Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Drábik János - Miért jogos, hogy két közszolgálati televízió és rádió legyen

Miért jogos, hogy két közszolgálati televízió és rádió legyen? Először Kerényi Imrétől, a Madách Színház igazgató-főrendezőjétől hallottam, hogy Magyarországon - a jelenlegi társadalmi és politikai helyzetben - szükség van olyan közszolgálati televízióra és rádióra is, amelyben nem érvényesül a kádári rendszerből átörökölt szociál-liberális hegemónia. Ez a TV és rádió a nemzeti-konzervatív-keresztény értékrendszer szerint tájékoztatná a magyar társadalomnak azt a részét, amelyik ezt az értékrendszert vallja magáénak. A napokban Orbán Viktor volt miniszterelnök is előterjesztette ezt az igényt. Ezt követelte a sajtószabadság védelme érdekében megtartott nagygyűlés is, amelyre a közszolgálati televízió székházánál került sor 2002. augusztus 30-án Medgyessy Péter jelenlegi kormányfő ezt a legitim igényt azzal utasította el, hogy „nincs és nem is lesz két közszolgálati televízió, mivel egy

magyar nemzet van, s ezért csak egy közszolgálati televízióra van szükség”. Valóban egy magyar nemzet van, de ezen a magyar nemzeten belül pontosan a rendszerváltás következtében bevezetett pénzügyi, gazdasági és politikai változások következtében a magyar történelemben eddig példa nélkül álló vagyoni különbségek alakultak ki. Az állampolgárok közös munkájának eredményeként létrejött nemzeti vagyon az államot irányító integrált hatalmi elit jóvoltából a nemzetközi pénzügyi közösség és a nagy multilaterális korporációk tulajdonába ment át, illetve az egykori pártállami vezető réteg magántulajdonába került. A magyar társadalom mintegy öt százalékát kitevő igen vagyonos rétege, ezen belül is egy multi-milliárdos csoport monopol-helyzetbe került. Van továbbá egy 10%-nyi köztes réteg, amelynek a helyzete többé-kevésbé a rendszerváltozás előtti szinten maradt. A társadalom 80%-át kitevő,

vagyontalanná vált része egyrészt bérből és fizetésből élő alkalmazott, másrészt eltartásra szoruló segélyezett lett. A rendszerváltás nyerteseit alkotó milliárdosok, és a rendszerváltás veszteseit alkotó elszegényedett milliók szükségletei, érdekei és értékei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással annak ellenére, hogy mindkét csoport a magyar nemzet része. Mivel pedig kibékíthetetlen ellentét osztja meg őket, ennek megfelelően másként ítélik meg ugyanazt a valóságot. A valóság tényei elvileg lehetnének érték-semlegesek. A társadalom életével és az emberrel kapcsolatos problémák azonban nem oldhatók meg érték-semlegesen. Már ott eltérhet a tényekről való tájékoztatás, hogy a valóság végtelen sok ténye közül melyeket választják ki a tömegtájékoztatási intézmények. Amiről a tömegtájékoztatás nem ad hírt, az valójában már elveszett, mint információ. További torzítást jelent a

tényeknek a sorrendje, az elemzésük és értékelésük módja. Ezekre mind a válogató szempontjai, szükségletei, érdekei és értékei szerint kerül sor. Mindez szükségszerű és nem is lehet másként Ugyanis az a természetes – szinte törvényszerű -, hogy minden emberrel kapcsolatos problémát illetően két legitim válasz szülessék meg. Megoldási lehetőségeik szempontjából ugyanis a problémák vagy konvergensek (összetartóak), vagy divergensek (szétágazóak). Konvergens problémák megoldására alkalmas módszerekkel divergens problémákat nem lehet megoldani. Az ún konvergens problémák természettudományos módszerekkel - elvben - véglegesen megoldhatóak, a divergens problémák esetében a végleges megoldás azonban még elvileg sem lehetséges. A természettudományok konvergens problémáira jól alkalmazhatóak a matematikai módszerek. Ezzel szemben az emberrel, az emberi társadalommal és annak tevékenységével, így a gazdasággal,

