban a kontinentális és az amerikai gabona versenye miatt már nem volt rentábilis a gabonatermesztés, ezért a szántóföldek egy részét ismét legelővé változtatták, másik részén (ez a hányad volt növekvőben) takarmánynövényeket termesztettek az istállóban tartott állatok számára. Az istállózó tartás persze újfajta, intenzívebb fajtákat igényelt Megjelentek a nemesített hússertések (yorkshire-i, berkshire-i), a nagyobb tejhozamú marhák (berni, szimentáli). A takarmánynövények mellett növekedett az ipari növények termőterülete is A megmaradó szántóföldeken és réteken jobb talajkezelő eljárásokat vezettek be: az istállózó állattartás amúgy is több trágyát termelt, és a XIX. század második felében megjelentek a műtrágyák és megkezdődött a mezőgazdaság kemizálása. Mindez mind a földművelésben, mind az állattartásban a terméshozamok növekedéséhez vezetett,

amit az ipari városok megnövekedett és már földet egyáltalán nem művelő lakossága használt fel, és meg is tudta azt fizetni. Mindennek hatására a XIX. században átalakultak az étkezési szokások Csak ettől a századtól tért át Európa népessége (először a fejlett ipari vidékeké, majd a század végén pl. Magyarországé is) a döntően gabona-alapú táplálkozásról az állati fehérjékben bővelkedő táplálékra. Ennek – akkor még jótékony – hatására nőtt az átlagéletkor Az infrastruktúra átalakulása Az infrastruktúra átalakulása részben előfeltétele, részben következménye a gazdaság egésze átalakulásának. A világ országai többségében ezt az átalakulást a bankok tőkéje finanszírozta, egyedül Anglia volt az az ország, ahol ehhez az alapot maga a belső felhalmozás teremtette meg, s a bankrendszer is ebből alakult ki. Mindennek magyarázata az, hogy Angliában győzött először a polgári forradalom, s a

gyarmatokról származó jövedelmek itt teremtették meg először a belső felhalmozás megfelelő mértékét. Angliában is a hitelbankok szervezete alakult ki először. Ezek aktívan részt vettek a tőke összegyűjtésében és a befektetésekben, gazdasági szolgáltatásokat végeztek, értékpapírokat és hiteleket bocsátottak ki. Felvirágzott a tőzsde: kialakult az árutőzsde és az értéktőzsde szervezete. Jelentősebb szerepet kapott a szakképzés, hiszen ezeket a rohamosan megjelenő új technológiákat már külön tanítani kellett. Ugyanakkor előtérbe került az elemi iskolázás fejlesztése, hiszen csak erre építve lehetett sikeres a szakképzés. Angliában az 1860as évek végétől sorra jelentek meg az oktatást szabályozó törvények (Érdekes, hogy a 26 törvényalkotásban pl. Magyarország sem maradt le, hiszen már ekkor megszületett az Eötvös féle népiskolai törvény nálunk is.) Ekkor gyakorlatilag felszámolták az

analfabétizmust Javultak a szállítás körülményei szárazföldön és tengeren egyaránt. Mac Adam tervei alapján új típusú úthálózat épült (nevét őrzi a magyar makadám út kifejezés). A szárazföldi közlekedés igazi forradalmát azonban 1825 után a vasút jelentette. Az 1870-es évekig Angliában több mint 27 ezer km vasútvonal épült. A XIX. század végéig rohamos fejlődés játszódott le Angliában a postai szolgáltatások, a kereskedelmi hálózatok kiépülése (a nagy – és kiskereskedelmi lerakatok után megjelentek az első áruházak, sőt már áruház-láncok is kialakultak), a közegészségügy (kórházak kiépülése, védőoltások elterjedése) és a szociális gondoskodás terén. Társadalmi változások Mindezen változások hatására demográfiai forradalom bontakozott ki. Nőtt az élveszületések száma, csökkent a gyermekhalandóság és nőtt az átlagéletkor. Az ipari forradalom előtt Angliában is 27 év körül volt az

