Szociológia | Felsőoktatás » Nico Stehr - A modern társadalmak törékenysége, Tudás és kockázat az információs korban

NICO STEHR A MODERN TÁRSADALMAK TÖRÉKENYSÉGE: TUDÁS ÉS KOCKÁZAT AZ INFORMÁCIÓS KORBAN (The Fragility of Modern Societies: Knowledge and Risk in the Information Age. Sage, London 2000) Fordította: Farkas János Számítógéppel szerkesztette: Mészáros Ottó István 2 TARTALOMJEGYZÉK KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS . 4 ELŐSZÓ . 5 BEVEZETÉS . 7 Kitekintés: Törékenység . 11 1. fejezet: A modern társadalmak szövete 14 A nemzetállam . 14 Funkcionális differenciálódás. 16 Az irracionális racionalizálása . 18 Tradicionális és modern társadalmak . 20 A társadalmi viselkedés kiterjedése . 21 2. fejezet: Tudástársadalmak 23 A tudástársadalmak keletkezése . 23 A társadalmak társadalma . 27 3. fejezet: A tudásról szóló tudás 33 A tudás, mint cselekvőképesség. 36 Kultúra és Tudás . 37 A képességektől a megvalósulásig . 38 Bővülő tudás. 39 Tudás és információ . 41 A tudás hatalmának határai . 44 Kitekintés: A tőkeformák .

47 4. fejezet: Fúzió felbomlás révén 52 Az emberi cselekvés eltűnése . 52 A társadalmi manipuláció feleslegessége. 53 Erkölcsi közömbösség, hatalom és tudomány. 56 Kitekintés: A tudás hatalom . 57 5. fejezet: Törékeny társadalmi struktúrák 61 A posztipari társadalmak világa . 62 Kollektív és egyéni cselekvőképesség . 63 6. fejezet: A tudástársadalmak irányítása 68 A kifulladt társadalom . 71 A tudástársadalmak politikája . 76 Politikai cselekvés és tudáskészség. 84 7. fejezet: A társadalmi élet töredezettsége és egyneműsége 86 A tömegtársadalmak hajnala . 86 A világ globalizációja . 90 Globalizáció a történelmi időkben . 92 A világ megosztottsága . 95 A Földgolyó újraalakítása . 99 8. fejezet: Tudáspolitika 103 Tudáspolitika . 103 A tudás szabályozása . 105 A tudásállítások társadalmi ellenőrzése a tudományban . 107 A tudás társadalmi szabályozása . 107 A Virchow-Haeckel vita . 109 3 A

közvélemény és a tudomány . 112 A társadalmi ellenőrzés fejlődése . 113 Tudáshierarchiák és monopóliumok . 115 9. fejezet: Emancipáció és tudás 121 A tudás/hatalom tengely . 121 A tudás új kockázatai . 124 Modern társadalmi mozgalmak . 127 Kitekintés: megismerés és kockázat . 129 A kockázat formális fogalmának bírálata . 130 A döntéshozók és a döntések kockázatától szenvedők különbségéről . 131 A bizonytalanság visszatérése a társadalomban . 133 A döntés kockázata a törékeny tudás kontextusában . 134 10. fejezet: Tudás, bizonytalanság és esetlegesség 136 Távlatok, vagy ami nyitva marad . 137 LÁBJEGYZETEK . 141 Bevezetés . 141 1. fejezet 143 2. fejezet 145 3. fejezet 148 4. fejezet 155 7. fejezet 163 8. fejezet 168 9. fejezet 170 BIBLIOGRÁFIA . 173 STATISZTIKAI MELLÉKLETEK . 199 INDEX .Hiba! A könyvjelző nem létezik TÁBLÁZATOK ÉS ÁBRÁK . 202 4 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 5 ELŐSZÓ Ez a tanulmány

a modern társadalom különböző új lehetőségeit és szereplőit vizsgálja, mivel az ipari társadalom szociális rendje és az a tudás, amely ezt érthetővé tette, betöltötte rendeltetését. A keletkező társadalmi világ alapjait az ismeretekre épülve tudjuk legjobban leírni. Az új valóságok új szempontokat igényelnek Az nem új, hogy eljött a gyors változás ideje. A tapasztalható társadalmi átalakulások természete az új Azt a sajátos témát, hogy a modern társadalom egyre inkább törékeny társadalmi renddé válik, először a Tudástársadalmak című könyvem (London: Sage, 1994) zárófejezetében szögeztem le és fejtettem ki. Ez a mostani könyvem bizonyos mértékben átfedi, folytatja és kiterjeszti a tudástársadalmakról írott korábbi kötetemet. Az előző tanulmányt arra szántam, hogy bemutassam: a tudás ama formák egyike és növekvő fontosságú eleme, amelyek növelik a modern társadalmak gazdagságát. A kapitalizmus –

ahogy Weber látta – (1920: 4) „a modern élet legsorsszerűbb erői” folytatása. A 20 századhoz viszonyítva azonban sokban különböző formát ölt, és központi szerepe is csökkenőben van. A tudás nemcsak a modern gazdaság és termelési folyamatai, hanem általában a termelési viszonyok, a társadalmi kohézió és integráció számára is alakító erővé válik. A „tudástársadalom” fogalom, mint a modern társadalom problémáinak és konfliktusainak elsődleges forrása, jól kifejezi a modern társadalmak életformájának természetét. Ez azt jelenti, hogy a valóságot egyre inkább tudásunk alapján állva termeljük és fogjuk fel. Azonban ez nem jelenti, hogy közelebb kerülünk régebbi villódzó álmunk megvalósulásához, társadalmi és kulturális valóságunk racionalizálásához. De azt a rémálmot sem jelenti, hogy a tudomány és technika uralni fogja életünket, és gyökerestül elpusztítja a szubjektumot. A tudás formái nem

azonosak. Eközben az eszme, hogy „tudásalapú társadalom” felé haladunk, legalább is néhány országban nyilvános és politikai vita tárgyává vált. A médiában a „tudástársadalom” fogalmat időnként az „információs társadalom” szinonimájának tekintik. Olyan vitatható fogalmakat használnak, hogy a korlátozó és gyarmatosító globalizáció korában élünk; hogy a dolgoktól az eszmék felé haladunk; hogy a súlyos anyagi javaktól a szimbolikus javak felé tartunk; hogy a piactól a nem-piaci helyek felé megyünk; a gépektől a programokig. A politika területén pedig áttérünk a távolról történő megfigyelésről a közvetlen részvételre. Csak néhány közhelyet említettem. Lehet, hogy a modern társadalmak tudástársadalmakba való átalakulása mindezt jelenti, de azért többet is tartalmazhat. Ezek a további változások jelentik e könyv tárgyát. A tudástársadalmak például (hogy a címet idézzem) növekvő mértékben

törékeny jószágok, mivel megfigyelhetjük, hogy a tudás miatt nagy társadalmi intézmények jelentős mértékben elveszítik tekintélyüket. A „tudástársadalom” kifejezés igen tág történelmi fogalom. Életrevalósága és ereje intellektuális hatóköréhez kötődik. Eltekintve attól az állítástól, hogy sokkal jobb fogalmi címkékkel is leírható a modern társadalom, legalább két egymástól nem teljesen független és feltehetően jelentős ellenvetés is tehető a „tudástársadalom” fogalmával szemben. A leggyakrabban hallott ellenvetés, a történelmi ismétlődés érve. A kételkedők gyakran és nagy meggyőződéssel ajánlják azt a megfigyelésüket, hogy mindig is tudástársadalomban éltünk. A „tudástársadalom” fogalma és elméleti programja nem új. Nem nyújt új szempontokat sem a jelenkori társadalmi rendszerek felépítéséről, sem életformáiról. A korábbi, például az azték, a római és a kínai, civilizációk

keletkezése is felsőbbrendű tudásuknak és információs technológiájuknak volt köszönhető. A hatalom és az uralom még a történelmi társadalmakban sem nyugodtak csupán fizikai erőfölényen. Sőt, a tudás még sokkal egyszerűbb szinten is jellemezte az emberi tevékenység összes formáját. Ezért valamiféle antropológiai állandónak tekinthető. A második ellenvetés rendszerint a tudás olyasféle fogalmára utal, mint ami 6 túlzottan problematikus, rosszul meghatározott, talán túl homályos és ellentmondásos ahhoz, hogy lehetővé tegye a társadalomelmélet létrehozását. A tudás lényegében erősen vitatott fogalom. Ezért kétséges, hogy talpkövévé válhat-e a társadalmi viselkedés elemzésének Az első ellenvetés tisztességes, de nem túlzottan meggyőző. Az ismeretek valóban mindig fontos szerepet játszottak az emberi kapcsolatokban. Ez nem vitatható De azt meg kell kérdezni, hogy a fejlett modern társadalmakban a tudás

miért játszik konstitutív szerepet, és miért váltja fel és módosítja azokat a tényezőket, amelyek idáig alapjai voltak a társadalmi létezésnek. A társadalmi cselekvés anyagi alapját szimbolikus alappal cseréljük fel A tőke lényegében kiszorította az ipari forradalom során a földet. Ma a tudás megszünteti mindkét tényező jelentőségét. A tudás nemcsak új gazdasági értéket, de a társadalmi integrációt is létrehozza. A „tudás” fogalma állítólag redundáns és nem koherens. Az erre hivatkozó kritika fényében meglepő, hogy a tudás és a technikai változás továbbra is a mai gazdasági elmélet Achilles sarka marad. A gazdasági vitákban a tudás a legjobb esetben is csak maradványkategória, és ezért a termelésnek, a beruházási döntéseknek és a vállalatok értékelésének szinte láthatatlan eleme. Az ismereteket többé-kevésbé „minőségi” alkotórészek hozzák létre A minőségi elemeket pedig közgazdasági

érveléssel aligha lehet sikeresen meghatározni. A gazdasági cselekvések ezen elemei nehezen megfoghatók maradnak. Amit ma tipikusan a gazdasági cselekvés adott kategóriájának tekintenek, nagymértékben láthatatlan marad a gazdasági vitákban. Annak ellenére, hogy a múltban is voltak tudásalapú cselekvésen alapuló társadalmak, értelmes és gyakorlati jelentőséggel bír az a gondolat, hogy a modern társadalom növekvő mértékben tudástársadalom. Ugyanígy a modern, akár az „ipari társadalmat” is tudástársadalomnak lehet tekinteni. Noha a múltban voltak olyan társadalmi rendszerek, amelyek főleg a „gépek” munkáján alapultak. 7 BEVEZETÉS Az új valóságok új szempontokat követelnek. Egyfelől jelentősen növekedett az egyénnek az a képessége, hogy nemet mondjon. Másfelől a társadalmi intézmények azon erős képessége, hogy a 20. század természetét jelentősen megváltoztassák, az utóbbi évtizedekben eltűnőben van.

Vagy Adolph Lowe (1971: 563) okos megjegyzése szerint azok a társadalmi valóságok, amelyekben a „dolgok” (végül is a legtöbb ember szempontjából) egyszerűen „megtörténtek”, most olyan társadalmi világgá alakulnak át, amelyekben egyre több dolog történését „előállítják”. Elkerülhetetlen, hogy egy sajátos nézőpontból lássuk, megvizsgáljuk és megítéljük azokat a fontos társadalmi változásokat, amelyek az emberi képességek hatalmas kibővülésének eredményei. Például, az imént felvázolt fejlemények a modern társadalmak növekvő mértékben „törékeny” természetének az eredményei. Nyilvánvalóan, nem minden szempontból és helyzetből tűnik úgy, hogy a modern társadalom törékeny elemekből épül fel. Ezek az elemek a valaha uralkodó helyzetben lévő nagy társadalmi intézmények nézőpontjából tűnnek törékenynek. Egyre nehezebben tudják akaratukat rákényszeríteni a társadalom egészére, amely egyes

alkotórészeinek sorsát irányítja és meghatározza. A kiscsoportok és a társadalmi mozgalmak egyre inkább felszabadulnak a hagyományos nagyméretű társadalmi intézmények hatása alól, noha a modern társadalmak egyáltalán nem különösen törékenyek. Az ilyen csoportok és társadalmi mozgalmak számára a jelenleg végbemenő társadalmi átalakulásoknak közvetlen haszna, hogy viszonylagos befolyásra és részvételi lehetőségre tesznek szert. Még akkor is, ha ez a haszon általában kimerül abban, hogy képesek ellenállni a nagy intézmények céljainak. Késleltetik és módosítják őket Azok ellenállása azonban, akik fölött eddig „uralkodtak”, akikre a társadalomelmélet ritkán hivatkozik, drámai formákban és a kollektív tiltakozás szokatlan módjaiban fejeződik ki. A modern társadalom törékenysége nagyjából a korábban félreszorított szereplők hatalmának és befolyásának növekedését fejezi ki. A tudástársadalmakban az

olyan technikai, intellektuális és társadalmi fejlemények kialakulását figyelhetjük meg, amelyek egyre inkább konfliktusba kerülnek a tekintélyi hatalommal, a rendőrállam elmélyülésével, vagy más hasonló drámai helyzetekkel. Az ilyen veszélyeket a múltban rendszerint a technikai és tudományos tudás bővülése eredményének tekintettek. A modern társadalomban éppen az ismeretek növekvő jelentőségében keresem elsődleges és közvetlen okát annak, hogy az egyének és társadalmi mozgalmak mind a hagyományos, mind az új és vitás körülmények között képesek érvényesülni. A kollektivista értékek hanyatlását nem tekintem a gazdasági globalizáció, a gazdagság és gazdasági biztonság soha nem látott növekedése okának. A szereplők „megismerő képességének” növekedése csoport szinten kollektív hatékonysággá olvad össze. A nagy kollektívák cselekvőképességének hanyatlását, vagy stagnálását csak kiegészítő

fejleménynek kell tartanunk. E könyvben vizsgált egyik központi tézis, hogy a modern társadalmakat, mint tudástársadalmakat egyre nehezebb irányítani. A társadalom csökkenő kormányozhatósága és a nagy társadalmi intézmények befolyásának gyengülése társadalmi tények. Együtt járnak a kiscsoportok és társadalmi mozgalmak kollektív képességével, amely arra irányul, hogy a legkülönbözőbb politikai, gazdasági, társadalmi és erkölcsi céljaikból adódó sajátos feladataikat közügyekké fordítsák le. Az állam ama képessége, hogy akaratát másokra rákényszerítse, viszonylag meggyengült. De ez nem jelenti, hogy az instabilitás (velejáró) fejleményei, vagy forrásai lerombolnák a létező állami hatalmat. Nem jelenti valamely forradalmi feltételek kezdetét sem, amelyben az intézmények összeomlása nyilvánvalóan új állami tekintély kialakulásához és megerősítéséhez vezetne. (vö. Huntington, 1977) 8 A nagy

intézményeknek lehanyatlott az a képessége, hogy másokra erőltessék akaratukat. Ez a hanyatlás azonban összefügg a társadalomban lévő egyének és kiscsoportok képességének megerősödésével. Például képesek nemet mondani, vagy a tiltakozás hatékony stratégiáit tudják kezdeményezni. Más szavakkal, annak ellenére, hogy már a címe is hivatkozik a modern társadalom törékenységére, könyvem kivételt jelent ama általános hit alól, amely a kulturális kriticizmusba, politikai cinizmusba, vagy mély pesszimizmus különböző formáiba menekül. Ezek sokféle módon, – egyes esetekben joggal – áthatják a 20 századi modern társadalomról szóló elemzéseket. Arra teszek kísérletet, hogy leírjam a tényleges társadalmi átalakulásokat és az életvilágra kiható következményeket. Eközben meg vagyok győződve arról, hogy jó lehetőségei és játékterei vannak olyan értelmes társadalmi akcióknak, amelyeket nem kell féltenünk a

nem-reális és abszolút utópiáktól. 1 Átmeneti időben élünk. A modern társadalmak „meghatározatlan” társadalmi alakzattá váltak. Meghatározatlanságuk közvetlenül az erősen differenciált társadalmi intézmények növekvő fontosságából következik. Nevezetesen abból a hatásból, amit a tudományos közösség és ennek különböző társadalomismereti (és anyagi) termékei gyakorolnak a társadalomra. A tudástársadalmak (elfogadva Adam Ferguson kifejezését), az emberi cselekvés termékei, azonban nem szándékos emberi alkotások. Az emberi viselkedés tartós, ugyanakkor fejlődő szükségleteihez és változó körülményeihez való alkalmazkodásból születnek meg. Az emberi cselekvés a körülmények lényeges átalakulásaival kerül szembe Ezek között találjuk az emberi cselekvés folytonos „bővülését”, amibe „növekedési határainak” kibővülését is beleértjük. A modern társadalmak, mint tudástársadalmak egyre

törékenyebbé válnak. De ez nem jelenti azt, hogy szétesnének A növekvő individualizmus például lemond bizonyos kollektív kötelezettségekről és kényszerekről, és sajátos lehetőséget nyújt arra, hogy az idegen szerepe egyre kevésbé lesz „idegen” az emberek többsége számára. De ez nem jelent teljes leválást a kollektív tudatról és nem fogja vissza a cselekvést sem. Hasonló módon, miközben a tudástársadalmak egyre törékenyebbé válnak, mégsem akadályozzák meg a társadalmi cselekvést. Ellenkezőleg, a viselkedési formák, életformák, a társadalmi szolidaritás mintái, a társadalmi interakciók és a kommunikációs csatornák bővüléséhez és növekedéséhez vezetnek. A tudás növekvő körforgása és az ismeretek növekvő fontosságának tudása a társadalmi viselkedés számára, több társadalmi szituációban olyan következményekkel jár, mintha a létrehozott társadalmi összefüggések lényegében ködös,

törékeny és nyitott végű ismereteken alapulnának. A társadalmi kontextusok a különböző szereplők számára sokféle értelmezést tesznek lehetővé. A többféle értelmezés létezése és lehetősége miatt növekszenek a tervezés és az ellenőrzés hibái és gyengeségei. A társadalmi és kulturális szituációk lezárásának lehetősége is megnehezül. (vö Melucci, 1966: 176-182) A következő fejezetekben leírom, és kritikusan elemzem a modern társadalmaknak, mint tudástársadalmaknak néhány fontos tulajdonságát. Különösen a tudástársadalmak (társadalmi kollektívák) ama kiemelkedő társadalmi, politikai és gazdasági következményeit vizsgálom meg, amelyeket a jelentősen kibővült egyéni cselekvőképesség hoz létre. Nem tekinthetjük adottnak, hogy a tudástársadalmak nagyobb társadalmi intézményeinek (a kívánt eredményt produkáló) cselekvőképessége hasonló mértékben növekedjék.2 Amellett érvelek, hogy a

cselekvőképesség nem egyenlő mértékben bővül, mivel függ az egyes társadalmi alakzatok nagyságától és méretétől. Eddig ismeretlen ellentmondás lesz ennek az eredménye: a közvélemény egyre nagyobb része politikai képességre tesz szert. Gyakorolja is ezt a képességet, például él azzal a jogával, hogy nem vesz részt a választásokon. (vö Stehr és Meja, 1996). Vagy tagadja a politikai tevékenység ténylegesen politikai jellegét (vö Magnusson, 1996: 29-329). Miközben az állam és szervezeteinek „akarat érvényesítő”, vagy szuverenitás gyakorló képessége megreked, sőt még vissza is esik. 3 9 Bárki megkérdezheti, hogy a modern társadalom nagyobb társadalmi intézményei milyen mértékben tudják elérni kívánt eredményeiket. A megzavarodott média és más erős társadalmi intézmények akarata ellenére, a közvélemény növekvő mértékben és egyre gyakrabban például kiválasztja és támogatja saját hőseit.

Angliában vagy az Egyesült Államokban sok példát találunk erre. Továbbá, azt a hagyományos elvárást szintén meg kell vizsgálni, miszerint szoros kapcsolat van a tudás és a bizonyosság között. Eltekintve attól, hogy a modern társadalomban egyre inkább terjednek az ismeretek, felülvizsgálandó a tudásszociológia néhány alapvető premisszája, valamint a tudás és bizonyosság gyakran adott ismeretelméleti összekeverése. A kollektív és egyéni szereplők modern társadalomban megfigyelhető cselekvőképessége egyenlőtlen eloszlásának az a negatívuma, hogy a társadalom jelentős csoportjai számára növekszik a kockázat. A kockázatok szabályozásának és ellenőrzésének lehetőségei pedig megnehezülnek. Függetlenül attól, hogy még csak elképzeljük, vagy amikor már tisztán láthatók e kockázatok. A kisebb szervezetek, vagy egyének csoportjai célirányos tevékenysége előre nem várt következményeket halmozhat fel. A

növekedett cselekvőképességükből közvetlenül eredő eme következmények a tudástársadalmakban jelentősen veszélyeztethetik a társadalmi stabilitást. 4 Nem akarok sokat foglalkozni a nemzetállamok csökkenő cselekvőképességével, ami szuverenitásuk fokozatos visszaszorulásának eredménye. Azzal sem, amikor a szuverenitást átadják az olyan nemzetek-feletti, vagy nemzetek-közötti képződményeknek, mint az Európai Unió. Arra sem koncentrálok, hogy a nemzethatalmak a nemzetgazdaságok de-nacionalizálása révén elvesztik szerepüket a gazdaságban. A termelés-, a piacok-, a beruházási döntések- és – sokkal általánosabban – a vállalatok növekvő globalizációjára adott válaszaik miatt. E fejlemények kétségtelenül szorosan kötődnek a modern nemzetállam cselekvési képességének eróziójához, de nem magyarázzák meg, hogy ugyanez nem figyelhető meg a nemzetek-feletti szervezetekben, vagy a multinacionális vállalatok

gyakorlatában. (vö Sklair, 1991) Arra sem adnak magyarázatot, hogy a modern társadalomban miért növekedett meg az egyének és a kiscsoportok hatékonysága. 5 A szakadék többé már nem a kultúra és a civilizáció és nem is a szubjektív és az objektív kultúra között keletkezik, mint az ipari társadalmak esetében. Hanem az egyéni és a kollektív cselekvőképesség között. Ez a legitim tekintély sokkal törékenyebb és önkényesebb formáihoz, az állam és más nagyobb társadalmi intézmények hasonlóan törékeny hatalmához vezet. Ebben az értelemben az ismeretek növekedése és egyre szélesebb elterjesztése paradox módon nagyobb bizonytalanságot és esetlegességet idéz elő, ahelyett, hogy leszerelné az elégedetlenséget, vagy megalapozná a központi társadalmi intézmények sokkal hatékonyabb uralmát. A modern társadalmak növekvő mértékben sérülékeny képződmények. Pontosabban, a gazdaság és a kommunikáció, vagy a

közlekedési rendszerek sérülékenyek, mert az összeomlást megakadályozó automatikus gyakorlatok meghibásodtak. A modern infrastruktúrák és technikai rendszerek véletlen, nem várt emberi cselekvésből adódó baleseteknek, 6 nem-marginális, vagy szélsőséges természeti eseményeknek, vagy szándékos szabotázsnak vannak kitéve, amelyek drámaian alááshatják a modern társadalmak mindennapi életének rutinszerű működését. 7 A társadalmak megtámadhatónak, sőt néha védtelennek tűnnek egyes elszánt emberek káros vagy gyilkos támadásaival szemben. Ez félelmet vált ki, de egyben elfogadott kockázattá is válik. 8 A modern társadalmakról, mint törékeny társadalmakról adott elemzésem azonban nem terjed ki a „lázadó” csoportok, forradalmi összeesküvők, szélsőségesek, gyilkosok, terroristák által okozható sérülékenységre. Nem foglalkozom azokkal, akik az intézmények szétrombolásán, gyilkosságokon, baleseteken, vagy

szélsőséges természeti csapások előidézésén törik a fejüket. 9 Valójában nehéz lenne világosan elválasztani a modern társadalom tényleges érzékenységét és sérülékenységét az 10 agresszió és fenyegetés olyan formáitól, amit a modern társadalom lényegi törékenységeként írok le és elemzek. E formák a folyamatok, motívumok és következmények teljesen különböző világára vonatkoznak. Egy társadalom azért sérülékeny, mert az egyének kisebb csoportjai – mivel nagyon elégedetlenek ennek szerkezetével és legitimitásával – elhatározták, hogy tagadni fogják. Elvben előre sejthetők azok a „rendkívüli” események 10, amelyek a motívumok ilyen összeesése révén keletkeznek. Végső soron több társadalmi intézmény úgy cselekszik és tervez, mintha az ilyen események előre várhatók lennének. Közülük az állam fel is készül ilyesfajta eseményekre. A „forradalmi” tevékenységek nem újak Röviden,

bizonyossággal nem állíthatjuk, hogy a modernitás egyenlő a stabilitással, ahogy például Samuel Huntington (1968: 47) javasolja. A mai társadalmi rendszereket egy másik nézőpontból is sérülékeny képződményeknek tekinthetjük. Az ilyen sérülékenység a társadalmi viselkedéstől ama műtárgyak alkalmazásáig terjedhet, amelyekkel stabilizálni, begyakorolni, vagy korlátozni akarják a társadalmi cselekvést. Különösen hivatkozom arra, amit Richlin (1997) „számítógép csapdának”, vagy a számítógépesítés nem-szándékolt eredményének és másodlagos hatásának nevezett. A társadalmi szerkezetbe mélyen beágyazódó számítógépesítési folyamatban, – azaz a modern társadalom komplexitásának irányítása érdekében újratervezett és újraalkotott nagyméretű társadalom-technikai rendszerekkel – új kockázatok és sérülékenységek jönnek létre. A számítógépesítés egyre láthatatlanabbá válik, de egy összeomlás

potenciális következményei megnövekszenek. A hosszú távú másodlagos, és destabilizáló következmények „az ügyességet létrehozó alap elvesztésétől, a hatékonyság és a komplexitás magas szintjén működő társadalom-technikai függőség létrehozásáig terjedhetnek”. Az emberi lények nem képesek sem irányítani, sem ellenőrizni a szándékolt, vagy akaratlan hatásokat, akár leáll a számítógép, akár sem. A kapcsolatok növekvő szorossága, a támogató rendszerek hiánya, és az ilyen rendszerek válaszainak gyorsasága „az emberi beavatkozást vagy ellenőrzést legjobb esetben is megnehezíti, ha valami tönkremegy.” (Rochlin, 1997: 217). Ezért – mondhatjuk – a technikai rendszerek alkalmazása alapvető törékenységet épít be a társadalmi rendszerbe. Holott ezeket azért tervezték meg, hogy velük az ellenkező hatást, a stabilizálást, a kényszert, a begyakorlást, sőt a viselkedés ellenőrzését érjék el. A

számítógépesítés ilyen hatása különösen váratlan, kataklizma-szerű és messzemenő lehet, de elvben nem különbözik a múltban elterjedt más technikai eszközök akaratlan és nem várt következményeitől. A modern társadalmak itt leírt törékenysége azonban különleges kondíció. A társadalmak azért törékenyek, mert az emberek bővülő cselekvési képességeik révén, bizonyos lefektetett szabályok keretében érvényesítik érdekeiket. Ellenzik, vagy ellenállnak annak, ami nem is olyan régen még a nagy társadalmi intézmények majdnem megtámadhatatlan monopóliuma volt. 11 Azaz, a legitim kulturális gyakorlatok a tudás bővítésén és elterjesztésén alapulnak és a társadalom egyre nagyobb részének lehetővé teszik, hogy ellene szegüljenek olyan hatalmi alakzatoknak, amelyekről kiderült, hogy meglehetősen gyengék és törékenyek. 12 A modern társadalmakban az egyik legnagyobb, de eléggé láthatatlan társadalmi innováció a

„civil társadalom” hatalmas növekedése. A civil társadalom szektora elismeri a „magán, nem-profit és nem-kormányzati szervezetek burjánzását” (Salomon és Anheier, 1997: 60). Ez a szektor újabban mind mennyiségében, mind közösségi hatásában a fejlett világ számos országában jelentősen növekedett. Szervezett alapja annak, „amelyen az állampolgárok gyakorolhatják egyéni kezdeményezéseiket a közcélok magán követésében.” (Salomon és Anheier, 1997: 60). 13 A modern társadalomban az informális gazdaság, bűnözés, korrupció és a gazdagság növekedését annak bizonyítékaként értelmezem, hogy az egyének, háztartások és kis 11 csoportok különböző és bővülő képességeikkel olyan mértékben tesznek előnyre szert és húznak hasznot a körülményekből, amennyivel lecsökken a nagyobb (legitim) társadalmi intézmények által gyakorolt társadalmi ellenőrzés foka. 14 Ugyanitt említhetném a politika növekvő, de

e szférákkal kapcsolatos sikertelen törekvéseit is. A különböző társadalmi cselekvések kibővülése, amelyet informális gazdaságként, vagy gazdagsági növekedésként ismerünk, minden homályossága ellenére, a fejlett társadalmak jelentős strukturális sajátosságát alkotja. A következmények között találjuk a fejlett társadalmak értékorientációinak jelentős megváltozását. Politikai nyelven szólva, a legjobb baloldali jelszavakat az összes pártban a centrista és konzervatív jelszavakkal cserélték fel. A trend ma nem bal felé mutat, mint történt ez az 1960-as és 1970-es években 15 Azonban nagyon sok társadalomtudományi vita az ellenkező jelenséggel, 16 nevezetesen a modern társadalmi intézmények valószínű és veszélyes növekedési képességével foglalkozik. Ezt különösen a különböző állami intézmények esetében tételezik fel. De a gazdasági intézmények is egyre könyörtelenebbül erőltetik rá akaratukat az

állampolgárokra. Így a klasszikus társadalomteoretikusok, akárcsak sok újabb követőjük, azon feltételek kutatásával foglalkoztak, amelyek inkább az uralmat és elnyomást, semmint a nagyobb autonómiát, szabadságot és függetlenséget termelik és újratermelik. A modern tudományt és technikát úgy tekintik az ilyen elemzések keretében, mint a hanyatló civilizációs fejlemények szolgálóleányát. Azonban rejtve marad, hogy a John Stuart Mill által százötven évvel ezelőtt feltételezett társadalmi fejlődés a rend és a haladás kibékülése lenne-e. A rend és a haladás ma lényegében vitatott fogalmak és célok. Amit egyesek néhány változó kibékítésének tekintenek, mások számára elfogadhatatlan. Olyan korban élünk, amelyben az egyéni választások olyan hagyományos érzelmekkel, célokkal kerülnek konfliktusba, amelyek korlátozzák az előbbieket. Kitekintés: Törékenység Mivel a „törékenység” és a „törékeny” nem

általánosan elfogadott fogalom a társadalomtudományi vitákban, talán hasznos lehet, ha nem csupán abban a korlátozott értelemben fejtem ki e fogalom tartalmát, amit én tulajdonítok neki. Nem is annyira a „törékenység” szó lexikai jelentését, mint inkább tényleges használatát akarom megvizsgálni, amellyel a modern társadalomban megragadni szándékozzák a bekövetkező eseményeket. Egy ilyen leírás érdekében átnéztem, hogy ez a szó a New York Times oldalain az 1997 januárja és áprilisa közötti négyhónapos időszakban hányszor fordult elő. A New York Times szövegében a „törékenység” kifejezésre irányuló keresés összesen 30 „találatot” ért el, miközben a „törékeny” jelző 175 alkalommal fordult elő. 17 A „törékenység” szemantikus arculatának vizsgálatát azzal kezdem, hogy felsorolom, hány alkalommal találtam meg a szó használatát a négyhónapos időszak alatt: 1. 1997. április 25-én egy cikk

leírja, hogy a Fehér Házban miért tették félre azokat a petíciós terveket, hogy a Szövetségi Választási Bizottság tiltsa be a nagyméretű, szabálytalan kampánytámogatásokat, miután néhány több – a szigorúbb kampánytörvényeket támogató – prominens kongresszusi képviselő ellenezte ezeket. Itt a következő mondatot találjuk: „A koalíció komplexitása és törékenysége illusztrálása érdekében úgy tűnt, hogy korlátozzák a politikai pénzgyűjtést. John McCain arizonai republikánus és Russell Feingold wisconsin-i demokrata szenátorok, a szenátusi törekvések vezetői, kétségüket fejezték ki a Fehér Ház megközelítésével szemben.” 12 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. Ugyanazon napon az üzleti rovatban arról írtak, hogy az USA dollár korábbi veszteségeihez képest javult, mivel elterjedtek a hírek, hogy a japán-alapú Nissan Kölcsönös Életbiztosítási Társaság pénzügyi bajokkal küzd és ezért a yen

meggyengült. A német infláció megfékezése, valamint a Szövetségi Bank elnökének, Laurence H. Meyer-nek a kamatláb várható emelkedéséről szóló dollártámogató bejelentése után, a következő leírást találjuk: „A jelentések megerősítették a félelmeket a japán pénzügyi rendszer törékenységéről, amely az 1980-as évek rossz kölcsöneinek a következménye.” 1997. március 25-én a Riporter Jegyzetében Gore alelnök pekingi látogatásához háttér-információkat találhattunk: „Egy tokiói beszédében, mielőtt ma ide repült, (Gore) három alkalommal hivatkozott a cseresznyevirágzásra, amely a diplomaták számára örökzöld (nem szándékos metafórája) az USA-Japán kapcsolatoknak. „A természet eleganciája és törékenysége élő szimbólumának” nevezte a cseresznyevirágzást és később egy lefordított haiku szöveget hívott segítségül: „A cseresznyevirágzás közepén senki sem teljesen idegen”. Ezen azt

értette, hogy „most van a legalkalmasabb idő arra, hogy megújítsuk és bővítsük szövetséges kapcsolatainkat.” 1997. április 20-án a könyvismertetések rovatában, T S Eliot „Inventions of the March Hare: Poems 1909-1917” című kötetéről Nicholas Jenkins így írt: „Eliot az 1890-es évek íróinak (és az általa ugyancsak csodált jakobinus és karolinus drámaszerzők) munkáiban nyelvezetük közvetlenségét tartotta fontosnak és megnyerőnek. De csodálta őket azért is, mert olyan szerzők voltak, akiket a betegség, a törékenység és a kicsapongás jellemzett.” 1997. március 23-án a Boris Jelcin és Clinton elnökök helsinki csúcstalálkozójáról közölt hírelemzésben olvashattuk: „A találkozó egyben megmutatta az orosz állam törékenységét is, amelyben egyetlen ember szeszélye és bölcsessége, még ha demokratikusan választották is meg, diktálni tudja egy nemzet politikáját. És Jelcin úr bizonyos mértékben mélyen

megértette, hogy Oroszország még próbaidős.” 1997. február 28-án a new york-i Knicks csapat mérkőzéséről ezt írták: „Van Gundy azzal is számolt, hogy Houston magabiztossága törékeny. Az utolsó két mérkőzésen a döntő pillanatokban az edző nem engedte pályára Houstont.” 1997. február 9-én a Művészeti Kiállítások Rovatban: „A szabadtéri tárgyak a hat művész kiállítását közösen jellemzik. A kiállítás figyelmen kívül hagyja a látvány hagyományos kezelését, ehelyett a szubjektív megközelítésre koncentrál. A tört felületek létrehozásával, vagy a felületek feloldásával számos művész belső vízióját fejezi ki. Van valami finomság és törékenység abban a kihívásban, amit mi rendszerint a minket körülvevő világ lényegi jelenlétének gondolunk.” 1997. január 26-án egy jelentésben arról volt szó, hogy az embereket miként érintették a Brooklynban és Manhattanben előforduló

vízvezetéktörések. „Az összes cement és acél, ami New York városának az elpusztíthatatlanság auráját kölcsönzi, semmi más, mint egy csomó vezetéktörés, ami nyilvánvalóvá teszi a városi élet törékenységét.” 1997. január 25-én egy szerkesztőségi cikkben Edna O’Brian az ÉszakÍrországban növekvő terrorról írva megjegyzi: „John Major Nagy-Britannia miniszterelnöke saját szavajárásával azt mondta, ne várjuk tőle, hogy 13 „petróleumot öntsön” Észak-Írországra. Ezt valóban ne tegye De elvárjuk tőle, hogy saját helyzetének törékenysége ellenére emelkedjen felül téveszméin: hatalmának megtartása az ulster-i unionistáktól függ”. A törékenység szó általában ismertető jellegű esszékben fordul elő, azaz művészeti kiállításokról, zenei, színházi előadásokról, szépirodalmi alkotásokról és balettről szóló leírásokban. De ugyanígy előfordulnak útleírásokban, azaz helyek és emberek

ismertetésében Néhány ilyen esetet felsoroltunk. A „törékenység” kifejezés használatában figyelemre méltó, hogy az esztétikai vitákban, akárcsak hasonló kifejezésekben, többnyire pozitív, meggyőző jelentése van. A tartósság, erőteljesség, stabilitás és állandóság fogalmai továbbra is olyan erények, amelyek hatással vannak azon „végeredmények” termelésére, amelyek az emberi tapasztalat esztétikai dimenziójával kapcsolatosak. A „törékeny” jelző nem jelenti egy szöveg, egy előadás, egy festmény, vagy egy zenemű hibáját. Ellenkezőleg A művészeti munkákról szóló ismertetésekben, a törékenység a teljesség formáját jelzi, amely például kifejezi egy tárgy átmeneti természetét és lényegi esendőségét. Az esztétikai diskurzussal ellentétben, ahol a „törékeny” jelző általában pozitív, biztos kondíciót jelent, az egyén tulajdonságát, például személyiségjegyeit ábrázoló leírásokban,

amelyek az egyének magabiztos cselekvését írják le, ez a fogalom majdnem minden helyzetben sajátos felelősségnek tűnik. A „törékeny én” például kiindulópontja lehet ama kalandok és próbák felsorolásának, amelyek célja az ilyen hiányosságok, hibák legyőzése, elrejtése vagy kompenzálása. A „törékenység” kifejezés kevésbé terjedt el, de egyáltalán nem hiányzik a folyó politikai és gazdasági ügyekről szóló hírjelentésekből és magyarázatokból. Ebben az összefüggésben, a a „törékenység” kifejezés – ellentétben a szokott használattal – nem a társadalmi, politikai, vagy gazdasági folyamatok pozitív vonatkozásaira utal. A törékenység itt általában nem más, mint reális fenyegetés. Inkább a tartósság, kohézió, alaposság és konzisztencia lesznek az erények ebben a sajátos összefüggésben. Mindazonáltal, a „törékenység” fogalma láthatóan egyre legitimebbé válik a modern politikai,

társadalmi és gazdasági struktúra megértésében. Azonban egyáltalán nem jelent példaszerű fejlődést Ellenkezőleg, az ilyen beszámolókban arra utal a fogalom használata, hogy meggyengültek a modern társadalmi, politikai és gazdasági intézmények erényei. Gore alelnök kínai útja bizonyítja, hogy a fogalmat olyan vonatkozásban is használják, amikor a robosztus természet hiányát írják le vele. Ilyen összefüggésben a „törékenység” a természet olyan tulajdonságát jelzi, amely védelmet, gondoskodást és politikai erőfeszítést igényel. Meg kell menteni azokat a tulajdonságokat, amelyeket az emberi viselkedés fenyeget Röviden, a fogalom kifejezi a természet ábrázolásában bekövetkezett lényeges változást. A természet közelebb került a hagyományos esztétikai diskurzusok tartalmaihoz. 14 1. fejezet: A modern társadalmak szövete A kognitív különbözőség és az árnyalt társadalomtudományi viták egyre inkább a

szociológusok, közgazdászok, néprajzosok és történészek szaktudományi önképének részévé válnak. Ebből talán meglepő arra következtetni, hogy még e területen is uralkodnak intellektuális ortodoxiák. Egyfajta „éretlen zárvány” még ma is megfigyelhető az érvényben lévő társadalomelméletekben. A kognitív eltérések és a széleskörű intellektuális feldarabolódás ellenére a mai társadalmak elméleteiben maradt valami közös mag az elméletek tematikus tulajdonságaiból. (vö Berger, 1988: 224-225) Ezek többnyire a klasszikus társadalomtudományi kutatásokból erednek és ma is befolyásolják a szociológiában, politikatudományban, antropológiában és közgazdaságtanban található legtöbb elméleti és empirikus tevékenységet. A modern társadalom megértését lehetővé tévő térbeli, folyamatszerű és lényeges hivatkozási pontok nem csupán a társadalomtudományból, hanem a 19. század mindennapi életéből erednek. Az

Ipari Forradalom és a Francia Forradalom után kikristályosodott világnézet és társadalomtudomány a kor önképét tükrözte, jelezve ezzel a modern társadalom döntő kezdetét. 18 Természetesen a könyv azzal az alapvető problémával, foglalkozik, hogy helyesek maradnak-e továbbra is a realitások megértésére létrejött és alkalmazott effajta tudások, miközben a nekik megfelelő társadalmi rend lehanyatlik. Ama gyakori diagnózis ellenére, hogy a mai társadalomtudományokban a „posztmodern” tárgyalásmód uralkodik, a társadalmi valóságra reflektáló intellektuális közösség már akkor is erőteljesen fejlődött, amikor a diszciplináris társadalomtudományi közösségek még a gyermekkorukat élték. Ami a humán tudományok működő hagyományait illeti, bennük ma megtalálható 1) az a tendencia, hogy a társadalmi rendszerek határai nagyjából azonosak a nemzetállam határaival. Ezért a legtöbb az „okság” társadalmon-belüli

szempontnak tűnik. 2) Érvényesül az a meggyőződés, hogy a modern társadalmak megkülönböztető jegye elsősorban a társadalmi alrendszerek tartós funkcionális differenciálódásának és a társadalmi intézmények nagyobb szakosodásának az eredménye. 19 3) Széles körben meg vannak győződve arról is, hogy a hagyományos vagy irracionális nézetek – a társadalmi tevékenységek nagyobb racionalizációja révén – racionális tudással leküzdhetők. 4) És létezik az a virtuális bizonyosság, hogy egy történelmi szakasz vagy típus társadalmi alakzatait végül is felváltja valami teljesen különböző, új társadalmi képződmény.20 A nemzetállam A (makro) társadalomtudományi elemzés – a nemzetállam értelmében – a társadalmat tekinti az elemzés egységének. 21 A szociológiai tárgyalás során a társadalom – minden szándékával és céljával – elválaszthatatlanná válik a nemzetállamtól. A politikai beszédben az állam

vitathatatlanul az a központ, amelyre az összes reflexió irányul. Például az állam szervezete a politikaelmélet kulcsproblémája. A gazdaságról szóló viták során a legtöbb teoretikus erőfeszítés hasonlóan a nemzetállamra fókuszál. 22 Bármely valódi társadalmi átalakulás egy ilyen összefüggésben először úgy fordul elő, mint egy adott társadalom struktúrájába beépült alkotórészek mechanizmusának eredménye. Az egyre módszeresebben gyakorolt társadalmi számvetés is elkötelezett ugyanezen állam-centrikus fogalmaknak. A mindennapi tudatba erősebben épült be az állam központisága, mint a társadalomtudományokba, mivel a különböző meggyőződésű régebbi társadalomteoretikusok, 15 nemcsak a marxisták, azon fáradoztak, hogy elméleti vitáik teljesen belül maradjanak a nemzetállam keretein. Mindazonáltal, a modern társadalom nemzetállammal való összemosása a 19. század elején kezdődött társadalomtudományi

viták ideológiai és ismeretelméleti öröksége. Bizonyára okai vannak annak, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi rendszer határait összekeverjék a nemzetállam határaival. Például a társadalomtudományi kutatás formája is egybeesik a modern nemzetállam identitásának létrejöttével és a független nemzetállamok közötti heves harcokkal, amelyeknek az a céljuk, hogy megvédjék saját kormányukat, civil társadalmukat, gazdaságukat, fegyveres erőiket és kultúrájukat. Valójában a nemzetállam legfőbb hatalommal rendelkezett állampolgárai felett. Helytelen lenne azonban a mában is megőrizni a területi állam korlátozó kereteit és képzetét. 23 A modern társadalom nagyobb intézményei – a piacgazdaság, az állam, oktatás, vallás, tudomány, mindennapi élet, de a társadalom ökológiája is – hatása alá kerültek az emberi ügyek fokozódó „globalizációjának”, vagy olyan körülményeknek, amelyekben „gyökértelen

intézmények a helyi gyakorlatokat összekötik a globalizált társadalmi viszonyokkal, és szervezik a mindennapi élet főbb vonatkozásait.” (Giddens, 1990b: 79) Az egyének, a kommunikáció, az áruk, képzetek, pénz, betegségek és tudások, határokat tiszteletben nem tartó bővülő folyamata kihívást intéz a határok ellen, csökkenti az államok jelentőségét, megváltoztatja az identitásokat, áthelyezi a tereket, de együttesen nem tudja őket szabályozni. (vö Sassen, 1991; Luke, 1993) Evans (1995: 4) egyre erősödő és fontos tényként hangsúlyozza a modern állam tartós, egyetemes jelentőségét: „A Harmadik Világ legszegényebb országaitól a legfejlettebb jóléti kapitalizmusig, a 20. század kevés univerzáliáinak egyike, hogy az állam, intézményként és társadalmi szereplőként, növekvő mértékben mindenbe behatol.” (kiemelés tőlem Vö szintén Boli-Bennett, 1980) A gazdasági tevékenységeket és kommunikációt akadályozó

átviteli idő és távolság lerövidül. A környezeti változások nem ismerik a határokat Az elektronikus média globálisan összekapcsolódik. Bővülnek a nemzetek-feletti kulturális tevékenységek A multinacionális vállalati tevékenységek és politikai intézmények dinamikusan fejlődnek. Meggyőző bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a társadalomtudományi vizsgálódás fókusza a társadalomról és a nemzetállamról átterelődött a nemzeti társadalmak csoportjaira, a nemzetek-feletti politikai és gazdasági erők hálózatára. Nemcsak a Föld, de a globális társadalmon belüli megosztottságok elemzésére is kiterjed. (vö Bauman, 1992; Giddens, 1990b). A hangsúly helyességének elismerése nem szükségszerűen jár együtt azzal, hogy keblünkre öleljük a „globális társadalom” fogalmát, és a globális gazdasági és kulturális egységet, sőt emberi egyformaságot. Elméletileg sem jelenti a nemzetek-feletti fókusz felé fordulást,

ami határozott választ vár arra a kérdésre, hogy a modernizáció projektje – ha újabb körülmények között és új szinten is -, folytatódik-e. Ez a fordulat nem jelenti egy teljesen új történelmi korszak kezdetét sem. De ha elismerjük azt a tételt, hogy a nemzetállam többé nem egyedüli és uralkodó fókusz, akkor egyben elismerjük azokat a megosztó és egyesítő rendszer-viszonyokat és trendeket is, amelyek a nemzetállam szuverenitását, hatalmát és autonómiáját jelentősen korlátozzák. (vö Giddens, [1973] 1980: 265) Ez megváltoztatja a nemzetek közötti verseny természetét. (Strange, 1995) A helyi, regionális és nemzeti identitások és társadalmi cselekvések most közös hálóba kerülnek azokkal a különböző kulturális és gazdasági erőkkel, amelyek a nemzeti határokon túl, a távolban székelnek. Nincs abszolút hasonlóság a fejlődésben, de a külső világok a helyi környezetekhez alkalmazkodnak, és konvergens viszonyok

jönnek létre. Például lesznek-e e nemzeti különbségek a kamatlábakban és közelednek-e egymáshoz az összes nemzetállamban? A gazdasági szereplők miképpen tudnak alkalmazkodni helyi gyakorlatukban a másutt kialakult fluktuációkhoz? 16 A mai társadalomtudományi vizsgálódás elismeri ezeket az új realitásokat, noha általában belebonyolódik a társadalom, mint nemzetállam fogalma újraértékelésének tagadásába. Paradox módon, a nemzetállamnak megszűnése is, decentralizálódása is bátorítja azokat az erőket, amelyek lehetővé és láthatóvá tették a helyi és regionális identitásokat. Más szavakkal, a globalizáció nem csupán passzívan igazodik a másutt keletkező folyamatokhoz, hanem sajátos közösségeket segít abban, hogy a fejleményekre aktívan válaszoljanak. Bár lokálisan nem ellenőrzik, mindazonáltal érik őket helyi adaptív visszahatások. A gyökértelen erőket, hangsúlyozza Giddens, (1990b: 79-80) kombinálni

kell az „újrapalántázó” tevékenységekkel. Ezzel „a gyökértelen társadalmi viszonyoknak új szerepet jelölünk ki, s ezzel (noha csak részlegesen és átmenetileg) rögzítjük őket az idő és a hely lokális feltételei közé.” Funkcionális differenciálódás Az a társadalom-evolúciós kulcsmechanizmus, vagy trend, amely legalább is néhány esetben a társadalmi változás lehetőségének feltételeit, valamint a modern társadalom főbb változási eredményeit jelenti, a funkcionális differenciálódás fogalma. De a funkcionális differenciálódás teoretikus megközelítései többségében ez a fogalom magyarázó (explanans) és nem magyarázandó (explanandum) tényező. És nem világít rá a nyilvánvalóan folytonos társadalmi differenciálódás okaira. (vö Schimank, 1985) Általában homályban maradnak a differenciálódás szereplői és a cselekvés problémái is. De mielőtt részletesebben megvitatnánk a funkcionális

differenciálódás fogalmát, rá kell mutatnunk arra, hogy szoros kapcsolat van a funkcionális fejlődés központiságának tézise és a társadalomelmélet térségi fókusza között, amely az államon belüli folyamatokra irányul. Úgy tűnik, hogy a funkcionális differenciálódás fogalma szorosan kapcsolódik a nemzetállam vonatkozási rendszeréhez. Ez a társadalmi differenciálódás olyasféle paradigmája, amely a társadalmi intézmények elhatárolását és megkülönböztetését szolgálja. De csak zárt népességgel rendelkező területi állam keretében van értelme, noha a határokat tipikusan úgy írják le, mintha a társadalom határai lennének. (vö Bogner, 1992: 41) A funkcionális differenciálódás eszméje általában azt jelenti, hogy a modern társadalmi valóság, mivel felváltja az élet hagyományos formáit, növekvő szakosodásnak van alávetve. A társadalmi tevékenységfajták egymáshoz való viszonyukban, például a termelés,

oktatás és kormány szervezeteiként, növekvő mértékben öncélú, önközpontú és önmagukat mozgásba hozó társadalmi alrendszerré válnak. 24 A modern társadalom létrehozza, fenntartja és értékeli azokat a különbségeket, amelyek korábban nem léteztek. A társadalom potenciálisan elveszíti korábban öröknek tartott központját. A funkcionális differenciálódással együtt jár az integráló rendszer hiányával, amelynek feladata, hogy ellenőrizze az olyan sajátos célok, mint a profit, (amit Marx a tőke esetében figyelt meg), folytonos vagy telhetetlen önközpontú megvalósulását. Az a konszenzus, amelyre a társadalomtudományok esetében gondolok, elsősorban a funkcionális differenciálódás folyamatára vonatkozik. Ez nem szükségszerűen terjed ki a funkcionális differenciálódás utóhatásaira, és határozottan nem terjed ki a differenciálódás (és reprodukciója) okaira. Feltételezzük, hogy a folyamat kezdetben nem tűnik

öngerjesztőnek, és ezért virtuálisan kívül van az egyének és csoportok ellenőrzésén. Több teoretikus szerint a differenciálódás olyan folyamat, amelyet a népesség nyomása hoz mozgásba. Ezért szakosodás révén a folyamat törekszik hatékonyabban alkalmazkodni a népességsűrűség növekedéséhez Mások szerint a differenciálódás bizonyos eszmék és társadalmi csoportok történelmi kialakulásában nyilvánul meg, biztosítva a társadalom fokozatos átalakulását. Ismét más teoretikusok a differenciálódás fő okát a termelőerők és termelési viszonyok közötti ellentmondások eredményének tekintik. Úgy is 17 tárgyalják, mintha szereplők, csoportok, társadalmi mozgalmak, intézmények, államok és civilizációk bonyolult hálózatának eredménye lenne. Vitatható az is, hogy a modern társadalom irányító vagy létrehozó mechanizmusában áttérünk-e az alépítmény elsődlegességéről a felépítmény elsődlegességére?

Ez a feltételezés összhangban van-e a funkcionális differenciálódásról kialakított feltevéssel? A funkcionális differenciálódást valójában bizonyos mértékig összeegyeztethetetlennek tekintik az ilyen lehetőségekkel. (például Luhmann, 1988: 11). Engem azonban kevésbé érdekel, hogy a modern társadalomban elméletileg lehetségesek-e (nem beágyazódott) intézményfeletti mechanizmusok, avagy, melyek a funkcionális differenciálódás lehetséges „okai” vagy hatásai. 25 Ehelyett magára a funkcionális differenciálódás átfogó folyamatára, és/vagy logikája fontosságára és természetére összpontosítok. A társadalmi és politikai fejlődés 19.-századi megfigyelői általában, és a keletkező társadalomtudományok képviselői Európában különösen, társadalmaikban igen valóságos változásokkal kerültek szembe. Az antropológusok által felfedezett tradicionális vagy nemdifferenciálódott „primitív” társadalmak ugyancsak

hozzájárultak a szakosodás logikájának további elmélyüléséhez és legitimálásához. Noha a differenciálódás kulcsfogalma nem volt mentes a vitától a 19. század társadalmában, ma versenytárs nélküli kognitív tekintélyre tett szert a társadalomtudományokban. Először azt állítják, hogy: „a növekvő differenciálódás volt a nagyméretű változások uralkodó, majdnem rendíthetetlen logikája; (és) másodszor: a differenciálódás hosszútávon haladáshoz vezet.” (Tilly, 1984: 33) Általában úgy vélik, hogy a differenciálódás javítja a kisebb társadalmi egységek funkcionális képességét (hatékonyságát). Az erősebben differenciált társadalmi környezet integrálásának, vagy koordinálásának problémája, – bizonyos mértékig – új szervezetek, pozíciók és szerepek további differenciálásával „oldható” meg. A II Világháború utáni legújabb korban, ezek a csíraszerű feltevések a modernizáció és a

fejlődés elméleteivé kristályosodtak ki. (vö Müller, 1995: 267274) A strukturális differenciálódást könnyen azonosították bizonyos nyugati fejlődési úttal, és a nem-nyugati társadalmak változásainak elemzése során kimutatták e követelmény létezésének hiányát. (vö Nettl és Robertson, 1968: 49-57) A függőségi elméletek és a világrendszer-megközelítés (So, 1990) azonban megkérdőjelezték ezeket a szempontokat. Azonban a differenciálódás logikájának hangsúlyozása helyett, ami a társadalmi változás elemzésének alapelve és kulcsa, a történelmi tényekkel inkább összhangban álló szkepticizmust helyezték előtérbe. Mondván, a teoretikus fogalmak hihetetlenül leegyszerűsítik a sajátos változókat és véletlenszerű társadalmi átalakulásokat. A változékonyság nem csupán a történelem ismétlődését, de visszafordíthatóságát is magába foglalja. Az integráció, a homogenizálás, a differenciálódás, vagy a

koncentráció (vö Nettl és Robertson, 1968: 45-49) függhet a körülményektől, helyettesítheti a differenciálódást. Továbbá, ha az átalakulások hozzájárulnak a változatossághoz, törékenységhez, esetlegességhez és illékonysághoz, akkor a kizárólagosnak tekintett kulcsfogalom igazolása még kétségesebbé válik. Ahogy Charles Tilly (1984: 48) hangsúlyozza: „Nem mintha a differenciálódás a társadalmi folyamatok lényegtelen tulajdonsága lenne. Sok fontos társadalmi folyamat differenciálódást tartalmaz De nagyon sok társadalmi folyamat egységesül (de-differentiation): a nyelvi szabványosítás, a tömegkommunikáció fejlődése, a kis uralkodócsoportok nemzetállammá alakulása nyújtanak erre világos példákat. Továbbá, a differenciálódásnak nem sok köze van olyan fontos társadalmi folyamatokhoz, mint a tőkekoncentráció és a világvallások elterjedése. Valójában nincs jogunk arra, hogy a differenciálódást önmagában

koherens, általános, törtvényszerű társadalmi folyamatnak fogjuk fel.” Sőt, úgy néz ki, hogy a funkcionális differenciálódás fontosságát feltételező társadalomelméletek nehézségekbe ütköznek, ha elképzeléseikben kulturális és kognitív elemekkel kell foglalkozniok. Parsons a kulturális rendszert egyrészt a szabályozó hierarchia 18 csúcspontjának, másrészt a senki földjén elterülő egyetlen ismertetőjelként fogja fel. A kulturális és kognitív tényezők, különösen akkor, ha határaik összekeverednek a társadalom alrendszereinek határaival, hajlamosak leértékelni azokat a nehézségeket, amelyekbe beleütköznek a feltételezett ellenőrzési pontokon. Más szavakkal, ma az a fontos, hogy a határok ne töltsék be feladatukat, kevés pontot figyeljenek rajtuk, és a lehető leggyorsabban legyenek átléphetők. 26 A differenciálódás vezető fogalmával talán paradox az általános szempont, hogy nincs olyan folyamat, amely a

társadalmi átalakulásoknak egységes alapja lehetne. 27 Anthony Giddens (1990c: 21) pedig azt hangsúlyozza, hogy a funkcionális differenciálódás fogalma nem tudja jól kezelni azt a jelenséget, amikor „a társadalmi rendszerek egy kalap alá veszik a teret és az időt”. Giddens számára a „kiágyazódás” eszméje azt a képzetet kelti, hogy „társadalmi viszonyokat emelünk ki az interakció lokális környezetéből és a végtelen téridőben újrastrukturáljuk őket”. Szerinte ez az legjobb kifejezés a kontextusok határait átlépő társadalmi mechanizmusok jelölésére. (szintén Giddens, 1991: 18) Szerinte a zárójelezés sajátos módja, vagy médiája a szakértői rendszer, (amely elsődlegesen, de nem kizáróan technikai tudás) 28 és a szimbolikus jel (például pénz), amelyet az idő és a tér áthidalására terveztek meg. A kölcsönös változások eme médiái valóban aláássák az intézmények differenciálódását és

specializálódását és a kiágyazódás folyamatát, amint Giddens ezt ki is mutatja. Mindazonáltal, a szakosodott intézményekben, például a gazdaságban, a teret és az időt egy kalap alá kell venni. Új termékek, termelési módszerek és termelésszervezési módok, vagy integrált nemzeti politikai rendszerek esetében ez talán még fontosabb is. Ugyanakkor a pénznek és az ismereteknek nagyon különbözőek a sajátosságai. Némiképpen félrevezető lenne összekeverni minőségeiket. Azt sem szabad túlhangsúlyozni, hogy a tudás „alkalmazása” milyen mértékben emelhető ki összefüggéseiből és választható le a helyi kötöttségekről és infrastruktúrákról. Az irracionális racionalizálása A 19. század társadalmi, politikai és gazdasági fejleményeivel összefüggésben egy sajátos kulturális átalakulást is feltételeztek, amely magának az észnek az eredménye volt. Nevezetesen, hogy elvesztettük a hagyományos bizonyosságokat,

hiteket, szokásokat és elvárásokat. És ami igaznak bizonyult ezen meggyőződések közös sorsában, ugyanez az egyén identitására is alkalmazható volt. Egyik világnézet felvált egy másikat, amely ugyanolyan erős és kötött, Uralkodik az egyéni identitások kialakulásán, talán még determinálja is őket. Ugyanakkor kevés helyet hagy az önállóan meghatározott társadalmi cselekvés számára. Noha a modern társadalom eme képzetét forradalminak tekintették, amit a klasszikus társadalomelmélet szabadított fel, az egyént továbbra is elnyomja a kollektív lelkiismeret, a gazdasági vagy technikai determinizmus. A „racionális fundamentalizmus” tézisének Touraine [1992] 1995: 197) által adott jellemzését jól összegezi Kurt Hubner [1978], 1983: 214), aki a múlt és jelen társadalomtudósai között széleskörűen elterjedt megegyezésre hivatkozik: „Megfigyelhető, hogy az mód, ahogyan a mai emberi társadalom, mint iparosított társadalom

önmagát megérti, nagymértékben valódi technikai, tudományos formákon és eszméken nyugszik.” A társadalomtudósok korábbi generáció elfogadták ezt a meggyőződést. Max Scheler [1926] 1960: 207) például lényegében ugyanezt a sorsszerű fejlődést hangsúlyozza. A tudás három ideáltípusát (üdvözülés tudása, kulturális tudás és uralmi tudás) különbözteti meg. A tudás utolsó típusát – az ellenőrzés és a hatások termelésének képességét – azért, hogy „megváltoztassák a világot”, csupán Nyugaton kultiválták erőteljesen. Miközben fokozatosan háttérbe szorították a kultúra és az üdvözülés tudását. (vö szintén Scheler, [1925] 1958: 43) 19 Legújabban az információs és kommunikációs technikák növekvő kiaknázása miatt a „kísérleti tudásban” várhatók jelentős veszteségek. Rochlin (1997: xiii) mutat rá, hogy sok társadalmi szférában „az adatgyűjtést alárendelik az

információgyűjtésnek, a szabályokat és eljárásokat a tanulásnak és a modelleket és számvetéseket a megítélésnek és szakértelemnek.” Noha Max Weber [1920] 1978: 11-12) hangsúlyozza, hogy a racionalizálási folyamatok minden társadalomban, kultúrában és időben végbemennek, a nyugati kultúrák racionalizációja, azaz a modern racionalizáció, a tudomány és technika társadalmi hatalmára adott válasz formájában jelenik meg. Max Weber modern tudomány mindenhatóságáról vallott nézetei (ismertebbek, mint Scheler koncepciója), a Gesammelte Aufsätze zur Religionssoziologie című könyve (Weber, [1920] 1978: 564) „Zwischenbetrachtung” fejezetében találhatók. A nomologikus tudományos tudás hatalma korlátozott, mivel a modern tudomány képtelen tanácsot adni és bepillantani a világ jelentésébe. A tudomány korlátozott hatalma ellenére, a modern nomologikus tudás alapvető attitűdje kétségtelenül megengedi, hogy „- elvben – a

kalkuláció révén az emberiség minden dolgot uralni tudjon” (Weber, [1919], 1948), és az ilyen hatalom és kiszámíthatóság elvben nem korlátozott. Parsons szerint (1937: 752), Weber munkája éppen „a növekvő racionalitás törvényében, a cselekvésrendszerek alapvető általánosítása felfogásában csúcsosodik ki”. Ez a törvény lehetővé teszi a legalapvetőbb általánosítást, amely Weber munkájából származik. Emil Durkheim A vallási élet elemi formái című munkájában, a tudomány és a vallás közötti konfliktus, vagy fordított viszony szintén abból a premisszából következik, hogy a tudomány helyettesíteni fogja a vallást. Bár Durkheim [1912] 1965: 477-480) kész arra, hogy további – korlátozott – szerepet tulajdonítson a modern társadalomban a vallásos tudásnak. (vö. Jones, 1998) Természetesen a szociológus klasszikusoknak nem mindegyike tulajdonít ilyen vitathatatlan funkciót a modern társadalom struktúrájában

és kultúrájában a tudománynak. Vilfredo Pareto az illogikusság társadalmi funkcióját (mint cselekvést) ünnepli, de ugyanezt teszi a szigorúan logikai érveléssel is. Az ilyen kivételek ellenére a társadalomtudósok túlnyomó többsége, szemlélje akár félelemmel, akár illúziók nélkül a „tudomány és technika korát”, az irracionális erők növekvő racionalizálását várja tőle. A modern tudomány és technika társadalmi és kulturális képességéről szóló viták során a 19. századi társadalomelmélet és napjaink szociológiai kutatásai végső soron egyformán elfogadják a tudomány és a tudományos intézmények intellektuális képességeibe vetett naiv hitet, hogy ezek lényegesen át tudják alakítani az egyéni tudat attitűdjeit és nézeteit. A század nagyobb részében ezeket a meggyőződéseket olyan egyetemességre törekvő politikai ideológiák és mozgalmak vállalták fel és támogatták, mint a szocializmus és a

liberalizmus. A felvilágosodás ígéreteire vonatkozó értelmezések újabban visszájukra fordultak. A tudományos forradalom sikerét többé már nem tekintik az emberi felsőbbrendűség szimbólumának, vagy a modernséget megelőző kor láncai alóli felszabadulásnak. Ellenkezőleg, a természet de-misztifikálását az emberiség által elkövetett brutális kizsákmányolás kezdőpontjaként, sőt tönkretételeként értékelik. Azokat a korokat tekintik legjobb korszakoknak, amikor a természettel kialakított viszonyainkat még nem a tudomány közvetítette. E korszakokban még a természettel kialakított harmonikus viszonyok uralkodtak Annak ellenére, hogy a tudományos forradalom előnyeiről szóló felfogások mind a tudományban, mind a közvéleményben terjedőben vannak – bár mindig voltak némi kételyek is -, erőteljesen érvényesül a tudományos és a nem-tudományos tudás közötti éles különbség aszimmetrikus felfogása. Akárcsak az a

meggyőződés, hogy tanúi vagyunk a modernitás és a modernség előtti kor közötti mély szakadéknak. 29 A hagyományos nézetek „zavaró” továbbélése, bizonyos mértékben a modern társadalom bizonyos szféráiban még a „de-racionalizációs” folyamat is, kétségessé teszi, hogy a tudományos tudás egyetemesen hatékony-e? Hogy táplálja-e azt a szakadatlan és fékezhetetlen vágyat, amely az élet valamennyi területének nagyobb racionalizációjára 20 irányul. A modernizáció és a racionalizáció nem szükségszerűen találkoznak Egyre inkább el kell ismerni a racionalizáció és a racionalizáció-ellenes folyamatok kölcsönös interakcióját, valamint a hagyományos nézetek szívós továbbélését. A tudományos tudás hatalmának kiegyensúlyozott felfogása nem válhat a racionalizáció, vagy tradíció iránti túlzott elkötelezettség áldozatává. Tradicionális és modern társadalmak A társadalmi formációk társadalmi,

gazdasági, politikai és kulturális fejlődése közötti szakaszok többé-kevésbé pontos határai iránti érdeklődés és kutatás ugyancsak a 19. századi gondolkodás öröksége. Teleológiai, evolúciós, dualisztikus és lineáris megközelítések léteznek ezzel kapcsolatban. Az összes teoretikus kísérletet átható aszimmetrikus dichotómia kivételével kutatták azokat a mutatókat, amelyek elválasztják a modernt a tradicionális társadalomtól. A klasszikus 19 századi társadalomelméletek meg voltak győződve arról, hogy vannak olyan módok, talán egyetlen módszer is, amelyek segítségével a különböző típusú társadalmak világosan megkülönböztethetők egymástól. A kifejlesztett teoretikus szempontokról feltételezték, hogy a társadalom, vagy a területi állam szintjén is működőképesek. A haladás eszméjét gyakran azonosították az életvilágra vonatkozó emberi feltételek átalakulásával, amelyekben a kutató is élt. Ha

valaki ezt a megfigyelést összekapcsolja azzal az eszmével, hogy az ügyek bizonyára ugyanolyan módon fognak fejlődni, ahogyan eddig, akkor nemcsak világos fogalmunk lesz a társadalmi fejlődés szakaszairól, de pillantást vethetünk arra a módra is, ahogy a történelem befejeződni látszik. (Keohane, 1982: 38-39). A nyugati társadalmak természetesen a társadalmi átalakulás példaszerű modelljévé váltak. Amint már Marx Károly állította a Tőkében, a „leghaladottabb” vagy legfejlettebb társadalmak más társadalmak elé vetítik elkerülhetetlen jövőjüket. 30 Ezért a történelmi változás folytonosságára a progresszív versus regresszív társadalmi fejlődés bipoláris felfogása nehezedik. Továbbá, „a nézetek különböző formái monolitikus elkerülhetetlenséggel szülik azt a félrevezető analógiát, hogy a társadalmi fejlődésnek és az egyéni organizmusnak ugyanazon szakaszokon kell átmenniök.” (Riesman, 1953/1954: 141)

Azonban az Auguste Comte-től Talcott Parsons-ig terjedő klasszikus szociológiai kutatásnak azt a kísérletét, hogy a társadalmi átalakulásokat a hagyományos és a modern dichotómia bilincsébe zárják, a történelem általában megcáfolja. Magas fejlődési szakaszt elérni látszó társadalmak visszaesnek a barbarizmusba, és az úgynevezett középkori átkok, mint a varázslás, mágia, babona, misztika és hamis tekintélyek majdnem mindenütt ma is elevenek. A civilizációk nem sikeresek a teológiai szakaszról a metafizikai- és onnan a pozitív szakaszra tartó átmenetben. A különböző társadalmak társadalmi, politikai és gazdasági fejlődésének tényleges útja mindenféle, csak éppen nem lineáris, vagy egy-dimenzionális. Azonban a társadalomelmélet céljai és nyelve igényt tartanak arra, hogy különbséget tegyünk a társadalmi formák és a fejlődési minták között, amelyek feltehetően jellemzik a társadalmak evolúcióját. (vö

Touraine, 1986: 15-16) A társadalomtudományok, függve az ismereteiket irányító érdekeiktől és tárgyuk határaitól, változatos empirikus és normatív vonatkozási pontjaik révén a társadalmi fejlődés különböző szakaszaira mutatnak rá. A klasszikus szociológiai kutatáson belül sajátos empirikus vonatkozással, vagy folyamattal ragadják meg a társadalmi fejlődés alapmintáját. Ez egyfelől olyan alapvető mechanizmusra érvényes, mint az ellentmondás fogalma (vö. Eder, 1992), amely tartós társadalmi változásokat indít be. Másfelől utal a társadalmi élet alapvető tulajdonságaira, mint például a társadalmi szolidaritás bizonyos formáinak eltűnésére. A szolidaritáshiány egy sajátos társadalomtípus végét jelzi, miközben 21 következményeiben túllép az egyes, történelmileg konkrét társadalmakon. A társadalom marxista elmélete számára a gazdasági szereplők közötti ellentmondások a történelem mozgatóerejét

jelentik. Comte és Durkheim a társadalmak differenciálódását az erkölcsi, jogi, intellektuális és politikai viszonyok természetében rejlő különbségekre alapozzák. A társadalmi szolidaritás alapjai ezért különböző társadalmakban is fennmaradhatnak. Azonban a társadalomtípusokat oly módon is megkülönböztethetjük, hogy milyen módon elégítik ki az antropológiai konstansnak tekintett, s ezért a konkrét társadalmakat átlépő emberi szükségleteket. Általában nyilvánvaló, hogy a társadalom természetéről és az emberi egyedek természetéről kialakított tipológia bizonyos alapvető antropológiai feltevéseken nyugszik. Továbbá, sokan azt állítják, hogy felfedezték azt a kulcsot, amellyel ki lehet nyitni a társadalmi evolúció titkát őrző lakatot. Végül nem szokatlan, hogy a társadalomelméletek meg vannak arról győződve, hogy a társadalmi evolúció alapvető folyamata öngerjesztő módon működik. Lényegében nem lehet

sem feltartóztatni, sem megváltoztatni Az egyszer mozgásba lendült társadalmi evolúció előre meghatározott és tipikusan lineáris fejlődési pályához van kötve. Könnyebb kételkedni, és alkotó szkepticizmussal nézni a 19. századi társadalmi gondolkodás eme fogalmait, szétverni Malthus és Spencer, Comte és Durkheim, Pareto és Veblen, vagy Saint-Simon és Marx munkáiban található általános kéttagú osztályozási sémákat, semmint kifejleszteni potenciálisan alternatív megközelítési módokat. Amint röviden már rámutattunk, az emberi társadalmak fejlődésének megértése elméleti modelleket igényel a társadalomtudományokban. Ezeknek az a célja, hogy érthetővé tegyék a társadalmi struktúra és kultúra hosszú távú átalakulásait. Azonban az ilyen elméleteket nem lehet felépíteni sem a hosszú távú társadalmi folyamatok irányultságára vonatkozó 19. századi feltevésekből, sem a társadalmi rend elkerülhetetlen

rendszerazonosságát kifejező lényegében holisztikus fogalmakból. Kérdéses, hogy a társadalmak, intézményeik és mindennapi életük levezethető-e a társadalmi minták szövetéből, amely virtuálisan meghatározza részeik összekapcsolódását, és egységbe szervezi őket. Minden esetben kellő óvatossággal és prekoncepciók nélkül kell hozzányúlni a társadalom evolúciós szakaszainak és típusainak problémájához. A társadalmi viselkedés kiterjedése Illusztráció céljából a modernizációt sokkal nyitottabb, sőt visszafordítható folyamatnak, nevezetesen a társadalmi cselekvés bővülésére irányuló mozgásnak tekintem. 31 A klasszikus, vagy ortodox álláspontokkal ellentétben, a gyökeres társadalmi változás fogalmának kialakítását javaslom, amely a „marginális”, vagy „fokozatos” (incremental) változásra fókuszál. A társadalom-fejlődési folyamatokra figyel, amelyek időben előre és hátra „kiegészítéseket”

tartalmaznak. Emiatt mind a klasszikus társadalomtudományi kifejtéssel leírható társadalmak, mind a mai társadalmak számára elfogadhatóbb elképzelés. A társadalom-kulturális és társadalom-strukturális múlt, jelen és jövő közötti viszonyok sorozata időbeli és nem oksági. (Nisbet, 1998: 65) A cselekvési képesség bővülése nem csupán a cselekvésláncok térbeli, vagy területi kiterjedésére vonatkozik, hanem a résztvevők növekvő (vagy csökkenő) számán keresztül létrejövő személyes, vagy demográfiai cselekvésképességre is. Egy régészeti expedíció eredményei – vagy a Thomas Jefferson család leszármazottaival és Jefferson fiatal rabszolganőjével, Sally Hemings-el kapcsolatban elvégzett DNS teszt, amely bizonyítja, hogy Sally gyerekei közül legalább egynek az amerikai elnök az apja 32 – azt a képességünket növeli, hogy értelmezzünk múltbeli társadalmi és kulturális eseményeket. A technikai innovációk viszont

új, jövőbeli lehetőségeket tárnak 22 elénk. A modernizációs folyamatot a „bővülés” vagy „újra-alakítás” folyamatának javaslom tekinteni. A modern kommunikációs rendszer, például a láthatatlan telefonrendszer hihetetlen növekedése (sokféle módon) inkább a kommunikációs lehetőségek bővülését, semmint a kommunikáció funkcionális differenciálódását jelenti. A városokat és településeket mindenhol érintő legfontosabb változások egyike, hogy méretük rendkívül megnövekszik. Ez még akkor is igaz, ha a városok funkciói továbbra is jelentősen átalakulnak. A tudástársadalmak egyik legfeltűnőbb jellemzője a cselekvők feltételeinek és képességeinek viszonylag jelentős bővülése, amely lehetővé teszi a társadalmi cselekvés újraformálását. A globalizáció folyamata, mint a cselekvőképesség bővülése, teljesen összhangban áll a modernizáció jelentőségével. Nem más, mint amikor a cselekvési

lehetőségeket a nemzetállam határain túlra terjesztjük ki. (vö Zangl és Zürn, 1997: 157-158) A társadalomtudományi vizsgálódás már kevésbé foglalkozik azzal, hogy az evolúciós szakaszok milyen szerepet játszanak a társadalmak társadalmi átalakulásában és a sajátos társadalmi formációk meghatározásával sem törődik. A történelmet a korábbi generációk a is tagolatlan és ciklikus mozgásnak tekintették. 33 Azonban a felvilágosodás kora a haladás fontos gondolatát és a fejlődés lehetőségét erősen beoltotta a történelemről kialakított fogalmába. Néhány kutató, legfőképpen Norbert Elias (1987) visszafelé irányuló radikális felülvizsgálatot és újraorientálást mutatott ki a mai társadalomtudományi vitákban. Szerinte a szemléletváltás abban áll, hogy a történelmet ne strukturált formának, hanem lényegében struktúra nélküli társadalmi változásnak tekintsük. Ebben az összefüggésben Elias a

„szociológusok jelenbe való visszatéréséről” beszél. Elias megfigyelte, hogy a szociológiában sok empirikus kutatást hosszú távú történelmi fejleményekre, vagy elméletre való tekintet nélkül végeznek. Bár az emberi társadalom megértése igényelné a hosszú távú folyamatok felderítését. Mint ahogy tekintettel kell lenni az összes emberi társadalomban található bizonyos egyetemes tulajdonságokra is. A szociológiában és más társadalomtudományokban a makro-irányultságú kutatás továbbra is figyel a hosszú távú társadalmi átalakulásokra. Kiváló példa erre az ipari társadalom végéről szóló vita. Megkérdőjelezem azt a feltevést, hogy a „modernizációs” folyamatot olyan határozott és elkerülhetetlen kulcsfolyamatok irányítanák, mint a funkcionális differenciálódás, iparosítás, racionalizáció, konfliktusok és ellentmondások. Ezek egészen új keletűek és szinte kizárólag csak a mai társadalmakban

érvényesülnek. E helyett azt állítom, hogy a modernizáció lényegében többirányú és nem szükségszerűen lineáris „bővülési”, vagy „terjedési folyamat, ami már az emberi történelem korai szakaszában elkezdődött. Azt a strukturális és kulturális alakzatot, amely a társadalmi cselekvés „feszültségéből” keletkezik, „tudástársadalomnak” tekintem. 23 2. fejezet: Tudástársadalmak „Ilyen vagy olyan mértékig bármely tudás, különösen az azonos tárgyakról való közös tudás, sokféle módon meghatározza a társadalom részleteit. (Sosein) De végső soron minden tudást a társadalom és annak struktúrája határoz meg.” Max Scheler, [1924] 1990: 17. John Stuart Mill a The Spirit of the Age, 1831-ben publikált könyvében, miután visszatért Franciaországból Angliába, ahol a történetfilozófiában találkozott a saintsimonisták és a korai Comte 34 politikai gondolkodásával, kifejezte azt a meggyőződését, hogy

van haladás a társadalomban. A haladás kora intellektuális teljesítményének az eredménye. (vö Cowen és Shenton, 1996: 35-41) Bár Mill szerint a haladás és a társadalmi feltételek nem a „bölcsesség növekedésének”, vagy a tudomány kollektív teljesítményének termékei. Inkább a tudás a társadalmat teljesen átható általános diffúziójával kapcsolódnak össze. „Az emberek az emberi természetet érdeklő nagy kérdésekről nem jobban, hanem többet okoskodnak. Egyre inkább és hosszabban és egyre többen tárgyalják a nagy problémákat. A viták egyre mélyebbre hatolnak a társadalomba És ha a korábbiakhoz képest többen elérték az intelligencia magas fokát, egyre kevesebben találhatók a butaság állapotában, amely a legteljesebb apátiával és renyheséggel van rokonságban.” (Mill, [1831] 1942: 13) Mill a 19. század közepét a morális és politikai átmenet korának tartotta Megfigyelése szerint a társadalom számára

hasznos, ha egyre több ember választhat a lehetőségek közül. (Ezáltal felszabadulnak a „szokások” alól). Mindez a tudás és az oktatás szélesebb elterjedésének az eredménye. Bár nem szükségszerűen a szűkebb értelmében vett tudományos tudás válaszol a modern társadalom, mint tudástársadalom eszméjére. 35 A tudástársadalmak keletkezése Ebben a fejezetben kifejtem az a gondolatot, hogy a mai társadalom, pontosabban az a társadalomtípus, amely mint ipari társadalom keletkezik, utat enged annak a fogalomnak, amit legjobb, ha „tudástársadalom”-nak nevezünk el. Érvelésem, miszerint ez a fogalom sokkal gyümölcsözőbb, mint más vele versenyző fogalmak és megközelítések (mint az „információs társadalom”, vagy a „posztipari társadalom”) némi igazolást igényel. Ami viszont a „tudás” fogalmának részletes tárgyalását és megvilágítását tételezi fel. Továbbá, hogy használata miben különbözik olyan

fogalmaktól, mint humán-, kulturális- és társadalmi tőke. Rá fogok mutatni, hogy a gazdasági tőke, – vagy pontosabban, a gazdasági növekedés és az értéknövelő tevékenységek – növekvő mértékben a tudásra támaszkodnak. A tudás, mint termelőerő bázisán alakulnak át a modern gazdaság struktúrái. Tudással hozzák létre a társadalom „anyagi” bázisát. Az átalakulások beigazolják, hogy a fejlett modern társadalmakat joggal nevezzük tudástársadalomnak. Napjaink társadalmát tudástársadalomként írhatjuk le, mivel valamennyi szféráját áthatja a tudományos és technikai tudás. 36 Úgy tűnik, egy hasonló fogalmat, a „tudásképes társadalom” kifejezést Robert E. Lane használta elsőnek (1966: 650) Azonban Lane-nek a tudásképes társadalomról kialakított felfogása szorosan kapcsolódik egy sajátos tudományelmélethez. Az 1950-es és a korai 1960-as évek túlzó optimizmusát fejezi ki, miszerint a (társadalom)

tudomány olyan társadalmat idéz elő, amelyben a köznapi észt a 24 tudományos érvelés váltja fel. (vö Lerner, 1999) Lane szerint a jól informált társadalom tagjait, ha nem is mindig tudatosan, de a „valós igazságok” szabványai fogják irányítani. Az 1960-as évek vége felé Peter Drucker a The Age of Discontinuity című könyvében (1969) hivatkozik a „tudástársadalomra”. Drucker a modern társadalomban a tudásnak központi szerepet tulajdonít, amely a gazdaság és a társadalmi cselekvés alapja. Daniel Bell szintén alkalmazza ezt a fogalmat. A posztipari társadalom keletkezéséről szóló vizsgálataiban ezt az elnevezést részesíti előnyben. Bell a „tudástársadalom” fogalmát néha felcseréli a „posztipari társadalommal”, mivel a tudást a posztipari társadalom „alapvető erőforrásának” tekinti. Korábbi társadalomtudósok az egyes társadalmak sajátos természetét kialakító tulajdonságokat szintén különböző

nevekkel illették. A társadalmi viszonyok tulajdonságainak összessége alakítja ki az egyes társadalmaik sajátos természetét. „Kapitalista”, vagy „ipari” társadalomról beszélnek. Teljesen hasonló okok miatt nevezzük el a most keletkező társadalmat „tudástársadalomnak”, mivel egyre világosabbá válik, hogy a tudás a modern társadalom azonosságának meghatározását létrehozó mechanizmus. A „tudástársadalmak” történelmileg nem váratlanul alakulnak ki. Nem forradalmi fejlődést, hanem inkább fokozatos haladást képviselnek, melynek során a társadalom meghatározó ismérvei változnak, és új tulajdonságok létrejönnek. A társadalmak általában még ma is ugyanúgy fokozatosan változnak, mint kezdetben, még akkor is, ha néhány társadalmi átalakulás látványos ugrással történik. Azonban a legtöbb nagy társadalmi változás továbbra is fokozatosan, egyenlőtlen lépésekkel fejlődik, és csak akkor válik világosan

láthatóvá, ha a változás már végbement. Mivel korunk igen közel van a lényeges társadalmi, gazdasági és kulturális változásokhoz, nagyon valószínű, hogy ami most előtérbe kerül, annak jelenlegi és jövőbeli fontossága igen különleges. A tudástársadalmak továbbá nem valamiféle egyenes vonalú, egyöntetű kibomlás eredményei. Nem egydimenziós társadalmi alakzatok A tudástársadalmak azáltal hasonlítanak egymáshoz, hogy különbözők maradnak, avagy azzá válnak. A kommunikáció új technológiai módjai megszüntetik a távolságot a csoportok és az egyének között, miközben adott régiók, városok és falvak elszigetelődnek egymástól. A világ kinyílik, hitek, stílusok és áruk összekeverednek, de a szentnek tekintett meggyőződések közötti falak mégsem omlanak le. Az idő és hely jelentése csökken, miközben a határokat fenntartják Egészen mostanáig a modern társadalmat elsősorban a tulajdon és a munka fogalmaiban

képzelték el. A munka és a tulajdon (tőke) régóta összefüggött a társadalom-, gazdasági-, és a politikai elméletben. A munkát tulajdonnak és a keletkező tulajdon forrásának tekintik. A marxista hagyományban a tőke tárgyiasult, testet öltött munka Ezen tulajdonságok alapján az egyének és a csoportok képesek voltak (vagy rákényszerültek) arra, hogy meghatározzák társadalomban elfoglalt helyüket. A termelési folyamatban egyre inkább csökken a szerepük. A konvencionális gazdasági tulajdonságaik és megjelenési formáik miatt különösen az olyan „anyagiasult” tulajdonok, mint például a föld, a fizikai munka, a munka és a tulajdon társadalmi konstrukciói maguk is megváltoznak. Miközben a munka és a tulajdon hagyományos tulajdonságai bizonyára nem tűnnek el teljesen, egy új elvvel, a „tudással” kiegészítik őket. Ez bizonyos mértékig részben megkérdőjelezi, részben átalakítja a társadalmat létrehozó olyan

mechanizmusokat, mint a tulajdont és a munkát. Az alkotó elvektől függő társadalomelméletek a lényeges társadalmi mechanizmusokat tükrözik. Mint ilyenek, igényt tartanak a történelmi korszak gyorsírásszerű leírására és bemutatására. Így a burzsoá vagy a kapitalista társadalmat eredetileg a tulajdonosok társadalmaként fogták fel. Később ez „munkatársadalommá” (Arbeitsgesellschaft) vált, és ma tudástársadalomba fejlődik át. Daniel Bell (1973: 346) úgy érvel, hogy a posztipari társadalom „szimbolikus” hajnala feltehetően a II. Világháború végével kezdődő korszakra vezethető vissza, noha elismeri, hogy butaság lenne pontos dátumot adni ilyen fontos társadalmi változások számára. Bell 25 szerint ez olyan kor volt, amelyben az idővel és társadalmi változással kapcsolatban újfajta tudatosság alakult ki. Block és Hirschhorn (1979: 368), a tudást, tudományt és technikát szintén a posztipari társadalom új

termelőerőiként vizsgálták. Szerintük a gazdasági rendszert befolyásoló minőségi fordulat már az 1920-as években kezdetét vette. Legalább is az Egyesült Államokban a munka, idő és tőke ráfordítások már akkor elkezdtek csökkenni, miközben a hozamok növekedésnek indultak. Gazdasági értelemben, a tudás a (hozzáadott) érték döntő forrásává vált. Végül, Radován Richta (1969: 276) és munkatársai, a tudományos és technikai forradalom hatására bekövetkező modern társadalom lényeges átalakulásának kezdetét (legalább is ennek állam-szocialista változatában), az 1950-es évekre teszik. Éppen a tudomány és technika társadalmi, politikai és gazdasági jelentőségének a modern társadalomban megfigyelhető terjedése teszi szükségessé a tudás elemzését. A tudásnak természetesen mindig volt funkciója a társadalmi életben. Az emberi cselekvés tudásalapúságát szinte antropológiai állandónak tekinthetjük. A

társadalmi csoportok, társadalmi szituációk, társadalmi interakciók és társadalmi szerepek 37 mind függnek a tudástól és tudás által közvetítettek. Az egyének közötti viszonyok az egymásról szerzett tudáson alapulnak. 38 Valóban, ha a szociológiában található interakcionalista hagyomány szerint a tudás általános fogalmát a társadalmi interakció és a társadalmi rend sarokkövének tekintjük, akkor maga a társadalmi interakció is olyan tudáson alapul, amely túllép a szituáción, és amelyet a társadalmi cselekvésben résztvevő egyének valamennyien elfogadnak. 39 A hatalom ugyancsak nemcsak a fizikai erőtől, de gyakran a tudással szerzett előnyöktől függ. A társadalmi reprodukció sem csupán fizikai-, de emberek esetén kulturális újratermelés is, azaz a tudás reprodukciója. Visszapillantva, néhány ősi társadalmat is tudástársadalomként írhatunk le. Az ősi Izrael például a törvényhez hasonló Tóra-tudáson alapult.