a pénzrendszerrel és a politikával kapcsolatos problémák megoldására a matematikai módszerek csak igen korlátozottan, elsősorban technikai, statisztikai kisegítő eszközként alkalmasak. Miért divergensek a tömegtájékoztatással kapcsolatos problémák? Azért, mert az élet, és minden emberi tevékenység annyira összetett és dinamikusan változó, hogy csakis komplementer, azaz egymást kiegészítő ellentétpárok kettős követelményével, kettős fogalomrendszerrel, kettős véleményalkotással ragadható meg. Ennek az a mélyen fekvő oka, hogy minden életjelenség ellentétes oldalak közötti egyensúlyi állapot, amely minduntalan felborul, és folyamatosan helyreállítandó, ha el akarjuk kerülni, hogy szélsőséges helyzet alakuljon ki, és az életet jelentő dinamikus egyensúly tartósan megszűnjék. Szemléltessük néhány példán a konvergens és divergens problémák közti különbséget. Ha az a feladat, hogy létrehozzunk egy emberi

erővel hajtott kétkerekű járművet, akkor számos kísérlet után szűkül a megoldási lehetőségek köre, végül egyetlen megoldás bizonyul tartósnak, mégpedig az, hogy ez a jármű a kerékpár. Erre a problémára a válasz azért időtálló, mert megfelel a természeti törvényeknek és az emberi igényeknek. A konvergens problémákra tehát az a jellemző, hogy minél behatóbban tanulmányozzuk őket, a válaszok annál inkább közelednek egymáshoz. Természetesen ez a megoldás néha hosszú időt igényel, és ezért ezek a problémák is feloszthatók már megoldott és még megoldandó feladatokra. A lényeg azonban az, hogy ezek a természettudományos, műszaki-technikai problémák elvben véglegesen megoldhatóak. Mégpedig azért, mert bennük nincs jelen az ember Általában a természettudományok, a fizika, kémia, csillagászat vagy az elméleti tudományok (például: matematika, geometria, logika) foglalkoznak konvergens problémákkal. Az emberre,

a társadalmi életre, a közgazdaságra, a pénzviszonyokra érvényes másik probléma-típus esetében viszont azt tapasztaljuk, hogy noha számos felkészült kutató tanulmányozza a kérdést, mégis egymásnak szögesen ellentmondó válaszokra jutnak. Sőt minél logikusabbak és világosabbak ezek a válaszok, azok annál inkább ellentmondanak egymásnak. Ezért nevezhetőek ezek a problémák szétágazó, polarizálódó, vagyis divergens problémáknak. A társadalomban leggyakrabban szembekerülő két követelmény a szabadság és az egyenlőség, a szabadság és a rend, a szabadság és biztonság együttes megvalósítása. A szabadság az erőseknek kedvez, az egyenlőség pedig a gyengébbeknek. Némelyek szabadsága csökkenti mások egyenlőségét, egyesek túlzott szabadsága pedig meg is szűnteti az egyenlőséget. Az egyenlőség viszont korlátozza a szabadságot, az eltúlzott egyenlőség – például a reál-szocialista társadalom egyenlősdije -

csaknem meg is szünteti azt. Tehát mihelyt az ember és közösségei, vagyis a társadalom, a politika és a gazdaság kérdéseivel foglalkozunk, azonnal szembe kell néznünk az emberi élettel, és az azt jellemző ellentétpárral, a születéssel és növekedéssel, valamint a hanyatlással és pusztulással, vagyis az élettel és a halállal. Hiszen az élet és a halál egyszerre van jelen, mert a halál a születés pillanatában kezdődik. Társadalmi vonatkozásban ez az alapvető ellentétpár egyrészt a szabadság, másrészt a rend és a biztonság kettős követelménye. E ki nem küszöbölhető ellentétek miatt, amelyeknek mindegyike valóságos életfolyamatokat, reális szükségleteket és érdekeket képvisel, az emberi élet, a társadalom és a gazdaság egyensúlya sem teremthető meg absztrakt matematikai formulákkal, egyszer s mindenkorra, de még átmenetileg sem. Ha nem is oldhatóak meg véglegesen ezek a problémák, ez nem jelenti azt, hogy