átlagéletkor, a XIX. század közepére viszont ez a mutató a 46 év fölé emelkedett. Jelentős mértékben nőtt tehát a népesség: néhány évtizeden keresztül jelentős (2-2,5%) mértékben, majd 1% körüli mértékben. Átalakulóban volt a településszerkezet: most bomlott fel a tradicionális társadalom, a falvak népessége tömegesen áramlott a városokba. Jelentősen nőtt London lakossága, új ipari körzetek alakultak ki, Délkelet-Anglia városias övezetté változott, a déli angol partvidék ekkor népesedett be, kialakultak az angol textilipar új fellegvárai Északnyugat-Angliában. A leglátványosabb Manchester és Liverpool növekedése volt. A városi lakosság Angliában már a XIX század közepén meghaladta az 50%-ot Ezzel Anglia lett az akkori világ legvárosiasodottabb országa. A településszerkezet változásait már az 1832. évi parlamenti reformok regisztrálták, mert ekkor új választási körzeteket kellett kialakítani. Felgyorsult

a társadalmi mobilitás A parasztság jelentős tömegei áramlottak az ipar, a kereskedelem, a tengerhajózás és szállítás területére. Anglia lett a történelemben az a modell, ahol a leggyorsabban és a leghatározottabban csökkent a parasztság aránya; a XX. század közepére az össznépesség 1%-ára csökkent. Csökkent a földbirtokos száma is, hiszen nagyon sokan tönkrementek a szabad verseny következtében. Felbomlóban volt tehát a feudális korszak osztálystruktúrája és új osztályszerkezet alakult ki. Nőtt a vállalkozók száma, nőtt a burzsoázia társadalmi aránya és súlya. A munkásság hatalmas társadalmi karriert futott be: arányuk elérte a társadalom negyedét. Az egyes rétegeken belül is változások történtek: a társadalom a középrétegek irányába fejlődött. Ide kell sorolni a középparasztságot, az értelmiséget, az ipari-kereskedelmi vállalkozók zömét, a szakmunkások, és az úgynevezett fehérgalléros munkások

(munkahelyi vezetők, előmunkások) rétegét. A középosztályhoz sorolandó a gyarmati igazgatásban dolgozó hivatalnokok és a hadsereg középvezetőinek tömege is. Mindez elégséges magyarázatot ad arra, hogy Angliában elsősorban a liberális és konzervatív eszmék nyertek teret és kevés érdeklődés mutatkozott a marxista ideológiák iránt (pedig azok ott születtek). Ezt a nagy számú középosztályt szolgálta ki a XIX. század második felében az ipari forradalom nyomán kialakult tömegtermelés, rá a növekvő fogyasztás volt a jellemző. Ekkor az angol munkásság jelentős rétegei, elsősorban a szakmunkások életszínvonala volt a legmagasabb a világon. Az angol ipari forradalom tehát példa értékű volt az egész világ számára: a gazdaságitársadalmi változás a társadalom mélyebb rétegeiben is lezajlott, széles középosztály kiformálódására vezetett. Itt bontakozott tehát ki a modernizáció klasszikus formája Európa többi

része ezt az átalakulást csak jó félszázaddal később követte. 27 Gazdasági és társadalmi változások Európában az első világháborúig Európa lemaradásának Nagy-Britanniához képest az ipari forradalom indukálta teljes struktúraváltásban nem technikai okai voltak. Az angliai újítások viszonylag hamar megjelentek a kontinensen, sőt az Angliában is számos olyan megoldást alkalmaztak, amiket a kontinensen dolgoztak ki. A különbség elsősorban az ipari forradalmat megelőző tőkefelhalmozás mértékében volt. Kevés olyan hely létezett Európában, ahol ez elégséges mértéket ért el. Csupán Svájc és a belga tartományok rendelkeztek elégséges tőkével, ezért itt indult meg a legkorábban az ipari forradalom. Svájcban a középkori fegyvergyártás és az óraipar már a középkorban paraszti tevékenységként jött létre. A belga tartományokban pedig a céhes textiliparban halmozódott fel a szükséges tőke. A kontinens más

országai, még a leggazdagabbak sem rendelkeztek ilyen lehetőségekkel a beruházások terén. A XIX. század 20-as 30-as éveiben indult meg Nyugat-Európában a felhalmozott pénzösszegek társadalmasításának folyamata. A legelterjedtebb forma a részvénytársaság volt. Ez a forma lehetővé tette az olyan vállalkozást is, amelyhez az egyes egyéneknek különkülön nem volt elég pénzük, így viszont összeadódtak a tőkék Hamar megjelentek e pénzek kezelésére a bankok, amelyet viszont itt maguk is részt vettek az ipari forradalom beruházásainak finanszírozásában. Később a kereskedelemben alakult részvénytársaságok, majd még később (már a XX. században) a szakszervezet lesznek azok a csoportok, amelyek jelentős tőkét tudtak összeadni és a gazdaságba fektetni. Bérházakat, takarékszövetkezeteket, biztosító társaságokat hoztak létre ily módon. Angliához képest a legnagyobb újdonság azonban az állam szerepvállalása volt. Az