A régi Egyiptomban is a vallási, csillagászati és mezőgazdasági tudást szervezőelvként használták fel és a tekintélyt is ezzel alapozták meg. A társadalom marxista elméletei a társadalmi fejlődésen belül döntő jelentőséget tulajdonítanak a (kulturális) termelőerőknek, vagy eszközöknek, mivel „az ember természetismerete és felette gyakorolt hatalma, társadalmi teste jelenléte miatt a termelés és gazdagság fontos alapkövének (Grundpfeiler) bizonyul”, s így az általános tudás közvetlen termelőerővé válik. (Marx, [1939-1941] 1973: 705) Max Webernek a nyugati civilizáció kivételes tulajdonságairól végzett alapvető vizsgálata hangsúlyozza, hogy a társadalmi cselekvés módszertani hatékonysága érdekében mindenhatóan alkalmazzák az észt, az értelmet. A racionális cselekvés és ezzel a racionalizáció forrása sajátos intellektuális eszközökben testesül meg. A Raymond Aron [1962] 1967) által kifejlesztett ipari

társadalom elmélete, amely a gazdasági szervezet szocialista és kapitalista formáit egyformán az ipari civilizáció egyetlen társadalmi valóságába sűríti össze, legelsőnek hangsúlyozza, hogy a tudomány és a technika nagymértékben átalakítja a termelő tevékenységek társadalmi szervezetét. A posztipari társadalom legújabb elméletei, különösen Daniel Bell teóriája, az elméleti tudást a társadalom alapelvének tekintik. 40 Nincs kétségük az iránt, hogy az egyik rendszerben létrehozott „racionális tudás” könnyedén és veszteség nélkül átlépi a társadalmi rendszerek határait. Például a tudományból átmegy a gazdaságba, vagy az állami intézményekbe. Bizonyára nem minden szociológus van meggyőződve arról, hogy a tudományos tudás eluralkodott a modern társadalmak differenciált társadalmi rendszerein, és ugyanolyan sikeresen működik más rendszerekben is, mint saját tudományos rendszerében. Niklas Luhmann [1992]

1998: 88) kételkedik abban, hogy a „tudományos” tudás termelési tényezővé válik. A modern társadalom differenciálódását specializált funkcionális alrendszerekben képzeli el, amelyekben mindegyik a saját logikáján és kommunikációs médiáján alapul. Bár Luhmann is tárgyalja a tudomány ama törekvését, hogy „más funkcionális rendszereket 26 hódítson meg”. Idáig ez még nem sikerült és – ebben az esetben – nem is sikerülhet Válaszol arra a kérdésre, hogy a tudomány prognosztikai képessége és tekintélye a társadalmi tudáshoz kötődik-e. E tekintetben Luhmann meg van győződve arról, hogy a tudományos tudás hatalma előtt rendszerkorlátok állnak. A tudomány csak részlegesen tud rendszerfüggő tudást nyújtani A tudományosan termelt tudás többé-kevésbé egyetemesen igazolt, mivel éppen a kondicionált tudás egyik sajátos formája. Nevezetesen (hipotetikus) tudás, amelynek feltételeit a tudományos rendszer

alakította ki. A differenciált társadalmi rendszerek mindegyike önmagáért felel. A rendszer-funkciók számára a felelősség egyetemessége kéz a kézben jár a rendszer sajátosságával, például a tudással a tudomány esetében. Luhmann [1992] 1998: 88) ehhez azt teszi hozzá: „a korai szocialisták a tudást termelési tényezőnek tekintették. Azonban ezt sohasem fogadták el a gazdaságelméletben, mivel a tudás nem birtokolhat saját dolgokat, és ezért képtelen részt venni az értéknövelt elosztásban”. Luhmann ellenzi azt a gondolatot, hogy a (tudományos) tudás termelőerő. Ellenvetése szerint akkor a gazdasági rendszernek tudományos rendszerré kellene válnia. A politikai rendszernek ugyanígy, amikor a tudomány felkínálja számára a tudományos döntéshozatalt. Pontosan ezt értjük egy másik rendszer „meghódításán”, amit saját rendszerelméletének keretei között nem tart lehetségesnek. A társadalmi rendszerekről adott

elméleti értelmezésében Luhmann tartózkodóan vélekedik arról, hogy a tudományos közösségben előállított tudás képes-e „működni” más rendszerekben. E tekintetben lehet, hogy Luhmann viselkedése helyes Azonban az ilyen tudás átvitele, hasznosítása és pragmatikus volta minden időben előfordul. 41 A tudásnak nem pontos másolata az, amely bárhová eljut. Luhmann (1997b: 208) ezt valójában elismeri Azt mondja, „a tudásnak nem a diszkrét részei mennek át. A tudást először egy alkalmazott kontextusban állítják elő, majd felruházzák azzal a tekintéllyel, ami szükséges az adott rendszer autopoiesis-ának folytatásához.” Azonban tagadhatja-, vagy megtilthatja-e bárki is a tudomány és a társadalom többi része közötti határok eltűnését? A határokon átlépő közlekedés sokféle módon megy végbe. És fordítva is így van 42 Collins [1985] 1992:165) például kimutatja: „a társadalmi viszonyok hálózata folytonos a

tudományos foglalkozásokban és a társadalom egészében”. Továbbá, hogy „analógia van a tudomány kulturális termelése és a társadalmi és fogalmi innováció más formái között”. Végül, a modern gazdaságelmélet egyre inkább érdeklődik a tudás tényezője iránt. Sőt abban a tézisben is érdekelt, hogy a tudás, vagy a tudás sajátos formái nem válhatnak tulajdonná. De ezt a tételt nem feltétlenül támogatja az összes közgazdász. Virtuálisan az összes társadalomtudományban hivatkoznak a tudásra, amelyet elismernek. Az egyének csoportjairól feltételezik, hogy a tudás eszközével befolyáshoz és ellenőrzéshez jutnak. De ezt a tudást hajlamosak szűken értelmezni 43 Ez viszont nem jelenti, hogy egy ilyen fogalom kulturálisan nem központi és nincs nyilvános, vagy politikai befolyása. Ellenkezőleg, a tudományos és a technikai tudásnak jelentős hatékonyságot tulajdonító szűkebb tudásfogalom összhangban áll a

közvéleménynek a tudásról és feladatairól kialakított felfogásával. A tudás eme fogalma jó ajánlólevél a tudományos közösség arra irányuló sikeréhez, hogy a tudás sajátos fogalmát beleépítsék a tudás uralkodó közfelfogásába. Bármennyire is korlátozott legyen a tudásnak „tudományos” fogalma, központisága világosan rámutat a tudás nem-tudományos fogalmainak csökkenő szerepére. A technika-ellenes és tudomány-ellenes érzelmek növekedése, és a tudósok eme kulturális tendenciáktól való félelme ellenére (vö. Holton, 1993), a mindennapi élet is egyre inkább a tudományos tudás révén válik ellenőrizhetővé. Ennek következtében továbbra is ragaszkodnak a tudás szűkebb értelemben vett kulturális középpontiságához. Ahogy van den Daele (1992: 548) kimutatja, az ökológiai elkötelezettségek például erősen kötődnek a „természet morális és esztétikai fogalmához, amely ezt a motiváció forrásának

tekinti. Azonban az ilyen elkötelezettségekből levonható pragmatikus következmények általában 27 tudományos meghatározásokon és információn, a vegyszerek toxicitásán, a megújuló energián, az ózonlyuk funkcióján és így tovább, nyugszanak.” A mindennapi élet tudományosodása például az egészségügy, vagy a kockázatbecslés terén arról tanúskodik, hogy a sajátos tudásfogalom kulturálisan a középpontban áll, és a fentebb leírt modern társadalomelméletek befogadták. Így jön létre az a paradox tendencia, amely túlértékeli az „objektív” technikaitudományos tudás, vagy formális tudás hatékonyságát. A modern társadalomelméletek általában nem rendelkeznek kellően részletezett és hatókörű „tudás” fogalommal, amely magyarázatot nyújtana arra, hogy mi az oka az egyre több tudás iránti növekvő igénynek. Amely megmagyarázná, hogy a tudás milyen módokon terjed. Mi az oka annak, hogy egyre jobban növekszik

az olyan egyének és csoportok száma, akik így, vagy úgy, a tudásból élnek? Miért tekintjük a tudás egyre több formáját gyakorlatilag használhatónak, és a tudás milyen befolyással lehet a társadalmi viszonyokra? Mivel a „tudás” létrehozó mechanizmusát objektivista módon korlátozzák, az elméletek által hivatkozott társadalmi, politikai és gazdasági következmények inkább a társadalmi cselekvés magasan racionalizált formái iránti reménnyel (vagy félelemmel) kapcsolatos közvetlen hatásokra szorítkoznak. A társadalmak társadalma A tudástársadalmak keletkezése először és főképpen radikális átalakulást jelent a gazdaság struktúrájában. Az ipari társadalomban a termelő folyamatokat számos olyan tényező szabályozza, amelyeknek mint előfeltételeknek egy változó és különösen növekvő gazdaságban csökken a jelentősége. Ilyen feltételek például a legfontosabb termékek vagy nyersanyagok keresletének és

kínálatának a dinamikája; a foglalkoztatás termeléstől való függése; a legfontosabb termékeket gyártó, feldolgozó szektor fontossága; a fizikai munka szerepe és a munka társadalmi szervezete; a nemzetközi kereskedelem szerepe az áruforgalomban; az idő és a hely funkciója a termelésben; és a gazdasági növekedés korlátainak természete. A változó gazdasági struktúrában a legfontosabb közös jellemző, hogy attól a gazdaságtól, amelyet a termelési folyamatba és annak szervezeteibe befektetett „anyagi” inputok szabályoznak, egy olyan gazdaság irányába mozdul el, amelyben a termelő-, és elosztási folyamatokat egyre inkább „szimbolikus” vagy tudásalapú inputok határozzák meg. A modern információs technika fejlődése és hatása szemlélteti ezeket az átalakulásokat (és nemcsak a gazdasági tevékenységek szférájában). Ezek magukba foglalják a termelés anyagtalanodását, amely csökkenti a nyersanyagokhoz való

korlátozott hozzáférést. Alacsonyabb és csökkenő költségeket, a termékek kisebb kínálatát és alkalmazásának nagyobb diverzitását, valamint a sebesség, idő és hely társadalmi funkcióinak újradefiniálását is jelenti. (vö Perez, 1985: 452-453; Miles, Rush, Turner és Bessant, 1988) Az ipari társadalom gazdasága – röviden – elsődlegesen anyagi gazdaság, amely fokozatosan monetáris gazdaságba megy át. Keynes gazdaságelmélete, különösen General Theory című műve (1963) mutat rá arra, hogy az ipari társadalom gazdasága olyan gazdasággá alakul át, amelyet lényegében már a pénzügyek befolyásolnak. De mint a legújabb fejlemények mutatják, a Keynes által leírt gazdaságot ma szimbolikus gazdaságként kell felfognunk. A gazdaság strukturális változásai és ennek dinamikája egyre inkább arra a tényre reflektál, hogy a tudás válik a termelési folyamat vezető dimenziójává. A fejlett világban a gazdasági növekedés

bővülésének és határai változásának elsődleges feltétele. A tudástársadalomban a vállalat gazdagsága elsősorban kreativitásában és információiban testesül meg. Röviden, a legszabványosabb áruk és szolgáltatások kivételével az áruk és szolgáltatások termelésében „a fejlett társadalmak gazdaságában a munkaidő mennyiségével vagy a fizikai tőkével szemben más tényezők kapnak központi szerepet”. (Block, 1985: 95) 44 28 Ezért a modern társadalom szociológiai elemzésének fókuszába a társadalmi viszonyokban lévő tudás sajátos természete és funkciója kerül. Ugyanígy az ilyen tudás hordozói együtt vizsgálandók a hatalmi viszonyokban és a társadalmi konfliktusok forrásaiban bekövetkezett változások eredményeivel. 45 A szociológiában azonban, virtuálisan az összes klasszikus teoretikus a szcientizmus híve, sőt építésze. Ez arra a módra is vonatkozik, ahogy a tudást a társadalomelméletekben

konceptualizálják. Ezeket az elméleteket azért tervezik meg, hogy megragadják velük a mai társadalom sajátos tulajdonságait. Például Daniel Bell (1968: 156-157) Schumpeter (1942) nyomán elismeri, hogy „minden modern társadalom innováció és növekedés révén és azáltal létezik, hogy anticipálja és tervezi a jövőt.” Az innovációkat az elméleti felfedezések ösztönzik, miközben a növekedés iránti elkötelezettség a tervezés és az előrelátás iránti szükséglethez kapcsolódik. 46 Bell optimista abban, hogy a tudomány (benne a társadalomtudomány) be fogja igazolni ezeket a várakozásokat. „A makrogazdaság növekedése és a gazdaságelmélet új kodifikációi lehetővé teszik a kormányoknak, hogy beavatkozzanak a gazdasági ügyekbe, alakítsák a gazdasági növekedést, módosítsák az erőforrások szétosztását és ellenőrizzék a recessziót az erőforrások újrahasznosítása érdekében.” Valóban, az 1960-as évek

végén úgy tűnt, hogy a keynes-i gazdaságtan és a beavatkozó gazdaságpolitika megoldja a tervezés problémáját és a nemzeti makrogazdasági fejlődés ellenőrzését az előrelátható jövő érdekében. Néhány évvel később azonban a gazdasági szakma és a kormányok egyaránt hiányolták olyan gazdaságpolitika létezését, amely foglalkozni tudna az egyidejű munkanélküliség és infláció problémájával. A keynes-i konszenzus azt idézte elő, amit a gazdaság- és gazdaságpolitika tartós válságának tekinthetünk. Daniel Bell ama állítása, hogy a társadalomtudományok képesek lesznek szállítani és alkalmazni („kodifikálni”) hasznos praktikus tudást, túl optimistának bizonyult. Mi igazolja, hogy a jelenleg keletkező társadalom inkább tudástársadalom, semmint tudománytársadalom (Kreibich, 1986), információs társadalom (például Nora és Minc, [1978] 1980), posztipari társadalom (Bell, 1973), posztmodernizáció (vö.

Inglehart, 1995), hálózatos társadalom (Castells, 1996), vagy technikai civilizáció (Schelsky, 1961)? Több fontos érv van amellett, hogy a „tudástársadalom” kifejezést válasszuk. Az a gondolat, hogy a mai társadalom információs társadalom 47 a technikai determinizmus modern változatát példázza. Ez meg van győződve arról, hogy egy társadalmat arról a technikai eszközről kell elnevezni, amely állítólag szorosan kontrollálja a fejlődését. 48 Az eszközöket gyakran nagyon hatékonynak és hibátlannak tekintik, miközben logikáját rákényszeríti alkalmazójára. Az információs társadalom tárgyalását általában befolyásolják az ehhez kapcsolódó, nevezetesen „a mindenféle – egyéni és nemzeti, társadalmi és kereskedelmi, gazdasági és katonai dolgokkal” – foglalkozó ügyek. (Schiller, 1981: 25; Marx szintén, 1999: 39-1988; Lyon, 1994) A nagymennyiségű adat termelése, előállítása és továbbítása a „felügyelő

társadalom” új uralmi és alárendeltségi formáit hozza létre, amely az egyéneket teljesen átvilágítja. 49 Egyes kutatók szerint növekszik az ellentét az új ellenőrző technikák és a magánlét létező jogi, kulturális és technikai védelmének lehetőségei között. (Gandy, 1992). Óvunk attól, hogy egy új rendet „erőltessenek rá a gyanútlan világra a távközlés fejlődése révén” (Angell, 1996: 81). Óvunk attól is, hogy az egyéneket növekvő mértékben megbénítsák az új média információinak özönével. Óvunk attól, hogy elmélyülő társadalmi válságba keveredjünk, amely az információhoz való hozzáférés egyenlőtlenségének és a tartalom elszegényedésének az eredménye. Az információ követi Gresham javasolt törvényét. Jó információból rossz információ születik Mégis minden társadalom információt közvetít, és minden társadalom stratifikálja az ilyen elosztást. (Hayek, 1948). A társadalmi

informatika teoretikusai alig beszélnek az információ lényegének születéséről, a kommunikáció médiáiról, a kommunikált információ tényleges tartalma által kiváltott változásokról. Arról is kevés szót ejtenek, hogy az információs technika eszközei 29 milyen mértékben irányítják a felhasználókat, avagy a használók határozzák-e meg ezeket az eszközöket? Az információs társadalomról szóló viták alig szólnak a szolidaritás és a tekintély kérdéseiről. Arról sem, hogy a kommunikációs technikák és az információ elterjedésének gazdasági hatásai, különösen, ha anyagi-, vagy egyszerűen „dologszerű” jószágként határozzuk meg őket, (Schement és Curtis, 1995: 2) nem illeszthetők be a hagyományos neoklasszikus gazdaságba. Ezek már nem hasonlítanak a régi és ismerős piaci és kereskedelmi folyamatokra. 50 Végül arra sincs garancia, hogy az információhoz való hozzáférés egyenlőtlensége megvédi a

magánéletet (vö. Goldmann, 1999) Arra sincs garancia, hogy az áttekinthetőségtől irtózó nagy szervezetek szerepe a végtelenségig fenntartható. 51 Egy gondolatgazdag és empirikusan megalapozott tanulmánysorozatban Manuel Castells (1966) kifejti, hogy a modern társadalom az információs és kommunikációs technikák tömeges alkalmazásával a társadalmi élet minden területén hálózatos társadalommá válik. A kommunikációs és információs technika területén jelentkező innovációk a 18 századi ipari forradalomtól eltérően, alapvető változást jelentenek az anyagi struktúra vagy a termelőerők, a társadalmi struktúra és a társadalom kultúrája vonatkozásában. Korunk információs forradalma, a modern társadalom „anyagi kultúrájának” átalakulása az 1980-as évtizedtől kezdve a kapitalizmus történelmileg új formáját hozta létre. Az új társadalom, a hálózatos társadalom, amelyben az állam továbbra is döntő funkciót

tölt be, 52 egy új technikai paradigma eredményeként jön létre. Ezt a dinamikus folyamatot az információ előállítás, vagy informacionalizmus gerjeszti. Röviden, „a fejlődés új, információs módjában a termelékenység forrása függ a tudás- és információ-előállítás és a szimbolikus kommunikáció technikáitól.” (Castells, 1996: 17) A tömegtársadalomban található társadalmi ellenőrzés és szabályozás körülményei között a tömegkommunikáció lényegében vertikálisan működik. Ezzel szemben feltételezhető egy horizontálisan fejlődő és működő média is, amelyet a végfelhasználók ellenőriznek. (vö Neuman, 1991) Elfogadva Castells hálózatos társadalomról adott leírását, amely lényegében a kommunikációs technikák alapján működik, az a kérdés vetődik fel, hogy a „hálótársadalom” terminusa különbözik-e egyáltalán a gyakran használt „információs társadalom” fogalmától? Castells elemzése

eltér-e attól a merész állítástól, hogy a számítógépek hozzák létre az új társadalmat? (például Dizard, 1997: T20). A különbség, amelyre Castells rámutat, és amely szerinte fontos fogalmi haladást jelent a modern társadalom, és különösen az információs társadalom analitikus megértésében, az „ipar” és az „ipari” közötti megkülönböztetéssel analóg. Első pillantásra az ilyen különbségtétel nem sok hasznot hoz a konyhára Az információ és az információ eredményei Castells szerint a szemlélet és a tudás eltérő módjait hozzák létre. Az információ fogalma, vagy ahogy ő hívja, a „tudás kommunikálása”, sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint azt az állítást, hogy az információ olyan fontos antropológiai tulajdonság, amelyet az összes társadalmi alakzatban megtalálunk. Az információval (information) szemben „az információs (informational) a társadalmi szervezet sajátos formájának

tulajdonságára mutat rá, amelyben az információ létrehozása, gyártása és továbbítása a termelékenység és a hatalom alapvető forrásává válik, mivel új technikai feltételek jönnek létre ebben a történelmi korszakban.” (Castells, 1996: 21) Az „információ” fogalma, amelyet Castells a tudással azonos koncepcionális síkra helyez, felületes, vagy felszínes marad, miközben az „információs” fogalma arra utal, hogy az információ mekkora valószínűséggel befolyásolja a társadalmi cselekvés belső szervezetét. Vagy utal arra is, hogy a társadalmi viselkedés társadalmi szervezete az információ felhasználására támaszkodva átalakul. Az a tény, hogy Castells társadalomelmélete szorosan kötődik az információs és kommunikációs technikák fejlődéséhez, hogy tudatosan keveri a tudás és az információ fogalmait, 53 meglehetősen megnehezíti, hogy határozott és döntő különbségeket lássunk az információ és a

hálózatos társadalom között. Különben is a legtöbb kutató, különösen a 30 médiában, az információs forradalmat első megközelítésben technikainak tekinti. A készülékek változnak, de a társadalom megismerésének keretei, az ideológiák, a nyelvi megnevezések és a tudományos rezsimek nem változnak. Noha Castells nem kifejezett híve a technikai determinizmusnak, mégis szinte elkerülhetetlen, hogy tanulmányaiban ne lennének felfedezhetők a technikai determinizmus paradigmájára emlékeztető tézisek, amelyek inkább a technikai termék, és nem az innováció társadalmi folyamatai következményeit hangsúlyozzák. 54 De egészében számos elmélyült és megragadó megfigyelés található írásaiban. Például Castells ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy maga az információ újrateremti és átszabja az emberi tevékenységet. Később néhány megfigyelésére ki fogok térni. A „posztipari társadalom” 55 fogalma nem kellően alkalmas

a mai átalakulások megragadására. Bizonyos mértékig a fogalom még félrevezető is, mivel az „ipar”, vagy a gyártás, noha átalakulóban vannak, bizonyára nem tűnnek el véglegesen. Az ipari társadalom hanyatlása nem azonosítható az ipar leépítésével, mint ahogy időnként emlegetik. Ha a figyelmet kizárólag csak az ipari szektor foglalkoztatásában bekövetkező csökkenésre fordítják, (Therborn, 1955: 71-72) és/vagy a feldolgozóipar teljes ágazatának bezárásának és összezsugorodásának szentelik, akkor ilyen állítás persze kijelenthető. De ha a különböző gazdasági szektorokat hagyományosan különböztetjük meg, azt látjuk, hogy az ipari, vagy feldolgozói szektor lényegében azonos mértékben járul hozzá az össztermeléshez a legtöbb ipari ország gazdaságában. Ezért Bell posztipari társadalomelméletének „a szolgáltató szektor ipari és mezőgazdasági szektorokkal szembeni gazdasági túlsúlyára vonatkozó”

(Huntington, 1973: 163) értelmezései a modern gazdaság jellegzetességét ragadják meg. E központi tulajdonsággal különbözteti meg a posztipari társadalmat elődeitől. E tulajdonság valójában nem új. Vagy Bell fél elismerni, hogy a szektorközi foglalkoztatásban bekövetkezett változások nem szükségszerűen jelentik a szektor GNP-hez viszonyított gazdasági fontosságának változását. Az igaz, hogy az iparban a termelés jelentősen megváltozott Még sincs szó arról, hogy ez a szektor eltűnt volna, és hogy drámaian megváltozott volna a jelentősége a gazdaság egészén belül. Az „ipar” nélküli élet ugyanúgy elképzelhetetlen, mint a csak szabadidőnek (société des loisirs) szentelt társadalom (vö. König, 1979) Ezért Touraine [1984] 1988: 104) posztipari társadalom fogalma már kevésbé az ipar eltűnésére, mint inkább a termékek által a társadalomban előidézett átalakulásokra és következményekre koncentrál: „A

posztipari társadalom folyamata akkor megy végbe, amikor a beruházások a szimbolikus javak termelésében sikeresek. Ezek erősebben módosítják az értékeket, szükségleteket, elképzeléseket, mint az anyagi javak, sőt a „szolgáltatások” termelése. Az ipari társadalom átalakítja a termelési eszközöket; a posztipari társadalom megváltoztatja a termelés célját, azaz a „kultúrát”. 43 társadalomban végeztek egy összehasonlító szektorközi kutatást, amely a világnépesség 70%-kát képviseli. Az elemzés a közvélemény értékeiről és nézeteiről szóló vizsgálatsorozat része és az adatokat visszavezetik az 1970-es évek elejéig. Az összehasonlító elemzés alapján Inglehart (1995) azt mondja, hogy a társadalmi változások drámai fordulatot vettek a század utolsó negyedében. Meggyőző tények arra mutatnak, hogy beléptünk a posztmodernizáció korszakába. Ennek kezdeteit a gazdasági biztonság korábban nem látott

eredményei jelentik, amelyek a jóléti állam biztonsági hálójával együtt először NyugatEurópában és Észak-Amerikában, majd – nyomokban – Délkelet Ázsiában is megjelentek. 56 A kulturális és politikai visszacsatolásoknak számos formája van e társadalmakban. Megfigyelték a vallás és az állam tekintélyének hanyatlását, a munka, mint központi életérdek eltűnését (vö. Inglehart, Basanez és Moreno, 1998: 5) 57, az individualizmus kifejlődését, az olyan nem-gazdasági értékek, mint a szabadság, az önkifejezés, az életminőség hangsúlyozását. A változások továbbá a ritka értékektől a biztonsági értékekre történő 31 váltásban, valamint a hatalom minden formájának visszautasításában öltenek testet. (vö szintén Rempel és Clark, 1998: 30-50). Inglehart szerint a politika világában a posztmodernizáció a demokratizálással kapcsolódik össze. Végül, a tudomány és a technika társadalmi szerepébe vetett

hit meggyengülése szintén jellemző a keletkező posztmodern világnézetre. Inglehart a posztmodernizáció hajnalán bizonyos gazdasági teljesítményeknek, különösen a köz nagy csoportjai számára nyújtott gazdasági biztonságnak adja az elsődleges súlyt. A gazdasági biztonság elért szintje összhangban áll a szubjektív jólét soha nem látott szintjével. Pontosabban, mivel a fejlett társadalmak közösségei anyagi boldogulásukat eleve adottnak tekintik, „nincsenek annak tudatában, hogy ez a feltételezés alapvetően megváltoztatja világnézetüket”. (Inglehart, 1995: 385) Noha a kulturális változások széles körét a posztmodernizáció mutatójának tekinti, más posztmodern teoretikusokkal ellentétben 58 azt hangsúlyozza, hogy a posztmodernizációt a gazdasági átalakulások teszik lehetővé. Bourdieu [1979] 1984: 55-56) hasonló megfigyelést tesz a növekvő gazdasági jólét kulturális következményeiről, bár inkább az

életstílusban bekövetkező váltásokra hivatkozik: „Ahogy a szükségletektől távolodva növekszik az objektív távolság, az életstílus növekvő mértékben – ahogy Weber nevezi – az „élet stilizációjának termékévé válik, ami módszeres elkötelezettség a legkülönbféle gyakorlatok követésére és szervezésére – a bor vagy a sajt kiválasztására, vagy a hétvégi ház feldíszítésére”. Az általam elemezni kívánt változások olyan fejlemények, amelyek magának a tudásnak a formáival és dominanciájával kapcsolatban fordulnak elő. Figyelmünk fókusza nemcsak a tudományra, hanem a tudományos tudás és a mindennapi tudás, a deklaratív és az eljárási tudás, a tudás és a nem-tudás, és a tudás, mint társadalmi cselekvőképességre irányul. A tudománynak társadalomra gyakorolt hatásával figyelemre méltó vizsgálódások foglalkoznak. Például elkészítettek egy elemzési sémát a társadalmi hatásokról (vö

Holzner, Dunn és Shahidullah, 1987). De eme vizsgálódások eléggé korlátozott képet adnak a tudomány és technika társadalmi viszonyokra gyakorolt hatásáról és magáról a társadalomról. A leghagyományosabb módon a tudományról és technikáról azt állítják, hogy legfőképpen, – ha nem kizárólagosan – a gyakorlati cselekvés lehetőségeinek, erőforrásainak, vagy korlátainak új, de változatlan típusait hozzák létre. Aszimmetrikus viszonyt tételeznek fel a tudomány és a technika különböző társadalmi rendszerei és a társadalmi intézmények között. A tudományos érvelés és a technikai műtárgy többé-kevésbé meghatározott módon rákényszerítik logikájukat a társadalmi viselkedésre és nézetekre. 59 A technikai determinizmus több változata hasznosnak tartja a társadalomra gyakorolt általános hatásokat, amelyek talán kibővítik az emberi cselekvés logikáját. Más esetekben inkább a technikai és tudományos

racionalitás romboló erőivel foglalkoznak. Azzal, hogy – a tudományon és technikán kívül – az emberi cselekvés szférája milyen mértékig tudja utánozni saját racionalizált világát. (vö Grint és Woolgar, 1997) Amennyiben – és ebben nincs semmi új – a modern technika és tudomány destruktív erőit hangsúlyozzák, ahogy korábban leírtam, a technika és tudomány hatékony instrumentalitása korlátait bíráló képzeten nyugszanak. Az ilyen ellenvetések motivációja különböző lehet (vö. Holton, 1993; 1996), de az elsődleges gondolat mindig az a meggyőződés, hogy a (nyugati) tudomány és technika történelmileg egyedülálló hatalmat hoz létre, amely szükségszerűen felel a világ legtöbb, ha nem az összes, betegségéért és bajaiért. Ebben az összefüggésben használt tudás-fogalom szélesebb. Elég, ha az eredmények listájából csak néhányat emelünk ki. A tudomány és a technika lehetővé teszik a cselekvés új

formáit, de meg is szüntetik a cselekvés régi formáit. Befolyásolják a cselekvési tapasztalatokat, miközben biztosítják a cselekvés létező formáinak a „túlélését” is (a folyamatos relevancia értelmében). Sőt olyan helyzeteket szülnek, amelyek megerősítik a hagyományos cselekvést és megszüntetik, vagy felerősítik az ellenőrzés rendszereit. A 32 tudományos tudás e helyütt javasolt fogalma ezért távol áll a technikai vagy tudományos determinizmus bármiféle képzetétől. A tudomány és technika korlátozó tulajdonságait azonban kétségtelenül alábecsülik, vagy tagadják. De a technikai és tudományos determinizmust, és a vele kapcsolatban álló társadalomelméleteket szolgáló legtöbb érvvel ellentétben, a tudástársadalmaknak az a sarokpontja, hogy a tudomány és technika erős tulajdonságai lehetővé teszik, hogy hatékonyan szembeszegüljünk az egydimenziós és homogén átalakulással. Olyan hatalomról van szó,

amely a modern tudomány és technika cselekvőképességét koncentrálni, sőt monopolizálni tudja. Olyan erő, amely pro és kontra tud cselekedni. 60 A tudománynak és technikának olyan fontos tulajdonságai vannak, amelyeket nemcsak a már erősek tudnak kihasználni. E tulajdonságok bővítik a lehetséges stratégiák számát, növelik a hatalmasok ellenőrzési képességének rugalmasságát, vagy éppen korlátozzák őket a kontroll gyakorlásában. Mások számára viszont az ilyen tulajdonságok korlátozó tényezőkként jelennek meg. Csökkentik választási lehetőségeiket, büntetéseket és kockázatokat rónak ki rájuk. Röviden, a tudományos tudás és a technikai eszközök a szituációs kényszereken belül és azoktól függve, véletlenszerűen érvényesülnek. (vö Kling, 1991; Berg, 1998). Ezért nem ellentmondásos azt állítani, hogy a tudástársadalmak egy időben egyre jobban standardizálhatók, miközben törékenyebbé is válnak.

Általában nem szabadna túlértékelni, hogy a modern tudomány és technika csupán az ellenőrzés és a szabályozás eszközeiként működnek, korlátozva az emberi és társadalmi cselekvést. Ez mind igaz, de más következményeik is vannak. Amint erre rámutatunk, talán lényegesebb az „ellenkező” hatás, nevezetesen, hogy lényegesen növelik a társadalom törékenységét. A tudomány és technika nem csupán belépnek a status quo fenntartásában érdekelt csoportok társadalmi kapcsolati mezőibe, de beépülnek az ellentétes társadalmi erők világába is és ezért teljesen más célok érdekében ugyancsak felhasználhatják őket. A tudástársadalmak kialakulása nem jelenti, hogy a modern társadalmak egynemű társadalmi és intellektuális entitásokká válnának. A tudás, mint cselekvőképesség lehetővé teszi és bátorítja a történelmileg teljesen különböző formájú társadalmi szervezetek és gondolkodásmódok egyidejű létezését

és kölcsönhatását. A tudástársadalmak nem jelentik az ideológia, vagy az irracionalitás végét. A tudományos tudás, mint kulturális képződmény nem csupán a világ titkainak dekódolása, hanem egyben modell is a világ számára. (vö szintén Böhme, 1997: 447-468; Knorr-Cetina, 1999). A következő fejezetben megkísérlem összegyűjteni a tudásról alkotott tudásunkat. Elsődlegesen nem ismeretelméleti kérdéseket akarok feltenni a tudásról, amikor érdeklődöm a tudásról szóló ismeretek iránt. Például nem érdeklődőm a felől, melyek a tudás pontosságának feltételei, előrejelző minőségei, a tudásról szóló állítások elfogadásának szabályai? Nem foglalkozom a tudás kumulativitáshoz vezető utakkal és módokkal, a tudás kvantifikálásával, a tudás bizonyosságát szabályozó módszerekkel. Végül, azzal sem, hogy tudásnak tekinthetjük-e „az érvényben lévő elméleteket, amikor az összes felfogható kritikát

időlegesen már kimerítettük.” (Munz, 1985: 49) 33 3. fejezet: A tudásról szóló tudás Annak érdekében, hogy teljesen bemutassuk és felfogjuk a tudás jelentőségét a társadalmak és a társadalmi cselekvés számára, különösen a fejlett társadalmakban, először is szükséges lenne kialakítani a tudás szociológiai fogalmát Ez segítene különbséget tenni a tudás tartalma, amit ismerünk, és maga a tudás között. Tehát mi az, amit ismerünk, tudunk? Néhány példa az Oxford Dictionary of Current English-ből: „Minden gyermek tudja, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel. Ő jól tud angolul Tudod-e, hogyan kell sakkozni? Én nem tudom, hogy ő itt van-e, vagy sem”. Ezek a példák arra mutatnak rá, hogy a tudás dolgokhoz és tényekhez, de egyben törvényekhez és szabályokhoz való viszony. Bármely esetben a tudás valamiféle részvétel: tudni a dolgokat, tényeket, szabályokat. Ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig

„elsajátítjuk” őket, befoglaljuk őket tájékozódásunk és hozzáértésünk mezejébe. Inkább ezt értsük a tudáson és kevésbé azt, hogy a tudás valami olyan, amit az emberek birtokolnak, vagy viszonylag könnyen megszerezhetnek. A tudás olyan fogalom, amely alkalmas az „információ” kifejezésre. A tudást legjobb olyan tevékenységnek tekinteni, amit az egyének végeznek. (vö Blackler, 1995: 1023) A tudást persze tárgyiasítani lehet: azaz, a dolgok, tények és szabályok intellektuális elsajátítását szimbolikusan létrehozhatjuk. Tudni valamit, nem szükségszerűen jelenti, hogy magukkal a dolgokkal kapcsolatba lépünk. Szimbolikus reprezentációjukkal is elég foglalkozni. Ebben áll a nyelv, írás, nyomtatás és adattárolás társadalmi jelentősége. A modern társadalmak drámai előrehaladást értek el a természet és a társadalom intellektuális elsajátításában. A tárgyiasított tudás hatalmas raktára viszonyainkat közvetíti

a természethez és önmagunkhoz. Általános értelemben ezt a haladást korábban a „civilizáció egységéhez” vezető modernizációnak, vagy racionalizációnak szokták nevezni. 61 Ez a másodlagos természet túlnő az emberek elsődleges természetén A valóság és az elképzelés összemosódnak és megkülönböztethetetlenek. Az elméletek tényekké válnak, de fordítva ez nem érvényes. A tények például nem tudják féken tartani az elméleteket A tudás szociológiai fogalmának el kell fogadnia a tudás eredendő, belső „tisztátalanságát”. Ezen azt értjük, hogy a társadalmi intézményekben (beleértve a tudományt), a kulturális folyamatokban gyökerezik, és belekeveredik a hatalmi és érdekviszonyok hatalmas változatosságába. Csak az ilyen ellentétek és ellenállások társadalmi jelentőségének szellemében lehet megérteni, hogy kezd kialakulni a tudás teljes szociológiai jelentősége. Ez a szempont vezet annak megértéséhez,

hogy a tudás növekvő mértékben alapja a tekintélynek, hogy a tudáshoz való hozzáférés nagy társadalmi erőforrássá, politikai és társadalmi küzdelmek kialakulásához vezet. Noha a tudásnak mindig volt társadalmi funkciója, a tudósok mégis csak újabban kezdik vizsgálni a társadalom struktúráját és ennek fejlődését a tudás termelése, elosztása és újratermelése szempontjából. 62 A mai társadalomra alkalmazva, kérdés, hogy a tudás képes-e elveket szolgáltatni a társadalmi hierarchiához és rétegződéshez, az osztálystruktúra kialakulásához, a társadalmi és politikai befolyás lehetőségeinek elosztásához és a személyes élet természetéhez? Végül a tudás lehet-e a társadalmi kohézió és integráció normatív elve, amikor a tudás újratermelésben oly rendkívül nagyszámú variáció és módosulás történik? Paradox módon azok az erőfeszítések, amelyek a szükségszerűséget beágyazták a történelembe, vagy

kiiktatták a lehetőséget a történelemből, – legalább is kollektív szinten – ennek ellenkezőjét hozták létre. A lehetőség, a kétértelműség és – hangsúlyoznám – a „törékenység” kollektív szinten a társadalomszervezés módját tekintve egyre fontosabbá válik. A társadalmak első átfogó szociológiai elemzésének egyike, amelyben a tudástermelő szektor döntő jelentőségre tesz szert a társadalmi viszonyok dinamikája számára, Bell The Coming of Post-industrial Society című (1973) műve. Radován Richta tudományos-technikai 34 forradalom elmélete, ami hozzávetőlegesen ugyanezen időben alakult ki, Bell modern társadalomelméletének, mint posztipari társadalomnak a „szocialista” megfelelője, ellenpéldája. Érdemes megjegyezni, hogy Bell szerint (1973: 212) a posztipari társadalom két nagyobb okból is tudástársadalom: 1.) „az innováció forrásai növekvő mértékben a kutatásból és fejlesztésből erednek

(még közvetlenebbül, az elméleti tudás központi fontossága miatt új viszony jött létre a tudomány és technika között)”, és 2.) „a társadalom súlya – a GNP és a foglalkoztatás nagyobb arányában mérve – növekvő mértékben a tudás területére esik”. A tudás technikára való lefordításának üteme és nagysága alkotja a modernitás lehetőségének alapját. Így, ha „radikális szakadék van a jelen és a múlt között, ez a technika természetében rejlik és ama módokban, ahogyan ez átalakítja a társadalmi viszonyokat és világszemléletünket.” (Bell, 1968: 174) A tudomány volt annak helye, ahol a jelenleg forgalomban lévő tudásfogalmak a múlt században keletkeztek. Azonban a tudás közös felfogása kialakításának kísérletében, a tudományos tárgyalás – saját tudásával szemben – egy természetesnek tekintett attitűdöt fejlesztett ki. A tudás számos jól kifejtett kategóriája ezért korlátozott Alig

jutottunk tovább a Max Scheler [1925] 1960) által az 1920-as években írt tudásszociológiai esszéiben javasolt különböző tudásformáknál. Nevezetesen megkülönbözteti az 1.) üdvözülés tudását (Erlösungswissen), 2.) a kulturális tudást, vagy a tiszta lényegek tudását (Bildungswissen) és 3.) a hatásokat termelő tudást (Herrschaftswissen) Még az olyan tudósok is, mint Daniel Bell a posztipari társadalom fogalmával, akik a tudást a modern társadalom valamiféle alapelvévé tették, az ismereteket ténylegesen fekete doboznak tekintik. Bell és előtte sok más szociológus, elméleti viták esetén minden érvvel védelmezték a pozitív tudást. Eredendően probléma-mentesnek, gyakorlatinak, hatékonynak, erőteljesnek, sőt etikusnak tekintették. 63 A tudás fogalmának sokkal megfelelőbb kifejtése – amint említettem – igényli, hogy különbséget tegyünk aközött, amit ismerünk, a tudás tartalma és maga a megismerés között. A

megismerés nemcsak a dolgokhoz és a tényekhez, hanem a szabályokhoz, törvényekhez és programokhoz való történelmi viszony is. Ezért valamiféle részvétel kell ahhoz, hogy a megismerés létrejöjjön: tudni a dolgokat, szabályokat, programokat, tényeket, bizonyos értelemben „elsajátítani” őket, bekapcsolva őket tájékozódásunk és hozzáértésünk mezejébe”. (szintén Lave, 1993: 3-32.) A dolgok intellektuális elsajátítása függetlenül, vagy objektíve történik. Azaz, a tudás tartalmának szimbolikus reprezentációja megszünteti annak szükségességét, hogy magukkal a dolgokkal lépjünk közvetlen kapcsolatba. (vö szintén Collins, 1993). A nyelv, írás, nyomtatás, adattárolás stb, szimbolikusan reprezentálják a tudást, vagy biztosítják a tárgyiasított ismeretek lehetőségét. Amit ma tudásnak és tanulásnak nevezünk, annak többsége nem a tények, szabályok és dolgok közvetlen tudása, hanem inkább tárgyiasított

ismeret. A tárgyiasított tudás az intellektuálisan elsajátított természet és társadalom erősen differenciált készlete, amely a társadalom kulturális erőforrását alkotja. A megismerés ez által, grosso modo (nagy általánosságban) részvétel a társadalom kulturális erőforrásaiban. 64 Azonban az ilyen részvétel a rétegeződés tárgya Az életesélyek, életstílus és az egyének társadalmi befolyásolása a tudáskészlethez való hozzáféréstől függ. A tudás a legfurcsább tulajdonságokkal rendelkező entitás. Általában nem hasonlít például az árukra, vagy a titkokra. Az a titok, amit mindenki ismer, többé már nem titok A tudás viszont, ha feltárják, nem veszíti el befolyását. Még a mindenki által ismert tudás is betölti funkcióját. Ha eladják, a tudás belép más területekre, mégis megmarad termelőik birtokában. A tudás tárgyiasított és megtestesült formákban létezik A tudásnak nincs „minden vagy semmi”

tulajdonsága. Ellenkezőleg, a tudás pozitív-summa játékot képvisel Mindenki 35 képes a győzelemre. Azonban, arra nincs biztosíték, hogy mindenki egyforma mértékben nyer. Hasonló mennyiségű, vagy több ismerettel rendelkezni, mint ellenfelünk, például nem előfeltétele a befolyásnak és a kompetens viselkedésnek. A tudás egyszerre közösségi és magán jószág. Időnként a tudás pozíciós jószág is lehet. A pozíciós javak értéke, ahogyan Fred Hirsch (1977) érvel, azokra nézve feltételes, akik nem tudnak hozzájutni. Korábban úgy értelmezték, hogy a tudás „létrehozása” tele van bizonytalanságokkal, és csak újabban bizonyul illúziónak az a meggyőződés, hogy alkalmazása kockázatmentes és elsajátítása csökkenti a bizonytalanságot. A pénzzel, tulajdonjogokkal és olyan szimbolikus jegyekkel ellentétben, mint például a címek, a tudást nem lehet többé-kevésbé azonnal átadni. Elsajátítása nem vákuumban

történik Időt igényel és általában közvetítő kognitív képességeken és ügyességeken alapul. Azonban az elsajátítás lehet nem szándékos és majdnem öntudatlanul is előfordulhat. Sem az elsajátítást, sem a tudás továbbítását nem könnyű általában elképzelni. Ha egyszer már „urává váltunk” a tudásnak, nehéz újra börtönbe zárni és visszatéríteni. Az ismeretek fejlődését, mobilitását és reprodukálását igen bonyolult lenne szabályozni. „Fáradtságos” lenne az ismereteket ellenőrizni és cenzúrázni. Az élet sok területén és erőforrásai tekintetében ésszerű beszélni a növekedés határairól, de ez nem alkalmazható az ismeretekre. A tudás növekedésének virtuálisan nincs határa, de idő kell az összegyűjtéséhez. A tudást par excellence kollektív jószágnak kell felfognunk. Például a tudomány ethosza megköveteli, hogy mindenki – legalább is elvben – hozzáférjen. Azonban „ugyanaz” a tudás

érhető el mindenki számára? Ha a tudományos tudást technikává alakítják, még ugyanazon normatív konvenció tárgya? Egy közgazdász erre azt a választ adta, hogy a technikát „magán tőkejószágnak” kell tekinteni. A technika esetében a nyilvánosságra hozás szokatlan és a használata után járó bérleti díjat magánalapon sajátítják el. (vö Dasgupta, 1987: 10). Azonban a tudás potenciálisan mindenki által korlátlan elérhetősége szokatlan módon ellenáll a magántulajdonnak. (Simmel, [1907] 1978: 438) A modern kommunikációs technikák biztosítják, hogy a hozzáférés könnyebbé válik, sőt felforgathatja a még megmaradt tulajdoni korlátozásokat is. A koncentráció azonban inkább lehetséges, mint az elterjesztés, amitől bizonyára sokan félnek, beleértve a néhai Marshall McLuhan-t. De ugyanennyire azt is fel lehet tételezni, hogy a tudás növekvő társadalmi jelentősége a végén alá fogja ásni különlegességét. Mégis

ennek ellenkezője tűnik megvalósulni Ezért újra felmerül a tudás hatalma tartós alapjáról szóló kérdés. Tekintélye ellenére, a tudás virtuálisan soha nem vitathatatlan. 65 Ellentétben a társadalmi differenciálódás klasszikus funkcionalista elmélete által vallott meggyőződéssel, sok esetben a tudás képtelen kognitív bizonyosságot nyújtani. Ezért mondjuk, hogy a tudományos tárgyalás de-pragmatizált (gyakorlattól megfosztott), mivel nem tud határozott, sőt igaz állításokat (az igazolt oksági láncok értelmében) adni a gyakorlati célok számára. Csupán többé-kevésbé valószínű és gyakran vitatható feltételezéseket, forgatókönyveket és valószínűségeket produkál. (vö Stehr, 1992) Ahelyett, hogy a megbízható, szavahihető tudás forrása lenne, a tudomány ilyen módon a bizonytalanság forrásává válik. (Grundmann és Stehr, 2000) A racionális tudományos elmélettel szemben ezt a problémát nem lehet megérteni,

vagy orvosolni a „jó” és a „rossz” tudomány (vagy az áltudomány és a korrekt, azaz valódi tudomány) közötti különbségtétellel. Néhány tudományfilozófia kontextusában, a tudományos állítások vitathatóságát legfőbb erényének tekintik. Gyakorlati körülmények között, a tudás vitatott jellegét a társadalmi cselekvés kényszerű konfliktusaival fojtják el. 36 A tudás, mint cselekvőképesség A tudást cselekvőképességként szeretném meghatározni. A „tudás” fogalom Francis Bacon híres megfigyeléséből ered, miszerint a tudás hatalom (Bacon latin mondatának némiképp félrevezető fordítása: scientia est potentia.) 66 Bacon szerint a tudás annak a képességének hasznosításából keletkezik, hogy valamit mozgásba tud hozni. A tudás, mint szimbolikus „rendszer” strukturálja a valóságot. A tudás a valóság modellje A tudás képes megvilágítani és megváltoztatni a valóságot. 67 A potencia, azaz képesség

fogalmat arra használják, hogy leírják vele a megismerés hatalmát. A tudás kialakul Egészen pontosan, Bacon a Novum Organon (I. Aph 3) elején leszögezi, hogy „az emberi tudás és az emberi hatalom egyesülnek. Ahol az okot nem ismerik, ott hatás nem produkálható A természetnek engedelmeskednie kell, ha parancsolnak neki. És amit elgondolnak, az a működő szabály oka”. Az emberi cselekvés sikere lemérhető a bekövetkező társadalmi változásokon (Krohn, 1981; 1987: 87-89). 68 A tudás – végül, de nem utolsó sorban – a valóságot átalakító nyilvánvaló képessége miatt, kitüntetett helyzetbe kerül. A tudás, mint általánosított cselekvőképesség, csak olyan körülmények között játszik „aktív” szerepet a társadalmi cselekvésben, ahol a cselekvés nem tisztán sztereo-tipikus mintákat követ (Max Weber), vagy valamilyen más módon nem szigorúan szabályozott. 69 A tudás olyan körülmények között tesz szert jelentőségre,

ahol a társadalmi cselekvés, – bármilyen okból is – a választott cselekvés során bizonyos fokú szabadságon alapul. 70 Karl Mannheim [1929] 1936) ugyanebben az értelemben határozza meg általában a társadalmi viselkedés hatókörét. Ezzel azt a kontextust, amelyben a tudás szerepet játszik, a társadalmi élet ama szféráira korlátozza, amelyek nincsenek teljesen szabályozva és nem rutinszerűek. 71 Mivel – szerinte – „a viselkedés abban az értelemben, ahogy én használom, addig nem kezdődik el, amíg el nem érünk ahhoz a területhez, ahová a racionalizálás még nem hatolt be: Ahol döntéseket vagyunk kénytelenek hozni olyan szituációkban, amelyek még nincsenek alávetve a szabályozásnak.” (Mannheim, [1929] 1936: 102) 72 Konkréten: ”A kishivatalnok cselekvése, aki az iratdossziéval előírt módon rendelkezik, vagy a bíró, aki azt találja, hogy valamely eset a törvényben bizonyos törvény hatálya alá esik, és ennek

megfelelően dönt, vagy végül a gyári munkás, aki követve egy előírt technikát, dugóhúzót állít elő, nem esik a „viselkedésről” adott definíciónk alá. Ugyanilyen okból egy technikus cselekvése sem, aki egy adott cél elérése érdekében a természet bizonyos általános törvényeit kombinálja. A viselkedés mindeme módjait csupán „reproduktívnak” tekintjük, mivel egy – valamiféle személyes döntést nem igénylő – racionális keretben, meghatározott előírás alapján hajtják végre.” (Mannheim, [1929] 1936:102) Mannheim számára az elméletnek a gyakorlathoz való viszonya ezért pontosan azokra a szituációkra van korlátozva, amelyek a társadalmi viselkedésben a megítélés mércéjét teszik lehetővé, és nem redukálhatók a társadalmi cselekvés szigorúan rendezett és előre jelezhető mintái ketrecére. Azonban nem lehet kizárni, hogy a szituációk rutin szabályossággal ismétlődő körülményei között az

„irracionalitás” elemei (azaz, a nyitottság) ne érvényesüljenek. 73 A tudás mint cselekvőképesség meghatározásának számos előnye van. A cselekvő tudás sokoldalú vonatkozásait és következményeit jelenti például. 74 A cselekvésre való képesség azt jelzi, hogy a tudás kihasználatlan maradhat, vagy irracionális célok érdekében használják fel. Létezik az a tézis, hogy a tudás változatlanul, súrlódás hiányában korlátlanul, szinte következményeire való tekintet nélkül realizálható és megvalósítható. (Ezt például C P. Snow állította [vö Sibley, 1973] Ez a tézis olyan nézetet képvisel, amely például általános a technikai fejlődés természetét kutatók között. De az a felfogás, hogy a technika és a tudomány önmaguktól és elkerülhetetlenül kiharcolják gyakorlati megvalósításukat, mivel automatizmust tételez fel a technikai és tudományos tudásról, képtelen igazán felismerni az 37 implementáció

kontextusát. Másfelől a tudományos és technikai tudás közvetlen gyakorlati hatékonyságát feltételező felfogás (szintén a „nincs praktikusabb, mint egy jó elmélet” értelmében), túlbecsüli a tudományba „beépített” tudás gyakorlatiasságát. Később visszatérek erre a szempontra, és röviden tárgyalni fogom, hogy a tudás alkalmazása miért nem súrlódásmentes. Továbbá tárgyalni fogom a tudományos tudás hatalmának határait, és a tudásalapú foglalkozások növekvő rétegének sajátos szerepét, amely a tudományhoz képest külső társadalmi kontextusokban orvosolja a tudományos és technikai tudás gyakorlati hiányosságait. A tudás általam adott meghatározásában a tudományos és technikai tudás világosan képviseli a „cselekvőképességet”. De ez nem jelenti, hogy a tudományos ismereteket vitathatatlan erőforrásnak tekintsük, amely nem tárgya az értelmezésnek, és amely tetszés szerint reprodukálható. 75 Azt sem

jelenti, hogy a tudományos és technikai tudás elsődlegesen csak különleges és általában hatékony cselekvőképességet közvetít. A modern társadalmakban különösen az számít, ami a gazdasági növekedés előnyszerző logikája mentén működik, és ami a népesség jelentős csoportjainak növekvő jólététől függ. Inkább a tudás határhasznához való hozzájutás és rendelkezés számít és kevésbé a tudás általában elérhető készlete. (vö Kerr, 1963:vii) 76 A tudás fogyasztója, vagy vásárlója elvben ismételten – egyre csökkenő vagy akár zéró költséggel – tudja használni. Végül, e helyütt helyes lenne röviden foglalkozni a „tudás” és a „kultúra” fogalmai közötti problematikus viszonnyal. A kultúra fogalma a társadalomtudományokat identitással látja el. A kultúra központi társadalomtudományos fogalom A kultúra fogalma azonban nem csupán központi szerepet játszik a társadalomtudományokban. De –

politikai és morális töltése miatt – eléggé vitatott, zavaros és kétértelmű is. Ebben a kontextusban elég csupán hivatkozni a „civilizáció” és a „kultúra” fogalmak közötti tartós megkülönböztetésre és azokra a kétes kísérletekre, hogy rangsorolják őket. De éppen azért, mert ez a társadalomtudományok központi fogalma, nem szabad sajnálni tőle azt az időt, amelyet meghatározására fordítunk. A kultúra magától értetődő dolog. Kultúra és Tudás Ha elfogadjuk a kultúra uralkodó felfogását, akkor a kultúra sajátos társadalmi funkciója adja meg a társadalmi cselekvés értelmét és az emberi cselekvés céljai forrásaként szolgál. Éppen a motívumokat és az értékeket kell a cselekvés eszközeivel megvalósítani Az érték fogalma ezért a kultúra központi eleme, ez ad neki értelmet. Ahogy már Max Weber [1920] 1946: 280) hangsúlyozta: „nem az eszmék, hanem az anyagi és eszmei érdekek irányítják

közvetlenül az emberek viselkedését. Gyakran mégis az „eszmék” által létrehozott „világnézetek” azok, amelyek a váltókezelőhöz hasonlóan megjelöli azt a vágányt, amelynek mentén az érdekek dinamikája hajtja előre a cselekvést.” Clifford Geertz (1973: 89) The Interpretation of Cultures című (A kultúrák értelmezése) klasszikus munkájában pontosan ebben a szellemben írta le, hogy a kultúra „a jelentések történelmileg közvetített mintája: Örökölt felfogások szimbolikus formákban kifejezésre jutó rendszere, amely segítségével az emberek kommunikálják, átörökítik és fejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat. (vö Parsons, 1937: 697-726; Parsons, 1951: 11-12; Shils, 1968: 291-293). A kultúra azonos az élethez való hozzáállással, és oksági láncot képez a cselekvés és az érték között. E kérdésben a társadalomtudományok, – függetlenül az elmélet, módszertan, vagy fókusz vonatkozásában oly gyakori

elhatárolódásoktól, különbözőségektől – , egyetértenek. Ama elterjedt nézetnek, hogy a kultúra elsősorban és főképpen jelentésekből és értékekből áll, radikális és meggyőző kritikáját Ann Swidler (1986) fogalmazta meg. Swidler kritikája és konstruktív javaslata, hogy a kultúrát a stratégiai problémamegoldáshoz szükséges 38 képességek vagy minőségek nyalábjának tekintsük, az általa kidolgozott kultúra-fogalmat a tudás, mint cselekvőképesség fogalmához hozta közel. 77 Swidler szerint (1986: 277) a kulturális képességek inkább játszanak oksági szerepet a cselekvés kontextusában, mint az érdekek vagy értékterhelt célok. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy a kulturális befolyások „olyan képességek, amelyekből a cselekvés stratégiáit megalkotják”. Nem egyéni, atomizált, egymástól független cselekvések jellemzik a társadalmi cselekvést, hanem sokkal inkább cselekvésláncok, amelyek számára

stratégiai akciókat „dolgoznak ki”. A cselekvésláncokhoz kapcsolódó cselekvési stratégiák ideológiákat, érzelmeket, érzékenységeket és szokásokat tartalmaznak. A kulturális képességek a fejlett társadalmakban bizonyára nem mentesek az ellentmondásoktól, feszültségektől és konfliktusoktól. A különböző kulturális képességek ezért a tulajdonságoknak valamiféle viszonylag stabil repertoárját jelentik, amit összekapcsolhatunk különböző cselekvés-kötegekkel. A kultúra realisztikus elmélete továbbá abból a premisszából is következhet, hogy a cselekvők fel tudják tárni, és ki tudják használni a lehetőségeket. (Swidler, 1986: 277) A kultúra-fogalmak által termelt pontos, vagy lehetséges eredmények, összefüggésérzékenyek. Azonban a szituációkban, amelyekben a megszokott módon tárulnak fel (vagy, ahogy Swidler hívja őket, „tartós életek”), a kultúrának az a sajátos hatása, hogy meghosszabbítsa azt a

szituációt, amelyben a cselekvés végbemegy. Miközben a változás („megzavart életek”) kontextusában a kultúra felvállalja, hogy olyan új stratégiákat nyújtson a cselekvés számára, amelyek megfelelnek a megváltozott körülményeknek. Swidler (1986: 280) e típus funkcióját úgy összegzi, hogy a kultúra a változó társadalmi kontextusokban a következőket nyújtja: „A kultúrának független oksági hatásai vannak a nem-tartós (átmeneti) szakaszokban, mivel új cselekvés-konstruáló entitásokat tesz lehetővé, amelyek képesek hatást kifejteni (önmagunkra, családokra, vállalatokra). Alakítják cselekvésük stílusát és képességét és modellezik a tekintély és az együttműködés formáit.” Így ezek a cselekvés konkrét kondíciói, amelyek hatással vannak a kulturális erőforrások és a stratégia funkciójára. Függetlenül attól, hogy a kultúra ösztönzi, vagy megváltoztatja a cselekvéseket. A képességektől a

megvalósulásig A tudás implementációja, vagy megvalósítása nem súrlódásmentes. A tudás mint cselekvőképesség meghatározás erőteljesen arra utal hogy a tudás anyagi megvalósítása és implementációja függ, vagy be van ágyazva a sajtos társadalmi, gazdasági és intellektuális feltételek összefüggésrendszerébe. A sajátos tudásigények realizálásához szükséges strukturális és kulturális infrastruktúra igen költséges lehet és túlságosan is bonyolult létrehozni. Önmagában nem sajátos tudományos és technikai teljesítmények, hanem – ahogy Tenbruck [1982] 1996: 30) kimutatja -, az ilyen infrastruktúra létezése teszi lehetővé a tudásnak cselekvésbe (vagy kudarcba) történő lefordítását. Az igényelt infrastruktúra része lehet a sajátos jogi, oktatási és politikai rendszer, vagy az adminisztratív apparátus. Csak a társadalomszervezeti kereten belül lehet a tudás több, mint cselekvőképesség. A tudás, mint

cselekvőképesség nem jelenti, hogy a sajátos tudásállítások minden esetben hordoznának valamiféle állandó, rögzített „értéket”, vagy sajátos gyakorlati fontosságot. Ezért nem tételezhetjük fel a priori, hogy bizonyos, például a humán tudományágakból eredő állítások kevésbé gyakorlatiak, mint a természettudományokból származó ismeretek. 78 Természetesen széles körben elterjedt az a nézet, hogy a társadalom,és humántudományokból származó ismeretek kevésbé hasznosak, mint a természettudományok ismeretei. Sőt, a „modernizáció” előrehaladásával talán még növekszik is a köztük lévő különbség: „Minél jobban intellektualizálódik a posztipari társadalom, a 39 hagyományos érték-orientált tudományágak egyre inkább átadják a helyüket a hasznosabb, cselekvés-orientált tudományágaknak, amelyek közvetlen szerepet játszhatnak a döntéshozatalban”. (Crozier, 1975: 32) Nem a társadalomtudományok,

hanem a természettudományok és a technika élveznek a modern társadalomban hatalmas bizalmat, érdemet és tekintélyt. És amennyiben a tudás realizálódása – sajátos társadalmi feltételeken, vagy infrastruktúrán belül – a tudás aktív kidolgozásától függ, 79 nyilvánvalóvá válik a tudás és a hatalom közötti első határozott kapcsolat. De feltárulnak a társadalomtudományok korlátozott hatékonyságának okai is. Nem annyira a társadalomtudományok, vagy humanitások visszamaradottsága, hanem a fontos kondíciók, és körülmények ellenőrzése számít. Ilyen kontroll társadalmi hatalmat igényel. Minél nagyobb a projekt mérete és vele együtt igényelt infrastruktúrája, annál nagyobb szükség van a társadalmi hatalomra, hogy ellenőrizni tudja a tudás mint cselekvőképesség megvalósítását. Amíg kritikus helyzetben esetleg lehetséges felépíteni egy nukleáris erőművet Észak-Koreában, ugyanez nem mondható el Ausztriáról,

vagy Németországról. A tudás gyakorlati célú megvalósításáért mobilizált hatalom, végül, de nem utolsó sorban a tudásra kiterjesztett bizalom kérdése. 80 Miközben a bizalom megszerzése során korábban elkövetett hibák csökkentik annak lehetőségét, hogy a hatalmat mozgósítsuk bizonyos tudásállítások javára. A tudást be kell ágyazni a társadalmi kontextusba, hogy lehetőségből tényleges hatalommá lehessen lefordítani. 81 Végül, rá akarok mutatni egy olyan „tudásdefinícióra”, amely a tudást a cselekvéssel azonosítja és a tudást a cselekvésből eredezteti. Peter Drucker (1969: 269) például megfigyeli, hogy az „intellektuel” által normálisan felfogott tudás nagyon különbözik attól a „tudástól”, amely a „tudásgazdaság”, vagy „tudásmunka” kontextusában merül fel. A tudás, az elektromossághoz, vagy pénzhez hasonlóan, az energia egyik formája, amely csak akkor létezik, ha működik. A tudásgazdaság

keletkezését, más szavakkal, normálisan az „intellektuális történelem” részeként fogják fel. A „technikatörténet” része, amely azt beszéli el, hogy az ember miként készítette el a munkaeszközöket. A tudás mindaddig „adat”, vagy „információ” marad, amíg szunnyad és nem alkalmazzák valamire. Egy újabb tanulmányában Peter Drucker (1989: 251) elfogadja ezt a fogalmat és a tudást úgy határozza meg, mint „valaminek, vagy valakinek az esélyét arra, hogy a cselekvés alapjává váljék. Vagy az egyén (vagy egy intézmény) képessé váljon különböző és sokkal hatékonyabb cselekvésre.” Ebben az értelemben, a tudás mint cselekvőképesség, praktikus tudássá válik. Gyakorlati körülmények között hasznosítják, és képes lesz valamit mozgásba hozni, vagy hozzá tud járulni a társadalmi cselekvés feltételeinek megváltoztatásához. Bővülő tudás A modern társadalmakban a tudományos és technikai tudás

nagymértékben fontos, mert a társadalmi és a gazdasági cselekvés számára bővülő kapacitásokat termel. Növeli a „tudni hogyan” képességeket, amelyeket – legalábbis átmenetileg – „magánalapon el lehet sajátítani”. 82 És ellentétben a neoklasszikus felfogással, a tudás-intenzív áruk és szolgáltatások egységre eső ára növekvő termelés mellett csökken. Reflektál „a lefelé haladó tanulási görbére”. (Schwartz, 1992) A bővülő tudás éppúgy kevéssé homogén, mint a társadalmilag széles körben elfogadható tudás. Így teljesen elfogadható, hogy a bővülő ismeretek között bármely időben előfordulhatnak „alap-felfedezések”, amelyek sok szempontból, például gazdasági, katonai, vagy politikai összefüggésben különösen étékesek lehetnek. Csak empirikusan határozható meg, hogy melyik tudás válik alaptudássá. (vö Stehr, 2000a) 40 A tudás megteremti a hatalom alapját. A tudás kirekeszt Ahogy

Galbraith (1967: 67) hangsúlyozza, a hatalom „ahhoz a tényezőhöz megy, amelyet a legnehezebb megszerezni, vagy legnehezebb helyettesíteni. Ahhoz tapad, amelynek mellesleg a legnagyobb a merevsége.” De a tudás, mint olyan, nem ritka áru, noha bizonyos tudásállítások egyik tulajdonsága, hogy a ok tudást jól át tudja alakítani ritka erőforrássá. Nem magához a tudáshoz való hozzáférés, hanem a bővülő tudáshoz, a tudás „határegységéhez” való hozzájutás a nehéz. Minél nagyobb a bővülő tudás elöregedésének, vagy elenyészésének üteme, annál nagyobb azok potenciális befolyása, akik előállítják, vagy bővítik a tudást. Ennek megfelelően azoké is, akik továbbítják az ilyen bővüléseket. Ha eladják, a tudás belép mások területére, mégis megmarad termelője birtokában és újra megforgatható. Ez azt jelzi, hogy a tudás transzferje nem szükségszerűen foglalja magába az ilyen tudást létrehozó kognitív

képesség átvitelét. Például nem tartalmazza a teoretikus apparátust, a technikai rezsimet, vagy az igényelt infrastruktúrát, amely az ilyen tudásállításokat leginkább szüli. Azon az alapon, amelyen bemérték és igazolták. Ezért az efféle kognitív képesség ritka Az idő és a tér a tudástermelés fontos elemei. Fokozatos kiküszöbölésük – paradox módon – az idő és a hely jelentőségét illetően a tudás értelmezését, vagy alkalmazását megújítja. A tudásfolyamat egyszerű megértése és igazolása – ritka körülményektől eltekintve – nem visszavezethető az eredeti szerző ismereteire. A társadalmi szerepek elkülönítésével a „szakértők” által végzett értelmező munka sokkal döntőbbnek tűnik. A tudást elérhetővé és értelmezhetővé kell tenni, és a helyi, esetleges körülményekhez is hozzákapcsolandó. A kapcsolatok komplexitása és az igényelt erőforrások terjedelme leírja a tudományos és technikai

tudás hatalmának határait. Az ilyen korlátok a tudományos tudás előállításának elkerülhetetlen részei és magyarázatot adnak arra, hogy a tudásalapú foglalkozásokban a szakértők csoportjai által elvégzett tudásmunka, általánosságban szólva miért kerül egyre inkább a fejlett társadalmak figyelmének középpontjába. A tudásalapú foglalkozások, – a szó szűkebb értelmében a szakértők – tudástársadalomban betöltött központi szerepe – nem jelenti, amitől a társadalomteoretikusok a múltban féltek, hogy úton vagyunk a technokratikus társadalom felé. A társadalom technokratikus modellje és ennek nagyobb társadalmi intézményei, „amelyek a technikusokra úgy néznek, mint akik uralkodnak a hivatalnokok és a vezetők felett. Akik úgy gondolják, hogy a modern technológiailag kifejlesztett bürokráciákat kizárólag a hatékonyság szabványa irányítja. Számos érv használható a technokrácia veszélye és az arc-nélküli

szakértőkből létrehozott uralkodó osztály misztifikálása ellen. A társadalmi valóság a legmeggyőzőbb érv, amely nem kedvez a társadalmi átalakulások eme irányának. Nem vált valóra a technokratikus rezsimek régóta megjósolt kialakulása. Sokkal kevésbé nyilvánvaló Michael Crozier érve, amelyet a bürokrácia jelenségéről szóló tanulmányában fejtett ki. Crozier [1963] 1964: 165) szerint a szakértő hatalma öncsonkító és önmegsemmisítő: „A racionalizációs folyamat hatalmat ad neki, de a racionalizáció végeredményei csökkentik ezt. A szakértői hatalom eltűnik, amikor a területet kiterjesztik, mihelyst az első intuíciókat és innovációkat szabályokra és programokra fordítják le. A szakértőknek valójában csak a haladás frontvonalán van hatalmuk Ami azt jelenti, hogy hatalmuk állandón változik és meglehetősen törékeny”. A gyarapodó tudás objektivációja és rutinná válása csökkenti a tudás erejét. Mégis

nagyon valószínű, hogy a hatalomhoz asszimilálódó tudás gyarapodó jellegű. Mindazonáltal, a szakértők hatalmának „természetes” határairól kialakított Crozier-féle víziót – ha rejtve is – még élteti az eszme, hogy a szakértők – egyelőre és kivételesen – vitathatatlan tudással rendelkeznek, hogy megbízóik teljes bizalommal vannak a szakértői tudás iránt, hogy a szakértők nem keverednek ellentmondásokba. Azonban a tudásalapú foglalkozások modern társadalomban megfigyelhető növekvő jelentősége nem jelenti, hogy a közvéleménynek a szakértőkbe, tanácsadókba és 41 konzultánsokba vetett bizalma ugyanilyen mértékben növekszik. (vö Miller, 1983: 90-93) Ellenkezőleg, egyre kevésbé hiszünk a szakértőknek, noha egyre jobban támaszkodunk rájuk.83 Mégis, a közemberek szakértőkkel szembeni némi bizalma híján, a szakértelem eltűnhet. Mindazonáltal, a szakértők manapság folyamatosan ellentmondásokba

keverednek Növekszik az a politikai mező, ahol az élelmiszeradalékok korlátozása, a biztonsági szabályozások, a kockázatmenedzsment, a veszélyek elhárítása kapcsán olyan mellékhatások állnak elő, amelyek rombolják a szakértők tekintélyét. Amíg a közvélemény által vitatott ügyek maradnak, addig a szakértők és ellenszakértők befolyása is korlátozott marad. (vö Mazur, 1973, 1987; Nelkin, 1975, 1987). Ha már meghoztak egy döntést, ha egy kérdést elintéztek, akkor a szakértők tekintélye is vitathatatlanná válik. Az a munka, amely egy vitatott kérdést nem-vitatott üggyé alakít át, a szakértők ama képességéhez kapcsolódik, hogy lényeges összefüggésekben mobilizálni tudják a társadalmi és kulturális erőforrásokat. Egy adott kontextusban a tudást és szerepét az egyes szereplők, valamint a jogi, gazdasági, politikai vagy vallási képződmények az ismeretek tekintélyétől függően határozzák meg. Továbbá, az

interakció természetének, függetlenül attól, hogy a szóban forgó ügy privát, vagy nyilvános (vö. van den Daele, 1996), valamint az érdekelt közvéleménynek döntő szerepe van annak eldöntésében, hogy milyen tudást mozgósítanak, és miképpen alkalmazzák. Az említett foglalkozások képviselői (tanácsadók és szakértők) közvetítenek a változó tudás komplex elosztása és a tudás igénylői között. Az eszmék úgy utaznak, mintha az emberek csomagjai lennének, miközben képességeik, – a tudni hogyan-ok és a hüvelykujj-szabályok értelmében, ezekben testet öltenek, vagy beléjük vannak vésve. 84 Az értelmezések láncának egyszer „végére” kell érnünk, hogy a tudás, mint cselekvőképesség a gyakorlatban fontossá és hatékonnyá váljon. A tudományos közösség a tudományos és technikai tudást általában nem tudja közvetlenül gyakorlatiasan felhasználni. Ezt a hiányosságot a szakértők különböző csoportjai

szüntetik meg, azáltal, hogy a tudást a cselekvés érdekében alkalmazzák a modern társadalomban. Tudás és információ A tudás néhány tulajdonsága vizsgálata során elkerülhetetlenül fel kell vetnünk a tudás és az információ viszonyának vitatható kérdését. Mielőtt lehorgonyoznánk a tudás és az információ közötti különbségtevés feladatánál, kiindulásként rejtvényként vetjük fel, hogy ebben a helyzetben egyáltalán lehetséges-e, értelmes-e különbséget tenni közöttük. Az információ és az ismeretek közötti fogalmi megkülönböztetés bonyolult, ha nem lehetetlen, mivel e fogalmak gyakran egymással virtuálisan egyenértékűek. (vö Stewart, 1977; Faulkner, 1994: 426). Bizonyos esetekben az információt számos tudásforma alfajának, vagy elemének tekintik. Például, az információ kodifikált tudás, vagy közvetett tudás (vö Borgmann, 1999: 49), miközben a tudás általában „rejtett tudást” (vö. Polányi, 1967:

204-206) és más tudáskategóriákat is magában foglal. (Dosi, 1996: 84) Azonban – úgy tűnik – , az eredmény ugyanaz: a tudás és információ gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek (vö. Wikström és Normann, 1994: 100-11). A széleskörű használat oly mértékben megkülönböztethetetlenekké tette őket, hogy végül, de nem utolsó sorban, felvetődik: nem hiábavaló-e bármely arra irányuló alternatív törekvés, hogy ne összekeverjék, hanem megkülönböztessék egymástól jelentéseiket és tárgyaikat. Mindazonáltal, időről időre sok erőfeszítéssel különbséget tesznek információ és ismeretek között. Starbuck (1992: 716) szerint a tudás a rendelkezésre álló szakértelem állományára és nem az információ áramlására vonatkozik. A tudás oly módon kapcsolódik az információhoz, ahogy a vagyontárgy kapcsolódik a jövedelemhez. 42 Ha az éremnek másik oldala is van, akkor az információ és tudás liberális

összekeverése kellemetlenséget szül. Redukálja, vagy kiterjeszti ezt a gyakorlatot egy mindent átfogó „mentális anyagra”. Azonban valószínű, hogy a fennálló gyakorlatok sokkal meggyőzőbbek, mint a tudás és az információ között különbséget tenni akaró törekvés. Új, vagy megújuló kísérletek szociológiailag el akarják választani egymástól a tudást és az információt, és/vagy ki akarják mutatni közös vonásaikat. Ezek beleütköznek abba az óriási akadályba, hogy a tudásról és/vagy információról nagy tömeg egymással vetélkedő fogalom született meg. E fogalmak többféle ismeretelméleti szempontnak és pragmatikus célnak vannak elkötelezve. Amikor hivatkozom a tudás és az információ néhány lényeges fogalmára, ezzel elismerem, hogy óriási nehézségekkel kerülünk szembe, ha a tudás és az információ közötti különbségeket fenntartani és kodifikálni akarjuk. Egyike a leghagyományosabb, és sok nyelvben

megtalálható az ismerni valamit és a tudni valamiről (az elméletben) tudásformák közötti különbség. Noha ezek a kifejezések angolul némiképp esetlennek tűnnek, ezek több nyelvben is kimutatható aszimmetrikus dichotómiát jelölnek, például, mint a connaitre és savoir, a kennen és a wissen, vagy a noscere és a scire. És ahogy William F James (1890: 221) látja a megismerés eme ellentétes formái kapcsán: „Sok embert és dolgot ismerek, amelyekről én keveset tudok, kivéve, hogy azon a helyen vannak, ahol találkoztam velük. Ismerem a kék színt, ha látom, és a barack zamatát, ha megkóstolom. Ismerem az inchet, ha ujjamat végighúzom rajta, a másodpercet, ha érzem a múlását; a figyelőkészséget, ha figyelek; két dolog közötti különbséget, ha észreveszem; azonban eme tények belső természetét, vagy ami azzá teszi őket, amik, arról semmit sem tudok mondani.” Az ismerni-valamit-tudás és a tudni-valamit-tudás szintén az

információ és a tudás közötti lehetséges különbséget sugallja, ahol az információ kevésbé átható és következetes, és sokkal inkább felületes és múló tudása egy folyamatnak, vagy egy tárgy tulajdonságainak. Az ismeret-tudás, vagy a tulajdonságok-tudása (Világbank, 1999: 1) lehet például a termék minősége, a munkás szorgalma, vagy egy vállalat nyereségessége. Ez arra vonatkozik, hogy a piaci szereplőknek van-e információjuk, avagy sem a fontos gazdasági „adatokról”. Ebben az értelemben a gazdasági elemzés mindig az információ fontosságára vonatkozik. De a nem tökéletes információra és az ármechanizmusban, vagy a piac átláthatóságában betöltött funkciójára is utal. Azonban a tudás és az információ közötti különbségtétel még a legelemibb értelmében sem csupán aszimmetrikus dichotómia, de egyben különbség is, amelynek dinamikus, sőt progresszív elemeket tulajdonítunk. 85 Amit

valamiről-való-ismeretnek nevezünk, az ismerős tudássá válik, ahogy az ismeretek fejlődnek, beérnek, vagy sokkal kifejezőbbé és artikuláltabbá válnak. Erre James (1890: 221) ismételten rámutat, amikor észreveszi, hogy a kétfajta tudás „ahogy az emberi elme gyakorlatilag befolyásolja őket, viszonylagos fogalmak”. Ennek következtében, a megkülönböztetés – amire James későbbi értelmezése ugyancsak rámutatott (például Park, 1940), a formális, analitikus, racionális és szisztematikus tudás és „információ” értelmében közelebb kerül a tudományos tudás dichotómiájához. A Daniel Bell (1979a: 168) által adott információ- és tudás meghatározásokat ezért érdemes hosszabban idézni: „Információn a szó tágabb értelmében az adatfeldolgozást értem; az adatok tárolása, visszakeresése és feldolgozása valamennyi gazdasági és társadalmi csere lényeges erőforrásává válik (a posztipari társadalomban)”. Bell

információ-felfogása elválaszthatatlan a kommunikáció technikai fogalmától, amelyben az információegység cseréje és átadása független az információ-hordozóktól (forrásoktól és vevőtől). Ezzel szemben a tudás nála „a tényekről, vagy eszmékről szóló állítások szervezett rendszere. E rendszer ésszerű ítéletet, vagy kísérleti eredményt mutat be, amelyet bizonyos rendszerszerű formában másokhoz kommunikációs médiumokon keresztül közvetítenek”. (Bell, 1979a: 168). 86 Úgy tűnhet, a kommunikáció technikai fogalma a tudásra is alkalmazható, bár Bell a 43 közvetlenül hivatkozik a tudás és az információ eltérő episztemológiai státuszára (vagy értékére), amely szerint a tudás és az információ között hierarchikus és aszimmetrikus lépcsőzetesség van. Ennek következtében, amíg az információt könnyedén csak puszta információnak nevezik, addig a tudást módszeresen előállítottnak, rendszerezettnek

és igazoltnak tekintik. Mindazonáltal, a dichotómiának markáns szellemi tulajdonságai vannak Azaz nem hivatkoznak az információ és a tudás kontingens jellegére, vagy nem hozzák kapcsolatba azzal az igénnyel, hogy a tudást és információt interaktívan érthető és forgalmazható legyen, függetlenül attól, hogy értékes-e, alkalmas-e. Végül a fogalom az incrementális ismeretek előállítását és megújítását implicite egyszerű, jó modorú folyamatnak tekinti. Bellnek a kommunikációról és a tudás és információ megszerzéséről vallott tudományos és technikai fogalma azt a meggyőződést táplálja, hogy mind a tudás, mind az információ virtuálisan akadálytalanul közlekednek. Továbbá, hogy az információ és a tudás közötti bármely kapcsolat, – ha egyáltalán létezik – csak ambivalens lehet. Legjobb úgy tekinteni, hogy a tudásról és információról adott bell-i fogalom azt az állítást tartalmazza, hogy az információ

a tudás szolgálólánya. Sőt, ez a fogalom túlságosan is bízik az információ és a tudás (vitathatatlan?) tekintélyében, szavahihetőségében és hatalmában. Bell szerint a tudás elsősorban absztrakt, testetlen, formális, individuális és univerzális akar lenni. Nekem úgy tűnik, hogy Bell értelmezése több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. 87 Egy másik felfogás, amelyet egy közgazdász ajánlott, az információ fogalmát azzal keveri össze, amit Bell éppen az információnak a tudástól való megkülönböztetés ismertetőjegyének tart. E szerint az információ „jól-formált és kodifikált állításokat mond a „világ állapotáról” (például „esik az eső”), a természet tulajdonságairól (például, A oka Bnek), vagy egyfelől explicit algoritmust ad arról, hogy kell a dolgokat előállítani. Másfelől, a tudás kognitív kategóriákat, az információ értelmezési kódjait, rejtett ügyességet és

problémamegoldást, és heurisztikus kutatást foglal magába, amelyeket explicit algoritmusokra redukálhatunk. (Dosi, 1996: 84) Eme dichotómiának a talaján az információ közeledik ahhoz a terminushoz, vagy azonosul is vele, amit sokan kodifikált tudásként fognak fel. Miközben a tudás ebben az esetben közeledik a rejtett tudás fogalmához. Mindazonáltal a tudás és az információ kölcsönviszonyáról szóló viták lehetőséget nyújtanak arra, hogy megismételjem néhány korábbi megjegyzésemet a tudásnak a társadalmi ügyekben játszott szerepéről. A tudás, ahogy én definiáltam, cselekvőképességet jelent A tudás a valóság modellje. A tudás képessé teszi a cselekvőt arra, hogy ellenőrzést gyakoroljon a cselekvés kontingens körülményei felett, valamit mozgásba hozzon, és strukturálja a valóságot. A tudás lehetővé teszi, hogy a cselekvő valamely terméket, vagy más eredményt produkáljon. Azonban a tudás csupán szükséges, de

nem elégséges cselekvőképesség Ahhoz, hogy valamit mozgásba hozzunk, hogy előállítsunk egy terméket, arra van szükség, hogy a cselekvés körülményei a szereplők ellenőrzése alatt álljanak. Az a tudás, amely lehetővé teszi, hogy egy nehéz tárgyat az egyik helyről egy másikra továbbítsunk, nem elégséges ahhoz, hogy végrehajtsuk a mozgást. A szállítás végrehajtásához szükség van arra, hogy nehéz tárgyak mozgatásához, szállításához alkalmas eszközöket tudjunk kontrollálni. A tudásban rejlő érték azonban hozzá van kötve ama képességéhez, hogy valamit mozgásba hozzon. De a tudásnak mindig szüksége van az értelmezés és a szituációs körülmények fölött uralkodás képességére is. Más szavakkal, a tudás – megszerzése (vö Carley, 1986), szétosztása és realizálása – aktív szereplőt kíván. A tudás inkább elsajátítást, mintsem puszta elfogyasztást involvál. Azt igényli, hogy amit egy kontextuson

belül teszünk, az fontos legyen azon a szituáción túl is, amelyben a tevékenység éppen végbemegy. A tudás = viselkedés Más szavakkal, tudni valamit = (kognitív) cselekvés. 88 Az információ funkciója, – ahogy látom – egyfelől korlátozottabb, másfelől általánosabb. Az információ olyasmi, amivel a cselekvők rendelkeznek, amit megszereznek A befogadással redukálható. Az információ kognitív ügyességet igényel, de intellektuálisan 44 alacsonyabb követelményeket támaszt a potenciális alkalmazókkal szemben. Sokkal általánosabb. Az információ nem olyan ritka, mint a tudás Önellátó Az információ forgalma kevésbé korlátozott. Továbbá, az információ hasznát és hozzáférését nem (vagy nem annyira közvetetten) korlátozzák az információt birtokló szereplőkre. Az információ nem annyira szituációs jellegű, mint a tudás. 89 A tudás használati értékének alkalmazása sokkal korlátozottabb, mivel a tudás egyedül

nem elég ahhoz, hogy a cselekvő valamit mozgásba hozzon. Bár az információ egy lépés lehet előre a tudás megszerzésében A tudás megszerzése sokkal problematikusabb. Általában, a kommunikáció egyszerű és teljesen nyitott modellje igen alkalmas az információ „diffúziójának”, vagy átadásának nyomon követésére. De felmerül a kétely, beszélhetünk-e a tudás átadásáról. A tudás „transzferje” a tanulási és felfedezési folyamat része, ami nem szükségszerűen korlátozható az egyéni tanulásra. 90 A tudás nem megbízható „áru”. Hajlamos a törékenységre és beépített bizonytalanságokat és kétségeket tartalmaz. Jó példa az információra az árhirdetés és más piaci információk, amelyek a termék elérhetőségét jelző funkciók. 91 Könnyű megszerezni és bizonyára igen hasznos birtokolni az ilyen információt. A modern gazdaságban ezek általánosan és széles körben megszerezhetők, de az ilyen információ

birtokolásának következményei minimálisak. Egy fogyasztó szempontjából, az árinformáció, ha kombinálják a piac működéséről szóló tudással, kialakíthat olyan képességet, amely befolyásolja a megtakarítást. Az információnak olyan tulajdonságai vannak, amelyek bizonyára nagyobb mértékben hoznak létre közjavakat, mint a tudás. Az információ nem teszi képessé a cselekvőt arra, hogy terméket állítson elő Az információ csupán reflektál azokra a termékekre, amelyekből absztrahálták. A tudás hatalmának határai A tudás lehetőség is, korlátozás is. Évtizedek óta ragályos optimizmus – és csak kisebb mértékben szkepticizmus – kíséri a modern tudomány és technika nyilvánvalóan folyamatos sikereit. Ez sok társadalomtudóst és más megfigyelőt arra késztetett, hogy elhanyagolják azt a nyomasztó elméleti és politikai problémát, hogy vannak-e a tudományos tudás gyakorlati képességének szisztematikus határai. És

ha ezt a problémát egyáltalán felvetették, akkor az egyfelől a tudományos eredmények, másfelől a hagyományos társadalmi fogalmak közötti megkerülhetetlen dilemmára vonatkozott. A tulajdonságok nélküli emberben [1930] 1979: 48), Robert Musil szintén megragadja ezt a benne rejlő dilemmát: „Az igazság az, hogy a tudomány kifejlesztette a kemény, józan intellektuális erő fogalmát, amely egyszerűen tarthatatlanná tette az emberiség régi metafizikai, vagy erkölcsi nézeteit. Ha viszont ezeket vissza tudja állítani, akkor remény van arra, hogy egy napon, a távoli jövőben eljön az intellektuális hódítóknak egy faja, amelyik leereszkedik a szellemi terméketlenség völgyeibe”. Mostanáig a társadalomtudósok többnyire meg vannak győződve arról, hogy ez a nap csak a rendkívül távoli jövőben érkezik el. 92 A tudományos tudás társadalmi erejének határait kritikai elemzésnek kell alávetni. Ez azt igényli, hogy megértsük a tudás

és a cselekvés tudományos és nem-tudományos formái sajátos természetét, valamint hasonlóságait. A tudományos tudás, mint az emberi tudás különleges formájának osztályozása kevés haszonnal jár. Az ilyen osztályozás túlzottan szorosan kapcsolódik a tudomány immár divatja múlt ismeretelméleti fogalmaihoz. A tudományosság olyan fogalmaihoz és eszméihez, mint az univerzalitás, tapasztalat, racionalitás, szükségszerűség és a (benne rejlő) gyakorlatiasság. A tudományos tudás eme fogalmakhoz kötődő koncepciói tagadják, hogy a tudományos tudás termelése, mint kollektív, mint történelmi vállalkozás, társadalmilag beágyazott tevékenység lenne. A tudás gyakorlati hatékonysága határairól felvetett hipotézis átalakul azzá a kérdéssé, hogy a tudástermelést 45 befolyásoló intézményi és kulturális tényezők miként hatnak a sikeres implementációra, vagy a rendszeres kudarcokra. Ezek a tényezők gyakorlati

körülmények között maguk is cselekvőképességet jelentenek, miközben figyelembe veszik a gyakorlati cselekvés esetlegességét. Robert K. Merton és Stephen Toulmin által adott útmutatások, amelyek a tudományos munka és/vagy a mindennapi cselekvés sajátosságairól szóló más tanulmányokban is megtalálhatók, kiindulópontként fognak szolgálni a tudás tudományos és mindennapi formái elkülönítéséhez. (1) Merton [1942] 1973) szerint a legtöbb ember számára a mindennapi tudás a megértés hasznosabb eszközeit jelenti, mint a tudományos tudás. Lényegesen közelebb van a meglévő kulturális „előítéletekhez”, ezáltal a tudományos tudásállításokkal folytatott versenyben potenciális forrást jelent. Merton-nak a tudományos tudás határairól kialakított korai elméleti felfogása, amely messze túlmegy a tudományos tudás gyakorlatiassága feltételeiről szóló megfontolásokon, elsősorban tudáselméleti érdeklődéséből fakad.