emberközpontú, - azaz az ember, mint természeti és társadalmi lény szükségleteit és érdekeit figyelembe vevő - komplex megközelítéssel ne lehetne ezeket a problémákat időlegesen meghaladni, és rájuk átmenetileg érvényes válaszokat adni. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy a kölcsönös egymásra utaltság és felelősség alapján tartsuk szem előtt másik embertársunk, a másik társadalmi csoport, réteg alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit is. Azaz eljutunk a közös emberi értékeket tartalmazó legfontosabb erkölcsi követelményekhez. Ha a Biblia szavaival élve tényleg úgy szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat. Vagy másképpen fogalmazva úgy bánunk másik embertársunkkal, ahogyan tőle elvárjuk, hogy velünk bánjon. A szabadság és az egyenlőség ellentétes igénye ugyanis csak a testvériség, a szolidaritás, a közösségi érzés segítségével alkothat harmonikus, egyszersmind egymást kiegészítő és

fenntartó egységet. Ebben az esetben nem a logika törvényszerűségei érvényesülnek, hanem a történelmi tapasztalat és az ember isteni eredetű, – vagy ha úgy tetszik - a természeti törvényekből levezetett, a természeti törvényeken alapuló magasabb képességei lesznek a mérvadóak. Isten akaratából – vagy a természeti fejlődés – eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az alkotó értelemmel és magasabb rendű képességgel, transzcendens dimenzióval, amely lehetővé teszi, hogy a szabadság és az egyenlőség ellentétén felülemelkedjen. Ha az ember képes ezeket a magasabb rendű képességeit aktivizálni, akkor meg tudja oldani, hogy mi legyen a helyes arány az erősek szabadsága és a gyengéket védelmező egyenlőség között. A ma létező magyar demokráciában, amely elvileg a népszuverenitáson alapul, harmonikus társadalmi rendnek kellene léteznie. Egy ilyen harmonikus társadalomban azonban egyszerre van szükség

igazságszolgáltatásra és könyörületre. Noha az egyik látszólag tagadja a másikat, valójában a köztük lévő feszültség és egymásra utaltság teszi élővé és kiegyensúlyozottá a valódi demokrácia rendjét. Az igazságszolgáltatás ugyanis könyörület nélkül kegyetlenség, a könyörület viszont fegyelmező kényszer, szilárd rend nélkül káosz és anarchia. A valódi demokrácia harmonikus társadalmának egyszerre van szüksége a változásra és a stabilitásra, a hagyományok őrzésére és a megújulásra, a közérdek és a magánérdek együttes érvényesülésére, a magántulajdonra és a köztulajdonra, a vagyonszerzés lehetőségére és a vagyon eredetének fokozatos elosztására, a milliárdosok és a koldusok eltérő érdekeinek a folyamatos egyeztetésére és konszenzusára. A gazdasági életben is eleget kell tenni a rendszerváltás nyertesei, a milliárdosok, valamint a rendszerváltás vesztesei, a bérből és fizetésből

élők, valamint a nyugdíjasok és segélyezettek eltérő érdekei folyamatos egyeztetésének és legalább nemzedékenként történő megújításának. A harmonikus, stabil, kiegyensúlyozott gazdasági életnek egyszerre van szüksége a piac működésének szilárd kereteire, és szereplőinek a szabad mozgására, az előrelátó tervezésre, valamint az úgynevezett laissez faire-re, azaz a gazdaság szabályozott rendjére és a „tégy, ahogy óhajtod” gazdasági szabadságára, az egészséges növekedésre és a természetes hanyatlásra. A magyar társadalom mai valóságában a gazdasági tevékenység egészét a magán-pénzmonopólium uralja. Ehhez társul a reálgazdaságban a nagy multinacionális vállalatok csaknem teljesnek mondható monopolhelyzete. A gazdasági esélyegyenlőségen alapuló valódi piaci verseny csak egészen korcs formában létezik, ezért a mai magyar társadalom két fő csoportja, a rendszerváltás nyertesei és vesztesei között