államok legfőbb eszköze a vámvédelem és a kamatgarancia volt. Érdekes, hogy a vámvédelem, miután a kontinens eleve később kapcsolódott be az ipari termelésbe, elsősorban már az angol árukkal szemben volt hatásos. A kamatgarancia révén pedig a legtőkeigényesebb ágazatokba, pl. a vasútépítésbe sikerült a kisebb befektetők pénzét is bevonni. Ez a helyzet Nyugat-Európában volt jellemző, Közép és Kelet-Európa felé haladva azonban az állam szerepe egyre erősödött: itt iparpártoló törvényekkel kellett egyes ágazatok fejlesztését, a beruházások megtérülését biztosítani. Kelet-Európában, a Balkánon és Oroszországban pedig magának az államnak kellett betöltenie a tőkés és a vállalkozó szerepét. Itt az államok ipari üzemeket létesítettek, de természetesen az állam elsősorban a stratégiai ágazatok, a közlekedés, kohászat és hadiipar fejlesztésében volt érdekelt. Svájcban tehát a XVII. század végén, a belga

tartományokban 1815-től, Franciaországban az 1830-as évek végén, a német államokban, Ausztriában és Csehországban és Skandináviában az 1840-es évektől, a mediterrán vidéken és Magyarországon az 1850-es évektől, Oroszországban az 1860-as évektől, a Balkánon pedig csak az 1870-es évektől játszódtak le a változások. Közös jellemzőjük, hogy általában a vasútépítéssel kezdődött. A vasúti beruházások maguk is a tőkekoncentráció gyűjtőhelyei lettek, hiszen Nyugat-Európa kivételével másutt szinte semmi sem volt a vasútépítéshez. Magának a vasútépítési tervnek a kivitelezéséhez már szükség volt a sínek, mozdonyok és szerelvények gyártására, hiszen a tőkeszegénység miatt nem vehették mindezt Angliától. Emiatt persze a vasútépítés néha el is húzódott Mindenesetre a vasútépítkezés miatt az eddig hagyományosan használt nyersanyagok (pl. a faszén) helyett most fejleszteni kellett a saját bányászatot

és kohászatot. A vasutak óriási tömegű vasat és szenet igényeltek, a vasútépítés tehát ezeknek az ágazatoknak szerte Európában gyors fejlődést biztosított, még ott is (pl. Spanyolországban), ahol maga a vasútépítés csak később indult meg. Már ez a szint elegendő alapot biztosított a XIX. század közepén a településszerkezet átalakulásának megindulásához. A vasútállomás építkezése, megléte, de már a vasútvonal tervezése is az átalakulás irányába hatott: nagy hagyományú régi városok szerepe halványult 28 el és fejlődtek vissza olyanok, amelyeket elkerültek a vasútvonalak. Mások, amelyek vasútállomással rendelkeztek, hirtelen fejlődésnek indultak. A közlekedési csomópontok általában vonzották a középponti városi funkciókat, s ezekkel az ipart és a kereskedelmet. A vasútállomások a hagyományos városok belső szerkezetét változtatták meg: általában az állomások körül kialakult új városrészek

váltak a modern városi élet színterévé, itt alakultak ki a vasúti kolóniák, amelyek sajátos élet- és munkarendjükkel valamiféle kívülállást biztosítottak lakóiknak. Általában jó előmenetelnek számított az akkor igen modern, biztonságos nyugdíjas állás, a vasutasság. Az új beruházások, a városépítések, útépítések, folyamszabályozások építőkapacitásigénye gyorsan felfejlesztette az építőipart, ami viszont a konjunktúra idején nagy tömegű, képzetlen munkaerőt juttatott munkához. Ez a munkaerő a parasztság soraiból került ki, s így általában a városokba is került. Európában tehát általában nem a textilipar töltötte be a húzóágazat szerepét, hanem a vasútépítés. Egyetlen kivétel volt csak Svájcban, ahol a pamutipar a XVIII század végén, tehát az angollal egy időben indult fejlődésnek, másutt ez éppen az angol pamutipar döntő fölénye miatt, azzal versenyezve később már nem alakulhatott így.