(2) A tudományos tudás termeléséről adott Toulmin-féle jellemzés a tudást specializált tevékenységnek tekinti, amely a szervezett emberi tevékenységek formáinak egyike. Ezt a felfogást fogalmi eszköznek tekinthetjük, amely ama feltételek osztályozására szolgál, amelyek befolyásolják a módszeres tudományos tudás termelését. Figyelembe véve a szervezett emberi tevékenység és vállalkozások pluralitását, ezek közül néhány explicite a „racionális döntéshozatal” számára teremten sajátos körülményeket. Társadalmi szervezeteket jelentenek, amelyekben „követik az eljárásokat, megfontolásokkal élnek, következtetésekhez jutnak el, új lehetőségeket találnak és „értelmet” adnak a bekövetkező eredményeknek vagy cselekvéseknek”. (Toulmin, 1972: 378) Bár ebben az értelemben az emberi tevékenység és döntés nem minden fajtája alakítható át „diszciplinává”, és vizsgálható a tudományos kutatás szervezett

formáival.93 A tudományt létrehozó feltételek és kulturális normák nem kevesebbre, mint arra mutatnak rá, hogy a tudományos tudás előállításában sajátos körülmények uralkodnak. Ésszerű feltételezni, hogy ezek befolyásolják az ilyen tudás struktúráját és reprodukálásának lehetőségét. A tudományos tárgyalás különleges szervezeti formája nem terjeszthető ki az emberi problémák és ügyek valamennyi vállfajára. A szervezett tudományos tárgyalásról adott Toulmin-féle vázlat elsőnek ismeri el olyan feltételek létezését, amelyek magának a tudományos vállalkozásnak a részei. Ezek a kondíciók a gyakorlatban korlátozzák a tudománnyal szemben megjelenő, de a tudományon kívül keletkezett indokolatlan és túlzó elvárásokat. 94 A tudományos tudás sajátos körülmények között előállított különleges tulajdonságait, amelyek más társadalmi kontextusokban is befolyásolják újratermelését, „anyagi” és

„kognitív” sajátosságokra oszthatjuk. Először az anyagi tulajdonságokkal foglalkozom, amelyeket a tudományos tudás termelési feltételei eredményének tekintenek. A sajátos körülmények között a tudományos laboratóriumokban megtermelt tudásállítások, vagy ismeret-effektusok ismételten csak akkor állíthatók elő a laboratóriumokon kívül, ha azokat a körülményeket is elő tudják állítani, amelyek ott működtek. Azaz a hatás eredeti megfigyelését lehetővé tevő sajátos körülményeket azokra az összefüggésekre is ki kell tudni terjeszteni, amelyekben a sikeres transzfert végrehajtják. (vö Rouse, 1987: 227) Így azt a felfogást, hogy a tudományos tudás a tudás más formáihoz képest intézményesen nem kötött, vagy korlátozott, meg kell kérdőjelezni. Szükség van azokra a körülményekre is, amelyek között a tudományos tudást az eredeti felfedezés helyétől függetlenül is reprodukálni lehet. Más szavakkal,

egyáltalán nem 46 biztos, hogy a társadalom funkcionális differenciálódásával csökken a tudás konvencionális formáinak a befolyása. Ekkor a valaha oly erős intézmények, mint a vallás, és általában az intézményesen megalapozott ismeretek, elveszítenék jelentőségüket. Másodszor, a tudásismeretek nemcsak termelésük anyagi feltételeiből származó tulajdonságokra vonatkoznak, hanem az intézményesen kötött kognitív tulajdonságokra is reflektálnak. Ezek között a fontos tulajdonságok között találjuk a cselekvés kényszerének a felfüggesztését, amely lehetővé teszi a tudományos vizsgálatot. A tudományos közösségben termelt tudás megszabadul azoktól a feladatoktól, amelyeket a tudományon kívül kell végrehajtani. A mindennapi élethelyzetek legfontosabb tulajdonságainak egyike, ellentétben a tartós cselekvési kényszerrel, például az ellenfél gyalázása, a barát dicsérgetése, a döntés meghozatalának kényszere,

egy sajátos szabály figyelése, az alternatív lehetőségeket figyelmen kívül hagyó cselekvéssor követése, vagy a befejezett ex post facto cselekvés összegezése. A mindennapi társadalmi kontextusok kényszerei támogatják, sőt talán még igénylik is azt, amit Rorty (1989: 79) „végszótárnak” nevez. A mindennapi ész tele van olyan „végső” fogalmakkal, mint „jó”, „igaz”, „jó”, „rossz”, „gyönyörű”, vagy „elfogadhatatlan”. E szavak performatív funkciója valaminek a befejezését jelenti. A tudományos kutatáson belül a cselekvési kényszer felfüggesztését egyfelől az intellektuális tevékenység erényeként írhatjuk le. Ez a tevékenység kedvező feltételek között megy végbe. E kondíciók módosítják a makacs érdekek és a gyorsan elmúló lehetőségek hatását, és a köznapi kontextus tudományos ismeretek termelésétől függő ambivalens függőségét. Másfelől, a cselekvési kényszer

felfüggesztésének az lesz az eredménye, hogy a tudományos ismeret magára ölti a befejezetlenség, az időlegesség, töredékesség vagy terjeszkedés tulajdonságait. A tudás hatékonyságát e tulajdonságok olyan körülmények között korlátozzák, amelyekben leginkább cselekvésre van szükség. Rákényszerülünk a cselekvésre Ahogy Durkheim [1912] 1965: 479) jól megfigyelte: „Az élet nem tud várni.” (vö szintén Gehlen, [1950] 1988: 296-297). 95 A legtöbb társadalmi kontextusban a cselekvés igénye elsőbbségre tesz szert a tudásra való igényhez képest. Simmel (1890: 1) sejtése szerint talán létezik egy antropológiai állandó az emberek között. Általános és széles körben elterjedt, hogy az emberek inkább „tesznek” valamit, mintsem csupán tudjanak róla. Az viszont lehetséges, hogy a megismerés igényel valamiféle előzetes cselekvést. 96 Pragmatizmus és szociológia című előadásában Durkheim [1955] 1983) ismerteti a

szociológia tudományágának tudományos státuszát. Hasonló problémákra hivatkozik, amikor a szociológiai tudás viszonylagos tudományos elmaradottságához szolgáltat érveket. Aláhúzza például, hogy a szociológia fragmentált és bizonytalan ismeretei elkerülhetetlenül szkepticizmust, vagy kételyt váltanak ki a társadalmi világban érvényesülő gyakorlati cselekvés kontingenciája miatt: „A társadalom nem tud arra várni, hogy problémáit tudományosan oldják meg. El kell dönteni, milyen intézkedésekre van szükség E döntések meghozatala érdekében a társadalomnak szüksége van arra, hogy legyen elképzelése saját magáról”. (Durkheim, [1955] 1983: 90) Ezzel ellentétben a tudományos tudást általában olyan feltételek között termelik meg, amelyek a döntéshez a „várakozást”, a távolságtartást, az óvatos reflexiót, az időbeli kényszerek megszüntetését veszik figyelembe. Sőt, mindaddig szándékosan tartózkodnak az

ítéletektől, amíg a „bizonyítékok” nem állnak rendelkezésre. A tudományos tudás az érvényesség sajátos jegyeit és az ilyen tudásállítások értékét is figyelembe veszi. A tudományos tudás termelési folyamata részének tekinti a sürgősség korlátozását, sőt kiiktatását. Ezzel a ismeretelméleti eszményt szembeállítja a mindennapi élet hiányosságaival, amelyek konstitutív ismertetőjegye a cselekvés sürgetése. A tudományos tudás termelésével foglalkozó laboratóriumi vizsgálatok (például, Latour és Woolgar, 1979; Knorr-Cetina, 1981, 1995) szintén megmutatják, hogy a tudomány által termelt ismeretek nem fejezik ki és nem is alapulnak a racionalitás vagy logika egyetlen formáján. Ezek az ismeretek elsődlegesen a nem-lokális tudással kapcsolatos állítások 47 eredményei. A tudományos tudás megtermelésének helye valójában nem különbözik jelentősen a hagyományos, vagy mindennapi tudás termelési helyétől. A

tudományos közösség határain kívül megjelenő tudományos racionalitást gyakran keserves csalódottság fogadja a közvélemény részéről. Akár tananyag meghatározásáról, a közpénzek kutatási célú elosztásáról, akár szakértői tanácsadásról, vagy tanúskodásról legyen szó. Azért csalódnak a racionalitásban, mivel a tudományos tudás nem tudja szolgáltatni az elvárt megbízhatóságot és a kollektív egyetértést. (vö Barnes, 1972) E megfontolások mellett a gyakorlati kapcsolatoknak is tulajdoníthatunk logikát, amely kevésbé feszes, mint a logika logikája. (Bourdieu, [1980] 1987) A mindennapi kontextusok társadalomtudományi elemzése az ilyen szituációkban akadályozza a sürgős cselekvést. Vagy a mindennapi kapcsolatokat de-pragmatizáljuk, vagy a gyakorlati körülményeket emeljük fel a teoretikus kontingencia szintjére. Ugyanakkor a mindennapi körülmények de-pragmatizálása a társadalomtudományi kutatás során

láthatóvá teszi azokat a tulajdonságait, amelyek ellenállnak a teoretikus átalakulásnak. Köztük vannak a gyakorlati logika olyan vonatkozásai, mint a működés és ellenőrzés könnyűsége, a szubjektív helyesség, vagy gyakorlati rábeszélő-képesség gazdaságossága, amelyek az ítéletek teljessége és ambivalenciájuk totalitásának egységében jutnak kifejezésre. A gyakorlati és teoretikus logika eme ellentéte arra sarkallja Bourdieu-t, hogy levonja azt a radikális következtetést, miszerint a gyakorlati szituációk bármiféle teoretikus rekonstrukciója szükségszerűen a praxis „igazságának” szétrombolásához vezet. A gyakorlati körülmények sajátos jellege ellenáll a teoretikus rekonstrukciónak, mivel a praxis igazsága vak saját igazságával szemben. A tudományos kutatásnak és a praxisnak különbözőek a céljai és különböző funkciókat szolgálnak. Az a kérdés, amit hívei állítanak, hogy a tudományos/technikai tudás

a gyakorlatban kellően hatékony-e, nem tárgya jelen fejtegetésünknek. A modern társadalomban hihetetlenül megnőtt a kollektív cselekvési képesség, létkörülményeink társadalmi konstruáltsága. De ez nem jelenti, hogy a kollektivitás sajátos egységeinek, mint például az egyén, a kiscsoport, sőt nagy entitások, mint nemzetállamok, cselekvőképessége jelentősen megnövekedne. Ellenkezőleg. Bár kollektív szinten az átalakítás és a konstruálás lehetőségével együtt jár, hogy a nagy társadalmi egységek egyre kevésbé képesek egyedül ellenőrizni és meghatározni saját sorsukat. Kitekintés: A tőkeformák Az elméleti megközelítések és fogalmak közül, amelyeket az itt használt tudásfogalom helyettesítőjének, sőt ekvivalensének tekinthetünk, a kulturális tőke és az emberi tőke emelkedik ki. Az emberi tőke modern elméletét a gazdasági vitákban fejlesztették ki és használják elsődlegesen. (Schultz, 1961; Becker, 1964)

97 A fizikai tőkét a termelési eszközökben bekövetkezett változások hozzák létre, amelyek eszközök és tárgyak létrehozásával ösztönzik a termelést. Az emberi tőke az egyes emberek, az ügyességek és képességek átalakulásából keletkezik, amely lehetővé teszi, hogy hozzájáruljanak a termelő folyamatokhoz. Az emberi tőke kibővíti a munkás keresőképességét a munkaerőpiacon. A fogyasztás kezdeti korlátozása, vagy (a racionálisan cselekvő szereplők) lemondása más beruházási lehetőségekről, a jövedelem magasabb szintje által később kiegyenlítődik. Az emberi tőkéről folytatott gazdasági vitákban uralkodó feltevések között az szerepel, hogy a különböző keresetek egyértelműen ténylegesen az adott egyéni (atomi) tőkére vonatkoznak. E feltevés alapján számítják ki, hogy az emberi tőkében mekkora a beruházás megtérülési rátája. (például Blaug, [1965] 1968). 48 A humán tőke nem homogén. Például,

különbség tehető a mozgékony emberi tőke és a kontextusra érzékeny sajátos humán tőke között, amely nem lépi át a határokat. Az emberi tőke nem versenyző természetű. A humán tőke többnyire csak annak az egyénnek jelent hasznot, aki ezt beruházza. Az emberi tőkekészletet közvetlenül nem lehet eladni és továbbítani, csak ha az egyes embert is eladod és átadod. A humán tőke elmélete nem szól semmit az emberi tőke sikeres, vagy sikertelen elsajátítását befolyásoló kollektív tényezők és folyamatok befolyásáról. Az emberi tőke elmélete továbbá hallgat a társadalom és a gazdasági rendszer társadalom-strukturális tulajdonságairól is, amelyek növelik, vagy csökkentik az egyén által végrehajtott beruházások megtérüléseit. Mind az emberi tőke elméletét, mind alkalmazására irányuló erőfeszítéseket empirikusan megbéníthatja az arról kialakított felületes szemlélet, hogy az emberi tőke miként testesül meg a

társadalmi valóságban. A humán tőkét főképpen a főiskolákon és egyetemeken eltöltött évek számával, az iskolában eltöltött évekkel fejezik ki. Az ilyen éveket homogén változóknak és a különböző képességek és tudások érvényes mutatóinak tekintik. Végső soron, a mentális tőke komplex dimenzióját a humán tőkeelmélet fekete doboznak fogja fel. Ezzel ellentétben, a kulturális, szimbolikus és társadalmi tőke elmélete, amelyet főleg a szociológiai vitákban fejtettek ki, felnyitja a szimbolikus tőke fekete dobozát. Arra figyelmeztet bennünket, hogy a tőkének léteznek nem-anyagi formái is, amelyeket kontextustól-függően komplex módon kell elsajátítani. 98 Pierre Bourdieu [1983] 1986: 241) finoman arra világít rá, hogy a nem-anyagi tőkét anyagi tőkévé alakíthatjuk át (azaz „közvetlenül és azonnal pénzre konvertálhatjuk”). Marxista megközelítésre gondolva, ezt elsősorban közgazdasági szempontból veti fel.

99 Bourdieu (1983, 1986: 243) a „kulturális tőke” fogalmának hasznosságával először a társadalmi egyenlőtlenségek kutatása során találkozott. Az előjogok újjászületéséről kialakított elmélete jelentős hatással volt arra, hogy a kulturális tőke fogalmával az osztály ortodox fogalmát kibővítsék és stratégiailag felhasználják a vitákban. Bourdieu kutatásának az volt a célja, hogy megmagyarázza: miért egyenlőtlenek a különböző társadalmi osztályok gyermekeinek iskolai eredményei Franciaországban. Miért egyenlőtlenek az egyetemi sikerek, vagy a hallgatók „sajátos profitjai” (veszteségei)? Az egyetemi-akadémiai piacon elért eredmények a kulturális tőke társadalmi osztályok közötti rétegezett elosztásától és az ilyen tőke otthoni elsajátításának egyenlőtlen lehetőségeitől függenek. (vö Bourdieu és Passaron, [1964] 1979). Az egymásra halmozódó kulturális tőkék tovább növelik azt a tőkét, amely

reprodukálja a társadalmi osztályok közötti kulturális tőkeelosztás struktúráját. (vö Bourdieu, 1973: 73). Mondhatnók azt is, hogy a kulturális tőke egyenlőtlen szétosztásából eredő hozamok az elmaradt jövedelem formáját jelentik. Intellektuális eredetét illetően Bourdieu kulturális tőke elmélete alapvetően a hatalomról és uralomról szól. Bourdieu fő problémája, hogy a nem-anyagi tőkeformák elméleti felhasználása attól a szereptől függ, amit az ilyen tőke játszik a társadalmi hierarchiák újratermelésében. Noha az oktatási rendszer nem az egyetlen hely, ahol ilyen tőkét meg lehet szerezni, az oktatási rendszer elsődleges funkciója a státus quo fenntartása. Bourdieu [1971] 1973: 84) kutatásai bemutatják, hogy a formális képzésnek bár az a társadalmi célja, hogy „az osztályok közötti hatalmi viszonyok fejlődésével kizárja a durva és könyörtelen hatalmi viszonyok által igazolt hierarchiát”, a képzési

hierarchiákat nem csupán társadalmi hierarchiákká alakítja át, de a társadalmi státus quo legitimálásában és fennmaradásában is van funkciója. Az érdem, a „tehetség”, ügyesség, esélyegyenlőség és demokratikus kiválasztás lehetővé teszik, hogy mindenki hozzájusson az oktatási rendszerben a kulturális tőkéhez. Ezt viszont megnehezíti az a tény, hogy „az uralkodó osztály (kezdetben) sokkal nagyobb kulturális tőkével rendelkezik, mint más osztályok” és családjaik átörökítik ezt egyes tagjaikra. (Bourdieu, [1971] 1973: 85). A modern oktatási rendszer figyelmen kívül hagyja ezt a tényt és ezzel kanonizálja az előjogokat. 49 Bourdieu a kulturális tőke eltérő formáit különbözteti meg. Belsővé vált kultúraként megtestesül, vagy szimbolikus formát ölt. Anyagi tárgyakban és médiákban és intézményesedett formákban, (például egyetemi bizonyítványokban) is tárgyiasul. 100 Ezek a különbségek

megmutatják, hogy a kulturális tőkét milyen módon tárolják, és miként továbbítják, miként válik az egyén integrált habitusává. Bourdieu a tőke két további formáját, a gazdasági és a társadalmi tőkét határozza meg. A társadalmi tőke az egyének társadalmi viszonyai hálózatából megszerezhető nyereségek, amelyek a társadalmi interakció csökkentett tranzakciós költségei formájában testesülnek meg. (vö szintén Coleman, 1988; Putnam, 1995; Fukuyama, 1995; Fedderke és mások, 1999). A tőke különböző formái szoros korrelációban vannak egymással. A tőke egyik formáját „a legtöbb esetben hozzáadják” a tőke más formáihoz, például a kulturálist hozzáteszik a gazdasági tőkéhez. (Bourdieu, [1971] 1973: 99) Jómagam Bourdieu kulturális (vagy információs) tőke fogalmára fókuszálok, mivel – legalább is látszatra – erősebben rezonál a tudás e könyvben alkalmazott fogalmára. Bourdieu-i értelemben a

kulturális tőke, mint a szimbolikus tőke formája, sokkal tágabb, bár kevésbé kézzelfogható, mint a gazdasági vizsgálatokban kifejlesztett emberi tőke. A modern humántőke-elmélet a szándékolt és mérhető oktatási beruházásokra (és eredményekre), hasznos képességek és ismeretek megszerzésére vonatkozik. Továbbá, hogy ezek milyen pénzügyi hasznokat, vagy veszteségeket eredményeznek. A nyugati társadalmakban a képzettség és a tudás sokkal gyorsabban növekszik, mint a nem-emberi tőke. Ezt állította Theodor W Schultz is, ezen nézet egyik modern kezdeményezője a közgazdaságtanban. (1961) Schultz megjegyzi, hogy a humán tőkébe történő beruházás (azaz, amikor a tőke emberi lényekben testesül meg), az utolsó évtizedekben jelentősen hozzájárult a munkások reáljövedelmének növekedéséhez. Ezzel erős ellentétben a kulturális tőke elmélete nem valamiféle tabula rasa feltevésből indul ki. E feltevés szerint mindenki

beléphet és részt vehet az emberi tőkét allokáló versenypiacon, ahol a sikert, vagy kudarcot főképpen a természettől örökölt egyenlőtlen adottságok befolyásolják. A kulturális tőke elmélete nemcsak azt ismeri el, hogy már eleve egyenlőtlenül lehet hozzáférni a felhalmozáshoz szükséges elosztó csatornákhoz, hanem azt is, hogy a „piac” eleve egyes játékosok esélyeinek kedvez. Egy nagyjában nem-differenciált társadalomban, vagy közösségben, a kultúra természetesen nem játszik szerepet az eltérő kulturális tőke keletkezésében. Észrevehető, hogy a társadalmi munkamegosztás növekedésével a kulturális tőke átadásának társadalmi feltételei rejtettebbek, mint a gazdasági tőkét irányító feltételek. Egyre több ember szenteli magát a kulturális tőke megszerzésének A kulturális tőke, tulajdonosa számára különleges haszonnal jár. Először: noha a kulturális tőke megszerzésének és átadásának elemzése a

Bourdieu által „társadalmi mezőnek” nevezett szituációkon belül történik, (vö. Wacquant, 1989: 39), mégis egyik legnyilvánvalóbb hátránya Bourdieu kulturális tőke elméletének, hogy erősen individualista beállítottságú. Túlzott mértékben hangsúlyozza a kulturális tőke és az egyes tulajdonos személyisége közötti fúziót. A kulturális tőke az egyéni karrier veleszületett tulajdonsága. Erre esik a hangsúly Az oktatási akkreditívek formáját felöltő kulturális tőke hordozójával együtt hanyatlik és elhal. Ugyanolyan biológiai korlátai vannak, mint hordozójának. Úgy tűnik, hogy az individuális kulturális tőke fogalma Bourdieu ama elgondolásához kapcsolódik, hogy ne fosszuk meg a képesség kulturális tőke elméletét attól, hogy számoljon a kulturális tőkéből eredő beruházás nyereségével. A beruházás haszna elsődlegesen a beruházó számára gyarapszik. Ebben az értelemben, a kulturális tőke elmélete

ismételten az emberi tőke elméletére emlékeztet. A gazdasági kutatás döntő reziduumát tartalmazza. 101 Ezt igazolják a piacra, keresletre és kínálatra, költségekre, beruházásokra és profitokra való gyakori hivatkozások. Fontos elismerni, hogy a kulturális tőke kollektív folyamatokban és struktúrákban ölt testet. Ezért általában csak azoké a haszon, akik erőforrásokat fektettek be. Ezzel felvetik az ún a „potyautas” problémát Az ilyen tőke 50 termelése, akárcsak fogyasztása nem bízható az egyénre. A kollektivitás szüli Végső esetben, az ilyen tőkét még teljesen szabadnak is tekinthetjük. Hogy bizonyos egyének hasznosítják, még nem jelenti, hogy mások számára ne legyen hasznosítható, vagy hozzáférhető. A kulturális tőke ember-teremtette tőke, és mint ilyen határt szab az emberi termékek és alkotások alkalmazásának. Másodszor: már hangsúlyoztam, hogy Bourdieu a kulturális tőke fogalmát a társadalmi

egyenlőtlenségről folytatott kutatásában fedezte fel és hasznosította. A fogalom nagy mértékben eme összefüggés koherenciájából és kritikai hangvételéből ered. E kontextusban döntő szerepet játszanak a megkülönböztetéshez való ragaszkodás, a befogadás és a kirekesztés folyamatai, az uralom és az alávetettség. Ezért Bourdieu erősen hivatkozik az objektív és elkerülhetetlen jelenre és a modern társadalomban jelenlévő társadalmi osztályokra ható társadalmi, gazdasági és politikai kényszerekre. 102 Végül, a kulturális tőke, csupán levezetett fogalom és erősen tükrözi az osztály objektív realitásait. Ahogy John R Hall (1992: 257) megjegyzi, „a kultúra elkápráztató változatai és végtelen különbözőségei meglepő koherenciára tesznek szert, ha a társadalmi rétegződés lencséjén keresztül pillantunk rájuk.” A kulturális tőke sajátos entitássá válik, amelyet nyilvánvalóan majdnem mechanikusan, bár

szelektív módon, nagy könnyedséggel, jelentős pontossággal és sikerrel szereznek meg és közvetítenek (reprodukálnak). A kudarc kockázata minimálisnak tűnik, miközben a kulturális és társadalom-strukturális minták állandósításának sikere maximális. Kérdéses, hogy az ilyen leírás összhangban áll-e a valósággal, mint ama eszme is, hogy van-e szoros megfelelőség a kultúra sajátos megnyilvánulásai és az osztálytagság között. (vö Hall, 1992: 134-135). A kultúra sokkal folyékonyabb Ma sokkal nyitottabb a hozzájutás, mint ahogy a kulturális tőke elmélete állítja, amely a hatalom rétegződésében és az uralomban betöltött funkcióját hangsúlyozza a modern társadalomban. Bourdieu változással, ellenállással és az innovációval szembeni hangsúlya és nyitottsága korlátozott. (vö Garnham és Williams, 1986: 129). Azonban a kulturális szerkezetek, a jelentéstermelés, az újratermelés sokféle és kreatív változata

fémjelzi, hogy az egyének és a kollektívák számára szükséges kulturális tőkét egyre kevésbé mechanikus módon fogják fel. Azt is meg kell kérdezni, hogy az osztálytagozódás fontosságát nem ásta-e alá, sőt nem szüntette-e meg a gazdasági valóság átalakulása. Egy ilyen társadalomban a kulturális folyamatokhoz kapcsolt különbségek nem csupán levezetettek és alárendeltek, hanem alapozó jellegűek. Ha az oktatási rendszer ténylegesen „elmulasztja” hűen reprodukálni a modern társadalmakban a társadalmi egyenlőtlenség létező rendszerét (Boudon, 1974), akkor nem csupán a modern társadalom dinamikus jellegét, de az egyenlőtlenségi rezsimek alapvető változásait is igazolja. Arról tanúskodik, hogy a társadalomban a tudás fontos és független szerepet játszik. (vö Stehr, 1999a). Harmadszor: noha a humán kulturális tőke fogalmát nem használják teljesen történelmietlen módon, többnyire kerüli a történelmi

sajátosságokat. Hiányzik kapcsolata az olyan különböző nagy társadalmi formációkkal, mint az ipari társadalom, az állam, vagy a tudomány. Idővel az emberi tőkeelméletben szereplő oktatási évek fogalmához hasonlóan alkalmazzák (például Bourdieu, 1988: 230-232). Bourdieu nem vizsgálja azokat a társadalomtörténeti feltételeket, amelyek között az egyenlőtlenségi formák különböző stratégiái és rezsimjei lehetségessé válnak. Elvben úgy tűnik, hogy a tőke különböző formáiról szóló gondolatot mindenhol lehetne használni. Noha a konvertibilitás mértéke és könnyűsége, – például, hogy a szülők otthoni munkája milyen mértékben könnyíti meg gyermekeik jövőbeli státuszát – történelmi körülményektől függően változik. (vö Calhoun, 1955: 139-141). Bourdieu [1983] 1986: 255) viszonylag differenciálatlan társadalmakra hivatkozik, amelyekben a megtestesült – nem tagolt – kultúrának nincs kulturális tőke

funkciója. Az egyszerű és a komplex társadalmak egyszerű dichotómiáján túlmenően, ez a nézet azonban nem engedi meg a társadalom különböző formáinak differenciálódását. 51 Az új „tudatstruktúrák” (felhasználva Benjamin Nelson kifejezését) Bourdieu kulturális tőke elméletével nem ragadhatók meg. Több oka is van annak, hogy a tudástársadalmak tudatának struktúrája természetesen nem újszerű. Tükrözi a modernitás tudatát, amelynek dátuma – noha ez is erősen vitatható kérdés -, végső soron közvetlenül a Francia Forradalom társadalomtörténeti kezdetétől keltezhető. Más vonatkozásokban a kollektív lelkiismeret a tudástársadalmakban eltér a nézet- és mentális rendszerektől, amelyeket rendszerint különlegesen modernek tekintenek, és ezért garantálják a tudat új struktúrájának megnevezését. Minden bizonnyal úgy tűnik, hogy a kulturális tőke fogalma nem alkalmas kellően az ilyen átalakulások

megragadására. Erősen bíznak abban, hogy a kulturális tőke a hatalomról és uralomról szól. Ezért képtelenek vele megragadni az ellentétes jelenséget. Nevezetesen, hogy a tudást milyen mértékig vetik be stratégiailag, hogy meggyengítsék és aláássák vele a hatalmat és az uralmat. 52 4. fejezet: Fúzió felbomlás révén „Az intellektualitás univerzalizmusa, amely minden egyéni intellektus esetében érvényes, a társadalom atomizálódását vonzza magával. Az intellektus nézőpontjából tekintve mindenki bezárkózó, önmagába forduló elemnek tűnik mindenki máshoz viszonyítva. E nélkül az absztrakt univerzalitás valamely konkrét univerzalitásban oldódna fel, amelyben az egyes ember csak másokkal keveredve alkotna egységet.” Georg Simmel [1907] 1978: 439) Néhány évtizeddel korábban divat volt nagy vidéki házakat építeni. Ami „menő” volt, az felülről szivárgott lefelé. Az egyöntetűség volt a divatos Ma a dolgok

fordítva vannak A divat alulról felfelé megy. És ami stílusos, városonként, régiónként változik A gazdaságilag fontos divat-trendek azt kívánják meg a cipő- és ruhatervezőktől, tudjanak arról, mi a menő cucc az utcákon. (vö Gladwell, 1997) A fordulat jellegzetes 103 Miközben a társadalomelmélet továbbra is elemzésekkel, metaforákkal és elképzelésekkel pepecsel, amelyek egészen másféle témákat és aggodalmakat vetnek fel. A következő fejezetben összegezni fogom azokat a nézeteket, amelyek elkeseredést és félelmet, de egyben azt a meggyőződést fejezik ki, hogy a modern társadalom továbbra sem tudja bővíteni az emberi cselekvést. Sőt, ezek a szempontok gyakran a kései 19 század romantikus európai magas kultúrájára adott visszhangot váltják ki, amelyben a modern tudomány és technika és a liberális demokratikus kultúra teljesítményei iránti gyanakvás, tapasztalatvesztés, vagy kudarc fejeződik ki. (Pippin, 1999) 104 A

társadalomteoretikusok munkáját ismétlődően és hosszú időszakokon keresztül informáló fontosabb metaforák között vannak olyanok, melyek szerint bizonyos törvényszerű fejlemények, például alapvető ellentmondások, kiterjedt funkcionális differenciálódások és társadalmi megosztottságok tagadják, sőt megsemmisítik az egyes, vagy testületi cselekvők arra irányuló képességét, hogy megalkossák saját világukat, kialakítsák nézeteiket és megvédjék magánéletüket. A meggyőződés, hogy a mai társadalom jövőjét a modernizáció felé tartó hatalmas és szakadatlan átalakulásnak kell felfogni, nem először fordul elő a világtörténelemről készült elemzésekben. Feltételezik, hogy a mai társadalom nem-történeti végső állapothoz vezet, amelyben a különbségek összeolvadása révén a tudatban és a társadalomban lévő összes különbség erodálódik, vagy feloldódik. Az viszont, hogy a történelem, – a maga összes

meglepetéseivel, bizonytalanságaival, ambivalenciáival és nem várt fordulataival – valóban túlhaladható-e, avagy el lehet-e előle menekülni, kétséges marad. (vö. Tenbruck, 1990) Az emberi cselekvés eltűnése Helmut Schelsky (1954: 26-27) a technika társadalmi hatásáról írott egyik korai esszéjében nem csupán a modern technikát, de a terjedő funkcionális differenciálódást is felelősnek tartja az emberi cselekvőképesség komoly hanyatlásáért, sőt elképzelhető tényleges eltűnéséért: „Az etikai szabályozás visszaesése a technikától függő másik folyamatra vonatkozik. Nevezetesen a termelőmunkában, hivatali viszonyokban, tervezésben és döntéshozatali folyamatokban megfigyelhető terjedő munkamegosztásra. Amennyiben ezek a folyamatok számos egymáshoz kapcsolódó egyéni cselekvést tartalmaznak, a teljes folyamat értelmében és a felelősség megosztásában a résztvevő egyének egyetértenek. Az egyéni cselekvésnek

53 csak akkor lehet értelmet tulajdonítani, ha az egészre vonatkozik. A morális felelősség ezért az összes többi résztvevő etikájától is függ”. A modern tudomány és technika fenyegető következményei azonban nemcsak az egyén növekvő elidegenedésében nyilvánulnak meg. Intézményi szinten ugyancsak fontos átalakulások figyelhetők meg. Hans Morgenthau (1972: 73) amerikai politikatudós növekvő koncentrációt vesz észre az elit kezében, amelyet nem tekinthetünk demokratikusan legitimnek: „A modern tudományos kornak három nagy hatása van. A kormányon belül a demokratikusan felelős hivatalnokoktól bizonyos technikai, katonai és tudományos elitek kezébe megy át a hatalom, akiknek a felelőssége nem demokratikus. Ennek következtében a közösség részvétele és ellenőrzése drasztikusan csökken a kormányzati ügyek fölött. A mostani társadalomteoretikusok általában hasonló módon fogalmaznak. Bár eltűnőben vannak azok az

állítások, hogy egyre nagyobb veszélybe került az önmeghatározás, és növekszik az erkölcsi közömbösség. Például egyre ritkábbak az elit konspirációs motívumaira, a beruházott érdekek kiszámított védelmére, vagy az ellentétes társadalmi osztályok konfliktusos megoszlására vonatkozó hivatkozások. Egyre ritkábban emlegetik az emberi cselekvést fenyegető veszélyeket, noha bizonyára teljesen nem tűntek el. Az ilyen jelenségekre és struktúrákra való hivatkozásokat felváltották a sokkal ködösebb, néha láthatatlan veszélyek és kockázatokra, például a magánélet feltételezett eltűnésére vonatkozó megjegyzések. 105 Ma valószínűleg az erősen önfejlődő, vagy önmozgató folyamatokról, és a digitális számítógépek nem szándékolt és váratlan társadalmi következményeiről van szó. Ahogy a kommunikációs és információs „forradalom” utat tör magának, Gouldner (1976: 240) más társadalomteoretikusokkal

együtt diagnosztizálja és eleve adottnak tekinti, hogy „az államapparátus hatalma, a technikai fejlődés funkciójaként, jelentősen növekedett. A modern technikák által támogatott állami hatalom növekedését különösen „a bürokratikus szervezeti forma korábbi fejlődése alapozta meg, amely hangsúlyozta az instrumentális viselkedést, a formális racionalitást és a tudományos, szakértői ügyintézést.” (Gouldner, 1976: 240) Bár Gouldner (1976: 241) azt is megjegyzi, hogy „a bürokratikus szervezet racionális-tudományos elemeit a nem-racionális, nem-tudományos politikai és gazdasági érdekek betokosítják és korlátozzák.” A számítógépesítés, az információ mechanikus visszakeresése és ellenőrzése, az elektronikus kommunikációs rendszerek jelentősen növelik az apparátus hatékonyságát, ami kiterjed társadalmi ellenőrzésére is. Úgy tűnik, az információs technikák kiaknázásának sebessége elrejti, hogy „az

üzlet, társadalmi, sőt személyi szerepek és struktúrák milyen mértékben alkalmazkodnak a számítógépek és információs rendszerek formalitásaihoz és korlátozásaihoz. (Rochlin, 1997: XI). Végül az ilyen folyamatokat ugyanolyan veszélyesnek, sőt veszélyesebbnek tekintik, mint a múltbeli technikai rendszereket, mivel az emberi lényeket eltérítik az igazán emberi lehetőségek megtapasztalásától és elérésétől. A társadalmi manipuláció feleslegessége Az önmozgató folyamatok és kockázatok fontos megnyilvánulásai között további olyan fontos fogalmak találhatók, mint a társadalmi tevékenységek nem-szándékos koncentrációja, a hatékony felügyelet, a központosított decentralizáció, a magánélet lerombolása, az emberi kapcsolatok növekvő szabályozása. Amikor a kutatók erőfeszítéseket tesznek, hogy igazolják a mai mindennapi élet növekvő társadalmi szabályozásának, racionalizációjának és koncentrációjának

veszélyeit, hajlandók eltekinteni azoktól a korábbi uralkodó elméleti szempontoktól, melyek a differenciálódást, felosztást és feldarabolást hangsúlyozzák. Az ilyen eredmények – úgy tűnik – szembekerülnek a hatékony és centralizált társadalmi ellenőrzéssel. 54 Az érvelés egészen nyilvánvaló. A társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok és az ellenőrzés technikai eszközei szervezettebbé, szabályozottá és rendszerezetté váltak a kései modernitásban, (vö. Giddens, 1985) és hajlamosak korlátozni a szabadság és az autonómia területeit. Már Max Weber (1920: 187) hangsúlyozta A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című klasszikus tanulmányában, hogy „(a modern társadalomban) erős tendenciát látunk az életstílus uniformizálására”. Ezek a társadalmi trendek példázzák a „modern gazdasági rend hatalmas világának” hatását. Max Weber [1920] 1958: 181) a saját megszokott józan stílusában

hozzáteszi, hogy „a gépi termelés technikai és gazdasági feltételeihez hozzákötött” társadalmi rend nem csupán azoknak az életét határozza meg, akik „fáradhatatlan erővel közvetlenül foglalkoznak gazdasági tevékenységgel”, de „az összes egyén életét is, akik beleszülettek ebbe a mechanizmusba”. És óvatosan előrejelzi, hogy „talán mindaddig determinálni fogja őket, amíg az utolsó kőszén el nem égett”. Legújabban Foucault és Braverman érveit összevegyítve, azt állítják, hogy az információs technikát a célok ellenőrzése és a felügyelet sokkal rugalmasabb formáinak piaci szférába történő bevezetése érdekében alkalmazzák. Az informatika gyors bevetése a növekvő mértékben központosított hatalom hosszú távú történelmi trendjének felgyorsításához is döntően hozzájárul. (például Hirsch, 1985; Sewell és Wilkinson, 1992: 283; Lyon és Zureik, 1996). A taylorizmus több mint vállalatvezetési

doktrína A modern társadalomban ténlegesen tanúi vagyunk annak a mozgalomnak, amely a taylorizmustól a társadalmi taylorizmusig vezet. (Webster és Robins, 1993: 243) Az ellenőrzési technikában történő technikai fejlesztéseket a társadalmi technikák „haladása”, például a vállalati kultúra manipulálása kíséri. (vö Willmott, 1993; Casey, 1995) A termelésben a munkateljesítmény és a bürokrácia fegyelmet és alkalmazkodó képességet követel. Vagy ahogyan Max Weber [1922] 1978: 1156) látja, a modern gyár anyagi helyzete és a bürokratikus apparátus „univerzális jelenséget hoz létre, amely egyre inkább korlátozza az egyénileg differenciált viselkedés jelentőségét” 106 . Az állam és a vállalatcsoportok fokozzák a szabályozott integrációt és csökkentik az autonómia önszabályozó kontextusait, annak érdekében, hogy kiterjesszék és megerősítsék saját hatalmukat. Így „a valaha szabad tevékenységek bevonásával és

bővítésével a korporatív kapitalizmus és az állami ügynökségek általában erősebben irányítják a társadalmi viszonyokat. Növekszik az „előírt” szerepek és érintkezések száma, ugyanakkor kifejlesztettek olyan ismérveket, amelyek a legalkalmasabbak az ügyek vitelére. Ezt a folyamatot, – sajátos érdekek elérése érdekében – az ellenőrzés racionalizálásának tekinthetjük. (Robins és Webster, 1989: 34; szintén Webster és Robins, 1986) Az eredmény „az elégtelen részvétel, elégtelen integráció és elérhetetlen, absztrakt követelmények” folytatódása. (Narr, [1979] 1985: 41) Legújabban az ellenőrzés és uralom formái – az információs és kommunikációs erőforrások mobilizálása révén – „hosszabb periodicitással működnek” (Webster és Robins, 1989: 325). De mi teszi képessé az állami ügynökségeket és vállalatokat arra, hogy hatékonyan racionalizálják és kiterjesszék társadalmi manipulációjukat a

szokásos mindennapi tevékenységekre? Az elnyomó apparátus miként képes – meglehetősen könnyen – hasznosítani az „információs szektorban” a technikai innovációkat? Végül, hogyan tudja elkerülni eme manipuláció, koncentráció és szabályozás vasmarkú szorítását és feltárni veszélyeiket? Hogyan lehetséges mindez? Robins és Webster (1988; 1989) sajátos képességet tulajdonítanak az államnak és a vállalatoknak abban, hogy az ellenőrzés céljára rendszerezetten összegyűjtsék, tárolják, megvizsgálják és szétosszák az információt. Szerintük az új információs és kommunikációs technikák révén alkalmazott felügyelet döntő kelléke a munkások és állampolgárok fegyelmezésének. Félnek attól, hogy a számítógép-alapú felügyelet például a hivatalokat egészségtelen üzemekké változtatja. A leginkább drákói forgatókönyvben a munkanap minden percének minden mozdulatát megfigyelik. (szintén Webster és

Robins, 1989) Végül 55 ezek a technikák ismét felfedeznek és kikényszerítenek a panoptikumra hasonlító olyan munkakörülményeket, amelyeket már Jeremy Bentham ajánlott ellenőrzési eszközként 1791ben. (vö Foucault, 1977) 107 A technikai innovációról azt tartják, hogy a vállalati és állami ügynökségek igényei hajtják előre. Párban működnek, irányítják és szabályozzák hihetetlenül nagyobbodó területeik ellenőrzését és jövedelmezőségét. 108 Bár az állam és a nagyvállalatok hatékony együttműködésének pontos okai némiképp homályban maradnak. Azt is alaposabban meg kellene vizsgálni, hogy miért tudják a technikai tudás fejlődését majdnem teljesen ellenőrzésük alá vonni. Mindezek ellenére, aligha kételkedünk e fejlemények társadalmi és kulturális következményében. Az információ és a kommunikáció csatornáinak korábban soha nem tapasztalt növekedése ellenére, Robins és Webster tétele végül is

csökkenti az egyén szerepét a demokratikus részvételben; növeli az elszigetelődést, fenyegeti az emberek magánéletét, növeli az egyén elhagyatottságának érzését és elmossa az élet magán- és közösségi formái közötti különbséget. Pontosabban a társadalom (amely, mindenféle teszt szerint legalább is Amerikában elveszőben van), átfejlődhet teszt-társadalommá. Amellett érvelnek, hogy a tesztek növekvő alkalmazása olyan mechanizmusokat hoz létre, „amelyek a modern társadalomban meghatározzák, vagy produkálják a személy fogalmát”, és megengedik és fenntartják a felügyeletet és az uralmat. (Hanson, 1993: 3) Gernot Böhme (1984: 15) hasonlóan attól fél, hogy a modern társadalom regisztrációs társadalommá alakul át, amely az egyes állampolgárokról rengeteg mennyiségű információt tárol, és ezeket kombinálja. Sokkal általánosabb értelemben Böhme úgy érvel, hogy a természet hasznosítása előfeltételezi a

„természeti objektumok” izolációját, purifikációját és szétválasztását, amelyek korlátozzák a természet spontaneitását, és alkalmassá teszik a sajátosan társadalmilag meghatározott funkciókra. Böhme azt állítja, hogy a technikai valóság társadalmilag elsajátított természet Ennek analógiájára a társadalom közösségi, vagy önelsajátítása is hasonló előfeltételeket igényel. A társadalom ellenőrizhetővé válik, mivel a tudás által szervezett: „A társadalmi folyamatoknak funkciók szerint kell differenciálódniok, és modellek szerint elrendeződniök. A társadalmi szereplők fegyelme lehetővé teszi, hogy viselkedésükről adatok legyenek összegyűjthetők. Társadalmi szerepük és tevékenységük csak addig fontos, amíg hozzájárulnak az adatgyűjtéshez”. (Böhme, 1992: 42) Amikor a modern társadalmat ebből a sajátos nézőpontból tudástársadalomként írják le, akkor a hangsúlyt a társadalomról szerzett

tudásra teszik, azaz a társadalmat már a megismerhetőség alapján szervezik meg. Egy népszámlálás például az ellenőrzés és a szimuláció céljaira megkétszerezheti az adatbázist. Anthony Giddens egy sokkal általánosabb állítást fogalmaz meg napjaink társadalmáról és a modernitás lényegéről. Giddens szerint a modernitás négy összekapcsolódó intézményi dimenziót foglal magába: kapitalizmust, indusztrializmust, katonai erőt és adminisztratív hatalmat. E helyütt Giddens (1990a: 21) modernitási folyamatról adott elméleti magyarázata különösen érdekes. Az adminisztratív erő az információ kontrollján alapul, és a „modernitás nemcsak újabban vált „információs társadalommá”. Ilyen volt már a legelejétől kezdve. A nyomtatás például az ellenőrzés ösztönzésének és az információ elosztásának egyik korai eszköze, és egyik feltétele volt a modernitás keletkezésének: „Az adminisztratív hatalom a

felügyeletre koncentrált: az információ alkalmazásával rutinszerűen megfigyelik egy adott népesség tevékenységét, legyenek ezek akár az államban, üzleti szervezetben, iskolában, vagy börtönökben.” Nyilvánvalóan és Giddens (1990a: 22) ezzel egyetért, a felügyelet mára jelentősen megerősödött, mivel az új információs technikák „a központosított ellenőrzés lehetőségét teremtették meg, messze túllépve a modernség-előtti társadalmi rendszerek lehetőségeit”. Giddens azonban válasz nélkül hagyja, hogy a szabályozott tekintélyelvűség felé tartó sodródásnak lesz-e tényleges eredménye, vagy az általános trend inkább az utópikus és radikális demokratizálás felé mutat. Ezek a Giddens által nyitva hagyott alternatív lehetőségek. 109 56 Még azok a társadalomteoretikusok is, akik általában érzékeny és tartós szkepticizmussal viseltetnek a technikai fejlődésbe épített logikával szemben, hajlamosak

hangoztatni azt a félelmüket, hogy az új technikai rendszereket az elnyomás, centralizáció és szabályozás eszközeiként lehet felhasználni. Erre Alain Touraine [1984] 1988: 107-108) hoz fel példát. Touraine elutasítja azt a nézetet, hogy a technikák előírják a választásokat, hogy az új technikák a hatalom eszközeit képviselik. „A technikai választások elsősorban és főként politikai természetűek.” Touraine mindazonáltal meg van győződve arról, hogy „az információ-termelő és információ-menedzselő apparátusok kialakulása a legtöbb területen a hatalom koncentrációját hozza létre. Egy ilyen koncentráció már régóta végbemegy az ipar világában. Sőt, most még tovább haladt előre A döntéshozó hatalom koncentrációja azonban azokon a területeken vált hangsúlyosabbá, ahol idáig csak korlátozott jelentősséggel bírt”. Közvetlenül nem nyilvánvaló, hogy Touraine állításai kölcsönösen kiegészítik-e

egymást. A kompatibilitás lehetséges, ha állítása, hogy a technikának nincsenek veleszületett pozitív, vagy negatív tulajdonságai, elméleti természetű. Az információs technika koncentrációt bővítő hatásairól szóló megjegyzései viszont empirikusak. Különösen érvényes ez az információs technika fejlődésének gyorsaságára, kiaknázására és társadalmi beépülésére nézve. Szándékai szerint ez empirikus állítás Touraine hangsúlyozza, a technika társadalmi hatásai elsősorban a társadalmi erők közötti viszonyok állapotát mutatják meg. Más szavakkal, ne essünk bele abba a csapdába, hogy a keletkező társadalmi struktúrát technikai társadalomként határozzuk meg. Nevét ne kössük össze egy sajátos technikai eszközzel (vö Touraine, [1984] 1988: 115). 110 Erkölcsi közömbösség, hatalom és tudomány Azok az erőteljes képzetek, amelyek figyelmeztetnek a modern életben megnyilvánuló erkölcsi közömbösségre, az

egyes emberi cselekvőképesség csökkenésére, a testületi szereplők ama képességére, hogy saját érdekükbe hatékonyan beavatkozzanak, potenciálisan a tudomány és technika sajátos felfogásához kapcsolódnak. A szabályozás, korlátozás, felügyelet és koncentráció a tudományos és technikai fejlődés közvetlen eredményeinek tekinthetők. E fejlemények erőteljes belső logikája önmozgató felépítményt hoz létre a tudományon belül és kívül. 111 A tudomány maga (akárcsak alkalmazásai) politika és etika nélküli technikai folyamattá válik. 112 A beletörődés, vagy a neheztelés tűnik a megfelelő válasznak e fejlemények elsöprő és ellenállhatatlan ereje láttán. Azonban, ha az államapparátus – a modern ellenőrző ügynökségek közötti legnagyobb játékos – elemzése hozzákapcsolódik az információ ellenőrzéséhez, nyilvántartásához és összegyűjtéséhez, elkerülhetetlen lesz a korlátozó szemlélet, amely az

összes állami tevékenységet egyetlen történelmietlen szándékba süllyeszti bele. Természetesen az állam és más modern intézmények által végzett ellenőrző tevékenységek semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül. Azonban az állam és más szervezetek rengeteg dolgot végeznek el Nem csupán összegyűjtik és monopolizálják az információt, vagy a tudást. Ez egyfelől túlértékelné az állam gyakorlati hatékonyságát, amely általában ugyancsak tudás- és információtermelő (vö. Schiller, 1993), másfelől leértékelné a ténylegesen teljesített funkciók széles körét Egyformán hiba lenne, és nem csupán a nyomasztó közösségi és magánproblémák fényében, ilyen vitathatatlan hatékonyságot tulajdonítani a tudományos tudásnak és a technikai termékeknek. 113 Szerintem a fő kérdés éppen az ellenkező probléma: nevezetesen a növekvő társadalmi jelentőségre szert tett tudomány és technika együttesen milyen mértékben

forrásai a bizonytalanságnak a modern társadalomban. 114 Tekintettel a résztvevői demokráciára és a mindennapi tudás politikai döntéshozatalba való jelentős bevonására, az ökológiai 57 problémákat általában csak a tudomány módszerei és eszközei „ismerik” el”. 115 Igaz, az érintett laikus általában nagyon érdeklődik a szakértők véleménye iránt. Bár a társadalmi differenciálódás klasszikus funkcionalista elméletében kialakított meggyőződés ellenére és mindazokkal szemben, akik óvnak bennünket a tudomány és a technika közvetlen elnyomó következményeitől, sok esetben a tudomány képtelen kognitív bizonyosságot nyújtani. Ezzel azt mondjuk, hogy a tudományos kutatás de-pragmatizált. Amint rámutattunk, képtelen határozott és igaz állításokat megfogalmazni, ha gyakorlati célokról van szó. És csupán többékevésbé plauzibilis és általában vitatott feltételezéseket, forgatókönyveket és

valószínűségeket tud megfogalmazni. 116 Ha a tudás határának rendszerszerű korlátairól alkotott megfigyeléseink helyesek, akkor az ontológiai és episztemológiai kérdéseket szociológiai természetűvé kell átalakítani. Kitekintés: A tudás hatalom Mindazonáltal (az instrumentális, akárcsak az egydimenziós) tudás és a technikai szakértelem egyik leghíresebb, lényeges és következetes elemzésének természetesen Marx Weber bürokrácia elméletét tekinthetjük. Általánosabban kifejezve, ez a modern politikai hatalom lényegileg racionalizáló eszközeinek elmélete. Eszerint „a bürokratikus igazgatás alapvetően az ellenőrzés gyakorlását jelenti a tudás alapján. („Herrschaft kraft Wissen”) Ez a tulajdonsága teszi különösen racionálissá Egyfelől technikai tudásból áll, amely önmagában elégséges ahhoz, hogy különleges hatalmat biztosítson. A bürokratikus szervezetek, vagy a hatalom hordozói továbbá hajlamosak arra, hogy

szolgálati tapasztalataik felhasználásával növeljék hatalmukat. A hivatal irányítása során szert tesznek a tények sajátos tudására, és maguknak sereg dokumentációs anyagot szereznek meg”. (Weber, [1922] 1964: 339) Nem vitás, Weber ebben az összefüggésben hangsúlyozza a szaktudás magasrendű hatékonyságát és lélektelen erejét. Weber elmélete a katonai és a közigazgatási apparátus állítólagos hatékonyságának idealizált, régi porosz felfogására, és talán személyes tapasztalatára emlékeztet. (vö Spittler, 1980; Niethammer, [1989] 1992) De a tapasztalat sokkal általánosabban mutat rá arra, amit Weber [1922] 1964: 339) Gazdaság és Társadalom című könyvében az alapvető szociológiai kategóriák levezetése formájában javasol. Nevezetesen, a bürokratikus szervezet „a hatékonyság legmagasabb fokát képes elérni, és ebben az értelemben formálisan a legismertebb racionális eszköze az emberi lények fölötti parancsoló

ellenőrzésnek. Minden más formához képest magasabb rendű a precizitás, a stabilitás, a fegyelem szigorúsága és a megbízhatóság tekintetében. Lehetővé teszi az eredmények különösen magas fokú kiszámíthatóságát a szervezet főnökei számára és mindazok számára, akik viszonyban állnak vele.” „A bürokratikus igazgatás felsőbbrendűségének elsődleges forrása a technikai tudás szerepén nyugszik, amely a modern technika fejlődése és a javak termelésében alkalmazott üzleti módszereken keresztül tökéletesen nélkülözhetetlenné vált.” Ezért, Weber szerint [1922] 1964: 337-338), „nincs különbség abban, hogy a gazdasági rendszert kapitalista, vagy szocialista alapon szervezték-e meg.” A bürokrácia a „tudáson alapuló uralom” formáját hozza létre. A hatékonyság, megbízhatóság, a pontosság, vagy a racionális ellenőrzés szintjét nem csupán adminisztratív államapparátusként tudja elérni, de a modern

legitim tekintély egyetlen más formája sem képes erre a szintre emelkedni. Weber szerint [1922] 1968: 225) a technikai tudás birtoklásában csak egyetlen intézmény magasabb rendű a bürokráciánál. Nevezetesen, saját érdekszféráján belül „a tőkés vállalkozó. Egyedül az ő típusa marad viszonylag mentes a racionális bürokratikus tudás ellenőrzésétől”. Azok az előnyök, amelyeket a tőkés vállalkozások a szaktudás tekintetében érdekszférájuk vonatkozásában, a 58 piacon érvényesülő egyfajta darwini kiválasztás eredményei: „A hivatalos statisztikában előforduló tévedéseknek nincs közvetlen gazdasági következménye a hivatalnok számára, de a kapitalista vállalkozás az általa elkövetett hibáért veszteséggel, talán létezésével fizet”. (Weber, [1922] 1978: 994). Az adminisztratív apparátus tekintélye a technikai tudáson alapul és személytelen jogi normákból vezethető le. 117 Az irodákban a hivatalnokok

világosan előírt illetékességi körülmények között végzik folyamatos és eljárásilag korrekt munkájukat. Így a jogi normák, szankciók és a tudás között konvergencia, sőt szimbiózis van. Az általános, szabványosított jogi normák hatékony alkalmazása általános, absztrakt tudást igényel. A jogi normákkal legalizált uralom rutinná teszi és megerősíti a technikai tudással elérhető uralmat. Azonban meg kell jegyezni, hogy a jogi szabályok és az objektív, technikai és személytelen tudás fogalmának Weber által leírt szoros konvergenciája a 19. század öröksége és fő képviselője Klasszikus víziója szerint az állami bürokratikus szervezeten belül a tudás legfőbb tárgya leginkább a „jogi rendszer, amelynek részei alkotják a kormányzati és hivatali apparátust, ellenőrzik tevékenységét és szabályozzák a magánszemélyekkel kialakított viszonyait. A törvényt úgy tekintik, mintha az állam maga beszélne. (Poggi,

1982: 356) A racionális bürokratikus tudás lélektelen, passzív társadalmi környezetben virágzik, amelyet „de-humanizáltak”. A bürokrácia hozza létre a leghatékonyabban azokat a nézeteket, amelyekre a modern kultúra formális apparátusa igényt támaszt. A bürokrácia különösen ismertető jegyeit fejleszti ki jól: „minél inkább „de-humanizált”, annál inkább képes a hivatali ügyintézésből kiiktatni a szeretetet, gyűlöletet, az összes tisztán személyes, irracionális és érzelmi elemet, amelyek nem kiszámíthatók.” (vö Weber, [1992] 1964: 340) Ezt a kapitalizmus sajátos erényeként ünnepelik. Minél inkább összetetté és specializálttá válik a modern kultúra, belső támogató rendszere annál inkább igényli a személyekről leválasztott és szigorúan objektív szakértőt. Szakértőt választ a régebbi társadalmi struktúrák basáskodása helyett, amelyeket még a „személyes szimpátia és szívesség, jóindulat

és hála mozgatott”. (Weber, [1922] 1968: 975). A modern bürokrácia sikeresen racionalizálja az irracionálist A formális és a lényeges racionalizáció közötti konfliktusok elkerülésével, például a politikusok célkitűző funkciójának bitorlásával a legjobb működésre törekszik. Ezért Weber számára döntő [1922] 1968: 979), hogy az erősen racionális környezet (például a jogi rendszer) viszonylag nem-szabályozott irányításának világa ellenére „elvben a bürokratikus ügyintézés minden aktusa mögött racionálisan vitatható „okok” állnak. Nevezetesen vagy a normáknak rendelik alá, vagy mérlegelik a célokat és eszközöket”. Röviden, a modern bürokrácia minden elemében példázza a cél-racionális cselekvést. A bürokrácia Weber által lefestett formális (vagy ideál-tipikus) elmélete a modernizációról alkotott felfogás magva. A tradicionális társadalommal és annak igazgatási rendszerével szemben a bürokrácia

kínálja a legnyilvánvalóbb és látható kontrasztot. 118 „A bürokratikus hivatalnoki kar kialakulásának mértéke jelenti az állam modernizációjának döntő mérföldkövét” (Weber, [1921] 1980: 320). Weber szerint továbbá a bürokrácia hajlik arra, hogy természettörténeti kategóriára hasonlítson. Ha összehasonlítjuk a „modern társadalmi rend másféle támaszaival, – nagyobb elkerülhetetlenségének köszönhetően – kiemelkedik közülük”. (Weber, [1922] 1976: 834) Az egyén könyörtelen passzivitását a szabályok, a fatalizmus és a bürokratizálódás győzelmének modern rendszere igényli. Ez a munkamegosztás révén jön létre. Hihetetlen racionalitása miatt a modern élet valamennyi életformáját Adorno és Horkheimer később az „irányított világ” fogalmába sűrítették. 119 Végül, a technikai szakosodás racionalitása elfedi, hogy a bürokratikus szervezet valójában a gép modellje. Ezzel eltitkolja a tiszta

funkcionalizmuson alapuló ész rendíthetetlen hatalmának veszélyességét is. „Egy élettelen gép objektivált tudat. Csupán a tudat tudja felruházni erővel az embereket, hogy szolgálatukba állítsák, és ugyanúgy uralják mindennapi munkaidejüket, mint 59 ahogy ténylegesen a gyárban is tették. Az objektivált intelligencia szintén életre kelti a gépet, a bürokratikus szervezetet, begyakorolt specializált képességeivel, az igazságszolgáltatás megosztásával, szabályaival és tekintélyének hierarchikus viszonyaival. Az élettelen géppel együtt létrehozta a rabszolgaságot, amely az embereket egy nap talán ugyanolyan hatalomnélküli fellahokká változtatja, mint az ókori Egyiptomban”. (Weber, [1922] 1978: 1402). A modern államok alkotmányában található legálisan szankcionált jogoktól, és az állami bürokratikus apparátus uralmának formális határaitól eltekintve, az állami bürokráciával szembeni ellenállás egyetlen

lehetséges ellenállási eszköze az állampolgárok számára olyan szervezetek létrehozása, amelyek ugyanezen uralmi folyamathoz vannak kötve. Azonban Robert Michels [1915] 1958) politikai pártokról adott elemzésére reagálva, Weber [1922] 1964: 338) arra figyelmeztet, hogy „ha a bürokratikus ellenőrzés tárgyait alkotó emberek menekülni akarnak a létező bürokratikus apparátus befolyása elől, normálisan ez csak akkor lehetséges számukra, ha megalkotják saját szervezetüket, amely ugyanúgy alá van vetve a bürokratizálás folyamatának.” 120 A Gazdaság és Társadalom-ban, Weber felvázolja a bürokratikus apparátussal felruházott jogi tekintélyt, vagy a technikai tudás magasabb rendűségét. De politikai írásaiban másutt vizsgálja a bürokrácia „diszfunkcióit” és tökéletlenségeit, a bürokratikus irányítás korlátait és intézményi kapcsolatait, például a társadalmi osztályhoz és sajátos történelmi kontextusban kialakult

aspirációihoz fűződő kapcsolatokat. A jogi tekintély a rutinná tétel, a „tanult tehetetlenség” és az antinómiák tárgyává válik. Konfliktusok keletkezhetnek (Merton, 1939: 560-568) és az alárendeltség, akárcsak a tehetetlenség költségei növekedhetnek. A bürokráciák nem csupán tudást akkumulálnak, hanem egyben megkísérlik megvédeni ezt a tudást attól, hogy a „kívülállók” is hozzáférjenek. (vö Weber, [1922] 1968: 990-993) Arra törekszenek, hogy majdnem teljesen elkerüljék technikáik nyilvános megvitatását, miközben a politikai vezetők növekvő mértékben „dilettánsok”. A szakértőket csupán más szakértők tudják ellenőrizni és sakkban tartani. (Weber, [1922] 1968: 994) Ki ellenőrzi a hivatalnoki apparátust? Weber szerint [1922] 1964: 338) az ilyen kontroll a nem specialisták számára csak bizonyos mértékig lehetséges. Általában, „a képzett, állandó hivatalnok hosszú távon sokkal valószínűbb hogy

megtalálja a maga útját, mint névleges főnöke a kabinetminiszter, aki nem specialista”. Azonban Weber tudta, hogy az állam nem képes akcióit hatékonyan megvalósítani, mint ahogy a racionális bürokratikus tudás viszonylagos magasabbrendűsége is korlátozott. Amint rámutattunk, az egyetlen csoport, amely meg tud menekülni a racionális bürokratikus tudás ellenőrzése alól, a tőkés vállalkozók csoportja. Csak a vállalkozó képes viszonylagosan immúnis maradni a jogi tekintéllyel szemben. Érdemes megvizsgálni, hogy Weber [1922] 1968: 994) miért gondolja, hogy a kapitalistát többé-kevésbé miért nem éri utol az állami bürokrácia. Szerinte az állam gazdasági ügyekbe történő beavatkozása viszonylag azért hatástalan, mivel a tőkés vállalkozó imponáló ténytudása és a vállalat ama képessége, hogy megvédje az idevágó információkat a kívülállók ellen, hatékonyabb mint a közhivatalnokoké. A tudás és a jogi normák

fontos formáinak konvergenciáját, amely Weber bürokrácia felfogásának a szíve, a 20. században a modern állam kiterjedt funkcióinak és ambícióinak eredményeként fokozatosan aláásták. A tudás még számít Azonban a jogászi diskurzus monopóliumszerű szerepét, s ezzel együtt az állami uralom kognitív bázisának természetét növekvő mértékben megkérdőjelezték és helyettesítették a tudás más fontos, különösen tudományos formáival. A jogi megközelítéssel szemben, egyre fontosabbá váltak a tudományos diszciplínákból származó különböző formák. Ezeket a kibővített menedzseri felelősségű állam összegyűjtötte és átalakította. A jogi tudáshoz képest inkább a társadalmi tudás vált a bürokratikus szervezetek konstitutív aspektusává és a politikai döntések alapjává, 60 annak érdekében, hogy megoldja az állam által kijelölt, vagy jóváhagyott társadalmi problémákat. Az a tény, hogy nemcsak a tudás

jogi, hanem más formái is növelték a bürokratikus szervezet megbízhatóságát, számos pozitív és negatív, várt és nem várt következményekkel befolyásolta az állam erőfeszítését, hogy akaratát rákényszerítse más társadalmi intézmények és egyének viselkedésére. Poggi szerint (1982: 358) a negatív következmények között találjuk, hogy „leértékelődik a laikus ítélkezés jelentősége. Passzivitásuk miatt az állampolgárok még az őket közelről érintő állami tevékenységeket (amelyeknek talán még haszonélvezői is) sem képesek tudatosan megfigyelni”. Arra szeretnék rámutatni, hogy a bürokratikus szervezeteknek a tudás más formái felé való fordulása ellenkező hatást vált ki. Nevezetesen, jelentősen lecsökken a jogi tekintély ama képessége, hogy „a dolgokat egy kézbe gyűjtse össze”. Végeredményben jogosan beszélünk a tudásalapú tekintély és az állami hatalom csökkenéséről. Egy ilyen

következtetés jogosult, ha az állampolgárokra is ki akarjuk terjeszteni a tudásformák növekvő fontosságát és elérhetőségét. Az állampolgárok „tudásképessége” miért lenne statikus tulajdonság? Másik kérdés, hogy a nagyméretű szervezetek bürokratizálódása és „racionalizációja” már elérte-e az „érettség” állapotát? (Feltéve, hogy az ilyen szervezetek valaha is elérhetik a racionalitás észrevehető mértékét). Elsődlegesen a piaci erők és a hatékonysági megfontolások váltják-e ki a további strukturális változásokat a szervezetekben, vagy a tekintélyi viszonyokban? A modern szervezetekben elvégzett empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy ezek a testületi szereplők messze állnak a hatékonyság és a racionalitás modelljeitől. Sőt, a szervezeti változást nem mindig, és egyre kevésbé hatékonysági megfontolások mozgatják. A nyereség nem szükségszerűen jelentkezik hatékonyságban és racionalitásban.

(vö DiMaggio és Powell, 1983) A szervezeti stílus és siker egyre kevésbé alapul a bürokratikus modellen. A modern társadalmak szervezeti spektrumában egyre kevésbé támaszkodnak a centralizációra, a homogenitásra és a hierarchiára. A szervezeti minták száma megnövekszik, és csökken az a „várható élettartam”, amelyben bizonyos szervezeti struktúrák példaként szolgálnak. A 80-as években végzett kiterjedt terepkutatások során (Kanter (1991; Barzelay szintén, 1992) arra a következtetésre jutottak, hogy noha a trend kiterjedtsége nem teljesen világos, a nagy szervezetek valamiféle poszt-bürokratikus szakasz felé mozognak. A nem-bürokratikus és nem-hierarchikus szervezeti modellek iránti növekvő figyelem visszavezethető a második világháború légügyi-repülési projektjeire. Azért csökken a vállalati bürokrácia legitimitása, mert válaszolni kell a gyorsan változó szervezeti környezetre, amelyet egyre inkább esetlegességek

és bizonytalanságok jellemeznek. A kontingenciák és bizonytalanságok pedig nem kockázat-kerülést, nem egyneműséget, rendet és ismétlődést, hanem kreativitást, rugalmasságot, függetlenséget és teljesítményt igényelnek. E vállalatok alkalmazottai számára a poszt-bürokratikus szervezeti stratégiák olyan dolgokat ígérnek, mint a nagyobb elégedettség és több jutalom, amelyeket Kanter (1991: 75) szintén hangsúlyoz. „Azonban kontingens módon e hasznok többsége inkább attól függ, amit az egyén – és a csoport – tesz és nem attól, amit a cég automatikusan biztosít.” A modern társadalomban a tudás elosztásával foglalkozó dolgozók csoportjai azonban nem mind az állam alkalmazottai. Sok önfoglalkoztató dolgozó is van A közhivatalnokok és szakemberek osztályai nemcsak teoretikus szempontból, de összehasonlító történelmi szempontból is sok hasonlóságot, rokonságot mutatnak. Ezért együtt kell őket tárgyalni Például,

történelmi karrierjükben megfigyelhető fontos különbségeik ellenére, a német burzsoáziában és az angolszász középosztályban igen sok közös vonás van, mivel mindkettő „nagyjából olyan tulajdonságok alapján keletkezett, amelyek a szakmák és a bürokrácia modelljeiben egyaránt megtalálhatók”. (Gipsen, 1988: 563) 61 5. fejezet: Törékeny társadalmi struktúrák Nagyon sok hozzáértő hang beszélt általában a társadalomelméletben az állam, a társadalmi intézmények és a modern társadalom más nagyszervezeteinek jelentős növekedéséről. Az utóbbi évtizedekben pedig különösen (például Habermas, [1981] 1984; Giddens, 1985; Mann, 1986; Tilly, 1990). Más megfigyelők élesedő és elmélyülő szakadást jeleznek a közvetlen személyközi kapcsolatok modern világa, vagy a mindennapi élet világa és a szervezeti világ szervezett kapcsolatmódjai között. (Calhoun, 1991: 96-97) A kollektív és az egyéni szereplők közötti

felosztás a múlt olyan dichotómiáit ismétli meg, mint a Gemeinschaft és a Gesellschaft különbsége. Ezek alapvető szociológiai ellentmondásokra, és nagyon gyakran a „hagyományos” életformák káros „felbomlására” utalnak. Azt a kérdést szeretném felvetni, hogy a társadalomelmélet számára ezek az elképzelések ugyanolyan fontosak-e, mint a múltban voltak? Vagy olyan keletkező realitások-e ezek, amelyek megszüntetik ezen elméletek jelentőségét? A potenciálisan közelgő nagy éghajlat-változás fényében tanácsos arra gondolni, hogy nemcsak az emberek törékenységét hasonlítjuk össze a természet hatalmas erőivel, (vö. Braudel, [1979] 1992: 50), de az összes társadalmi struktúrát is sérülékenynek kell tartanunk. Különösen, ha szembeállítjuk őket maximális előrejelzésre és ellenőrzésre irányuló megalapozott terveinkkel. A társadalmi struktúrák fokozódó törékenysége tudástársadalmakban kellően látható. Ez

egyenértékű annak elismerésével, hogy a tudástársadalmak egyre inkább emberi alkotások. A modern társadalom növekvő történetisége – érthetően kifejezve – az emberi cselekvés bővülésének eredménye. A tudás az emberi cselekvés lehetőségének feltétele Jelenleg az objektivált tudás hatalmas építménye közvetíti viszonyainkat a természethez és egymáshoz. Ma nagyon nehéz a természetet az olyan „tiszta” formájában megtapasztalni, amelyet nem érintett emberi tevékenység. A társadalmi viszonyokat is az adminisztratív, jogi, vagy technikai ügyek növekvő tömege közvetíti. A természet anyagi elsajátítása azt jelenti, hogy a természet fokozatosan emberi termékké alakul át, amelyet a társadalmi struktúra ural. Ez a struktúra lényegében tárgyiasult tudás. Nevezetesen, a természet törvényeinek felismerése és magyarázata, amelyeket mérnöki tervezéssel és szerkesztéssel kiterjesztenek. A társadalom önelsajátítása

egy analóg folyamaton keresztül történik. A társadalmi termelés és az adattermelés útján, amelyek társadalmi ténnyé válnak. Ezáltal létrehozzák a társadalmi és politikai valóságot, amely kikényszeríti a társadalmi viselkedés szabályait és a közösségi élet bürokratikus rutinná válását. A jelenkori társadalmi feltételek előzetes jellemzése mennyiségi diagnózist is igényel. A társadalom szférájában és a társadalmilag közvetített természetben a tevékenységnek egyre nagyobb része már nem a termeléshez, hanem inkább a reprodukcióhoz és különösen a tudás újraelőállításához kötődik. Ugyanígy elsősorban a feltételek reprodukciója teszi lehetővé sajátos hatások és folyamatok megjelenését. Emelkedik minden egyes ember tudásképességének általános szintje, miközben sokkal kevésbé koncentrált a tudás eloszlása. Ha szimbólumokkal akarnánk megragadni az iparitól a tudástársadalmakig történő

változást, akkor az ipari társadalmakat piramis-alakban szervezett és ellenőrzött társadalomnak tekinthetnénk. A tudástársadalmak pedig sokkal inkább meghatározott központ nélküli mozaikokra emlékeztetnek bennünket. 62 A posztipari társadalmak világa A kontraszt kedvéért közelebbről megnézem a posztipari társadalmak tervezését és szövetét, „a nyugati társadalom történelmi metamorfózisát”, ahogy Daniel Bell (1973: 164) nevezte. A Posztipari társadalom közeledése című könyve olyan intellektuális és politikai kort képvisel, amelyet az utópikus tervezési sémák lelkes támogatása tartott működésben. Bell (1973: 344) például kijelenti, hogy lehetséges lesz „megtervezni az alternatív jövőket különböző formákban, s így nagyban megnő annak mértéke, hogy mit választhatunk, és mivel ellenőrizhetjük az életünket befolyásoló ügyeket.” A tervezésről szóló tézise a kollektív szinten lévő társadalmi

realitásokra vonatkozik. Ezen a szinten a hatékony tervezésről és az alternatív cselekvés fölötti nagyobb ellenőrzésről szóló kijelentése tévedésnek tekinthető. (A kijelentés arra vonatkozik, hogy jelentősen meg lehetne változtatni az egyenlőtlenség társadalmi struktúráit, vagy a deviáns viselkedés rátáját.) Bell erős optimizmussal vélekedik a társadalmi struktúrák felülről lefelé történő konstruálásáról, tervezéséről, irányításáról és ellenőrzéséről. A kormányzati és hivatali apparátusok valamennyi szintjén, az üzleten, a nagyobb társadalmi intézményeken, végül, de nem utolsó sorban a Nagy Tudományon keresztül. Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat Bell posztipari társadalomról adott tervezetében is kétes feltevéseket tartalmaz. (Bell, 1973: 159) Hangsúlyozza, hogy egyfelől a posztipari társadalmakban az élet inkább a „közösségi társadalom”, nem a „piactársadalom” élete. Másfelől Bell

nyomatékosan azt mondja, hogy az agrárkorszak természeti valóságáról az ipari társadalom „technikáira” váltunk át. A posztipari társadalomban pedig a társadalmi világ felettes létezésére, avagy társadalmi konstruálására megyünk át. Egy közösségi társadalomban a javakból és a szolgáltatásokból való részesedés, amelyek elosztását inkább közmechanizmusok, vagy közválasztás, semmint a piac, vagy egyéni preferenciák végzik, jelentősen megnövekszik. A közösségi társadalomban továbbá a tiszta mennyiség és a „jogok” köre megnöveli a „köz” felelősségét a piac externalitásaiért. De ahogy a személyek közötti játékok, úgy a társadalmi cserék is egyre bonyolultabbá válnak. A posztipari társadalomban valószínű az egyének és csoportok növekvő közösségi részvétele. Azonban „a részvétel növekedése paradoxonhoz vezet: minél több tagja van egy olyan csoportnak, ahol mindenki különböző és

versenyző célokat keres, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy ezek a csoportok nem kérdőjelezik meg mások érdekeit a sarokba szorítottak frusztrációjának és hatalomnélküliségének érthető érzésével”. Más szavakkal, a társadalmi kapcsolatok bármely tervezése és ellenőrzése olyan körülmények és feltételek között válik nehézzé, amikor a társadalmi konstrukció kerül előtérbe. A Bell által anticipált feltételek ezért sokkal ésszerűbben és realistább módon írják le a jövőbeli társadalmi struktúrák és kapcsolatok lényegi törékenységét. Mindazonáltal Bell (1973: 28) posztipari társadalomról adott beszámolóját erősen ösztönözték azok az elvárások, amelyek a fejlett társadalmakban lévő jobb és sokkal hatékonyabb „szervezett komplexitás menedzsmentjéhez” fűződtek. (Gondoljunk a nagy szervezetek és rendszerek komplexitására, a nagyszámú változók komplex elméletére.) Ezáltal megvalósulhat

a „társadalmi alkimista álma: a tömegtársadalom „rendezettsége”. (Bell, 1973: 33). A társadalmi valóság komplexitása és az ilyen valóság rekonstruálása intellektuálisan bonyolult fogalmakat kíván. Ezek pedig jelentős szerepet játszottak a korábbi társadalomtudományi kutatásban, például a praktikus tudás fejlesztésére irányuló törekvésekben (vö. Stehr, 1992) Ezért nem meglepő, hogy Bell szerint a társadalomtudományok és a hozzá kapcsolódó diszciplínák ma már átlépték azt a korábbi határt, amelyen túl a nagyobb, vagy komplexebb „változók kötege” már sikeresen manipulálható. Bell a tudomány 18. század óta megtett haladását valójában az egyidejűleg kezelhető változók számának fokozatosan növekedésében jelöli meg. A kétváltozós problémáktól 63 eljutottunk a kisszámú független változókhoz. Végül a posztipari társadalom komplexitása miatt előálló intellektuális és szociológiai

problémák nagyszámú interaktív változót produkáltak. Bell egyetértően mondja (1973: 29), hogy „a modern rendszerteoretikust dicséri, hogy ma már rendelkezésre állnak e rendszerek vezetésének technikái”. Az új fejlesztések alkalmazását a kognitív technikákban úgy tervezték meg, hogy vele manipulálni tudják az intellektuális technikát jelentő nagyszámú változókat. Az intellektuális technikákat az algoritmusok helyettesítőjeként definiálják. Ezek egy gépben, egy számítógépprogramban, vagy intuitív állítások matematikai formulán alapuló használati utasításában testesülhetnek meg. Az intuitív állításokat formalizált döntésekkel helyettesítették A számítógép, mint eszköz különösen alkalmas az ilyen probléma-megoldó szabályok alkalmazására és végrehajtására. Az intellektuális technikára röviden az a jellemző, hogy világosan elválasztja egymástól az eszközöket és a célokat a társadalmi

cselekvésben. Ezért a kockázatokkal és költségekkel kapcsolatos számvetés alternatív eszközökkel kapcsolódik össze. Végül, szituáció-előtti eszközöket kell kijelölni az előzetes célok számára. Valamennyi szituációban a kívánatos akció azt a stratégiát foglalja magába, amely a „legjobb” megoldást biztosítja. Bell „intellektuális technika” fogalma azt a régóta létező ambíciót (vagy félelmet) fogalmazza újra, hogy olyan „automatizált” döntéseket hozzunk, ahol (a céloktól többé-kevésbé független) eszközök és a célok is előre ismertek. Más szavakkal Bell „intellektuális technika” metaforája azonos a modern társadalom „racionalizációjának” folyamatával. Kivéve, hogy a számítógépet ma azonosítják az „intellektuális technika” hatékonyságnövelő eszközével. Az új intellektuális technikának az a jellemzője, hogy a modern társadalomban a nagy társadalmi szervezetek egyre inkább

rendelkezhetnek vele. „Arra irányul, hogy meghatározza a racionális cselekvést és azokat az eszközöket, amelyekkel e cselekvés megvalósítható.” (Bell, 1973: 30). Kollektív és egyéni cselekvőképesség Teljes ellentétben eme elképzelésekkel, a tudástársadalmak soha nem látott mértékben önalakító társadalmi viszonyokkal rendelkeznek és jövőjüket, beleértve az önelpusztítás képességét is, maguk hozzák létre. Azonban ez nem jelenti, hogy az ilyen kollektív képességek összegeződnének a társadalmi kapcsolatok soha nem látott és növekvő mértékű képességében, amely hatékony rendet, ellenőrzést és manipulálást tesz lehetővé. Ellenkezőleg, a kibővült cselekvőképességnek fordított hatása van. Az adminisztratív testületeknek nemcsak a tervezési, de az elnyomó képességét is korlátozza. A cselekvőképesség hatóköre növekszik, és a cselekvőképesség elosztása is változik. Döntő az új elosztás Az

elosztás nem azonos az egyéni és kollektív cselekvőképesség lineáris növekedésével. A növekedés egyenlőtlenül oszlik el. Az egyének és a kiscsoportok aránytalanul jutnak hatékonysághoz Ezért a kollektív tervezési erőfeszítések, társadalmi ellenőrzés és manipuláció potenciális céljai szempontjából bármennyire is jól tervezettek, növelik az ellenállással, változtatással, késleltetéssel, vagy frusztrációval kapcsolatos képességeiket. A múltban képlékeny cselekvéstárgyakból eredő obstrukció, rekonstrukció, vagy újratervezés a mindennapi kapcsolatok tartós tulajdonságává és a tudástársadalmak tudatává válik. A tudás mind állandó forrása a változásnak, mind alapelve a társadalmi szervezetnek. A tudástársadalmak soha nem látott eszközökkel és módokkal ruházzák fel a társadalmi szereplőket, amelyekkel ők kiegészítik a társadalom önalakító képességét. 121 A történelmi összehasonlítás

szempontjából, a társadalomnak rendkívül különleges az a képessége, hogy beavatkozzon, önmagára és környezetére visszahatóan cselekedjen. De ez nem erősíti meg a társadalom ügyeinek rendezésére és ellenőrzésére irányuló kollektív képességet. A tudástársadalmak nemcsak politikai entitásokként mutatkoznak eléggé törékenynek. Nem 64 azért törékenyek politikailag, mint egyesek vélik, mert liberális demokráciák, hanem azért, mert tudáson alapulnak. A tudástársadalmak potenciálisan növelik a liberális demokráciák demokratikus jellegét. De ahogy kibővül az értelmes politikai részvétel lehetősége, néhány – a politikai rendszerrel összekapcsolódó tulajdonsága – különösen a „dolgok elvégzésének” képessége, vagy akaratának érvényesítése, növekvő mértékben csökken. 122 E fejezet hátralévő részében és a következő részben a tudástársadalmak irányíthatósága címen részletesebben meg fogom

vizsgálni a cselekvőképesség egyenlőtlen bővülésének tézisét a tudástársadalmakban. Kezdetben ezt a cselekvő egyének, vagy kis csoportjaik szempontjából vizsgálom meg. Azaz a korábbi elemzés szubjektumai szempontjából, akik a nagy intézmények és vállalatok tevékenysége következtében hatalom nélküli objektumokká váltak. Áldozatokká, kívülállókká, képesség-nélküli emberekké sikerült őket redukálni. A következő fejezetben a nagyobb kollektívák, köztük az állam bővülésének hatását fogom tárgyalni. A cselekvőképesség egyenlőtlenségének tézisét és ennek társadalmi következményeit számos okból részletesebben ki kell fejteni, meg kell vizsgálni. Ez a tézis központi szerepet játszik elemzésemben, de egyben ez az a tézis, amelyet könnyen félre is lehet érteni. Először, a társadalmi valóság növekvő esetlegességéről szóló általános tézisből nem következik, hogy a társadalmi és politikai

viszonyok valamely központba olvadnának össze, amely túllépne a hatalom és konfliktus irracionalitásain. Ellenkezőleg, a társadalmi és politikai konfliktusok például általánosak, ami azt jelenti, hogy elvesztik korábbi elsődlegesen gazdasági konfliktus jellegüket. Másodszor, a társadalmi viszonyok rugalmassága és tartóssága nem idéznek elő nagyobb társadalmi egyenlőtlenséget, növekvő politikai elidegenedést és alacsony politikai részvételt. Nem vezetnek karizmatikus politikához, nem biztosítják a társadalmi ellenőrzés hatékonyabb formáit. A társadalmi fegyelem sem hatékonyabb, mint azokban a társadalmakban, ahol kevesebb és kevésbé hatékony eszközök állnak a hatalmasok rendelkezésére akaratuk érvényesítésére. Harmadszor, a technikai és a technikai racionalitás elterjedését vizsgálók körében félelmek uralkodnak, hogy a társadalmi valóság növekvő esetlegességét ténylegesen a hatalmi csoportok érdekében

használják fel. Jelentősen megnövelve ez által a társadalmi, kulturális és politikai szakadásokat a modern társadalomban. A tudás a hatalmasok kizárólagos eszközévé válik. (vö Gaventa, 1993: 26) E nézet jellegzetes formája az a kijelentés, hogy a fejlett technikai intézmények az erősen központosított és intenzív társadalmi kontroll ügynökségei. Logikájuk más értékeket is előcsalogat. A technika – beleértve a társadalmi technikát – ezért létrehozza a saját politikáját, amely a dolgok irányításával helyettesíti a kormányzást. Ellenáll a beavatkozásnak, szerepeit, értékeit végső soron az uralkodó elit érdekében használja fel. (McDermott, 1979) Hermann Kahn és B. Bruce Biggs (1972: 9) az Eljövendő dolgok című futurisztikus tanulmányukban „az innovatív és manipulációs társadalmi mérnökség tartós fejlődését, azaz a társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági világokra növekvő mértékben

alkalmazott racionalitást, az anyagi világ alakításának és kizsákmányolásának” tekintik. Szerintük ez a fejlődés a nyugati kultúra egyik legjellegzetesebb hosszú távú trendje. A „technikai állam” hajnaláról szóló felfogás teljesen összeegyeztethető a konzervatív és a liberális politikai filozófiákkal. Felidézve Saint-Simon ipari társadalomról adott vízióját, Helmut Schelsky és Herbert Marcuse a maguk módján, – amit a következő fejezetben részletesebb ki fogok fejteni -, a technikai racionalitás imperatívuszai győzedelmes és nyilvánvalóan visszafordíthatatlan elterjedésének elméletét fejlesztették ki. A „tudásipar” által támogatott dolgok igazgatása (vö. Eyerman, 1992: 51-25), az egydimenziós egyének, és a túlsúlyossá vált modern hatalmak elleni hiábavaló ellenállás fémjelzik a tudományostechnikai civilizációt. 123 Azonban a technikai racionalitás és uralom elkerülhetetlen szövetsége a fejlett

ipari társadalmakban a Schelsky-féle tudományos civilizáció, vagy a 65 Marcuse-féle egydimenziós ember felfogásában, legjobb esetben is egyoldalú elképzelés. Legrosszabb esetben nem képes megragadni a fejlett társadalom döntő vonásait. Sőt, a technika elmarasztalása sohasem képes beigazolni, amint erre Alain Touraine [1992] 1995: 103) emlékeztet bennünket, hogy a modern társadalomban az eszközök célokká válnak. A társadalmak nem gépek. Negyedszer, a társadalmi valóság növekvő esetlegessége paradox módon inkább összekapcsolódik a rugalmasság hiányának, sőt a tehetetlenség és segítség-nélküliség érzetével, mintsem a kialakult társadalmi helyzet emancipációs lehetőségeivel. Ahogy Johannes Berger (1986: 91) leírja a kérdés kapcsán: „minden nagyon véletlenszerű a modern társadalmakban, ugyanakkor azonban be van ágyazva az érdekérintett „rendszerszerű” összefüggésekbe Mit lehet ténylegesen megváltoztatni: a

közlekedés irányát, a jövedelemelosztást, vagy az üzletek zárási idejét szabályozó törvényeket? A társadalmi feltételek rugalmasságának tapasztalása zavaros értelemben az esetlegesség tudatához kapcsolódik”. Azonban nem a társadalmi alrendszerek önközpontú működése a legfontosabb kérdés. Például a gazdaság inkább elhanyagolja a célokat, viszont irányítja a gazdasági érdekeket. Bár még az alrendszereken belül is növekedhet a lehetőségek közötti választás foka, mégis nagyobb lehet az autonómia a cselekvéshez szükséges erőforrások mobilizálásában és az eredmények mérlegelési képességében. Az ilyen változásokat a cselekvés fontos dimenziói fölötti ellenőrzés és manipuláció csökkenése kíséri. Az autonómia növekedése együtt jár a társadalmi cselekvés számtalan dimenziója fölötti ellenőrző képesség hanyatlásával. A társadalmi cselekvés rugalmassága attól függ, hogy az állampolgárok

tudatában mennyi reflexív tudás halmozódik fel a társadalmi valóság természetére és a természet természetére vonatkozólag. És hogyan alkalmazzuk ezt a társadalmilag konstruált és emberi alkotásként ismert célok esetében. Mindazonáltal ezek a hatások teljesen különböznek a kutatók által előzetesen várt hatásoktól. A kutatók óvnak a technikai állam hajnalától, vagy a tudomány és technika társadalmi hatása által előidézett zárt társadalmi viszonyoktól. A tudomány és a technika valóban létrehozzák a társadalmi viszonyok ilyen vasketreceit, azonban ezek különböznek azoktól, amelyeket az 1960-as évek társadalomelméletei képzeltek el. Az ilyen tudás elterjesztése azt jelenti, hogy a hagyományos intézmények képesek kikényszeríteni a fegyelmet, vagy szolgálják a hanyatlást. Könnyű olyan erőforrásokat szerezni, amelyek hatékonyan ellenállnak a társadalmi kényszert képviselő központosító erőknek,

szervezeteknek. Legtöbbször az ilyen ellenállás nem ölti fel a feszültség, vagy a drámai kihívás formáját. Ezért egészen pontos Lübbe (1987: 95) újabb megfigyelése ama képességünkről, hogy miként képzeljük el jövőbeli feltételeinket. Az előrejelzések pontatlansága a növekvő tudás sokszorozódásának eredménye: „A történelem minden korábbi szakasza saját jövőjével kapcsolatban kulturálisan jelentős előnyt élvezett. Sokkal több helyes állítása volt jövőjéről, mint amennyire ma vagyunk képesek.” Lübbe közvetlenül a tudás mennyiségének növekedésében látja annak okait, hogy képtelenek vagyunk elképzelni jövőbeli feltételeinket és társadalmi feltételeink növekvő törékenységét. Bár Lübbe főleg a technikai tudásra fókuszál, feltételezi, hogy az események nagy tömege miatt a rendelkezésre álló tudás mennyiségével arányosan változnak meg az élet strukturális feltételei. A jövő

elképzelésének és ellenőrzésének valószínűsége a tudás növekedésével nem javul, hanem csökken. A jövőbeli feltételek megjósolhatatlanságának értelmében a társadalmi struktúra törékenységének tézise azonban többet jelent annál, mintsem a popperi teoréma újrafogalmazásának tekintsük. E teoréma szerint most nem tudhatjuk, hogy mit fogunk tudni a jövőben. 124 A cselekvési képesség kiterjedése az egyének és a kiscsoportok esetében igen jelentős. Különösen azért, mert a kismértékű bővülés is nagy hatással járhat. Például ezt figyelhetjük meg a nagyszervezeti szereplők konfliktusos szituációi esetében. Dorothy Nelkin (1975: 53- 66 54) arról készített tanulmányt, hogy a technikai szakértőket miként használták fel két nagy vitatott politikai döntés esetében. Egy nagy repülőtér bővítéséről és egy USA-ban épülő erőműről volt szó ezekben az ügyekben. „Akik ellenezték a döntést, azoknak nem

kellett érveket összegyűjteniök”. Azaz, „csak azokat a kérdéseket kellett felvetniök, amelyek aláássák a fejlesztő szakértelmét, akinek hatalma és legitimációja a tudás monopóliumán, vagy a szakértők állításain nyugszik”. A Nelkin által tanulmányozott politikai döntések mindegyikében, – a repülőtér bővítése és az erőmű fejlesztése esetében egyaránt -, ambivalenciák, bizonytalanságok és viták voltak a különböző szakértők között. Ezek a viták a meghallgatások során derültek ki. A versenyző nézeteltérések ösztönözték is, egyben igazolták is mindkét politikai kihívást. Első esetben az érintett állampolgárok konfliktusos szituációját, második esetben a meghallgatás végén elért végső döntéseket befolyásolták. A viták fontosabbak voltak, mint az eredeti tervek, amelyek a konfliktust kiváltották (vö. Nelkin, 1974). Végül is nem építették meg sem a repülőteret kiegészítő kifutópályát,

sem a nukleáris erőművet. Bár helyette befejezték egy szénerőmű felépítését ugyanazon a helyen 125 Lowe (1971: 576) a használt fogalmakat egy másik korra talán pontosabban alkalmazva a következőket írja: „a növekvő gazdagság, a kumulatív technológia, a kormányzati intervenciók és mindenekelőtt a társadalmi valóság szélesedő és mélyülő ismerete új „szabadságot” kölcsönöz a társadalmi rendszert alkotó elemeknek. Azaz, arról a képességről van szó, hogy saját maguk határozzák meg viselkedésük mintáit, ösztönzőikre adott válaszaikat, céljaikat”. A félelem néhány szférában csökkent. Különösen az államhoz való viszonyban, az állami adminisztratív apparátus és a tekintély és hatalom más pozícióiban, beleértve a tudományt és az egyházat. Viszont más szférákban a félelem jelentősen növekedett Különösen a környezeti problémák terén, a technikai műtárgyak meghibásodásában, abban a

vonatkozásban, hogy nem lehet az összes cselekvést alávetni a racionális tervezésnek és ellenőrzésnek. Végül az embertársaink által kezdeményezett nem várt következmények is kiválthatnak aggodalmat. Azonban a növekvő félelem és a nagyobb figyelem szintén vezethet olyan döntéshez, hogy növekvő társadalmi cselekvőképességgel befolyásoljuk a kockázatok és haszon egyenlegét. A sok egyén és csoport cselekvőképessége révén elért haszon ugyanakkor nem jelenti, hogy a tudás társadalmi elosztása a tudástársadalmakban egyenlő, vagy kevésbé egyenlőtlen, mint az ipari társadalomban. A tudás szétosztása a társadalmi egyenlőtlenségeknek mind oka, mind eredménye. A hatalmasok könnyebben jutnak hozzá a tudáshoz is Ugyanakkor, a tudás megszerzése a befolyást, sőt a hatalmat is növeli a tudástársadalmakban. Nem jelent segítséget, ha a fejlődésben egymástól elszigeteljük a terjedelem növekedését és a tudás nem-lineáris

elterjedését. A cselekvőképesség újrateremtésében nem tekinthetünk el az alternatív okfejtésektől sem. Végül nem becsülhetjük le azokat a szembenálló erőket és trendeket, amelyek intézményi válaszok vagy „megoldások” formájában lépnek fel, mert ezek is kényszerítik, alakítják a tudásnak a társadalmi cselekvésre kifejtett hatását. Általában mind egyéni, mind kollektív szinten a cselekvési képességet növelő és bővítő folyamatokat ugyanakkor a szerzés, a kizsákmányolás és a veszteségek folyamatai is kísérik. (vö Giddens, 1991: 7) A fontos alternatívák, vagy a kiegészítő megfigyelések között azokkal a társadalmi trendekkel is számolnunk kell, amelyek az új média gyors elfogadásával és elterjedésével állnak kapcsolatban. Érzékelhetjük, hogy ezek hatással vannak a társadalmi hierarchiákra, egyenlőtlenségre, életlehetőségekre és a részvétel lehetőségeire is. Neuman (1991) az új elektronikus

médiáról írt tanulmányában hangsúlyozza a használók/vagy fogyasztók lehetséges viselkedését. Arról is ír, hogy e médiák növelik a centralizált ellenőrzési mechanizmusok létrehozásának és intenzitásának esélyeit. Az új média sajátos jegyeit jól fejezi ki az a tény, hogy alkalmazásuk mind horizontálisan, mind vertikálisan „kiterjed”. A kommunikációs csatornák terjedése, használatuk csökkenő költségei és az 67 információforrások gyors növekedése olyan szituációhoz vezet, amelyben az egyes személyek soha nem látott könnyedséggel és gyorsasággal képesek információt szerezni. Neuman szerint (1991: 13) a végeredmény az intellektuális pluralizmus és a kommunikáció egyéni kontrollja. Ha a technikai képesség számára nem is szükségszerű, de a politikai képesség tekintetében visszafelé tett lépésnek tekinthető a centralizáltan uralkodó hatalom kiépítése. Mindazonáltal különösen érdekes, hogy az

utóbbi években a tudás, talán a tudásalapú foglalkozások vagy szakértők szerepében, „növekvő mértékben segíti a nyomásgyakorló csoportokat és az országos vagy helyi közösségek más elemeit. És az is igaz, hogy a mozgalmak megtanulták a szakértelem használatát, és ezt sikerrel aknázzák ki érdekeik javára és az uralkodó elit bosszantására”. (Barnes, 1985: 111; vö szintén Nelkin és Pollock, 1981: 89-101 és Nelson, 1987: 228-289 a tudományról, mint politikai erőforrásról). Röviden, az a tény, hogy a tudás általánosan magasabbá vált szintjéhez olyan néptömegek is hozzáférnek, akik korábban soha, hozzájárul a modern társadalmi struktúrák törékenységének fokozódásához is. 68 6. fejezet: A tudástársadalmak irányítása Ebben a fejezetben azt akarom megvizsgálni, hogy a modern társadalmak tudástársadalmakká történő átalakulása milyen alapvető hatást gyakorol a politikai rendszerre. Azonban nem akarom

ismételgetni azokat az évtizedekkel korábban, főleg politikatudósok által megfogalmazott állításokat, hogy a modern társadalom az állami intézmények iránti növekvő igények és az állam funkcióinak növekvő expanziója miatt válik kevésbé irányíthatóvá. Ez a korporativizmus jól ismert problémája Időnként a megfigyelők kifejezik sajnálkozásukat az állami hatalom elvesztéséről és kutatják azokat a kiegészítő mechanizmusokat, amelyek kiegyenlítik a hatalom hiányát. Az ilyen mechanizmusok keresése, amelyek az állami hatalmat akarják visszaállítani, többé már nem tipikus. Ehelyett az állami hatékonyság és kompetencia elvesztésére ma általában úgy tekintenek, mintha összekötődne a nemzetállam autonómiájának hanyatlásával. Főleg azt mondják, hogy ez a hanyatlás a társadalom ökonomizálásának eredménye, amikor a politikát a piac helyettesíti. (vö. Habermas, 1998) Ennél fogva a mai társadalmak

irányíthatóságáról folytatott néhány újabb vita osztja elődei nézetét a sajátos államközpontúságról. Az állam gyengülését azonban ma reményteljes jelnek tekintik. Például a politikai problémák nemzetközi kapcsolataira nyújthat rég várt válaszokat, a nemzetek feletti politikai funkciók gyakorlatát is ösztönözheti. Továbbá az állam polgáraihoz való dinamikus viszonyának sokkal átfogóbb megvitatását teszi lehetővé, mint amikor a különböző társadalmak sajátos kulturális hagyományai és tapasztalatai alapján akarjuk megérteni az egyének kormányaikhoz és az államnak polgáraihoz való viszonyát. Az államfetisizmus hiánya az angolszász világban, ahogyan Theodor Adorno [1951] 1986: 291) nevezi, és az Obrigkeitstaat nyomainak tartós jelenléte a németnyelvű országokban, az érzés, hogy az államapparátus valami más, mint ők maguk, ezekkel példázhatjuk a kulturálisan sajátos erőket. Nem minden társadalomban

jellemzi az államhoz való beállítódást és viselkedést a hivatalnoki kar jelenléte és sokak államtól való elidegenedése, amely párosul az állam tekintélyének készséges elfogadásával. Az állam társadalmi szerepével kapcsolatos tapasztalatok és hagyományok nyilvánvalóan befolyásolják a kormányzást és az alapvető társadalmi változásokra adott válaszainak gyorsaságát. Hivatkozhatnék számos olyan kísérletre is, amelyek a modern társadalom kormányozhatóságát próbálják teoretizálni. A nélkül, hogy a gazdasági, ökológiai és kulturális folyamatok globális összekapcsolódása fényében kiemelten foglalkoznék a nemzetállam határain túlnyúló kompetencia-transzferrel, vagy a nemzeti kötelékek jelentéktelenségével. Megpróbálom kimutatni, hogy rendszeresen elhanyagolják a modern társadalom irányíthatóságával kapcsolatos vitákban a nagyobb társadalmi fejleményeket. 126 E fejlemények az egyes állampolgárok

cselekvési képességének általános bővülésével kapcsolódnak össze. Ez a bővülés megnöveli az állampolgárok politikai tudatosságát és növeli a politikai ítéletek elfogadásának képességét, amely viszont a politikai közösséget kiterjeszti a közszféra területére is. A nemzetállam autonómiája hanyatlásával kapcsolatos másik érv Niklas Luhmann legújabb becsmérlő tézise a növekvő mértékben differenciálódó autopoietikus társadalmi rendszerek bonyolult kormányozhatóságáról. Az olyan zárt és önhivatkozó kommunikatív intézmények, mint a gazdaság, jog, tudomány és vallás, velük született módon képtelenek beavatkozni egymás ügyeibe. (vö például Luhmann, [1988] 1997) Luhmann módszere nem ismeri el, hogy az állami beavatkozás immár rutinná vált. 127 Alapvetőbben, bármely irányíthatósággal kapcsolatos vizsgálatnak az állami beavatkozás hatékonyságát úgy kell felfognia, mint ami már önmagában ellene

szól a kormány politikai céljainak. És a kormányzati teljesítmény nem homogén jelenség. A teljesítmény különbözhet tevékenység, 69 intézmény és ország szerint. A kormány hatékonyságát a szerint ítélik meg, hogy képes-e szakszerűen végrehajtani adott politikákat. Például gondolhatunk a munkanélküliség csökkentésére, a társadalmi szolidaritás növelésére, a tudáspolitikára, a bűnözés arányának visszaszorítására stb. Mivel ezek az ügyek rendkívül összetettek, az ilyesfajta értékelések több oknál fogva sem kiérleltek és talán elkerülhetetlenül ilyenek is maradnak. (Bok, 1997) Ezért nem szükségszerűen kérdezem meg, hogy a kormány beavatkozása és teljesítménye összhangban áll-e a piaci erőforrások hatékony elosztásával (vö. Wittmann, 1995), ahogy a közgazdászok a gazdasági piacot értékelik. 128 Végül, nem akarom vizsgálni a világ mára eléggé megszokott – hozzátehetem: ambivalens –

növekvő komplexitásának politikai hatásait. Például azt sem, hogy a társadalom sok szférájában a komplexitás a gyors növekedés miatt, vagy abból keletkezik, hogy a problémák egyszerűen átfedik egymást. Kezdetben, legalább is az 1970-es években, az irányítás politikai problémáját a világ növekvő komplexitásának tulajdonították. A kilátások némiképpen pesszimistának tűntek Egyáltalán lehetséges-e, – kérdezték -, olyan társadalmi intézményeket tervezni, „amelyek alkalmasak lehetnek a hihetetlen komplexitással növekvő világ irányítására”? (Skolnikoff, 1976: 77) 129 Én azt a tényt szeretném megvizsgálni, hogy a modern társadalom, akárcsak a politikai rendszer realitásai egyre több és jobban informált racionális résztvevőt hajlamosak produkálni, mint bármikor. Az állam, vagy más nagy társadalmi intézmények arra vonatkozó esélyei, hogy befolyásolják és megőrizzék a társadalmi zártságot (Weber, [1921]