tátongó szakadék húzódik. A magyar társadalom, és benne a gazdasági élet egészségét csak úgy lehetne helyreállítani, ha az előbb már felsorolt ellentétes követelményeket folyamatosan - egyszerre és együttesen - teljesítenék. Miután felborult az egymást egyensúlyban tartó erők viszonya és csak az egyik követelmény érvényesül, ezért a társadalom kegyetlenné, és kiegyensúlyozatlanná vált. A kiegyensúlyozatlanság pedig felbomlasztja a társadalom szövetét, és ennek lehetünk tanúi ma Magyarországon. Ha a szabadságeszme, a gyengébbek iránti felelősséggel párosuló liberalizmus jó dolog, a pénzvagyonos réteg egyoldalú - szinte korlátlan pénzügyi, gazdasági és politikai szabadsága már káros, mert nem ellensúlyozza a mindenkit egyformán megillető gazdasági esélyegyenlőség, a gazdasági demokrácia. A szabadjára engedett egyéni önzések vektorálisan összegződve csak akkor eredményeznek közjót szolgáló

önzetlenséget, ha ezek az egyéni önzések megközelítőleg egyenlő gazdasági, pénzügyi és politikai erővel feszülnek egymásnak, és képesek kölcsönösen korlátozni egymást. Ma viszont a kamat, profit és földjáradék révén egyre gazdagodó pénzvagyon-tulajdonosok önzése áll szemben azoknak az „önzésével”, akik a lakbérüket és a villanyszámlájukat is alig tudják kifizetni. Ezért mondhatjuk: a liberalizmus, azaz az egyéni érdek érvényesítése jó dolog, de ha csak a gazdagok tudják - vagyoni helyzetük és privilegizált társadalmi helyzetük miatt - érdekeiket érvényesíteni, akkor ez a liberalizmus már káros dolog és a közösség erejével, ha kell állami eszközökkel, korlátozni kell. Ha az államok társulása közösen megoldható feladatok optimális elvégzésére jó dolog, az erős államok korlátlan uralmát biztosító és beolvasztó, vagyis eltúlzott integráció már káros. Ha jó dolog a konföderációs

társulás, amely biztosítja a kisebb népek és gyengébb államok önrendelkezését, akkor az uniós beolvasztás, amely az erősebbek diktatúráját jelenti a gyengébbek felett, amely nyíltan tagadja az egyenlő elbánás és a viszonosság elvét, s amely rákényszeríti a gyengékre a nemzeti létük alapját képező földterületük átadását idegen jogi személyeknek, nos ez az eltúlzott kényszer-integráció már rossz dolog, és nemzeti önvédelemből el kell utasítani. Ha a demokratikus, a kis és nagy nemzetek egyenjogúságán alapuló integráció, amelyből ki lehet lépni, jó dolog, akkor az az antidemokratikus integráció, amilyenné a nizzai megállapodás után az Európai Unió átalakult, már rossz dolog. Ezért a nemzeti önrendelkezést, a saját alkotmányozást és jogszabályalkotást megőrző, a nemzeti földterületet megtartó konföderációs integrációra igent mondunk, de a beolvasztó, leigázó uniós integrációra már nemet. Az

eredeti Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Közösség még demokratikus volt, a szociális piacgazdasággal rendelkező jóléti államokat úgy integrálta, hogy azok megtarthatták önrendelkezésüket. A maastrichti két megállapodással és a nizzai szerződéssel átalakított túlintegrált Európai Unió azonban már antidemokratikus, mert mindent alá kell rendelni a tőke szabad mozgásának, vagyis a kamatkapitalizmus uralkodó rétege önző gazdagodási igényeinek. Az Európai Közösségben a reálgazdaságon és az értékelőállító termelésen volt a hangsúly. Az önrendelkezés és a társulás előnyeit harmonikusan ötvözte A Nizza utáni Európai Unióban azonban a pénzgazdaság váltotta fel a termelő közgazdaságot. A pénzgazdaság lényege a pénzből még több pénzt előállítani minden más alapvető társadalmi szükséglet, érdek és érték rovására. A pénzgazdaság a benne működő kamatrendszer miatt beteges növekedési