Bizonyítja ezt a francia textilipar válsága az 1830-as években (1831, 1834.: lyoni takácsok felkelései), illetve a németé az 1840-es években (1844.: sziléziai takácsok felkelése) A textiliparnak kontinentális kiterjedtségű vezető szerep az angol termékek kiváló minősége és olcsósága miatt nem juthatott. Az 50-60 évvel megkésett európai ipari forradalom sajátos vonása volt tehát, hogy éppen megkésettsége miatt egybe esett annak második hullámával. Ezt a szakaszt olyan új energiaforrások felhasználása jellemzi, amelyek az ipari termelés irányát jelentősen befolyásolták. Az új energiaforrások közül a két legfontosabb az elektromosság és a kőolaj volt. Ezek gyakorlati alkalmazására a XIX század közepén teremtődtek meg a feltételek 1888-tól ezek fokozódó mértékben alakították át az ipari forradalmat. Az elektromosság először a vasutak felszerelésében, majd a távírótechnikában jelentkezett, a mindennapi életben, a

városi közlekedésben és a háztartásokban csak később, a századfordulón jutott szerephez. Ettől kezdve azonban rohamos gyorsasággal alakította át a közlekedést (villamos, villanyvonat), a kohászatot, s jelent meg a vegyiparban, majd a gépiparban. Ekkor már nagy ütemben alakították át a közvilágítást és a lakásokat az elektromosság használatára. Ugyancsak rohamosan hódított tért a XIX. század végén a kőolaj-származékok felhasználásával az autóforgalom. A motorkerékpár, a teherautó és az autóbusz megjelenése igazi forradalmat okozott a közlekedésben. Az autóforgalom igényeinek kielégítésére új utak sokaságát építették. Az autó elterjedésével megszületett az ipari forradalom második hullámának új húzóágazata. Az autógyártás a gépipar szinte teljes egészét befolyásolta, valamint döntően járult hozzá az ipari termelés üzemi módszereinek átalakulásához. Hatással volt a fémfeldolgozásra, az

acélöntésre és a kaucsuk, valamint a műgumi használatával, illetve a kőolaj lepárlással a vegyiparra. A vegyipari fejlődés új területek felé is elvezetett: a barnaszén felhasználására, a műtrágyák és festékek gyártására. A XIX század végén sikerült megoldani a vízi energia villamos energiává alakítását, ezzel olcsó energiaforrás jelent meg. Az új energiaforrás korábban nem iparosodott területeket vont a fejlődés körébe: Skandinávia, Franciaország, Észak-Itália. A XX. század elején megjelent az új fém: az alumínium Az acél és a beton összekapcsolásával megszülettek a vasbeton szerkezetek, ami az építési technika gyökeres átalakítását tette lehetővé. A világtengeren a gőzhajó végleg kiszorította a vitorláshajót: a hajógépeket olajjal működtették. A drótnélküli távíró, a telefon, majd az I világháború után a rádió új lehetőségeket nyitott a hírközlésben. Átalakult a fotótechnika,

megszületett a hangrögzítés (fonográf, gramofon), megjelent a film, majd a hangos film. A nagy 29 teljesítményű robbanómotorok a XX. század elejére lehetővé tették a repülést, ami a XX század második felének közlekedésére döntő hatással volt. Megfigyelhető, hogy az ipari forradalom második hullámának találmányai német vagy amerikai eredetűek. A XIX század utolsó harmadától ugyanis alapvetően átalakultak az erőviszonyok: a brit fejlődés kifulladt. Az angol gazdaság a századfordulón stagnált Ebben döntő szerepe volt az elhibázott brit gazdaságpolitikának: továbbra is fenntartották a hagyományos szabadkereskedelmi politikát, s ugyanakkor nem tettek meg bizonyos nagy ráfordítást igénylő és csak nagyon hosszú távon megtérülő beruházásokat (pl. mélyművelésű bányák nyitása akkor, amikor a felszíni szénkészlet kimerült), s emiatt sorra vereségeket arattak a világpiacon. Ezt a korszakot már a német technikai