1978: 314343), jelentősen lecsökkentek. Egyre kevésbé tudják ellenőrizni, sőt monopolizálni az olyan erőforrásokhoz való hozzájutást, amelyek a nem, osztály, generáció, etnikum vagy nemzeti származás társadalmi tulajdonságain alapulnak. Az emberek választási képessége és a nagy társadalmi intézmények választásaival való szembenállásuk, – azaz életük folyásának „irányítása” és politikai ügyekben való érdekeltségük – a demokratikus politikai rendszereknek nem szükségképpen szándékolt következménye. A rendszerek nem feltétlenül vágyódnak arra, hogy kiszélesítsék a tényleges politikai részvételt és az állampolgárok aktivitását. Nincsenek feltétlenül elkötelezve annak, hogy az állampolgároknak joguk legyen részt venni a társadalom irányításában. Bár az ilyen előfeltételek és egyéni képességek szükségesek egy hatékonyan, vagy „racionálisan” működő gazdasági piac számára, mégsem

állítom, hogy ilyen hatékony politikai piac a láthatáron lenne, még akkor sem, ha az állam szerepét több országban újraértékelik. Az a fejlemény, hogy egyre több ember vesz részt tudásképességük politikai hasznosításában, 130 nem jelez alapvető konfliktust a társadalmi fejlődés különböző logikái között, amelyek egyikét például szigorúan „anyagi” kondícióknak, a másikat talán „társadalmi-kognitív”, vagy szimbolikus erőknek hívhatnánk. Olyan társadalmi struktúrákat létrehozó fejleményeket akarok leírni a tudástársadalmakban, amelyekben megfigyelhető az a fordulat, hogy a korábban elsődleges alapstruktúrák a társadalom felépítményének adják át helyüket és szerepüket. Egészen mostanáig – amit a technikai állam születéséről és uralmáról szóló társadalomtudományi vita is tanúsít (Stehr, 1994: 20-221) – a társadalomkutatók azzal voltak elfoglalva, hogy krónikusan leírják az állam bizonyos

funkcióinak erőteljes és állítólag elkerülhetetlen növekedését, például az egészségügyben, oktatásban, tudomány- és technikapolitikában és az elosztási programokban. Ez a krónika kitüntetett figyelmet szentelt a hatalomcentralizációnak a társadalomban, a kormányok növekvő gazdasági és munkaadói szerepének, és a politikai jólét mérhetetlenül növekvő funkcióinak. E fejleményeket, amelyek nagyon különböző politikai rezsimekkel és vezetéssel rendelkező társadalmakban egyformán érvényesülnek, a modern társadalom sajátos társadalomszerkezeti szükségletének tekintik. Például a gazdasági rendszerek növekvő komplexitását és sokkal általánosabban a társadalmak növekvő differenciálódását látják bennük. 70 A társadalomtudósok által megfigyelt és elemzett átalakulások arra a tényre mutatnak rá, hogy a modern kormányok a nemzeti terméknek majdnem több mint felét ellenőrzik. A gazdasági erőforrások eme

kontrollját jelentősen befolyásolja az a kontextus, amelyen belül a modern politika megjelenik, és ahogy a társadalmakat irányítják. 131 A társadalmi, gazdasági és kulturális erők elbűvölőnek tűnő racionalizálása, koncentrálása, konszolidálása és centralizálása vezettek a technikai állam struktúrájának olyan vázlataihoz, amelyek Herbert Marcuse és Helmut Schelsky nevéhez fűződnek. A technikai államra fókuszálás elterelte a figyelmet a szakadásokat, konfliktusokat, sokféleséget, hatalomvesztést, hagyományos normákat és pluralitást megőrző struktúrákról és folyamatokról. Néhány téma felsorolásával már rámutattunk arra, hogy a modern társadalmak irányítására fókuszált domináns társadalomtudományi kutatás azokra a tényezőkre és erőkre orientálódott, amelyek központosíthatók. Továbbá csak a gazdasági átalakulásokkal és ezeknek a politikai fejleményekre gyakorolt hatásaival foglalkoztak. Ahogy Marcuse

(1964: 48) attól tartott, hogy „a szabadság és az ellenzékiség hanyatlása nem erkölcsi, vagy intellektuális romlás, vagy korrupció kérdése. Ez annyiban inkább objektív társadalmi folyamat, amennyiben a növekvő mennyiségű javak és szolgáltatások termelése és elosztása utat enged a racionális technikai attitűdnek.” Ezen nézetekkel ellentétben a modern politikai rendszer, politikai részvétel, politikai képviselet, politikai realitások és eszmék bármely kutatásának (vö. Burns, 1999), különösen a tudástársadalmakon belül, meg kell ismerkednie a modern gazdaság igazi átalakulásával. A modern gazdaság által teremtett széleskörű és soha nem látott gazdagság általános hanyatlást váltott ki tisztán gazdasági ügyekben. A modern gazdaság átalakulása megjelenik a munka, mint tudásalapú tevékenység lényeges növekedésében is. Különösen látható ez a politikailag aktív társadalmi rétegek esetében. A politikai

részvétel, amely a részvételtől való szándékos tartózkodást, vagy a részvétel újradefiniálását is magába foglalhatja, sokkal hatékonyabb, ha tudáson alapul. A mai politika több megfigyelője felismerte az ilyen változásokat és elemzésüket az „új” társadalmi mozgalmakra, vagy az „új” politikai eszmék szaporodására irányították. Például nem csupán az érdekli őket, hogy az anyagi érdekek milyen hatással vannak a politika alakulására vagy a kormányzati cselekvésre. Az új „világnézetek” formájában az innovatív eszmék és a képzett társadalmi csoportok egyre inkább képessé válnak arra, hogy érdekeik mentén megváltoztassák a politika küzdelmek napirendjét. Úgy tekintünk ezekre az innovatív eszmékre, mint amelyek egyre erősebben alakítják a modern társadalmakban a politikát. (vö Weir, 1992) A kialakuló társadalmi mozgalmak kihívása „nem rendszerellenes forradalmi támadás, hanem felhívás a változás

és alkalmazkodás demokráciájára”. (Dalton, Kuechler és Bürklin, 1990: 3). Egy adott szinten az új társadalmi mozgalmak olyan új problémák és elkötelezettségek kialakulására hivatkoznak, mint a „poszt-materialista” értékek (vö. Inglehart, 1990b: 52-54). A politikai harc kiemelkedő új területeinek a természeti környezet, az egyenlőtlenség új problémái és az új kockázatok számítanak. Az új társadalmi mozgalmak általában sokkal nyitottabb politikai folyamatra tartanak igényt. Egy másik szinten, a kognitív tudás – a nagy társadalmak politikai folyamataiba történő hatékony beavatkozás képessége -, az önkéntes politikai mozgósítás és tevékenység fontos dimenziója. A politikára és a tudástársadalmak „irányítására” vonatkozó kifejtésem kezdetben arra koncentrál, hogy melyek a nemzetállam által gyakorolt „hatékonyság” növekvően hagyományos és talán már elavult kritériumai. A következő fejezetben

felvetem a politika nemzetközivé válásának, sőt „globalizációjának” kérdését. A politikusok továbbra is erősen hisznek abban, hogy képesek megragadni a világ történéseit. Azt állítják, hogy a legfontosabb változások mindig politikai beavatkozások eredményei. Éppen ez az a magabiztos feltételezés, amit meg kell vizsgálni. 71 A kifulladt társadalom Az 1970-es évek elején, amikor a közvélemény egyre nagyobb pesszimizmussal ítélte meg az állam irányító képességét, konzervatív társadalomteoretikusok a társadalom irányíthatósága, vagy még tágabban értelmezve, a „kifulladt társadalom” címén vizsgálták az ipari társadalmak válságtendenciáit. (vö Crozier, [1970 1993; Crozier, Huntington és Watanuki, 1975; Greven, Guggenberger és Strasser, 1975; King, 1975, 1976). A fejlett társadalmakban a nyilvánvalóan növekvő számú „blokádok” szerintem annak jelzései, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek hatékonyan

gondozni azokat a „problémákat”, amelyeket közösen kellene megoldanunk. A társadalom egy lefulladt motorhoz hasonlítható, amely virtuálisan képtelen bármit is mozgatni. A Demokrácia válsága című könyv szerzői (Crozier, Huntington és Watanuki, 1975) a nyugati közvéleményt összehasonlítják a korai 1920-as évek pesszimizmusával, sőt virágzásával. Ekkor az olyan könyvek voltak hihetetlenül népszerűek, mint Oswald Spengler Nyugat alkonya című műve. Címválasztásukkal és elemzésük sürgető hangvételével a szerzők megerősítik a társadalmi és politikai betegség erős és átható érzését. A kapitalizmus válságtendenciái már régóta a marxista elemzés központi témái, amelyek az ilyen konfliktusok forrásait a kapitalizmussal velejáró társadalomszerkezeti feszültségekben és ellentmondásokban találják meg. A feszültségek ideológiai, vagy kulturális forrásai, amelyet a marxista szempont elhanyagolt, nagy

jelentőségre tettek szert a fejlett ipari társadalmak irányíthatóságával foglalkozó elemzésekben. (vö Heidorn, 1982) Érdekes párhuzamok váltak nyilvánvalóvá a nyugati ipari társadalmak újkonzervatív és szocialista bírálatai között. (vö Offe, [1979] 1982) Például Habermas ([1982] 1983: 76), miután áttekinti az 1970-es évek amerikai társadalmának számos politikai diagnózisát, arra a következtetésre jut, hogy „a korábban liberális újkonzervatívok a központi intézmények, különösen a politikai rendszer tekintélyének állítólagos elvesztésével foglalkoznak. Ezt a jelenséget olyan kulcsszavakkal lehet bemutatni, mint az irányíthatóság, a bizalom hiánya, a legitimitás elvesztése stb.” Crozier ([1970] 1973: v) súlyos „blokádokat” diagnosztizál nemcsak az őt érdeklő francia társadalomban, de sokkal általánosabban a modern fejlett társadalmak lényegi tulajdonságának tartja az ilyen zárlatokat. Az akadályok nem

csupán a nagy társadalmi intézményekre, vagy a „kollektív irányításra” terjednek ki, de a mindennapi tranzakciókban is megnyilvánulnak. A mindennapi életben „az emberek a bűvös körök csapdájába esnek Bármilyenek legyenek is szándékaik, a rendszer logikája eltorzítja tevékenységüket, és arra kényszeríti őket, hogy együttműködjenek a modell megőrzésében.” (Crozier, [1970] 1973: vi). A kifulladt társadalom elemzésére olyan kifejezéseket használ, mint a „merevség”, „kényszerzubbony”, „elfojtás”, „csapda”, „paralízis”, „stagnálás” és „képesség-csökkenés”. E fogalmak arra hivatottak, hogy rávilágítsanak az akadályok komolyságára és a javító szándékú beavatkozások sürgősségére. A posztipari társadalom elméletei általánosítják az általános társadalmi trendfolyamatokat. Alapvető hiányosságuk, hogy képtelenek konkrétan megfelelni az irányítás ama új formáinak, amelyek

megfelelnének az új feltételeknek. Bell posztipari társadalom elmélete szándékosan hallgat a modern gazdaság posztipari társadalomba történő átmenetének politikai és adminisztratív következményeiről. Csak kevéssé tárgyalják és hangsúlyozzák a posztipari társadalom politikai intézményeit, folyamatait, értékeit és uralkodóit. A posztipari társadalom a teoretikus tudásra, – a tudományos racionalitásra és technikára – fektetett hangsúlyával bizonyos mértékig hasonlít más „lényegében nem-politikai társadalomutópiákra és modellekre, ahol az emberek irányítását a dolgok irányításával helyettesítik” (Huntington, 1973: 165). Bell számos politikai változást és adminisztratív megoldást tartana szükségesnek a posztipari társadalomban. Tervezetei és javaslatai azonban egészében leginkább a „politikai üzlet folytatódik” jelszóba sűríthetők. A posztipari 72 társadalmaknak lehetnek megkülönböztető

politikai tulajdonságai, de ezek biztosan nem részei az ilyen típusú társadalom lényegének. Jóslatai között valószínűnek látszik, hogy a „közösségi társadalomban” a politikai befolyásolás gravitációs központja – a technikai döntéshozatal növekvő hatása miatt – a törvényhozásról és a parlamenti testületekről áttevődik a kormány végrehajtási szerveire, sőt akár a karizmatikus vezetőkre. Ajánlásai vannak a kormányzati egység megfelelő méretének és hatókörének megtalálására. A tervezés szükségességére, főleg a nem-profit szektorban, a nem-bürokratikus szervezeti struktúráknak a rugalmas és képlékeny környezethez való jobb alkalmazkodására, a társadalmi elszámolás, mint tervezési eszköz rendszerének hasznosságára. 132 Fred Block sokkal általánosabb alapvető változást sürget abban, ahogy az állam gyakorolja a hatalmat a posztipari társadalomban. Azaz javasolja az állami bürokrácia

leépítését. A poszt-bürokratikus állami szervezetek versenyezni fognak a nagyvállalatok erőfeszítéseivel, hogy szervezeti mintáik rugalmasabbak legyenek Az ilyen szervezeteket „a felügyelet kevesebb szintje, a hierarchikus tekintélyre való csökkenő hivatkozás, a csoportmunkára történő nagyobb támaszkodás, és az jellemzi, hogy a döntéshozatali felelősséget kiterjesztik az alacsonyabb szinten dolgozókra”. (Block, 1987: 29) Block a különböző intézkedéseket és kezdeményezéseket, beleértve a politikai részvétel megújítását, az állam de-bürokratizálása címszó alá csoportosítja. Szerinte az állam posztipari fejleményekre adott optimális válaszait az állam, társadalom és gazdaság kapcsolatának jelenlegi keretei között nem lehet kialakítani. A Block által javasolt várható változások és eszközök általában igazolják Bellnek a társadalmi és politikai tervezés, előrejelzés és ellenőrzés fokozatos

megjavításába vetett hagyományosan mérsékelt bizalmát. Ebben az értelemben Bell diagnózisa és előírásai némiképp szkeptikus meghosszabbításai annak, ahogyan a politikai ügyeket intézik az ipari társadalomban és amilyen hasznot elvárnak a politikától. Bell az ipari társadalom politikai kereteit közvetetten a nemzetállamra is kiterjeszti. Ezt tekinti a legalkalmasabb hivatkozási pontnak, hogy megvitassuk a modern társadalom irányításának esetlegességeit. Létrejöttét a posztipari társadalom elméletének hívei nagyjában pozitíven ítélik meg. Gazdagabb és képzettebb társadalomnak, egyben racionálisabb politikával rendelkező társadalomnak tekintik. A posztipari társadalomnak nem feltétlenül alapvető hiányossága, hogy politikájának diagnózisából különösen hiányzik a gazdaság-állam viszonya változásainak, valamint a politikailag lehetséges gazdasági átalakulásoknak az elemzése. Az ilyen korlátozás csupán önigazoló

lehet, mivel a posztipari társadalmaknak nincs semmiféle egységes kormányzati formája, politikai életüknek nincs egységes struktúrája. Ezek előrejelzése, ellenőrzése és tervezése jelentős mértékben bizonytalan vállalkozás. A politikai formák és intézmények nagy változatossága nem csupán összeegyeztethető a tudástársadalmakban a gazdasági és kulturális fejleményekkel, de ténylegesen a politikai élet előfeltételeivé is válhatnak. Az előre nem jelezhetőség, a bizonytalanság és a törékenység ezért tekinthetők a tudástársadalmak döntő sajátosságainak. A tudástársadalmak politikájának három vonatkozására fogok fókuszálni. Először azokat a szélesebb társadalmi és gazdasági feltételeket veszem figyelembe, amelyekre a politikai rendszernek válaszolnia kell. Másodszor azt vizsgálom, hogy a tudás, mint differenciált cselekvési képesség milyen értékben válik a politika alkotórészévé, hogy a politikai

szereplők milyen módon határozzák meg és fogják fel a valóságot. Ahogy Haas (1990: 11) megfigyeli: „a tudomány a politika elemévé válik, mivel a valóság tudományos megragadását arra használják, hogy meghatározzák vele azokat az érdekeket, amelyeket a politikai szereplők artikulálnak és védelmeznek”. Harmadszor elemzem a világnézetekben bekövetkező változásokat és a demokratikus társadalmak állampolgára fogalmának jelentését. 73 A múltban az állampolgárról kialakított közfelfogás hasonlított arra, amit a gyermek szerepétől vártunk el hagyományos családi környezetben. Nevezetesen, hogy konformista módon legitimálja a szülők elvárásait. A felelős állampolgár szerepe illeszkedik az állam által előírt felelősségekhez. Segíti azokat és alkalmazkodik hozzájuk Ma a politikai részvételen növekvő mértékben olyan cselekvést értenek, amely értelmezi, szemléli, vagy ellenáll a kormányzat által

kezdeményezett cselekvéseknek. És/vagy olyan közcselekvést, amely befolyásolni akarja az állami hivatalok döntéshozatali folyamatát. 133 Mivel ma már nem vagyunk nagy politikai mozgalmak elsődleges hatásainak szubjektumai, ezért a politikai részvétel változó formáinak feltárása, leírása, elemzése és a kognitív mobilizáció azt igényli, hogy egyre inkább az átalakított valóság „mikro-politikai” megnyilvánulásait ismerjük meg. (vö. Inglehart, 1990) A politikai cselekvés mikro-politikák formájában is ki tudja fejezni magát. Például, mint intervenció, amely nem érinti közvetlenül az államot, és nincsenek közvetlen politikai eredményei sem. A politikai rendszerre és a társadalom egészére vonatkozó következmények leginkább az egyéni cselekvések nagyobb gyakorisága és nagyobb sűrűsége esetén válnak nyilvánvalóvá. Bár az ilyen általában lazán szervezett, sőt szervezetlen mikro-politikai akciók hosszú távon

lényeges változásokat hozhatnak magukkal, vagy hatékonyan ellensúlyozzák a nagyobb intézmények terveit. Ahogy Feenberg (1995: 37) csípősen megjegyzi, a mikropolitikai tevékenységek a szituációtól-függő politikák olyan új változatát kelthetik életre, amely növekvő mértékben támaszkodik a helyi tudásra és a helyi cselekvésre: „Nem alkalmaz átfogó stratégiát, és nem intéz globális kihívást a társadalomhoz. Ehelyett tartalmazza a hosszú távon felforgató hatásokkal bíró potenciálisan konvergáló tevékenységek sokaságát. Ez által a modern társadalom törékenységének döntő elemét alkotja. Az állampolgárság jelentése, akárcsak kifejtése és törvénybe iktatandó hatásai, a nagyszámú politikai cselekvők érdekei, növekvő mértékben orientálódnak a társadalom fogalmára és természetére, amit a tudományos közösség juttat kifejezésre. A tudásalapú politika szintén tudásalapú ellenállássá válik a

politikai cselekvéssel szemben. És mivel a modern tudományos kutatásból hiányzik a monolitikus minőség, az olyan egyének és csoportok politikai cselekvésének erőforrásává válik, akik nagyon különböző érdekeket követnek. A tudományos vizsgálat a gyakorlati összefüggésekben általában a bizonytalanság forrása. Ezért a politika és a tudomány közötti kölcsönviszony erősen differenciált fogalmára van szükség, egy olyan szempontra, amelyeket nem találhatunk meg a technikai állam általános formájában. Az esetlegességeket hangsúlyozó tudomány és politika szempontjai nem tudnak átfogni olyan fogalmakat, mint a politika tudománya. Vagy azt az állítást sem, hogy a tudomány konszenzusos tudás, amely a tartós jólét, sőt a társadalmi harmónia kulcsa. A tudás sem mindig érdekmentes és a politika sem mindig pártos. A tudás hozzájárul a cselekvőképességhez. Kiszolgálja mind a rendszer ellenzékét, mind a hatalmon lévő

adminisztratív apparátust. 134 Bell (1973: 160) azt kérdezi, vajon az üzletnek aránytalanul nagy befolyása van-e a posztipari társadalomban? Válasza, „különbséget kell tenni a társadalmat megalapozó rendszer között, ami még kapitalista, és a tényleges „játékok ökológiája” között, ahol különböző ügyekben különböző koalíciók, sőt érzékelhető elégedetlenségek vannak egyes politikai ügyekben az üzleti közösségeken belül”. Bell a modern társadalomban fordulatot vár a döntéshozatal társadalmi hierarchiájában. Azt követi nyomon, hogy a posztipari társadalomban a társadalmi hatalom miként megy át a kormányhoz. Röviden leírja azokat a körülményeket, amelyek egy ilyen fordulathoz vezetnek: „A posztipari társadalomban a termelési és üzleti döntéseket alárendelik, vagy levezetik a társadalom más erőiből. A gazdaság növekedésére és egyensúlyára vonatkozó fontos döntések a kormányzattól erednek, de

ezek a kormány által támogatott kutatáson és fejlesztésen, a költséghatékonyság, költség és hozam elemzésén, döntéshozatalon alapulnak. 74 A következmények belsőleg összefüggő természete miatt növekvően technikai jellege lesz.” (Bell, 973: 344). Más szavakkal, Bell megismétli az ipari társadalom elméleteinek lényeges előfeltételeit. Nevezetesen azt az elképzelést, hogy a modern társadalmi, politikai és gazdasági élet végül is potenciálisan a tervezés és racionalizálás tárgya, és az ilyen hatékony eszközök az állami hatalom koncentrációjához vezetnek. A társadalmi élet sokkal átláthatóbb lesz, és könnyebben lehet kialakítani politikai opciókat és végrehajtani kormányzati döntéseket. Ez azt jelenti, hogy az egyéneket és a csoportokat is könnyebben lehet adminisztratív stratégiákon keresztül ellenőrizni. Kahn és Bruce-Biggs (1972: 8) abban az előrejelzésben összegzik ezeknek a trendeknek a futurista

vízióját, hogy néhány kivétellel „a világ legnagyobb részén az a tipikus minta, hogy a hatalmat az egyénről vagy a magánvállalattól (a nem-kormányzati kollektív testület középkori értelmében) a kormányra viszik át”. Az ilyen várakozások – szerintem – még akkor is súlyosan tévesek, ha a társadalomtudományokban és a politikában évtizedek óta uralkodnak ilyen érzelmek. Miközben áttekintjük, mely elemzés áll inkább összhangban a tényleges társadalompolitikai trendekkel, látható, hogy a posztipari társadalom néhány kritikusa szerint az ipari társadalomban mind a gazdasági, mind a politikai hatalmat egyre szűkebb körben osztják el. (például Birnbaum, 1971: 397) Ez versenyez azzal a másik nézettel, amely a fejlett társadalomban a politikai hatalom folyamatos felbomlásának veszélyét tételezi fel. Néhány esetben e megfontolások az állam szerepének erősítésére szólítanak fel. A rendszer-teoretikus szemlélet,

amely mindenekelőtt hangsúlyozza a folytonos funkcionális differenciálódást és specializálódást a fejlett társadalomban, arra a következtetésre jut, hogy az aszimmetrikus hatalmi viszonyok tartósságától és fontosságától eltekintve, a modern társadalmak olyan fontos entitások, amelyekben az alrendszerek közötti együttlétezés, koordináció és kompatibilitás mindennél fontosabb problémát hoz létre. „Az összes alrendszer folytonos nyomás állapotában találja magát a társadalmi cselekvés más szféráihoz viszonyítva. Minden alrendszernek igénye van arra, hogy növekvő választási lehetősége legyen a cselekvésre, amelyekkel ezek a viszonyok stabilizálhatók. Más szavakkal, a „modern” társadalmakban az alrendszerek megengedhetik maguknak, hogy könyörtelenül önző módon viselkedjenek, és igénylik, hogy a társadalmi cselekvés összes formája számára elsődleges és felsőbbrendű ágensek legyenek”. (Offe, 1986: 102) De

hogyan és kik tudják megteremteni az alrendszerek együttes koordinációját? Hősi, vagy karizmatikus egyének a politikai és gazdasági intézmények sisakjában, (Max Weber), szabadon lebegő értelmiségiek (Karl Mannheim), vagy a kölcsönös csere szimbolikus médiái? (Talcott Parsons) Az 1970-es évek elejéig a kapitalista társadalom többé-kevésbé gyors és elkerülhetetlen hatalomkoncentrációnak klasszikus felfogását széles körben nem kérdőjelezték meg. Ellenkezőleg, ezek a nem bizonyított félelmek és elvárások azt az operatív elméleti elemzést képviselték, hogy a modern társadalomban a hatalmat megosztják. Azonban e fordulóponton Norman Birnbaum (1971: 405) is megfigyelte, hogy: „sok társadalomban sok jelenség arra a széles körben elterjedt meggyőződésre utal, – még azok részéről is, akik viszonylag rossz pozícióban vannak a társadalmi szerkezetben -, a hatalomnélküliek meg tudják változtatni társadalmaik főbb politikai

irányát”. Claus Offe (1986: 104) következőképpen összegzi a nyugati társadalmak elitjeinek fontosabb tapasztalatait: „Egyfelől, a társadalmi, gazdasági és politikai létezés összes fontos kontingens ügyei választhatók és változnak, Másfelől ugyanakkor azok az intézményi és strukturális keretek, amelyek mindezen esetlegességeket közvetítik, kívül esnek a politikai, talán még az intellektuális diszpozíción is. A folyamatosan új választási lehetőségeket termelő alrendszerek egyre javuló képessége összeütközik azzal, hogy ugyanakkor képtelenek ellenőrizni és megváltoztatni a makroszinten kialakult és bonyolult kölcsönviszonyokat”. Az érvet azzal összegezhetnénk, hogy az alrendszerek képességének növekedése együtt jár a makro-rendszer 75 növekvő merevségével, vagy cselekvési képességének kollektív szinten megnyilvánuló legyengülésével. Ezért Offe (1986: 106) arra következtet, hogy: „a modernizációs

folyamatok fintora és paradox eredménye, hogy előtérbe helyezi a státus quo-t és általában a modern társadalom mozdulatlanságát. Az ilyen merevség képtelen ráhangolódni a modernitás alapmotívumára, nevezetesen a cselekvési és választási képesség növekedésére”. Azt a feltevést, hogy a társadalmi viszonyokat egyre nehezebb fölülről megtervezni, vagy, amit már kimutattam, hogy a (demokratikus) társadalmak irányíthatósága csökken, már a hetvenes években elkezdték szélesebb körben, főleg az újkonzervatív társadalomtudósok között vitatni. 135 A modern társadalom irányíthatatlanságának tézise elsősorban azzal foglalkozik, hogy a politika növekvő „irracionalitása” miatt a politikusok egyre kevésbé képesek megbízatásukat teljesíteni. Ennek következtében alapvető ellentmondás van a társadalom növekvő irányíthatatlansága és ama megújuló figyelmeztetések között, amelyek óvnak „a társadalmi racionalizáció

veszélyeitől” a posztmodern társadalomban. Különösen attól, hogy a modern jóléti társadalomban az állampolgárok „egyre inkább elveszítik hatalmukat” és a korporációs kapitalizmus tárgyaivá válnak. (White, 1991: 7-8) Már a fogalmak megválasztása is jelzi, hogy az irányíthatóság elvesztésének tézise hajlamos államközpontú módszerré válni. A diagnózis sajátos szimptómái rendszerint utalást tartalmaznak a) a politikai rendszer igényekkel, elvárásokkal és célokkal és résztvevőkkel való túlterheltségére, (például Crozier, 1975: 12) 136 és b) az igények „inflációja” és az államapparátus, vagy az állam irányító és végrehajtó képességei közötti diszparitásra. 137 Ahogy Huntington (1975: 104) érvel: „Az iparosított világban a hazai problémákat nem lehet megtárgyalni. A közvéleménynek olyan elvárásai keletkeznek, amelyeket a kormány nem tud kielégíteni. A kormányzat tevékenysége és kiadásai

bővülnek, de a kormány sikere a célok elérésében kétesnek tűnik. 138 Egy demokráciában azonban a hatalomban lévő politikusoknak sikert kell felmutatniok, ha meg akarnak maradni a hatalomban”. Ahogy néhány, a modern társadalmak irányítása hanyatlását diagnosztizáló megfigyelő hangsúlyozta, az 1960-as évek a demokratikus szellem és részvétel soha nem látott áradásáról tanúskodtak. De ezt a sürgetést e kutatók nem tekintik kielégítő fejleménynek, mivel paradox módon a demokráciának éppen azt a „túlhabzását” jelenti, amely felelős a demokratikus rendszer életképességének és irányíthatóságának hanyatlásáért. Ezért Huntington (1975: 114) aláhúzza, hogy „a demokratikus politikai rendszer hatékony működése rendszerint néhány egyén és csoport érdektelenségével és apátiájával kapcsolatos intézkedéseket is igényel”. A fiatalok, a tömegkommunikáció és a disszidens értelmiségiek ellentmondásos

kultúrája által előállott válság megoldása érdekében a Huntington-hoz hasonló újkonzervatívok a „demokratikus egyensúly” helyreállítása eszközeként inkább a „szakértelemre, a rangidősségre és a tapasztalatra” támaszkodnak. (Huntington, 1975: 113). Az ilyen irányíthatatlanság valószínűségét – annak ellenére, hogy nem állnak rendelkezésre rendszeres és meggyőző empirikus elemzések -, sokan elfogadják. Offe [1979] 1984: 75) például hivatkozik „az irányíthatatlansági tézis erősen leíró értékére”, azaz „a diagnózis két eleme teljesen és pontosan körülírja a funkcionális problémákat, amelyekkel a tőkés jóléti és beavatkozó állam szembetalálja magát”. Sőt empirikus bizonyítékok vannak ama szimptómákra, hogy növekvő szakadás van a kormányokkal szemben támasztott követelmények és ezek kielégítésének tényleges képessége között. Ezek a szimptómák megmutatkoznak az új társadalmi

mozgalmakban, a nemzetállam hanyatlásában, a modern társadalom struktúrájában és kultúrájában, és abban, hogy a közvéleményben a politikai témák fontossága és karrierje folytonosan hullámzik. (vö Downs, 1972) 139 Az újabb politikai események – úgy tűnik – mindenekelőtt a multinacionális politikai szervezetek növekvő tehetetlenségét igazolják. E vita céljaira elfogadom azt a premisszát, hogy az állam 76 egyre kevésbé tud hatékonyan irányítani, és ezt az állítást általában kiterjesztem a mai politikai feltételekre is. Hangsúlyozni kell, hogy a modern társadalom csökkenő irányíthatóságának tétele általában átcsap a hagyományos intézmények összeomlásáról, vagy a társadalmi ellenőrzés összeomlásáról szóló panaszkodásba és abba az igénybe, hogy növelni kell az állam tekintélyét és hatalmát. A társadalmi ellenőrzés folyamatának összeomlásáról szóló megfigyelés másik oldalán van persze az

az állítás, amit Crozier (1975: 250) is elismer, hogy „az egyén választási szabadsága Nyugaton mindenhol jelentősen kibővült. A régi akadályok lebontásával minden lehetségesnek tűnik. Az emberek nem csupán állást, barátokat, élettársat tudnak a korábbi konvenciók kényszerétől függetlenül választani, de ezeket a viszonyokat könnyen félre is tudják dobni”. Ha megjegyzéseinket Crozier javaslatával kapcsolatban csupán egyetlen újkonzervatív panaszra korlátozzuk, arra a következtetésre jutunk, hogy szociológiailag egyáltalán nem igazolt megfigyelés azt állítani, miszerint a hagyományos társadalmi ellenőrzési minták összeomlását vákuum helyettesíti, amelyben a társadalmi ellenőrzés teljesen hiányzik. A tudástársadalmak politikája Ezzel ellentétben saját elemzésemben nem kívánok sajnálkozni a modern állam politikai tekintélyének hanyatlásáról és az irányíthatatlanságot feltételezhetően kísérő morális és

kulturális válságról. Nincs kedvem ahhoz sem, hogy a demokráciák társadalmi bázisának pusztulását tegyem „felelőssé” ama kihívásokért, amelyekkel az állam szembenéz. 140 Sőt, nem foglalkozom a liberális állam alapjainak átalakulásával, különösen a szabadság és az egyenlőség „abszolút” alkotmányos garanciáival, amelyekről általában azt tartják, hogy aláássák, elrettentik, vagy felforgatják az elvárt állampolgári „fegyelmet”. Ezt azért abból a célból be kellene mutatni, hogy az állam könnyebben megbirkózzon a hatalmas problémákkal járó nehézségekkel. Wilhelm Hennis (1977: 16) – ha némileg ambivalens módon is – óvott attól a bizonyos mértékig általános nézettől, amely az alkotmányos jogok lebontása igazolásaként értelmezhető. Ez olyan kísérlet, amely az állam ama képességét akarja javítani, hogy akaratát rákényszerítse az emberekre: „Mivel minden viselkedés, sőt maga a létezés maga

is a véleményünkön alapul, magától értetődő, hogy milyen bonyolult azoknak a közösségeknek az irányítása, amelyek az abszolút szabadságon és valamennyi vélemény egyenlőségén alapulnak. Magától értetődő, hogy azok a hatalmas kihívások, amelyekkel az emberiség és az egyes politikai rendszerek ma, vagy hamarosan szembe fognak nézni, csak a fegyelem, energia és az erkölcsi szigorúság (aláhúzás az idézet szerzőjétől) szokatlan magas fokán elégíthetők ki. Végül, a liberális állam rendszerszerű tulajdonságai, például társadalmi költségeinek növekedése, felelősek ezek praktikus impotenciájáért. Így, „amit a marxisták tévesen a kapitalista gazdaságnak tulajdonítanak, azt a valóságban a demokratikus politikai folyamat eredményének kell tekinteni”. (Huntington, 1975: 73) Ernst Nolte (1993) konzervatív német történész egyetért ezzel a diagnózissal és csupán a modern liberális politika reális értékének

tekinti. Ahogy Offe [1979] 1984: 81) az ilyen nézetek erős ellenzőjeként hangsúlyozza: „A konzervatív világnézetben az irányíthatóság válsága zavarnak tekinthető, amelynek fényében a politikai modernizáció téves útját fel kell adni. A rend nempolitikai elveinek, mint családnak, tulajdonnak, eredménynek és tudománynak pedig ismét meg kell adni a maga jogait.” A múlthoz, különösen a korai modern, sőt a modern előtti világhoz való visszatérés, amely egységességét a központosított, hierarchikus és patriarchális, vallási szankciókhoz való kötődéséből nyerte, természetesen abszurd követelmény. 141 A modern társadalom csökkenő irányíthatóságának tétele első látásra végül is azt jelenti, hogy a csoportok és egyének, akik a hatalomnélküliség érzését élik át, akik még 77 emlékeznek az állam korábbi kiterjedt megtámadhatatlan hatalmára, vagy akik hatékonyan ellenálltak, eltérítették, késleltették

és megváltoztatták a kormányzati döntéseket, most megtapasztalhatják a nagyobb hatalom érzését. A hatalmon lévők tapasztalhatják, hogy nem képesek hatékonyan megbirkózni az olyan kézenfekvő problémákkal, mint például a tekintélyvesztés, amit a közvélemény normatív egyetértésének megvonása eredményez. 142 Mivel a kormányozhatóságot főleg az állam, nevezetesen az állami cselekvés és politikai tekintély elvesztésének szempontjából vizsgálták, ezt a legtöbb diagnózis leginkább annak a válságnak tulajdonítja, amelyet a kormányok eltűnőben lévő legitimitása 143 idézett elő. 144 Az ilyen diagnózisok nemcsak elhanyagolják az „irányíthatatlanság” előnyeit és hasznait, de általában – az egyetértés állítólagos megvonása kivételével – elmulasztják megvizsgálni az állami hatékonyság csökkenésének okait. Azt tételezik fel, hogy a status quo ante-t az állam által kiterjesztett politikai tekintély

jellemezte, és hogy a hatástalanság inkább az egyetértés elvesztését idézi elő és nem fordítva. Továbbá a szakirodalom zöme hallgat „a konfliktus konkrét tárgyairól, amelyek az igények és elvárások lényegét alkotják, mivel azoknak az ügyeknek a jellegét is megadják, amelyek szabályozást igényelnek”. (Offe, [1979] 1984: 79). A hatékonyság az a képesség, amely a dolgokat meg tudja teremteni. Nem csupán döntéshozatal, de a döntések megvalósítása is. 145 A dolgok megvalósítása többé-kevésbé azt jelenti, hogy ellenőrizni tudjuk azokat az általános körülményeket, amelyek keretében a célokat el kell érni. 146 Ezért az irányíthatóság elsősorban azért hanyatlik, mert elvesztettük a politikai cselekvés körülményei és feltételei fölötti ellenőrzést. Nem csupán a kormány céljai lesznek nagyobbak a modern társadalomban, de ama körülmények terjedelme is, amelyekhez e célok alkalmazását ugyancsak bővíteni

kell. Továbbá azok a körülmények, amelyek közepette a politikai célokat megvalósítják, szubjektumaikkal együtt változnak. Sőt ezek a változó körülmények, bár kisebb mértékben. mint a múltban, ki vannak téve az állami hivatalok ellenőrzésének. A körülmények makacssága általában növekszik A nemzetállam szuverenitásának, vagy területiségének viszonylagos elvesztése csak egyik elem abban az egyenletben, amely megnöveli a politikai cselekvés feltételeinek növekvő önfejűségét. 147 Az „irányíthatatlanság” tapasztalata és érzékelése azonban alapvetően a politikai viselkedéshez és adminisztratív eljárásokhoz kapcsolódik. Abból a premisszából indulnak ki, hogy a körülmények önfejűségében bekövetkező változások elhanyagolhatók, mert lényegtelenek, vagy természetük elvben túlhaladható. 148 Más szavakkal, az állam demisztifikálása és a politikai képviselet hagyományos módjaiból való kiábrándulás,

akárcsak a kormányokba vetett bizalom széles körben történő elveszítése, nem szükségszerűen jár együtt a kormányokkal kapcsolatos általános cinizmussal. Az a meggyőződés, hogy a kormány hatékonyságának csökkenése megállítható, hogy az elvárások és a teljesítmény közötti ellenmondás legyőzhető, a fejlett társadalmak közvéleményében még ma is eléggé elterjedt. (vö. Panitch, 1993: 3) A társadalom felgyorsult, „házi-készítésű” átalakítása általában csökkenti az érzékenységet a társadalom további, különösen radikális transzformációjával szembenálló korlátok és akadályok lebontásával szemben. Az adott korlátok, azaz a körülmények növekvő önfejűsége és robusztussága, legalábbis a nagy társadalmi intézmények helyzeti előnye szempontjából nem mások, mint az átalakulások és nem várt következményeik termékei a modern társadalomban. Csak egyetlen törekvést említek, amely

számszerűsíteni kívánta az elmúlt évtizedekben az amerikai kormányba vetett bizalom és hit erózióját: „1964-ben az amerikai közvélemény háromnegyed része bízott abban, hogy a szövetségi kormány minden időben jól végezte munkáját. Ma [1997] azonban csak az amerikaiak egynegyed része nyilvánít hasonló bizalmat”. (J Nye, 1997: 1; szintén Inglehart, 1997b) 149 Az USA nem áll egyedül abban, hogy a közvélemény bizalma megrendült a nagy társadalmi intézményekben. Az államba 78 vetett bizalom csökkenése azonban nem jelenti, hogy a nemzetállammal való azonosulásban is hasonló csökkenés állna be. (vö Nye, 1997: 3) Ha a fejlett társadalmak népessége két csoportra oszlik, ahogy Inglehart (1997b: 219) elvégzi ezt a felosztást, akkor vannak, akik a poszt-materialista ideológiához kötődnek és vannak, akik e helyett a materialista világnézetet fogadják el. Nyilvánvalónak látszik, hogy noha a poszt-materalisták ugyanabban a

politikai rendszerben élnek, mint a materialisták, nem mutatnak nagyobb elégedettséget a rendszerrel szemben. Inglehart (1997b: 22) azon a véleményen van, hogy a poszt-materialista értékekhez való ragaszkodás növekedésével a kormány teljesítménye megítélésének kritériuma döntően megváltozik. Pontosabban: az új és egyre inkább igényesebb elvárásokat a kormányzati munka értékmérőjeként alkalmazzák. Inglehart (1997b: 222) által bemutatott vizsgálati adatok azt bizonyítják, amit ő is hangsúlyoz, hogy „annak a hosszú távú trendnek vagyunk a tanúi, amikor gyengülőben van a kialakult intézmények tekintélye”. Ahogyan változnak az emberek attitűdjei, ahogyan növekszik a társadalmi szereplők tudásképessége, úgy csökken a politikusok iránti tekintély és tisztelet. Az emberek egyre kevésbé akarnak engedelmeskedni, és kételyek támadnak bennük a politikai tervek és döntések bölcsességével szemben. A fejlett társadalmak

kormányai és politikai pártjai, – mint már kimutattuk – bizonyos megnyugvást találhatnak abban a tényben, hogy a közvélemény összes nagy társadalmi intézménybe vetett bizalma hanyatlóban van. A politikai rendszerbe vetett bizalom elvesztését az összes fejlett társadalomban megtalálhatjuk. A demokratikus politikusok, pártok, valamint törvényhozás kedvezőtlen megítélése széles körben elterjedt. A kormánnyal kapcsolatos óvatosság és szkepticizmus nem egészségtelen a demokratikus rezsimek számára. A politikusok és a kormányok álláspontjáról nézve egyre nagyobb szükség van az aktív állampolgárok, kormányzati képviselők és a politikusok közötti kapcsolatokra. A viszonyok interaktívabbak, nyitottabbak és azon a feltevésen alapulnak, hogy inkább horizontális és kevésbé hierarchikus értékeket képviselnek. A kormányzás modern formái növekvő mértékben az aktív állampolgárokra támaszkodnak. A kormányzat modern

liberális formái ténylegesen igénylik az állampolgári hatalom működtetését. Rose szerint (1999: 166): „az állampolgár, mint fogyasztó a szakértelem szabályozásának aktív szereplővé válik. Mint foglalkoztatott pedig sokkal inkább az ipar megújításának aktív tényezője lesz”. A hatalmi egyensúlyban történő elmozdulás nem szükségszerűen bír zéró-summa tulajdonságokkal, sem nem tekinthető egyirányúnak. Azaz mondhatjuk, hogy az irányíthatóság hanyatlása 150 együtt járhat a széleskörű de-politizálódással. 151 Másfelől ténylegesen növekedhet a rendszerszerű hatalom. Ha a gazdaság sikeren megbirkózik a viszonylagos anyagi hiánnyal, ez szintén a politikai harcok és konfliktusok természetének megváltozásához vezet. Az olyan hagyományos társadalmi konstrukciók, mint a tulajdon és a munka, nem csupán az értékekben okoznak váltást (a politikai szereplők által követett sajátos célok követése értelmében),

hanem, ami még fontosabb, a szereplők rendelkezésére álló erőforrások bővüléséhez is vezetnek. A politikát valaha a termelőeszközök tulajdonosai és a csupán saját munkaerejükkel rendelkezők között folyó harcnak tekintették. Ma sokkal szélesebb politikai és társadalmi konfliktusoknak ad teret, amelyek egyre inkább olyan tényezőkre is kiterjednek, mint az életstílus, valamint a politikai pártok napirendjeinek újragondolása. 152 Inglehart (1971; 1977; 1987; 1997) az ilyen értékváltozásokat úgy írja le, mint amelyek politikai preferenciákat és osztályalapú politikákat irányítanak a fejlett országok fiatalabb évjáratai között. A mozgás az elsődlegesen materialista ügyektől a sokkal inkább poszt-materialista szemlélet felé halad. A poszt-materialista értékek idővel átalakulnak. A sokkal egyetemesebb (környezet, béke és feminizmus) értékektől kiindulva a sokkal partikulárisabb témákig és ügyekig (például etnikai és

szexuális azonosság) terjedhetnek. 79 Karl Mannheim ([1928] 1993) generációkról írott klasszikus tanulmányára hivatkozva, az értékek gyors átalakulását csupán az egyéni élettartamon áthúzódó sajátos nézetek tartóssága mérsékeli. Inglehart a szocializációs hipotézist a ritkaság-tézissel kombinálja Mannheim visszhangjaként Inglehart az egyén alapvető világnézetét ennek korai szocializációs tapasztalataival kapcsolja össze. Ha gazdasági biztonság és prosperitás jellemzi azt a kialakuló kontextust, amelyben az értékorientációk kifejlődnek, akkor valószínűleg a poszt-materialista értékek jönnek létre. Másfelől a ritkaság, a hiány szakaszai a materialista szemlélethez kötődnek. Jelen korunkban a poszt-materialista világnézet a háború utáni generációval kezdődött el, amely kialakulásának éveit viszonylagos gazdasági és fizikai biztonság feltételei között tapasztalta meg. A fiatalabb, magasan képzett

személyek a fejlett társadalmakban viszont hajlamosak a poszt-materialista világnézet híveivé válni. (vö De Graaf és Evans, 1996: 623-625). A poszt-materialista értékekre irányuló trend új politikai prioritásokat teremt, különös tekintettel a közösségi értékekre és az életstílusra. 153 A hagyományos osztályalapú lojalitáson alapuló politikai polarizáció fokozatos semlegességéhez vezet (vö. szintén Inglehart és Abramson, 1994) Az eredmény az osztályhoz kapcsolódó szavazás. Például „a legtöbb demokráciában csak fele annyira erős, mint egy generációval korábban” (Inglehart, 1987: 1298). A poszt-materialista értékek keletkezése és korrelációja vonatkozásában felmerülő fontos kérdések között viszonylag fontosnak tekinthető a (formális) képzés ügye. A tapasztalat közvetítő hatása is jelentős. Ami talán még ennél is fontosabb, hogy milyenek az anyagi jóléttel és biztonsággal kapcsolatos elvárások a

felnövekedés éveiben. Inglehart posztmaterialista értékek tendenciáját feltételező állításának több kritikusa valóban azt mondja, hogy a poszt-materialista értékorientációk eredete főként a fiatalabb évjáratok formális képzési szintjének növekedésében, és még általánosabban, a javuló gazdasági feltételekben kereshető. (például Duch és Taylor, 1993) 154 Inglehart elutasítja ezt az értelmezést Szerinte a formális képzés kiterjedése kisebb mértékben befolyásolja közvetlenül a poszt-materialista értékek keletkezését, mint a viszonylagos gazdasági biztonsággal kapcsolatos tapasztalás. Az oktatás szerepéről és/vagy a létezés biztonságának tapasztalatairól folytatott tartós vitában közvetlenül nem igazolódott be az általában elfogadott megfigyelés, hogy a posztmaterialista értékek keletkezési folyamatában a poszt-materializmus ténylegesen növekedne a modern társadalmak fiatalabb generációiban. Akár az

oktatási, kulturális vagy gazdasági háttér, akár ezek alakzatai fontosak, mindezek nem csökkentik azt a széles körben igazolt meggyőződést, hogy változások mennek végbe a generációk világnézetében. Egyfelől amellett érvelnek, hogy a korai nem-reflexív tapasztalatoknak, függetlenül attól, hogy áll-e mögöttük gazdasági biztonság, vagy sem, döntő befolyásuk van az egyéni értékorientációk eloszlására. Másfelől az oktatás és a poszt-materialista szemlélet közötti szoros kapcsolat mintha azt mutatná, hogy az öntudatos, reflexív folyamat meghatározza az értékeloszlást. A vita nagyobbrészt kérdőív-típusú adatokra vonatkozik, amelyek ritkán teszik lehetővé a működésben lévő folyamat tényezőinek pontos meghatározását. Abramson és Inglehart (1995: 85) ezt nagyjából elismerik, amikor rámutatnak arra, hogy nehéz hozzájutni a „biztonságot formáló” fontos empirikus adatokhoz. A generációs világnézetek

kialakítását befolyásoló társadalmi és kulturális erők természetét persze eldönthetjük, ha majd világosabb elképzelésünk lesz a generációs identitások „végpontjairól”, és arról, hogy milyen változásokon mennek át az idők során. Karl Mannheim [1928] 1993: 374-375) a generációkról írt klasszikus tanulmányában eléggé ambivalens véleményt fejtett ki erről a problémáról. Ebben a vitában az ellenfelek figyelmen kívül hagyták ezt a dolgozatot. Mannheim kétségbe vonta, hogy pontosan meg lehetne határozni a nemzedéki szemlélet kialakulását, vagy az elsődleges szocializáció befejeződését. Teljesen lehetségesnek tartotta, hogy az egyének életviláguk során további olyan körülményekkel találkoznak, amelyek átalakítják és újraírják értékorientációikat. 80 Továbbá, már kezdetben sem lehet kizárni, hogy különböző utak vezethetnek ugyanazon világnézet kialakulásához. Röviden szólva, az oktatás

formáló hatásáról, a családi létbiztonságról, a gazdasági jóléttel kapcsolatos nemzeti elvárásokról nagyon nehéz határozott válaszokhoz jutni. Inglehart szerint az oktatási teljesítménynek a szintje jó mutatója a létbiztonsággal kapcsolatos tapasztalatoknak. 155 Tudjuk, hogy az elért oktatási szint a szülők anyagi jólétével áll korrelációban. Inglehart kimutatja, hogy az empirikus adatok szerint „a magasabban képzett európaiak kevésbé valószínű módon materialisták és inkább poszt-materialisták, mint azok, akik alacsonyabb oktatási szinttel rendelkeznek” (Abramson és Inglehart, 1995: 77). De ugyanezt a korrelációt szintén meg lehet megfigyelni az idősebb évjáratok esetében. Sőt olyan csoportoknál is, amelyek iskoláztatásukat Mussolini és Hitler idején kapták. Ugyanakkor érzékeltek poszt-materialista értékekre irányuló világias tendenciát is. Ilyen trend nyilvánvaló például a kérdőíves adatokban, amelyek

kimutatták, hogy a fiatalabb, egyetemi végzettséggel rendelkező évjáratok magasabb affinitást mutattak a posztmaterializmus iránt, mint az ugyanilyen képzettséggel rendelkező idősebbek. Abramson és Inglehart (1995: 81) meghatározása szerint: „Nincs semmi eredendő az oktatásban, ami automatikusan posztmaterialista értékeket termelne.” Lehetséges, hogy a mai oktatási rendszerek (azaz a tanárok), ha összehasonlítjuk korábbi nemzedékek főiskoláival és egyetemeivel, sokkal inkább rokonszenveznek a poszt-materialista értékekkel. Inglehart meg van győződve arról, hogy a kulturális válaszokra és adaptációkra ható alapvető gazdasági változások és elvárások megelőzik az ilyen preferenciák kialakulását. Ebben az értelemben, Inglehart végül is materialista marad. 156 Részletes vizsgálatok foglalkoznak a formális képzés fokának viszonylagos súlyával és fontosságával. Azzal, hogy a fiatal embereknél ez miként befolyásolja a

sajátos értékorientációk kialakulását. Nagy érdeklődésre tartanak számot a gondolkodási folyamatok és a tapasztalatok megértésének módjai is, amelyek kikristályosítják a világnézeteket. Ezek fényében értelmezik az összes rákövetkező eseményt és találkozásokat. Azonban az egyének egész életére kiható tudati és világnézeti minták kialakulása csak egyik, és lehet, hogy nem a legfontosabb elem a modern társadalom intézményi változásai közül. A világnézetek sajátos tartalmának és a különböző nemzedéki jelentésminták kollektív fontosságának bizonyára megvan a társadalmi és politikai jelentősége. Azonban egyáltalán nem új, hogy szakadások vannak a világnézetekben és a valóság nemzedéki értelmezésében. A kollektív tudatban megnyilvánuló szakadások és fokozatos változások sem szükségszerűen hoznak létre változásokat a fejlődés társadalmi mintáiban, és a kormányzásban különösen. Más

szavakkal Inglehart bizonyos mértékig lebecsüli azt a tényt, hogy a kognitív képesség, tudás és a politikai szereplők számára elérhető erőforrások mennyisége és minősége jelentősen növekedett. Bár a politikai cselekvők számára elérhető erőforrások növekedése nem a létező cselekvőképesség újraelosztásának az eredménye. Ez a cselekvőképesség kiterjesztésének terméke, amelyből elsődlegesen a „közönséges” állampolgár húz hasznot. Az állami funkciók kiterjesztése paradox módon megerősíti állampolgárait azáltal, hogy kiterjeszti a magán- és a személyi szférákat, és hogy számos strukturális indeterminációt produkál. Az állam valódi ”sikere” eredeti autonómiájában és differenciálódásában, valamint funkciói hatókörének, terjedelmének és intenzitásának kiterjesztésében áll. Ez azt jelenti, hogy az egyének és a nem-állami csoportok olyan erőforrásokhoz jutnak, amelyek potenciálisan

segítik őket az állami ügynökségek csábító, követelőző, ellenálló és eltérő erőfeszítéseivel szemben. 157 E fejlemények eredményeként az állam, mint monolitikus entitás elveszíti státuszát. 158 Az állam tekintélyével kapcsolatos panaszkodást növeli az oktatás, különösen a továbbképzés gyors kiterjesztése, a kognitív képesség növekvő jelentősége, a korábban marginális csoportok szavazóképességének, állampolgárságának újrafogalmazása, az 81 osztálykonfliktus diffúziója, a gazdagság és a címek növekedése, a kommunikációs hálózatokhoz való könnyebb hozzáférés. Ez utóbbiba beleértjük a tömegkommunikáció kiszélesítését és a tudásalapú foglalkozások gyors növekedését is. Táblázat 6.1 Harmadik szintű oktatás: 100000 lakosra jutó tanulók száma 1950-1994a Csád Kenya Mexikó Amerikai Egyesült Államok Kanada Japán Ausztria Franciaország Németország (Német Szövetségi Köztársaság)

Spanyolország Svédország Anglia 1950 136 1508 593 471 338 334 256 1965 32 312 2840 1857 1110 680 1269 632 1975 14 65 908 5179 3600 2017 1286 1971 1684 1980 78 1376 5311 5770 2065 1812 1998 1987 1985 38b 109 1600 5064 6320 1943 2292 2318 2540 1989 69c 135 1515 5596 5034 2184 2638 2842 2843 1990 70b 143 1575 5395 6897 2670 2995 2581 1993 70 1544 5459 6984 3085 2877 3617 2640 1994 70 1586 5395 3139 2933 2635 19 241 242 41 1518 1859 2422 2431 3112 3718 1858 888 1985 2062 2115 2196 2250 2693 2810 579 1304 1468 1824 1954b 2186 2873 3126 a A harmadik szintű oktatás, a feltétel minimális szükségleteként, megköveteli a második szintű oktatás sikeres teljesítését (azaz középiskola illetve gimnázium). b Becsült illetve provizionális adat. c 1988 Forrás: UNESCO, Statistical Yearbook 1970 (Táblázat 2.12), Statistical Yearbook 1991 (Táblázat 3.10), Statistical Yearbook 1997 (Táblázat 39) Ezért a tudás és képesség formáit nem csupán az állásokban,

de a társadalmi és politikai kontextusokban is erőforrásként lehet hasznosítani. Végül sok területen megfigyelhető a szakemberek számának és szerepének rendkívüli növekedése. Az állam visszafejlődése és központi szerepének elvesztése, minden valószínűség szerint jelentős mértékben saját sikeres terjeszkedésének az eredménye. 159 Azonban, a mostani változásokat nehéz empirikusan dokumentálni. Bizonyos mértékig azok mutatók folyamatos használatának az eredménye, amelyeket különböző társadalmi rendszerekben fejlesztettek ki. Lehet, hogy e mutatók alkalmasnak bizonyulnak e rendszerekben, de nem szükségképpen felelnek meg a keletkező struktúráknak és folyamatoknak. Némi joggal olyan társadalmi mutatókról beszélhetünk, amelyek „befagytak az időbe”. Ebben az összefüggésben igen jelentősek azok a viták, amelyek a modern társadalom értékváltozásainak forrásairól szólnak. Ezt néha szubjektív modernizációnak

és a cselekvőképesség egyéni kibővítésének is nevezik. Azonban nehéz rámutatni a tényezők pontos tulajdonságaira, vagy nehéz meghatározni azokat a mutatókat, amelyek a kognitív tudás jelenlétét és fontosságát ábrázolják. Azonban, meg vagyok győződve arról, hogy az egyénileg és közösségileg elérhető nagyobb tudásmennyiség nem csupán a tudástársadalmak létrehozó tényezője, de ugyanakkor a mai társadalom irányításában is döntő szerepet játszik. 82 A modern társadalomban található munka világával és ennek sajátosságaival foglalkozó több kutató azon a nézeten van, hogy az ipari társadalomban vége van a munkának. Elemzéseik azonban nem csupán a modern egyének értékeire, életstílusára és szubjektív érzéseire válaszolnak, de általában kifejezik a poszt-materialista világnézet keletkezésének és elterjedésének feltételeit is. Az ipari munka átalakulása, akárcsak a növekvő szolgáltatói

szektorban az új munkahelyek iránti igény, együtt jár az életstílus és az életforma változásaival. A szubjektív modernizáció és a poszt-materialista értékorientációk azokat a teljesen új igényeket (és azok eredményeit) fejezik ki, amelyekkel a munkavállalók találkoznak, és amelyeket a posztipari munka világa hoz létre. Ezek az új szakértelmek például a „kommunikáció-intenzív” tudásokat is magukba foglalják. Már az ipari munka is igényt tartott a teljesítmény-orientációra, önszabályozásra, kezdeményező készségre, felelősségre és önmotivációra. (vö Brazczyk és Schienstock, 1996) A kutatások hangsúlyozzák a felelősséget, a munkaképességek és szaktudások alkalmazkodását a viszonylag független változásokhoz. Különösen, ha számot vetünk a „társadalmi technikákat” is jellemző technikai változások (Humantechniken) kényszerítő erejével is. 160 (vö Schelsky, 1961: 18 161 Az ilyesfajta erőltetett

adaptációnak nemzedéktől függetlennek kell lennie, mivel aligha várható el, hogy az új munkafeltételekhez való alkalmazkodás életkor szerint alakuljon.162 Mindazonáltal, az érvelés eme módja alábecsüli, vagy figyelmen kívül hagyja az ellentétes viszonyt. Azaz, hogy nem annyira a munkakörülmények átalakulása és strukturálódása, hanem az uralkodó felfogás válaszol azokra a változásokra, amelyeket a munka már aligha tud ellenőrizni. E felfogás sajátos igényeket támaszt bizonyos ügyességek és szaktudások iránt, amelyek megfelelnek a létező feltételeknek. A tudástársadalmakban a munkahely átalakulása ezért növekvő mértékben az egyének képzettségétől, preferenciáitól és szaktudásától függ. Ezért inkább kínálat- és kevésbé kereslet által vezérelt folyamat Más szavakkal, ha rákérdezünk a modern társadalomban a tudás-intenzív foglalkozások gyors növekedésének okaira, akkor talán azokra a feltételekre is

új fényt vethetünk, amelyek átalakítják a munka világát és az új értékorientációk szerepét. Általában szólva eldönthető, hogy e kérdésekre adott válaszok a tudományos-technikai tudás gyors fejlődésében, elterjedésében és ennek gyakorlati jelentőségében rejlenek. A tudásnak az a formája, amely viszonylag gyorsan átalakítható gyakorlattá, fontossá válik a gyakorlat számára, sőt növekvő mértékben uralja is azt. Más szavakkal, a szakértői tudás iránti igény szintén az ilyen tudás termeléséből és társadalmi feltételeinek sikeres újjászervezéséből keletkezik. Az a tény, hogy a tudományosan orientált társadalom egyre több szakértőre tart igényt, bizonyos mértékig az önalkotás folyamatának is tekinthető. Azaz a szaporodó problémák megoldása igényli a tekintély és hatékonyság nyelvét, amit a tudománytól és technikától várhatnak. (vö Nowotny, 1979: 119) A tudás-alapú szakmák iránt azért

bővül az igény, – és ebben foglalhatjuk össze tézisünket -, mert egyre több szakértőt termelünk. E a tézis viszont megfelel a modern társadalomban a nemzedékekre jellemző értékváltozásoknak. Kezdetben mindig a fiatal évjáratok húznak hasznot a magasabb képzésből, és ennek megfelelően módosítják elvárásaikat. Egy hasonló tételt Peter Drucker is kidolgozott. Szerinte a magasan képzett foglalkoztatottak iránti igénynek, és a tudás-alapú gazdaságra való átmenetnek ebben az értelemben nem sok köze van ahhoz, hogy a munka világában már léteznek munkaigényesebb és összetettebb munkahelyek. A munkaadók egyénekkel szembeni igényeinek, hogy rendelkezzenek ilyen magasabb képzettséggel és minősítéssel, nem sok köze van ehhez. Drucker az ilyen hipotézist csupán széles körben elterjedt mítosznak véli. Ehelyett a munkaképességek és tudás jelentős növekedésének inkább az a tényleges oka, hogy jelentősen növekedett az

egyének munkaélettartama és az „emberi tőke” magasabb minőségűvé vált. Ezért nem annyira a munka és a sajátos képesség iránti kereslet, hanem inkább a magasan 83 képzett munka kínálata hozza létre a társadalom tudásalapú gazdaságba való átalakulásának alapját. Jean-Baptiste Say teorémája egyik változatának tekinthetjük Drucker tételét, miszerint minden kínálat megteremti a maga szükségletét: „a tudásmunkás megjelenése megváltoztatta a munkahelyek természetét. Mivel a modern társadalomnak olyan embereket kell alkalmaznia, akik elvárják és igénylik a tudásmunkát, tudásállásokat kell létre hozni. Ennek eredményeként a munka jellege átalakul” (Drucker, 1969: 84). Ezért Drucker szerint itt egy teljesen különböző mechanizmus működik. Egyfajta „kínálat-oldal magyarázatot” ajánl az ipari társadalom tudástársadalommá való átalakulása számára. A magasan képzettek jobb állásokat várnak el, amikor

belépnek a munkaerőpiacra. 163 De a meghosszabbított oktatás sem más, mint a munkaélettartam drasztikus növelésére adott válasz. Az iskolában, szakképzésben és más egyéb oktatási intézményekben – főiskolákon és egyetemeken – eltöltött átlagos évek számának drámai növekedése megváltoztatja a „munkakínálatot”. 164 A felsőoktatás növekvő látogatottsága és az iránta mutatkozó igény bővülése pedig önmagát erősítő folyamattá válik. A munkaerőpiac eme gyors változásait, különösen a munkabérek eltéréseit empirikusan vizsgáló közgazdászok mostanában új magyarázó dimenziók felé fordultak. Ezek a dimenziók a hagyományos munkaerőpiacokon rejtve maradtak és a népességkutatás során sem figyelték meg őket. Ehhez hasonlóan jelentős elképzelések születtek a kognitív képességekről, amelyek egyre fontosabbá válhatnak mind az ipar, mind a szolgáltató szektor újrastrukturálásában, vagy a redundáns

fordista struktúráktól az új, rugalmas poszt-fordista termelési módok felé elmozduló tőkeakkumulációban is. Ebben az összefüggésben érdekes, hogy a kutatás a formális iskolázás éveivel szemben egyre inkább a kognitív képességet tartja megszokottnak. Sőt a tudás, vagy a képesség megállapításában kizárólagos mutatónak tekinti Ebben a szellemben Murmane, Willett és Levy (1995) azt vizsgálták meg, hogy a munkabér meghatározásában fontosabbá váltak-e az alapvető kognitív képességek az USA gazdasága egészében. Arra a központi kérdésre fókuszálnak: a főiskolát végzettek matematikai tudása miként befolyásolja munkabérüket 24 éves korukban? Ezt a kérdést két évjáratnál tették fel. Először olyan diákoknak, akik 1972-ben fejezték be főiskolájukat, majd az 1980-ban végzett diákoknak. 165 A munkabéreket és a matematikai jegyeket összehasonlították a két évjáratnál és két kérdést fogalmaztak meg: 1.

„Fontosabbá válnak-e az alapvető kognitív képességek a gazdaság egészében a munkabérek meghatározásában? 2) Az 1980-as év folyamán az egyetemet és a főiskolát végzettek eltérő képzettsége mennyiben játszott szerepet a prémium növekedésében? (Murnane, Willett és Levy, 1995: 252). Az első vizsgálati eredmények azokat a hagyományosabb tulajdonságokat elemezték, amelyek a munkabér különbségekkel a múltban kapcsolódtak össze Murnane eredményei megismétlik a jól ismert összefüggéseket az iskolázási éveknek bérekre gyakorolt hatásáról. Például az 1972-es férfi évjárat tagjai a főiskola befejezése után néhány évvel 2.2% bérprémiumot kaptak azokhoz képest, akik nem végeztek főiskolát. Az 1980-ban végzettek esetében ez az arány 4.5% volt A nők esetében a különbség még lényegesebb, nevezetesen 5.5% és 67% Vizsgálatuk legfőbb eredménye, hogy nemzetgazdasági szinten „az 1980-as évek közepén 6 évvel a

főiskola befejezése után, az alapvető kognitív képzettség sokkal fontosabb előrejelzője a kereseteknek, mint az 1970-es évek végén. (Murnane, Willett és Levy, 1995: 263). A szerzők ezért arra következtetnek, hogy a fiatalabb évjárat esetében a matematikai osztályzatokkal mért kognitív tudás fontossága a keresletben rejlik. Megnőtt a kereslet az alapvető kognitív képességek iránt. Elsősorban a szakmai csoportokon belül mutatható ki ez a váltás és változás. 166 A kognitív tudások iránti igény nem korlátozódik néhány cégre, hanem az országos mintában is látható. A Murnane-kutatás csak a kezdete volt az ilyen vizsgálatoknak. A munkabér „a tudások változatosságért nyújtott ellenszolgáltatás eleme” (Murphy és Welch, 1993: 109) és a képességek iránti kereslet és kínálat is változik. 167 Azzal a vizsgálattal, amely azt nézte meg, hogy a főiskolások alapvető matematikai 84 képességei milyen hatással vannak a

munkaerőpiacra, csak a változások első megközelítését végezték el. Politikai cselekvés és tudáskészség Nyugat Európa és Észak-Amerika iparosodott országai történetében valójában semmi más nem emlékeztet az 1950 és 1985 közötti évek tapasztalataira. E korszak végére a súlyos gazdasági bajok a népességnek csak egyötödét fenyegették, szemben a korábbi szakasszal, amelyben a népesség háromnegyedének jóléte volt állandó veszélyben. Noha a valódi szegénység még a leggazdagabb országokban is létezik, a legtöbb ember számára immár 35 éve majdnem megszakítás nélkül és gyorsan az anyagi életszínvonal megjavult. Továbbá, ugyanezen időszakban a felsőoktatásban való részvétel lehetősége sok országban megkétszereződött, megháromszorozódott. Ezt a korszakot soha nem látott gyarapodás és a felsőoktatáshoz való hozzájutás jellemezte. A tudásra való koncentrálás lehetővé teszi, hogy a hatékony politikai

részvétel (és konfliktusok) új bázisára fókuszáljunk. 168 Milyen kognitív erőforrásai vannak a cselekvésnek, amelyek lehetővé teszik, hogy bővítsük a részvétel formáit? És a kibővült részvétel erőforrásait miképpen kellene társadalmilag elosztani a népesség nem-elit rétegeiben? Még konkrétabban, a tudás miként tud erőforrásként funkcionálni a kognitív reprezentációkban a státuszért, vagy uralomért folytatott harcokban? A tudást ebben az összefüggésben a társadalmi szakértelem kötegeként kellene felfogni, amely mozgatja és formálja a politikai részvétel folyamatát, és fenntartja a társadalmi presztízst és státuszt. A sokféle és heterogén szakértelmekből álló tudáskötegnek észrevehető hatása van a részvétel folyamatára. Ebben az értelemben a tudásnak vannak olyan jellemzői, amelyek a korábbiakkal ellentétben a politikai részvételnek sokkal szingulárisabb mechanizmusai. A szakértelmek kötegének

kibontása azt jelenti, hogy számba vesszük azokat a tudás által adományozott fontos képességeket, amelyeket a sajátos kontextusok szükségleteinek megfelelően mozgósítunk. A konkrét szétosztás, a helyettesítés lehetőségei és a szakértelmek közötti kölcsönhatások kevésbé „koherens” és alig látható, néha láthatatlan politikai részvételt eredményeznek a tudástársadalmakban. Az általános vagyon helyett a politikai részvétel válik heterogén és kontextustól-függő alakzattá. Alább felsorolom azokat a legfontosabb társadalmi szakértelmeket, amelyek a modern társadalomban ösztönzik a társadalmi részvételt. Az ítélőképesség kihasználása: A mindennapi és nem-mindennapi társadalmi viselkedést szabályozó társadalmi és jogi normák nemcsak kényszer útján hatnak, de megengedik a tetszés szerinti értelmezést és végrehajtást is. Az ítélőképességet működésbe hozó szakértelem az egyén ama képességére

vonatkozik, hogy viszonylagos előnyökhöz jusson olyan területeken, mint például az adózás, beruházás, iskoláztatás és jövedelem. Az adóhatóságok például szembekerülnek az „adózó eltűnésének” problémájával. Várható, hogy az adóbevételek világszerte visszaesnek. A cégek elköltöznek az adott országból, hogy elkerüljék az adózást, és az elektronikus kereskedelmet virtuálisan lehetetlen megadóztatni. (vö. The Economist, május 31, 1997) A védelem megszervezésének ösztönzése: Sajátos szakértelem kell ahhoz, hogy védelmi eszközöket és mérőeszközöket állítsunk be. Ez lehetővé teszi, hogy a cselekvők különféle tudásokhoz férjenek hozzá, amelyekkel a vagyontárgyak és jogosítványok megvédhetők a strukturális és szokatlan elértéktelenedéstől. A tévedés elleni védelem szimbolikus, vagy anyagi költségei igen jelentősek lehetnek. A beszédhez való jog (vö. Bourdieu, 1875) növekvő mértékben a tudás

különbözőségén alapul. Közvetlen párhuzamos társadalmi megosztást tételez fel azokkal 85 szemben, akiknek nincs joguk beszélni. A véleményeltéréshez való jog például sokféle tulajdonságra és szituációra alkalmazható, 169 de a laikus közönség képességére, vagy olyan emberek képességére is kiterjed, akik a szónokok területére tévednek. „Szónokokká válnak és a vita feltételezett igazságával igazolják gyakorlatukat”. (Larson, 1990: 37) A tudás birtoklására vonatkozó alkalmatlanság teljesen független a befogadás/kirekesztés módjaitól. Mindig különböző iskolázottsággal van összefüggésben és egyre inkább személyes hibának tekintik. A kihívás mozgósításának képessége a tudás rétegzett voltának másik döntő alkotórésze. A szakértők gyakorlatának megkérdőjelezése érdekében az állam, vagy a vállalatok létrehozzák a fontos tudásvagyont, amely mint képesség hozzájárul az egyenlőtlenséghez.

Ugyanilyen értelemben az állami, vagy piaci felügyelet elkerülésének képességével kialakítják az ellenállás diskurzusait. Érvényt szereznek az igen fontos önszabályozó autonómiának. Ez ama eszközök mozgósításától függ, amelyekkel fokozhatók az elmélyült vizsgálatok. Az elkerülés és a kirekesztés képessége szintén olyan további rétegező vonás, amely a különböző tudásalapok kapcsán felsorolható. Az ilyen stratégiák biztosítják, hogy a modern társadalom többféle kockázatát különbözően osszuk el, például a biztonsági kérdések, konfliktus, erőszak, egészségügyi kockázat, vagy környezetromlás esetén. Ezen felül a legtöbb fejlett társadalomban az „informális gazdaság” hatalmas növekedése is megfigyelhető. (vö Portes és Sassen-Koob, 1987) A gazdasági tranzakciók eme legkülönbözőbb formái kívül esnek az állami és a jogi rendszer ellenőrzési körén. Ezek a tudás növekedéséből eredő

társadalmi-gazdasági következmények. A rétegződés egyik elvét jelentik, amely az egyenlőtlenség anyagi alapjára van hatással. Sokkal általánosabban, a társadalmi szakértelmek az életvezetéshez szükséges rétegzett lehetőségek. Például, az egészség (várható élettartam), anyagi jólét, személyes élet, aspirációk, karrier, vagy hosszú távú biztonság megteremtésében. Olyan képesség, amellyel segítjük feladataink végrehajtását. Ezek a tudásalapokhoz való eltérő hozzáférés általánosított hatását fejezik ki. 170 Az ilyen stratégiák fontos része, hogy mobilizálni tudjuk a kihívást, felhasználjuk az ítélőképességet, kifejlesszük és megszervezzük a védekezés módjait. A stratégiának része az a meggyőződés is, hogy nem csupán a forgandó körülmények áldozatai vagyunk, hanem valódi felelősséget kell vállaljunk. Mégis bölcs dolog Simmel ama következtetését elfogadni, ([1907] 1978: 440), hogy bár

figyelemre méltó „a tudás-egész szintjének emelkedése” és igen mélyreható ennek a társadalmi egyenlőtlenségi rendszerekre gyakorolt hatása a modern társadalmakban, ebből mégsem következik, hogy jelentősen csökkent volna, vagy eltűnőben lenne az egyenlőtlenség. A modern demokratikus társadalmak irányíthatóságáról az 1970-es években folytatott vitára jellemző, hogy szinte teljesen hiányzik belőle a globalizációs folyamatokra való hivatkozás. Pedig e folyamatok a legfontosabb forrásai az állam ama csökkenő képességeinek, hogy irányt mutasson, kikényszerítse akaratát, végrehajtsa és megvalósítsa politikai döntéseit. Az irányíthatóság hanyatlását többnyire a nemzetállam korlátozásának kell tekintenünk. Magának a nemzetállamnak a szuverenitását szinte soha nem kérdőjelezik meg. A globalizációról és ennek következményeiről csupán olyan időszak után kezdődtek el a viták, amikor a politikatudósok és

szociológusok elkezdtek foglalkozni az irányíthatóság tézisével. A közgazdászok viszont készek voltak rámutatni a globalizációra, mint a társadalmi változások motorjára. Időre volt szükség, hogy más társadalomtudósok is felfigyeljenek e problémára. Ha ma egyáltalán vitatják az irányíthatóságot, ez elsősorban úgy jelenik meg, hogy milyen hatással van a globalizáció a nemzetállam politikai rendszerére. (például, Zürn, 1996: 14). 86 7. fejezet: A társadalmi élet töredezettsége és egyneműsége Nem ritkán az utazás sokkal érdekesebb, mint a megérkezés. Az elmúlt évtized több olyan elmélete, amelyek a modern társadalmak pályagörbéinek sajátos tulajdonságait kísérelték megragadni, már múlt időbe tehetők. Azaz a beazonosított fejlemények annak a korszaknak a jelzései, amelyekben a kutatók önmagukat is megtalálják. Ezt általában úgy írják le, mintha már befejeztük volna a kort. A tömegtársadalom korát,

amelyre leginkább hivatkozom, vagy a társadalom modernizálódását és racionalizálódását olyan fogalmakkal ragadjuk meg, amelyek a társadalom szövetébe már teljesen beépült önellátó és független folyamatnak mutatják be az adott logikát. Az maradt csupán hátra, hogy megragadjuk, diagnosztizáljuk, és esetleg elsirassuk a tulajdonságok kész megnyilvánulását, amelyek mostanára bevésődtek a társadalomba. A valójában különböző lépésekkel mindkét irányba tartó folyamat egyben a társadalom állapotává válik. Úgy tűnik, ugyanazt az idő előtti intellektuális lezárást alkalmazzák több vitában is, amely ma a globalizáció fogalma körül található elképzelésekhez kapcsolódik. Ebben az esetben a sűrítést, amitől félünk, vagy amit ténylegesen tapasztalunk, nem jelen-, hanem múlt idejű folyamatként írják le, mintha már teljesen kidolgozta volna saját logikáját. Döntőek és egyben komplexek azok a kérdések, amelyeket

újabban a „globalizáció” gyorsírás-szerű fogalmával ragadnak meg. Kérdés, hogy a világias társadalmi változások „ösztönzik-e, vagy maguk után vonják-e a heterogenizációval szemben a homogenizációt, vagy az univerzalizációval szemben a partikularizációt?” (Robertson, 1992: 12). Erre a kérdéscsoportra szeretnék most kitérni. Tudatában vagyok annak, hogy a dichotóm válaszok gazdag intellektuális hagyománya hajlandó támogatni azt az álláspontot, hogy a világ terjeszkedik, de azt a nézetet is, hogy a világ összezsugorodik. 171 Nem tudok foglalkozni a kérdéssel összefüggő összes állásponttal. Azt tekintem fő feladatomnak, hogy olyan képlékeny teoretikus elgondolást fejlesszek ki, amely mentes a determinista logikától. A tömegtársadalmak hajnala Az elmúlt 60 év során társadalomtudósok és kultúrakritikusok komolyan elmélkedtek a tömegtársadalommá átalakuló modern társadalom veszélyeiről. (például Horkheimer és

Adorno, [1947] 1972: 120-167). 172 A tömegkommunikáció és a tömegkommunikációs eszközök újdonsága, potenciális hatalma és mindenütt jelenvalósága kétségtelenül igazolták és felgyorsították ezeket a veszélyeket. Ezzel finom, de lényeges fordulat jelenik meg a modern társadalom működésének elemzésében. A kizsákmányolás, megfélemlítés, erő és kényszer iránti érdeklődés utat nyitott a tömegmeggyőzés pszichológiai hatásairól folytatott vitákhoz. „A tömeges közvélemény alkalmazkodik a társadalmi és gazdasági státus quo-hoz” (Lazarsfeld és Merton, [1948] 1957: 458). 173 Majdnem mágikusan hisznek a kognitív meggyőzhetőség erejében és a tömegmédiának a populáris kultúrára gyakorolt hatalmában. Hisznek abban, hogy lerombolja az esztétikai ízlést és gyengíti a kritikai képességeket. 174 Ez a mágikus hit bizonyos mértékig emlékeztet a kulturális globalizáció erőire irányuló jelenlegi nagy

érdeklődésre. A tömegtársadalomra adott válaszok egy része hihető erőfeszítéseket tesz, hogy kibéküljön a jelenlegi kulturális korszak bizonyos különleges tulajdonságaival. Vannak viszont kevésbé meggyőző kulturális kritikák, melyek a kultúra belső önpusztítását hirdetik. Sok esetben e reflexiók ugyanazon jelenségek megnyilvánulásai, amelyeket fel akarnak fedezni. (vö König, [1956] 1965) Az utóbbi években a tömegtársadalom és a tömegkultúra tézise sokat veszített abból a súlyából, amivel a II. Világháború után rendelkezett, amikor a 87 totalitarianizmus politikailag még a legjelentősebb erő volt. De a tömegkommunikációs eszközök urai által gyakorolt ellenőrzés eredményeként végül, de nem utolsó sorban, e társadalmakban még feltételezhetően megtalálható. A tömegkultúra kutatása azonban a háború utáni korszakban többet tárt fel a kutatók értékeiről és normáiról, mint az általuk elemzett

társadalomról. 175 A kultúrakritikusok, társadalomtudósok és értelmiségiek kijelentették, hogy a mozgóképek, a népszerű zene, a jazz, a tánctermek, a romantikus novellák, a televízió, sőt a divat káros jelenségek és a kultúra szabványosítását, uniformizálását és általános hanyatlását idézik elő. Úgy tűnik azonban, hogy a tényleges társadalmi fejlemények és a modern társadalomban létező szakadások újrafelfedezése a társadalomtudósokat ténylegesen rábírta annak megértésére, hogy a tömegkultúra és ennek készséges eszközei semmi esetre sem voltak annyira potenciális kiegyenlítő erők, mint amennyire feltételezték róluk. Olyan ősrégi megkülönböztetéseket is megsemmisítve, amelyek a valláson, etnikumon, osztályon, nemzedéken, nemen, vagy életkoron alapulnak. 176 Kétségtelenül a kései 1960-as évek eseményei által ösztönözve, az 1970-es években jelentősen növekvő érdeklődés volt észrevehető az

ellentétes fejlemények iránt. Nevezetesen azt vették észre, hogy a modern társadalmakban a tudat egyre gyorsabban feldarabolódik és „szeparálódik”. Egyre jobban félnek a világban a csoportok „zűrös összejöveteleitől”, vagy a törzsiség megnyilvánulásaitól. Az életvilág feldarabolódása sokkal nagyobb veszély, mint homogenizációja. Ez a feldarabolódás megijeszti a mai társadalmi változások sok megfigyelőjét. Ezek egyike (Isaacs, 1973) majdnem elkeseredetten jegyzi meg, hogy „sok nagy paradoxonunk része: minél globálisabb a tudományunk és technikánk, annál inkább törzsi jellegű a politikánk. Minél jobban látjuk a bolygót, annál kevésbé látjuk egymást Minél inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az ember nem képes tisztességesen túlélni elszigeteltségét, annál inkább elszigeteltté válik”. A majdnem mindenütt jelenlévő társadalmi feldarabolódás kései elismerése azonban nem jelenti, hogy a tömegtársadalom

feltételezett pszichológiai, kulturális és társadalmi következményeit tükröző állításokat teljesen el kellene marasztalnunk. 177 Ellenkezőleg, azokat a hasonló megfigyeléseket, amelyek elbájolják és foglalkoztatják a modern társadalom kritikusait és megfigyelőit, rendszerint a „globalizáció” címszó alatt vitatják. A globalizációt, – mindenekelőtt a technika által ösztönzött – nemzetek felett átívelő rendszerként írják le, amely nem csupán a nemzeti politikát és a világ összes virtuális országának külföldi kapcsolatait, de a mindennapi élet birodalmát is kifejezi. Miközben a tömegkultúra és a tömegtársadalom bírálata elcsöndesedett a társadalomtudományban, amikor a népszerű kultúrában hangsúlyosan gyönyörködnek, az intellektuális vitából mégsem tűnt el a korábbi kritika. Ezt mutatják a televízió, a filmek, a népszerű zene és az Internet erkölcsi és társadalmi következményei. A technikai

eredmények következményeivel szembeni beállítódások és várakozások mindig különböztek egymástól. 178 A nagyobb társadalmi, politikai és technikai innovációktól, amelyek komolyan fenyegetik az egyént és a szellemet, valójában állandóan óvtak bennünket a hangos kritikusok. Mondván ez olyan út, amely a társadalmi élet egyre nagyobb monotóniája felé vezet. 179 Az információs technika, vagy az új média hajnalát a legközvetlenebb mindennapi fenyegetésnek tekintik. (vö Schiller, 1996; Marx, 1999), 180 Eközben a modern tömegkommunikációs eszközök (rádió, film, televízió) fejlődését úgy fogták fel, mint a tömegtársadalom felé vezető korábbi történelmi szakaszt. Az a meggyőződés, hogy az Internet többnyire „információs szemetet” tartalmaz, legalább is Európában minden bizonnyal nem tekinthető szélsőséges véleménynek. Az a tétel sem szélsőséges, hogy az Internet nem sokszorozza meg és bővíti ki az egyének

részvételi esélyeit, viszont létrehoz egy új és fenyegető apparátust a „növekvően nemzetek feletti piacrendszer központi termelésére és ellenőrzésére”. (Schiller, 1999: xiv) Vagy létrehozza a kapitalista 88 rendszer legrosszabb tulajdonságainak általánosított formáját. Ez azonban csak szélsőséges felfogás. A modern társadalom kritikusai azt vették észre, hogy az új technikák a hirdetések révén lehetővé tették, hogy eljussanak a teljes piac minden egyes tagjához. A múltban, az egyéneket homogenizálni kellett, hogy nagy számban elérhetőkké váljanak. Miközben ma a tömegtársadalom fő veszélyét továbbra is az egyéniség elvesztése jelenti, azt mondják, hogy az ellenőrzés és a hirdetés új technikái eredményéhez társuló igazi veszély a társadalmi egyenlőtlenség örökletes formájának keletkezése. Curtis (1988: 104) például az újabb fejleményeket „az örökölhetővé válható társadalmi rétegződés

hatalmas erősítőjének” tekinti. Eszerint a modern társadalomról feltételezhető a kaszt jelleg, mivel a hirdetők az új évjáratokat a különböző piacok értékeire és életstílusaira szocializálják, amivel állandósítják az egyenlőtlenség struktúráit. Az ilyen figyelmeztetések talán nem jelentenek többet, mint az állam, a vállalatok és a multinacionális politikai szervezetek reményeit és törekvéseit, amelyek hihetetlenül sok energiát és erőforrásokat fordítanak arra, hogy elérjék az ellenőrzésnek ama fokát, amelyet a kutatók nekik tulajdonítanak. Lehetséges, hogy az ilyen feltételezett nagy hatás és ellenőrzés főbb áldozatai végül is azok az ügyfelek és kutatók, akiket nagyon elragadtat a társadalmi ellenőrzés új eszközeinek hatékonysága. A modern társadalom, globális modernizáció és a „modernitás” eme általában csüggesztő felfogása jellemző a fejlett társadalmak sok társadalomelméletére.