kényszernek van alávetve. Ez a kényszernövekedés elpusztítja a bioszférát, az emberi élet természetes környezetét. Nem fenntartható fejlődésnek elkeresztelt kényszernövekedésre van szükség a kamat-jövedelem biztosítására, hanem fenntartható természeti és humán erőforrásokra az emberi élet megvédése érdekében. Ha belépünk a kamat-kapitalistává vált és az uzsoracivilizációra áttért Európai Unióba, akkor Magyarországon is véglegesítjük a pénzgazdaság környezetpusztító rendszerét. Ez a túlcentralizált, bürokratikus, - alulról már nem ellenőrizhető - nemzetek feletti struktúra a Szovjetunió nyugati kiadására hasonlít és nem szabad népek önkéntes és egyenjogú társulására. Kényszer jellegét csak aláhúzza, hogy a KGST-hez és a Varsói Szerződéshez hasonlóan nem lehet kilépni belőle. Nem azért léptünk ki a „Szovjetunió-1”-ből, hogy nemzeti függetlenségünket és szuverenitásunkat végleg feladva

belépjünk a „Szovjetunió-2”be. Azért van szükség két közszolgálati televízióra és rádióra, mert a társadalomnak a kibékíthetetlenül szembenálló két része ugyanazokat a társadalmi tényeket ellentétesen ítéli meg, mivel alapvető szükségletei, érdekei és értékei kibékíthetetlenül eltérnek egymástól. Minthogy a rendszerváltás nyertesei és vesztesei egyformán adófizető polgárok, jogosan tarthatnak igényt mindkét részről arra, hogy adóikból olyan tájékoztatáshoz jussanak, amely az ő szükségleteik, érdekeik és értékeik szerint gyűjti össze, elemzi és továbbítja a számukra fontos információkat. A formál logika szabályai szerint egy konkrét ténnyel kapcsolatosan elvileg csak egy igaz ténymegállapítás tehető. De az már szükségszerűen különbözni fog, hogy ugyanaz az egy igaz tény kinek az érdekét szolgálja, vagy nem szolgálja? Kinek a szempontjából helyes, vagy nem helyes, értékes vagy

értéktelen, fenntartandó vagy megszüntetendő? A tények szükségletekre alapozott és értékorientált elemzése megköveteli, hogy ugyanarról a társadalmi valóságról lehessen szociál-liberális szempontok szerint, és konzervatív-keresztény-nemzeti szempontok szerint is tájékoztatni. Elfogadhatatlan a jelenlegi kormányfőnek az a véleménye, hogy egy magyar nemzet van, s ezért csak egy közszolgálati televízió és rádió létezhet. A magyar társadalom kettéhasadása tény A Magyarországra behozott magánpénzrendszer következtében a pénzvagyon-tulajdonos réteg a kamatmechanizmus révén automatikusan egyre gazdagabbá válik, míg a vagyontalan és pénz nélküli rétegek egyre szegényebbé. Nem lehet arra kényszeríteni a rendszerváltás veszteseinek a tömegeit, hogy a milliárdosok szemével nézzék a magyar valóságot. Attól függően, hogy milyen szempontok és fogalmi apparátus segítségével közelítjük meg a valóságot, más-más

eredményre jutunk. Ha például ugyanarról a személyről egy normál fényképezőgéppel, vagy egy ultrahangos készülékkel, vagy röntgen-berendezéssel készítünk felvételt, a kapott végeredmény alig fog hasonlítani egymásra, holott ugyanarról a valóságról készült. Az eltérő eszköz ugyanannak a komplex valóságnak más-más részét ragadta meg. A társadalom jelenségei, történései is legalább olyan komplexek, mint egy ember, és attól függően, hogy milyen vizsgálati szempontokkal, fogalmi apparátussal és értékrendszerrel közelítünk hozzá, más és más eredményekhez és következtetésekhez juthatunk. Mindez azt támasztja alá, hogy az ország választópolgárai felének jogos igénye az, hogy két közszolgálati tömegtájékoztatási intézmény működjön. Az már egy más kérdés, hogy az előző kormány miért nem valósította ezt meg a saját kormányzati ideje alatt? Ez a késlekedése rendkívül meggyengíti a

konzervatív-keresztény-nemzeti nézeteket valló választópolgárok legitimnek nevezhető igényeit. Drábik János