fölény jellemezte Németországban az ipari fejlődésre elsősorban a koncentráció volt a jellemző. Korán megjelentek a nagy tömegű munkást foglalkoztató gyárak különösen a Ruhr- és Rajnavidéken. Velük együtt a gyorsan szerveződő nagyipari munkásság és szakszervezetei Megmaradt azonban a kisipar is, mint a nagyipar beszállítói megőrizték családi műhelyeiket. Ennek klasszikus példája a századforduló német autógyártása volt: a nagyüzemek végezték a karosszéria gyártását és az összeszerelést, az egyes alkatrészek és részegységek gyártását a kisüzemek végezték. Az iparosodás az igazi társadalmi fordulatot az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatott népesség számának és arányának gyors növekedésével hozta meg. Mindenütt hirtelen megnövekedett a munkásság létszáma, s egyben megindult a differenciálódása is. Jelentős maradt az alkalmazotti népesség foglalkoztatása, megnőtt a vállalkozók száma. Nőtt

a forgalmazásban és a szolgáltatási ágazatban dolgozók száma (kereskedelmi hálózat, bankok, pénzintézetek). Európa kontinentális fejlődésében tehát az ipari munkásság soha nem jut abszolút többségre a népesség létszámában. A munkásság létszámemelkedése mindazonáltal döntő maradt a belső piac kiszélesedésében, a vásárlóerő növekedésében. Az iparosodással a társadalom minden tekintetben megváltozott. A feudális társadalmi viszonyokat Európa egészében a kapitalizmus jellegzetes vonásai cserélték fel. A jogegyenlőség, a nemesség és előjogainak eltörlése felgyorsította ezt a folyamatot, s ez az 1848-as forradalmak igazi jelentősége. A felbomló parasztság nagy tömegei tódultak új szakmákba. Sokáig megmaradtak a régi uralkodó rétegek kezén bizonyos hatalmi bástyák (pl a dzsentri problémája, a közélet és az önkormányzatiság hagyományos színterei), s a történelmi arisztokrácia fokozatosan helyet kapott

az új hatalmi struktúrában, megőrizte hagyományos életformáját. Hirtelen megugrott a népességen belül a városi lakosság aránya: az ipari forradalom társadalmában a városé a vezető szerep. A falu fejlődése az első évtizedekben megtorpant Az elektromos energia megjelenésével a megmaradt falvak új fejlődésnek indultak. E hosszú folyamat a II. világháború végére jutott el arra a szintre, hogy a fejlett ipari régiókban csökken a különbség a városi és falusi életszínvonal között, sőt mára már a városi környezet sok ártalma újra vonzóvá teszi a falusi életet (alvóvárosok). Az iparosítás folyamata az egykori parasztok városba való törekvésétől függetlenül is mindenütt népmozgásokkal járt. Sok idegen szakember érkezett egy-egy új beruházás kivitelezésére, egy-egy gép beállítására. A zsidóság fokozottabb mobilizációja is megfigyelhető. Nyugat-Európában és Skandináviában azonban döntően maguk látták

el az alapfunkciókat a társadalmak. Kelet és Közép-Európában azonban sem a tőke, sem a megfelelő szakember nem állt rendelkezésre, sőt a nemesség maga többnyire akadályozta az új viszonyok kialakulását. Másképpen viselkedett az arisztokrácia, mely általában részese lett tőkéje révén az átalakulásnak, s mint láttuk ezért meg is őrizhette hagyományos társadalmi szerepei egy részét és életszínvonalát. E társadalmi meghatározottság miatt az új iparszerkezet is sajátosan alakult: a nehézipar bizonyos ágazatai mellett elsősorban az élelmiszeripar fejlődött (pl. 30 Magyarországon a malom-, szesz-, cukor- és húsipar). Ezekben az iparágakban a fejlesztés akár világszínvonalat is produkálhatott (pl. a Ganz gyár hengermalmai), de az ipar egésze fejletlen maradt. (Spanyolországban a bányászat, a Baltikumban az élelmiszeripar és a szeszipar volt a húzóágazat). Ezekben az országokban egész iparágak szakembereit