Legjobban abba a fogalomba sűríthető, hogy szembekerültünk az egyre nagyobb fokú homogenitás és uniformitás veszélyével, amely virtuálisan áthatja a társadalmi és kulturális élet valamennyi vonatkozását és ténylegesen a létezés lehangoló egyhangúságához vezet. Azzal a megfigyeléssel, hogy a modern társadalmak kezdettől fogva hozzákötötték magukat a homogenizáció nyilvánvalóan visszafordíthatatlan folyamatához, kezdettől fogva együtt jártak a modern társadalom fejlődése természetére vonatkozó társadalomtudományi megfontolások is. 181 Ebben az évszázadban az olyan tömegpszichológiai folyamatokat, mint az utánzás, a meggyőzhetőség és a pszichológiai ellenállás hiánya, a mentalitások és habitusok globális elterjedését szolgáló közvetítő szíjaknak tekintik. A passzív fogyasztók, közönségek, állampolgárok, vagy turisták olyan tevékenységekben vesznek részt, amelyekből hiányzik a hitelesség,

jelentéktelenek és önközpontúak, vagy önrendelkezés és választás nélküliek, és rendszerint a tömegtársadalom sima működéséhez szükséges pszichológiai előfeltételeknek tekintik őket. A vevőket pedig úgy írják le, mint akik képtelenek megérteni saját fogyasztásuk tárgyait és valódi kielégülést sem éreznek. (vö König, [1956] 1965: 486-487; Douglas és Isherwood, 1979: 3-11; Falk és Cambell, 1997; Miller, 1998). Az ilyen következtetések általában sajátos világnézetekből erednek. A „primitív mentalitásokra” való hivatkozás például már Le Bon tömegpszichológiai elméleteiben megtalálható. A 20-ik század kezdetén az antropológusok, etnológusok és szociológusok a társadalmi csoportok mentalitásáról készült nagyon különböző vizsgálataikban bizonyítékot találtak a primitív gondolkodási minták létezésére. A „primitív” kultúrákban ugyancsak feltártak olyan megismerési mintákat, amelyek nagyon

hasonlítottak a tömegpszichológiai folyamatokra. Ennek alapján néha azt állították, hogy a Harmadik Világ kevés jelét mutatja az ellenállásnak, ha az Első Világ domináns kulturális mintái elfogadásáról és beolvasztásáról van szó. 182 Azt állítják, hogy az áruk és a népszerű kultúra termékeinek tömegfogyasztása az identitás kialakulásához nyújt vonatkozási pontokat, és nyilvánvalóan elnyomja a kulturális különbségeket. Az eredmény egy nagy és mindent átható globális hasonneműség De az életszínvonalban jelentkező javulásokat, amelyek valóban összekapcsolódnak a szabványosított termékek fogyasztásával és tömegtermelésével, nem szabad összekeverni a fogyasztás „tömegesítésével” és növelésével: „A termékek globális körforgása nem egyenlő a 89 jelentés globalizációjával, talán a globális megfigyelőt kivéve, aki globális fogalmaknak tulajdonítja a jelentést”. (Ekholm-Friedman és

Friedman, 1995: 135) A fejlett társadalmakban a társadalmi létezés tulajdonságai, amelyek a globálisan uralkodó értékek és identitások exportjában és közvetítésében működnek közre, továbbá tömegtermékeket és strukturált társadalmi viszonyokat is magukba foglalnak. E viszonyok erős valószínűséggel hatnak az Én és a Másik sajátos szemléletére. Azt állítják, hogy az uralkodó társadalmi intézmények a fejlett társadalmakban majdnem mindenkit érintenek, és hatalmas befolyásukkal hozzájárulnak a társadalmi élet globális homogenizációjához. Elsősorban és leginkább olyan erőteljes intézményekre hivatkoznak, mint a kapitalista gazdaság, a bürokratikusan szervezett állam, a jogi kódok, az egyetemességre törekvő egyházak, az összehasonlítható tárgyakkal és szervezési móddal jellemezhető oktatási rendszer, a tudomány növekvő mértékben ágazódó rendszere, a modern tömegkommunikáció és információs technika.

Csak azokat az intézményeket soroljuk fel, amelyek befolyása és tekintélye globális értelemben terjed, és amelyek ellenállhatatlan realitásai összetett és finom egyenlősítő kényszert gyakorolnak a vevőkre, diákokra, fogyasztókra és állampolgárokra. Mivel létezésünk és felfogásunk jelentős mértékben része ezeknek az intézményeknek, szükségszerűen alakítják önazonosságunk nagyobbik részét. Amíg az ilyen intézmények hatókörüket és befolyásukat illetően nem válnak valóban globálissá, addig az életvilágok növekvő hasonlósága valójában csak felszínes lesz. Alapos vizsgálódást igényel viszont az a kérdés, hogy a globális intézmények valóban egyneműséget termelnek-e, avagy ellenkezőleg, szülik-e, fenntartják-e a társadalmi és kulturális különbségeket? A társadalmi létezés újraformálásának természete és eredménye a világban bizonyára nem tekinthető természetesnek a globalizáció hajnalán. A

tömegtársadalom tézishez viszonyítva sokkal bonyolult és eltérőbb az a látványos, de elkerülhetetlen trend, amely az életstílus és életesélyek általánosodása/szabványosítása irányáról nyújt diagnózist. Ez sokkal összetettebb annál, mint ahogy a „komplexitás” fogalom gyakori használata ebben az összefüggésben már jelezte. Az élet növekvő globális hasonneműségéről, a társadalmi feltételek nagy komplexitásáról és differenciálódásáról szerzett ismeretek kéz a kézben együtt járnak a világrendszerekről és a globális kulturális jelenségekről szóló irodalom megfigyeléseivel. Ezek igazolják ama fogalmak önmásoló és növekvő komplexitását, amelyekkel a jelenlegi társadalmi trendekről szóló vitákat megfogalmazzák. A tömegtársadalom tézis és ennek újabb változatai sajátos ideológiai elkötelezettségek és a kulturális és politikai fejleményekről kialakított tapasztalatok eredményei, amelyeket a

modern civilizáció alapvető kategóriáiként fognak fel és mutatnak be. Ezek az álláspontok leegyszerűsített képet nyújtanak az állítólag nagyon hatékony modernitásról, különösen a modern tudományról és technikáról. De példázzák azt a sokkal komplexebb tézist is, hogy a stabil rendszerek és a társadalmi evolúció egyik jól előre jelezhető tulajdonsága, ha időben csökken variációinak száma. Ez a tézis újabban a társadalmi cselekvés globalizációjáról folytatott viták összefüggésein belül is felmerül. 183 Ebben az értelemben, – amit itt bírálunk -, a globalizáció elsősorban és főleg a többé-kevésbé egydimenziós társadalmi, kulturális és gazdasági folyamatokra vonatkozik. Ennek révén „a világ népei egyetlen világtársadalomba, a globális társadalomba egyesülnek”. (Albrow, 1991: 9) 90 A világ globalizációja A háború utáni korszakban a társadalmak összehasonlító elemzését vagy az a remény

élteti, hogy kozmopolita világrend jön létre, vagy az egyetlen világ keletkezése felett érzett félelem mozgatja. Ezek a különböző címen megjelenő szempontok egyformán azt tételezik fel, hogy a társadalmak konvergenciája megragadható. Ez nem az eszközökhöz való visszatérés. A konvergencia a legfejlettebb társadalmakról szóló fogalmakban fordul elő Sok mai elméleti elemzésben a globalizáció fogalma, bár semmiképpen sem öncélú kifejezés, vagy szempont, alig tűnik többnek, mint a racionalizáció (hasonneműség és szabványosítás) elkerülhetetlen uralkodó folyamatát kényelmesen helyettesítő és kiterjesztő címke, 184 vagy még később a modernizáció és a társadalmi viszonyok konvergenciájának sokkal szélesebb körben vitatott felfogása. (vö Inkeles, 1998) Még elítélőbben, mint a Felvilágosodás leleplezése, amely a kapitalista piaci viszonyok uralma alatt létrejött tömegcsalás formája. (vö Robinson, 1996: 15) 185 A

globalizációról szóló szakirodalomban kezdetben valóban érzékelhető volt a tömegtársadalommal kapcsolatos jelenségekhez történő vonzódás. Létezett (és néhány országban ma is létezik) a kulturális imperializmus veszélyeivel kapcsolatos magas fokú érzékenység, amely szerint az amerikai kultúra nevében lemészárolják a regionális és nemzeti kultúrák különbségeit. 186 Még a kulturális termékek esetében (lásd Guerlain, 1997) is különbséget kell tennünk. A globalizációs folyamat felgyorsulásának újabb elemzései, azaz a társadalomtudományokban az 1980-as évek második felétől előforduló viták a globalizáció három különböző: (1) gazdasági (és bizonyára politikai és technikai); (2) kulturális (beleértve a tudás és az információ nemzetközi válását) és (3) ökológiai következményeivel foglalkoznak. Azaz, a megfigyelések arra irányulnak, hogy a növekvően globális életstílus milyen hatást gyakorol a

környezetre, valamint arra a mechanizmusra, amely létrehozza és fenntartja ezeket az életstílusokat. A valóság, a gazdasági és ökológiai globalizáció kölcsönösen áthatását, valamint a tudás és információ nemzetközivé válását (Petit és Soete, 1999: 171-175) gyakorlatilag nem vitatják a szakirodalomban. 187 A nemzeti gazdasági rendszerek gazdasági globalizációjáról folytatott vitákon belül alig ellentmondásos a pénzpiacok, vagy a tranzakciók globalizációja, a termelés nemzetközivé válása. (vö Held, 1995: 127-134) Talán nem vitatják a sajátos gazdasági-technikai rendszerek mentén kialakuló globális technikai konvergenciát és a növekvő hozamok logikáját sem. (vö Nelson és Wright, 1992) 188 E fejlődések egyik legfontosabb eredménye a globális piac keletkezése, amely inkább a szimbolikus, és nem a hagyományos árukkal foglalkozik. Egy másik általános gazdasági trend, amit a központilag tervezett gazdaságok

virtuális eltűnése után nehéz elhanyagolni, hogy a piaci erők és politikák erősítik a gazdasági piacok létrejöttét, beleértve az árukereskedelem liberalizációját. Bár úgy tűnik, hogy ezek a fejlemények, különösen a gazdasági folyamatok virtuálisan áthatják az összes nemzeti és regionális rendszereket, ezek mégsem egyszerű egyirányú utak. A piacgazdaságok a különböző nemzeti jogok, kultúrák és társadalmi struktúrák, alkotmányok és politikák keretein belül, különböző időkben és helyeken jöttek létre. Tartósan felmerül a kérdés, hogy a különböző minták együttesen megadják-e magukat egy közös, globális kapitalista termelés és csere logikájának? Egyesek erre fogadnak. (Strange, 1997: 182), Mások sokkal szkeptikusabbak és azt várják, hogy megmaradnak a robosztus multinacionális, nemzeti és regionális különbségek. (vö Crouch and Streeck, 1997) A nemzetállamok jelentősen különböznek egymástól.

Néhány nemzeti kormány fenntartja magának az ítélet jogát a gazdasági politikában. (lásd Cable, 1995: 38-40) 189 A gazdasági átalakulásokat még ma sem nem könnyű elválasztani a kulturális és politikai esetlegességektől és hagyományoktól. A hatékony nemzeti gazdasági és pénzügyi politika megvalósításához szükséges szuverenitás elvesztését általában ellensúlyozó belső erők kísérik, amelyek például 91 hatással vannak a nemzetközi kereskedelmi viszonyokra. Ezáltal nemzeti, regionális, sőt helyi kulturális és politikai hatásokat gyakorolnak a globális kereskedelmi viszonyokra. A társadalomtudományok diszciplínákra való bomlása hozzájárul a kölcsönhatásban lévő kulturális, politikai és gazdasági erők fontosságának álcázásához, miközben a globális folyamatok fürgesége, fáradhatatlan közvetlensége és nyilvánvaló ereje túl korán vezet bennünket ahhoz a nézethez, hogy szerintem túl gyorsan

elutasítjuk a „nemzeti” realitások makacs továbbélését. Nyilvános viták folynak arról, hogy a nemzeti gazdaságok versenyképességére növekvő nyomás nehezedik, hogy csökkentsék a külföldi behatolással szemben a kereskedelmi akadályokat. A megfogalmazott állítások azzal kezdődnek, hogy bármely ellenállásnak, vagy a tényleges gazdasági fejlődésről való leszakadásnak elfogadhatatlanul magas ára lenne. Folytatódnak az ellenkező állításig, miszerint az ilyen fejleményekkel szembeni ellenállás nem csupán szükséges, de politikailag és jogilag lehetséges is. E vitákban, – amelyek igazolják a „globalizáció” fogalmának gyors globális elterjedését -, meglehetősen önkényesen keverik össze a gazdasági, politikai és kulturális szempontokat. A globalizáció melletti, vagy elleni érvekben pedig ritkán követhetők a társadalomtudományi vitákban még mindig befolyásos diszciplináris felosztások. A globalizáció

kulturális hatásával és következményeivel foglalkozó viták a legintenzívebb és legkeserűbb ellentmondások körül forognak. Ez nem meglepő, mert a legtöbb résztvevő szerint az életvilágok, a népszerű kultúra és esztétika szabványosításának és homogenizálásának érzékelt veszélyei forognak kockán. Hogy a globális mellett eltűnik a kultúrák különbözősége. Amíg elméletileg igaz lehet, hogy a csökkenő variációk összefüggnek a társadalmi rendszerek nagyobb stabilitásával, 190 addig annak meghatározása érdekében, hogy korunk ténylegesen a csökkenő változatok kora-e, e kiinduló tételt alaposan meg kellene vizsgálni. Lehetséges, hogy a tudás növekedése több változathoz vezet, azaz támogatja az életstílusok, viselkedésminták, világnézetek és életfeltételek nagyobb változatosságát. 191 A posztmodernizmus szemléletének alapvetően ellentmond a globális homogenizáció tendenciájának feltételezése. A

modernitás szétrobbanása, a fragmentáció, legalább is a kultúra világában, inkább tekinthető a fejlődés új hajtóerejének, semmint az egyformaság. A globalizáció hatásairól kialakított szemléletem azonban nem posztmodern. Nem fogadok továbbá el semmiféle merev dichotómiát a lokális (vagy regionális) és a globális jelenségek között. E dichotómia szerint a társadalmi szférát vagy szigorúan csak helyi tulajdonságokkal jellemezhetjük, vagy e lokalitások teljesen megszűnnek a globalizációs hatások következtében. Amíg a lokális/globális tengelyt ilyen merev és aszimmetrikus módon kettéosztjuk, az lesz a teoretikus és empirikus dilemma, hogy a politikai, társadalmi és gazdasági folyamatokat vagy a globális tulajdonságok, vagy a hiteles helyi körülmények címkéivel kell kategorizálni, amelyek legjobb esetben is csak mesterséges hasonlóságot mutatnak a globális méretűnek tekintett jelenségekkel. Ennek eredményeként vagy

az „összemérhetetlenség szinkronizmusát” tiltjuk meg, (Max Frisch), vagy pontosan megfigyeljük a „jelen nemjeleniségét” (Wilhelm Pinder) (vö. Mannheim, [1928] 1993: 358) Ha ilyen tiltásokat követünk, akkor olyan fontos társadalmi folyamatokat hagyunk figyelmen kívül, amelyek a lokális és a globális jelenségek közötti harc eredményei. E jelenségek társadalmi struktúrákat, kulturális folyamatokat, vagy politikai fejleményeket szülnek, amelyeknek újfajta módokon sikerül ezen erőkhöz kapcsolódni. A kulturális képződmények sohasem a semmiből (ex nihilo) keletkeznek és szigorúan összhangban állnak a helyi, vagy a globális vonatkozásokkal (Tomlinson, 1999). De azt sem lehet reálisan elvárni, hogy a tudásformák a nélkül tűnjenek el teljesen a globalizáció hatásai miatt, hogy bármi nyomot hagynának maguk után. (vö Stehr, 1991) Mint ahogy, a társadalmi viselkedés jól-kialakult mintái sem tűnnek el úgy, hogy ne maradna

valamilyen jele a 92 befolyásnak. 192 Az egyszerre globális és elszigetelt, globális és részleges politikai fejlemények szülik és kiélezik (vö. Schmidt, 1995) például a nyelven, valláson, nemzetiségen, fajon és etnikumon alapuló egyetemes emberi jogok és részazonosságok követelményei között jelentkező konfliktusokat. (lásd Benhabib, 1999) Valójában, a politikai lehetőségek képzetei a nemzetállamon túlra kiterjesztett irányításból és az ebből adódó ismert fenyegetésekből keletkeznek. A globalizáció politikai vonatkozásai tekintetében ezek a képzetek egymás mellett léteznek. Több kutató a racionalizáció, vagy a modernizációs tézis által erősen befolyásolva idő előtt feltételezte a hagyományok, nézetrendszerek és világnézetek törékenységét, sőt elavulását. Azt a feltételezést, hogy bizonyos „irracionális” meggyőződések az „emberi faj gyermekkorának” megnyilvánulásai (Bell, 1990: 45), és így

eleve „racionális” doktrínákkal könnyen helyettesíthető törékeny funkciók, a társadalmi és kulturális valóság nem hagyta jóvá. (vö Snow és Machalek, 1982) Általánossággal szólva, a globalizációs folyamatok iránti érdeklődés a legerősebb az ökológusok, valamivel kisebb, de jelentős a közgazdászok, és talán a legkevésbé élénk a szociológusok között. Az elmúlt évtizedben, vagy még tovább, a gazdasági folyamatok és a kulturális gyakorlatok globalizációjára, mint a világtörténet új szakaszára fókuszáltak a társadalomtudományokban. A jelenkori szociológusok és antropológusok – akárcsak a szociológusok korábbi nemzedékei – hajlamosak hangsúlyozni a különböző kulturális erők és szerszámok fontosságát, amelyek a politikai és gazdasági folyamatok mellett a globalizáció hajtóerői és tárgyai. (lásd Roberton, 1990; 1992; Friedman, 1995; Kilminster, 1997) Az ökológiai folyamatok globális hatóköre

ritkán képezi a vita tárgyát. A környezetvédők általában egyetértenek abban, hogy bolygónk képességei végéhez közelednek és „a fogyasztásnak és termelésnek iparosított országokra jellemző rátáját egyszerűen nem terjeszthetjük ki a bolygó többi részére”. (Robinson és Tucker, 1997) A modernizációs folyamatok jövőbe való kivetítésének projekciói abban egyetértenek, hogy rámutatnak a globális katasztrófák sorozatára. Többen viszont az ész és a globalizációs folyamatok kibékítésének előfeltételét látják a kiterjesztésben, mivel ez nem más, mint csupán azoknak a felismeréseknek az eredménye, amelyekkel bepillanthatunk az emberi cselekvés következményeibe. E következmények pedig esetleg megváltoztatják a jelenlegi gazdasági gyakorlatokat és trendeket. (például, Richter, 1992: 192-204) Végül a társadalomtudományok magván belül a másodlagos figyelem a globális környezeti kockázatok problémájára

irányul. A globalizáció kulturális, gazdasági és ökológiai pályái természetesen összekapcsolódnak. Mégis a kölcsönviszonyokról folytatott viták hajlamosak arra, hogy szórványosak és feldaraboltak legyenek. A közgazdászok, szociológusok és ökológusok általában ragaszkodnak szempontjaikhoz, amelyekhez teoretikusan hozzákötik bármely közös vonatkozási rendszerüket. A közös értelmezési keret akadályainak elhárítása nehéz feladat marad és a társadalomtudományokon belül szorosan kapcsolódik az intellektuális munkamegosztás növekedéséhez (vö. Robinson és Tucker, 1997). Tárgyalásomat ebben az összefüggésben a közelmúltra, továbbá a felgyorsult trendek és a világ társadalmi összefüggéseinek lehetőségének bemutatására korlátozom. Globalizáció a történelmi időkben Ezzel ellentétben Fernand Braudel ([1979] 1992: 49) a világ fizikai egységének lehetőségére és okaira hivatkozik, amit semmiképpen nem korlátoz

a jelenkorra. Érvelése szerint, „az emberiség közös biológiai történetének általánosítása egyetlen utat tesz lehetővé, amelyen járva, mondhatjuk, hogy a felfedező utazásokat, az ipari forradalmat, vagy a modern gazdaságok kölcsönhatását megelőzve, a Föld már sokkal korábban egyesült”. 93 A világ biológiai és fizikai egységére koncentráló újabb vizsgálatok néhány figyelemre méltó eredményt produkáltak. Kimutatták például, hogy a himlőnek, kanyarónak, influenzának és pestisnek a 14.től a 17 századig tartó, óceánt is átszelő szinte akadálytalan terjedése támogatta azokat az erőket, amelyek ténylegesen egyesítették a törzseket és társadalmakat. A biológiának a felfedezések és gyarmatosítás századaiban a társadalom történetére gyakorolt hatását vizsgáló és elemző történészeket lenyűgözi az ilyen biológiai esetlegességek jelentős szerepe. McNeill (1976) és Crosby (1972) két könyve, a

Pestisek és emberek és a Kolumbiai csere új megközelítéseket javasoltak a globális történelem elemzéséhez. Ezeket mára nagyjából a természettudományoktól kölcsönözött korábban divatos magyarázatokkal helyettesítették. (Az éghajlati determinizmus például századunk első felében volt néhány társadalomtudományi ágban uralkodó). Crosby szerint a történelem radikális új fordulatokat vett azáltal, hogy az Új Világ felfedezése után a növények, állatok és betegségek meglepő módon mindkét irányban terjedtek az Atlanti Óceánon keresztül. A mai szociológusok, földrajztudósok és közgazdászok ritkán hivatkoznak elődeik ama vizsgálataira, amelyek az éghajlati és környezeti feltételeket a társadalmi és történelmi változás magyarázó elveinek tekintették. Mégis az ilyen és ehhez hasonló tényezők globális hatásának bizonyítékai erősen befolyásolják a lokális és regionális körülményeket. Különösen

lenyűgöző, hogy egyes esetekben még teljes emberi csoportok eltűnéséhez is hozzájárultak. Ökológiai imperializmus című (1986) könyvében Crosby azokat a Földön bárhol előforduló betegségeknek a nem ellenőrzött hatását elemzi, amelyek Európából eredtek. Jó összhangban áll a szociológiai és közgazdasági szakirodalomban található ama feltételezésekkel, amelyek a gazdasági és kulturális gyakorlatok akadálytalan globális elterjedésével foglalkoznak. Agresszíven terjedő növények, állatok és betegségek nyernek teret. Ahogy Arnold (1996: 88) megfigyeli, a leglényegesebb a „váratlan szétválás”, a „biológiai forradalom, amely átalakítja a tájat és benne az ember helyét”. Bár amióta a társadalomtudományok általában elutasítják az ilyen szempontokat, a klimatikus, környezeti, vagy biológiai determinizmusban található globalizációs megközelítéseket ritkán ismerik el a szociológusok és közgazdászok. Legjobb

esetben is úgy néznek rájuk, mint amelyek már régóta abbahagyott kutatási irány részei. (vö, Stehr és von Storch, 1997) A gazdasági globalizációs folyamatok első megnyilvánulásai még nem látszottak az elmúlt néhány évtizedben. Ha a gazdasági globalizáció a nemzetgazdaságok közötti intenzív gazdasági kapcsolatokat és függőségeket jelenti, akkor a két világháború közötti rövid periódus egyike volt a fejlett gazdaságok között létrejött jelentős gazdasági kölcsönhatásnak. 193 Ráadásul a népek közötti szabad kereskedelem hasznáról és költségeiről folytatott heves vita a közgazdászok és politikusok között, a merkantilizmus koráig követhető vissza. (vö Dunn, 1993: 253-259). A társadalomtudományi kutatás eszmetörténete szempontjából valószínűleg feltételezhető, hogy hosszú intellektuális története van a globalizációs folyamatok vizsgálatának. Ezek semmiképpen sem újabb, vagy modernebb jelenségek

(vö Robertson, 1992), mint ahogy a globális gazdasági piacok és folyamatok és a lényegesen új megközelítéseket képviselő globális kultúra keletkezésének elemzései sem azok. A globalizáció felé haladó anyagi, valamint kulturális mozgás például megrendítően nyilvánvalóan jelenik meg a Kommunista Kiáltványban (Marx és Engels, [1848] 1977: 224225): „A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, 94 mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják

léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolatukat. Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. Mindenüvé be kell magát fészkelnie, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt összeköttetéseket kell létesítenie. A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta A régi, helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik, és a sok nemzeti és helyi irodalomból világirodalom alakul ki.” (Marx-Engels Válogatott MűveiElső kötet Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975 140-141 old) Marx és Engels globális felépítményként is

előre látták a kapitalista világgazdaságot, mégis meglepően kevés figyelmet szenteltek azoknak a már létező, vagy újonnan keletkező gazdasági egyenlőtlenségeknek, amelyek a globalizáció termékei. A politikai és gazdasági jelenségekről szóló olyan huszadik századi elméletek, mint az imperializmus elméletek, modernizációs teóriák, a függőség-elmélet, és újabban a világrendszer-elmélet, azáltal, hogy a keletkező globális gazdaságon belül felvetik az anyagi egyenlőtlenség új mintáinak problémáját, ezt az űrt kísérlik kitölteni. A földrajz- és politikatudományban másik, a maga idejében nagyon befolyásos, de jó okokból hosszú ideje művelését felhagyott előhírnöke volt a globális társadalomtudományi szemléletnek a szigorúan etnocentrikus (és imperialisztikus) geopolitikai felfogás. A klasszikus geopolitikai nézetet például olyan földrajtudósok képviselték, mint Halford Mackinder Angliában, vagy Friedrich

Ratzel Németországban. A tizenkilencedik század végén keletkezett, amikor az európai társadalmak nézőpontjából a Föld térképe elvesztette fehér foltjainak többségét, és egy új világrend keletkezett, amelyben különböző gyarmati hatalmak versenyeztek egymással a vezető szerepért. Ratzel és Mackinder lehorgonyoztak annál a feladatnál, hogy meggyőzzék azokat, akiknek hatalmuk van beigazolni diszciplinájuk gyakorlati hasznosságát. Különösen arra akartak rámutatni, hogy a földrajzi feltételek alaposan befolyásolták az új világrendet. Szerintük az emberiség teljesen új korszak elé néz, amelyhez sürgetően új világnézetre lenne szüksége. A földrajz többé nem csupán felfedezések és kutatások tudománya. A poszt-kolumbiai kor nem csupán a földrajzilag zárt világgal, de szó szerint egy világ-társadalommal szembesít bennünket, amely politikai és kulturális szempontból egységes: „Ahelyett, hogy a társadalmi erők

robbanásai feloldódnának a bennünket körülvevő ismeretlen tér és barbár káosz körforgásában, a Föld túlsó oldaláról verődnek vissza, és ennek következtében a Világ politikai és gazdasági szervezetének gyenge elemei elpusztulnak”. (Mackinder, 1904: 422) Ratzel, Mackinder és a szintén kiváló éghajlat -determinista Ellsworth Huntington ([1914]1925) meg voltak győződve arról, hogy globális elérhetőséggel és elágazódásokkal rendelkező erőteljes magyarázó tényezőt fedeztek fel az éghajlatban. Ennek megfelelően a globális kölcsönhatások és kölcsönkapcsolatok tárgyalása az ilyen elemzések közös sajátossága. 194 Ebben az értelemben a globalizáció-kutatás az intellektuális hagyomány része, amely gazdagabb, mint amennyire ezt a globalizáció kutatói manapság rendszerint elismerik. Az igazán globális folyamatok mindazonáltal ritka események. Az a feltevés, hogy a szennyező anyagok gyorsan és globálisan terjednek,

lehet, hogy jól alkalmazható a karbondioxidra, (CO 2 ), amíg a kibocsátott gázok gyorsan eloszlanak a levegő és a víz globális körforgásában. Ilyen esetekben lényegtelen a gázok tényleges eredete. Bizonyos regionális éghajlati folyamatok és események hatásai azonban (például az égő olajmezők Kuwaitban és a kis vulkánikus kitörések) csak korlátozott hatással vannak a globális éghajlatra. Sőt (a társadalmi fejlődés szempontjából) olyan nagyobb események, mint az észak-amerikai préri átalakulása 95 mezőgazdasági területté, a globalitás szempontjából jelentéktelen: a hatás lényegében csak regionális éghajlati változásokra korlátozódik. Sokkal globálisabb éghajlati hatás igazolódik be a nagy vulkánikus (például a Mount Pinatubo) kitörések esetében. A drámai globális hatással járó regionális események természetesen a meteoritok, amelyek 65 millió évvel korábban a dinoszauruszok kihalását okozhatták.

Néhány éghajlatkutató ugyancsak meg van győződve arról, hogy a jégkorszak vége felé az óceánba bekerülő óriás tömegű olvadó víz néhány további évtizedre meghosszabbította a jégkorszakot. (Younger Dryas) Ha nem köt nemzetközi egyezményt a költségek megoszlásáról, vagy nem gondoskodik valamely más kompenzációs formáról, akkor az ország, amely az energiamegmaradás és/vagy energiaátalakítás programjain keresztül csökkenti a globális felmelegedést, egyedül viseli az erőfeszítések költségeit, miközben bevételei globálisan megoszlanak. És bármely ország, amely agresszív iparosításával növeli energiafogyasztását, bizonyos hasznokhoz, például magasabb foglalkoztatáshoz és növekvő nemzeti termékhez jut, miközben a növekvő kőszénfelhasználás kibocsátási költségei átlépik a regionális és nemzeti határokat. (vö Schelling, 1990) A világ megosztottsága A társadalmi tevékenységek globális hatása

tézisével kapcsolatos intellektuális kockázatok egyike, ha a globalizációs trendeket differenciálatlan folyamatnak, csak teoretikus kategóriának tekintjük. Ekkor könnyen fekete doboz lesz belőle 195 Annak megértése, hogy a világ mélyen megosztott marad, általában elvész ama sietségünkben, hogy a globalizációt a társadalmi átalakulás új alapfolyamatának tekintsük. A világ népessége megdöbbentő gyorsasággal növekszik. Virtuálisan a legnagyobb népességszaporulat a legszegényebb országokban fordul elő. A nacionalizmus életerős politikai, kulturális és gazdasági erő marad a világ legtöbb régiójában. A globális vállalatoknak, vagy cégeknek még van hazai bázisuk; 196 a multinacionális vállalatok például kutatásaik és fejlesztéseik túlnyomó többségét továbbra is otthon végeztetik el. (vö Stichweh 1999: 32-36) Ebben a tekintetben fennáll a veszély, hogy a globális változás fogalma olyan helyet is feltételez, amelyet

a „tudományos tudás” fekete doboza nem tud betölteni. Annak is megvan a veszélye, hogy funkcionalista szempontból elemzik a globalizációt, amely csak a társadalmi, politikai és gazdasági változások feltételezett világméretű hatásaival foglalkozik. Például a társadalmak növekvő kölcsönhatása szellemében foglalkozik a fenyegetett, vagy eltűnő kulturális gyakorlatok és termékek sorsával, vagy a növekvő kulturális homogenitással, vagy a nemzeti határokat átlépő kulturális gyakorlatok transzferjével. A „globalizációval”, vagy kifejezett ellentétével, (amit a „lokális”, „nemzeti”, „beágyazottság” stb. fogalmak segítségével ragadunk meg) állandósítjuk a fogalmi kettősségekről, vagy bináris kódokról folytatott klasszikus társadalomtudományi vitákat. Gyakran szigorú antitézisként szembeállítjuk őket (vö Baldamus, 1976) Bár más fogalmakat (ideértve a „későkapitalizmust”, „multinacionális

vállalatot” és a „globális környezeti változást” stb.) használnak a globalizációról szóló vita középpontjában és peremén, az tűnik a legfőbb tételnek, hogy a változásokat mindenhol a gazdasági fejlemények hajtják előre. Egy ilyen feltételezés eredményeként új gazdasági determinizmust oltanak be ismét a társadalomtudományi vizsgálatba, és elkerülhetetlenül összekeverik a strukturális és a kulturális átalakulásokat. Mindazonáltal a globális folyamatokról való elmélkedés és kutatás megőrzi sokféleségét. Legalább is a társadalomtudományi vita esetében ez arra mutat rá, hogy még távol vagyunk bármiféle kognitív lezárástól. Széles körben elfogadják, 197 hogy a fejlett társadalmak társadalmi, kulturális és gazdasági viszonyaiban az uralkodó trend a világgazdaság nemzetközivé válása irányába mutat. A nemzeti határok az egybefonódott gazdasági ügyek, kulturális termékek és gazdasági 96 áruk

számára lényegtelenné váltak. A szó legtágabb értelmében a társadalmi élet formái viszonylag egységes mintákba és struktúrákba szerveződnek. Ebben az expanzív értelemben a globalizáció mai elméletei ismétlések. Erősen összecsengenek a tizenkilencedik századi társadalomtudomány feltételezéseivel, amely szerint a modern élet gyorsuló ütemben azonosul az uralkodó evolúciós társadalmi tulajdonságokkal. 198 Közelebbről nézve, a globális gazdasági tevékenységek felé történő váltás egyfelől ösztönzi a globális kultúra keletkezését, másfelől az élet sokféle globalizációjának fényében támogatja a nemzeti, regionális, lokális és etnikai kultúrák potenciális eltűnését”. (Dicken, 1992: 422). A szétrepedés és a differenciálódás utat nyit az egyneműségnek és létrehozza a „bolygó első globális civilizációjának” alapjait. (Perlmutter, 1991: 898) Eme átalakulások motorja elkerülhetetlenül a

gazdaság. Az általánosítást és a szétrepedést a legritkábban fogják fel a globális fordulat egymással versenyző trendjeiként. Mindazonáltal, ha a szétrepedést és az egyneműséget a globális trendek konkuráló eredményeinek tekintjük, akkor is lényeges aszimmetria marad a kétféle átalakulás között. A hasonlóság és az egyneműség irányába mutató tendenciát ugyanis sokkal hatalmasabb gazdasági erők képviselőjének tekintjük. A szétrepedés „csupán” a kulturális gyakorlatokra érvényes, amely tovább gyengíti a „felépítmény” hatékonyságát. Ennek eredményeképpen a kulturális termékek és folyamatok továbbra is alá lesznek rendelve az anyagi folyamatoknak. 199 Ezeket a feltételezéseket illetéktelen és pontatlan általánosításoknak tekintem. Először is, elméleti nézőpontból a „homogenizáció” és a „fragmentáció” fogalmak nem alkalmasak olyan trendek megragadására, amelyek kiterjedhetnek néhány

társadalom néhány intézményére, de ugyanazon társadalmon belül nem terjeszthetők ki más intézményekre. Az ilyen átalakulások nem csupán lényegesen tudatos, de nem-szándékolt és nem tervezett ellenzéssel is találkozhatnak. Az általánosságban használt fogalmak nem igazolják a globális átalakulás sokkal bonyolultabb eredményeit, mivel eleve igénylik a társadalmi folyamatok kölcsönösen kizáró, konzisztens és univerzális jellegét. A modern élet tartós bővítését legjobban megragadó fogalmakat alaposan meg kell vizsgálni, mivel egyáltalán nem magától értetődő, hogy a piaci erők például könnyen ki tudják szorítani az uralkodó kulturális folyamatokat. Az innovációk és az új fejlesztések általában koraszülött előrejelzésekhez vezetnek a termékek és a kulturális folyamatok megszűnését illetően. A televízió felfedezésére például úgy tekintenek, mintha a film és a rádió végét jelentené. Jelenleg az

Internetről tételezik fel, hogy a könyv halálát okozza. Másodszor, empirikus nézőpontból „a civilizáció haladásába vetett hit összeomlásával és az ezzel járó új kulturális mozgalmak kitörésével kapcsolatos széleskörű megnyilvánulásokkal találkozhatunk, a kultusztól és vallási újjászületéstől kezdve a primitivizmusig. Az új hagyományőrzés, az új kulturálisan megalapozott önazonosság létrehozására irányuló törekvés „nemzeti” és etnikai feldarabolódással és a kulturális-alapú politikai mozgalmak exponenciális növekedésével jár együtt”. (Friedman, 1989: 51) Úgy tűnik, hogy ezeknek a manifesztációknak nagy valószínűséggel elsőbbségük van arra, hogy igazi globális jelenséget képviseljenek. A nyers globalizációs tézis közvetve feltételezi, hogy a társadalmi szolidaritás és kooperáció összefüggő alapjai különböző társadalmi szankciókat és korlátokat igényelnek. 200 Ebben a sajátos

vonatkozásban a globalizációs tézis olyan társadalomtudományi elméletalkotást tükröz vissza, amely a sokkal egységesebb társadalmi alakzatok elkerülhetetlenségével foglalkozik. A társadalomtudományi kutatást kezdetektől fogva ösztönözte az élet hagyományos formái összetöréséből eredő társadalmi felbomlás, anómia, sőt káosz. Az ipari társadalom születése feltételezi a társadalmi szolidaritás hagyományos formáinak elpusztítását, és mindaddig fenyegeti ezt a szolidaritást, amíg valamiképpen létre nem hozzák a tartós, új alapokat. A kijelentés, hogy a globalizáció a társadalmi különbségek 97 növekedéséhez vezet, – a klasszikus kutatások folytatásaként – a társadalmi kötőanyag, szolidaritás és kooperáció új formáinak keresését alapozza meg. A „fragmentáció” fogalma már régóta fenyegetést jelent a társadalom alapjaira nézve. Általában ha nem is magát a szétrepedést, de a csoportok és

osztályok közötti kínos különbségeket és szakadásokat legyőző erőkkel való foglalkozás valójában nem sokat csökkent, amióta a klasszikus társadalomtudományi vizsgálat súlypontjává vált. Azonban a feldarabolódás terjedésébe, vagy az egyneművé válás gyors növekedésébe vetett normatív hit erős igenlésből egy sokkal szkeptikusabb beállítottságra váltott át. A szkeptikus attitűd azt tételezi fel, hogy a globális váltás további társadalmi egyformaságot és egyöntetűséget vált ki. Bell posztipari társadalomelméletében közvetve megtalálható az a gondolat, miszerint az összes ipari társadalom előbb vagy utóbb rátér az „Amerikai Útra”. (Floud, 1971: 31) De pontosan mi terjed, és milyen sebességgel? Vannak-e olyan vonatkozásai, amelyek ellenállnak az elterjedésnek? Milyen képzetek terjednek el gyorsabban, és milyen módon? Szóban, vizuális vagy írott formában? Milyen homogén a globális változás folyamata és

mennyire hasonlóak a következményei? Vannak-e még nemzeti technológiák? Egy nemzetközivé vált gazdaság tudja-e korlátozni, sőt eltűntetni a gazdagság egyensúlytalanságait? Meghatározott szereplők bizonyos elitek javára ellenőrzésük alá tudjáke vonni ezt a folyamatot? Az ilyen és ehhez hasonló problémákat meglehetősen elhanyagolják azok a teoretikus próbálkozások, amelyek vizsgálják a társadalomközi fragmentáció csökkenését és a társadalmon belüli koherencia növekedését. Mielőtt elemezném a globalizáció mint „feszített folyamat” (Giddens, 1990: 64), különösen a gazdasági és politikai tevékenységek szférájában található jellegzetességeit, meg kell vitatnom a globalizáció fogalmának túl lelkes elfogadásából adódó további hiányosságait. A globalizáció nézete mint egyfajta deus ex machina, akárcsak a nem-korlátozott éghajlati, vagy technológiai determinizmus, arra a hitre támaszkodik, hogy a

globalizáló erők logikájukat rá tudják kényszeríteni minden olyan lehetséges összefüggésre, amelyet átmenetinek és másodlagos jelentőségűnek minősítenek. Az a tézis, hogy a kulturális, társadalmi és gazdasági globalizáció a helyi, regionális és nemzeti életformákat magasabb szintre emeli, több bizonytalan feltételezést tartalmaz. (1) A helyi összefüggések koherensek és virtuálisan mindenütt azonosak a Földön (olyan összefüggések, amelyeket mint korábban, áthat a függőség érzete; (2) Az uralkodó rendszernek csupán passzív befogadói; (3) A behatoló minták megsemmisítik és kiszorítják őket. (4) A győztes társadalmi erők túlzott felsőbbrendűsége és látványossága szabad választásokat nem tesz lehetővé 201 A „globalizációnak” nevezett vezető logika túlnyomó hatalma azon az esszencialista nézeten nyugszik, amely meg van győződve arról, hogy a szituáció-specifikus körülmények többé-kevésbé

lényegtelenek az alapfolyamat munkája és elterjedése szempontjából. 202 Az a feltételezés, hogy a helyi, regionális és nemzeti kulturális gyakorlatok ténylegesen fenyegetett helyzetben vannak, azon a megkérdőjelezhető premisszán nyugszik, hogy a globálisan terjesztett áruk befogadóinak, közönségének és fogyasztóinak, divattrendjeinek, és intézményi viselkedésének és kulturális gyakorlatainak alig, vagy egyáltalán nincs lehetőségük harcolni, vagy magukat felszabadítani eme erők hatása alól. A homogenizáció általánosítása idő előtti, sőt félrevezető. 203 A múltban sem volt könnyű uralkodó civilizációvá válni, mint ahogy a mai fejlemények sem garantálják, hogy a globális trendek egyszerűen kiszorítják, sőt megsemmisítik a helyi kultúrákat, identitásokat és intézményeket. Az ilyen szintbeli fejlemények valószínűsége ténylegesen lehanyatlik a tudástársadalmakban, mivel azok az erőforrások érhetők el

jobban, amelyek a homogenizációval szemben több lehetőséget ígérnek a megértésre, módosításra, átalakításra és ellenállásra. 204 A nyugati hegemónia jelenlegi hanyatlásának ez egyik szembeütköző tulajdonsága. Feltételezhető, hogy valaha kielégítő volt az a felfogás, hogy új kulturális 98 mozgalmak és újabb helyi, regionális és nemzeti identitások jelennek meg, amelyek ellenállnak globális homogenizációnak, sőt megsemmisítik azt. Hasonló folyamatok a korábbi civilizációs rendszerekben is megfigyelhetők voltak. (Friedman, 1992: 364). 205 Vajon a megújult, de átalakított és sokkal erősebb helyi identitások és kultúraformák csak akkor lehetségesek-e, ha gyenge a központ, vagy a helyi identitások bővülése együtt jár-e a helyi adottságok gyarmatosítására irányuló törekvésekkel? Ez a kérdés nyitva marad. Jonathan Friedman (1992: 366) egy olyan teoretikus modellt részesít előnyben, amely a külső hódításra

adott kezdeti válaszként feltételezi a hagyományos kulturális identitás elvesztését, amit a külső beavatkozás hanyatlásának időszakában újjászületés, és végül a kulturális identitás újjáéledése követ. 206 Más szavakkal, lehetséges, hogy fordított viszony van a hódító rendszer alakzata és terjedése, valamint a kulturális identitás kialakítása és megőrzése között. De a hanyatló hegemónia szakaszaiban a helyi kulturális identitások teret követelnek újraérvényesítésük számára. Mindenesetre a kulturális homogenizációval világszerte szembekerülő korlátok, akár a múltban az ősi civilizációk, azzal a ténnyel néznek szembe, hogy „minden kultúra asszimilálja a modernitás szimbólumait a saját hagyományaiba. Ezeket a szimbólumokat minden egyén a saját és csak a saját élete részévé alakítja át”. (Dahrendorf 1980: 753) A helyi adottságokat nem lehet megfelelően felfogni, ha teljesen az erőteljes külső

befolyások uralma alatt álló passzív szituációknak tekintjük őket. A helyi adottságok nem csupán ellenállást fejtenek ki, de az átalakulás és átalakítás („asszimiláló”) kulturális gyakorlatának eszközei is, amelyek a kérdéses összefüggésben nem vele születettek. Továbbá, a helyi és regionális kontextusok egymáshoz mint közösségekhez való viszonya stratifikált. A belső rétegződés nagyon különböző mintáit mutatják, amelyek hatással vannak a máshonnan származó gyakorlatokra és termékekre. De most helyileg fogyasztják el őket, és érzékennyé váltak a véletlenszerű helyi körülmények iránt. Röviden, a kulturális termékeket és gyakorlatokat nagyon különböző módokon alkalmazzák és adják elő, ami mindig a szóban forgó kontextustól függ. Másodszor, az élet elkerülhetetlen globalizációjának tézise azt a kétes javaslatot jelenti, hogy az általánosítás (homogenizáció) és a fragmentáció

(heterogenizáció) radikálisan ellentétes folyamatok (vö. Robertson, 1995: 27) Ellentmondásosnak tűnik a nem-lokális tulajdonságok lokális gyakorlatokba történő asszimilációja, valamint a lokális preferenciák globális kontextusokba való exportálása. Ténylegesen a kulturális és gazdasági folyamatok között a kölcsönhatás leginkább közös formáját hozhatják létre. 207 A világméretű társadalmi viszonyok elmélyítése, amely a lokálist összeköti a távoli eseményekkel, a helyi nézetek és gyakorlatok globális folyamatokra válaszoló intenzifikálását is tartalmazhatja. Anthony Giddens (1990b: 65) azzal érvel, hogy „a globalizált társadalmi viszonyok valószínűleg arra szolgálnak, hogy csökkentsék a nemzetállamhoz (vagy néhány államhoz) kötődő nacionalista érzés bizonyos vonatkozásait, azonban okságilag a sokkal lokalizáltabb nemzeti érzelmek elmélyítésében is részt vehetnek”. A társadalmi viselkedés és tudat

időben és térben történő további bővítése nyomást gyakorolhat arra, hogy a viselkedést térben és időben visszafelé is kiterjesszék. Másfelől a globalizációs tézis főkönyvében néhány pozitív könyvelési tétel is található. A globalizációt készségesen jóváhagyják a gazdasági tevékenységek, 208 azaz a kereskedelmi minták, pénzügyi tranzakciók, fogyasztási preferenciák, a termelés szervezése, a gazdasági-technikai rendszerek, munkapiaci kényszerek, tőkemozgások, gazdasági ciklusok stb. tekintetében A gazdasági tevékenységeket ugyanis növekvő mértékben piaci természetűnek fogják fel. Amíg ezek mentesülnek a helyi, regionális, nemzeti és nemzetek feletti kormányzati szabályok és beavatkozások kényszereitől, addig a gazdasági tevékenységeknek valóban az a természetes tendenciájuk, hogy határokat átlépő globális piacot alakítsanak ki és érzéketlenné váljanak a kontextussal szemben. A globális piac,

99 legalább is mint gondolatkísérlet, közelít a tökéletes piac gazdasági modelljéhez. A gazdasági folyamatok ilyen beállítása természetesen helytelen. Nagyon valószínű, hogy a teljesen szabályozatlan piac nem csupán utópikus, de önpusztító fogalom is. Idáig minden politikai rendszer használt politikai eszközöket, amivel – például a munkanélküliség ellen – támogatta és védte a gazdasági szereplőket. És minden politikai rendszer a piaci eredmények újraelosztásához is felhasznál politikai eszközöket, amelyekkel befolyásolják a bekövetkező piaci folyamatokat. Az önszabályozó gazdasági piacok bővítésére irányuló nyomásokat mindig mérsékelni kívánják a különböző társadalmi mozgalmak, intézmények, politikai pártok és más nemzeti, vagy regionális szervezetek. Ezek az újraelosztó érdekekért, valamint a nem-gazdasági célokért szállnak síkra. A kormányok, nemzetközi szervezetek szabályokra és

kényszerekre fordítják le az érdekeket, amivel végül is befolyásolják a nemzetközi kereskedelmi versenyt és visszahatását a nemzetgazdaságokra. 209 A gazdasági tevékenységeket, noha rétegezett mintákban, általában a nem-gazdasági tényezők széles köre közvetíti. E tényezőkbe beleértjük a nemzeti és multinacionális kormányzati szabályokat is. (Hasonlítsuk össze az USA és Japán közötti kereskedelmi egyenlőtlenséget és ebből a GATT Egyezményre származó nehézségeket.) A fogyasztói javak elveszítik nemzeti azonosságukat. Bár érzelmi, imázs-növelő, jogi, vagy kereskedelempolitikai okokból a termékek még viselhetnek olyan címkéket, mint például „Made in Canada”. Azonban számos fogyasztói termék összetételének közelebbi vizsgálata megmutatja, hogy több kontinens és nemzet állítja elő alkotórészeit. 210 Ami a társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatokban új, azt a globalizáció, a globális rendszer,

vagy a transznacionális intézmények keletkezésének címkéje alá soroljuk be, mivel, ezek a fejlemények létrehozzák az üzlet, együttműködés, kölcsönkapcsolatok, a viselkedés és tudat összeolvadásának további elmélyítését, bővítését, újraalakítását és kiterjesztését. E folyamatokat a tudástársadalom keletkezése tartja fenn és közvetíti Azonban olyan fejleményeknek kell tekinteni őket, amelyek egyfelől elmélyítik a világméretű társadalmi viszonyokat, másfelől táplálják a lokális átalakulásokat. Ennek az lesz az eredménye, amire Giddens (1990b: 64) figyelmeztet bennünket, hogy „a változások készlete nem egységesen működik egyetlen irányban, hanem kölcsönösen ellentétes tendenciákból áll”. A globalizáció féktelen determinista felfogása a fogalmat zárttá teszi. Annak érdekében, hogy elkerüljünk néhány olyan zsákutcát, amelyekhez ilyen nézetek kapcsolódnak, egy ambivalensebb fogalommal talán meg

tudnánk ragadni a tényleges fejlődést. Egy munkahipotézist kellene kidolgoznunk arról, hogy az idő és a tér egyre kisebb szerepet játszik a társadalmi viszonyokban. Erre én a társadalmi cselekvés és tudat kiterjesztésének és bővítésének fogalmát javaslom. Egy ilyen modell egyik figyelemre méltó hiányossága, ha egyáltalán hátránynak bizonyul, hogy hatókörét illetően nem korlátozható jelenlegi korunkra. A Földgolyó újraalakítása Ahelyett, hogy a „globalizációt” valamiféle szituációval szemben érzéketlen alaplogika által működtetett folyamatnak tekintenénk, én más értelmezést javaslok. 211 A globalizációt hasonlónak tekintik az olyan nyilvánvalóan tartós folyamatokhoz, mint a funkcionális differenciálódás, technikai változások, racionalizáció, konfliktus és ellentmondás. Mondván ezek virtuálisan akaratlanok és teljesen újabb eredetűek Ezért szinte kizárólagosan csak a mai társadalmakban érvényesülnek.

Ehelyett szerintem a globalizáció a kiterjedés, nagyobbodás és a társadalmi cselekvésláncok újrakapcsolódásának számos 100 többirányú folyamatait vonja maga után és korábban jelent meg az emberiség történelmében, mint ahogy általában feltételezik. Az extenzió egyfelől vonatkozik a vélemények, társadalmi kapcsolatok, vagy cserék bővülésére, elmélyülésére, elterjedésére, vagy „növekedésére”. Növekszik ezek sűrűsége és felszabadulnak az olyan hagyományos akadályok alól, mint például az időakadályok (például a várt élettartam), és a hely (például a környezet). Másfelől az extenzió vonatkozik az eltűnésre, összesűrítésre, vagy csökkentésre, de nem mindig a kulturális gyakorlatok és strukturális alakzatok megszüntetése értelmében, amelyek konfliktusba kerülnek a kibővülés által létrehozott és támogatott újabb elvárásokkal és viselkedésformákkal. A társadalmi viselkedés kiterjesztése

és bővítése mind a szándékolt (célszerű) cselekvést, mind a nemszándékolt stratégiákat és következményeket magába foglalja. (vö Merton, 1936) Ahogy Alain Touraine ([1984] 1988: 104) megfigyeli a gazdasági struktúrák történelmi átalakulása vonatkozásában: „egy ipari társadalom nem adja fel a kereskedelem révén szerzett hasznait. Egy posztipari társadalom nem adja fel a munka szervezését”. A társadalmi élet valaha azt jelentette, hogy a találkozások majdnem kizárólagosan a családi ismeretségekre korlátozódtak. Ma a mindennapi élet általában növekvő számú idegennel való találkozást jelent. Az „elkülönült tér elvesztése”, vagy a távolság csökkenése „nem csupán az idő és a tér megrövidülését jelenti a földrészek közötti repülésben, nem csupán arról van szó, hogy televízió és rádió segítségével közvetlenül kommunikálunk a földgolyó bármely részével, de az emberek megtapasztalt ideje

tekintetében, a társadalmi, esztétikai és pszichikai távolságok lerövidülésében is szerepet játszik”. (Bell, 1973: 314) Az idő és a távolság kiterjedését nem tekinthetjük egyszerű lineáris, vagy additív folyamatnak, ahol további azonos részekkel bővítjük a létező összegező struktúrákat és gyakorlatokat. A kiterjedés folyamat, amely beágyazódik a helyi körülményekbe és termeli a formák hiteles alakváltozatait. 212 A gyarmatosítás nem csupán a gyarmatokat, de a gyarmatosítókat is átalakítja. Ha alapvetően megváltozik és új formái is vannak a nacionalizmusnak, a globalizációval szemben a nemzetállam nem tűnik el. A kiterjedés rétegzett folyamat. A rétegződés önmagában védtelen az extenzióval szemben A társadalmi egyenlőtlenség fokozatai és mintái ma sokkal meredekebbek és változatosabbak, mint valaha is voltak. A bővülés hasznai egyenlőtlenül oszlanak el, és nem szükségszerűen ígérnek nagyobb

egyenlőséget. Sőt, a bővülés (és szétesés) gyorsasága sem nem állandó, sem nem egyenlően elosztott. Az sem lehetetlen, hogy a társadalmi kapcsolatok sűrűsége és integrálása megfordul. Ha egy adott időben bővül a társadalmi cselekvés, ezt nem feltétlenül egyetlen mintával, például a társadalmi kohézió és integráció növekedése útjával kell magyarázni. A globalizációs folyamat ezért egyidejűleg tartalmazhatja a fragmentációt és az integrációt. A kulturális gyakorlatok, termelés, kereskedelem, a tömegkommunikációs eszközök, a kommunikáció és a társadalmi újratermelés bővülése és elterjedése általában nem mindig követi ugyanazt a mintát. Különösen a múltban kialakított mintát nem követi Ami a társadalmi sűrűség, vagy a társadalmi létezés bizonyos tulajdonságai csökkenésének, vagy hanyatlásának tűnik, ténylegesen lehet a bővülés esete is. Például egy birodalom összeomlása általában együtt

járhat bizonyos előfeltételek expanziójával. Gondolunk az identitásformálás, a társadalmi egyenlőtlenség alapja, a társadalmi viselkedés ethosza és az elfogadható nézetek terjedelme stb. előfeltételeire Az egyén szintjén a gyermekhalandóság hanyatlása az élettartam bővülését jelenti, összesített szinten azonban a népességrobbanás fő oka. A manuális munka alkalmazásában bekövetkező csökkenés a fizikai erő és termelékenység bővülését hozza létre. Csökken a kommunikáció idejének és távolságának (és költségeinek) a jelentősége, mivel a kommunikációs háló nagyobb (technikai) sűrűsége a decentralizált kulturális és politikai gyakorlatokban robbanást és ez által bővülést hozhat létre. Időnként a bővülés csak a megismerés lehetőségeit tudja megnövelni, azaz ami ma elképzelhető viselkedés, az a művészet új formái termelésének, vagy új fikciók 101 megteremtésének az eredménye. A

magánszférának a közszférától való elválása nem csupán a viselkedésformák szankcionált formáit törli el, de a bővülés formáját is létrehozza. A társadalmi rendet kialakító ismérvek és elemei talán bővíthetők. Az olyan tulajdonságismérvek, mint a születés, szín, faj, vallás, vagy társadalmi osztály, háttérbe kerülnek, de a felbomlás a teljesítmény-orientált szabványok keletkezésén alapul. Ezért igen fontos a státusz-tulajdonságok akkumulációját kifejező ismérvek bővítése. De nem szükségszerű teljesen eltörölni a társadalmi viselkedés tulajdonosi sajátosságait. Természetesen az egyenlőtlenség néhány formája a bővülő egyenlőtlenség folyamatában mellékessé válhat. Az egyenlőtlenség most kialakuló szabványai és ismérvei általában gyűlölik a múlt szabványait, még akkor is, ha csak ritkán sikerül eltörölni az ilyen társadalmi kényszereket. A bővülés folyamata általában az újabb

kapcsolatoknak a létező és átalakuló alakzatokba történő abszorpcióját is jelenti, mégis a bővülés másfajta eszközeit képviseli. A gyarapodás és bővítés, ellentétben a legtöbb ortodox modernizációs elméletben uralkodó felfogással, mozgásiránnyal és idővel, nem szükségszerű, hogy csupán előrefelé haladjon. Ellenkezőleg a bővülés jelenthet „visszafelé”, az emberi múlt felé irányuló gyarapodást. Egy mai régész például a Maya civilizációról alkotott ismereteinket a totalitárius rendszerek archívumába helyezi. Vagy a modernista elitek is újra életre kelthetnek hagyományos értékeket, (például, Zghal, 1973) hogy legitimálják hatalmukat. Az egyik szféra bővülése egy másik szféra gyarapodásával járhat együtt. Ahogy néhány kutató gyorsan megjegyezte, a tudás bármely bővülését a tudatlanság területének gyarapodása követheti. Mivel a társadalmi kapcsolatok kiterjedése, a termelés bővülése, és a

fogyasztási javak akkumulációja szoros affinitást mutat a növekedés (growth) fogalmával, a tudás, vagy a fogyasztási minták növekedése tekintetében is fontos hangsúlyozni, hogy a növekedés fogalma sem nem igazolja a szóban forgó dinamikát, sem nem fejezi ki teljesen azokat az átalakulásokat, amelyek a társadalmi, kognitív, vagy anyagi sűrűségből származnak. Norbert Elias ([1987] 1991: 99-100) véleményével együtt hangsúlyozom, hogy a gyarapodás és az akkumuláció a tudat szintjének változásaiban tudatosságokat vagy szabványokat eredményez. A szintbeli változás sajátos előnye (vagy hátránya), hogy az új szempontok nem törlik el egyszerűen a tudat más szintjeinek szempontjait. Az emberi tudat folyamatos bővülése során többszintes tudattá válik, amely képessé tesz bennünket arra, hogy olyan új szempontokat tárjunk fel, amelyek a múlt társadalmak horizontja fölé emelkednek. Ezzel megalapozza az öntudat új formáit A

cselekvőképesség bővülése és tágulása átalakítja a társadalmi viszonyokban uralkodó tudatfajtákat is. Például ahogy a cselekvőképesség kibővül, úgy válhat motiváló erővé a status quo fenntartása iránti érdeklődés. Tulajdonképpen, amint a társadalmi kapcsolatok bővülése felgyorsul, a viselkedés és a tudat régebbi mintáinak száma és visszakeresése szintén megnövekszik. Csökken annak valószínűsége, hogy a társadalmi struktúrák erőteljes változáson mennek át és az elhagyatottnak tűnő kulturális gyakorlatok valójában nyom nélkül tűnnek el. Az emlékezet ugyancsak kiterjed. A bővüléssel szemben felerősödnek a tiltakozások és aggodalmak A társadalmi kapcsolatok bővülésének ellenzőit nem csupán a jelen, vagy a múlt értékeinek folyamatos elismerése, de annak felismerése is támogatja, hogy a bővülés nem mindig gyógyítja sem a múltat, sem a jelent, vagy kínál gyógymódot a létezés érzékelt

dilemmáira. A tér és az idő mindkét irányba, előre és hátra, kibővül és meghosszabbodik, ami a bővülés révén végbemenő modernizáció eredménye. A valaha egy falu határaira korlátozott tér felrobban, ami, ha nem is mindenki számára, de érinti a földgolyó nagy részét. Az idő felgyorsult és mind a történelmi időkbe „visszafelé”, mind a jövőbe „előre” sokkal változatosabbá válik. A bővülés alapulhat utánzáson, erőszakon, kíváncsiságon, szétesésen, hódításon, az újdonság jutalmán, a választási lehetőségeken, elterjedésen, az elismerés vágyán, a 102 hagyományos viszonyok túllépésén, az anyagi újratermelés alapvető szükségletén stb. Már a többféle kapcsolási mód egyszerű felsorolása, amely a bővülést mozgásba hozza és működteti, azt mutatja, hogy a bővülés folyamata vagy a célszerű cselekvés nem várt következményeinek eredménye, vagy véletlen körülmények hozzák létre. A

bővülést ösztönözheti a kommunikációs eszközök elterjedése. De a társadalmi cselekvés bővülése általában a társadalmi integráció hálózatainak lazulását idézi elő. A tudástársadalmak, – alkalmazva Alain Touraine metafóráját -, tagjaikat nem küldik vissza „egy központi ponthoz, hanem inkább elválasztják egymástól a döntéspontokat, amelyek inkább mozaik és nem piramis alakúak”. (Touraine [1984] 1988: 109) A társadalmi cselekvés bővülésének és újrarendeződésének bonyolult képe azt mutatja, hogy amióta a modernizációs folyamat elkezdődött, azóta a társadalmi viselkedés már nem semmi-minden játék. Azaz, amióta az intellektuális és anyagi erőforrások termelése túllépte a közvetlen igényeket és többletet eredményezett a megismerésben és a termelésben, azóta a modernizáció lehetségessé vált. Olyan folyamatot hozott létre, amely a társadalmi viselkedésnek mind céljait, mind eszközeit növeli. Noha

kezdetben ezt a társadalmi élet kevés, kiválasztott szférájára korlátozzák, a modernizáció fokozatosan magától értetődővé válik és minden társadalmi intézményben érvényesül. 103 8. fejezet: Tudáspolitika Egy 1999. július végi nap reggelén az angliai Greenpeace vezetőjét, Lord Melchett-et a rendőrség őrizetbe vette és kihallgatta, miután a Greenpeace 30 tagja Norfolk mellett megtámadott egy genetikailag módosított kukoricamezőt. A tiltakozást akkor szakították félbe, amikor egy farmer kihívta a rendőrséget, akik elfogták a tiltakozókat. A The Times szerint (1999, július. 27) a támadás megzavarta a genetikailag módosított vetőmagvakkal folytatott kormányzati kísérleteket. A farm, amelyen a tiltakozás történt, egyike volt annak a hét kísérleti terepnek, amelyet néhány hónapon belül megrongáltak, vagy szétromboltak. A Greenpeace által szervezett tiltakozást az Önkormányzatok Szövetségének Anglia és Wales 170

tagszervezetéhez intézett ajánlásai követték, miszerint a genetikailag kezelt élelmiszereket (GM-élelmiszereket) mindaddig kivonják a forgalomból, amíg nem biztonságosak. Számos önkormányzati tanács elfogadta ezeket a javaslatokat Nagy élelmiszergyártók és szupermarket-láncok, akárcsak az angliai gyors-étkeztető éttermek láncolatai már bejelentették, hogy egyetlen olyan terméket sem tartanak, amelyek genetikailag módosított alkotórészt tartalmaznak. Egy 1999 nyarán készült megkérdezés szerint a közvélemény 79%-ka egyetért a GM vetőmagokkal folytatott kísérletek leállításával. Kanadában és az Egyesült Államokban a genetikailag módosított élelmiszereket a közvélemény nem kérdőjelezi meg. Nagy politika csata várható e téren Észak-Amerika és Európa között. 1999 januárjában a Daily Telegraph (1999, január, 22, 9. old) azt jelentette, hogy a Brit Orvosi Szövetség, Biotechnikai fegyverek és humanitás című cikkében

attól óv, hogy a genetikában végbemenő gyors haladás „a biológiai fegyvereket hamarosan átalakítja az etnikai tisztogatás és terrorizmus potenciális eszközeivé”. A Szövetség azt sürgette, hogy az 1972-es Nemzetközi Biológiai és Mérgező Fegyverek Megállapodást szigorítsák és javítsák meg, mivel a genetikai hadviselés lehetősége ma már gyakorlati lehetőséggé vált. Az úgynevezett „genetikai védelmi kezdeményezést” (népszavazási beadvány „az élet és a környezet genetikai beavatkozástól mentes védelmére”) Svájcban, a „gyógyszeripar nagy megkönnyebbülésére”, 1998 júniusában népszavazással az összes kantonban egyértelműen elutasították. (Neue Zürcher Zeitung, 1998 június 8) A szavazók 406%-a elfogadta, 666%-a elutasította a petíciót, amely támogatói szerint Svájcot egy nagy, egyesült „genetikailag védett területnek” nyilvánította volna. A kezdeményezés – többek között – a svájci

alkotmányban is változásokat követelt, amelyek megtiltották volna a genetikailag módosított állatok tenyésztését, vásárlását és eladását, a genetikailag módosított organizmusok környezetbe juttatását, és a genetikailag javított állatok és növények szabadalmaztatásának támogatását. Az a tény, hogy a tudás szabályozására irányuló legújabb kísérleteket bemutató összes példám genetikai kutatásokra vonatkozik, – és a listát könnyen lehetne bővíteni -, természetesen azoknak a félelmeknek és/vagy rémálmoknak a terméke, amelyeket újabban éppen a kutatás eme területe vetett fel. Tudáspolitika Ebben a fejezetben az újabb évszázad egyik legfontosabb és vitatottabb intellektuális, jogi, közéleti, tudományos és politikai kérdését szeretném tárgyalni: az új tudás politikára gyakorolt növekvő nyomását, – vagy más szavakkal, a politikai tevékenység, nevezetesen a tudáspolitika új területének

keletkezését. 213 A gyors gazdasági növekedés háború utáni első évtizedeiben a fejlett országokban a tudományos és technikai tudás alkalmazását nem 104 szükségszerűen pártolták egyhangúlag és kritikátlanul, de bizonyára magas volt a hallgatólagos jóváhagyás foka. Az újabb olyan címek, mint a ”Túl sokat tudunk”, és „Mennyi genetikai önismeret hasznos a számunkra?”, vagy az egyre viharosabbá váló vitákból származó olyan kulcsszavak, hogy „Ne merészeljük mindazt felhasználni, amit tudunk”, ama háttérhez és újabb igényekhez tartoznak, amelyek a tudás akarják szabályozni a modern társadalmakban. 214 Ezek a tudományos és technikai viták ablakot nyitnak a jelentésről és erkölcsről, a gazdasági hasznokról és károkról szóló modern küzdelmekre, akárcsak a társadalmi hatalom és ellenőrzés keletkezéséről és átalakulásáról a tudástársadalmakban. 215 Sokkal konkrétabban, a tudástársadalmakban a

normalitás vagy identitás szabályozásáról és irányításáról (Foucault) növekvő mértékben átváltunk az újdonságokkal és különbségekkel törődés politikájára. Ahogy rámutattunk, azok a példák, amelyek eszünkbe jutottak, és újabban a média és a közvélemény figyelmét is elnyerték, nagyszámúak és gyarapíthatók. 216 Például az ENSZ az óceánkutatásban bekövetkezett haladás által ösztönözve, egy olyan megállapodást készített elő, amely szabályozná a tengeri régészetet és az elveszett kulturális kincseket felszínre hozó kereskedelmi erőfeszítéseket. Ezért az olyan ókori civilizációkról, mint a főniciai birodalomról szóló tudást is szabályoznák, amely együtt jár az ilyen felfedezésekkel. (vö New York Times, 1998 október 12) Talán magától értetődő és nem meglepő a tudástársadalmakban úgy tekintetni a „megismerésre”, mint a sürgető politikai igények területére, ahol vizsgálható a hatalom

működése a modern társadalomban. 217 Mivel a tudás széleskörű elterjedése növeli a modern társadalmak törékenységét, a tudás szabályozására irányuló törekvéseket olyan stratégiai kísérleteknek lehet tekinteni, amelyek csökkentik, vagy kezelhetővé teszik a törékenységet. Ezért nagyon fontos kérdés, hogy az ilyen kísérletek feltehetően sikeresek lesznek-e, vagy sem. Azonban a tudás ellenőrzésének problémája más okból is fontossá válik. Amennyiben a tudás, különösen a „többlet” tudás a gazdasági rendszeren belül növekvő fontosságra tesz szert és a gazdasági érdekek témájává válik, annyiban növekszenek az erőfeszítések arra is, hogy ellenőrizzék, korlátozzák vagy magánosítsák a tudás alkalmazását. Kiváló példa erre a genetikai kutatás, különösen a Humán Génprogram. A Hugo-program keretében világszerte kutatók százai intenzív versenyt folytatnak. Ennek fényében a „világgazdaságot esetleg

megváltoztató” eredményeket, – ha csak ideiglenesen is – szabadalmakkal, vagy más állami beavatkozási formákkal monopolizálják. És mivel nemcsak a génekről való tudás válhat értékes nyersanyaggá, növekszik a tudomány fokozatos magánosításával szemben érzett félelem. Végül a tudás növekedésével való lépéstartás követelményei a velejáró cselekvési képesség bővítésére is vonatkoznak. A szereplők egyre inkább olyan helyzetekben találják magukat, amikor növekszik az igény új döntések iránt. És ezzel együtt természetesen újonnan érzékelt veszélyek és kockázatok keletkeznek. Úgy tűnik, hogy a szituációk potenciális nyitottsága és nem a magától értetődő hagyományos zártsága igényli a tudás szabályozását és irányítását. A tudást az új lehetőségek motorjának tekintik, amely a szituációknak olyan elemeit „manipulálja”, amelyeket régebben a résztvevők ellenőrzésén kívül esőnek

tekintettek. A sorsra, természetre, vagy bizonyos természetfelettire való hivatkozások, amelyek a cselekvés feltételeinek zártságát szimbolizálták, elvesztik jelentőségüket. Mindaz, amire úgy tekintettek, hogy soha senki sem ellenőrizheti, – ha csak kezdetben néhány ember gondolatkísérleteiben is, – immár az ellenőrzés és manipuláció tárgyává vált. És amit a múltban kivételes erkölcsi dilemmának, vagy szélsőséges helyzetben vagy ritka körülmények között kívánatos döntésnek tekintettek, ma növekvő mértékben mindennapossá vált. 105 A tudás szabályozása A tudás ellenőrzésére tett kísérletek nem újak. Kézenfekvő példa erre, hogy az Egyesült Államok bizonyos részein állandó és folyamatos harc folyik például azért, hogy betiltsák az iskolákban az evolúció oktatását. A kansasi Oktatási Tanács ama szavazata, hogy az evolúciót még csak ne is említsék az állam tantárgyaiban, 218 a legújabb

példája annak, hogy a kreacionalisták sikeres erőfeszítéseket tesznek, hogy az USA iskoláinak tanterveiből nem csupán a biológiai evolúció, de a Big Bang-elméletnek még az említését is betiltsák. Azonban a tudomány lehetséges ideológiai és kulturális hatásainak szabályozására és ellenőrzésére tett kísérletek, amelyeket időről-időre folyamatosan különböző országokban megismételnek, nem túlzottan sikeresek. 219 Mindazonáltal, a közvélemény nézeteiben a tudás ellenőrzésével kapcsolatban bekövetkezett váltás alapvető változást jelez a tudomány legitimálásában. 220 Különösen a tudomány és a létező világnézetek közötti lehetséges konfliktusok idézték elő, hogy ne az alaptudás „ideológiai” és kulturális vonatkozásaival, hanem növekvő mértékben ennek gyakorlati alkalmazásával foglalkozzanak. Amire gondolok, legjobban olyan kísérletként lehetne leírni, amely nem a tudás „másodlagos”

vonatkozásait, hanem a gyarapodó tudás közvetlen alkalmazását, vagy következményeit szeretné közvetlenül ellenőrizni, vagy szabályozni. 221 A tudástételek másodlagos következményeinek ellenőrzésére tett kísérleteknek tekinthető például, amikor szabályokra hivatkozva cselekszenek. Mondván a tudás arra utal, hogy a passzív dohányzás növeli a vérnyomást. Azokat az erőfeszítéseket, hogy bizonyos helyeken, vagy bizonyos emberek számára tilos legyen a dohányzás, az ilyen állítás megalapozhatja és igazolhatja. Azonban egy ilyen összefüggésben az állítás önmagában nem tárgya semmiféle szabályozásnak. A szakértők széles körben vitatott nyilvános de-misztifikálása nem csupán arra kiváló példa, hogy alapvető változás ment végbe a tudás-alapú foglalkozások és az ügyfelek, fogyasztók, páciensek, diákok, oktatók, vevők stb. között kialakult viszonyokban, hanem arra is, hogy alapvető átalakulás ment végbe a

tudományos tudásról kialakított közfelfogásában. Ez a változás jelentős mértékben kibővíti azoknak az embereknek számát és körét, akik lemondanak hagyományos alárendelt szerepükről az olyan szakértő/ügyfél viszonyokban, amelyekben a tanácsokat elfogadóknak a pozíciója a priori a kételkedés felfüggesztésén alapul. Helen Lopata (1976: 437) az „ügyfél lázadásaként és igényességeként” írta le azt a folyamatot, amire gondolok. Ez olyan összefüggés, amelyben a szakértői tudást szétosztják Lopata azt veszi észre, hogy különböző társadalmi változások, például a szakmák felelősek a tudás monopolizálásából adódó nehézségéért, azért, hogy a vevők és az ügyfelek visszautasítják, passzívan és konformista módon fogadják a szakértői tanácsokat. Először is éppen a tudás-alapú foglalkozások növekedése korlátozza azt a képességet, amely szigorúan kényszeríti és ellenőrzi a viták határait és

természetét. A tudásalapú foglalkozások a szakértői területek fragmentációját is növelik. A szakértelem feldarabolódása nyilvános tudássá válik Másodszor, a közvélemény okossága és kognitív ügyessége is gyarapodik. Új szervezetek és nyomásgyakorló csoportok keletkeznek, amelyek kikényszerítik a szakértők tekintélyének hanyatlását. A tudás szabályozására és ellenőrzésére irányuló erőfeszítéseket általában a tudományos közösség határain kívül kezdeményezik és/vagy hajtják végre. (Természetesen a tudományos rendszeren belül ez visszahat a tudástermelésre). A legáltalánosabb értelemben a „szabályozás” az adott célok számára a politikai és jogi hatalom, valamint a gazdasági erőforrások és kulturális hatalom tudatos, stratégiai alkalmazására utal – és bármi legyen is a sajátos cél – formálja a tudományos-technikai tudás hasznosítását. 222 Ez a főleg formális kockázatok komplex

rendszerét tartalmazza, amely ösztönzi, korlátozza, formálja, vagy betiltja a tudásállításokat. Szabványosítja a tudás kierőltetett használatát, az intézmények 106 felállítását. Normákat és nézeteket használ fel annak érdekében, hogy a tudás a kívánt úton haladjon és csak szentesített következményei legyenek. A tudás ellenőrzéséhez választott szabványok forrásai, a szabályozási folyamatok kijavítása és általában a tudás használatának kulturális elutasítását legitimáló intellektuális rendszerek sem magából a tudományból és technikából erednek. Például az emberi természet megőrzésével és megvédésével kapcsolatos igények fényében a tudományos és technikai képességek fejlődése megváltoztatja az emberi újratermelés status quo-ját. A „természetről alkotott tudományos fogalmak nem kínálják nekünk a természetiség egyértelmű szabványait, amelyekkel normatív módon tájékozódhatnánk”.

(van den Daele, 1992: 549) Mivel a természetről alkotott tudományos fogalmak lehetővé teszik egy sor lehetséges természet felépítését, a szabályozási törekvések megokolják, miért kell tartózkodnunk a gyakorlati lépésektől. Ha be akarunk avatkozni az emberi természetbe, erkölcsi tételekhez és politikai cselekvéshez kell folyamodnunk, amelyeknek vagy sikerül, vagy nem megragadni az emberi természetet. A szabványok és igazolások tudományon kívüli lehorgonyzása nem jelenti, hogy tudósok nem találhatók azok között, akik élénken támogatják a tudás szabályozására tett kísérleteket. A tudás ellenőrzésének elérhető eszközeiről készített jegyzékem először is azt a benyomást keltheti, hogy a tudomány- és technikapolitikákat az ilyen erőfeszítések elemi példáinak tekintem. A tudás szabályozása céljából tervezett stratégiák többnyire a megváltozott és új tudásra adott válaszok, és nem fordítva. A tudomány- és

technikapolitikáknak az a célja, hogy ösztönözzék a tudás fejlődését, azonban általában ambivalens és nyitott módon teszik ezt. Több évtizedes tapasztalat bizonyítja továbbá, hogy nehéz, sőt lehetetlen politikai előírásokkal irányítani és ellenőrizni a tudomány és a technika fejlődésének dinamikáját. (vö van den Daele, 1992: 553-555) A tervezésre és a jövőbeli tudásra irányuló stratégiai erőfeszítésekkel ellentétben, a tudás „ellenőrzésének’ kísérletei a tudomány- és technikapolitikánál sokkal nagyobb társadalmi mezőt fednek le, amibe beleértjük a sokkal informálisabb ellenőrzési folyamatokat is. A tudáspolitikák ellenőrzése azokra a módozatokra is kiterjeszthető, amelyek a tudást szétosztják, szállítják, elérhetővé teszik, alkalmazzák és értelmezik. A kutatás- és tudáspolitikák ideál-tipikus fogalmai és a tudás fejlesztésének és társadalmi felhasználásának külön stratégiai funkciói

növekvő mértékben elmosódnak a tudástársadalmakban, mivel a tudomány és a társadalom határai cseppfolyóssá és szivacsossá váltak. A tudomány és a politika közötti határok elmozdulása például a tudás előállításának folyamata tekintetében is megnyilvánul. Különösen a kognitív lezárás keletkezése, a konszenzus kialakulása, vagy a tudományos mezők vitathatatlan tényeinek evolúciója nemtudományos szereplőket és nem-rendszerjellegű csoportokat is növekvő mértékben foglalhatnak magukba. A többé-kevésbé közvetlen beavatkozás a tudomány megismerési folyamataiba legnyilvánvalóbb az olyan probléma-orientált kutatásokban, mint a környezeti kutatás, a kockázat- és technika hatásvizsgálata. Az orvosi kutatások néhány területe lehetne a másik példa. Franciaországban az izomsorvadás kezelésében részesülő betegcsoport szervezete jelentős beruházásokkal támogatta a molekuláris biológiát és a humángenetikát.

(vö. Latour, 1998: 208) 107 A tudásállítások társadalmi ellenőrzése a tudományban Egy másik értelemben a tudományos állítások társadalmi ellenőrzése nem új jelenség a tudás-gazdag és tudásalapú társadalmi rendszerekben. A tudományt a társadalmi rendszerek közül például az tünteti ki, hogy „termékminőségének” társadalmi feladatát „minden nehézség nélkül elvégzik és a minőség-ellenőrzés problémáját csak futólag említik a tudomány módszeres megvitatása során” (Ravetz, 1971: 273). A tudományos munka többségében nagyon fontos a „minőség” megítélése. Karl Popper hajlik az eszmék kritikai vizsgálatára és elkötelezettségére, és nem fogad el tudásállításokat értékek alapján. Ezzel határt húz a tudomány és más társadalmi rendszerek közé, amibe beleérti az eszmei természetű rendszereket is. Ebben az összefüggésben nem tárgyaljuk, hogy az ilyen, az egyes tudós motívumaihoz és az

intézményi normákhoz kapcsolt demarkációs ismérv lehetővé teszi-e, hogy határozott különbséget tegyünk a tudomány és más, növekvő mértékben tudományalapú társadalmi intézmény között. A minőség-ellenőrzés funkcióit sem akarom vizsgálni Azt sem, hogy a minőség-ellenőrzés szabványait mennyiben dolgozták ki. A tudományos tudás társadalmi ellenőrzése pontos mechanizmusaival és működésével sem foglalkozom, hogy ezek a folyamatok ténylegesen kigyomlálják-e a „selejtes tudományt”, s azzal sem, hogy miként rétegződik a tudomány a tudásellenőrzés szempontjából. Az utóbbi években sokat írtak ezekről a kérdésekről. A mai tudományban a minőségi ellenőrzés többé nem annyira láthatatlan és magától értetődő, mint korábban. Mindazonáltal, a tudomány belső ellenőrző mechanizmusainak kiterjesztésével kapcsolatos viták során szkeptikusan tekintenek az önellenőrzésre, mintha a tudományos közösségen

belül az ellenőrzés szigorúan formalizált vállalkozás képét ölthetné fel. A tudásalapú társadalomban a tudás társadalmi ellenőrzése a tudományon belül és kívül egyaránt elkerülhetetlenül központi társadalmi és politikai problémává válik. A fejlődőben lévő tudomány társadalmi szabályozása nagyon nehéz és talán lehetetlen vállalkozás. Továbbá, a tudomány tekintélye csökkenésének olyan nem kívánt következményei is vannak, amelyek a politika számára előnyösek. A fejlődő tudomány kiterjedt külső társadalmi ellenőrző mechanizmusa útjában talán a legfontosabb akadály a mai tudomány mérete és szervezete, valamint versenyképes és nemzetközi szerkezete. 223 A tudománypolitikát nem szabad összekeverni a társadalompolitikával. A tudáspolitikát nem lehet egyszerűen korlátozni a politikai hatalomra, és a tudomány sokféle tudást, ismeretet szül. Nem csupán olyat, amely lényegében politikai és ezért

közvetlen gyakorlati haszna van A tudás társadalmi szabályozása Nagyon valószínűnek tűnik, hogy nem csupán az állam és a nagyobb társadalmi intézmények, de a társadalmi mozgalmak és az érdekelt „laikus” csoportok is igényt tartanak arra, hogy intézkedéseikkel megszervezzék a tudás növekvő szabályozását. Az elmúlt két évtizedben például az USA-ban az AIDS kutatást az jellemezte, hogy „a tudományos tények termelését a laikusok kitartóan lerohanták” (Epstein, 1996: 330), amivel lerombolták a tudomány és a társadalom közé emelt sáncokat. 224 Az AIDS kutatás tapasztalatai jelzik, hogy a tudás alkalmazását ellenőrizni akaró kísérletek – ebben az esetben kifejezetten abból a szempontból, hogy mikor és milyen „áron” kik a haszonélvezői -, visszahatnak az egyetemi tudományra és az ipari kutatás-fejlesztésre. Más országokban, más betegségekkel (például Franciaországban az izomsorvadással) kapcsolatos esetek

ugyanezt mutatják. Talán magától értetődő, hogy a tudomány növekvő ellenőrzésére irányuló törekvések azt jelzik, hogy egyszerűen nem támogathatók azok az igények, miszerint a tudomány segítségével a társadalom elkerülhetetlenül önmozgó uralommá válik. Ezért nem azt a vitán 108 felül álló konkrét problémát tárgyalom, hogy az ellenőrzést és szabályozást egyre inkább ki akarják terjeszteni a tudásra, hanem inkább azt a teljesen meg nem oldott kérdést vizsgálom meg, eléggé hatékonyak-e a tudás ellenőrzésére irányuló erőfeszítések? Tátogó szakadék van a megközelítések között. Az egyik azt hangsúlyozza, hogy a tudást az elit könnyen tudja monopolizálni és ellenőrizni, a másik nagyon különböző megközelítés pedig azt hangsúlyozza, hogy a tudás növekvő szerepe milyen mértékben csökkenti nagy társadalmi intézmények vagy kis csoportok ama képességét, hogy komolyabb kihívás nélkül

hasznosítsák a tudomány növekedéséből származó előnyöket. Az ipari társadalom evolúciója során a liberális demokráciák sikeresen intézményesítettek olyan jogi kereteket, amelyek lehetővé tették a tulajdon és munka társadalmi státuszát és alkalmazását. Így a gazdasági szereplők ama szabadságát, hogy a termelés eszközei feletti egyéni vagy kollektív tulajdon birtokában hatalmat és uralmat gyakoroljanak, növekvő mértékben jogi normákkal, továbbá szervezetekkel és politikai programokkal korlátozták és írták körül. A tulajdonjogot spontán módon nem csupán a piac, de az állam is korlátozta. A tulajdon és a munka hasznosítására irányuló megfontolt és előretekintő jogi kényszerek nem semlegesek. Bizonyos szereplőknek a jogi normák privilégiumokat juttatnak. Különösen azoknak a szereplőknek, akik tehetetlenek a tulajdon megszerzésében és a rendelkezésükre álló jogi szabályok befolyásolásában. Eközben

jelzik azok (természetes) jogait, akik ellenőrzik a tulajdont és a munkát. Az ipari társadalomban a tulajdonhoz való egyenlőtlen hozzájutás a munka és tulajdon egyenlőtlen eloszlásán alapul. A jogi kényszerek és jogok kialakítására gyakorolt hatékony befolyás strukturáltsága általában – de nem mindig – társadalmi és gazdasági egzisztenciát létrehozó elemeken alapul. Így jutunk el ismételten a munka és a tulajdon egyenlőtlen eloszlásához. Majdnem magától értetődő, hogy a tudástársadalmakban a jogi törekvések és törvényhozás növekvő mértékben a foglalkoztatás módjainak, közvetve pedig a tudás fejlődésének ellenőrzésére irányul. Inkább hangsúlyozom a tudományos tudás alkalmazásának politikai és törvényi ellenőrzését, és kevésbé az informális és spontán társadalmi ellenőrzés sokkal tartósabb formáit. Utóbbiak egyszerűen csak a tudomány hagyományos állapotának és társadalommal kialakított

viszonyainak részei. Ez szabványos kiválasztás, amelynek révén a tudást fejlesztik és hasznosítják. A modern tudományos közösség autonómiáját csökkenteni, és a tudást ellenőrizni akaró politikai szándékkal szembeni tiltakozás ugyanolyan megszokott lesz, mint volt a tulajdon, vagy a munka ellenőrzésével szemben a termelési eszközök tulajdonosai részéről megnyilvánuló ellenállás. A tudományos eredmények szabályozására irányuló igények fényében meg kell vizsgálni az alábbi kérdést. Ennek azzal a problémával kell foglalkoznia (ami nem csupán új probléma), hogy milyen mértékű a tudomány társadalmi függetlensége, eredete, alapjai és fejlődése. Valamint azt is vizsgálni kell, hogy azok a törekvések és óhajok, amelyek bizonyos körülmények között ellenzik ezt a függetlenséget és a tudományos fejlődést alá akarják vetni bizonyos fajta ellenőrzésnek, a tudományos eredmények és/vagy a tudományos tudás

következményei-e? Esetleg a tudósok önkontrolljával, vagy kívülről meghozott intézkedések eszközeivel is elérhető ez az ellenőrzés. A tudomány feletti ellenőrzés bennünket érdeklő típusa ezért nem tartozik a tudományos eredmények elsődleges társadalmi kontrolljához, azaz az ellenőrzés olyan formáihoz, amelyek az olyasfajta társadalmi konstrukciók létezéséből keletkeznek, mint a „tudományos közösség”. A tudás rendszer-függő szabályozását már említettük Robert K Merton, a témáról írt egyik leghatásosabb tanulmányában megkísérelte leírni a modern tudományos közösség elsődleges, vagy a rendszerben rejlő társadalmi ellenőrzését. Felhívta a figyelmet egy sereg sajátos társadalmi norma létezésére, amelyek szabályozzák a tudósok közötti társadalmi viszonyokat. Az a sajátos társadalmi konvenció, hogy a tudósok akadálytalanul hozzájuthatnak az összes kutatási eredményhez, egyben hatásos eszköz a

109 tudományos eredmények titkosságával, vagy szelekciójával szemben. Függetlenül attól, hogy milyen attitűddel áll bárki is hozzá a viselkedés konkrét szabályaihoz, ez a társadalmi ellenőrzésnek olyan formája, amely befolyásolja, vagy szabályozza a kommunikáció lehetséges tartalmát, mértékét, céljait és módszereit. Valamely fontos összefüggésen belül a lehetőségek sokaságából csupán a lehetőségek korlátozott palettáját lehet realizálni. Ezért az elsődleges társadalmi ellenőrzést a tudósok elfogadják. Társadalmi és intellektuális életük kényszerének olyan formáját látják benne, amelyet nagyjában legitimnek és szükségesnek tartanak. Amikor a tudomány ellenőrzését, és/vagy szabadságát vitatják, a magától értetődő társadalmi kontroll számukra nem jelent problémát. Ez olyan ellenőrzés, amely mértékében, módjában és fokában bizonyára változni fog. Elfogadják, mert ha úgy tetszik, akkor

bármely intézmény, – így a tudományos közösség – társadalmi összetartásának, vagy szolidaritásának elválaszthatatlan erőforrása. Az elsődleges társadalmi ellenőrzéssel ellentétben azok a viták az érdekesek, amelyek a tudományos közösségben már létező ellenőrzési formák felülvizsgálatához, vagy kiterjesztéséhez vezetnek. Ilyen példaértékű vita alakult ki a 19 század fordulóján Rudolf Virchow orvos és a biológus Rudolf Haeckel között. A Virchow-Haeckel vita Rudolf Virchow 1877. szeptemberi előadásával kezdem, amelyet Münchenben tartott a Német Természettudósok és Orvosok Ötvenedik Kongresszusán. Ebben a tudósok viselkedésével kapcsolatos igényeket fejezte ki. Az előadás címe: „A tudomány szabadsága a modern államban” volt. Az előadással Virchoff egy Ernst Haeckel-vel folytatott beszélgetésre válaszolt, amely a „A fejlődés mai tanai a tudomány mint egész vonatkozásában” címet viselte. Ebben

Haeckel leírta – ahogy ő nevezte – a „leszármazás doktrínájának” (Descendenzlehre) jelentőségét és következményeit, azaz az evolúció elméletét, amely szerinte az összes iskolában a tananyag részévé kellene válnia. Talán néhány rövid életrajzi tényt említek az alábbiakban a vitázókkal kapcsolatban. Rudolf Virchow orvos és antropológus volt. 1821-ben született és 81 éves korában halt meg Berlinben. Az itteni egyetemen tanult és habilitált 1849-ben lett Würzburgban az anatómia professzora, de 1856-ban visszatért a Berlini Egyetemre. Virchow alapította meg a sejtpatológiát és fejlesztette a patologikus anatómia majdnem minden vonatkozását. Ő hozta létre továbbá a gyulladással, daganatokkal, embóliával, anyagcserével, tébécével, leukémiával, diftériával stb. foglalkozó elméleteket, vagy legalábbis döntően befolyásolta őket. 1892-ben 15 évvel Münchenben tartott előadása után már a Császári Parlament

tagja volt, mivel 1880-tól a Haladó Párt alapítójaként beválasztották a Porosz Parlamentbe. Döntő hatással volt a higiénikus és a társadalmi jóléti törvényekre. Politikailag Bismarck legkeményebb ellenfelei közé számított. Azonban Virchoff nem csupán orvos, hanem inkább régész és néprajzos is volt. Segített például Heinrich Schliemann trójai ásatásainál Röviden, Virchoff korának egyik legfontosabb tudósa volt, aki eme érdeklődését intenzív politikai aktivizmussal kapcsolta össze. Ernst Haeckel 1834-ben született Virchoff hallgatója volt Würzburgban. Zoológiából szerzett minősítést és tudomány-ágában 1865-ben lett professzor a Jénai Egyetemen. A németül beszélő országokban ő volt az első tudós, aki fenntartás nélkül elfogadta Darwin tanításait. Különösen a tengeri élet alacsonyabb formái kutatásának szentelte magát. Haeckel 1919-ben 83 éves korában halt meg Haeckel-vel folytatott vitájában, Virchoff

gondolatainak központi tézisét közvetlenül megjegyzései elejére helyezte. Nevezetesen azon a véleményen volt, hogy ugyanaz a szabadság, amit a tudomány az 1870-es években kivívott magának, váltotta ki e szabadság megkurtítását. A tudósok ugyanis túl tágan értelmezték „Arra akarok figyelmeztetni, hogy 110 nem lenne szabad a tudomány sok területét elöntő önkényes spekulációkat folytatni”. Az összegyűlt tudósoknak szóló ama figyelmeztetésének, hogy nyilvános szereplésükben legyenek óvatosak, az az alapja, hogy különbséget kell tenni a ténybeli, kialakított, vagy elfogadott tudás és az átfogó spekulatív eszmék között. Ezek az eszmék bizonyára előtte járnak a változtathatatlan tudás fejlődésének, miközben nem rendelkeznek a bizonyíthatóság fontos tulajdonságával. A tudás kommunikálását a megbízható ismeretek kategóriájára kell korlátozni. A tudás eme típusának bizonyos anyagi és intellektuális

következményei vannak a „nemzetre” nézve, például a termelésben, de az iskolák tananyagában is. Virchoff (1877: 8) hangsúlyozza, hogy „határ húzódik a tudomány spekulatív területe és a ténylegesen elsajátított és teljesen meghatározott terület között”. A spekulatív tudást addig vissza kell fogni, amíg nincs „hivatalosan” bebizonyítva. Következményekre való tekintet nélkül publikálandó. Így folytatja: „A természettudományokban sok tapasztalat igazolja, hogy bizonyos problémák sokáig létezhetnek, még mielőtt megtalálnánk igazi megoldásukat.” Példaként a Contagium animatum elméletét nevezi meg, amelynek megjelenése a középkorig vezethető vissza. A múlt (19) század utolsó harmadáig azonban még nem mondhattuk, hogy „nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy az összes fertőző, sőt az összes ragályos betegséget élő szervezet okozza” (Virchoff, 1877: 16). Virchoff (1977: 22) attól óvja hallgatóit, hogy

„minden időben sokan láthatják, hogy bizonyítottnak, jól megalapozottnak, megbízhatónak tűnő doktrína, amely igényt tart az általános érvényességre, fontos tulajdonságait illetően hibásnak bizonyul. Vagy a nagy gondolkodási iskolákat lényegében önkényesnek és despotikusnak érezvén, nagyon sok ember elveszíti a tudományba vetett hitét”. Virchoff szerint ugyanez igaz saját sürgetően felvetett igényére is. Az organikus fejlődéstörténet témaköréről folytatott nyilvános tudományos vitának is szigorúan meg kell húzni a határait. Természetesen Darwin elméletét érti ezen Helytelen általánosítás lenne az evolúcióelmélet területét közvetlenül szembeállítani a teremtés tézisével. Ezzel veszélyeztetnénk a tudomány szabadságát. Vagy, és ez Virchoff különösen érdekes kijelentése, „Képzeljük csak el, hogy a leszármazás elmélete miként jelenik meg ma a szocialista gondolkodásában!” (1877: 12). Ehhez a

figyelmeztetéshez teszi hozzá az ominózus hivatkozást, „lehet, hogy a leszármazás elmélet nem hozta ránk mindazt a terrort, amit hasonló elméletek ténylegesen okoztak a velünk szomszédos országban”. (Virchow, 1977: 12). Ezen Virchow nyilvánvalóan azt érti, hogy a Párizsi Kommün fontos politikaiintellektuális lökést kapott az evolúcióelmélettől Sokkal konkrétabban szólva, Virchow megengedi, hogy az a kérdés, hogy az embernek van-e őse más gerincesek között, valóban érdekes tudományos probléma lehet. Mindazonáltal, – a több mint száz évvel korábbi szempontból nézve – egyetlen fosszilis jelét sem találták az alacsonyabb emberi fejlődésnek. Így arra következtet: „Nem vagyunk képesek tanítani, nem vagyunk képesek leírni, ahogy tudományosan bizonyítva van, hogy az ember a majomtól, vagy bármely más állattól származik”. (Virchow, 1877: 31) Következésképp, fontos szigorú különbséget kell tenni a között, amit

tanítunk, s amit kutatunk. A közvélemény figyelme felkelthető a kutatott problémák iránt, de mindazonáltal a probléma „további kutatás nélkül nem lehet az oktatás tárgya”. Amikor tanítunk, Virchow (1877: 29) szerint, „akkor inkább azokat a kicsiny, és mégis már oly nagy területeket kell ápolni, amelyeken mi igazán uralkodni tudunk”. Nem a spekulatív tudás, nem a probléma létezésének a tudása, hanem csak a Virchow által leírt (19877: 32) „objektív, tényszerű tudás” közölhető a közvéleménnyel. Más szavakkal, Virchow dicséri az óvatosságot, önkorlátozást és körültekintést, mint különösen értékes és a tudományos közösségekben a tudósok révén önmagukat megerősítő tulajdonságokat. Ha a tudomány nem alkalmazkodik ehhez a normához, hatalma nemcsak haszontalan, de veszélyes is lehet. „Béküljünk ki önmagunkkal”, majd Virchow (1877: 29) így folytatja, „nekünk mindig azokat a problémákat kell

előremozdítani, amelyek mint puszta problémák a 111 legkedvesebb nekünk, majd újra és újra mondani kell: ne tekintsd ezt befejezett igazságnak. Légy kész elfogadni, ha esetleg változik. Csupán egyetlen pillanatban mondhatjuk, lehet, hogy így van”. Ha a tudósok szigorúan tartják magukat az „ésszerű tagadás” ethoszához (ahogy a sajtó egyik képviselője megfogalmazta), csak akkor van esélyük felróni ellenvetéseiket társadalmi ellenfeleiknek, az egyháznak és a politikának. A közvélemény Virchow beszédére eltérő és komplex módon reagált. Ernst Haeckel a következő évben a következő mottó alatt publikálta válaszát: „A Tudomány és Tanítása Szabad”. (A Német Birodalom Alkotmányának 152 paragrafusa) Részleteiben ezt most megtárgyaljuk. Ebben a válaszában Haeckel a tudományos szabadság ellenségének nevezi Virchowot, és szónokiasan azt kérdezi, „a Virchowhoz hasonló emberek miként tudnak a politikai liberalizmus

zászlaja alatt és a szigorú tudomány köntösébe öltözve, elszántan küzdeni a tudomány szabadságáért és ennek tanításáért?” (Haeckel, 1888: 3) Röviden, Virchownak azt a kérését, hogy a tudós legyen óvatos és körültekintő, Haeckel nem az akadémiai szabadság védelmének, hanem inkább eltörlésére irányuló igénynek tekinti. A retorikának azonban az inkompetencia is része, mivel Haeckel megvádolja Virchowot, hogy tudatlan az evolúcióelmélet legfontosabb elveit illetően, és ezért „illetéktelen” az ítéletalkotásra. (Haeckel, 1888: 71) Más szavakkal, már ebben a vitában is látható, hogy a tudományos tudás csak ritka esetben, talán soha, nem mentes az értelmezéstől. Ezt a hátrányt – a tudomány szempontjából – a tudományos ismeret növekedése előfeltételének tekinthetjük. A külső ellenőrzés és a tudás szabályozása szempontjából ezek a tulajdonságok természetesen nagy valószínűséggel komoly

akadályok, mivel egyszerűen megnehezítik annak pontos meghatározását, hogy mi az ellenőrző intézkedések tárgya. Közvetlenül az evolúcióelmélet tudományos helyességébe vetett erős hitéből származik Haeckelnek az a buzgalma, amellyel Virchowot a tudományos szabadság ellenségének tekinti. Szerinte a versenyző alternatív elméleteknek félreérthetetlenül dönteniök kell a természetfejlődés tudományos elmélete és a fajok természetfölötti teremtésébe vetett hit között. Haeckel válaszának nagyobb része ezért szintén védi az evolúció általános elméletét, és ama tények megbízhatóságát, amelyek mellette szólnak. A leszármazás-elmélet tudományos státuszáról folytatott vita konfliktusos nézeteit ezért Haeckel (1888: 68) a következőképpen írta le: „Nézeteink között az egyetlen különbség csupán az, hogy Virchow abban hisz, hogy a származáselmélet bizonyított és bizonyíthatatlan lesz, miközben én teljesen

bizonyított és nélkülözhetetlen elméletnek tekintem.” Haeckel eme állítása egy pontban bizonyára nem helyes, mivel Virchow valóban bizonyítatlannak tekinti az evolúcióelméletet, de nem tagadja, – mint Haeckel feltételezi – annak lehetőségét, hogy egy nap elérheti ezt a státuszt. Ez a finom különbségtétel eltűnt a vita hevében Haeckel a „kreacionalizmus” nyílt híveként marasztalta el Virchowot. Ezután Hackel ama virchow-i követelménynek szenteli figyelmét, miszerint a tudósoknak körültekintően kell eljárniok tudományuk tanítása közben. Azt kérdezi, hogyan lépik át a tudósok azt a határt, amit Virchow az objektív és a szubjektív tudás közé húzott? Haeckel kategórikusan hangsúlyozza, hogy nem létezik ilyen elhatárolódás, és sokkal helyesebb lenne az emberi tudást általában szubjektív tudásnak tekinteni: „az olyan objektív tudomány, amely szubjektív elméletek nélkül semmi másból nem áll, csak

tényekből, egyszerűen elképzelhetetlen Az ember szubjektív megismerő képessége csak annyiban ismeri el a külső világ objektív „tényeit”, amennyiben érzéki szervei és agya egyéni fejlődése során ezt megengedi”. (Haeckel, 1888: 52-53) Haeckel részletesen kidolgozza ezt a tételét, és kísérletet tesz arra, hogy ennek jelentőségét kimutassa a fizikában, kémiában és más természettudományokban. Ezzel ellentétben az antropológia, (ami iránt Virchow különösen érdeklődik jegyzi meg Haeckel a beszédében) és az etnológia nagymértékben a spekulatív tudástól függnek. Ugyanez igaz a politikatudományra és a filozófiára is Haeckel (1888: 69) azt hiszi, hogy eme okokból, de még inkább az elvek szempontjából a Virchow-val folytatott 112 vita tanulsága csak az lehet: „A tudomány vagy teljesen szabad, vagy egyáltalán nem létezik”. És ugyanez érvényes a tudományokban szorosan összefonódott kutatásra és oktatásra is.

Virchow ama eléggé homályos utalására és vádjára, hogy az evolúcióelmélettel politikailag visszaélhetnek a Szociáldemokraták, Haeckel válaszában hivatkozik az evolúcióelmélet és a szociáldemokrata célok közötti ellentmondásra: Minden más tudományos elméletnél világosabban a származáselmélet dicséri az egyének egyenlőségét, amire a szocializmus törekszik. De ez lehetetlen és kibékíthetetlen ellentmondás van az emberek mindenütt jelenlevő tényleges és szükségszerű egyenlőtlensége között”. (Haeckel, 1988: 72). Más szavakkal, a társadalompolitikai intézkedések nem tudják megszüntetni az emberi lények közötti természetes egyenlőtlenséget. Természetesen csodálkozik azon, hogy a szociáldemokraták, vagy bármiféle szocialista program egyáltalán megfogalmazhatnak ehhez hasonló követelményt. Haeckel szerint a darwinizmus semmiképpen sem lehet politikailag hasznos az arisztokrácia számára. Mindazonáltal, Haeckel

ténylegesen arra a következtetésre jut a tudományos elmélet politikai következményeiről szóló Virchow-féle hivatkozással kapcsolatban, hogy a tudomány funkcióját félreérthetetlenül el kell választani a politikától, vagy más társadalmi rendszerektől. Azaz azt hangsúlyozza, hogy a „tudós egyetlen feladata az igazság keresése. Azt kell tanítania, amit igazságnak ismer el, tekintet nélkül arra, hogy az állam különböző pártjai, vagy az egyház milyen következtetéseket vonnak le”. (Haeckel, 1988: 77). A közvélemény és a tudomány Manapság a tudás és a társadalom közötti kölcsönviszonyból a tudomány és a szélesebb közvélemény közötti „kapcsolatvesztés” tulajdonsága (Holton, 1986: 92) emelkedik ki. A közvélemény nagy része rabszolgává vált, legalábbis a tudományos közösség szemében Ez a kapcsolatvesztés nemcsak a tudomány és a mindennapi tudás közötti növekvő kognitív távolság eredménye. A tudás

egyre növekvő terjedési sebessége, és a tudás, mint termelőképesség kihasználása is befolyásolja. A csökkenő kognitív közelség növeli a tudománytól való politikai távolságot. Például a közvélemény egyaránt korlátozza a tudás alkalmazásának előre és nem előre látható átalakulásait. 225 A tudományos közösség felelősséget érez az intellektuális közelség csökkenéséért, mivel a tudomány, mint megegyezéses, sőt monolitikus és monologizáló vállalkozás, egyre inkább konfliktusba kerül saját nyilvános szerepével. De a kutatási prioritások, valamint az adatok és értelmezésük általánosítása is belső harcokat vált ki. Mindazonáltal politikai s erkölcsi okokból több csoporttal, választókörzettel és intézménnyel konzultálni kell olyan döntések előtt, amelyek befolyásolják a tudás szabályozását és közvetve a tudomány és technika fejlődését. Félrevezető lenne azt hinni, hogy a tudománytól

való távolság és kapcsolatvesztés, vagy a modern társadalmak jelentős tudományos analfabétizmusa, valamilyen „potenciálisan hiba volna a mai emberek önfelfogásában” (Holton, 1992: 105), ami jelezné annak lehetőségét, hogy a tudomány köztámogatása drámai módon összeomolhat. Talán sokkal pontosabb, ha bizonytalan egyensúlyról beszélünk, amely befolyásolja a tudomány autonómiáját és függőségét a modern társadalomban. A tudomány és a közvélemény szoros intellektuális kapcsolatának elvesztése tökéletesen összeegyeztethető akár a tudomány diffúz támogatásával a modern társadalomban, akár a tudomány és technika hatásai jogi és politikai ellenőrzésének elfogadásával. Más értelemben azonban a kognitív kapcsolat elvesztése majdnem lényegtelen és nagyon ellentmondásos. Például amikor a „kapcsolat” azt jelenti, hogy a szoros kognitív közelség előfeltételezi a közvélemény részvételét olyan

döntésekben, amelyek érintik a tudományos és technikai tudást. Egy ilyen felfogás gyakorlatilag értelmetlen, mivel majdnem 113 azt jelentené, hogy a közvélemény kötelezze el magát a tudomány művelésében. (vö Collins, 1987: 691). A tudományos közösség szempontjából a kognitív közelség hiánya az általános közvéleménnyel, előnyökkel és hátrányokkal is együtt jár. A tudomány és a köz kapcsolatának elvesztése részben talán magyarázatot ad arra, hogy a vállalatok, a hadsereg, az állam számára vonzó és hasznos tudományos közösség miért képes jelentős mértékben megőrizni intellektuális autonómiáját. (vö, Gilbert és Mulkay, 1984) Az ilyen autonómia azonban nagyon sok, – tudományos közösségen belüli és kívüli – tényezőtől véletlenszerűen függ. A kapcsolat elvesztése a tudományos közösség számára erőforrássá válhat Szimbolikus leválást és függetlenséget jelez, amelyet az állam és más

társadalmi szervezetekkel szemben vagyoni értékre fordíthatunk le. A tudomány politikai ügyekben tekintéllyé válhat Vagy más politikai rendszerekkel folytatott ideológiai és anyagi harcokban a társadalom nyitottságát képviselheti. (vö Mukerji, 1989: 190-203) Azonban a kognitív távolság politikai ügyekben korlátozhatja is a „tudomány hangjának” közvetlen hatékonyságát, 226 és a tudomány kiterjedt autonómiája és függetlensége a „normális” tudományos tevékenység túlzott műveléséhez és az innovációs képesség hiányához vezethet. A nem-tudományos intézmények szempontjából, a közvélemény és a tudomány intellektuális közelségének hiánya általában, de különösen a kutatás frontján előnyökkel és hátrányokkal is együtt járhat. A tudománnyal és technikával való elégedetlenség mindig kíséri ezek fejlődését. A tudás alkalmazására és hasznosítására irányuló szelektív törvényhozásra vonatkozó

erős igények és törekvések még nagyobb elégedetlenséghez vezethetneka tudománnyal szemben. Noha az ilyen választ félreérthetően a tudományellenes keresztes háború, vagy mozgalom részeként tekintenék. Azonban a „tudomány-ellenesség” homályos fogalom és sok más dolgot is magával vonz, amelyekben általában „csak annyi a közös, hogy hajlamosak bosszantani, vagy megfenyegetni azokat, akik magukat felvilágosultabbnak tekintik” (Holton, 1992: 104). A társadalmi ellenőrzés fejlődése A tudományos tudás társadalmi ellenőrzése és szabályozása a kezdeti működési szakaszból megy át a befejezés szakaszába. A tudományos közösségen kívül erős igény van az ellenőrzés extenzív alkalmazására. Az összes modern társadalomban találunk kidolgozott drogszabályozásokat és ezeknek megfelelő ügynökségeket, amelyek nyilvántartják, tesztelik, ellenőrzik, vagy engedélyezik a gyógyszerészeti anyagok legalizált drogokként

történő piacra lépését. Néhány évtizeddel korábban a kemikáliák termelésére és forgalmazására vonatkozó döntéseket általában a vállalatok, egyes gyógyszerészek, vagy orvosok hozták meg. (vö Bodewitz és mások, 1987). Amikor a tudományos ismeretet „alkalmazzák”, a tudományhoz képest külső társadalmi összefüggésekbe ágyazódik be. Az ilyen beágyazódás részeként az ismeretek a kontextusban található valamiféle ellenőrzési mechanizmusok és társadalmi kényszerek tárgyává válnak. Egyszerűen nem lehet kikerülni az ilyen külső kontextusokból adódó szelektivitást, még akkor sem, ha általános bizalmat törekszünk kialakítani az új ismeretek által felkínált bizonyos termékek, vagy megoldások iránt. A nemzeti és nemzetközi intellektuális tulajdon- és szerzői jogvédelem egészen más terület, amelyen a törvényhozás már igen alaposan ellenőrzi a tudományos és technikai ismeretek hasznosítását. Az ilyen

ellenőrzési formák többféle módon, végül is a találmányokra és ezek ipari vonatkozásairól szóló 1883-as Párizsi Egyezményre vezethetők vissza. Valamint az 1986-os Berni Egyezményre, amely a szerzői jogokat védi A felfedezések piacra jutásának felgyorsulása, a lerövidült gazdasági élettartam, az újabb találmányok utánzástól való védelme például a mikroelektronika, a termelésszervezés, orvosi 114 ellátás és biotechnológia területén nyomást gyakorolnak új védelmi törvények hatályba léptetésére. (vö Vaitsos, 1989) A társadalomelméletben az ismereteket létrehozó intézményt és a politikai cselekvést tervező és végrehajtó intézményt korábban egymástól teljesen elváló területeknek tekintették. A huszadik század elején a tudomány és a politika elválaszthatatlan elválasztásának dilemmáját legbefolyásosabb módon Max Weber ([1921] 1948: 77-128; [1922] 1948: 129156) Tudomány és politika, mint

foglalkozás című tanulmányában találhatjuk meg. Manapság, azok az intellektuális alapok, amelyek Weber számára lehetővé tették, hogy alapvető megosztást tegyen a tudás és a politika gyakorlati között, elvesztették tekintélyüket. A tudomány semlegességébe, eszközszerűségébe és politikai semlegességébe vetett bizalom alaposan erodált. Ezért a tudáspolitikára való hivatkozás többé nem idéz elő beható szakadást, vagy zavart a tudományos cselekvés normáiban és a tudományos ismeretek lényegében eszközszerű tulajdonságaiban. A tudományt mélyen bevonják a társadalmi cselekvésbe és a tudomány fölött uralkodó politikai döntésekbe. 227 Pontosabban folytonos vita és empirikus elemzés tárgya, hogy mennyire független, vagy függő a tudomány és a politika. Azonban a tudománnyal szembeni széleskörű csalódottság és a tudományos közösségnek államtól való jelentős anyagi függősége nem igazolja azt a hasonlóan nem

reális javaslatot, hogy a politika és a tudomány közötti határok teljeséggel eltűntek. A tudomány sajátos politikai realitásokba ágyazott intézményként él tovább. És amíg a civil és a politikai társadalom formájában mentes marad a totalitárius kényszerektől, addig a tudományos tevékenység haszonnal jár. Továbbá amíg akadálytalanul átléphetők a tudomány határai és forgalmazhatók ismeretei, addig a tudomány és a társadalom egyformán nyertes lesz. Amennyiben a tudás a modern társadalom alkotó eszméjévé válik, az ismeretek termelése, elosztása és különösen alkalmazása még kevésbé tudja elkerülni a politikai harcokat és konfliktusokat, mint valaha. Az ismeretek elosztása és alkalmazása (ezzel együtt előállítása) egyre inkább határozottan a törvényhozás hatáskörévé, politikai és gazdasági döntések célpontjává válik. Elkerülhetetlen az ilyen fejlődés, mivel „ahogy a tudás intézménye a nyilvános

erőforrásokra, addig több közösség pedig ezekre az intézményekre tart igényt” (Bell, 1968: 238) és eredményeik elkerülhetetlenek. Sőt még fontosabb, mert amennyiben a tudásnak, mint központi társadalmi erőforrásnak növekszik a jelentősége, annyiban gyorsan szaporodnak a társadalmi viszonyokra gyakorolt társadalmi, gazdasági és politikai következményei is. Ezzel együtt nő az igény arra is, hogy szabályozzák az ismeretekhez való sajátos alkalmazást és hozzáférhetést. Az ismeretek elosztása és alkalmazása nem a tökéletes verseny és az egyenlő lehetőségek elképzelt világában történik. Ezért a tudáspolitikának szembe kell néznie a tudás társadalmi elosztása következményeivel, különösen az ismeretekhez való stratifikált hozzájutással. Nyitott kérdés marad például, hogy az ismeretektől való megfosztás milyen mértékben szül társadalmi konfliktusokat és az ilyen küzdelmek milyen sajátos formákban

nyilvánulnak meg. Daniel Bell (1964: 49) néhány évtizeddel korábban óvott attól, hogy a jobboldali szélsőségesek „hasznot” húzzanak abból, hogy bizonyos társadalmi csoportokat kizárjanak a technikai szakértelemhez való hozzáférés és megszerzés lehetőségeiből. Mindazonáltal a tudás által fenntartott intellektuális, társadalmi és gazdasági szakadékok ilyen előrejelzése túlbecsüli annak mértékét, ameddig a tudást és alkalmazását ténylegesen ellenőrizni lehet. Minden kétségtelen erőfeszítés ellenére egyre nehezebb lesz ellenőrizni az ismereteket. Az ismeretek ellenőrzésére irányuló törekvések ellentmondásokba ütköznek. Például a gazdasági növekedés fenntartása igényt tart az ismeretek bővítésére És a gyorsan bővülő tudás nehezen kontrollálható. Az ismeretek expanziója növeli a tudás-alapú foglalkozások körét. A tudásbővülés és tudáselosztás olyan feltételekre támaszkodik, amelyek önmagukban

ellenségesek az ellenőrzéssel szemben. Mindazonáltal ahogy megfigyeltem, általában attól félnek, hogy a fejlődés előre nem látható eredményei és vele együtt az ilyen 115 tudás (és információ) könnyebben monopolizálható és hatékonyabban felhasználható elnyomó (sőt totalitárius) célokra. Sőt, a tudás társadalmi ellenőrzése, mint a kívánatos státus quo fenntartásának eszköze, széles körben elfogadott premisszává vált, mielőtt még Orwell klasszikus könyve megjelent volna e témáról. Mi táplálja éppen ezt a nézetet? Mi az alapja annak az elterjedt meggyőződésnek, hogy a tudás és a technikai termékek viszonylag könnyen ellenőrizhetők, az ismeretekhez való hozzájutás pedig könnyen megtagadható? Tudáshierarchiák és monopóliumok A különböző eszközök megértésének egyik módja a szakirodalomban a tudást ellenőrzöttnek, talán még monopolizáltnak is tekinti, és amely – a Máté-elvet követve – az

ismereteket alapvetően a gazdagok és a szegények között osztja szét. Ez a mód a tudományos és technikai fejlődés logikájába beépített eredményekről ad folyamatos tájékoztatást. Ezen állásponton lévő kritikusok szemében pontosan mi nyújt a technikának és a tudományos ismereteknek ilyen potenciát és megkülönböztető erőt? És a modern tudománnyal és technikával való miféle „földi találkozások” ösztönzik, vagy legalább is erősítik a tudomány és technika teoretikus fogalmainak bírálatát? A mindennapi élet során a tudománnyal és technikával való tipikus összecsapások nemcsak jelölik, de erősítik is a technikai termékek és tudományos ismeretek egyébként eléggé absztrakt értékelését. Szerintem lényeges és bizonyító összecsapások tapasztalhatók a „bejegelt”, vagy megakadályozott technikai termékek és tudásformák esetében. Nem az a célom, hogy az ilyen nézetek ismeretelméleti, vagy teoretikus

szövegmagyarázatával foglalkozzam. Feltételezem, hogy a modernitás kritikája, amennyiben érintkezik a tudomány és technika racionalitásával, a civilizációs bírálat egyik formáját jelenti, amely kezdetektől fogva végigkísérte a modern tudomány keletkezését. A modern civilizáció bírálata kereken visszautasítja azt az állítást, hogy a tudomány és technika, ahogy hívei dicsőítik, társadalmilag és politikailag semleges lenne. Ahogy Marcuse (1964: 166) csípősen megjegyzi: „a tudomány, saját módszere és fogalmai révén olyan világegyetemet alakít ki és reklámoz, amelyben a természet uralma az ember uralmához kötődik.” Szemléltetés céljából kicsit részletesebben a társadalom, a tudás és a technika szociális és intellektuális termelése közötti kölcsönviszonyok két reprezentatív filozófiai és szociológiai bírálatára, nevezetesen, Herbert Marcuse és Helmut Schelsky modern tudományra és technikára vonatkozó

elemzésére fogok hivatkozni. 228 Marcuse modern tudomány és technika szerepéről kialakított nézetei jelentős visszhangot kaptak a közvéleményben, amikor 1964-ben publikálta az Egydimenziós ember című könyvét, amelynek alcíme „Tanulmányok a fejlett ipari társadalmak ideológiájáról” volt. Elképzelései azonban visszavezethetők az 1940-es évek elején írt írásaira és Adornóval és Horkheimerrel közösen publikált tanulmányaira. A kritikai elmélet a modern értelem potenciális emancipáló szerepének kérdésében Weber javára ténylegesen feláldozza Marxot. (vö. MacCarthy, 1991: 152) Marcuse időnként megjegyzi: „A Nemzeti Szocializmus nyilvánvaló példája annak, ahogyan a magasan racionalizált és mechanizált gazdaság a termelésben a lehető legnagyobb hatékonysággal működni tud a totalitárius elnyomás érdekében az állandó hiány ellen. A Harmadik Birodalom valójában a „technokrácia” egyik formája” (Marcuse,

1941: 414). A Nemzeti Szocializmus esetében a politika még döntő erő Már úgy tekintenek a technikai tudásra, mint a politikai kontrolltól elválaszthatatlan eszközre. Negyedszázaddal később Marcuse rátámad a tudományos észre. Az ismeretek tudományos-technikai racionalitásformává történt átalakulása elferdítette az emancipáció tervét és a természet ember általi uralmához vezetett. Marcuse (1964: 146) szerint az ilyen eredmények velejárnak a tudománnyal, mert a „tudományos-technikai racionalitás és 116 manipuláció a társadalmi ellenőrzés új formáiba olvadtak össze és a modern egyén valamiféle ismeretelméleti rabszolgaságát eredményezték. A modern személyiségek, mivel tőrbe csalták őket, képtelenek másként látni és kezelni a világot. A tudomány technikai feltételezései politikai feltevésekké válnak. Következményei vannak a humán társadalmi szervezetre nézve, mivel a technika logikája szerint a természet

átalakítása az egyének társadalmi viszonyaiban is változásokat tételez fel. Bármilyen kijelentéseket is tesznek a nélkülözhetetlen politikai semlegesség és a technika potenciálja nevében, Marcuse (1964: 154) még Marxszal szemben is beleérzően hangsúlyozza, hogy a technika az anyagi termelés egyetemes formájává vált, „teljes kultúrát ír körül”; egy történelmi totalitást, – egy „világot” képzel el. Más szavakkal, a tudomány és technika alkalmazását és a vele együtt létrehozott társadalom természetét végső soron olyan belső kapcsolatnak tekinthetjük, amely ugyanazon logika szerint működik. A technikai ész és tulajdonságai, nevezetesen a szabályozott termelési fegyelem és ellenőrzés, a szűk körű szakosodás, az abszolút egyformaság és szakosodott munka, vagy szabványosítás mind a társadalmon keresztül válnak hangsúlyossá. 229 Ugyanaz a belső erő, az uralom racionalitása fogja hamarosan mozgatni a

tudományos és a mindennapi viták univerzáliáit. A társadalom valamennyi területe, az összes társadalmi tevékenység és az összes szubjektum a tárgyalás technikai formáinak ellenőrzése alá kerül. A természet és társadalom uralma együtt jár. A tudomány és a társadalom a technikai racionalitás logikáját tükrözik vissza. Marcuse (1964: 158) ezért arra a következtetésre jut, hogy „a tudományos módszer, amely a természet soha nem látott hatékonyságú uralmához vezetett, így az ember által létrehozta a tiszta fogalmak, valamint eszközök soha nem látott hatékonyságú uralmát. Az ember a természet uralmán keresztül vált uralkodóvá Ma az uralom nem csupán a technológia révén állandósítja és növeli magát, de maga is technológiává válik. Utóbbi minőségében erős legitimációt nyújt a bővülő politikai hatalomnak, amely felszívja magába a kultúra valamennyi vonatkozását”. 230 A szabadság és autonómia ebből

eredő hiánya nem tűnik sem irracionálisnak, sem politikai erők eredményének, hanem a létezés technikai szükségessége előtti „racionális” behódolásnak tekinthető. Ezért végső esetben az instrumentális ész mindenütt jelenvalóvá válik és a társadalomban az életet „totalitáriussá” teszi. A politika szférája Schelsky tudományos civilizációjában „a technikai haladás állandó dinamikájú szférájává lesz, amelyet áthat a politikai tartalom”, (Marcuse, 1964: 159) és a racionalitás irracionalitásba csap át. Az állam csupán a technikai alap kifejezése és politikamentessé válik. A hatalom és a társadalom igazgatási apparátusa többnyire megakadályozza a társadalmi változást. A társadalmi átalakulások ilyen feltartóztatása talán a fejlett ipari társadalom legfurcsább eredménye. Marcuse tudományos racionalitásról adott elemzése igen absztrakt és nem mutat egybeesést a társadalmi valósággal. Különösen azt

nem tudja megmutatni, hogy sok modern személyiség milyen utakon-módokon és milyen mértékben szereznek tapasztalatot az autonómia és a felelősség vonatkozásában. Nem mond példát arra, hogy a technikai eszközök miként alakulnak át a társadalmi ellenőrzés és uralom puszta eszközeivé. Például a telefon, vagy a televízió miképpen válnak egyformán az uralom eszközeivé? A huszadik század elején a diktátorok vonakodtak attól, hogy modern telefonrendszereket építsenek ki. Féltek eme technika felforgató hatásaitól. A mai napig a gazdasági és demográfiai tényezőkben meglévő különbségek nem tudják kielégítően megmagyarázni azt a nagy egyenlőtlenséget, amely az állam-szocialista és a kapitalista társadalmakban a telefonok szétosztása kapcsán létrejött a Második Világháború után. (vö Buchner, 1988) De még inkább a tárgyhoz tartozik Alain Touraine ([1992] 1995: 159) megfigyelése, hogy Marcuse modern társadalomról szóló

elméletéből hiányzik a valósággal való egyezés: „A megfigyelt valóságtól semmi más nem eshet olyan távol, mint a totálisan egyesült társadalom képzete, amelyben tökéletes egybeesés van a technika, a vállalatok, az állam és a vevők, sőt állampolgárok viselkedése között”. 117 Helmut Schelsky ama tézise, hogy a fejlett ipari társadalom „tudományos civilizációvá” fejlődik át, 1961-ben az „Emberek a tudományos civilizációban” címet viselő előadásában hangzott el először. Schelsky számára a modern technika nem csupán a természet kényszereihez való alkalmazkodó képességet, hanem a természet társadalom által végrehajtott rekonstruálását, s ez által a társadalom újraalkotását jelenti. A modern technika kontextusában már nem az érzékszervei által segített, a technika révén pedig javított és fejlesztett képességekkel rendelkező ember, hanem „kerülő úton”, agyán keresztül vagy elméleti

ismereteit gyakorlatban alkalmazó ember ütközik össze a természettel. Az eredmény, Schelsky nyelvén kifejezve ([1961] 1965: 16) egy „mesterséges” természet, akárcsak magának az emberiségnek a „mesterséges” változása. Ezért az eredmény „az ember rekonstrukciója és újraalkotásatesti, lelki és társadalmi létezésében”. (Schelsky, [1961] 1965: 16). Schelsky szerint ([1961] 1965: 17) „a tudományos civilizáció nem csupán technika, hanem sokkal tágabb értelemben szükségszerűen folyamatos „társadalom” és „lélek” is”. A modern technika megváltoztatja az emberek természethez, önmagukhoz és másokhoz való viszonyát. Ennek a kettős átalakulásnak az eredménye az „önmagát meghatározó termelés körfogása” (Schelsky, [1961] 1965: 16), amely a tudományos civilizáció valódi alapját jelenti. E folyamat önszabályozó és önmozgató jellege, az állandó termelés és újratermelés egy önmagát szabályozó

folyamatba fejlődik át, ami semmiféle menekülést nem enged meg: „Minden technikai probléma és minden technikai megoldás változatlan társadalmi, pszichológiai üggyé válik, mivel e folyamat ember által létrehozott önmozgató jellege társadalmi és pszichológiai diktátumként konfrontálja egymással az embereket, amely csak technikai megoldást igényel. Ezt a megoldást az ember tervezte meg és hajtotta végre, mivel a feltétel természetével kell megbirkóznia”. (Schelsky, [1961] 1965: 16-17) A modern technika sajátos logikát hoz létre és ez az emberi élet uralkodó logikájává válik. A technika ilyen felfogásának egyik következménye, hogy a technika hagyományos „logikája” a maga ellentétébe csap át. Azaz a technika, mint az emberi cselekvés puszta eszköze, a célok és jelentések termelőjévé, vagy más szavakkal, a cselekvés „jelentésévé” válik, amely meghatározza saját céljait, és előre felvázolja a társadalmi

változás irányát. Schelsky a technikát intellektuális folyamatként írja le, amely a különböző természeti tárgyakat elemi részeikre szedi szét, abból a célból, hogy a végteljesítmény, vagy a maximális hatékonyság elvének megfelelően újra összerakja őket. Ezért a modern technikai konstrukció eredménye mesterséges tulajdonságokkal rendelkező új termék, vagy folyamat, és ennek analógiájára mesterséges emberi lény. Schelsky és Marcuse elméletei nyilvánvalóan konvergálnak. Egyetértenek abban a tételben, hogy sajátos veszélyt jelent, hogy a technika a modern társadalomban növekvő mértékben helyettesíti a spontán társadalmi és politikai cselekvést, és jelentősen korlátozza a felelősség és autonómia egyéni szféráit. Aminek végeredménye az „Én halála” lesz Marcuse és Schelsky semmi esetre sincsenek egyedül a fejlett ipari társadalom társadalmi, politikai és gazdasági fejlődése pályaképének

értékelésében. Abban sincsenek egyedül, hogy olyan társadalmi változásokat tételeznek fel, amelyek a tudomány és technika lényegéből fakadó és elnyomó „törvényeinek” tulajdoníthatók. Ellenkezőleg, megfigyeléseik és figyelmeztetéseik széles intellektuális trendet tükröznek, amely az 1950-es években kezdte felvenni sajátos jegyeit, amikor a társadalomteoretikusok először vettek észre feltehetően megfordíthatatlan trendeket az iparban és termelésben. 231 A társadalomtudósok a tendenciát a növekvő technikai haladásban találták meg, amely a termelés gyors gépesítésében, vagy automatizálásában nyilvánul meg. Miközben a termelés növekvő automatizálása, ami – Marcuse megfigyelése szerint – (1964: 35) magából a technikai haladásból ered és jelentősen kibővíti a kibocsátott áruk mennyiségét, mégsem teszi a munkát értelmessé, érdekessé és 118 vonzóvá. Ezt sok más kutató is észrevette Az eredményt

David Riesmann és munkatársai összegezték a Magányos tömeg (1950) című munkájukban: az ipar, az egyszerű rutinmunka manapság unatkozó munkásokat termel és az élet központi jelentősége a munkáról fokozatosan a szabadidőben végezhető alkotó tevékenységekre tevődik át. Schelsky és Marcuse megfigyelései egybeesnek Bellnek (1960) az ideológia végéről szóló tételével, akárcsak Robert Lance (1965) prognózisával. Olyan korba lépünk be, amelyben a tudományos ismeret, növekvő mértékben kiűzi a politikai elemet a politikából. A jövőkutató Herman Kahn és B. Bruce-Biggs (1972: 8-29) a korai 1970-es években meglátják továbbá a modern társadalomban a „makro-történészek” által széles körben észlelt összetett trendeket, beleértve a „gazdasági és a politikai hatalom centralizációját és koncentrációját”, akárcsak az „innovatív és manipulált társadalmi mérnökséget”. A tudományos és technikai ismeretek

gyors növekedésével együtt járó növekvő racionalitás, Kahn és Bruce-Biggs szerint növekvő mértékben alkalmazható a „társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági világra” (Kahn és Bruce-Biggs, 1972: 9). Noha e trend talán nem gyorsul, a társadalmi mérnökség kívánatosságát sokan támogatják és „majdnem egyetemes hitté vált a magasan iskolázottak körében” (Kahn és Bruce-Biggs, 1972: 29). Az ideológiai és még általánosabban, a politikai tényezők tudományos és technikai fejlődésre gyakorolt hatása azonban elemzés nélkül maradt. Ez azt jelenti, hogy a modern társadalom elemzésében használt hagyományos központi kategóriák, amelyeket a mai tudomány részben a múlt századból örökölt, elvesztették döntő jelentőségüket a társadalomelméletben. Ilyenek az osztály, vagy gazdaság, de a kapitalista vagy szocialista fogalmai. Ugyanakkor azonban erős maradt a tudományos ismeret hatalmába és mindent átfogó

jellegébe vetett meggyőződés. Raymond Aron ([1962] 1967: 42) ezeket az állításokat a „haladó” ipari társadalom elméletében foglalta össze és tette hangsúlyossá. Ugyanakkor a „társadalmi változás” motorjáról, vagy a gazdasági rendszer társadalmi átalakulásokra gyakorolt központi hatásáról szóló kérdéseket újrafogalmazta. Ez volt az idő, amikor a teoretikusok hozzákezdtek annak a tézisnek a kifejlesztéséhez, miszerint inkább a technika és a tudomány és nem annyira a gazdaság a társadalmi változások igazi motorja a modern társadalmi rendszerekben. (vö Parsons, 1970: 619) Schelsky és Marcuse modern tudomány és technika társadalmi és politikai erőiről kialakított felfogása azonban nem szándékosan, de mindazonáltal téves meggyőződést hirdet az ész és a kvantifikáció gyakorlati hatékonyságáról. Az ismeretet és a technikát többnyire fekete dobozként kezelik. A technikai termékekkel elsősorban funkcionalista

módon foglalkoznak. Főkérdésként azt vetik fel, hogy az objektumok milyen pszichológiai, társadalmi és politikai következményekkel járnak a társadalmi viszonyok szférájában. Soha nem vizsgálták azonban, hogy a tárgyak mitől kapnak ilyen hatalmat. Marcuse és Schelsky a tudomány és technika olyan fogalmát tételezik fel, amely indokolja kétségbeesésüket. A technika és tudomány egyik következménye, hogy az objektumok világa uralomra tesz szert a szubjektumok világa fölött. Paradox módon azon nyugszik ez a következtetésük, hogy a tudomány pozitivista felfogását mindketten a leghatékonyabb, racionális vállalkozásként fogják fel, amely igen hasznos eszközöket és tudásállításokat produkál. Ennek következtében vissza kell térnünk eredeti kérdésünkhöz: annak mi táplálja a tudomány és technika ilyen felfogását, noha Marcuse és Schelsky egyébként mélyen aggódnak a tudomány és a hatékony technikai objektumok miatt? E

ponton figyelembe kell vennünk a tudományról kialakított mindennapi tapasztalat és józan ész bizonyos fenomenológiai elemzését, különös tekintettel olyan technikai kérdésekre, amelyeket Marcuse és Schelsky nem vizsgáltak tovább, noha megfigyeléseik kiindulópontjaként és igazolásaként is szolgáltak. Az elsődleges tapasztalat a technikával való mindennapi kapcsolatban a végtermék. A technika mindennapi tapasztalata nem a fogalom és a gyártás megértésében gyökerezik. Röviden: azok a döntések, amelyek létrehozzák a dolgok 119 majdnem láthatatlan „technikai kódját” és hozzájárulnak az ilyen technikák alkalmazási módjai meghatározásához, a mindennapi összefüggésekben nem tárulnak fel a használó számára. Feenberg (1955: 4) a technikai kód hasznos kifejtésével ajándékozott meg bennünket: a technikai kód egy objektum ama tulajdonságaira vonatkozik, amely „azokra az uralkodó értékekre és nézetekre utal, amelyek

dominálnak a tervezési folyamatban. Az ilyen kódok rendszerint láthatatlanok, mivel, akár a kultúra maga, magától értetődőek. Például a szerszámokat és a munkahelyeket felnőttek kezére és magasságára tervezték. Nem azért, mert a munkások szükségszerűen felnőttek, hanem azért, mert a történelem bizonyos pontján társadalmunk kiiktatta a gyerekeket a munkafolyamatból, amelynek tervezési következményeit adottnak tekintjük. A technikai kódok sok technikai objektum alapmeghatározását szintén tartalmazzák, amennyiben ezek a mindennapi élet egyetemes, kulturálisan elfogadott tulajdonságaivá váltak. A telefon, az autó, a hűtőszekrény és más hasonló mindennapi eszközök százai nyertek világos és egyértelmű meghatározást az uralkodó kultúrában”. Noha egy tárgy technikai kódja előállításának kontextusából származik, nem szükségszerűen kell eldönteni, hogy végső soron a tárgyat – alkalmazásának feltételei

között – természetinek foghatjuk-e fel. Ezért a „kulturális kód” további követelmény, mivel hozzájárul ahhoz a döntéshez, hogy mely alkalmazási lehetőségek kapcsolódnak az objektumhoz. Elképzelhető, hogy a technikai és kulturális kódok egybeesnek, de el is térhetnek egymástól. Végső soron a kulturális kód is változhat. Mindenesetre a technikai és kulturális kódok többékevésbé határozottan korlátozzák az alkalmazás elképzelhető lehetőségeit És következményük az a tény, hogy a tárgyakkal kapcsolatos mindennapi tapasztalatok főképpen „sikeres” tapasztalatok. Ez azzal a csalódottsággal találkozik, amely természetesen állandóan jelen van. Mindazonáltal természetesen alapvetően bízik a tárgy előre determinált technikai és kulturális folyamatában. A technikai és kulturális kód azzal a sajátos folyamattal, sőt céllal ruházza fel az objektumot, amelyet be kell töltenie. A kódok stabilizálják a használatot

A tárgyak bizonyosságot szolgáltatnak. A biztonság foka, amely lehetővé teszi a kódfolyamatok ismételt újratermelését, alapvetően a megbízhatóság képzetével kapcsolódik össze. Noha a megbízhatóan megvalósítható célok különbözőek lehetnek. Mindenesetre a folyamatban a tárgyhoz fűződő érzelmi kapcsolat jön létre. Ugyanakkor szerintem a bizonyosság, biztonság és megbízhatóság elvben a technikai tárgyakkal való mindennapi foglalkozás során létrehozza a tárgyak hatékonyságába vetett bizalom magas fokát. E hatékonysághoz kötődő tény, hogy ugyanakkor elképzelhető a tehetetlenség, vagy a „tárgyak hatalma felettünk” érzése is. A tárgy korlátozott technikai és kulturális kódja, még akkor is ha „a tárgyak lehetséges integrációja azoknak is érdeke, akik befolyásos egyének, vagy csoportok szükségleteit elégítik ki” (Joerges, [1979] 1996: 25), akadályozza az alkalmazás alternatív lehetőségeit és igazolja

a tárgyak kezelésével kapcsolatos tehetetlenséget. Ez bizonyára nem más, mint az uralkodó kód megtestesülése. A technika fenomenológiája aláhúzza Alain Touraine ([1992] 1995: 148-149) néhány általános megfigyelését a technika tényleges szerepéről a növekvő mértékben a technikán alapuló társadalomban: „Mi egy olyan társadalomban élünk, amelyben az eszközök tökéletesen el vannak választva a céloktól. Anélkül, hogy meghatároznánk a célokat, ugyanazon eszközök használhatók akár jó, akár ördögi célokra. Korlátozhatják az egyenlőtlenséget, de irányulhatnak a kisebbségek kiirtására is. A technikai hálózatok és a jelek növekvő sűrűsége, amelyben most élünk, és amely orientálja és irányítja viselkedésformáinkat, semmiképpen nem börtönöz be bennünket a technika világába, és nem semmisíti meg a társadalmi szereplőket. Ezek nem írják elő sem a hatékonyság logikáját, sem az ellenőrzés és

reprodukció logikájának termelését. A győztes technokrácia képzete patetikusan helytelen, ha 120 szembeállítjuk a fogyasztás bővülésével, a nacionalizmus növekedésével és a transznacionális vállalatok hatalmával”. A tudás ellenőrzésére irányuló törekvések meg akarják védeni a társadalmat az ismeretek alkalmazásából származó váratlan hatásoktól. De végül is semmiképpen sem tudják komolyan korlátozni az ismeretek alkalmazását. Ez azonban nem fogja visszatartani a különböző társadalmi szereplőket attól, hogy ezt megkíséreljék. 121 9. fejezet: Emancipáció és tudás „A tömegek képzetlensége majdnem egyetemes a politikai élet területén, és ez jelenti a vezetők hatalmának a legszilárdabb alapját”. Robert Michels ([1915) 1949: 93 Az ismeretek és képességek széleskörű elterjesztésébe vetett meggyőződés hatalmas felszabadító potenciált hozott létre. A felvilágosodás korának ez lett az egyik

alapvető motívuma. A tudás, az ismeretek és a képességek modern társadalomban játszott társadalmi szerepéről folytatott mai viták furcsa, mégis tartós tulajdonsága az egyoldalúság. Akárcsak az, hogy halálos közelségben van a történelem összeesküvés elméleteihez. A tudást gyakran nem tekintik cselekvőképességnek. Ismételten hangsúlyozom, inkább cselekvésre képtelennek, a tőkét mérséklő, vagy annak alárendelt jelenségnek látják. (például, Aronowitz és DiFazio [1994: 339-341]) Általában azokkal az elnyomó potenciállal, vagy veszélyekkel foglalkoznak, amelyek az emberi tudás és technikai termékek növekedésével járnak együtt. Különösen azokkal, amelyek ellenőrzése olyan hatalmas korporációs társadalmi szereplők, mint az uralkodó társadalmi osztály, állam, multinacionális vállalat, értelmiségiek osztálya, katonai-ipari komplexum, szakemberek, tudomány, maffia, politikai pártok, menedzseri osztály és így

tovább kezében van. A tudás az általánosított elnyomás és manipuláció kiemelkedő erejévé vált. Hasonlóan a társadalmi spektrum másik végén, az ismeretek társadalmi elosztásáról szóló viták egyre inkább hangsúlyozzák, és ténylegesen hivatkoznak arra, hogy a mindennapi életben sok szereplő nem jut hozzá a szakértelemhez és a technikai kompetenciához. Ezzel a tehetetlen áldozatok, kizsákmányolt fogyasztók, elidegenedett turisták, unatkozó diákok, mozdulatlan nézők, képzetlen munkások, manipulált szavazók szerepére kárhoztatjuk őket. Egyéni szerepekre, amelyekre az olyan nagy szervezetek, mint a média 232 mindent átható nagysága és hatalma kényszeríti őket. Ezek hatalma ma a tudással és szakértelemmel való rendelkezésen nyugszik. 233 A tudás társadalmi elosztásának erősen rétegzett módja miatt a legtöbb ember tapasztalatlannak érzi magát. Sok nagy és hatalmas intézmény rengeteg pénzt és emberi erőforrást

ruházott be abba, hogy összegyűjtse, instrumentalizálja és a monopolizálja a tudást és kihasználja a technikai termékeket. A tudás/hatalom tengely Robert Michels ([1915] 1949: 93) a szervezetek nem-demokratikus tendenciáiról írott klasszikus tanulmányában, amely a demokratikus célokért harcolt, a tudatlanság majdnem „természetes” állapotára és az emberek tömegeinek éretlenségére hivatkozik a modern demokráciákban. És mivel a köznép képtelen „gondoskodni saját érdekeiről, szükségük van szakértőkre, akik ellátják ügyeiket”. A köznép ritkán kész arra, hogy ne tisztelje szakértő vezetőit és eltávolítsa őket az ellenőrzésből. 234 A tudás társadalmi elosztásának különleges aszimmetriája és erősen rétegezett természete miatt a tudástársadalom keletkezésének tézise könnyen veszélybe kerülhet. Egy sajátos elitbetegségről van szó, mivel kicsi azok aránya, akik nem féltik képességüket a versenyző tudás

erőforrásaitól. Azok száma, akik hasznot remélnek a keletkező társadalom tulajdonságaiból, valószínűleg nem múlja felül az állampolgárok „tömegeit”. 235 Úgy tűnik, a 122 hatalmasok megértették a tudás előnyeinek hatékony hasznosítását és a technikai innovációk kizárólagos alkalmazását. Azonban azok a hatalmasok, akik a súlyos hiányok stratifikált következményeire teszik a hangsúlyt, és „természetesnek” tartják, hogy a tudáshoz könnyebben jutnak hozzá, rendszerint túlértékelik tudásuknak mind biztonságát, mind tartósságát. Azok a nagy társadalmi intézmények, amelyek azt gondolják, hogy hatalmi bázisuk biztonságos, most felfedezik, hogy tekintélyük és befolyásuk valójában súlyosan erodálódott. Az ismeretek gyorsulásának és társadalmi viszonyokra gyakorolt hatásának további vonatkozását azzal a jelszóval ragadják meg, hogy a tudásban van valami „fenyegető”. Persze eltekintenek a

tudáskoncentráció tendenciájától és attól, hogy a társadalmi-gazdasági hasznok szétosztása egyenlőtlen. Sokak számára az évszámváltás vírusa például okot szolgáltat egy ilyen riadalomra. Kényelmetlen érzést vált ki, hogy a „társadalom egyre jobban függ a technika mozaikjától, amely ma már olyan messze ható, összekapcsolódó és komplex, hogy senki sem tudja teljesen megérteni. Még papsága sem, amely írja digitális kódjait” 236 Michel Crozier ([1979] 1982: 126) hasonló pszichológiai okokra hivatkozik, amikor azt firtatja, hogy a tudás haladása miért ijesztheti és félemlítheti meg az embereket: „A tudás a változás kockázatát jelenti. Nincs tekintettel arra, hogy az emberek mit akarnak, vagy mit hisznek saját szükségleteiknek. A kialakult intellektuális és társadalmi világot bedobja a zűrzavarba” De olyan egyetemlegesen teszi ezt? A tudás fejlődésének igénye kockázatot jelent a társadalmi stabilitás kialakult

mintái számára és fenyegetheti azokat a nézetrendszereket, amelyek nyilvánvalóan összekapcsolódnak azzal a meggyőződéssel és elvárással, hogy a tudományos-technikai tudás felforgatja a státus quo-t és hatékony a hagyományok felszámolásában. Ez az igény annak a tézisnek a folyománya, hogy a tudás természetesen a hatalmasok felé áramlik. Azaz konzerváló következményei vannak, ha a hatalmasok szempontjából nézzük, és destabilizáló hatása van a hatalomnélküliek esetében. A tudás ama képessége miatt válik félelmetes és ijesztő erővé, hogy vannak olyan útjai, módjai, amelyek tagadják a tudás hagyományos formáit és megerősítik a már befolyásos társadalmi csoport hatalmát. Ebből az következik, hogy a tudást nemcsak erősen rétegfüggő jelenségnek kell látnunk, hanem a semmi-minden jelenséget is jelenti. Virtuálisan áthelyezi és megszünteti azt a konvencionális tudást, amelyet főleg a társadalom előnyökkel nem

rendelkező csoportjaiban találunk. A tudás és a tudás haladása végső soron kevesek kezében segít központosítani a kognitív tekintélyt. 237 Ugyanilyen okokból Michel Foucault (például [1975] 1977: 32) munkáját annak szentelte, hogy bemutassa a tudás bűnrészességét a fegyelmezésben és elnyomásban. A tudás és a hatalom sziámi ikrek: „A hatalom tudást termel;közvetlenül feltételezik egymást;nincsenek hatalmi viszonyok a megfelelő tudásterületek létrehozása nélkül, sem olyan tudás, amely nem tételezné fel és hozná létre ugyanakkor a hatalmi viszonyokat”. 238 Kritikai ellenvetése és kritikai hozzáállása ellenére Michel Foucault az olyan, – a hatalom és tudás problémáit vegyítő – társadalmi problémák és témakörök genealógiájában és archeológiájában, mint az örültség, klinikai orvoslás, büntetőrendszer és szexualitás, elismeri, hogy azokat a tudományokat, amelyek összekapcsolódnak ezekkel a szervezett

tevékenységekkel, a modern társadalom „sikeresen” alkalmazza állampolgárai ellenőrzésére és formálására. 239 A társadalom (és az állam) a társadalom- és humán tudományok segítségével előállított ismeretek útján hajtja végre ezt a feladatot. Ami eredetileg politikai és jogi kérdés volt, azt a tudományos ismeretek újonnan létrehozott dimenziói ismét felfedezik. A gyakorlati vagy politikai tudás, a hatalomhoz hasonlóan, kontextustól függő jelenség. Azt a társadalom-politikai gyakorlatot kell megvizsgálni, amelyben a tudás megtestesült. Foucault ([1969] 1972: 194; szintén Foucault, [1975] 1977: 305) saját „tudásvezető érdekeit” az alábbi módon írja le: 123 „Ahelyett, hogy ezt a tudást – amely mindig lehetséges -, az ismeretek irányában elemeznénk, amely ezt előidézi, elemezni lehetne a viselkedés, harcok, konfliktusok, döntések és taktika irányában. Így feltárható lenne a politikai tudás tömege, amely

nem a gyakorlat másodlagos teoretizálása, sem az elmélet alkalmazása. Kezdettől fogva különböző gyakorlatok mezején mozog, amelyben megtalálja sajátosságát, funkcióját és függőségeinek hálózatát.” A gyakorlati tudás különböző intézményi környezetek különböző vitatható tevékenységeibe van beágyazva. Foucault szerint sikeresen írják le „politikai gazdaságtanként, következtetésként, csapongó álláspontként és politikai technikaként. Elnyomások és tiltások, kizárások és visszautasítások, technikák és módszerek helyezik felügyelet alá az embereket”. (Lemert és Gillan, 1982: 60) Mindazonáltal a tudáshoz kapcsolódó és a modern állam által a „centralizált és centralizáció hatalom politikai formájaként” (Foucault, 1981: 227) működtetett hatalom tárgya nem totális, de szintén lehetőséget nyújt a címkézésre, maszkírozásra, erkölcsbírói megítélésre, elkülönítésre, tiltásra,

normalizálásra, felügyeletre és elnyomásra. (például, Foucault, [1975] 1977: 304) Továbbá, a tárgy ellenállása miatt nem teljesen gyarmatosíthatók a feltételek. Ezért a hatalomnak határai vannak (vö Foucault, 1980: 119) Noha túlságosan hatékony, a tudás/hatalom tengely Fouacault szerint sokkal komplexebb és azoknak is kínál lehetőségeket, akiket elnyom. Azonban az a fő benyomásunk, hogy a tudás nyomasztó hatalma a diszkurzív gyakorlatokba ágyazódik be. Ettől a benyomástól nem lehet eltekinteni A hatalomhoz kapcsolt tudás hatékonyságának hangsúlyozásával, – ahogy Foucault teszi – és az emberekre és társadalmakra gyakorolt hatásával igen nehéz, ha nem lehetetlen, megmagyarázni a társadalmi szakadások lehetőségét. A hatalom csak akkor lehetséges, ha előre nem várt következményei vannak. Azonban működése legyengül a hatalom tárgyait képező egyénekkel szemben. Ez ellentétben áll a társadalmi alakzatok

stabilizálásában játszott szerepével Alain Touraine ([1992] 1995: 168) okkal kérdezi a normalizálás ellenállhatatlan hatalmáról szóló felfogás fényében, „miért korlátozzuk a társadalmi életet a normalizálás mechanizmusára? Miért nem fogadjuk el, hogy a kulturális orientációk és a társadalmi hatalom mindig összefonódnak, és hogy a tudás, a gazdasági tevékenység és az etikai felfogások ezért mind magukon viselik a hatalom bélyegét, de egyben a hatalommal szembeni ellenállás jegyét is?” (szintén Megill, 1985: 140-252). 240 A modern társadalomról, mint kockázattársadalomról szóló újabb elemzés, amelyet Ulrich Beck ([19] 1988), különleges tehetséggel fejlesztett ki, a tudás társadalmi szerepéről és kognitív és anyagi következményeiről olyan megközelítést adott, amely hasonlít azokhoz a témakörökhöz, amelyek a tudás haladásának felgyorsulását és megvalósítását kísérő fenyegetésekről és

veszélyekről szólnak. Az aggódás jelenlegi kultúrája, amit Beck a kockázattársadalom szimptómájaként diagnosztizál, sokféle módon annak a félelemnek, sőt horrornak a kiterjesztése, amelyet a múltban az innovációkkal szemben éreztek. Természetesen igaz, hogy a potenciálisan jelentős környezeti kockázat összekapcsolódik az élet jelenlegi gyors reprodukciójával (például a nukleáris energiatermelés, fajok eltűnése, éghajlatváltozás, kémiai szennyezés), és komoly és potenciálisan katasztrófa kockázatokat jelent, amelyek nemzeti és regionális határoktól függetlenül fenyegetik az egyéneket és a csoportokat. Lényeges ökológiai csapások történtek a múltban (például, Diamond, 1994), de azokat az újabb kockázatokat, amelyekkel Beck is foglalkozik, a tudományos közösség kettős értelemben is előre láthatja: (1) a tudományos és technikai ismeretek alkalmazásához kapcsolódó kockázatok, és (2) a tudomány által

létrehozott (felfedezett) használatnak a kockázata formájában. 241 A környezet jövőbeli állapota a múltban ritkán volt társadalmi és politikai megfontolás tárgya. A 19-ik századig valódi ökológiai szemlélet nem jött létre Azonban éppen akkor nem vált tudatossá az a fenyegetés, hogy a napi akciókból veszélyes 124 jövőbeli feltételek alakulnak ki. Ez a tudatosság nem fejlődött ki a világi tudás „fejleményeiből”, vagy a mindennapi élet megfigyeléseiből és tapasztalataiból. Sokkal általánosabb volt, hogy a környezet jövőbeli állapotáról szóló és a tudományból fakadó ítéletekkel kapcsolódott össze. Ez még inkább így van a jelen korban A globális felmelegedést például a tudományos közösség fedezte fel. A tudomány a nagyobb kockázatokról és veszélyekről szóló hírek hordozója, amely előidézi a szorongás, Beck által leírt kultúráját. Mégis maguk a tudomány és technika – közvetve, vagy

közvetlenül – a kockázatoknak az okozói. A modern technika fejlődése, gyakorlati hasznosítása és társadalmi következményei újabb történelmi és társadalomtudományi kutatásában a legvitathatóbb eredmények egyike az évszázad első évtizedeiben a technikai termékek fejlesztésére és hasznosítására vonatkozó döntéshozatal koncentrációja. Gondolok a futószalag fejlődésére, a taylorizmusra, az energia-, víz-, közlekedés-, telefon-, rádió-, televízió nagy technikai hálózatai fejlesztésére és kihasználására. Ez különösen igaz a munka világára, de említenünk kell a század háborús gépezetét és a megsemmisülést is. Másodszor, akik meghatározzák eme eszközök és termékek fejlődését, úgy tekintenek önmagukra, mintha a társadalmat befolyásoló helyzetben lennének. A társadalom pedig mintha jelentősen alkalmazkodna az ilyen technikák követelményeihez. (vö. Winner, 1996: 65-66) A tudománnyal és technikával

szemben elfoglalt ilyen hozzáállást erőteljesen fejezi ki Frederick W. Taylor Tudományos menedzsment elvei (1911: 7) című könyvének dogmatikus és igen befolyásos állítása. Taylor például kijelenti, „a múltban az ember volt az első a jövőben a rendszernek kell elsőnek lennie”. Taylor termelési világában nemcsak a tekintélyi vonalakat és a munkaformákat fektették le világosan, de az is világos volt, hogy a munka világa határozza meg a munkás viselkedését, és hogy milyen szakmai, pszichológiai és társadalmi képességekkel kell ehhez a világhoz hozzájárulnia. Végül a munka világának erényeit – önkontrollt, alárendeltséget, produktív rendezettséget, hatékonyságot és előrelátó attitűdöt – népszerűsítették. Ezeket az erényeket úgy fogadták el, mintha valamennyi hasonlóan fontos lenne a társadalom számára is. (vö például Meikle, 1979; Noble, 1977; Forty, 1986; Nye, 1990). A modernitás társadalmi és technikai

történetének eredményei, amelyeket leírtam, ma is érvényesek. Ha némiképp sokkal egyszerűbb formában is, de sok ember fejében lényeges kapcsolatot teremt a technikai-tudományos fejlődés és a társadalmi következmények között. Az a döntő kérdés, hogy a tudomány és technika alkalmazásával összefüggő történelmi tapasztalatok mindmáig egyszerűen kiterjeszthetők-e napjaikban is? Azonosak-e az alapvető tapasztalatok a tudomány és technika esetében? Az én tézisem a következő: a korábbi tapasztalatok nem ismételhetők meg azonos módon. Noha bizonyára nem zárható ki, hogy a körvonalazott tapasztalatok néhány eleme megújítja önmagát. Gondolok például arra, hogy a közvetlen és átfogó társadalmi részvételnek lehetősége nyílik a tudományos és technikai fejlődés alakítására. Ebben az esetben sem bízhatunk azonban a múlt mintáinak a jövőre történő egyszerű kiterjesztésében. Az olyan kulcsszavak, mint a tudás

szabályozása és társadalmi ellenőrzése, legyenek erre a biztosítékok. A tudás új kockázatai De egy másik erősen láthatatlan „kockázat” is létezik, amelyet most szeretnék megvitatni. Nevezetesen az a kockázat, hogy a modern társadalomban a tudásnak széles felszabadító potenciálja és képessége van. Az ilyen szemlélettel, vagy kérdéssel összefüggő kockázatok egyike, hogy nem könnyű emlékeztetni a tudás emancipáló potenciáljának erejére egy olyan korban, amelyet a „természet és a humanitás természetes haladásába” vetett 125 meggyőződés elvesztése jellemez. Ezáltal elveszett „az intellektuális és erkölcsi erőfeszítések emberi, kozmopolita értelmébe vetett bizalom” (Plessner, [1936] 1985: 77). Mégis a tudás társadalmi szerepe vizsgálatának kontextusában a tudás modern dilemmája láthatóvá vált, nevezetesen, a haladás fogalmának de-misztifikálása a haladás eszméjének tudományos kritikája nélkül

nem lenne lehetséges. A történelem idáig nemcsak nem igazolta a nagy társadalmi alakzatok kvázimonolitikus hatalommá és uralommá alakulásáról szóló fenyegető jóslatokat, amelyek a társadalmilag fontos szimbolikus tőke ellenőrzésén alapulnak, de a tudás társadalmi szerepéről szóló viták is nagyjában partikulárissá: államközpontúvá, osztályközpontúvá, szakmaközpontúvá, tudományközpontúvá váltak. Az ilyen partikuláris helyzetből nézve a tudás veszélyeinek, fenyegetéseinek és kockázatainak hangsúlyozása is könnyen érthető: a társadalmi osztályokat, szakmákat, egyházat, tudományt és technikát, államot, vállalatokat például időnként az elnyomás, az ellenőrzés szereplőivel azonosítják. Vagy egy összefüggés alkotórészének tekintik őket, ahol az egészen belül az oligarchia felé történő sodródás megy végbe. Napjainkban a tudás társadalmi szerepére történő utalások ritkán idézik meg a

Felvilágosodás hagyományát, amely a tudásban az egyének, állampolgárok, munkások, nők és férfiak felszabadító erejét látta. Hans Morgenthau (1970: 38) úgy ítéli meg, hogy a legtöbb ember ma azt gondolja, olyan világban él, amely „közeledik a kaffkai világhoz, amely lényegtelen és ki van téve a változatlan és láthatatlan erők kénye-kedvének közeledik a hit által teremtett világhoz, egy gigantikus tréfához”. Ha igaza van, akkor a Felvilágosodás terve, amely a tudásnak felszabadító minőségeket tulajdonított, tökéletesen elbukott és utópikus ígéretei ma sincsenek közelebb a megvalósuláshoz, mint voltak a távoli múltban. Még olyanok is mint Karl Popper ([1961] 1992: 141) szkeptikus marad a tekintetben, hogy az emberiség hasznot húzhat a tudomány haladásából: „A tudomány haladása – részben a tudáson keresztül, az ideális önmegvalósítás következménye – hozzájárul életünk meghosszabbításához és

gazdagításához. Mégis oda vezetett, hogy életünket az atomháború fenyegetése árnyékában kell eltöltenünk és kétséges, ezt kiegyenlíti-e az ember boldogságához és megelégedéséhez való hozzájárulása”. Azok a hasznok, amelyekről széles körben elismerik, hogy a tudományos és technikai ismeretek haladásából erednek, általában a tudomány, mint „tudományos vállalkozás” képzetével kapcsolódnak össze. A scientizmus nem csupán azokra az esetekre utal, amelyekben a tudományos állítások kognitív tekintélyének a határait vitatják. Talán olyan ügyekre is kiterjesztik, amelyeket jelenleg nem fogadnak el a tudományos szakértelem határain belül. Különösen vonatkozik ez a tudástermelés és bizonyítás értékes és hatékony útjainak sajátos felfogására. Gondoljunk például a tudomány által előállított úgynevezett „realisztikus” fogalmakra. Mit kell tennie a tudománynak, hogy olyan tudományos fogalmaknak lássuk

őket, amelyek aspirálhatnak az egyetemesség rangjára? A tudományos ismeretekből eredő kognitív és anyagi hasznokra általában úgy tekintenek, mint amelyek egyenes arányban állnak a tudásállítások „tudományosságával”. Azonban azt akarom hangsúlyozni, hogy nem szükségszerűen létezik ilyen oksági szimmetria. Az ismeretek és az emancipáció összekapcsolása nem függ elsődlegesen a tudástételek objektivitásának javításától, összekeverve igazságot és hatalmat, hogy végül is képes legyen bővíteni a tudásállítások előrejelző képességét. Szerintem annak elismerésén sem nyugszik, hogy a tudásállításokat inkább konstruáltnak, semmint felfedezettnek tekintsük. 242 A tudományos tevékenység ilyen, konstrukcióként való rekonstruálása természetesen nem lényeges a tudománya képzete számára. Ellenkezőleg, a tudományos tudás mítoszának de-konstruálása segít kibővíteni a tudományos ismeretek hasznosságát és

alkalmazását a tudományos közösségen kívüli társadalmi kontextusokban. Lehetséges, hogy a tudományról a tudásra kiterjesztett bizalom csökken, miközben a tudományos szakértelem 126 képessége bővül. A tudományos ismeretekre visszavezetett és nekik tulajdonított döntő megoldások és teljesítmények egyre inkább kétségessé válnak, mivel többé vagy nem várják, vagy nem tartják lehetségesnek. Ugyanakkor azonban folyamatosan növekszik azon egyének és csoportok száma, akik, vagy amelyek tudományos érvelést és ismereteket alkalmaznak saját céljaik elérése érdekében. Egy realista értékelésnek, illúziók nélküli becslésnek azonban el kell fogadnia, hogy az egyének cselekvési képességének általános bővülése nem mindig felszabadító jellegű, hanem egyben fenyegető és tele van kockázatokkal, amint ezt a tudomány és technikai bírálói világosan bebizonyították. A tudomány modern társadalomra gyakorolt hatásának

realista értékelését legfőképpen az akadályozza, ha eszközként fogjuk fel. Mint eszköz „természetesen” lejt a társadalmi hatalom központja felé és hatékonyan konszolidálja és centralizálja a hatalmat, amelynek virtuálisan olyan nem vitatható tulajdonságai vannak, amelyek elnyomják a hatékony ellenállás minden esélyét, és gyökeresen tépik ki a tudás helyi formáit. Ahogy érveltem, egy ilyen képzet nem éli túl az alapos vizsgálatot, még akkor sem, ha azoknak a kedvelt tudásképzete marad, akik a hatalom birtokosai. A tudásnak, mint közvetlenül elnyomó eszköznek képzete nem csupán hatással van az ismerettermelés különböző („idegen”, vagy „külső”) korlátaira és azokra a „nehézségekre”, amelyekkel a társadalmi és kulturális kontextusokon átlépő ismeretek találják szembe magukat. A tudás nehézségei lényegében vitatott állítások, amelyek azon szereplők számára is nyújtanak lehetőségeket, akik a

tudással a tudás tekintélyi formájával, vagy a „szakértelemmel” találkoznak. (vö Smith és Wynne, 1989) Az ismeretek folyamatos újraigazolásának igénye rányomja bélyegét a tudásra, és az újra elsajátításban résztvevő szereplőkre is hatással van. Mint cselekvők egyre nagyobb ügyességre tesznek szert az ismeretek újra elsajátításában. Egyben nagyobb cselekvési képességet is szereznek. Sajátos nyomások és érdekek tovább növelik a kritikailag „de-konstruált” és újra összeállított tudásdarabkákat. A tudományos tudás sokkal szkeptikusabb képzetének kialakítása lényegtelen esemény. Azonban nyitott kérdés marad, hogy ez a képzet milyen széles mértékben tud elterjedni. Az ismeretek társadalmi szétosztása ennél sokkal fontosabb folyamat és sokkal komolyabb következményei vannak a társadalomra nézve. A tudás társadalmi elosztása nem zéró-semmi játék. A bővülően összegezett tudás ténylegesen az egyének

és csoportok ama képességének robbanásához vezethet, miszerint saját végcéljaik érdekében képesek újra elsajátítani az ismereteket. Ez a képesség ezért elmozdulást jelent attól a feltételtől, amelyben kevesen ellenőrzik a cselekvés körülményeit, addig az új feltételig, amelyben sokan gyakorolnak legalábbis befolyást. Mindez nem jelenti, hogy az átlag állampolgárt, diákot, szavazót, vagy fogyasztót elfogja annak erős érzése, hogy ellenőrizni tudja mindennapi léte körülményeit, vagy meg tudja érteni azokat az eseményeket, amelyek kívül esnek a helyi kontextusokon. (vö Giddens, 1990: 146) Mindazonáltal az átlagpolgárok a tudástársadalmakban valószínűleg erősen megtapasztalják azt az érzést, hogy ténylegesen kinyilváníthatják saját akaratukat. Azt a helyzetet, amikor a társadalom, amelyben a dolgok pusztán csak megtörténnek, olyan társadalommá alakul át, amelyben a cselekvők nagyobb megismerő képessége alapján a

dolgokat létrehozzák, talán már megfigyeltük a munka világában. Ugyanúgy megfigyelhettük az események objektumait, a változó gyakorlatokat, vagy a nagyobb társadalmi intézmények hatalmas erejét. A tudás-intenzív munka növekedésének okaira hivatkozva máshol sokkal részletesebben kimutattam, hogy a munka világát leginkább a munkaerőbe belépő képzettségek alakítják, amelyeket az emberek bevisznek magukkal a munka világába. Persze még uralkodik az a nézet is, hogy az autonóm munka világának növekvő komplexitása önmagában sokkal igényesebb állásokat hoz létre. (lásd Stehr, 1999b; 2000a) 243 127 A modern egyén „kognitív mozgósításához” legközelebb álló szakirodalmat az „új társadalmi mozgalom” irodalmának nevezhetjük. De mielőtt figyelemmel fordulnék ennek eredményei és szempontjai felé, ismételten hangsúlyozni kell, hogy az egyének és a kis csoportok általánosan növekvő cselekvő képességének

elfogadása nem jelenti, hogy eltűntek volna a félelem, a kockázatok, a véletlenszerű körülmények, a tudatos cselekvés nem-várt következményei. A viselkedés körülményeit csak korlátozottan lehet ellenőrizni Mindazonáltal az ilyen korlátozások elismerése messze esik attól, hogy kijelentsük: a hatalommal bíró kevesek által gyakorolt ellenőrzéssel szemben az egyének virtuálisan tehetetlenek. Modern társadalmi mozgalmak A „társadalmi mozgalmaknak” nincs általánosan elfogadott meghatározása, de nincs az „új” társadalmi mozgalmaknak sem. A társadalmi mozgalmak nem egységes empirikus jelenségek. Ahogy az osztályozások esetében szokott lenni, bizonyos példákat, például a mai környezeti mozgalmakat szívesen elfogadnak társadalmi mozgalmaknak. Miközben mások általában viharos vitákat folytatnak a kirekesztésről, vagy befogadásról. Ezeket nem lehet megoldani, és lényegében vitatott esetek maradnak. A szakirodalom szerint a

társadalmi mozgalmakban az újdonságot az jelenti, hogy fogalmuk kifejezi a fejlett ipari társadalmak mai megjelenési formáit. (Touraine, 1977; [1984] 1988; Offe, 1985; McCarthy és Zald, 1977) Az új társadalmi mozgalmakat nem lehet a modern társadalom, mint ipari társadalom értelmezési keretén belül megmagyarázni. Az új társadalmi mozgalmak a strukturális társadalmi változások, valamint a modern társadalom értékei változásának eredményei. Az 1960-as és 1970-es években a fejlett társadalmakban például visszaszorult a tőke és a munka ellentmondásos érdekeiből származó társadalmi konfliktusok központisága és politikai fontossága. A gazdasági jólét soha nem látott növekedése, a nők felsőoktatásba és munkaerőpiacra való robbanásszerű bejutása egyike volt azoknak a társadalmi erőknek, amelyek biztosították a feltételeket a konfliktusok új típusai, harci stílusa és társadalmi szakadása számára. Az elméleti

megközelítés, amely a társadalmi mozgalmakkal és nem a tudományos elemzésnek alávetett érdekek „kollektív viselkedésével” foglalkozik (például Smelser, 1992), arra tett kísérlet, hogy képviselje a társadalmi, politikai és gazdasági viselkedés „kooperatív” folyamatainak széleskörű és különösen szétágazó változatosságát. Nem törekszem arra, hogy közvetlenül hozzájáruljak a társadalmi mozgalmakról, eredetükről, alakulásukról és kilátásaikról folyó vitákhoz. Ezért teljesen pragmatikus okok alapján a társadalmi mozgalmak fogalmát annak alapján fogadom el, hogy a tudás milyen szerepet játszik az emancipációs folyamatokban. A társadalmi mozgalmak különböznek a társadalmi osztályoktól, vagy generációktól, noha néhány strukturális hasonlóságot is felmutatnak. Az osztályhelyzet „objektív tény”, azonban az osztálytudat nem szükségszerűen kíséri az osztályhelyzetet. Bárki hozhat tudatos döntést

arról, hogy megszűnik egy társadalmi osztály tagja lenni. A nemzedékek végső soron, – ahogy Karl Mannheim ([1928] 1993: 365) a generációkról írott megtermékenyítő tanulmányában ezt megfigyelte – a születés és halál biológiai ritmusán alapulnak. Azonban a „generáció” szintén a társadalom-történeti helyzet hasonlóságára utal. A nemzedékek a tapasztalatok stratifikáltságát tükrözik vissza, különös tekintettel a korai gyermekkor és serdülőkor tapasztalataira. A társadalmi változás teszi lehetővé a rétegződés megtapasztalását és a társadalmi változás tempója magyarázatot ad a rétegződés nagyságára. A társadalmi osztályok tagjai és a nemzedékek közötti kötelékek intenzitása egészen laza lehet. A társadalmi mozgalmakat legjobban talán szervezett tevékenységként lehet leírni, amely kialakulásában támaszkodik a felgyorsult társadalmi változásra. A társadalmi mozgalom 128 átmeneti tagságot

jelent, melyet lazán társadalmi osztályként, vagy nemzedékként hoznak létre és a státus quo-t többé-kevésbé túlhaladó vitatható célokat követ. Ebben az értelemben a társadalmi mozgalmak mind strukturális, mind kulturális jelenségek, amelyek nemcsak azt tartalmazzák, „amit az emberek tesznek, amikor másokkal konfliktusba lépnek, hanem azt is tudják, miként cselekedjenek és mások milyen cselekvést várnak el tőlük” (Tarrow, 1998: 30) Érdeklődésem arra koncentrálódik, hogy a modern társadalmi mozgalmakat milyen mértékben tekinthetjük a tudás és a modern társadalmak emancipációja közötti szélesebb kapcsolat keletkező feltételei közvetítőjének és megjelenési formájának. Ezért a társadalmi mozgalmaknak a társadalom és ugyanúgy az egyének „természetére” gyakorolt hatását hangsúlyozom. A részvételi lehetőségek bővítésével, akárcsak az új nyilvános szférák létrehozásával, (vö. Tilly, 1995: 41) a

viták repertoárjával legitimálják a különböző érdekek megoldását. A nagy és erős társadalmi intézményekkel szembeni ellenállás képességét is erősítik. A modern társadalomban az ellenállás ritkán ölti fel az olyan drámai konfrontációk köntösét, mint a forradalmak, lázadások és felkelések. A társadalmi mozgalmak ellensúlyozó erők és egyben olyan entitások, amelyek konstruktívan reformálják a politikai kultúrát és a politikaalakítási folyamatot. 244 Transzmissziós szíjak az ismeretek hatékony és folyamatos alkalmazásához. Így az én nézőpontomból, ami újszerű a társadalmi mozgalmakban, az nem más, mint a társadalmi szervezetekben található kognitív tevékenység és képesség terjedelmének természete. 245 A kognitív képesség növekvő központisága a társadalmi szervezetekben általában és a modern társadalmi mozgalmakban különösen, arra a tényre reagál, hogy a konfliktusok (és a lehetőségek) a

tudástársadalmakban egyre inkább vitatottak és a tudás erőforrására támaszkodnak. (szintén Melucci, 1995: 113-114) Az ismeretek mennyisége és természete befolyásolja a lehetőségek struktúráját a társadalmi mozgalmak számára. A társadalmi mozgalmak legitimációja és rétegzett hatékonysága (vagy hatása) különösen a társadalmi és politikai összefüggésekben lesz extenzív, ha a mobilizált ismeret-erőforrások hasznosítása jelentős. Azaz, ha képes különbséget tenni a döntések és/vagy a döntéshozók befolyásolásában. Amennyiben a „kognitív tevékenység” a társadalmi mozgalmak legfőbb jellemzője, és amennyiben intellektuális hozzájárulás és értelmezés, a társadalmi mozgalmak az összes új társadalmi mozgalom központi tulajdonságát teremtik meg. Ennyiben lényeges fókuszálni a tudás erőforrásaira és a tudás stratégiai hasznosítására, amely a társadalmi mozgalom bármely „kognitív mobilizálásának

adott bázisává válik. (Például a tudás miként köt házasságot az érdekekkel és a politikai célok követésével (vö. Haas, 1990: 9-11) Alkalmazva John Stuart Mill ([1831] 1942) megfigyelését a változás koraként érzékelt saját érájának szelleméről, hivatkoznunk kellene „olyasfajta haladásra, amely megnöveli a vitákat és többletet termel”, függetlenül attól, hogy kíséri-e ezt „a bölcsesség növekedése”, avagy sem. Eyerman és Jamison kognitív megközelítése („egy társadalmi mozgalom nem más, mint saját kognitív praxisa”), amellyel a társadalmi mozgalmakat a nyilvános tér új formáiként elemzik, a társadalmi mozgalmakat kognitív gyakorlataikon keresztül határozza meg. Majdnem olyan értelemben fogják fel, ahogy az „osztálytudatot” használták a múltban 246 A társadalmi mozgalmak, mint konkrét társadalmi csoportok „kognitív praxisa”, sokkal inkább adott világnézetre, vagy új fogalom megalkotására, a

mozgalom tudatára utal. A mozgalom tudatosságának sajátos megnyilvánulása és a „tudáshoz való viszonyok”, ahogy Eyerman és Jamison (1991: 3) felsorolják: „fogalmak, eszmék és intellektuális tevékenységek, amelyek megadják nekik saját kognitív identitásukat”. A tudáson „világnézeti feltevéseket, a világról alkotott olyan eszméket, amelyeket a társadalmi mozgalom résztvevői elfogadnak, akárcsak sajátos témákat, vagy ügyeket kell érteni, amelyeket a mozgalom teremtett maga körül”. 247 Mindazonáltal mivel Eyerman és Jamison a funkcionalista alternatívától elváló „kognitív fordulatot” javasolnak a társadalmi mozgalmak elemzésében – 129 vizsgálván a mozgalom tudatosságát –, érdeklődésük átlépi a tudásformák bármiféle differenciálódását. Eléggé közömbösek ama kérdéssel szemben, hogy az új társadalmi mozgalmakat jellemzi-e a „tudományos” és a „technikai tudás” kiterjedtebb

hasznosítása. 248 A diskurzusok ugyanúgy a stratifikáció tárgyai, akárcsak a társadalmi cselekvés más formái. Ronald Inglehart (1990: 52) nemzetközi vizsgálatot végzett a világnézetekről és a résztvevők kognitív mobilizációjáról az új társadalmi mozgalmakban. Eltekintve a különböző országok szituációs tényezői és az időbeliség lényeges különbségétől, e mozgalmakban a részvétel szorosan kötődik „vagy poszt-materialista, vagy materialista értékekhez”. A megvizsgált tizenkét nyugat-európai ország mindegyikében végül is kétszer annyi posztmaterialista van, akik valószínűleg tagjai olyan új társadalmi mozgalmaknak, amelyek ökológiai, antinukleáris és háborúellenes céloknak szentelik magukat. A kognitív mobilizáció hatása, ahogyan Inglehart bizonyítja, drámai növekedést mutat a meggyőződéstől a viselkedésig, vagy a szándékolt viselkedésig. A magas szintű politikai képességek „virtuális

előfeltételei az ilyen mozgalmakban történő aktív részvételnek”, miközben a kognitív mobilizáció erős korrelációt mutat a viselkedés mutatóival (Inglehart, 1990: 57). A kognitív mobilizáció szorosan kapcsolódik a tagsághoz az új társadalmi mozgalmakban. (Inglehart, 1990: 60-61). Ezeket az eredményeket az Inglehart által vizsgált mindhárom mozgalomban alkalmazzák. Az új társadalmi mozgalmak a politikai képviseletnek olyan típusát és stílusát jelentik, amelyek különböznek a hagyományos, gyakran elit által uralkodó részvételtől. Az új társadalmi mozgalmak szervezett tevékenységeket hoznak létre, amelyekben az egyén értékei, kognitív képességei és politikai ügyessége fontosabb szerepet játszanak, mint a tagság bázisa. E tevékenységek révén rokonszenveznek a mozgalmak céljaival és támogatják azokat. A társadalmi mozgalmak és tagjai funkciói ezért a politikai szereplők szerepére korlátozhatók. (Melucci, 1995:

112-113). Az új társadalmi mozgalmak a szervezetek közül nemcsak egyetemes sokszínűségükkel és partikuláris céljaikkal, de szervezeti struktúráik és karriermintáik nagy változatosságával is kitűnnek. Továbbá olyan társadalmi kontextust hoznak létre, amelyen belül a tudás erőforrásait megszerzik, értelmezik, áramoltatják és gyakorlatait politikai tudássá alakítják. Ahogy nő a népességnek az aránya, amely elfogadja a nézetek és viselkedés – a részvétel hagyományos formáitól eltérő – társadalmi, kulturális és gazdasági előfeltételeit, úgy egyre fontosabbá válik a közvélemény jelenlétére és a társadalmi mozgalmak hatékonyságára utaló világi trend kutatása. Kitekintés: megismerés és kockázat Úgy tűnik, az utolsó néhány évben bizonyos haladás van a kockázatok megértésében, amely a kockázatokról folytatott vita tudományosodásának köszönhető. A főbb eredmények a következők: (1) sikeres fogalmi

különbséget tettünk a „kockázatok” (vagy pontosabban, a döntés kockázata) és a „veszély” fogalmai között; és (2) differenciálunk a kockázat és veszélyek önértékelése és más cselekvők által adott értékelése között. Azonban eme belátásoktól eltekintve, a kockázatok létrehozásával és kommunikálásával kapcsolatos ismeretek problémája törékeny marad a modern társadalomban. Ha adottnak tekintjük a modern társadalom természetéről leírt vázlatomat, úgy tűnhetne, hogy nem várhatunk a képességeinkben olyan lényeges fejlődést, amely robusztus tudást hozna létre a kockázatokról és a veszélyekről. Ebben a kitekintésben rá akarok világítani a kockázatokról folyó társadalomtudományi vitákban található újabb elméleti és empirikus fejleményekre. Egy ilyen vizsgálódás azt igényli, hogy (1) hivatkozzunk a modern tudomány szövetére és ennek néhány központi tulajdonságára. Ezek a sajátosságok

társadalmi, politikai és gazdasági kontextust alkotnak, 130 amelyben általában a tudomány, de különösen a tudósok által kommunikált kockázatok találhatók. Magától értetődő, hogy a tudomány és technika döntő szerepet játszanak a modern életvilágban. Ugyanakkor a tudást, ahogy kimutattuk, főképpen testetlen létezőnek tekintik Módszeresen túlértékelik a tudományos ismeretek hatékonyságát és ennek emberi körülményektől való függetlenségét. (2) A tudományos tevékenység filozófiájában és tudományszociológiájában újonnan keletkező felfogásra is hivatkozom, miszerint a tudományos ismeret lényegében kontingens folyamat. A tudományt és a tudományos tudást abból a nézőpontból kellene megérteni, hogy azokat a társadalmi feltételeket tárja fel, amelyekből keletkezik, amelyekben kommunikálják és hasznosítják. (3) Bizonyos részletességgel utalok a kockázatelemzés társadalomtudományokon belüli helyzetére

és státusára, megvilágítva mind az elért eredményeket, mind azokat a folytonos nehézségeket, amelyek megmaradtak a modern társadalomban a kockázatok értékelésében és kommunikálásában. A kockázatkutatás területén belül, a bevezető megjegyzéseimben már említett egyetértés mellett még néhány további konszenzus széles területét lehetséges megemlíteni: Először, az éppen most tárgyalt tudáskeletkezés fogalmával analóg élénk akadémiai vita ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy nincs objektív, vagy nem beágyazott kockázatfogalom. A kockázatnak nincs egyetemesen elfogadott meghatározása, amely radikálisan megkülönböztetné a kockázat mindennapi, józan észszerű fogalmától. Ehelyett a kockázatot változó jelentőségű társadalmi konstrukciónak tekintik, amelyet csak sajátos társadalmi kontextusokra és célokra való hivatkozásokban érthetünk meg. Másodszor, immár jól megértettük, hogy a modern társadalmon

belül a kockázatkommunikáció a társadalmi konfliktus új rétegét és struktúráját hozta létre. Ez társadalmilag és politikailag sokkal robbanékonyabb lehet, mint a jóléti állam bármely korábbi elosztással kapcsolatos konfliktusa. A szabályozás általánosan elfogadott intézményi formáit és technikáit, amelyek a társadalomban a kockázat kommunikáció kereteit jelentik, még ezután kell létrehozni. Harmadszor, és ez igen jelentős, hogy a társadalomba visszatért az alapvető bizonytalanság, – ha valaha is hiányzott a társadalomból – és az ilyen bizonytalanságot termelő hatóerő nem más, mint maga a tudományos közösség. Ugyanakkor megállapodtunk abban, hogy a tudomány és a politikai rendszer kibékülése kezelni tudja azt a bizonytalanságot, amelyet a tudományos tudásállítások hoznak létre. A kockázat formális fogalmának bírálata A kockázat-kutatásban kezdetben a szubjektív és az objektív kockázatok

megkülönböztetése uralkodott. A szubjektív kockázatot az egyének által érzékelt kockázatként definiálták. Az volt az objektív kockázat, amit a tudomány annak tartott, és amelyet formális elvekkel összhangban számoltak ki. A szubjektív és az objektív kockázat közötti különbség visszatükröződött a kockázat formulájáról szóló vitában. A kutatásnak az volt a célja, hogy kifejlessze a kockázat egyetemesen érvényes mérését, amelyet összehasonlító célokból alkalmazni lehet. Össze kell hasonlítani a kockázatok legkülönbözőbb típusait. Azt remélték, hogy a kockázattal való számolás eme megközelítése lehetővé teszi a különböző kockázatok elfogadhatóságának racionális megvilágítását. A kockázat elfogadása a kár valószínűségének és az okozott kár súlyosságának a funkciója. Az objektív megközelítés magvát kifejező formulát a biztosítási üzletágtól kölcsönözték, amely a kockázatot (R

= risk) a valószínűség (P = probability) termékének és a kár (D = damage) mértékeként definiálja. Ez a formula ott alkalmazható, ahol a csapás valószínűsége világosan megállapítható és a kár egyedülállóan mennyiségileg 131 meghatározható. Az R = P x D képletben felírt formuláról feltételezték, hogy a racionális döntések számára modellt szolgáltat, mivel úgy tűnt, hogy képes különböző tevékenységeket és potenciális károkat egymással viszonyba állítani. A formalizált kockázatbecslés megengedi, hogy a kockázatok különböző forrásait a személyi, politikai, vagy gazdasági érdekektől független formális kalkulációval értékeljék. A minőségi különbségeket kihagyjuk a kár dimenziójából. A valószínűség-számítás révén a történelmet és az összefüggéseket eltávolítjuk az idődimenzióból. Ezt az ára az általában érvényes és egyetemes kockázatmérésnek, amit a társadalmilag létrehozott

kockázatok becslése esetén fizetnünk kell. Ezért a kockázatot meghatározó formula egyik lényeges alkotórésze a kár mértéke. Noha a kockázat eme mérését tisztán technikai területeken kívül kísérlik alkalmazni, igen gyakran felmerül a kár mennyiségileg nem meghatározható vonatkozásainak problémája. Azt gondolták, hogy a „hasznosságelmélet” alkalmazható a kockázat mennyiségi kifejezésére. Ez a módszer kísérlet arra, hogy az egyéni preferencia struktúráktól eljussanak a kockázat kvantitatív méréséhez, amelyen felépíthető a hasznosság és a kár többféle vonatkozása. Mindazonáltal beigazolódott, hogy nem lehetett találni olyan mércét, amely egyformán mérte volna a hasznosságot és a kárt. A jelentősen változó károknak monetáris fogalmakká történő lefordítása eléggé önkényes és erősen vitatható eredményekhez vezetett. A kockázatképlet második alkotórésze, egy esemény valószínűségének

kalkulációja, elvisz bennünket annak határáig, amit objektíven tudhatunk például, egy nukleáris reaktor magvának megolvadásáról. Amíg nem áll rendelkezésünkre kellőszámú adat az empirikus esetekről, addig csak szubjektív valószínűségekkel szolgálhatunk. Közelebbről nézve ezekről beigazolódik, hogy vágyálmok és sejtések tömkelegét tartalmazzák. Az objektív kockázatbecslési kutatások keletkező válsága két következtetésen alapult: először, lehetetlen a kockázat egységes, formális fogalmát kialakítani. Másodszor, az R = P x D képlet logikáját, amit a kereskedelem szóhasználatától kölcsönöztek, a közvélemény nem fogadta el, amikor a viták a nagyléptékű technikai berendezésektől a jelentős potenciális kockázatok felé mozdultak el. A döntéshozók és a döntések kockázatától szenvedők különbségéről Összegezve, az új nagyléptékű technikák következményeiről és potenciális hatásáról

folytatott nyilvános és erősen heves viták során hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a kockázat elemeinek formális számításokba történő átalakítása, a kockázatbecslés más módszereihez hasonlóan, jelentős potenciális társadalmi és politikai konfliktusokat hordoz magával. Különösen ama kockázatok esetében, amelyek nem tartalmaznak egyéni választást a cselekvésben, de kellő hatást gyakorolnak egy harmadik partnerre. Ekkor a kockázatokról szóló döntések nem tudnak különbséget tenni a másoknak okozott kár elfogadhatósága és a formális kalkuláció között. Különösen igaz ez, amikor nem látjuk világosan, hogy mit tekintsünk a kár valóságos mértékének. A társadalmi és környezeti kompatibilitásról szóló viták elkerülhetetlenül normatív viták. A szennyezés határértékeinek esetében például nem lehet semmiféle objektív, vitathatatlan kritériumot találni, amely megmondaná, hogy mi a hasznos és mi a káros.