importálták külföldről (pl. nálunk a nyomdászok, mérnökök, erdészek szinte teljes egészében cseh-morva területről, Ausztriából és Németországból érkeztek), s a kereskedelemben, a bankrendszerben, s bizonyos értelmiségi pályákon (orvos, mérnök, ügyvéd) döntő szerep jutott a zsidóságnak. A különbségek már pár évtized múlva kezdtek összemosódni: a betelepedettek hamarosan asszimilálódni kezdtek. Más volt a helyzet a Balkánon és Oroszországban. Itt az egész iparosodás csak állami garanciákkal, nagy külföldi tőkebefektetésekkel jött létre. Ez eleve igen szűk kereteket, nagyon lassú fejlődést, és korai megtorpanást okozott. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy az igen késői, önmegváltással történő jobbágyfelszabadítás miatt nem alakult ki a földmagántulajdon hagyománya, nem volt szabad munkaerő és nem volt belső piac, amely gerjesztette volna a fejlődést. A parasztgazdaságok az 1870-es évektől az olcsó

tengerentúli gabona versenye miatt gyakorlatilag nem láttak pénzt, önellátásra rendelkeztek be, sőt földjük megváltásáért a ledolgozás „újfeudális” nyűgeit vállalták. Így az ipar számára csak a külső piacok maradtak, ahol pedig a fejlettebb ipari országok versenyét kellett állnia. A Balkánon a jobbágyfelszabadítást is az európai nagyhatalmak kényszerítették ki (Romániában), stratégiai okokból ők pénzelték a vasútépítést is. A fejlesztés egyetlen hazai irányítója a nyersanyagbázis volt (pl. a román olajmező és a bányászat) A román gyáripar vállalkozói az erdélyi szászok, magyarok és zsidók voltak. Ezzel magyarázható az, hogy Bukarest a két világháború között a második legnagyobb magyar város volt, ahol a magyarok és románok egymástól elválasztva éltek, az összenövés meg sem kezdődött. Az etnikai (és ami ezzel ebben a térségben szorosan összefügg a vallási) különbségek hosszú évtizedekre

megakadályozták a társadalom egységesülését. Az egész folyamatban gazdasági értelemben a legnagyobb szerepet az játszotta, hogy a helyi parasztság túlnyomó része potenciális vásárlóként kimaradt a belső piacból, így ez csak néhány nagyobb város népességére korlátozódott. Azokon a tájakon, ahol a tőkehiány akadályozta az ipari forradalom kibontakozását, a fejlődés a mezőgazdasági kivitelre épült. A mezőgazdaságot kellett tehát állami eszközökkel megadóztatni ahhoz, hogy az iparosítás alapjai kiépülhessenek. Szinte sorscsapásként hatott ebben a régióban 1878 után a gabonaárak világpiaci esése: a parasztok jövedelme radikálisan csökkent, miközben kötelezettségeik változatlanok maradtak. Voltak körzetek, ahol éhínségek pusztítottak (pl. Oroszországban 1892-1914 között többször is) Felkeléssorozatok, aratósztrájkok söpörtek végig ezen a tájon. (pl Magyarországon 1906-ban) Az iparosodás ezeknek a

régióknak a fejlődését különösen megterhelte, a népesség életkörülményeit rontotta. Ez vezetett pl az I világháború végén a bolsevik forradalom kirobbanásához és sikeréhez. Az alap-probléma tehát az volt, hogy mindenütt megnőtt a népesség, de az továbbra is alapvetően a mezőgazdaságban maradt: ugyanaz a mezőgazdaság, ugyanannyi föld kellett hogy eltartsa a megnövekedett népességet, sőt ez a népesség adóival kellett hogy hozzájáruljon az államilag és külső kölcsönökkel támogatott iparosításhoz. Ezekben a társadalmakban ezért volt olyan nagy arányú a századfordulótól a kivándorlás, ami azonban az otthon maradt népességnek tartós enyhülést nem hozott, hiszen a struktúra változatlan maradt, a kivándorlás pedig – bármilyen nagy arányú volt is – még a népességfelesleget sem vezette le. Ez a társadalmi elégedetlenség vezetett az I világháború utáni forradalmak, ellenforradalmak és diktatúrák

létrejöttéhez