Ehelyett a kockázatbecslés, a korlátok megvitatása és meghatározása mindig a viták és harcok dinamikus folyamatának eredményét fejezi ki, amelyben a konfliktusos érdekeket egymáshoz közelítjük. Azonban a kockázatszámítás komplexitásával kapcsolatos eme megfigyelések a kommunikációs kockázat problémájának felszínén maradnak, mivel e problémák mögött alapvető társadalmi változások rejtőzködnek, amelyek úgyszintén hatással vannak a kockázatkommunikációra. 132 Az új nagyléptékű technikák fejlesztésével, alkalmazásával és a környezetre gyakorolt növekvő számú visszafordíthatatlan hatások elismerésével, a társadalmi és politikai konfliktusok új eleme jön létre, amely elválasztja a döntéshozókat azoktól, akik elszenvedik eme döntések hatását. Ahogy a német társadalomteoretikus, Niklas Luhmann kifejtette, növekvő mértékben különbséget kell tenni kockázat és veszély között. A kockázatok olyan

szituációk, ahol a lehetséges jövőbeli veszélyt az egyén saját döntésének tulajdoníthatjuk, miközben a veszélyek a külső forrásokból eredő károkhoz és veszélyekhez tartoznak, amelyek felett az egyén semmiféle ellenőrzéssel nem rendelkezik. (vö Luhmann [1991] 1993: 22-23) „Az összes veszélyt, amelyekkel szemben bebiztosíthatjuk magunkat, ezért kockázatokká kell átalakítani. A kockázat abban a döntésben található, hogy biztosítsuk magunkat, avagy sem” (Luhmann, [1992] 1998: 739. A kockázatok a döntések tulajdonságai Senki sem tudja elkerülni a döntéseket, és minden döntés szülhet nem várt eredményeket. A kockázatok az időkülönbségekre, a döntések a veszteség előtti és utáni időre vonatkoznak. Noha ma a technikai, vagy ökológiai természet összes veszélyét a tudatos cselekvők szándékos tettei és döntései okozzák, – ez annak a tételnek a lényege, amelyet a modern társadalom a maga számára veszélyként

teremt -, többen a technikai és ökológiai veszélyeket kockázatokként, mások viszont veszélyekként érzékelik. Az emberek is eszerint viselkednek Ennek több oka van: 1. A technikai és ökológiai kockázatoknak tulajdonított költségek és hozamok ténylegesen nem korrelálnak és nem azonos szereplőkre gyakorolnak hatást. Ezért a költség-hozam kalkuláció többé nem nyújt a döntés számára lényeges információt. 2. Alapvető szakadás van azok között, akik döntéseikkel kockázatot okoznak és azok között, akik elszenvedik a kockázatokat. Ez a modern társadalmon belül található kiterjedt funkcionális differenciálódásnak köszönhető. Amint a cselekvések és hatások lánca hosszabbá válik, a döntések és következményeik többé sem földrajzilag, sem időlegesen, vagy társadalmilag nem esnek egybe. 3. A technikai és ökológiai veszélyek társadalmi, vagy kollektív kockázatok. Az egyes cselekvő számára a veszélyek, akárcsak a

társadalmi normák kényszer. Ezeket inkább külsőleg írják elő, és nem önként fogadják el Függetlenül attól, hogy az ökológiai kockázatokat sok ember cselekedete hozza-e létre (mint az erdők elpusztulását), vagy technikai kockázatok keletkeznek-e néhány döntéshozó döntéséből, egy dolog teljesen nyilvánvaló: az egyének sem nem kívánják, sem nem képesek egyetérteni azokkal a döntéshozatali folyamatokkal, amelyeket kockázat terhe alatt fogadnak el. A kockázatok olyan események, amelyek az egyén ismerete, beleegyezése, vagy közvetlen részvétele nélkül fordulnak elő. Az ilyen helyzettel való szembenézés esetén a szereplőnek csak a között van választása, hogy elkerüli-e a veszélyt, beleegyezik-e, vagy tiltakozik-e ellene. A technikai és ökológiai veszélyek vonatkozásában a vélemények eltérnek egymástól. A különböző szereplők a jövőt kockázatként, vagy veszélyként konstruálják meg. Az a tény, hogy a

bizonytalanság rejtett, de közös nevezőként jelenik meg, és az ügyek jövőbeli állapota a megosztottság mindkét oldalán közös vonatkozási ponttá válik, azt jelenti, hogy nincs olyan általános, racionális ismérv, amelyet mozgósítani lehetne eme konfliktus megoldására. 133 A bizonytalanság visszatérése a társadalomban A nyugati társadalmakat a magángazdagság és a társadalmi biztonság történelmileg különleges szintje jellemzi, amelyet a szociális biztonság nagyhatékonyságú hálója támogat. A népesség várható élettartama tartósan emelkedik. Az általános egészségügyi rendszer vagy megelőzi a pestist, a járványokat és más egyéb betegségeket, vagy erősen csökkenti hatásukat. Nem csupán a gazdasági szegénység és betegség, de más közismert veszélyek is visszaszorultak. Egy olyan társadalomban, amely már évtizedek óta nem nézett szembe a háború fenyegetésével, figyelemre méltó, hogy a jövőtől való

félelem vált a legnagyobb nyilvános problémává, ami indokolja az új technikák elleni tiltakozásokat. Ezért merült fel az érdekes kérdés, hogy a kockázat vitatható nyelvezete milyen nagy befolyásra tett szert a modern társadalom nyilvánosságának arénájában. Meg kell kérdeznünk, hogy a jövő miért vált lényegében vitatott üggyé, amit inkább a kockázat és nem a haladás kérdéseként értelmeznek. A válaszokból kitűnik, hogy legalább három olyan vita folyik a társadalomban, amelyek azzal foglalkoznak, hogy a társadalom miért veszélyes önmagára. Ezek a viták fényt vethetnek a bizonytalanság megújult nyilvános szerepére. 1. Először is itt van a komplex, fejlett technikák alkalmazása következményeinek a kérdése. Függetlenül attól, hogy a fizikából, kémiából, vagy biológiából erednek-e, e technikákban benne rejlik annak erős valószínűsége, hogy pusztító katasztrófákat idézzenek elő. Balesetek, vagy végzetes

hibák esetén a kár nem áll arányban a technikák szándékaival. Sőt az operátor megbízhatóságán alapuló lehetőségek szintén elmaradnak, mivel a kár mértéke oly nagy, hogy nem biztosítható. A fejlett technikák jellege olyan, hogy teljes ellenőrzésük nem lehetséges. A balesetek valószínűsége legfeljebb csökkenthető, de egészében nem küszöbölhető ki. Ha a katasztrófával szembeni sérülékenység csak enyhíthető, de nem tüntethető el, a biztonsági intézkedések technikai problémái az ember által okozott katasztrófák elfogadásának társadalmi problémájává válnak. 2. A kockázat-vita során felmerült, hogy a bizonytalanság másik további dimenziója is társadalmilag generált. A vita növekvő szakadást tételez fel a technikai cselekvések szándékai és következményei között. A genetikai mérnökség segítségével például az emberiség immár manipulálni tudja saját fejlődésének feltételeit. Jelenlegi

kiindulópontunkból nézve azonban lehetetlen előre jelezni a hozzá kapcsolódó társadalmi és kulturális változások mértékét és az emberiség önképében megjelenő elmozdulást. 3. A bizonytalanság harmadik típusa a napi cselekvések nem látványos következményeiben nyilvánul meg, azaz a mindennapi tettek és döntések következtében előálló hosszú távú ökológiai változásokban. Legyen akár a közúti szállítás, a CO 2 termelés, a tropikus esőerdők kiirtása, vagy a növényvédő szerek tömeges használata, viselkedésünk következményei az erdők tönkretétele, a lehetséges éghajlatváltozás, vagy a talajvíz visszafordíthatatlan szennyezése. A veszélyek számára általános az ok és hatás közötti hosszú időtáv és a komplex viszony. A modern életben ez a mindennapi viselkedés eredményeként jött létre. A bizonytalanság e típusának hatásait csak a tudomány tárhatja fel. A cselekvés, a következmények és az oksági

ágensek között oly nagy a szakadás, hogy lehetetlen közöttük világos kapcsolatot létrehozni. Éppen az ökológiai kár homályossága és a következmények globalitása teszi a megelőzést nehézzé. 134 Az antropológiailag generált kockázatok három területe számára közös, hogy senki sem tudja bizonyossággal előre jelezni, mekkora is a veszély nagysága. A kockázat modern problémája „habozó kétértelműséget” tartalmaz. Nem csupán a bizonytalanságot termeljük a korábbi ismeretlen mértékben, de összes kísérletünk, hogy megoldjuk a lehetséges problémákat, még inkább tudatosíthatja bennünk, milyen törékenyek lehetnek a modern társadalmak. A kockázat és a kockázatkutatás nyelvezete ezért reflektál a társadalomban lévő új bizonytalanságokra, amelyek felveszik a jövő tudatos érzékelésének formáját, miközben kontingensek a jelent illetően. E fogalmakban a kockázat azt jelenti, hogy a lehetséges kárt már a

döntéshozatali attitűdnek tulajdonítjuk, vagy abba beépültnek tekintjük, noha lehetetlen tudni a kár mértékét, vagy hogy egyáltalán volt-e kár. Ez a tudatlanság, a döntés következményeinek megjósolhatatlansága a döntéshozatali folyamat részévé válik. Egyetlen bizonyosság, hogy a döntést meghozták. Magunkra maradunk azzal a dilemmával, hogy nagy bizonytalanság feltételei között lehet dönteni. A döntések potenciáljának bővülése és a mindenki által készségesen elfogadott meta-társadalmi szabályok eltűnése ránk kényszeríti a lehetőségek közötti választást. Ezek eredményeképpen a társadalom növekvő mértékben kockázatként fogja fel saját jövőjét. A döntés kockázata a törékeny tudás kontextusában Ha megpróbálunk néhány következtetést levonni az idáig elmondottakból, az a legszembeötlőbb, hogy a kockázatról szóló vitákból hiányzik a robosztus tudás. A döntések pozitív, vagy negatív

következményei a technikákra, vagy az ökológiai változásokra nézve nagy bizonytalansággal kapcsolódnak össze. Ezért végső soron a jövőre nézve csak többékevésbé valószínű nézetek, forgatókönyvek stb lesznek várhatók Mivel bizonytalanságot érzékelünk, preferálnánk a bizonyosságot, ezért a tudományhoz fordulunk. Felsőbbrendű racionalitásába vetett tartós meggyőződéssel fordulunk a tudományhoz. És azzal a páratlan bizalommal, hogy a tudomány képes a modern világ irányítására, tervezésére és alakítására. Abban is hiszünk, hogy mindez megvalósítható. Mindazonáltal e meggyőződéseket komolyan és növekvő mértékben technikailag, társadalmilag és időben gyengíti és aláássa a kockázat problémája. A kockázat ismerete óvatosan kiegyensúlyozott, törékeny valami, amely hipotetikus megközelítésen alapul. A próba és hiba-folyamatokat, azaz a technikai rendszereknek a konkrét szituációk szükségleteihez

történő lépésről lépésre történő alkalmazkodását, sok esetben a tudományosan kifejlesztett hosszú távú tervezés és statisztikai kockázatelemzés helyettesíti, amely a valósághoz csak elméleti feltevésekkel tud közelíteni. A gyakorlati tapasztalatot és empirikus kutatást egyre inkább modellek, forgatókönyvek és eszmei képződmények helyettesítik. Az empirikus ismereteket kiszorítja a szubjektív valószínűségi kalkuláció. A kár lehetőségét többé nem a tapasztalat és a próba-hiba módszer határozza meg, hanem az intellektuális várakozás. Ez azért van, mert a tesztek nem vihetők fel egy helyes skálára, és a megfigyeléseket vagy kísérleteket nem lehet óhaj szerint gyakran megismételni. Esetleg egyáltalán nem lehet ismételni őket Normatív értelemben a tudomány – a szakértők közötti konfliktus eredményeként – elvesztette tekintélyét. A bonyolult technikai termékeket egyre inkább olyan társadalmilag

releváns szindrómák kísérik, amelyek a bizalmatlanságot és a bizonytalanságot vegyítik össze és a politikai konfliktus velejét tartalmazzák. Minden új baleset kiszabadítja a beépített feszültségeket és felrobbantja a közvéleményt. Az utóbbi húsz évben a technikai kockázat a társadalmi bizonytalanság és félelem fókuszába került. A haladásba vetett hit elérte saját 135 határait és a tudományos és technikai világ főbb intézményei iránti bizalmatlanságba fordult át. A szakértők trónfosztása e trendnek csak egyik eredménye. A másik a kormányzati döntéshozatali eljárások tekintélyvesztésében nyilvánul meg. Az egyén saját tapasztalatán alapuló megbízható ismeretek hanyatlása a bármely időpontban felülvizsgálható tudományosan létrehozott elméleti tudás javára, fenyegeti a kormányzati döntések hitelét. Alkotmányos normáink által tekintéllyel felruházott, az általános jólét nevében hozott döntések

attól függnek, hogy a szakértői bizottságok miként alakítják nézeteiket. Akiknek vannak ismereteik a döntéshozáshoz, nincsenek felruházva az ilyen döntések jogával. E folyamat eredménye a felelősségek világosan meghatározott struktúrájának a hiánya, amely lehetetlenné teszi a felelősséget a rosszul végrehajtott döntésekért. Az idő függvényében a tudományos és technikai haladás oda vezet, hogy az ismeretek tényleges akkumulációjához képest elmaradnak az ismeretek iránti igények. Ha adva van a technikai haladás felgyorsításának a módja, akkor a folyamatos változásokat előidéző döntésekhez több időre van szükség. Növekedett ugyanis a különböző testületek érdekeltsége és az egyre több komplex következmény befogadásának igénye. Amíg ez a társadalmilag szükséges idő telik, a döntéshez szükséges adatok szükségszerűen szintén megváltoznak. A döntések elfogadásához és végrehajtásához gyakran

szükség van arra, hogy figyelmen kívül hagyják az ilyen adatokat. A döntést ekkor a hipotézisek bázisán hozzák meg Marquard társadalmi kultúránk általános tulajdonságának tekinti a hipotetikus expanzióját. (Marquard, 1986). A néző számára ez a nyilvános döntéshozatali rendszerekbe vetett bizalom eróziójához vezet, mivel kívülről hipotetikusnak láthatják, és támadhatják azt a szempontot, melyet a döntéshozó tagad. A döntéshozatalban döntő dimenzióvá válik, hogy megbirkózzunk a robosztus tudás hiányával. Mivel nem ismerhetjük a jövőt, egyre fontosabbá válik, hogy az ismereteknek e hiányával miként foglalkoznak a nyilvános döntéshozatali folyamatokban. A szituáció viszonylagos újdonsága abból a tényből is kiviláglik, hogy még nincs kifejlesztett elmélete. Békében hagyja azokat a keletkező technikákat, vagy rutinokat, amelyek képesek kezelni ezeket az új bizonytalanságokat. A modern kockázatelméletnek szembe

kell néznie azokkal a problémákkal, hogyan szervezzük meg a tanulási folyamatokat az alapvető bizonytalanság szituációiban, és hogyan hozzunk döntéseket a magasan szervezett társadalmi rendszerek bizonytalansága közben. A több tudás nem biztosíték arra, hogy a kockázattól elmozdulhatunk a biztonság felé. Úgy tűnik, hogy az ellenkező eset az igaz: „minél többet tudunk, annál jobban tudjuk, hogy nem tudunk, és annál kidolgozottabb lesz a kockázati tudatosságunk. Minél racionálisabban számolunk, és minél komplexebbé válnak számításaink, annál több aspektust kell figyelembe vennünk, amelyek a jövővel és így a kockázattal kapcsolatban bizonytalanságot tartalmaznak.” (Luhmann, [1991] 1993: 28) Azzal a paradoxonnal van dolgunk a tudástársadalmakban – amelyek egyre inkább ember által készített társadalmak -, hogy az ismeretek növekvő társadalmi, politikai és gazdasági jelentősége együtt jár ama képességünk

hanyatlásával, hogy beavatkozzunk ügyeinkbe, megszüntessük az esetlegességet, a véletlen körülményeket, meglepetéseket, csapásokat és így tovább. 136 10. fejezet: Tudás, bizonytalanság és esetlegesség A tudás gyarapodása és az ismeretek növekvő társadalmi jelentősége arra ösztönzi a társadalmat, hogy legalább két olyan kontingenciával nézzen szembe, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a modern tudás bővüléséhez. (1) Amint a kockázatkutatás és kockázatok kommunikációjának esete megmutatta, maga a tudás is esetleges, és (2) a társadalmi viszonyok növekvő esetlegessége annak eredménye, hogy a tudás fokozódó mértékben behatol a társadalmi szférába. Eme kontingenciák kombinációja gyorsulást eredményez a történelemben, különösen az előre nem várt események értelmében. És mivel a történelem lendületbe jön, a jövőt sokkal nehezebb előrelátni és elképzelni, mint valaha. Egyre nehezebb elképzelni, ahogy

Daniel Bell gondolta a 70-es évek közepén a posztipari társadalomról írott alapozó munkájában. A kettős esetlegességben elkerülhetetlenül jelen lévő társadalmi, gazdasági és intellektuális feszültségeket már nem lehet úgy kezelni, hogy visszatérünk az erősen tekintélyét vesztett tudományos politikához, vagy visszatérünk az „alapokhoz”, a „haladáshoz”, vagy a technokratikus megoldásokhoz. Mindazonáltal a sajátos lehetőségek, feszültségek, ambíciók, nyomások és hagyományok a tudástársadalmak igen különböző formáihoz vezetnek. A tudománynak az a logikája, amelyet az egyének és a csoportok a tudományos ismeretek termelésével és elosztásával kapcsoltak össze, közvetlenül, vagy közvetve hasznos volt a múltban. Ezt a képzetet azonban lebontották, és olyan szemlélettel helyettesítették, amely a tudományos ismeretek létrehozását társadalmi és intellektuális törekvésként fogja fel. Korábban a makacs

társadalmi valósághoz fokozatosan és egyre pontosabban közeledő társadalmon kívüli vállalkozásnak tekintették. Etnografikus laboratóriumokban kimutatták, hogy a tudományos ismereteket, tényeket és elméleteket társadalmi úton hozzák létre. A tudományos szakértelemről nyilvános viták folynak. A tudományos elméletek keletkezését és hanyatlását társadalom-történeti módszerrel rekonstruálták (például Mulkay, 1979; KnorrCetina és Mulkay, 1983; Stehr és Meja, 1984; Zuckerman, 1988). E törekvések mindegyike feltételezi, hogy összes ismeretünket átjárja a kontingencia. Ezzel ellentétben, a múltban a kontingencia (vagy nézeteltérések) megszüntetésére úgy tekintettek, mint a tudományos vállalkozás védjegyére. Ennek következtében a jövőben az ismeretekkel valószínűleg nemcsak az jár majd együtt, hogy folyamatosan foglalkoznak a múlt és a jelen veszélyeivel és állandóan félnek például attól, hogy a bolygót

globálisan elpusztítják a nukleáris fegyverek, vagy valamiféle nagyobb környezeti katasztrófák. A szakértők tekintélyének hanyatlása, valamint a pártatlan szakértelem lehetőségével szembeni növekvő szkepticizmus is kísérni fogja a jövő ismereteit. Mindazonáltal a tudásra való támaszkodás ugyancsak növekedni fog. Ahogy a tudósok, szakértők és tudás-alapú foglalkozások általában fenn tudják tartani tekintélyüket a bizonytalansággal, politikai konfliktussal és szkepticizmussal szemben. A szakértelemmel szembeni bizalmatlanság egyike azoknak a fontosabb kihívásoknak, amelyekkel szembe kell nézni a tudástársadalmakban. (vö Gieryn, 1983; Janasoff, 1990) De mindezen aggodalmak, és az ismeretek jelentős de-misztifikálása ellenére nem tekinthetjük a tudást egyenértékűnek valamiféle furcsa hitekkel. A kihívás lényegét az jelenti, hogy ki kell békülni a kontingenciával. Nem dolgozhatunk azzal az illúzióval, hogy az

esetlegesség csupán átmeneti értékcsökkenése az abszolút nézeteknek és értékeknek. 137 Távlatok, vagy ami nyitva marad A történelem semmiképpen sem ért véget, bár bizonyára változik. A régi szabályok, bizonyosságok és pályagörbék többé nem alkalmazhatók. Természetesen kevés lehetőség van a történelemben az újrakezdésre. Mindazonáltal a modern társadalom jövője többé nem másolja a múltat olyan mértékben, mint korábban. Azaz mondhatjuk, a jövőt a múlt kevesebb töredékéből állítjuk elő. Ennek következtében a történelemre vonatkozó meggondolásainkat sokkal erősebben áthatja a törékenység és a kizökkenés érzése. A történelem növekvő mértékben tele lesz váratlan bizonytalanságokkal, sajátos visszaesésekkel és gyarapodó meglepetésekkel. Egyre inkább meg kell tudnunk birkózni a jelentősen összesűrített események nagyobb sebességével. A társadalmi, politikai és gazdasági élet változó

napirendjei, valamint növekvő képességünk a történelem alakítására, mentális kapacitásunkkal szemben is szokatlan követelményeket támaszt. Megismerő képességünk és a társadalom, a gazdaság és a kultúra mibenléte közötti illeszkedés, vagy annak hiánya a tudástársadalmak egyik legnagyobb szellemi kihívása. (vö Kegan, 1994: 9-11) Leírtam, hogy az átalakulások, különösen a társadalom törékenységének növekedése milyen mértékig jár az egyéni és a kiscsoportok szempontjából reális és soha nem látott előnyök létrehozásával. A jogok hangsúlyozása és az ilyen jogok követelése az általam vizsgált átalakulások egyik legfontosabb megnyilvánulása. Ugyanezen fejlemények felelősek – az egyéni felelősség szempontjából – a megszokott problémák irányításáért, tervezéséért, menedzseléséért és hanyatlásáért. Mindazonáltal létrejön egy kiegyenlítődés A nagy társadalmi intézmények irányító ama

képességének hanyatlása, hogy egyre nehezebben tudják akaratukat rákényszeríteni a társadalomra, a civil társadalom fontosságához és hatékonyságához vezet. A civil társadalom szektora a korábban domináns nagy társadalmi intézmények rovására megerősödik. Következtetéseim során megemlítek néhány olyan dilemmát, amelyek a tekintélyi és hatalmi viszonyok egyensúlyának változásából születnek a tudástársadalmakban. Sokkal inkább, mint bármikor az emberi történelemben, a modern társadalom valamennyi szektorában az ismeretek válnak a társadalmi cselekvés alapjává és talpkövévé. A tudástársadalmakról adott vizsgálódásom ezért arra a megfigyelésre válaszol, hogy a tudomány ma nem csupán a világ misztériuma felnyitásának a kulcsa, de egyben maga válik a világgá. Megpróbáltam megmutatni, hogy a tudástársadalmak születése nem csupán a társadalomteoretikusok felfedezése, hanem inkább reális jelenség. Olyan erő,

amelyben a nagyobb társadalmi intézmények és az egyének egyre inkább szűkölködni fognak a következő néhány évtizedben. Más szavakkal, a tudomány és technika a legalapvetőbb szinten változtatják meg társadalmi intézményeinket. Érintik a munka, az oktatási rendszer, politika, mindennapi élet, a fizikai és kulturális reprodukció világát. Alapvetően alig van olyan társadalmi, gazdasági és kulturális viszony, amely mentes maradhatna a tudományos és technikai ismeretektől. A tudományos ismereteknek ez a soha nem látott jelentősége azonban nem jelenti, hogy ugyanakkor megsemmisítő csapást mér az élet hagyományos formáira és beállítódásaira, ahogy ezt reméltük, sőt amiktől oly gyakran féltünk. Az igaz, hogy társadalmunk alapvetően változik. Ez azonban bizonyára nem azt jelenti, hogy életünk összes formája a feje tetejére áll, vagy bizonyos emberi álmok, mint például az egyenlőtlenség leküzdése hirtelen

megvalósíthatók lennének. Az ismeretek növekvő fontossága ellenére széles körben elismerik, hogy a modern társadalom elemzését végző különböző módszerekből hiányzik a szisztematikus és állandó érdek, hogy magát a tudást is feltárják. Ez a modern társadalomelméletek egyik legnyilvánvalóbb hiányossága. Még azok a szempontok is, amelyek központi szerepet tulajdonítanak a szellemi képességeknek és a tudásnak, elmulasztják az ismeretek részletes 138 vizsgálatát. Gyakran megelégszenek a tudás olyan leszármaztatott meghatározásával, mintha az objektumközpontú megismerés formája lenne. A tudást cselekvési képességként írtam le, olyan potenciálként, amely valamit mozgásba tud hozni. A tudományos és technikai ismeretek modern társadalomban kiemelkedő társadalmi szerepe ellentétben áll a tudomány uralkodó közfelfogásával. Nem objektivitásának, valószínűségi jellegének, vagy kétségtelen állítástermelő

tulajdonságainak eredménye ez. Hanem inkább annak a ténynek az eredménye ez a kiemelkedő szerep, hogy az ismeretek minden más formájához képest a tudományos tudás folyamatosan termeli és bővíti a cselekvőképességet. A tudományos tudás létrehozza a cselekvőképességet, amelyet állandóan és tudatosan bővít és kiterjeszt. Privát módon pedig csak rövid időre lehet elsajátítani. A modern társadalmakban a tudás növekvő mértékben motorja és alapja a modernizáció elterjedésének. Azt kíséreltem megmutatni, hogy a modern társadalmak tudástársadalmakba való átalakulásában jelenleg uralkodó elméleti megközelítések – beleértve például a társadalmi egyenlőtlenség alapjait vizsgáló többdimenziós módszereket -, nem kielégítő módon válaszolnak az új gazdasági és társadalmi realitásokra. A társadalmi egyenlőtlenség létező elméletei továbbra is támogatják azt a tézist, hogy szoros kapcsolat van a termelés

folyamata és az egyenlőtlenség között. De igazolják azt a másik tételt is, hogy a társadalmi szervezet és anyagi következményei központi szerepet játszanak a családok, nemzedékek, osztályok és egyének passzív életstílusában. Sőt igaz marad, hogy az egyenlőtlenség uralkodó fogalmi kategóriái a szereplőket és a csoportokat általában alávetett, rugalmatlan teremtményeknek ábrázolják. Úgy tüntetik fel őket, mintha csupán áldozatok lennének, akik belekeveredtek a társadalmi egyenlőtlenség különleges, létező struktúráiba, amelyek gyakran az egyének, háztartások, vagy családok generációinak hosszú sorára kényszerítik ritmusukat. Ameddig ezt a társadalmi egyenlőtlenséget erősen rugalmatlannak, egydimenziós struktúrának ábrázolták, a hozzá kapcsolódó elméleti reflexiónak nem volt más választása, csak az, hogy mindenekelőtt az ellenőrzés, alárendeltség és függetlenség kérdéseivel foglalkozzék. Mivel a

társadalom legtöbb tagja gyakorlatilag tehetetlen, vagy hiányzik a cselekvőképessége, nekik azt tanácsolta, hogy el kell fogadniok a hatalmasok uralmát. Az új realitások új nyelvet igényelnek az egyenlőtlenségek kutatása számára. Ugyanez igaz a modern társadalom gazdasági struktúrái alapvető átalakulására is Megkíséreltem részletesen felvázolni a tudástársadalmakban a lényeges gazdasági változásokat és társadalomra gyakorolt következményeiket, amelyek a tudás közvetlen termelőerővé válásának eredményei. Ez a szükségképpen új nyelv azonban – ellentétben a modern társadalom ortodox felfogásával – különösen a cselekvők újonnan megszerzett cselekvőképességét, rugalmasságát, heterogenitását, a társadalmi struktúrák akaratát és annak lehetőségét hangsúlyozzák, hogy az egyének és a csoportok egyre nagyobb számának van lehetősége a saját javára ezeket befolyásolni és reprodukálni. A passzív

szereplőtől az aktív közreműködőig tartó egyenlőtlenségi viszonyok megfordításának alapját a tudásalapú képességek kihasználása teszi lehetővé. Leírtam, hogy ezek milyen hatást gyakorolnak a modern társadalmak társadalmi egyenlőtlenségének szerkezetére. A tudomány modern társadalmi szerepének vizsgálata azonban semmiféleképpen sem kulminálhat csupán egy tudományos utópiában, vagy fajulhat a tudományos ismeretek apológiájává. Ezért inkább megkíséreltem felhívni a figyelmet a tudományos ismeretek hatalmának határaira a modern társadalomban. Azokra a határokra, amelyeket a jelenlegi társadalomtudományok eléggé elhanyagolnak. A nyugati és a nem-nyugati ipari társadalmak általában egészen sikeresek állampolgáraik anyagi jólétének növelésében. A gazdasági átalakulások bátorítják a modern tudomány és technika, oktatás, szakmai képességek, társadalmi biztonságról való 139 gondoskodás, vagy a jóléti

állam (eljutva a gazdasági bizonytalanság korlátozásához), és a politikai részvétel bővülését. A gazdasági átalakulások sok más állami tevékenységben is növekedést idéznek elő. Ugyanígy kulturális elmozdulásokat váltanak ki, amelyek általában felcserélik azokat a jelentéseket és orientációkat, amelyek a nyilvánvalóan begyökerezett politikai platformokkal kapcsolódnak össze. Az ipari társadalom a saját problémái „megoldásának” folyamatában – amelyeket részben örökölt, részben maga termelt ki, – nem csupán új problémákat és konfliktusokat teremt, de egyben kimeríti azokat az erőforrásokat és szervezetei módozatokat, amelyek döntőek lehetnek a problémák megoldása számára. Ugyanakkor az ipari társadalom sokszor nagyon is sikeresen tudta gyarapítani saját képességeit. Az ipari társadalom gazdasága és ezzel a modern társadalom anyagi alapja, jelenleg alapvető átalakuláson megy át. Gazdagságának

forrásait, vagy hozzáadott értékeit nagyjában kimerítette. A munka és a tulajdon helyét, amelyek még uralták az ipari társadalmat és annak társadalmi viszonyait, új termelőerők vették át. Ezek az átalakulások az ipari társadalmat a tudástársadalom felé hajtják. Nincsenek váratlan, forradalmi átalakulások A társadalmi élet valamennyi vonatkozását sem alakítják át radikálisan. Az átalakulások fokozatosan fejlődnek, újrafogalmazzák mindazt, ami fontos a társadalom számára. Az új jelenségek, amint bizonyítottuk, új szempontokat igényelnek. A tudástársadalmak mint erősen ön-reflexív és önalakító társadalmi konstrukciók, jelentős módon különböznek az ipari társadalmaktól. A klasszikus társadalomvizsgálat az ipari társadalom elemzésére összpontosított. Az ilyen elemzés Alain Touraine ([1984] 1988: 4) érvelése szerint „nem hagyott helyet a társadalmi cselekvés számára. Minél többet beszél a társadalomról,

annál kevesebbet szól a társadalmi szereplőkről, mivel utóbbiakat csak úgy fogja fel, mint akik olyan tulajdonságok hordozói, amelyek megfelelnek annak a helynek, amit elfoglalnak a társadalmi rendszerben. Akár a központban, akár a periférián foglalnak helyet, akár felül vannak, akár alul, többkevesebb mértékben részt vesznek a modernitás értékeiben.” A szereplők és a köztes társadalmi csoportok tevékenysége és akarata alá van rendelve a társadalmi közösségek és intézmények logikájának, amely eltekint a társadalmi élet általában elnyomó szilárdságától. Ez a logika biztosítja, hogy a társadalmi rend túlélje mindazon nyomásokat, amelyek ki akarják zökkenteni a helyes kerékvágásból. Világossá vált, hogy az ilyen szemlélet akár pontosan megragadja bármikor a társadalmi valóságot, akár elsősorban csak ideológiai meggyőződésnek tekinthető, mára elavult. A tudástársadalomban, kiszabadulva az intézmények és

kollektívák nyomása alól, határtalanul növekszik az egyének képessége. Azonban a tudásszint bővülése „semmiképpen sem jelenti az általános emelkedést, hanem inkább az ellenkezőjét” (Simmel ([1907] 1978: 440). A tudáson alapuló társadalmi egyenlőtlenségek új formái jönnek létre, és erősen intézményesülnek. Előnyöket, de új nélkülözéseket is teremtenek és növelnek. A közösségek egysége most abból a tényből vezethető le, hogy e közösségek a megismerésre képes szereplők közötti csatározások arénái. Mindazonáltal a tudás megszabadult azoknak a termelési tényezőknek néha durva, sőt kegyetlen tulajdonságaitól, amelyek jellemezték az ipari társadalomban. Ahogy „az iparosítás oly módon alakítja át a társadalmakat, hogy támogatja az alárendelt osztályokat és megnehezíti, hogy politikailag kirekesszék őket” (Rueschemeyer és mások, 1992: VII), a tudástársadalmak gazdasági átalakulása ízig-vérig

tovább erősíti ezeket a ma még margóra szorított csoportokat és egyéneket. Max Weber Herrschaft kraft Wissens című könyvének bevezetőjében élénk és robosztus metaforákban írta le az állandó természetet, a „menekülés-biztos” államot és a racionális bürokratikus szervezetek elpusztíthatatlan funkcióit a modern társadalomban. Ezzel egy időben hangoztatta, hogy mélyen meg van győződve ilyen intézmény hatalmas erejében és reménytelennek tart bármely harcot is ennek uralma ellen. Weber képtelen volt azt felfogni, amit a modern társadalom néhány kutatója ténylegesen megértett. Nevezetesen azok a 140 társadalmi szervezetek, amelyek a választópolgárok szintjén, alulról felfelé szerveződtek, elutasítják a szabályokat és dacolnak velük. Jelenleg az Internet a társadalmi szerveződés egyik olyan példája, amely nem kötött kompromisszumot a bürokratikus szellemmel. A szabályozók természetesen növekvő érdeklődéssel

figyelik az Internetet és megkísérlik fokozatosan megszüntetni pozitív tulajdonságait. Azon tulajdonságait, amelyek lehetővé teszik, hogy sokkal hatékonyabban végezzen el olyan feladatokat, amelyeket a bürokratikus ethoszhoz kötött társadalmi rend képtelen megtenni. Az Internet és különleges tulajdonságai elpusztíthatatlanabbnak bizonyulnak, mint a bürokrácia „elkerülhetetlen hatalma”. Azonban a tudástársadalomhoz tartó átmenet nem mentes komoly problémáktól. Annak valószínűsége, hogy a teljes foglalkoztatás tartós elvesztése össze fog kapcsolódni a gazdasági növekedéssel, a gazdaság egyik fontos problémája. Ekkor a hozzáadott érték fő forrása a tudás. Ebben a gazdaságban egyre kevesebb munkaerő állít elő egyre nagyobb termelést. Ahogy az összes nemzeti termék állam által elsajátított és elosztott aránya például túllépi az 50%-ot, úgy tűnik, egyre kevesebb hely marad az állami tevékenységek bővítésére.

Az állami tevékenységek további növekedése nemcsak eléri a csökkenő hozadék töréspontját, de egyben hatékonyan lefékezi a gazdasági terjeszkedés ama forrásait, amelyek az ipari társadalomban uralkodó termelőerőket helyettesítik. Az egyének számára a tudástársadalmak minden ígérete, kihívása és dilemmája olyan igényből ered, amivel nemcsak foglalkozni, de amit üdvözölni is kell. Ez pedig a nagyobb mulandóság és illékonyság elismerése. A bizonytalanság bármely elégedetlenség megszüntetésének szükséges mellékterméke. Igényünk legyen arra, hogy elfogadjuk az összes virtuális társadalmi konstrukció átmenetiségét. Mindazok a törekvések, amelyek megállítani, vagy visszafordítani szeretnék e folyamatokat, valószínűleg olyan feltételeket teremtenének, amelyek rosszabbak, mint a feltételezett baj. A modern társadalom növekvő törékenysége azonban új erkölcsi kérdéseket is felvet. Ezekbe beleértjük a modern

társadalom etikai alapjai természetének és megalapozásának problémáját (vö. Böhme, 2000), akárcsak a politikai felelősséget, amit néhány kutató néhány országban politikai stagnálásként ír le. Nyitva marad az a kérdés, hogy a tudástársadalmak csupán az egyének cselekvőképességét tudják-e bővíteni, avagy egyben megőrzik, sőt növelik az erkölcsi cselekvés képességét? Németországban például a munkanélküliség soha nem látott mértéke és más társadalmi és gazdasági betegségek fényében széles körben diagnosztizálják a gazdasági stagnálást és a mindenkori kormánynak tulajdonítják. Az állam ájulásszerű alkalmatlansága politikákat tervezésére és implementálására, általában olyan világias politikai kényszerek eredménye, mint a koalíciós partnerek közötti járványszerű érdekkonfliktusok, választási megfontolások által kiváltott esetlegességek, nemzetközi fejlemények, sőt az a meggyőződés,

hogy a megújulás túl sok kockázattal jár együtt. A globalizációról szóló szakirodalom nem volt képes magát eme bináris tradíciók alól felszabadítani. A globalizációról folytatott vitában a „fragmentáció” fogalomnak láthatólag kevés súlya van. Kivéve talán azokra a határokra vonatkozó hallgatólagos vonatkozási pontokat, amelyeket át kell lépni a globalizációval. Ugyanakkor a fragmentációt és kirekesztést elősegítő társadalmi trendek kutatása sem hiányzik. Ezeket azok vitatják (és jelentéktelennek tekintik), akik korunkat posztmodern korszakként diagnosztizálják. De bármilyen jelentősége legyen is a határoknak, a tudástársadalmak nem gyógyítják meg az élet stratifikált formáit. Nyitva marad az a kérdés, hogy a társadalmi befogadás és kirekesztés mennyiben indokoltak és hogyan bánjunk velük a gyakorlatban. Ami a tudástársadalmak jövőjét illeti, meglepődnék azon, ha nem lepődnénk meg. Mi csak arra

számíthatunk, hogy nem számíthatunk a jövőre. 141 LÁBJEGYZETEK Bevezetés 1. Ebben a vonatkozásban nagyban egyetértek Manuel Castells (1996: 4) véleményével, aki intellektuálisan, politikailag és erkölcsileg bízik a modern társadalom természetéről adott elemzésében, és hisz a társadalmi cselekvés lehetőségében: „Ebben a könyvben leírtak szembeúsznak a rombolás áramlataival és mentesek az intellektuális nihilizmustól, társadalmi szkepticizmustól és politikai cinizmustól. Hiszek a racionalitásban és az ész lehetőségében, anélkül, hogy imádnánk istenét. Hiszek az értelmes társadalmi cselekvés és átalakító politika lehetőségében, anélkül, hogy belesodródnék az abszolút utópiák halálos zuhatagába”. 2. Ha jól értem Anthony Giddensnek (pl 1991: 138-139) a „magas modernség” társadalmi bázisáról és feltételeiről adott elemzését, az egyén növekvő cselekvőképességét ő is a modern kor egyik

jellemző tulajdonságának tartja. Az egyének kibővült képességformáját úgy jellemzi, mint ami „megváltoztatja az anyagi világot és átalakítja saját cselekvésük feltételeit”. Bár nem biztos a viszony pontos természetében, de hozzáteszi, hogy az ilyen képességforma minden társadalmi alakzathoz lineáris módon alkalmazható, ezért „egyéni is, kollektív is”. 3. Ahogy Michel Crozier ([1979] 1982: 5) megfigyeli, „az átlagos polgár soha nem választott olyan szabadon, mint ma. Soha nem volt képes akkora hatást gyakorolni másokra, mint jelenleg”. Ronald Inglehart (1990a: 335-370) megvizsgálja a nyugati társadalmakban a közvélemény politikai képességének bővülését. Az „elit által irányított” kifejezést felcseréli az „elitet megkérdőjelező” politikára. Mégis a választókorú amerikaiak nagy többsége nem szavazott az 1998-as választásokon. „A gyermekeknek több mint a fele olyan háztartásokban él Amerikában,

ahol a szülők soha nem szavaztak”. (New York Times, „Nem-szavazó amerikaiak és a reform igénye”, 2000, január 2.) 4. Ebben az összefüggésben például hivatkozni lehetne a Greenwich Hosszú-távú Menedzsment Tőkebiztosítási Alapra 1998. szeptember/októberében (vö Paul Krugman, „Rashomon in Connecticut. Mi történt valójában a Hosszútávú Hitelmenedzsmenttel?”, Slate, 1998. október 1; „Egy biztosítási alap sztárjai nem szóltak semmit és a hozzáértő beruházók nem kérdeztek”, New York Times, 1998 október 23; szintén Német Szövetségi Bank, 1999). 5. Sampson és Raudenbush (1999) a chicagói szomszédsági kapcsolatok rendezetlenségeiről írt tanulmányukban használják a „kollektív hatékonyság” fogalmát. Ez könyvem számára is lényeges. Sampson és Raudenbush (1999: 637) a kollektív hatékonyságot a „társadalmi kohézió fúziójának” nevezik, „amely elfogadja a nyilvános terek aktív társadalmi ellenőrzésével

kapcsolatos elvárásokat”. Vizsgálatuk egyik eredménye, hogy a kollektív hatékonyság „az ellenőrzés után nem társadalomdemográfiai és földhasználati jellemzőként, hanem az érzékelt zavargások és rablások tekintetében mutatkozott alacsonynak”. Más szavakkal, ahogyan az egyének, úgy a kollektív képződmények is cselekvőképességeik szerint különböznek egymástól. 6. A Föld és a Levél (National News, 1999, július 17) leírja, hogy a kommunikációs rendszer összeomlását Kanada legnagyobb városában 1999 július 16.-án nemcsak egy véletlenül leejtett szerszám idézte elő, hanem kezdetét vette „a hibák egész sorozata, amely feltárta a társadalomban adottnak tekintett komplex kommunikációs rendszer törékenységét”, ami láncreakciószerű katasztrófát jelentett Kanada legnagyobb városának. 7. A törékenységről kialakult felfogásom ezért kizárja a nyilvánvaló illegális tevékenységeket, amelyek gátolják és

befolyásolják a társadalmi viselkedés kialakult mintáit. Például gondoljunk az időnként gyorsan elterjedő számítógépvírusokból eredő 142 következményekre. (mint a Melissa nevű vírus 1999 elején; vö „Melissa vírus a gyanúsított” New York Times, 1999 április 3.) 8. Az önmagát gyorsan másoló számítógépes fertőzések keletkezésének jelenlegi „gazdagságáról” a New York Times (1999 június 14.) azt figyelte meg, hogy „a betegség gyorsan találó metaforává vált a számítógépek esetében”. 9. A New York Times (1994 május-június) néhány szalagcíme olyan jelenségeket illusztrál, amelyeket nem részei a modern társadalom törékenységének. „Kasmírban a lázadók és az indiai hadsereg felkészültek a hosszú harcra”, május 16; „Törökországi válság: lázadás, visszaesés, vallás”, május 20; „Mexikó habozik a jelöltek megölésének kivizsgálásában”; május 21; „Etnikai háború gyötöri a

korábbi szovjet üdülőövezetet”; június 8; „A mexikói lázadók elutasítják a kormány béketervét”, június 13.; „A lázadók harcban a hadsereg egységeivel Ruandában”, június 13. 10. Charles Euchner (1996) A Különleges Politika című tanulmányában elemzi az utóbbi évtizedek tiltakozó mozgalmait. Ezekben azt találja közösnek, hogy tagjaik elutasítják, vagy megsértik a hagyományos politika szabályait. Eltekintve attól a ritka lehetőségtől, hogy a modern tiltakozó mozgalmak megváltoztatják a politikai szabályokat (vö. Clark és Hoffmann-Martinot, 1998) és így maguk is megváltoznak harcaik során, az Euchner által a mozgalmakról kidolgozott jegyzék azt mutatja, hogy nem könnyű világos különbséget tenni a „mindennapi” és a „különleges” politikai események között. 11. Egyik szélsőség, hogy mindenki számára ismert események olyan bűnöket takarnak, mint rablás, vesztegetés, korrupció stb., de ezeket ugyanúgy

a „törékenység” közös címe alá soroljuk be, bár ezek az események nem érdekelnek bennünket. A The New York Times-ből néhány erre vonatkozó példa: „Ügyvédet vádolnak pénzek ellopásával. Brooklyni nevelő szintén vádolja a tanárok politikai kényszerítését.”, május 19; „18 vesztegetés kötődik iskolai vezetőségek projektjeihez”, május 20; „A hivatalnokok szerint egy asszony csalással ezreket meglopott”, május 20; „Egy orvost elitéltek Medicaid csalásban”, május 20; „Egészségügyi csalás vádja Németországban”, május 31; „Elkapták a diáksegéllyel visszaélőt”, június 21; „Német bankárok védik kölcsönzési gyakorlatukat; három nagy pénzügyi botrány ellenére nincs szükség új biztosítékokra”, június 23; „Kétévi korrupciós vizsgálat „jóindulatú vakságot” talált a New York-i Rendőrségi Hivatalban; július 7; „Több hivatalnokot elfogtak vesztegetésért, mondja a rendőrség”,

július 6; „A tapintatos csalási költségek elérték az 1,1 milliárd dollárt”, július 13; „:I.RS személyzet jó fogást csinált; 1300 munkást megvizsgáltak”, július 19; „Elnöki tanácsadót beidéztek meghallgatásra a Whitewaterbe; Tagadják az illegális tetteket; Fehér Házi tanácsadó szerint előde megpróbálta a kabinet helyettesét visszatartani az ügyben”, július 27. „Albany vizsgálatok csalást találtak a jóléti ellátásban; 4200 ember két különböző államból húzott fizetést.”, augusztus 3 12. Az a tény, hogy hangsúlyt helyezek a létező hatalmat ellenző és vitató egyéni képességre, egybeesik az újabb kutatásokkal, amelyek szerint a hatalmi viszonyok multidimenzionális konfigurációk. Az ilyen szempont például hangsúlyozza, hogy az ellenállás fogalmát újra kellene definiálni, hogy „alkalmazni lehessen a társadalmi-kulturális gyakorlatok sokkal szélesebb körére és vegye számításba azon módokat is,

ahogyan az uralom alá vetett szubjektivitást korlátozzák, módosítják és kondicionálják a hatalmi viszonyok” (Haynes és Prakash, 1992: 2). 13. Salomon és Anheier (1997: 62) megkísérelték megmérni különböző országokban a civil társadalom növekedését és jelenlétét: „Franciaországban egyedül 1990-ben több mint 60000 szövetséget hoztak létre, ami 18000-rel kevesebb, mint 1961-ben. Hasonlóan, Németországban a 100000 lakosra jutó szövetségek közel megháromszorozódtak. 160-ról 475-re 1960-ról 1990-re. Magyarországon is a kommunista uralom bukását követő két éven belül 13000 társaság fölé emelkedett ez a szám. Svédországban, amit gyakran a jóléti állam prototípusának tekintenek, a világon a legmagasabb a civil társadalom részvételi aránya”. A 143 nemzetközi nem-kormányzati szervezetek 1875 óta megfigyelhető növekedését Boli és Thomas vizsgálta, 1997, 1999. 14. Ezt a szempontot jól érinti egy az utcai

árusokat és állami ügyintézést elemző vizsgálat Mexikó Cityben, avagy az informalitás politikai gazdaságtana, ahogy a szerző hívja. Cross (1998: 228) megfigyelte, hogy Mexikóvárosban az utcai árusítás „viharos növekedésnek indult, annak ellenére, hogy állami politikával ellenőrizni, korlátozni, sőt megsemmisíteni akarták”. Az utcai árusításnak bizonyára gazdasági okai vannak, írja a szerző, de az is fontos és talán még jelentősebb e kontextusban, hogy „az utcai árusok képesek kollektíven megakadályozni, vagy visszaverni azokat az adminisztratív kísérleteket, amelyekkel kontrollálni akarják őket. Ha ez sikerülne, megakadályozná a robbanásszerű növekedést.” (Cross, 1998: 228) 15. Bialer (1977: 36-39) megpróbál beszámolni „a baloldal újjáéledéséről és változó természetéről” az 1960-as és 1970-es években. Nincs meggyőződve arról, hogy „a strukturális társadalmi változások, vagy a „tudásipar”

növekedésének a hangsúlyozása, – amit többen (például Peter Berger) időnként megfelelő magyarázatnak tartanak -, vagy a szocializmus iránt ciklikusan visszatérő érdeklődés lenne erre a magyarázat. Bialer számára a politika balra tolódásának kulcsa ideológiai természetű. Nevezetesen a politikai státus quo-val való elégedetlenség, ami viszont alapvető szakadásokat idéz elő az ipari demokráciák gazdasági, társadalmi és politikai fejlődési bázisában. 16. Növekvő számú tanulmány vizsgálja ezeket a strukturális változásokat az ipari és a kevésbé fejlett országokban. Az informális gazdaságot például számos esettanulmányban vizsgálta meg Portes, Castells és Benton, 1989. 17. Az általam nyújtott kitekintés természetesen nem szándékozott módszeres szemantikai elemzést adni a törékenység fogalmáról, ennek átalakulásáról és jelenlegi használatáról. Azonban érdemes lehet megjegyezni, hogy a „törékenység”

szó 97 alkalommal fordul elő a The New York Times 1996-as számaiban, míg az ennek megfelelő „törékeny jelző csak 646 alkalommal található. 1. fejezet 18. Majdnem elkerülhetetlen, hogy az intellektuális hasonlóságokat széles körben megvilágító összegezés ne szenvedjen a túlzás és a hiány bizonyos elemeitől. Például nem vetem fel és nem tárgyalom azt az ügyet, amit újabb publikáció sorozatában Andre Gunder Frank (1998) fejtett ki. Erőteljesen állítja, hogy a társadalomelmélet általában és a modern társadalom elméletei különösen, egy másik erőteljes közös ismertetőjeggyel is rendelkeznek. Nevezetesen az Európa-centrikus történetírásra alapoznak. Különböző pontokon rá fogok mutatni, hogy a társadalomtudományi kutatás különböző alapfogalmai és premisszái milyen differenciált képet mutathatnak. 19. A szociológiai tárgyalás vezető fogalmainak jellemzésével Jeffrey C Alexander (1992a: 179; szintén 1990b: 11)

aláhúzza, hogy a „differenciálódás közelebb van ahhoz, mint bármely mai koncepció, hogy leképezze a civilizációs változások valamennyi körvonalát és szövetét, a modern élet rejtett veszélyeit és valóságos ígéreteit”. Azonban bármilyen fontos is legyen a differenciálódás fogalma ténylegesen, valójában nem lehet leválasztani kognitív ikertestvéréről, nevezetesen a racionalizációról. És a differenciálódás elmélete, úgy tűnik, a teoretikusoknak nem nyújt semmiféle gyakorlati, vagy előrejelzésre alkalmas keretet arra, hogy a társadalmi fejlődés menetét, például az állam-szocialista társadalmakban, előrelássák. (vö. Alexander, 1990: 13) 20. Ezt az eszmét Arthur O Lovejoy (1935: i) talán sokkal óvatosabban és másoknál kevésbé lelkesen, azonban határozottan a legvilágosabban és kedvező értelemben fogalmazza 144 meg. Szerinte létezik „egy a természetben, vagy az emberben rejlő tendencia, amely a múltban,

jelenben és a jövőben átment és átmegy a fejlődés szabályos egymás utáni szakaszain, ahol az utóbbi szakaszok – talán véletlenszerű késéssel és visszaeséssel – magasabb rendűek az előzőknél”. 21. Több lényeges különbség létezik, amely révén a klasszikus tárgyalás a szociológiában például könnyen operálhat a „társadalom” fogalmával. Ezek a különbségek visszatükrözik a kulturális tényezők társadalomtudományi diszciplinákra gyakorolt hatását és ezzel relativizálják a konszenzus ama képét, amelyet megrajzoltam az alappremisszák és fogalmak vonatkozásában. Észak-Amerikában, de Franciaországban sincs semmi ellenállás a „társadalom” szó használatával szemben, miközben Németországban ugyanez a fogalom olyan érzelmekkel töltött kifejezésekkel versenyez, mint a Nép, Nemzet és Közösség. (Volk, Nation, Gemeinschaft). 22. A német társadalomtudományban a politikai gazdaságtan nemzetgazdasággá

(Nationalökonomie) vált. A nemzetállam és szuverenitásának hagyományos központiságát a politikai elméletben, különösen a liberális demokrácia elméleteit és kritikáit lásd Held, 1991; Magnusson, 1996: 29-48 23. Egészen más kérdés, hogy a klasszikus társadalomtudományi kutatásnak vajon sikerült-e általánosítania a valósággal egybevágó megfigyeléseket, amelyek igazolnák a „társadalom” fogalom használatát és hasznosságát. Friedrich Tenbruck kételkedik abban, hogy így állna a helyzet. Számára a társadalmi változás a társadalomban mindig átalakulásokat jelent, amelyek más „társadalmakkal” létrejött interakciók eredményei és soha nem belső erők ügye csupán. Tenbruck ([1989] 1996? 97) azt javasolja, hogy a „társadalom” fogalmát el kell vetni, mert igen kérdéses konstrukció és nagyon nehéz empirikusan bemutatni. Számos antropológus, történész és régész számára a társadalmon belüli keretek általában

szintén inadekvát vonatkozási pontok. A „világrendszer” fogalmának használatával a kutatást és az elméletépítést több ezer évvel vetették vissza. (vö Friedman, 1992: 335- 372 és a globalizációs tézissel e könyv későbbi fejezetében). Végül Niklas Luhmann (például 1984: 555) radikálisan felül akarja vizsgálni a társadalom fogalmát. Olyan társadalmi jelenségként definiálja, amely kívül létezik minden társadalmi környezeten. (vö Firsching 1998). 24. Max Weber ([1920] 1978: 571) a társadalmi cselekvés különböző szférái autonómiájában a differenciálódást és ennek hasznát „a világon létező összes sajátos szféra természetének létrehozásaként” írja le. 25. Vö a funkcionális differenciálódás elméletváltozatainak általános kritikáját Joasnál (1992: 326-336) Joas a funkcionális differenciálódás olyan alternatív elméletét is megalkotja, amely nem hivatkozik a társadalmi fejlődés történelemfeletti

trendjeire. Ehelyett a társadalmi cselekvés intencionalitását, különösen az akció követésének szükségességét hangsúlyozza, hogy felfogható legyen az adott cselekvők szándékai szempontjából. 26. Valójában a társadalmi differenciálódás, mint a modernitás motorjának és logikájának elmélete a társadalomelméletben nem maradt kihívás nélkül és részben hasonló szemléletet fejlesztett ki. A funkcionális differenciálódás elmélete Münch (1991; 1992: 65) szerint olyan elmélet, amely „vakká tesz bennünket olyan fejleményekkel szemben, amelyek – különösen napjainkban – meghatározó befolyással vannak a modern társadalomra, és új korszakba vezetnek át bennünket: a társadalmi alrendszerek kölcsönös egymásba hatolásának korába”. Ténylegesen egybeesni látszanak az empirikus események (lásd Münch, 1990) és az erkölcsi szükségszerűségek. Münch vitatja azt a normatív szükségességet is, hogy az „univerzális

közbeszéd” felépítése érdekében, „rendszerközi kommunikáció, hálózatok, megállapodások és kompromisszumok” folyamatain keresztül leküzdjük a differenciálódást. (Münch, 1992: 63). Szerinte egyetemes beszéd lenne kívánatos Lépést kell tartani a „rendszer állandó összeomlásával” és a „modernitás paradox effektusaival és veleszületett válságaival”. 145 Münch a modernitás válságáért főleg a nyugati társadalmakban küszöbön álló intervencionalista erkölcsi meggyőződéseket okolja. A kívánatos „diszkurzív válságmenedzsment” (Münch, 1992: 64) tényleges megoldást vázol fel, amely a tervezésen, beavatkozáson és a felülről lefelé haladó irányításon alapuló etika másik esete lenne. 27. Számos társadalomteoretikus újabban kiterjeszti és felülvizsgálja a differenciálódás funkcionális elméletét. (vö Alexander és Colomy, 1990) Munkájukon olyan kiterjesztést értenek (Colomy 1990: 465),

„amely válaszol különböző korábbi kritikákra, és vádat emel a változás funkcionalista felfogásával szemben. Azért akarja revízió alá venni az elméletet, hogy megmentse azt”. 28. A kiszakadó mechanizmusokat Giddens általában meghatározások segítségével vezeti le. Úgy tűnik, hogy a kontextus-intenzív cseremédiák – noha a szakértői rendszer főleg a bizalomtól és a hit minőségétől függ -, „zárójelbe teszik az időt és a teret a technikai ismeretek kifejlődött módjai révén, amelyek érvényessége független azon kliensektől és gyakorlati emberektől, akik alkalmazzák őket. Az ilyen rendszerek – a modernitás feltételei tekintetében – virtuálisan áthatják a társadalmi élet összes vonatkozását” (Giddens, 1991: 18). 29. Újabban Steven Shapin (1996) kifogásolta, hogy temetjük azt az eszmét, amely hasonlít a tudomány története során előfordult tudományos forradalomra. 30. Marx Károly egyetlen történelmi

törvény tárgyaként tekint korának egyenlőtlen gazdasági fejlődésére. Különösen az ipari társadalom korai keletkezését és erejét vizsgálja Angliában. Az iparilag fejlett társadalom a kevésbé fejlettnek saját jövőbeli képét mutatja De az ipari társadalom tényleges fejlődése különböző országokban az idő, a sajátosság, az összetétel és a változás irányát tekintve nem illeszkedik egyetlen gazdasági fejlődés logikájához sem. Nem lehet megfigyelni semmiféle „uniformizmust az egymásra következésben, semmiféle egyetlen utat, semmiféle fejlődési törvényt. A jövőbeli iparosítók mindegyike, az úgynevezett követő országok, bár erősen befolyásolták őket a brit tapasztalatok – részben félelemtől, részben megdöbbenéstől ösztönözve kifejlesztették saját útjukat a modernizmus felé” (Landes, 1998: 2369. 31. Annak a gondolatnak sokkal részletesebb tárgyalását, hogy a társadalmi átalakulások bővítik a

társadalmi cselekvést, e tanulmány további fejezetében találjuk meg. Akkor megvizsgálom azt az esetet, vagy folyamatot, amit „globalizációnak” neveznek, és ami jó példa a társadalmi viselkedés kiterjedésére. 32. Lásd „A „DNA tesztek bizonyítják, hogy Jefferson apja volt egyik gyermek rabszolgájának”, New York Times, 1998 november 1. 33. Montaigne ([1582] 1958: 817) megfigyelései általánosak és elegánsak: „Az ember nem ismeri saját agyának természetes gyengeségét; nem tesz semmit, kivéve a fürkészést és keresést, és állandóan körbe forog, építkezik és belekeveredik saját munkájába, mint selyemhernyóink és megfullad benne”. 2. fejezet 34. Mill ([1873] 1924: 115) Önéletrajzában tárgyalja a saint-simon-i történelmi rendszerelméletről kialakított gondolkodását. 35. Egy ilyen különbségtétel, vagy minősítés számos ok miatt fontos Néhány okot később fogunk kifejteni. E ponton elég arra rámutatni, hogy amíg

a tudományos ismeret jelentős sebességgel növekszik, a tudományos műveltség” fokával a fiatal felnőttek nem tudnak lépést tartani. Legalább is az Egyesült Államokban, amit a Tudományos Haladás Amerikai Szövetsége (American Association for the Advancement of Science) vizsgálata méréssel bizonyított be. (lásd Times Higher Educational Supplement, 1999 január 22, p 18) 36. A „tudás” eredetének és természetének sokkal kidolgozottabb tárgyalását tartalmazza Stehr, 1994: 5-17. 146 37. Florian Znanieczki (1940: 23) például hangsúlyozza, hogy „minden egyén, aki bármely társadalmi szerepet játszik, rendelkezik saját társadalmi környezetével, és azt hiszi, hogy rendelkezik mindama tudással, ami elengedhetetlen e szerep normális betöltéshez. 38. Vö Simmel ([1908] 1992: 383-455) titokról és a titkos társadalomról nyújtott elemzését láthatjuk Szociológia című művében. 39. Vö Barnes (1995: 85-93) a szociológiában található

interakcionalista szemléletről írt rokonszenvező beszámolót. A közös tudás kitüntetett szerepéről vallott nézetei pedig az elemi társadalmi interakciókról írott vaskos kötetében találhatók. Azonban Barnes (1995: 111) a modern társadalmat nem nevezi tudás-alapúnak, mivel meg van győződve abban, hogy a közös tudás antropológiai állandó. Ebben az értelemben Barnes visszhangozza Florian Znanieczki (1940: 23) megfigyelését, hogy „minden egyén, aki bármely társadalmi szerepet játszik, rendelkezik saját társadalmi körével, és azt hiszi, hogy rendelkezik mindazzal a tudással, ami elengedhetetlen e szerep normális betöltéséhez”. „Néha azt mondják”, írja Barnes, hogy „növekvően tudásalapú társadalomban élünk, ami tökéletesen félrevezető módon írja le a technikai ismeretek szaporodását, a szellemi munka különleges megosztását és a növekvő függést a szakértelemtől, amelyek kétségtelenül mind érvényesek.”

Barnes a tudásalapú modern társadalom lehetséges okait a kognitív átalakulásokra korlátozza. Ezért nem veszi figyelembe az ismeretek által növekvő mértékben áthatott társadalmi struktúra és kultúra eredményeként előálló legtöbb változást, valamint elhanyagolja az egyénekre és a nagyobb társadalmi intézményekre gyakorolt hatásokat is. 40. A posztipari társadalom elméletének elismerését, egyben legbővebb kritikáját tartalmazza Stehr írása 1994: 42-90. Daniel Bell (1971) tárgyalja a modern társadalom elméletének mind távolabbi, mind közelebbi intellektuális előzményeit. Ezt posztipari társadalomnak nevezi 1971-ben publikált esszéjében. Bell „teoretikus tudás” fogalmának néhány előzményét, megértését és alkalmazását lásd Holton, 1962. Daniel Bell (1999) könyvét újra kiadták a szerző új előszavával. 41. Gondoljunk például a tudományos eredményeknek a jogi rendszerben játszott szerepére. (vö Foster és

Huber, 1999) 42. Luhmann (1997: 208) szintén elismeri ezt: „végül is az összes funkcionális rendszer részrendszere a modern társadalomnak. A közöttük lévő kommunikációt nem lehet kívülről szabályozni, de meg lehet akadályozni. Megtörténik az eszmék cseréje és az a tény, amely kölcsönös bosszankodáshoz vezet, a társadalom mint egész nézőpontjából nem véletlen”. 43. A modern társadalmakról, mint tudástársadalmakról adott elemzésem kapcsán közvetlenül nem foglalkozom azzal a vitatható állítással, hogy a tudományos ismeretek „hagyományos” termelése az utóbbi években jelentős változásokon ment keresztül. A tudástermelés új formáiról azt mondják, jelentőségük növekvőben van, amit különbözőképpen hol „finalizált tudománynak” (Böhme és társai, 1973), „poszt-normál” tudománynak (Funtowicz és Ravetz, 1993), „2-es számú termelőmódnak” (Gibbons és mások, 1994), vagy „posztakadémikus

tudománynak” (Ziman, 1995) neveznek. A modern társadalom funkcionalista differenciálódásának elméletével ellentétben a különböző állításokban az a közös vonás, hogy a társadalom és a tudomány közötti határok egyre inkább porózusak és folyékonyak. Nyilvánvaló, hogy a tudomány változik, miként Weingart (1999) kimutatja eme állításokról írt kritikai elemzésében. De hogy pontosan miként változik, valamiképpen megfoghatatlan marad. (lásd még e könyvben a „tudás irányítása” című fejezetet; Weingart és Stehr, 2000). 44. Lásd különösen Drucker (1986) és Lipsey (1992) 45. Alain Touraine ([1984] 1988: 111) jól ragadja meg a lényeges változásokat a társadalmi viszonyokban és célokban azon hosszú időszakokban, amelyekre gondolok. Azt állítja, hogy a kereskedő társadalmakban a „tiltakozás központi helyét szabadságnak hívták, 147 mivel a kereskedők jogi és politikai hatalmától meg kellett az embereknek

védeniök magukat. Ugyanakkor hatalmuk ellensúlyozására jogi fogalmakban rendet kellett definiálniok. Az ipari korszakban ezt a központi helyet igazságnak nevezték, mivel a munka és iparosítás eredményének a dolgozókhoz való visszajuttatása volt a kérdés. A programozott (vagy posztipari) társadalomban a tiltakozás és igények központi helye a boldogság, azaz a társadalmi élet globális képzete ama szükségletek bázisán, amelyet a legkülönbözőbb egyének és csoportok fejeznek ki.” Touraine ([1968] 1971: 3) a „programozott” társadalom kifejezést használja a társadalom új, keletkező típusára, azért, hogy hivatkozzék „termelési módszereik és gazdaságuk természetére”. 46. De az a kérdés rejtve marad, hogy eme reflexiók ellenére miért tételezik fel a tudásról, vagy információról, hogy kiemelt szerepet játszanak a modern társadalomban, avagy nem is vetik fel ezt a kérdést. Ez vonatkozik az információs társadalom

elméletéről szóló számos tanulmányra: „miért kellene uralnia az árukat és a szolgáltatásokat egyaránt átható információnak a világ legnagyobb és legfejlettebb gazdaságait?” (Beniger, 1996: v). 47. Wiio (1985) szerint az „információs társadalom” fogalmat a japán kormány 1972es jelentésében használták először A kifejezés által kiváltott viták végül is gyakran hivatkoznak a posztipari társadalomelmélet nyelvezetére. (vö Lyon, 1986) 48. Az információs társadalom fogalma erősen emlékeztet az olyan technokratikus metaforákra, mint a „nemzeti innovációs rendszerek” (OECD, 19). 49. Gary T Marx (1999: 39) előrejelzi, hogy „azok a személyes információkat összegyűjtő új technikák, amelyek átlépik a régi eszközök fizikai, szabadságot fokozó akadályait, folyamatosan eltűnnek. Ezek a hagyományos módszereknél sokkal mélyebben, szélesebben és finomabban át tudnak lépni az akadályokon – legyen ez fal,

távolság, sötétség, bőr, vagy idő – mint a történelmileg védett személyes információk. A társadalmi rendszereket, csoportokat és egyéneket meghatározó és integritást adó határok egyre inkább átjárhatók. Gyorsan növekszik a kormányzati és a magánszervezetek hatalma, amely törvényen, vagy körülményeken alapulva kikényszeríti a közlést, összegyűjti, elemzi és szétosztja a személyes információkat. 50. Schement és Curtis (1995: 2) valóban erősen bátorítanak bennünket arra, hogy e fogalmakkal gondoljunk az információra: „Ahogy az emberek az „információt” a dolog ismérveivel ruházzák fel, vagy megtestesült anyagi jellemzőnek vélik a dolgok világában, például a piactereken, ösztönzik manipulációját. 51. Ebben az összefüggésben Lazear és Rosen (1981) megfigyelései is relevánsak Lazear és Rosen azt vizsgálják meg, hogy az egyének a modern információs és kommunikációs technikák segítségével miként

nagyobbítják meg társadalmi befolyásuk hatókörét. Azonban Rosen, akárcsak Krugman (1996: 199) azt tételezi fel, hogy az egyének befolyásának bővülése együtt jár az egyenlőtlenség „robbanásával”, mivel az egyének esélyei és a velejáró jutalmak kegyetlen módon rétegeződnek. Rosen előrejelzése szerint a modern társadalmakban a jövedelem struktúrája növekvő mértékben a „harci játékok” tulajdonságaira emlékeztet. 52. Castells (1996: 13) megfigyelései szerint az államapparátus továbbra is aktív és lényeges szerepet játszik a keletkező hálózatos társadalomban, mivel meghatározott módon közvetít a technikai fejlesztések és a társadalmi változások között: „Az állam szerepe, akár leállítja, akár szabadjára hagyja, vagy irányítja a technika innovációt, döntő tényező az összfolyamatban, mivel kifejezi és szervezi azokat a társadalmi és kulturális erőket, amelyek adott térben és időben uralkodnak. 53.

Ebben az összefüggésben Castells (1996: 17) például hangsúlyozza, miért lát meggyőző okot arra, hogy egyetértsen a Daniel Bell által kidolgozott tudás redukcionalista fogalmával. 148 54. Touraine ([1984] 1988: 14) meggyőzően érvel szerintem, hogy valamely társadalom sajátossága nem függhet egyetlen technológiától: „Ugyanolyan mesterkélt dolog számítógép-, vagy plutónium társadalomról beszélni, mint gőzmozdony-, vagy elektronikus motor társadalmáról. Semmi sem igazolja, hogy ilyen jogot tulajdonítsunk egy adott technikának, bármennyire is fontos gazdaságilag.” Azonban Touraine-nek a modern társadalomról adott alternatív „programozott társadalom” elnevezése annyiban hasonlít Castells hálózatos társadalmára, amennyiben ez a fogalom is hangsúlyozza a szimbolikus átalakulást. A „programozott társadalom” találóan megragadja a modern társadalomban bekövetkező változásokat. Touraine ([1984] 1988: 14) ragaszkodik

hozzá, mivel ez a kifejezés fényt vet a társadalom ama képességére, hogy „létrehozza a vezetés, termelés, szervezés, elosztás és fogyasztás modelljeit. Úgy tűnik, mintha az ilyen társadalom, valamennyi funkcionális szintjén a társadalom által gyakorolt cselekvés terméke lenne”. A robosztus technikai determinista paradigma újabb kritikáját megtalálhatjuk Heilbroner 8[1967] 1994), Leyshon és Thrift (1997: 327-336), Grint és Woolgar (1997) írásaiban. 55. A kötőjeles poszt-prepozíció használata a „poszt-ipari társadalom” címke választásában Bell szerint azt mutatja, hogy „átmeneti időben” élünk. 56. Inglehart azt vizsgálja, hogy az egyéni és generációközi értékek változásai miként válaszolnak a gazdasági fejleményekre a háború utáni társadalmakban. Eredményei és értelmezései nem maradtak ellenvetés nélkül. „A tudástársadalmak irányíthatósága” című fejezetemben sokkal részletesebben foglalkozom

ezekkel a lényeges vitákkal. Néhány empirikus vizsgálat azzal érvel, hogy a fejlett ipari társadalmakban a materialista értékekről a poszt-materialista értékekre megyünk át. Az érvvel kapcsolatos mérés vitáját megtalálhatjuk Clarke és mások 1999-es, valamint Davis és Davenport (1999) munkáiban. Inglehart és Abramson (1999) nem értenek egyet kritikusaik következtetéseivel. 57. Az utóbbi évtizedekben a személyes gazdagság szintje hatalmasan növekedett Vannak olyan elemzések, amelyek szerint az egyén számára csökkent a foglalkoztatás viszonylagos jelentősége. Ezért olyan társadalom jön létre, amelyet inkább a fogyasztás jellemez. Ez a várható élettartamban is drámai változásokat idéz elő, amit ugyanezen időszakban meg lehetett figyelni. A fizetett munkaévek és az évente ledolgozott munkaórák száma egész életre biztosítják a háztartás fogyasztásának minőségi szintjét. Ezek az évek és órák az életidőnek kevesebb,

mint felére csökkentek és ez a tendencia folytatódik. (vö Ausubel és Grübler, 1995). 58. A posztmodernitás anyagi alapjainak elhanyagolását és a posztmodernitás elméleti feltételeit lásd Stehr, 1997. 59. Egy kísérletében, magyarázva a technikai elbeszélésekben mindenütt jelenvaló, bár félrevezető determinizmus értelmét, Nye (1997: 180) az ilyen felfogásokat a felvilágosodás óta adottnak tekinti. Az autonóm technika felfogását „részben a kartéziánus térfelfogás ösztönözte, amely a lineáris fejlődést hosszú távon előre jelezte”. Az emberek az olyan „új technikákat, mint az elektromos fény, űrhajó, számítógép, vagy műbolygók, elég hamar „természetesnek” találják. (Nye, 1997: 180) 3. fejezet 60. Hasonlítsd össze Rose (1999: 65) „szabadság, mint ellenállási forma”, „szabadság, mint hatalmi forma”, „versenyben érvényesülő szabadság”, a „kormányzati sürgetés szabadsága”

megkülönböztetéseket. 61. Vö az Arnold Toynbee (1946: 36-41) által kifejtett civilizáció egysége tézis felületességével. 62. Például Malinowski (1955) és Machlup (1984, 1981, 1962) 149 63. A klasszikus szociológus teoretikusok egyike, aki megvizsgálta az etikai viselkedés és a megismerés közötti kapcsolatot és határozottan pozitív kapcsolatot talált közöttük, Max Weber volt. Az Eduard Meyer által javasolt partikularizmust ismertető tanulmányában például Weber ([1905] 1949: 124-125) azt jegyzi meg, hogy az irracionális viselkedésben semmiféle „emberi akaratszabadság” nem nyilvánul meg: „Az empirikus „szabadságérzés” legmagasabb mércéjét összekötjük azokkal a cselekvésekkel, amelyeket biztosan racionálisan tudunk végrehajtani. Azaz minden fizikai és pszichikus „kényszertől”, érzelmi „affektusoktól” és „véletlenszerűségtől” menten. Világos célokat követünk olyan „eszközökkel”, amelyek

leginkább megfelelnek az empirikus szabályoknak” (enyhén módosított fordítás). 64. Ez nem jelenti, hogy az egyének nem rendelkeznek ismeretekkel Csak azt mondja, hogy a tudást nem lehet korlátozni az egyéni cselekedetekre. (vö Gilbert, 1989: 252-253) 65. A tudomány által de-misztifikált tudomány vezetett a kutatás filozófiájához, mivel a kutatás mindaz, ami a tudomány nem lehet. A kutatás ellentmondásokat termel és ez meg van engedve neki. A tudományról feltételezik, hogy véget vet a vitáknak A tudomány távol tartja magát a társadalomtól, a kutatás viszont belebonyolódik. (lásd Latour, 1998) 66. Etimológiailag a hatalom azonban a képességre utal és a „különbségtétel” egyike lesz a „képesség” legalapvetőbb meghatározásainak. Ebben az értelemben a hatalom mint képesség alapdefiníciója egybecseng a tudás mint képesség fogalmával. A hatalmat a társadalmi viszonyokról folytatott vitákban ugyanis rendszerint a szerint

fogják fel, ahogy a hatalmat gyakorolják valami végrehajtásához, vagy valaki felett. Itt mi nem így értelmezzük 67. Az állítás, hogy a tudás a valóság modellje és hogy a valóságot nemcsak megvilágítja, de át is alakítja, egybecseng Borgmann (1999: 1) „információs modell a valóság számára” receptszerű fogalmával. 68. A tudás itt kifejtett koncepciója emlékeztet Ludwig von Mises (1922:14) tulajdonnal kapcsolatos szociológiai meghatározására. Mises szerint a tulajdon mint szociológiai kategória „olyan képességet jelent, amely meghatározza a gazdasági javak használatát”. Az ismeretek tulajdonjoga és így a tudással való rendelkezés hatalma rendszerint nem zárják ki egymást. Ez az exkluzivitást azonban a tulajdon meghatározásával, vagy a tulajdon intézménye révén a jogtudomány igényli. Közismert, hogy a formális jog birtokost és tulajdonost tart nyilván. Különösen azokat az egyéneket ismeri el, akik birtokolnak,

és nem azokat, akik nem birtokosok. A jogi rendszer szemében a tulajdon oszthatatlan Ugyancsak lényegtelen, hogy milyen konkrét anyagról, vagy anyagtalan „dolgokról” van szó. A tudás szociológiai jelentősége hasonlóan elsősorban attól az aktuális képességtől függ, hogy rendelkezünk-e cselekvőképes ismeretekkel. 69. Abból az alapeszméből kiindulva, hogy a tudás létrehozza a cselekvőképességet, természetesen kiépíthetők a tudásformák sajátos kategóriái. Ez attól függ, hogy teljesül-e a tudás lehetőségteremtő funkciója. Hiszek Lyotard ([1979] 1984: 6) kísérletében, aki a fogyasztási költségek és a beruházás különbségtétele analógiájára megkülönböztet „fizető tudást” és „beruházó tudást”. Ezzel a tudás többé-kevésbé megkülönböztethető funkcionális differenciálódási formáira mutat példát. 70. Luhmann-nak ([1992] 1998: 67) a döntéshozatal lehetőségeinek kondíciójáról foglalkozó

megfigyelései talán megengedik a tudás szélesebb használatát. A döntéshozatal „csak akkor és annyiban lehetséges, ha bizonytalan, ami történni fog”. Függetlenül attól, hogy a jövő a legbizonytalanabb, a döntésekben használt tudást többféle más társadalmi összefüggésre is kiterjeszthetjük. Még azokra is, amelyeket egyébként csak rutin tulajdonságokként és szokásszerű viselkedésként jellemzünk. 71. „Interakcionalista” nézőpontból nézve a szervezet, vagy bármely más társadalmi struktúra „szerződéses rendet” hoz létre (Strauss és mások, 1964: 1978). Azonban ez nem jelentheti, hogy egy szervezet bármely tagja folyamatosan hozzáférhet a társadalmi valóság 150 minden vonatkozásához, vagy egyezkedhet felőlük. A szervezeti struktúrának csupán néhány sajátos, korlátozott vonatkozása felett rendelkezhetünk. A tagok csak akkor tudják mobilizálni ismereteiket, ha figyelembe veszik a társadalmi cselekvés eme

kontingens tulajdonságait. Olyan szempontból tervezik meg társadalmi viselkedésüket, hogy végre is tudják hajtani gyakorlati feladataikat. (vö szintén Mead 1964: 555 „reflexív cselekvés” fogalmával) 72. Hasonló fogalmat találhatunk Friedrich Hayek 1945-ös „Az ismeretek alkalmazása a társadalomban” című tanulmányában (1945). Ez a beszámoló ténylegesen a decentralizáció, a helyi tudás jelentősége, és az árrendszer mint információt közvetítő ágens dicséretére készült. Az ár a koordinált helyi ismeretekre kidolgozott és adott válasz Hayek ([1945] 1948: 82) hangsúlyozza, hogy „addig, amíg a dolgok úgy folytatódnak, mint korábban, vagy végül is úgy, ahogy várták, nem merülnek fel döntést igénylő új problémák, nincs szükség új terv kialakítására”. 73. Egy közgazdász újabban olyan tudás-definíciót adott, amellyel néhány konceptuális problémát is felvetett a tudás méréséről és a gazdaságelméletbe

való beépítéséről. Ez részben emlékeztet a tudás mint cselekvőképesség meghatározásra: „A tudást a potenciálisan megfigyelhető viselkedésként vetem föl. Egyének, vagy egyének csoportja képességeként arra, hogy vállalkozzék, vagy másokat ösztönözzön az anyagi objektumok előre jelezhető átalakulásait eredményező eljárásokra”. (Howitt, [1996] 1998: 99) Eltekintve a meghatározás némi ormótlan természetétől, amivel anyagi tárgyak manipulására korlátozza magát, lényegében visszatér az eljárások” és a „megfigyelhető viselkedés” fekete dobozához. Végül úgy tűnik, Howitt – legalább is fogalmi szinten – összemossa a tudást a cselekvéssel. 74. Anélkül, hogy hosszú terminológiai vitákba bocsátkoznék, foglalkozni szeretnék a „megismerő képesség” fogalmával, amit például Giddens (1984: 21-22) használ. Először is gyakorlati tudást (gyakorlati tudatosságot) ért rajta. Így a tudás a társadalmi

cselekvés „normális”, vagy mindennapi hivatkozási pontja lesz, amelyet ha nem is nyilvánosan, de hallgatólagosan sokan elfogadnak. (Giddens, 1984: xxiii) Az így meghatározott tudás a társadalmi cselekvés feltétele. Giddens elvben ehhez az univerzális vonatkozáshoz ragaszkodik. Nem pedig ahhoz, amit ebben a könyvben én vetek fel: a tudás hogyan és miért növekszik; miként oszlik el a modern társadalomban; a tudásalapú szakmák miként közvetítik a tudást; miként növeli az uralmat, szolidaritást, vagy a gazdasági növekedést; milyen hatása van a társadalmi hatalom struktúráira? Giddens érdeklődése arra összpontosul, hogy a tagok között milyen tudásközösség jön létre, függetlenül cselekedeteik nem-szándékolt következményeitől. (Giddens, 1981: 28) Az én érdeklődésem nem az átmenetileg már birtokolt tudásra, hanem arra irányul, amelyet az aktornak újra és újra meg kell szereznie. Giddens egy ontológiai tézist mutat be.

Én alapvetően azzal a ténnyel foglalkozom, hogy egy cselekvő nincs eltelve a tudásával, hanem egyre többet szeretne tudni másoknál. Azzal a problémával foglalkozom, hogy a tudás a társadalmi kontextusokban a társadalmi cselekvés rétegezett jelensége. 75. Ha az ismeretek valóban majdnem akadálytalanul „közlekednek” és tetszés szerint nagyban reprodukálhatók, jelentős értelmet nyerne az eszme, hogy a tudósokat és mérnököket, mint az „új” tudás alkotóit, a modern társadalomban a hatalom tengelyében kellene elhelyezni. 76. Érdemes megjegyezni, hogy Peter Drucker (1969: 269) a „tudásgazdaság” kifejezéssel az ismeretek gazdasági hasznát egyforma mértékben kiterjeszti a tudás valamennyi formájára. Hozzáteszi, hogy a tudás alkalmazhatósága számít, függetlenül attól, hogy „régi-e, vagy új-e”. A gazdaság társadalmi rendszerében „sokkal inkább a fantázia és ügyesség, bárki is alkalmazza, semmint az információ

bonyolultsága, vagy újdonsága a fontos”. Ezzel ellentétben szerintem értelmes dolog különbséget tenni a kezünkben lévő tudáskészlet és a tudás marginális bővítményei között. Az ismeretek előállítása, felhasználása és visszanyerése nem azonos folyamatok. 151 77. Érdemes itt Swidler (1986: 273) kultúra-meghatározását teljes terjedelmében idézni: „Először is ez a definíciója azt a képzetet váltja ki, hogy a kultúra szimbólumok, történetek, rítusok és világnézetek „szerszámos ládája”, amit az emberek különböző helyzetekben használni tudnak különböző problémáik megoldására. Másodszor, a kultúra oksági hatásainak elemzése „cselekvési stratégiákra” fókuszál, amelyek időben tartósan rendezett cselekvéseket jelentenek. Harmadszor, e meghatározás a kultúra oksági jelentőségét nem a cselekvés meghatározott céljaiban látja, hanem abban, hogy olyan kulturális alkotórészeket nyújt, amelyet a

cselekvésstratégiák megalkotásában használnak fel. 78. Crozier számára a humán tudományokból ered az a nézet, hogy a tudásnak nincsenek társadalmi alapjai. Az alapnélküliség az értelmiségiek között létrehozza az elidegenedés általános érzetét és általános sodródást idéz elő a tiltakozás, sőt forradalmi gesztusok irányába. 79. Hasonlítsd össze Lazega (1992) tanulmányát a munkacsoportok „információtermeléséről” és a helyi körülményektől függő viszonyokról információ és döntéshozatal között. 80. Ahogy Giddens (1991: 19) általában megfigyeli, „a bizalom zárójelbe teszi azokat a technikai ismereteket, amelyekkel az emberek a kódolt információkról rendelkeznek, és amelyek rutin módon befolyásolják életüket.” A „technikai tudás” gyakorlati sikeréhez fűződő tapasztalat feltehetően a legerőteljesebb feltétel ahhoz, hogy általános bizalmat építsünk ki az ilyen tudásrendszerek iránt. 81. Az

1950-es évek modern egyetemei mellett szóló állításokkal szemben, amelyek ezeket a modern társadalom legfontosabb intézményének tekintik, az egyetem ritkán tölti be azt a funkcióját, hogy a tudást mint cselekvőképességet bővített hatalommá alakítsa át. (lásd Snyder, 1973: 341). 82. Peter Drucker (1993: 184) azonban megfigyeli, hogy az (új) ismeretek alkalmazása révén nyert kezdeti gazdasági előnyök tartóssá és visszafordíthatatlanná válnak. Drucker szerint ez azzal jár együtt, hogy a nem tökéletes verseny a gazdaság konstitutív elemévé válik. A tudást nem lehetne elterjeszteni, vagy eladni, ha figyelmen kívül hagynánk azt a kontextust, amelyből szétosztottuk, vagy eladtuk. A megmaradt előnyt talán legjobban a kumulatív tanuláson alapuló előnyként lehet leírni. 83. Természetesen lehetséges és semmiképpen sem szokatlan általános kijelentést tenni a szakértők változó tekintélyéről és hatalmáról. (lásd ebben a

könyvben adott kitekintésemben Max Weber tézisét a tudáson alapuló legitim uralomról.) Az állítás arra vonatkozik, hogy a közvélemény milyen mértékben hajlandó feladni kételkedését a szakértők ítéleteiben. De a közvélemény kialakított válasza és a közvélemény különböző szegmensei teljesen komplex és bonyolult ügyet jelentenek. A szakértői tudásra adott válaszminták nemcsak az adott problémától függnek, de számos pszichológiai, politikai és ideológiai megfontolás által is kondicionáltak. Beleértve azok tudásának mennyiségét, akik szerepeiket kénytelenek laikusként meghatározni. A gyakori optimizmust, amely a szakértők hatékonyságát a politikai tanácsadásban látja, gyakran sajátos szkepticizmus és illúzióvesztés is kíséri. Ez befolyásolja a modern társadalom politikájában és kormányaiban játszott szerepük megítélését. (vö Jasanoff, 1990: 9-12) A szakértők által gyakorolt hatalom ténylegesen

törékeny és korlátozott. Az ellenszakértők növekvő jelentősége, a tudományos ismeretek megkérdőjelezhetősége miatt a szakértők semmi esetre sem olyan befolyásosak, mint ahogy azt a modern társadalom fontos elméletei állítják. A szakértői tudás felülvizsgálható természete ellenére a befolyásos elméletek inkább azt hangsúlyozzák, amit Reed (1996: 574) a szakértők erőltetett szerepeként ír le. Ez „a szakértők és szakértelem által egyre bonyolultabbá változtatott stratégiai hozzájárulás. A szervezeti felügyelet és ellenőrzés átható rendszere, ami kikristályosodik a (poszt) modern társadalmakban”. (lásd Castells, 1989; Lash és Urry, 1994; Webster, 1995). 152 84. Az innovációs folyamatokról készült újabb tanulmányok megmutatják, milyen fontos az ismeretek átadása szempontjából a társadalmi hálózatok szoros összekapcsolása. Gazdasági kontextusokban pedig az innovációk végső sikere függ tőle. A

vizsgálatok szerint az emberek cégen belüli és cégek közötti mozgása döntő a tudás transzfer-folyamata számára. (pl. DeBressoon és Amesse, 1991; Freeman, 1991; Callon, 1992; Faulkner, Senker és Velho, 1995). 85. Debra Amidon (1998: 17) a tudásgazdaságban a tudásmenedzsment fogalmát javasolja. Szerinte a „tudás jelentéssel bíró információ” és az „információ kontextussal bíró adat”. Továbbá, ha eme fogalmakat „alkalmazzuk bármely közösségre, arra a teljes tapasztalatra és tanulásra utalunk, amely benne lakozik az egyénekben, csoportokban, vállalatban, vagy nemzetben”. Én kételkedem abban, hogy az ilyen kellően ködös fogalmak túllendítenek-e bennünket azon, hogy az információt és a tudást fekete dobozoknak tekintsük, vagy azon a dilemmán, hogy összekeverhetjük-e az információt és a tudást. 86. Bell (1973: 1575) a tudás „műveleti” fogalmát ígéri a továbbiakban, amikor rámutat, hogy a tudás, „objektíve

ismert, egy névhez, vagy nevek csoportjához kötődő intellektuális tulajdon, és szerzői jog, vagy amit a társadalmi elismerés más formája igazol. 87. Bell információ fogalmának talán némiképpen fejletlen kritikáját találjuk Schiller (1997: 106-109) újabb közleményében. Mindenesetre Schiller hangsúlyozza Bell információ fogalmának pozitivista alkalmazását. A pozitivista használat legelsősorban azt tételezi fel, hogy Bell elhatározta minden olyan társadalmi és kulturális összefüggésnek figyelmen kívül hagyását, amelyekben az információt létrehozzák, vagy felhasználják. 88. Főleg ezen okból Blacker (1995: 1022) azt javasolja, hogy a tudás „agytól függő” (embrained), (függ a fogalmi ügyességtől és kognitív képességektől), „encultured” (függ a kölcsönösen elérhető megértés folyamataitól), „embodied” (függ a cselekvéstől) és „encoded” (függ a jelektől és a szimbólumoktól), azaz az agyba, a

dialógusba és a szimbólumokba van helyezve. Felesleges mondani, hogy a tudás ilyen felfogása ezt a legkomplexebb jelenséggé változtatja. 89. Ha nem tévedek, az információs erőforrás ilyesfajta leírása általában azt közvetíti, ami Gregory Bateson (1972: 482) információ meghatározásával cseng össze, amely az információt a ”különbségről szóló hírnek” tekintette. Valahol Bateson (1972: 381) rámutat arra, hogy információ az, ami „kizár bizonyos alternatívákat”. Azonban az információnak olyan meghatározásával, amely „minden olyan különbségre vonatkozik, amely bizonyos későbbi eseményekben különbséget idéz elő”, szerintem Bateson információeszméje a tudás mint cselekvőképesség fogalma felé közeledik. Nickels Lehman (1997: 198) folytatja Bateson információ-meghatározását, ahol az információ a különbségről szóló hír. Lehman az információt „híreknek” tekinti, amelyek megnövelhetik a népességet,

vagy megváltoztathatják az időjárás feltételeit – riadóztatva egy rendszert, kiváltva új rendszerfeltételeket. 90. Az üzleti számítógép-technika elterjedéséről szóló tanulmányában Attewell (1992: 6) hangsúlyozza, hogy „egy komplex új technika megvalósítása mind egyéni, mind szervezeti tanulást igényel. Az egyéni tanulás magába foglalja a technikával kapcsolatos egyéni tapasztalatok desztillálását. A tapasztalatok sűrített megértését személyes ügyességnek és tudásnak tekinthetjük. Bár a szervezeti tanulás a szervezet tagjainak egyéni tanulásából épül fel, mégis különbözik ettől. A szervezet csak annyiban tanul, amennyiben az egyéni belátások és képességek szervezeti rutinokban, gyakorlatokban és nézetekben megtestesülnek, melyek túlélik az őket létrehozó egyének jelenlétét”. 91. Borgmann (1999: 1-2) az információ és az információs típusok leszármaztatásában szintén hangsúlyozza az

információ jelző funkcióját. Különbséget tesz a „természetes” vagy közvetlen és a „kulturális” és a „technikai” információ között. A megszerzés, a beágyazottság természete sajátos összefüggések között (például a technikai vagy kulturális termékek, mint térképek, vagy transzmissziók), akárcsak az információ átadása szerepet játszik abban, hogy 153 az információt sajátos kategóriába soroljuk be. Egyelőre az információ különböző történelmi szakaszokban keletkezett típusai együtt élnek a modern társadalomban. Azonban Borgmann (1992: 2) szkeptikus a tekintetben, hogy megmarad-e az együttlétezés: „Ma a háromféle információ egyetlen helyen egymásra rétegződik, egymást a második helyre szorítják, felemelkednek, vagy tönkremennek a harmadikon. Azonban a tisztán technikai információ a mai kulturális tájkép legkiválóbb rétege és növekvő mértékben inkább árvíz, mint réteg. Egy özönvíz,

amely elődeit erodálással, feloldódással és eltűnéssel fenyegeti. 92. Sok klasszikus társadalomtudós és írása erőteljesen illusztrálja ezt Herbert Spencer (1897: 591) például a huszadik század hajnalán a Szociológia elvei (The Principles of Sociology” című könyvében eléggé közismert spekulációkra jut a „közeljövőt” illetően. Az általa anticipált fejlemények között van „az egzakt tudás növekedése és elterjedése, amely együtt változik az ember Világmindenségről és Hatalomról kialakított eszméivel. A Hatalomban megnyilvánuló eszmék növekvő mértékben módosítják az egyházi intézmények szabályozó akcióit. Szükségszerűen együtt jár ezzel, hogy az erkölcs vele szövetséges rendszerének elvész a tekintélye. Ma egy feltételezett természetfeletti szankcióval rendelkezünk. És mielőtt helyét elfoglalná a tudományosan megalapozott etika, a korlátokat veszélyesen felpuhíthatja. Más szavakkal, amíg az

irracionális hitrendszerek racionalizációja kétségtelenül társadalmi felforduláshoz vezet, addig a haladás elkerülhetetlen. 93. Toulmin (1972: 405) hangsúlyozza, hogy „a tudományossá tehető és a tudományossá nem tehető cselekvések határvonala ott húzódik, ahol most húzódik, mivel gyakorlati tapasztalataik során az emberek felfedezték, hogy a problémák bizonyos osztályait mind funkcionálisan, mind emberileg kívánatos elszigetelni. A vizsgálat egyes testrészekre szakosodik. Miközben másfajta problémákról kiderül, hogy vagy nem lehetségesek, vagy nem kívánatosak, vagy egyszerre mindkét állítás érvényes rájuk. 94. A tudományos eredmények termelésének sajátos feltételeire vonatkozó utalásomat illetően meg kell jegyezni, hogy nem áll szemben a tudományos kutatás által szorgalmazott tézissel. A tudomány – ellentétben mind a tudományban, mind a közvéleményben elterjedt széleskörű meggyőződéssel -, a társadalmi

gyakorlatnak nem valamiféle sajátosan önálló formája, hanem inkább sokféle módon elválaszthatatlan a társadalmi cselekvés más formáitól. Kulturális és strukturális különbségek vannak a társadalmi rendszerek között. A kérdés az, hogy e különbségek milyen mértékig befolyásolják és határozzák meg a tudományos eredmények használhatóságát. Az úgynevezett „tudományos háborúk”, azaz a tudósok és a szociológusok közötti nyilvános viták ellenére (Irwin, 1994; Fuller, 1995; Sokal, 1996; Labinger, 1997) az igazi kérdés az, hogy a tudományos ismeretek termelésének szervezett feltételei milyen mértékben teszik lehetővé olyan tudástételek megfogalmazását, amelyek lényegében felszabadultak az emberi cselekvés körülményei alól. 95. A befejezetlenség, vagy a cselekvésre irányuló nyomaték hiánya konstitutív a tudományos ismeretek számára: „Mindenekelőtt a hit a cselekvés indítéka, míg a tudomány,

függetlenül attól, hogy milyen messze juthat el, ettől mindig távolságban marad. A tudomány részleges és nem befejezett. Fejlődik, de lassan és soha sincs befejezve” (vö szintén Luhmann, 1986: 154-159). Inkább csak válságszituációkban növekszik annak a valószínűsége, hogy „fejlett” társadalmakban a lakosság nagy része mítoszokat és féligazságokat alkalmaz. Ekkor különböző veszélyek tűnnek fenyegetőnek, ahogy Norbert Elias (1989: 500-501) állítja. Ebben a tekintetben a mai társadalmak nem különböznek a „primitív” társadalmaktól, amelyekben hasonló válaszokat váltanak ki a betegséggel, szárazsággal, viharokkal, vagy áradásokkal kapcsolatos veszélyek. Azonban Elias meggyőződött arról, hogy az ügyek helyzete elvben korrigálható, ha a megfelelő ismeretek egyre szélesebb körben terjednek el a társadalomban. 96. Simmel megfigyeléseit Goethe „Im Anfang war die Tat” (kezdetben vala az Ige) szólása inspirálhatta.

154 97. Az ember mint humán tőke korai bírálata, amely nem erkölcsi és etikai megfontolásokon, hanem a gazdasági kifejtés logikáján alapul, már Shaffernél (1961) megtalálható. Shaffer ellenvetése, hogy a „beruházás” fogalma nem igazán helyénvaló a humán tőke esetében és mindazon „beruházó” megfontolásokban, amelyekben az ember nem alkalmazható a politikaformálás alapjaként. 98. Az Egyesült Államokban található különböző etnikai csoportok gyermekeinek egyenlőtlen iskolai teljesítményével foglalkozó vizsgálatban Farkas (1996) mind az emberi tőke elméletét, mind a kulturális tőke elméletét kulcsként használja, hogy megmagyarázza velük a különböző etnikai csoportok jelentősen eltérő sikerrátáit. Farkas (1996: 10-12) azt javasolja, hogy a kétféle nézetet szintézisbe lehet hozni. Ez jobban megmagyarázza a különböző iskolai teljesítményeket és sokkal adekvátabb szempontot ígér az iskolarendszerben,

vagy azon kívül ható tényezők komplexitása számára. 99. Bourdieu (1999: 58) szerint a fizikai tőke ereje összhangban van a különböző államelméletekkel. Ezt különböző teoretikus paradigmák kontextusában (Marx, Weber, Elias) dolgozták ki, amelyekben az állam döntő ismérve az erőmonopólium, vagy az állami erőszak. Az ezzel kapcsolatos vitákat ebben az összefüggésben nem tárgyalom. 100. Megjegyezhető, hogy Bourdieu kifejtése a kulturális tőkéről erősen emlékeztet Simmel a Pénz filozófiája (The Philosophy of Money) című könyvében ([1907] 1978) az „intellektus” modern társadalomban játszott szerepéről tett megfigyeléseire. Simmel megjegyzi, hogy „a nyilvánvaló egyenlőség, amellyel a tananyagok mindenki számára megszerezhetők, amiben mindenki érdekelt, a valóságban tiszta porhintés. Ugyanez igaz más szabadságok számára is, amelyek a liberális doktrínák szerint az egyént nem akadályozzák meg bármely javak

megszerzésében. E doktrínák azonban eltekintenek attól a ténytől, hogy csak a már ilyen vagy olyan módon privilegizáltaknak van lehetőségük e jószágok megszerzésére. Akárcsak az oktatás lényegéhez – általános elérhetősége ellenére – végül is csak egyéni cselekvés útján lehet eljutni. Így keletkezik a láthatatlan és sérthetetlen arisztokrácia, amely különbséget tesz a magas és az alacsony iskolázottság és műveltség között. Ez pedig nem szüntethető meg (ahogy a társadalmi-gazdasági különbségeket) sem dekrétummal, sem forradalommal, sem az érintettek jóakaratával. Az alacsony sorban élők semmiféle előny hiányát sem érzik olyan megvetőnek, mint, amikor kizárják őket az oktatás előnyeiből. Ekkor érzik magukat igazán elnyomott és reménytelen helyzetben” 101. Bourdieu védelmében el kell ismerni, hogy bármekkora is a tőke mennyisége, elsajátítása azonban például attól a tőkekészlettől függ, amit

már az egyén családjában korábban felhalmoztak. Simmel ([1907] 1989: 439) korábban már megfigyelte, hogy az elsajátítás végül is egyéni tevékenység. Sőt Bourdieu (Wacquant, 1989: 41-42) megvédi magát a szűk „ökonomizmus” vádjával szemben. Az általa választott „tőke”-fogalom például nem jelenti, hogy az érdek szűk, gazdasági felfogását képviselné az egyetemes érdekkel szemben. 102. Bourdieu tőkeelméletével szimpatizáló kritikusok is rámutattak arra, hogy módszerének egyes tulajdonságai problematikusak. Például hivatkoznak arra, hogy a holisztikus előfeltételeket elméletileg általánosan posztulálja. Bordieu hajlamos a kulturális tőkére, mint az akkumuláció és a megkülönböztetés általános médiumára úgy tekinteni, mint amely alkalmatlan a többszörös szakadással és megosztással sújtott társadalom elemzésére. (lásd Lamont és Lareu, 1988); Hall, 1992). 155 4. fejezet 103. Ragone (1996) a divat

elterjedésével kapcsolatos konfliktusos nézeteket elit által irányított, vagy tömegjelenségként tárgyalja. Több mint négy évtizeddel korábban, René König ([1956] 1865: 486) a divatról készült elemzések sokaságában figyelmeztetett arra a rövidlátó feltételezésre, hogy a vevő kifejezetten passzív entitás: „Az üzlet nem alakítja sem az ízlést, sem a divatot, ahogy a naiv megfigyelő gyakran feltételezi, mivel a közvélemény gyakran a szűrés olyan komplex rendszerét fejleszti ki, amely bizonyos aspektusokat elfogad, másokat viszont szigorúan elvet”. 104. Tény, hogy az innováció különböző zavaró következményeinek extenzív felsorolását már korán és ismétlődően kísérte társadalmi és intellektuális változás. Platon és Szokratesz inkább az írott kommunikáció találmányának betegségeffektusaival foglalkoztak. Platon „elismerte, hogy az írás tartalmazza a természetes információ nagy és élő struktúráját

és félt attól, hogy az írott kommunikáció leválasztott csomagocskái könnyen elsajátíthatók, átveszik a valódi bölcsesség helyét, ami nehezen tanulható. Az írás, gondolta, ösztönözné mind a hiúságot, mind a butaságot” (Borgman, 1999: 48). Más szavakkal, az írás tárgyiasult hatásai között van a szakértelem elvesztése, vagy annak a képességnek az elvesztése, hogy hatékonyan ellenőrizni tudjuk az információ mennyiségének növekedését a társadalomban. De a gyors társadalmi változások miatt azért is csökkenhet a kompetencia, mert elveszítjük azokat a kontextusokat, amelyeken belül az ilyen képességeket hatékonyan lehet praktizálni. A kognitív gyakorlatok növekedésének ilyen kritikáját mind a mai napig nagy meggyőződéssel hangoztatják. A modern társadalomban azt tekintik releváns kontextusnak, amely a megszerzett ügyességet gyorsabban szünteti meg, mint ahogy az uralkodóvá váló új kontextusok keletkeznek. A

szoftver ügyességek elavulása erre a legjobb példa (lásd Hubig, 1999). 105. Narr [1979] 1985: 37) például azzal érvel, hogy „a termelésben és a bürokrácián belül létezik a teljesítmény és a szabályozás logikája” és félreértés lenne arra gondolni, hogy „a magánszférát, a szabadidőt és az autonóm személyiségeket magukra lehet hagyni. Csak azt lehet magára hagyni, amit magunk mögött hagyunk, amire többé már nincs szükség”. 106. Donald Levine (1985: 164-170) egy sereg meggyőző érvet próbált meg felhozni annak bizonyítására, hogy Weber miért tesz pesszimista kijelentést a modern élet racionalizálásának korlátozó hatásairól. Idézetünket más megfontolásokkal kellene enyhíteni, amelyek kimutatnák, hogy Weber pesszimizmusa nem egészen olyan sötét, mint amilyennek látszik. Nem témánk annak felvetése, hogy egy sokkal differenciáltabb, bizonytalanabb értelmezés igazolható-e, vagy sem. Weber megrögzött nézeteinek

meggyőző volta a modern társadalom rákövetkező generációinak megfigyelői szerint ebben az összefüggésben sokkal fontosabb. 107. Webster és Robins (1986: 346) szerint az információs technikai ellenőrzés „ugyanazon elosztása a hatalomnak és ellenőrzésnek, bár megszabadult Bentham kő és tégla ősalakjának architekturális korlátaitól. Az információs forradalom” alapján nem csupán a börtön vagy a gyár, de a társadalmi totalitás is hierarchikus és fegyelmezett panoptikus gépezetként lép funkcióba”. 108. Wolf-Dieter Narr ([1979] 1985: 43) hangsúlyozza, hogy „az információ, a média és a kommunikáció különböző formáinak iránya és meghatározó mozgató erői nem az egyének szükségletén, potenciálján, vagy társadalmi szervezetén, hanem a tőkemegtérülés logikai imperatívuszán múlnak (ökonomische Verwertungslogik)”. 109. Hasonlítsuk azonban össze Giddens (1981: 112) Foucault kritikájával, amely ebben az esetben

talán saját érvelésére is alkalmazható. Giddens azt kérdezi, vajon Foucault nem értékeli le az állami hivatalok ellenőrző és fegyelmező képességeit olyan mértékben, 156 hogy az ellenőrzésnek alávetett szubjektumok magukat „megismerésre képes ágensnek” minősítsék, ami véget vethet az ellenállásnak. 110. A mérési idő, az óra és a menetrend nem tekinthetők egyszerűen fegyelmező eszközöknek. Bár diverzifikáló eszközök, amelyek „megengedik nekünk, hogy a tevékenységek és viszonyok széles körét sűrű és pluralisztikus társadalmi hálózatba szinkronizáljuk és koordináljuk. Ezzel kiterjesztve bennük az egyéni és szervezeti rugalmasság lehetőségeit” (Sirianni, 1941: 241). 111. Sokan gondolják, hogy a centralizált ellenőrzés és szabályozás veszélyben van a modern társadalomban. E nézet támogatói közül azonban többen nem fogadják el a tudomány Arnold Gehlen által kialakított felfogását. (1949: 12)

Mindazonáltal egészen jól megfogalmazzák azt az ismeretelméleti felfogást, hogy tudománynak és a technikának majdnem végtelen a hatalma. Gehlen azt írja, hogy a természettudományos kutatásban nem az egyes tudós „teszi fel” a problémákat, nem is ő „dönti” el a felfedezések alkalmazását, ahogy a laikus elképzeli. A problémák meghatározása a már felfedezett ismeretekből és a kísérlet logikájából következik és így az eredmény kontrollja már része a kísérleti tudásnak. A felfedezés alkalmazásáról szóló döntés nem szükségszerű. Ez a tudós nevében, a tárgy tanulmányozása révén történik. A megismerés folyamata bensőleg technikai folyamat A tudomány, a technikai alkalmazás és az ipari hasznosítás közötti viszony automatizált és etikailag közömbös felépítményt hoz létre. Radikális eltérés csak akkor képzelhető el, ha ez a folyamat szélső kezdőpontjánál (a megismerési vágynál), vagy a folyamat

befejező pontjánál (a fogyasztási igénynél) kezdődne el. Mindegyik esetben az aszkétizmus, ha egyáltalán jelen van, jelezne egy új korszakot.” 112. Hasonlíts össze a Winner (1980: 121-136) által kezdeményezett vitával, hogy a technikai termékek tartalmaznak-e politikai preferenciákat. (Joerges, 1999; Woolgar és Copper, 1999). 113. Attewell (1987) a számítógép-technika ellenőrző tevékenységét vizsgálta meg egy nagy orvosi biztosító társaság irodájában. Nem találta úgy, hogy a számítógép izzasztó körülményeket teremtene a munkahelyen. A menedzsmentnek a múltban is voltak felügyeleti eszközei, amelyek alapján meg tudták mondani, hogy véleményük szerint ki a jó munkás, de eléggé korlátozott volt a menedzsment céljaihoz szükséges információ mennyisége. Eltekintve a kemény felügyelet által teremtett ellenállástól, az irodai dolgozókkal való bánásmód inkább a cég szervezeti kontextusától és környezetétől,

benne a dolgozók keresleti és kínálati egyensúlyától függ. 114. A dolgok ugyanezen állapotát úgy is le lehet írni, ahogy Ravetz (19: 111) teszi, miszerint „jelenleg erősen instabil helyzetünk leginkább destabilizáló eleme a technobürokraták diszkreditálása, akik arra tartanak igényt, hogy javunkra a természetet és a társadalmat megépítsék”. 115. A globális felmelegedés bár nagyon fontos, de csak egyik újabb példája a tudomány által a politika számára felfedezett problémáinak. A globális felmelegedés soha nem volt mindennapos ügy mindaddig, amíg a tudomány fel nem fedezte. 116. Hasonlíts össze mit mondott Collins ([1985] 1992: 83-89) a kísérletezők regressziójáról. 117. A legális uralom alapját a normatív szabályok mintáinak „legalitásába” vetett hit és azok joga alkotja, akik ilyen szabályok alkalmazásával maguknak tekintélyt szereztek. (Weber, [1922] 1964: 328). 118. A „racionális szervezet” fogalma

fejlődésével foglalkozó kifejtést lásd Karl Mannheimnél (1935: 28-30). 119. Vajon van-e ellentmondás Weber munkájában a tudás iránti érdeklődését tekintve? Egyfelől érdeklődött az iránt, hogy az egyéni szabadságok és a pluralisztikus uralom miként valósulnak meg a fejlett nyugati társadalmakban. Másfelől hangsúlyozta (és bizonyos 157 körülmények között pozitíven értékelte) a növekvő racionalizáció folyamatát, a cselekvés kontextusának technologizálását és így a modern társadalmakban az egyén passzivitását. De ezeket a kérdéseket itt nem tárgyaljuk (azonban lásd Alexander, 1987). 120. Webernek bizonyára nehézségei voltak az olyan társadalmi szervezetek elképzelésében, amelyeket nem felülről lefelé hoztak létre, hanem alulról felfelé. Talán ez az Internet esete. De még várnunk kell arra, hogy meglássuk, vajon a szabályozás és ezért a bürokratikus szervezeti felépítés elkerülhetetlenül lerohanja-e

és áthatja-e az Internetet a jövőben. A tartalomszabályozásra bizonyára lesznek kísérletek a különböző társadalmi és nemzeti kontextusokban. De teljesen más ügy, hogy ezek hatékonyak lesznek-e? 121. Alain Touraine ([1984] 1988: 11) vezető társadalomteoretikus „folytatja azt a hagyományt, miszerint a probléma azoknak a feltételeknek a feltárása, amelyek olyan társadalmi viszonyokat hozhatnak létre, ahol a szabadság és nem az elnyomás (hol rejtett, hol nyitott) formái uralkodnak”. Aronowitz (1988: xii), ezeket a változásokat a társadalom növekvő „historicitásának”, azaz a társadalom ama képességének nevezi, hogy önmagára hasson. Az emberi cselekvőség bővülése és ezzel a historicitás magasabb szintje magával hozza, hogy a szereplők növekvő mértékben érvényesítik a „lelkiismeret és tudat fontosságát és jogait”. 122. Ezek a fejlemények nyilvánvaló hasznuk mellett nehézségeket is felvetnek Az ügyek ilyen

állapota által létrehozott egyik dilemma, hogy a politikai rendszer dolgokat működésbe hozni tudó képessége még kifejezetten a szavazóktól függ-e? Az alapvető reformokra való képtelenség például hozzájárul a politikai rendszerbe vetett bizalom eróziójához (pl. Inglehart, 1997: 293-323), és talán növeli a politika hiábavalóságába vetett érzést. 123. Calhoun (1992: 218) kevésbé fatalista és determinista felfogást dolgoz ki az (új) technikák modern államban játszott szerepéről, mint Schelsky és Marcuse. Általános ítélete szerint azonban „az új technikák a legalapvetőbb trendeket kiterjesztik a társadalmi integrációra, sokkal gyakrabban, mint ahogy gondolnánk”. Ezzel megismétli Marcuse és Schelsky tételét a technikai fejlemények konzerváló erejéről. Nyilvánvaló, hogy a modern információs és kommunikációs technikák várt társadalmi és gazdasági hatásairól készített jelentések csak néhány évvel később

(például Castells, 1996) hajlamosak hangsúlyozni a modern információs és kommunikációs technikák felszabadító erejét. De Calhoun (1992: 224225) elutasítja azt a gondolatot, hogy beléptünk egy új társadalomba, mivel nincs alapvető váltás a társadalmi integráció formájában. A változások, „amelyek többé-kevésbé előfordulnak, csak a változások részei és áthúzódnak a modern korszakon.” (Calhoun, 1992: 225) 124. Popper Teorémája azonban hasznos megjegyzés a „jövőtanulmányoknak” a jövőbeli viselkedésére gyakorolt jelentőségéről. 125. Az erősen differenciált tudás ellenére, a szakértők – a nem szakértőkhöz viszonyítva – kompenzálják a tudás és ügyesség, vagy kontextus elosztásának hierarchikus jellegét. Ebben a „technikai” ügyeknek adnak elsőbbséget a modern társadalomban (vö Barnes, 1999). Ezért elsősorban válaszolni kell azokra a kérdésekre, amelyek a szakértők hatalmának határairól,

valamint a demokratikus politikai kultúra sorsáról szólnak az intellektuális munka rendkívüli megosztásának körülményei között. 126. Az újabban közkedvelt, de pontatlan, vagy vitatott „irányítás” fogalmának vitáját megtalálhatjuk Rhodesnél (1996), aki legalább is hat jelenlegi használatát különbözteti meg a fogalomnak. Noha az „irányítás” fogalma nem szinonim a kormánnyal (lásd Rosenau, 1992: 4), a figyelem fókusza a kormány gyakorlati hatékonyságára, teljesítményére, vagy a kormányzási tevékenységre esik, bármilyen formát is öltsön fel a gyakorlatban. 127. A Társadalom társadalma (Die Gesellschaft der Gesellschaft) című főművében, Luhmann (1997a: 806-807) beleegyezik abba, hogy „minél több gondot fordítunk a 158 részletekre, annál jelentősebbek azok a deviációk, amelyekhez a funkcionális differenciálódás elmélete vezethet”. 128. E ponton elemzésem a kormány sokkal funkcionálisabb és kevésbé

normatív demokratikus fogalmát követeli meg. A normatív szempont hangsúlyozza a jogokat és a részvételt, amelyek biztosítják a demokratikus jogokat. A funkcionális konstrukció az „elitek” békés, versenyző cseréjének lehetőségét hangsúlyozza. A verseny nem a verseny kedvéért folyik, hanem olyan mechanizmusnak tekintjük, amely optimalizálja a szűkös politikai kompetencia elosztását és a politikai döntések legitimitását (vö. Eder, 1995) Noha az eredményeket, vagy hiányukat hangsúlyozom, nem javasolok tisztán instrumentális megközelítést. Az eredmények ugyanis értelmezésektől, szimbólumoktól és folyamatoktól függnek. 129. Továbbá elégséges talán csupán felsorolni néhány olyan feltételt, amelyek láthatóan (vagy még) jellemzik a modern kormányzást. Ezek időről-időre felelősek a siker elmaradásáért és a kormány ügyintézéséért: 1) hatástalan irányítás, 2) több modern állam erős eladósodása, 3) a

bevételek csökkenése. 130. Nézetem szerint e folyamat egyik empirikus megnyilvánulása, hogy jelentősen megnövekszik azoknak a szavazatoknak az aránya, amit a nem hagyományos pártok szereznek meg. Olyan pártok, amelyek húsz évvel ezelőtt, legalább is az európai választásokon, még nem is léteztek. Ugyanennek a trendnek sokkal pesszimistább értelmezése, hogy a hagyományos politikai pártok szavazati arányának csökkenése azt jelzi, hogy a választó közvéleménynek mind bal- mind jobboldalán zavar, bosszúság és a politikai elkötelezettség törékenysége van. (lásd Dahrendorf, „Új munka és régi szabadság – megjegyzések a harmadik útról” Neue Zürcher Zeitung, 1999 július 14, p. 7) 131. Erősen kétséges, hogy a nemzeti termék aránya önmagában érvényes mutatója-e az állam beavatkozó és újraelosztó szerepének. 132. Ahogy Bell (1973: 326) megfigyeli, a társadalmi beszámoló ilyen rendszerének „a társadalmi mutatók egész

sorával kellene kezdődnie, amely sokkal szélesebben értelmezné a gazdasági haladás értelmét, mint ahogy ma ismerjük. A Társadalmi Beszámolás Rendszere az emberi erőforrások hasznosítását négy területen mérné meg társadalmunkban: 1) az innovációk társadalmi költségeinek és tiszta hozadékának mérése; 2) a társadalmi betegségek mérése (például bűnözés, családi szétszakadások); 3) a „teljesítés sorrendje” a meghatározott társadalmi szükségletek területein (például lakásépítés, oktatás); és 4) a gazdasági lehetőségek és társadalmi mobilitás mutatói. 133. Akik hisznek a kormányozhatatlanságban, azok számára a modern demokráciák állampolgárságának jelentésváltozása erősen negatív konnotációt vesz fel és a „civil felelősség hiányává” válik. (Crozier, 1975: 16) 134. Ahelyett, hogy a megbízható tudás forrása lenne, a tudomány a bizonytalanság forrásává válik. Ellentétben a racionális

tudományos elméletek sugallatával, ezt a problémát nem lehet megérteni, vagy orvosolni a „jó” és a „rossz” tudomány közötti megkülönböztetéssel (vagy az áltudomány és a helyes, azaz valódi tudomány közti különbségtétellel). Végül is, ki tudná ezt megtenni a bizonytalanság ilyen feltételei között? 135. John Keane (1988: 6-11) megvizsgálja a nyilvánvaló ellentmondást az állam szerepével kapcsolatos neo-konzervatív felfogásban. Egyfelől az ilyen tárgyalás kedvez az állam és politikája funkciói szisztematikus csökkentésének. Másfelől azonban foglalkozik a politikai uralom elvesztésével (lásd szintén Ralf Dahrendorf megjegyzéseit a Kormányozhatósági Tanulmányból, amit újranyomtatott Crozier, Huntington és Watanuki, 1975: 188-195). 136. A jelenlegi nem konform beszámolók egyike az állam olyan feltételezett nehézségeivel foglalkozik, amelyek korlátozzák mandátuma hatékony betöltésében. Ezzel kapcsolatban a

legtöbb kutató a társadalmi igények fontosságára és az ügyfelek 159 türelmetlenségére hivatkozik. Az említett tanulmányban Gianfranco Poggi (1982: 359) megfigyeléseit olvashatjuk a bürokratikus szervezeti minták szívósságáról. „Az állami uralom hatástalan funkcionálása összekapcsolódott a bürokrácia burjánzó gigantizmusával, fragmentációjával, befelé fordulásával, amelyek felelősek „az állami apparátus költségességéért, lassúságáért és működési módja hatástalanságáért”. 137. Félre fogom tenni a kérdést, vajon lehetséges és értelmes-e elsősorban belső okoknak tulajdonítani a kormányozhatóság hanyatlását? Huntington (1975: 104) például hangsúlyozza, mivel a kormányoknak növekvő nehézségeik vannak a belpolitikai célok elérésében, figyelmüket egyre inkább átterelik a külpolitikára, ahol feltételezhetően könnyebb sikereket elérni. Noha „a demokrácia kormányozhatóságának hazai

hanyatlása hanyatlást jelent külföldön is.” (Huntington, 1975: 106) Ebben a sajátos esetben, akárcsak a kormányozhatóság hanyatlása tézisének sok más részletében is – akár az utólagos előrelátás javára is – a történelmi körülményektől erősen függő politikai, gazdasági és kulturális tulajdonságokat nehéz kifejteni azokból a sajátosságokból, amelyek sokkal tartósabb jelentőségűek. 138. A kormányprogramok és politikák szerepének jelentős kibővülését a demokratikus társadalmakban klasszikus liberális megfontolások is kísérték. Ezek féltek attól, hogy a kormánykiadások és tevékenységek kibővülése hátrányos hatást gyakorolhat az emberi jogokra és az egyéni civil szabadságokra. Talán fordítva áll a helyzet Dahl (1999: 919) szerint „az érett demokráciákban, ahol a gazdaságban játszott szerepével mérjük a kormány erejét, ott biztosítják legjobban a civil és politikai szabadságokat”. A

kormányzati kiadások lényeges része ezekben az országokban oktatásra, egészségügyre és a jövedelem fenntartására megy. Mindenesetre a legbonyolultabb pontos oksági kapcsolatot megállapítani a kiadások, a jó kormány és a demokratikus gyakorlatok védelme között. 139. Kevés társadalomtudós gondolja, hogy a társadalomtudományoknak szerepük lenne a fejlődésben. Különösen nem osztják azt a felfokozott várakozást, hogy az állam elvben képes megoldani a társadalomtudósok által megoldást igénylő problémákat. A kutatók egyike, aki vádolja a társadalomtudományokat, Friedrich Tenbruck (1977: 144). Szerinte a társadalomtudományok központi szerepet játszanak abban, hogy a problémákat társadalmi problémaként fogalmazzák meg. Társadalomtudományi konstrukciókon alapuló megoldásokat is ígérnek. Ezért Tenbruck szerint a társadalomtudományoknak rendelkezniök kellene a gyakorlati hibák hosszú listájával. Tenbruck végső soron a

társadalomtudományokat közvetetten felelősnek tartja azért, hogy növekszik a szakadék a teljesítmények és az elvárások között. 140. Crozier, Huntington és Watanuki (1975: 6-7) például beazonosítanak egy ellenséges kultúrát, amelytől a demokratikus társadalmak szenvednek. „Opportunista, „érték”orientált értelmiségieket jelent ez a kultúra, akik gyakran lejáratják a vezetőket Megkérdőjelezik a tekintélyt, leleplezik és de-legitimálják a létrejött intézményeket”. A hagyományos társadalommal szembeni fenyegetés, bármely réteget képviseljenek is, mint jól tudjuk, rövidéletű. („A fenyegetés komoly, ahogy a múltban arisztokrata klikkek, fasiszta mozgalmak és kommunista pártok be is bizonyították”). Crozier (1975: 25; 33- 37) továbbá a hagyományos társadalmi kontrollmechanizmusok, egyházak, iskolák, kulturális szervezetek morális tekintélyének összeomlását és a tömegmédiát okolja abban, hogy a

dezintegráció erősítésével veszélybe sodorja a nyugati társadalmakat. (szintén Crozier, 1984) 141. Én sem szándékozom a politika kérdését a tudástársadalomban technokratikus kérdésekre korlátozni. Ekkor azt kellene például mondanom, hogy a legsürgetőbb követelmények egyike a társadalomtudományok elmaradottságának leküzdése, a „gyógyítást” szolgáló praktikus társadalomtudományi ismeretek előállítása. 142. Ahogy Rose (1979: 31) állítja, „az egyetértés és a hatékonyság kölcsönösen összefüggnek, bármely közpolitika sikere igényli az érintett állampolgárok együttműködését”. 160 143. A modern állam számára biztosított legitimitás alapjaiban lévő változás, ahogy néhány szerző sajátos erővel hangsúlyozza, a transzcendentális fogalmaktól való leválást is magába foglalja. (vö Hennis, 1977: 18-19) 144. Theodor Schieder (1977: 40) definíciója a kormányozhatatlanságról egészen jól hivatkozik

erre a gondra: „A kormányozhatatlanság azt jelenti, hogy a végrehajtó paralizált és képtelen cselekedni Az úgynevezett legitimációs válság eredhet az állampolgárok közötti konszenzus hiányából, abból, hogy elveszett az államba vetett bizalom.” 145. Crozier (1975: 16) különbséget tesz a szabályok és azon cselekvők között, akik befolyásolják a döntéshozatalt és az implementációs játékokat. Ahogy a tudás mint cselekvőképesség tárgyalásánál már hangsúlyoztuk, valóban fontos megérteni, hogy a politikai döntések nem azonosak tényleges megvalósításukkal és hogy a nehézségek, amelyekbe beleütközünk, kontextusonként jelentősen különbözhetnek. Az állam kormányzóképességét bizonyára nem lehet megítélni csupán döntési képességén. A döntések implementálásának és realizálásának képességét is figyelembe kell venni. Végül is – talán szimbolikus értéküket leszámítva – mennyire hasznosak a

döntések, ha nem valósítják meg őket? 146. A társadalmi integráció és a rendszerintegráció közötti különbségtételt Offe tárgyalja. Különbség van ugyanis az egyének által követett szabályok és a kollektív szintű szabályszerűségek között, ahol az utóbbiak önimplementálók. Amikor Offe ([1979] 1984: 3) leírja az állam hatékonyságának elvesztését, mindkét dimenziót figyelembe veszi: „A társadalmi rendszerekről akkor mondható, hogy kormányozhatatlanok, ha tagjaik az általuk követett szabályaikkal megsértik saját lefektetett funkcionális törvényeiket, vagy ha nem cselekszenek úgy, hogy a törvények ugyanakkor funkcionálni tudjanak” (Offe, 1979: 313). 147. Sokkal általánosabban, a felvázolt fejleményeket gyakran a politikai cselekvés kondíciói komplexitása növekedéseként írják le. (például Skolnikoff, 1976) Beleveszik ebbe a leírásba, hogy a problémákat gyakran akaratlanul is importálják a nemzetállamokba.

Valamint a lehetséges politikai válaszok „külső irányultságát” is importálják. (vö Hennis, 1977). 148. Friedrich Tenbruck (1977: 135) szerint a tudat olyan mértékben korlátozott, amennyiben a cselekvés kondíciói „manipulálhatók”. Néha elavultnak deklarálják a korlátokat, mondván, egyre inkább képesek vagyunk a politikai viselkedést racionálisan tervezni és kontrollálni. Továbbá a korlátokkal kapcsolatos tapasztalataink is növekszenek a mindennapi életben. 149. Úgy tűnik, legalábbis az Egyesült Államokban nincs kapcsolat a hanyatlóban lévő politikai bizalom és a hanyatló szavazói elfordulás között. Bár a hanyatló bizalom hat a választói kedvre. A haszonélvezet a tiltakozás kontextusától függően változik (vö Harrington, 1999). 150. Ronald Ingelhart (1997: néhány nagyon elkötelezett empirikus elemzést készített a modern államról. Meg van győződve arról, hogy a kormányok a fejlett társadalmakban „a régi

ismerős feladatokat ugyanolyan jól végzik el, mint bármikor”. Kiterjedt empirikus vizsgálatot kellene elvégezni. Kidolgozásra várnak a teljesítmény kritériumok, amiket össze kellene kötni az elvárásokkal stb. Ezáltal sokkal lényegesebb olvasatához jutnánk az állam „munkavégző” képességének. Kevés kétség lehet afelől, ahogy a mindennapos politikai ügyek viselkedése mutatja is, hogy a valódi konfliktusok, szakadások és ellentmondások tovább léteznek a modern társadalomban. 151. Az ilyen de-politizálódás különös hangsúlyt kaphat a téves elvárásokra adott válaszokban, hogy elsőszámú ágensként az államnak kellene foglalkoznia a növekvő számú makacs problémákkal. 161 152. A politikai pártok platformjának, vagy spektrumjának újrarendeződése szintén végbemegy. Attól a jogi alaptól függ, hogy bátorítja-e, vagy gyengíti az új politikai szervezetek kialakulását. 153. Sokkal konkrétebben, Inglehardt (1987:

1297) számba veszi azokat az ügyeket, amelyek a jelenlegi politikai vitákban folynak a környezeti kockázatokról, lefegyverzésről és alternatív energiaforrásokról. Ezek példák a poszt-materialista politikai problémákra 154. Egy másik kritikus válasz Inglehart tézisére olyan kutatóktól jött, akik szerint a posztmaterialista értékeket a munkanélküliség idézi elő. Pontosabban a munkanélküliség magas szintje bátorítja az ilyen értékek kialakulását. Inglehart és Abramson (1994: 350) azt válaszolták, az empirikus adatok világosan mutatják, hogy a munkanélküliség korrelációban áll a materializmus növekedésével. Inglehart tézisének másik kritikája szerint a fiatalabb és idősebb kohorszok között megfigyelt értékkülönbségek egyszerűen életciklus hatások: például az egyének sokkal inkább materialistává válnak, mint életkoruk indokolná. Inglehart és Abramson (1994: 350) válasza, hogy valószínűleg inkább a

generációs helycsere, semmint az életciklus felelős a posztmaterialista értékek növekedéséért. 155. Abramson és Ingelhart (1995: 86) sokkal differenciáltabb felsorolását adják a formális képzés szintjéhez kapcsolódó jellemzőknek és tapasztalatoknak: „Szerintünk az „oktatás” ténylegesen rengeteg különböző változót érint: 1) mind formális, mind informális indoktrinációt; 2) a válaszadó jelenlegi társadalmi-gazdasági státuszát; 3) a szülők társadalom-gazdasági státuszát a válaszadó felnövekedésének évei alatt; 4) a történelmi korszakot, amikor a válaszadó született és tanult; 5) a különböző megkívánt ügyességek elsajátításának mértékét; 6) a válaszadó információs szintjét, mivel ezek a képességek megkönnyítik az információ megszerzését”. E tényezők és tapasztalatok viszonylagos fontosságát a sajátos függő változó alakítja ki. Ugyanakkor a jegyzék ténylegesen lebecsüli az

oktatási rendszer ama szerepét, hogy világias átalakulást idéz elő a kognitív ügyesség szintjében, az ismeretek növekedésében és emeli az oktatás általános szintjét. 156. A fejlett társadalmakban a kérdőíves vizsgálatok kimutatták, hogy az alacsonyabb iskolai látogatottság „konzervatív” elkötelezettséggel és világnézetekkel függ össze. Ebből néhány kutató arra következtetett, hogy a posztmaterializmus kialakulásának (vagy hiányának) „kulturális” felfogása teoretikusan sokkal meggyőzőbb „magyarázat”, összehasonlítva Inglehart „materialista” felfogásával. (például Houtman, 1998) Azonban Inglehart némiképpen egydimenziós módszerével szemben felhozott néhány ellenvetés ebben az esetben is mobilizálható. Olyan nézőpontra van szükség, amely kielégítően kombinálja a kultúra és a gazdasági kondíciók közötti kapcsolatokat. 157. A társadalmi egyenlőtlenségről és tudásról szóló rövid

beszámolómban felsoroltam néhány olyan sajátos cselekvőképességet, amelyek úgy jöttek létre, hogy az egyének és kiscsoportok jobban hozzáfértek a tudás készletéhez. 158. Ahogy Cerny (1990: 197) megfigyeli, „a nem-állami szereplők cselekvései és más struktúrák az államhoz egyre inkább részleges módon közelednek. Nyomásgyakorló csoportokat, politikai igényeket, ügyek hálózatát és politikai allokációs folyamatokat hoznak létre egyes ügyekben, vagy ügyek korlátozott csoportjában”. 159. A kultúra és politika szintjén megfigyelhető, hogy néhány országban a helyi értékeket nyomatékosabban üdvözlik és a tradicionális értékeket újraértékelik. Ez a fordulat talán azokra a sokkal általánosabb társadalmi fejleményekre válaszol, amelyeket leírtunk. Végül az aktív résztvevők öntudatát is képviselheti az ilyen mozgalmakban. „Az állambürokratikus kapitalizmus egyenlősítése, a settenkedő középszerűség,

tömegkultúra, az uniszex társadalom ellen tiltakozik”. (Friedman, 1989: 54) Azonban egy ilyen diagnózis egyidejűleg tartósítja az állam múltbeli hatalma hatékonyságának mítoszát, és aláértékeli azokat az alapvető átalakulásokat a társadalom struktúrájában, amelyek a fontos kulturális váltás előfutárai lehetnének. 162 160. Jacques Ellul nyomán Schelsky az úgynevezett „szervezeti technikákat”, valamint a „humán technikákat” (Humantechniken) a termékek technikai termelése logikai kiterjesztésének tekinti. Ezáltal a modern technika természetéről adott tágabb meghatározása részének tekinti őket. 161. Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell az Anthony Smith által tett óvatos megfigyelésekre (1982: 2), miszerint könnyen megigéznek és megfélemlítenek bennünket a technikai fejlődés feltételezett társadalmi következményei: „Az átalakulások dimenziói paralizáltak bennünket. Részben, mivel

internalizálnunk kellett egyfajta whiggianus elvet, miszerint a gép „termeli” a mérés társadalmi hatásait, vagy legalább is ennek megfigyelhető változatait. A baj az, hogy a technikai és társadalomtörténet nem függhet össze ilyen módon, mivel az extrapolált trendek minden időben hajlamosak a gráf mellé lőni. A spekuláció jelenlegi szakaszában sokat segítene, ha lenne néhány javított metaforánk a társadalmi változásra, amelyek kisebb hangsúlyt fektetnének a technikára, és nagyobb nyomást gyakorolnának a technika kiindulópontjának tekintett társadalmi szükségletekre”. 162. Ha demonstrálható az értékekben nemzedéktől függő változás, azonnal érvelni lehetne, hogy a fiatalabb munkások az idősebbeknél rövidebb idő alatt alkalmazkodnak az új értékorientációkhoz. 163. „Az iskolázás hosszú évei a személyt mindenre alkalmassá teszik, kivéve a tudásmunkára. (Drucker, 1969: 284) 164. Drucker 1969-ben elsőnek

fejlesztette ki a tudás-alapú munka kínálati növekedésének felfogását. Két évvel korábban a technika és a társadalom huszadik századi kapcsolatáról írt tanulmányában még sokkal konvencionálisabb értelmezést javasolt az oktatás és a munkapiac kapcsolatára. Ebben az esetben Drucker (1967: 27) még úgy érvel, hogy „az oktatásra fektetett hangsúly megváltoztatja a társadalmat. Biztosítani kell, hogy az oktatáshoz mindenki jusson hozzá, mivel a társadalomnak minden olyan képzett emberre szüksége van, akit csak meg tud szerezni” (az én aláhúzásom). Illusztrációs okokból szükséges emlékeztetni arra, hogy az 1840 és 1970 közötti 130 évben, amikor az USA népessége tizenkétszeresére növekedett, a főiskolai jelentkezők száma 417-szeresére növekedett. (lásd szintén az 1 sz táblázatot). 165. A két minta főiskola felsősök longitudinális vizsgálatain alapul A minta mind nőket, mind férfiakat tartalmazott. Olyan egyének

kerültek a mintába, akik befejezték formális képzésüket és hat évvel végzésük után fizetett munkakörben voltak. Főiskolai utolsó évükben a résztvevők két mintája matematikai tesztet írt. A teszt felmérte a diákok képességét azzal kapcsolatban, tudnak-e törtekkel és tizedesekkel dolgozni, vonal-gráfokat értelmezni. Más szavakkal, a teszt elemi matematikai fogalmakat és nem haladó matematikai ismereteket mért. Az átlagos pontszám az 1980-as főiskolás kohorsz esetében alacsonyabb volt, mint az 1972-es kohorsz pontszáma. 166. Ahogy a tanulmány szerzői hangsúlyozzák, az idősebb főiskolások (17-18 évesek) matematikai képességének tesztelése olyan tantárgyakra vonatkozik, amelyeket az amerikai főiskolákon nem később, mint a nyolcadik évfolyamon, vagy körülbelül 14 éves korban tanítanak. 167. A főiskolai jövedelem-prémium elemzését lásd Katz és Murphy (1992); Murphy és Welch (1992). 168. Daniel Bell (1973: 44) megjegyzi,

hogy bármely új rendszer ellenségeskedést szül azok között, akik azt érzik, hogy kimaradnak belőle, vagy félnek tőle. „A keletkező posztipari társadalomban a meritokratikus elv által kiváltott konfliktus okozza elsősorban a feszültségeket és a szakadásokat. Ez az elv a tudástársadalomban központi szerepet játszik a pozíciók elosztásában”. 169. Sprague és Rudd (1988) a csúcstechnológiájú iparágakban megvizsgálták a szervezeti eltérések természetét és méretét. 163 170. Az USA-ban eme tevékenységeket Peter Drucker (1989: 187) szerint a nemprofit, nem-kormányzati, az „emberi változás” „harmadik” szektorában találjuk meg (Salmon és Anheiher [1997] „civil társadalmi szektornak” nevezik ezt). A harmadik szektor ténylegesen az „ország” legnagyobb munkaadója, noha sem munkaereje, sem kibocsátott termékei nem jelennek meg a statisztikában. Egy becslés szerint két felnőtt – összesen 90 millió ember –

dolgozik önkéntesként a harmadik szektorban”. (Drucker, 1989: 197) 7. fejezet 171. Lásd Richard Kilminster (1997) kifejtését a társadalomtudományi gondolkodás korai intellektuális erőfutárairól. Globálisan érinti a tizennyolcadik és tizenkilencedik századot is, beleértve Turgot, Condorcet, Herder, Hegel és Marx munkásságát. (szintén Richter, 1992: 37-111). 172. 1944-ben a Columbia Egyetemen tartott előadásain – amit módosított formában Az Ész megfogyatkozása (Eclipse of Reason) címmel 1947-ben publikáltak, – nyilvánvalóan Hitler, a Háború és Sztálin által gyakorolt horror hatása alatt Horkheimer megvizsgálta a racionalitás logikáját. Ez a logika az ipari kultúra korában de-humanizál és változik a felvilágosodástól a pozitivizmusig. Horkheimer ([1947] 1872: vi) maga is megjegyzi, hogy gondolkodását nagyban befolyásolta, hogy a tudomány és a növekvő technikai tudás hasznosítható gyümölcsei ellenére, az ember mint

egyén autonómiája, képzelőereje, független ítélőképessége, tömegmanipulációnak ellenálló képessége láthatóan korlátozva van”. 173. Lazarsfeld és Merton ([1948] 1957: 472) elfogadták a tömegtársadalom témáját, de végül is másfajta elképzelést fejtenek ki a tömegmédia hatalmáról. Vizsgálatot végeztek, melyek az előfeltételei annak, hogy a tömegmédia képes legyen „maximális propagandahatást” elérni. („Amikor a virtuális „pszichologikus monopólium” szituációjában működnek, vagy amikor a cél inkább kanalizálja, semmint módosítja az alapvető attitűdöket, vagy amikor ezek face-to-face-kapcsolatokkal összekapcsolva működnek?”) Vizsgálati eredményeik arra az óvatos következtetésre vezetik őket, hogy a társadalmi előfeltételek „ritkán elégíthetők ki együtt a társadalmi célú propagandával”. 174. Egy mai ellentmondásos nézetet lásd Riesmantól ([1950] 1961: 290-292), aki például hangsúlyozza

a mostani filmek felszabadító és kompetencia-bővítő szerepét. 175. A társadalomtudósok a háború utáni korszakban a modern társadalom és kultúra elemzésében valóban kulcsfogalomként használták a tömegtársadalom és a tömegkultúra fogalmát. E fogalmak az 1940-es és 1950-es években írott bevezető szöveggyűjteményekben fordultak elő, mivel „az amerikai kultúra elemzésének legfontosabb vonatkozása például az amerikai tömegkultúra tanulmányozásán nyugszik”. (Bennett és Tumin, 1949: 606) A tömegkultúra kifejezést „a gondolkodás és a cselekvés mintái rendszeréből alkották meg, ahol a minták egy heterogén társadalom szubkultúráját tekintve közösek. E mintáknak közös jelentésük és értékük van mindenki, vagy a társadalom legtöbb tagja számára. A közösség tagjai elismerésükkel a kölcsönös identifikációt szolgálják. A tömegkultúrát így valamiféle közös nevezőnek, vagy mindenek feletti

konfigurációnak, vagy olyan filmnek tekinthető, amely mélyen elrejti a bennünk lévő különbözőséget. Az ilyen minták különbözők lehetnek és érinthetik a tapasztalat különböző területeit – hazafiságot, hirdetést, filmeket, gazdasági cserét és másokat „ (Bennett és Tumin, 1949: 609.) 176. Az 1950-es években az Amerikai Modern Nyelv Szövetség egy szekciót hozott létre a tömegkultúra tanulmányozására. Ennek az volt a feladata, hogy „megtanulja, mi választja el a bestsellert a kiváló művektől, és a diákokat felruházzák a szükséges tapasztalatokkal, miként lehet ezeket megkülönböztetni” (vö. Gorman, 1996: 2) 177. Leon Mayhew (1997: 4) felfedezi és vizsgálja az „új közvéleményt” Ezzel általában ismételten kiterjeszti a tömegtársadalom elméletét, és különösen Horkheimernek a 164 jelenlegi ipari kultúráról kialakított vízióját. Mayhew kimutatja, hogy az új közvéleményben „a kommunikációt

professzionális specialisták uralják. A szakértők által használt technikák történelmileg a kereskedelmi reklámozásból erednek. De az 1950-es évek elején a hirdetés, piackutatás és reklám területén megszületett meggyőzésre irányuló racionalizált technikákat a politikai kommunikációra is módszeresen alkalmazták. Az Új Közvélemény szakértői terjesztették el azokat a gyakran kétségbevont civil meggyőzési módszereket, amelyek most uralják a közkommunikációt.” Az új közvélemény gyakran ugyanúgy segítség nélkül marad, mint ahogy a szavazók, fogyasztók, vagy rádióhallgatók előző generációját is manipulálták a háború utáni korszakban. 178. Cooper (1995: 7-18) például megvizsgálja a „felszabadítás” és a „rabszolgaság” mellett és ellen kialakult retorikus fogalmakat, amelyek állítólag a technikai fejlődésben gyökereznek. 179. A közgazdász és szociológus Werner Sombartot, a Breslau Egyetem

professzorát például 1986-ban megválasztották Breslau városi tanácsába (ma Wroclaw). Sombart egy érzelmes és széles körben jegyzett felhívást adott közre saját szuburbánus középosztályával szemben, amelyben „destruálta” a villamoshálózat tervezett kiterjesztését. Sombart beszéde rágalomhadjáratot indított a modern technika és a városi élet tömegkultúra behatolása ellen. Sombart futólag hivatkozik az „amerikai Schaukeln-re (Ferris kerékpárra). Ez a szimptomatikus megjegyzés mintha visszhangja lenne a mai amerikai tömegkultúra globális expanziójáról szóló nézeteknek (vö. Lenger, 1994: 59) 180. Herbert Schiller (1996: xi) például óv a növekvő nemzeti válságtól az USA-ban: „A növekvőben lévő kritikus nemzeti problémáknak inkább a megértését és kevésbé a leküzdését akadályozza az egyre több butító közhely és szenzációhajhászó anyag, vagy az összefüggő társadalmi információ hiánya” az USA

médiában. Neuman (1991: 5-7) a szakirodalom alapján összegyűjtötte az új média társadalmi hatásainak listáját. Sok ártalmas következmény van közöttük, amelyek minimalizálják az egyén intellektuális autonómiáját és csökkentik arra irányuló képességét, hogy függetlenül cselekedjék. Ellentétben eme megfigyelésekkel, Tichenor és mások empirikus vizsgálatának eredményei korrelációt találtak a tudományról és más közügyekről szóló nyomtatott média intenzitása és az információ és tudás megszerzése között. A vizsgálat szerint minél több hír áramlik egy témáról, annál nagyobb lesz a róla való tudás. Ez hozzájárul a társadalom képzettebb és kevésbé képzettebb csoportjai közötti „tudásszakadék” növekedéséhez. 181. A modern élet „tömegesítése” politikai veszélyekkel jár-e, avagy ellenkezőleg, új lehetőségeket kínál a korábban alárendelt csoportok és osztályok számára és ezért

általános politikai emancipációhoz vezet, természetesen az elemző világnézetétől, valamint az adott politikai körülményektől függ. A konzervatív értelmiségiek például elborzadtak attól a Párizsi Kommüntől, amit Marx úgy köszöntött, hogy az egész emberiség számára progresszív fejlődésként hozott. 182. Az antropológusok és más társadalomtudósok ma gyakran az ellenkező szélsőségbe esnek. Minden olyan utalást dicsérnek, amelyek szerint a helyi kultúrák a „globális” szimbólumokat és árukat arra kényszerítik, hogy alkalmazkodjanak az autentikus „természetes” helyi értékekhez. Más szavakkal, a társadalomtudományi diszciplínák jelenleg gyakran Dáviddal és nem Góliáttal azonosulnak. 183. A gazdasági globalizáció klasszikus mutatója a népek közötti kereskedelem mérete és növekedése. De más mércék is vannak: a közvetlen beruházások összege, a nagy vállalatok közötti stratégiai szövetségek száma és

mintája, a nemzetek feletti pénzügyi tranzakciók mennyisége és növekedése. Ezek a gazdasági integráció nemzeti kötelékeken is túlmenő fontos tulajdonságai. Azonban az A-táblázat – az export aránya a GDP százalékában a Statisztikai Mellékletben néhány kiválasztott országra nézve – mutatja, hogy a különböző 165 gazdaságok nemzetközi piacoktól való függősége sem nem új jelenség, sem nem érinti egyformán az országokat. 184. A szocializmus és a liberalizmus politikai mozgalmainak egyetemes törekvései e század többségében és ezek kötődése a racionalizációs, vagy modernizációs folyamathoz, funkcionálisan egyenértékűek olyan társadalmi mozgalmakkal, mint a környezetvédelem és a feminizmus univerzális ambíciói. 185. Itt hivatkozom Horkheimer és Adorno pesszimista diagnózisára, amit a kultúra mint tömegkultúra fejlődéséről írtak A felvilágosodás dialektikája (Dialectic of Enlightenment) ([1944] 1972? 121)

című könyvükben. Diagnózisuk összecseng a média sok mai elemzésével: „Monopólium közepette az összes tömegkultúra azonos, és mesterséges kereteik vonalai láthatóvá kezdenek válni. A csúcson lévő emberek többé nem érdekeltek a monopólium eltitkolásában. Minél nyíltabban megsértik, úgy növekszik ennek ereje A filmek és a rádió nem igényli, hogy művészetnek tekintsék. Az igazság az, hogy az üzletből ideológiát csinálnak, igazolják a szemetet, amit szándékosan termelnek. Magukat iparoknak nevezik. És amikor igazgatóik jövedelmét nyilvánosságra hozzák, semmi kétség, hogy a végtermékről eltávolították a társadalmi hasznosságát”. 186. A Huszonegyedik század amerikai lesz (The Twenty-First Century will be American) című írásában Alfredo G. A Valladao brazil író a kulturális forradalmat anticipálja. „A huszonegyedik század hajnalán az amerikaiak hirtelen soha nem látott helyzetben képesek lesznek arra, hogy

az egész emberiség sorsát beleszőjék saját nemzeti történelmükbe” (lásd szintén Kuisel, 1993). Egy francia (Guerlain, 1997: 30) kutató Amerika kulturális ellenzékének aggodalmaira és szorongásaira hivatkozik. Azt javasolja, „nekik inkább a túléléssel és az alkalmazkodással, és nem azzal a valódi vággyal kellene foglalkozniok, hogy felkeljenek a kulturális hegemónia ellen”. Sőt az uralomnak megvan a maga kísérő jelensége, az ellenállás. A tudástársadalmakban az utóbbi, elvben ugyanolyan eleven folyamat, mint az előző. 187. Vitatható kérdés, hogy a gazdasági globalizáció, avagy az emberek környezetükhöz való viszonya jelenti-e az instabilitás nagyobb forrását. Dunn (1993: 255) világos víziót dolgozott ki e tekintetben, amikor megfigyeli „jó okunk van azt hinni, hogy a világ ma létező és a közeljövőben is valószínűleg fejlődő nemzeti gazdaságain belül a nemzetközi gazdasági műveletek szédítő kihívásai

kevésbé drasztikus és riasztó forrásai az instabilitásnak, mint az emberi lények és természeti előfordulási helyeik közötti kölcsönhatás, amelyen belül leélik saját életüket”. 188. Az egyébként virtuálisan nem vitatott globalizációs tézisek egyike Hirst és Thompson (1992, 1996) elemzése az internalizáció tartós fejlődéséről. Hirst és Thompson szembehelyezkednek a globalizációs érvekkel. Kimutatják a multinacionális vállalatok tartós nemzeti kapcsolatait és a különböző gazdasági cserefolyamatok koncentrációját a világ néhány régiójában. Továbbá a kereskedelem, migráció és a tőkeáramlás viszonylagos trendjei összehasonlításának bázisán megállapítják, hogy a jelenlegi globalizált világ kevésbé integrált, mint volt a huszadik század első évtizedeiben. (lásd Hirst és Thompson, 1996: 2627; szintén Stehr, 1992: 101-106) Az ilyen szkepticizmus azonban versenyben áll a baloldalnak a kapitalista

globalizáció világháborújáról leadott vészjelzéseivel. (vö Robinson, 1996: 13). 189. A kis népek szuverenitása még az állampolgárság, migráció és bevándorlási politika esetén viszonylag erős marad. (Koopmans és Statham, 1999) 190. Horkheimer és Adorno [1944] 1972: 121) szerint e fejleményekben „a manipuláció körkörös és visszaható erejű szükséglet, amelyben a rendszer egysége még erősebbre növekszik”. 191. Lásd például a következő megfigyeléseket az állami hatalom, a jogi rendszer és a modern technika közötti viszonyról: „A jogi rendszer mint az állami hatalom alapja és 166 stabilizáló ereje olyan mértékben fogja elveszíteni jelentőségét, amennyiben a modern információs és kommunikációs technikák helyettesítik (kiszorítják) a dossziékban létező adminisztratív hatalom tradicionális eszközeit.” (Wolf, 1988: 170; szintén Friedman, 1996) 192. Azt az állítást, hogy az ismeretek elfelejthetők, vagy

szunnyadóak maradnak, csak újabb időkben fedezték fel, de ez nem szokatlan. De ezt a tényt nyilvánvalóan ismételten újra fel kell fedezni. (vö Sorokin, 1958; Gouldner, 1980; Douglas, 1995) Lásd szintén Karl Mannheim meggyőződését, hogy „az emberi szellem történetében semmiféle érték sem vész el örökre” (Mannheim, [1922-24] 1982). 193. Sőt még az extenzív és időnként eléggé törékeny pénzügyi piacok globális hálózatai sem szükségszerűen újabb történelmi jelenségek: „A mai globális piacok többsége nem a mi időnkben jött létre, hanem már hosszú ideje létezik, ha nem is azonos, de hasonló formában. Az 1980-as könyvben a szindikátusos kölcsönpiac erősen emlékeztet a 19 századi piac kölcsönciklusára, túlkölcsönzésére, fizetési mulasztásaira, újraütemezésére és friss kölcsönzésére. Az intézményi befektetők által jelenleg felfedezett „keletkező piacok” alapvetően nem különböznek a brit

kisbetétesek 19. századi portfolió befektetéseitől az USAban, Latin Amerikában, Ázsiában és Kelet Európában” (Cable, 1995: 24) 194. A következő mondatot könnyen írhatta volna Ellsworth Huntington is: „az ember és nem a természet kezdeményez, de nagymértékben a természet az, amely kontrollál”. (Mackinder, 1904: 422). 195. Egy másik potenciális kockázat kapcsolódik a társadalomtudományokban folyó globalizációs vitákhoz, ha a korporációk és az állam, korporációk és a szakszervezetek, állam és szakszervezetek, politikai régiók és nemzeti kormány, vagy különböző államok közötti kereskedelmi szerződések politikai harcaiban vizsgálják a globalizáció szerepét. 196. A The Economist (1993 február 6-12, p 69) egyik cikke szerint „1991-ben a nagy amerikai vállalatok vezetőségének csak 2%-a volt külföldi. A japán vállalatoknál kevesebb külföldi igazgató van, mint ahány angol szumó birkózó”. 197. A „globális”

fogalom aktualitása a mai vitákban kigyűjthető azokból az angol nyelven írt könyvekből, amelyek címükben hordozzák a „globális” szót. 1980-ban a fogalmat 4496 alkalommal használták könyvcímekben. 1950 óta (82) 54-szeresére növekedett és majdnem megháromszorozódott 1970-hez képest. Vö Worthington, 1993: 177) 198. Az ilyen feltevések szempontjából kiváló társadalomtudósok arra következtetnek, hogy „egyetlen szociológiát” (vö. Archer, 1991: 131) kell kifejleszteni, mivel „az elmúlt évtizedekben a kulcsváltozó a Globalizáció” – egy sokarcú folyamat, ami magával hozza a struktúra, kultúra és cselekvés növekvő összekapcsolását, és párhuzamosan a hagyományos kötelékek de-differenciálódását Röviden, ahogy Egyetlen Világban kezdünk élni, az új társadalmi valóság jó érveket ad nekünk, hogy kijavítsuk elméleti feltevéseinket és kereteinket” (Archer, 1991: 133, aláhúzás tőlem). 199. Tisztán gazdasági

folyamatok nem mindig tekinthetők a kulturális gyakorlatok jelenlegi globális konvergenciája, vagy fragmentációja egyetlen, sőt elsődleges motorjának. Más folyamatoknak hasonló, vagy akár nagyobb monotónia és homogenitás is tulajdonítható. Például a kulturális monizmusról azt tételezik fel, hogy a tömegkommunikáció, a számítástechnika és a globális utazás forradalmának eredménye stb. (például Sartori, 1971: 64). 200. Az ilyen ügy prioritására és a gyakran található konszenzusra másik jelentős példa a társadalomtudományi kutatásban a relativizmusról folytatott vita. (vö Meja és Stehr, 1992). 201. A nem túl sok évvel korábban Karl Popper ([1981] 1992) által ünnepelt hipotézis, hogy az innovációk formájában megjelenő főleg progresszív következmények a „kultúrák összeomlásából” erednek, összeegyeztethetetlen a globalizáció kognitív eredményeiről szóló megfigyelésekkel. 167 202. Ahogy például Hindness

(1997: 95) ezt meghatározza: „az esszencializmus az elemzés ama módjára utal, amelyben a társadalmi jelenségeket nem saját specifikus létezési feltételeik alapján és más társadalmi viszonyok és gyakorlatokra gyakorolt hatásaik alapján, hanem inkább az esszencia többé-kevésbé adekvát kifejezésével elemzik”. Lásd szintén a technikai determinizmus, mint esszencialista felfogás jól argumentált kritikáját Grint és Woolgar (1997) írásaiban, valamint technikafilozófiai szempontból Feenberg és Hanney (1995) tanulmánygyűjteményét. 203. Ugyanebben a szellemben Manuel Castells (1988: 2) hangsúlyozza, hogy az új információs technikáknak „alapvető hatása van a társadalmakra, ezáltal a városokra és régiókra, azonban hatásaik azon gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális folyamatokkal létrejövő interakciók szerint változnak, amelyek alakítják a technikai médium termelését és használatát. 204. Niklas Luhmann (1988:

170) hasonló állítást tesz a modern gazdaságról: „Talán a regionális különbségek és a globális interdependenciák egyidejű növekedése a növekedésnek elkötelezett modern társadalmak leginkább figyelemre méltóbb ténye. A globális társadalom egyre inkább egységes rendszerré válik. A rendszer egyszerre termeli is és lépést is kell tartson a hatalmas diszkrepanciákkal”. Az ilyen fejlődés a nélkül zárja ki „a politikai egységesülést, hogy funkcionális ekvivalenst kínálna fel”. 205. Friedman (1992: 365) elsősorban a görög hódítók által kiváltott népességre hivatkozik, amelyet a Hellén Birodalomba integráltak. A hellénizmus adott korszakában „kirobbanó növekedés volt megfigyelhető az etnikai identitásban és vallásos miszticizmusban”. 206. Turner (1991) mind az antropológusok, mind a résztvevő kutatók számára megragadta az ellenállás és adaptáció reflexív viszonyait. Ebben az esetben azokat a kihívásokat

vizsgálta meg, amelyekkel a nemzeti brazil társadalom beavatkozott a braziliai Kayapos közösségek társadalmi intézményei és kultúrája mai valóságába. Turner (1991: 309310) például leírja, hogy a kayaposi közösségek brazil technikaként hogyan használják fel a videót, hogy megvédjék és megőrizzék vele kultúráikat. A folyamatban a kayaposi fogyasztók etnikai politikusokká váltak. Hideg fejjel kiszámolták, meddig tudnak eljutni anélkül, hogy ürügyet szolgáltatnának a hadsereg, vagy a rendőrség részéről az erőszakos elnyomásra. Különösen öntudatosak harcuk kulturális jelentését illetően”. 207. Ekholm-Friedman és Friedman (1995) a Hawai szigeteken lévő Miloli falu bennszülöttjeiről írt tanulmányukban gazdagon illusztrálják a globális és helyi gyakorlatok közötti interakciót. Ebben az esetben nem csupán azt, hogy a globálist miképpen asszimilálják a helyibe, de azt is, hogy a külső világ miként hatja át a

helyi kontextusokat. Ennek az lesz az eredménye, hogy az „importált” globálist helyi tulajdonságokká és folyamatokká alakítják át. 208. Az érdeklődés, amit a politikusok, üzletemberek és újságírók mutatnak a globalizációs tézissel szemben, több világi okra is visszavezethető: a globalizáció felmentést ad több nemzeti politikai program tévedései alól és a globális verseny szemében igazolja a társadalmi szerződés újraírását. 209. Azonban helytelen lenne azt következtetni, hogy a piacok viszonylag szabadok a kormányzati szabályozás alól. Például az Egyesült Államokban az egészségügy területén több nemzetközi versenyre van szükség. (vö Block, 1987: 179-184) 210. Az 1980-as évek végén a Volkswagen cég által Németországban összeszerelt „Golf” autót négy földrészen és huszonegy országban gyártott alkatrészekből állították elő. (vö. Der Spiegel, No 2 1993 január 11 p 107) 211. A kontextus iránt

érzéketlen társadalmi folyamatok fogalma felveti, hogy az ökológiai tudatosság korában a helyek mennyire fontosak az ökológiában és a topográfiában. Dirlik (1999: 155) szerint a helyek megalapozottságára irányuló figyelem nem szükségszerűen „visszatérés valamiféle földrajzi determinizmushoz, vagy a helyhez kötött 168 fogalomhoz. Ha viszont elismerjük a hely kritikai fogalmát, akkor ezzel együtt el kell ismerni a határ bizonyos fogalmát is. A határok áteresztő képessége nem ugyanaz, mint a határok eltörlése”. 212. Vö Stewart Clegg (1992) elemzésével, amelyet az olyan nagy gazdasági akciók beágyazottságáról írt, mint a francia kenyér, olasz divat és az ázsiai üzlet. 8. fejezet 213. A Rand Corporation (Fukuyama és Wagner, 2000: 1) által kiadott jelentés továbbá azt várja, hogy a 21-ik század elején az információs és biotechnikai forradalmakból származó technikák soha nem látott irányítási kihívást fognak

jelenteni a nemzeti és nemzetközi politikai rendszerekkel szemben”. A jelentés foglalkozik mind a kutatás-, mind a tudáspolitikák irányításával. 214. A Hans Jonas által felvetett „tudatlansághoz való jog” új erkölcsi elvének tárgyalása és megfogalmazása ehhez a témához tartozik. 215. Az új politikai terület, amit „tudománypolitikának” nevezek, bizonyára nem közvetlenül kapcsolódik össze a modern társadalmak gyakran leírt válságával, amely a tudás túl- és tömegtermelésén alapul. A tudástermelés kiterjedése és az egyes ember korlátozott képessége között a fejlett társadalmakban létrejött feszültséget Georg Simmel ([1907] 1989) már száz évvel ezelőtt leírta a Pénz filozófiája (Philosophy of Money) utolsó fejezetében. Az adott kor elméletén belül tárgyalta, hogy az egyén miként tudja asszimilálni a rendelkezésére álló nagymennyiségű tudást. A kultúra tragédiája a függetlenné vált objektív

kultúra és a szubjektív kultúra elmaradottsága között jelenik meg. A tudomány irányításának problémája – még akkor sem, ha a túltermeléshez tartozik – nem kapcsolódik a teljes tudástermeléshez. Inkább az incrementális tudás területéhez áll közel, ami felfogható és amivel meg tudjuk változtatni a valóságot. 216. Dorothy Nelkin (1995: 447-456) informatív tipológiát publikált a nyilvános ellentmondásokról, amelyekkel a tudomány az Egyesült Államokban a múltban szembe találta magát. 217. Fuller (1993: 377) amennyiben jól látom, hasonló tételt fejt ki Ragaszkodik hozzá, hogy „a holnap világában a természettudományokban bekövetkező áttörést inkább az alkalmazott szociológia és politikai gazdaságtan és kevésbé az elméleti fizika, kémia, vagy biológia győzelmének tekintsük”. Ideje lenne megérteni, hogy sajátos ismeretek megvalósítása meg tudja változtatni a társadalmat és az előre jelzett átalakulások

nem mindegyike tekinthető hasznosnak. 218. Lásd „Kansas kiszavazta az állami tantervből az evolúciót”, New York Times, National, 1999. augusztus 12 219. A tudáshoz való hozzáférés stratifikációjának szabályozása mindenesetre a mindennapi élet alkotó eleme. A felnőttek világa például különbözik a gyermekekétől Ezek a rétegezett világok együttesen akadályozzák, hogy a gyermekek hozzáférjenek bizonyosfajta tudásokhoz. A tudáshoz való hozzáférés mindennapi szabályozását itt nem tárgyaljuk 220. Az a kérdés, hogy a közvélemény hajlandó-e támogatni a tudománypolitikát, intenzíven kapcsolódik a népességen belül megfigyelhető „megértési szakadék” problémájához, ahogy ezt néhány kutató nevezi. Egyáltalán lesz-e jelentősége e hajlandóságnak, azt majd meglátjuk. Egy angol vasárnapi újság (The Observer, 1999 február 21, p.) a következőképpen írja le ezt a szélesedő megértési szakadékot: „A tudományos

felsőosztály, a világmindenséggel foglalkozó korunkbeli Leonardók, a szavazók és a politikusok között mély megértési szakadék húzódik az összes nyugati demokráciában”. A megértésnek ez a hiányát azonban magukban a tudományokban sem szabad lebecsülni, ami a diszciplínák közötti növekvő munkamegosztás eredménye. 169 221. A tudomány külső vonatkozásaival való foglalkozás nem jelenti, hogy eltűnnek azok a viták, amelyek a „tudományos kutatás” természetére, (lásd Wulff, 1979) a tudományos kutatás tervezésére (például van den Daele, Krohn és Weingart, 1979) vonatkoznak. Ellenkezőleg, a kutatás genézisével és végrehajtásával összefüggő etikai felelősségek és a vele járó konfliktusok természetesen lényegesek maradnak. Ugyanakkor a várható kutatási eredmények magát a kutatási tevékenységet is befolyásolják. 222. A „szabályozás” fogalommal kapcsolatos szóhasználatom arra a módra utal, ahogyan

Steinmetz (1993) hasznosítja e fogalmat a jóléti állam keletkezésének elemzésére a Császári Németországban. Ez a fogalom távolságot tart a tőkeakkumuláció gyakorlatának szabályozásával foglalkozó közgazdasági szakirodalomtól (például Jessop, 1990), mivel ez a megközelítés hajlamos támaszkodni a szabályozás hatékonyságának túldeterminált képzetére. 223. A tudományos közösség nemzetközi, sőt globális közösséggé bővülése a tudományvizsgálatok figyelmének fókuszba került. (pl Schott, 1988, 1993) 224. A nem megbízható résztvevők túlértékelik a beavatkozás jelentőségét a bioorvosi kutatásba és az AIDS gondozásba Epstein (1996: 346) arra a következtetésre jut, hogy „az AIDS mozgalom hatása a bio-medikus intézményekre az USA-ban lenyűgöző és nyilvánvaló, hogy [és] gyorsan valamiféle klisévé válik. Az orvos-beteg viszony soha nem lesz olyan, mint az AIDS kezdetén”. 225. Az 1970-es évek végén még

sokan bíztak az „önzetlen ” tudósok ama képességében, hogy megoldják a közügyeket az űrkutatás területén, a nukleáris energia, vagy az élelmiszeradalék szabályozás területén. Ekkor a bizalom még nagy volt, amit más csoportokra, vagy hatóságokra is kiterjesztettek. (vö Miller, 1983: 90-93; Jasanoff, 199: 12) Inglehart mutatta ki, hogy az utolsó két vagy három évtizedben a fejlett országok közvéleményében általánosan lehanyatlott a tudományba és technikába vetett bizalom. Pedig eleddig a modernitás központi elemének tekintettük, hogy a tudomány és a technika képesek megoldani a problémákat. (1995: 391) 226. Chandra Mukerji (1989: 197) leírja ennek az árát: „Amikor a tudósok szembe kerülnek a tudomány erejével, és hatalomnélküliségüket hangoztatják a közösség színterein, akkor autonómiájuk eszméje bátorítja fel őket. A tudósok végül is nem politikusok és politikai vereségeket szenvednek, ha elvesztik arcukat

kollégáik előtt. Addig érzik magukat erősnek, amíg olyan kutatásokat folytatnak, amivel mind magát a tudományt, mind ezen belül saját pozícióikat fejleszteni tudják. Azonban ennek ára, hogy a tudósok szakértelmet művelnek, amellyel mások képességét növelik meg”. 227. Hasonlítsd össze az A1 táblázatot a statisztikai mellékletben, amely különböző országok K+F ráfordítások struktúráját mutatja. A tudomány és technika mutatóinak minősége és gyakorlati haszna azonban Bhalla és Fluitman szerint (1985) korlátozott. 228. Schelsky és Marcuse a modern tudomány és technika társadalomban játszott kivételes erejéről szóló kritikáinak részletesebb leírását és elemzését Stehrnél találhatjuk meg. (1994: 203-221. 229. E fejlemények döntő eredménye, hogy a dolgozók képtelenek kritikát gyakorolni az elnyomó társadalmi rend felett. Az „uralom rabszolgasága” áthatja az egész társadalmat, az összes egyént érinti a

termelés minden szintjén. 230. Theodor W Adorno ([1966] 1973: 320) elképzelése a természetnek ember feletti hatalmáról hasonló az embernek ember feletti hatalmához. Adorno óv attól, hogy „a természet feletti ellenőrzés kiterjedjen az emberre, végül az ember belső természetére”. Szerinte ez korunk egyik legnagyobb veszélye. 231. Schelsky és Marcuse félelmének genealógiája a modern tudomány és technika hatásáról természetesen sokkal hosszabb. Max Weberre hivatkozom, de felsorolhatnék még sok más kutatót is, akik vizsgálják a tudomány és a technika végzetes következményeit a modernitás korában. Marcuse és Schelsky diagnózisa erősen visszhangozza Max Weber 170 modern korról adott elemzését a világ de-misztifikálásáról, amely a társadalmi viszonyok tudományon és technikán keresztül történő növekvő racionalizációjából ered. Weber hangsúlyozza a fájdalmas feszültséget a racionális, empirikus tudás és az

életvilágban található jelentésrendszerek között. Sőt Weber intellektuális „unokái” gyakran egyetértenek az „Exodus impulzusban”, nevezetesen abban a kísérletben, „hogy felrobbantsák a demisztifikált világ sorsszerűen zárt „acélkemény dobozát” (Bolz, 1989: 7). Bár inkább csak közvetve, Schelsky és Marcuse élnek azzal a radikális, egyben konzervatív (romantikus) intellektuális hagyománnyal, hogy kritikusan és szkeptikusan elemezzék a tudomány és technika kultúrára és társadalmi viszonyokra gyakorolt hatását. 9. fejezet 232. Miller és Krosnick (2000:32) a hírmédia politikai ítéletekre gyakorolt hatásáról szóló tanulmánya mutatja, hogy korrigálni kell azokat a nézeteket, miszerint könnyen manipulálhatók a média modern fogyasztói. A médiaelmélet például megalapozza azt a nézetet, hogy „az emberek gondolataik felépítésének áldozatai. Ha a média figyelmet kelt a politikai ügyek iránt, akkor az emberek, ha

politikai ítéleteket várnak tőlük, használni fogják a média által beléjük táplált fogalmakat. A választás nem tudatos, bár az ügy erőfeszítés nélkül tudatosnak tűnik”. Miller és Krosnick (2000: 312) nem találtak bizonyítékot arra, hogy ilyen kognitív mechanizmus működne: „azok az emberek, akiknek érveik megalapozottak, politikai szakértők, akik nyilvánvalóan azt a forrást választják, amelyben bíznak, és amely segít nekik abban, hogy megszerzett gazdag információik alapján politikai ítéleteket hozzanak”. 233. Robert Dubin (1956: 131-135) az 1950-es évek közepén foglalkozott az ipari munkások központi életérdekeivel. Világosan kimutatta, hogy négyből három amerikai ipari munkás már tudta, hogy „a munka és a munkahely nem központja az életnek. Preferált emberi kapcsolataikat és viselkedésük preferált területeit a foglalkoztatáson kívül találták meg”. Nyitva marad a kérdés, hogy jellemezni fogja-e a

tudástársadalmakat a munkától való elszakadás és a munkával szembeni érzelmi közömbösség. 234. Vajon elkerülhetetlen-e ama illúzióvesztett következtetés, amelyet Michels ([1915: 1949: 95) vont le a tendenciák fényében? Nevezetesen, a „társadalmi demokrácia nem demokrácia, de pártharc a demokrácia eléréséért”. Egyfajta, egyetemesen alkalmazható vastörvényként bizonyára vitatható. Bár több kutató kész elfogadni, hogy Michels törvényhez hasonló viszonyok egyikét fedezte fel a társadalomtudományban. 235. Ralf Dahrendorf (Neue Zürcher Zeitung, 1999 július 14, p 7) hasonlóan bírálja a „Harmadik Út” politikai programját, amit az Új Munkapárt dolgozott ki Angliában (vö. Giddens, 1998). Ennek haszna – úgy tűnik – a népesség kisebb részére korlátozódik Nevezetesen azokra, akik hasznot remélhetnek ezektől a társadalmi átalakulásokból. Akik a Régi Politikával szembeni alternatívát szeretnék megalapozni e

változásokkal. 236. Idézet a „Számítógépek és a 2000 év: hajsza a biztonságért (és szembe az idővel) c. cikkből, New York Times, 1998 december 27) 237. Crozier [1982: 128) az alábbiakban leír néhány most keletkező meggyőződést és viszonyt, amelyeket nem lát korunkban kivételesnek, és amelyeket továbbra is visszautasít: „Tény, hogy többé már semmit sem látunk ellenőrizve. Szakértők vannak mindenütt Az embereket arra veszik rá, ismerjék fel saját korlátaikat, határozzák meg jól választásaikat. Az összes fontos döntést különböző technikusok hozzák meg, akik nem törődnek azzal, mi vár az emberekre. Néhányan úgy gondolják, hogy a számítógépek nélkülünk is meg tudják hozni az összes döntéseket.” 238. Nem okos feltételezni, hogy az összekeveredett hatalom és a tudás valahogyan kibogozható: „A tudás és a hatalom egymásnak integrált részei, és nincs értelme álmodni olyan időről, amikor a tudás

megszűnik függni a hatalomtólNem lehetséges a hatalmat 171 tudás nélkül gyakorolni, és lehetetlen hogy a tudás ne idézzen elő hatalmat” (Foucault, 1977: 15). 239. A tudományok praktikus hatékonysága nem vezethető le a tudomány olyan objektivista képzetéből, amelyet esetleg Foucault magának vallhatott. Ellenkezőleg, nem értett egyet azzal a meggyőződéssel, hogy lehetséges objektív, szigorúan tárgyilagos tudomány. 240. Foucault álláspontjáról Goldman fejt ki nagyon eltérő kritikáját (1999: 34-37) Ő is a tudás episztemológiai meghatározásából indul ki, amely a tudást szembeállítja a tudatlansággal és tévedéssel. Goldman fenntartja, hogy a politikai vagy a társadalmi hatalom nagyon sok esetben az uralom és elnyomás eszközeként használja fel az igazságot. Élesen rávilágít azokra az esetekre, amikor visszaélnek a tudományos ismeretekkel. Az igazságra való legtöbb ilyen hivatkozás „téves, helytelen, sőt

tisztességtelen volt” (Goldman, 1999: 34). Sőt az igazságot időnként „halálos célokra”, más időkben „progresszív” célokra lehet használni. 241. A kockázatokról folytatott viták sajátosságairól más felfogásban szól Douglas és Wildavsky írása (1982: 1): „Az első sajátosság, hogy széleskörű az elégedetlenség a problémával szemben a nyugati világban. A második, hogy különböző emberek különböző kockázatok – háború, szennyezés, foglalkoztatás, infláció – miatt aggódnak. Harmadik, hogy a tudás és cselekvés kívül maradnak az ügyön. Bármilyen programmal is csökkentsék a kockázatokat, ezekkel aligha akadályozzák meg a legrosszabb kárt”. 242. Bár a konstruktivista tudásszociológia sok szkeptikus nézetet vall a tudományos ismeretekről, ezekből nem következik, hogy ne lenne valamiképpen praktikus. (lásd Evans, Guy és Marvin, 1999). 243. Ha jól látom, az első szerző, aki foglalkozik azzal, hogy a

modern világban a munka is radikálisan átalakul, Peter Drucker (1968: 279), aki több mint három évtizeddel korábban rákérdezett a tudásmunka keletkezésének és a tudásgazdaság feltételeire. Ahhoz az egyszerű „okhoz” jutott el, hogy „a munkába lépők oktatási szintjének emelkedése” idézi elő a munkahelyek megújítását. 244. Vitatott probléma, hogy a társadalmi mozgalmak sikeresek-e a gyakorlatban a különböző társadalmakban. Ha valaki a politikai hatékonyság mérésében a közvetlen hatásokat szembeállítja a médián, más szervezeteken vagy a közvéleményen keresztül érvényesülő közvetett hatásokkal, akkor a társadalmi mozgalmak befolyása a politikaformálásra, legalább is az Egyesült Államokban, valóban gyenge lehet. Burstein, Eaton és Scharf (1997) a társadalmi mozgalmak politikai hatékonyságáról készített metatanulmányukban ezt a következtetést vonták le. (1997: 21) Nézetük szerint a közvélemény

politikusokra és a politikaformálásra gyakorolt hatása sokkal nagyobb, mint az érdekcsoportok, vagy társadalmi mozgalmak befolyása, amelyek gyakran partikuláris politikai célokat követnek. A politikusok csak annyiban válaszolnak a társadalmi mozgalmaknak, amennyiben információt látszanak nyújtani a széles közvélemény vágyairól. 245. A modern társadalmi mozgalmakat a célok és témák, különböző társadalmitörténeti szituációk, szervezeti tulajdonságok, erőforrások, kognitív hagyományok, nemzeti vagy regionális kontextusok, politikai kultúrára gyakorolt hatások, mozgalmak közötti versenyek, a mozgalmak karrier mintái stb. különneműsége jellemzi Valójában amint koncentrálunk a társadalmi mozgalmak sajátosságára és az összehasonlító átalakulás „vastag leírására”, rövid időn belül a közös elemek gyorsan visszalépnek az alapokba és ott összeolvadnak (vö. Brand, 1987) A társadalmi mozgalmak egyik legfontosabb

tulajdonsága lényegi törékenységük. Ebben az értelemben (és az intellektuális erőforrások liberális felhasználásában) nagyjából a tudástársadalmakra emlékeztetnek. 172 246. Összehasonlíthatjuk, hogy a kognitív „értelmezési keretet” miképpen alkalmazzák a társadalmi mozgalmak szimbolikus rendszerének vizsgálatára. (Snow, Rochford, Worden és Benford, 1986; Snow és Benford, 1992; Babb, 1996). 247. A társadalmi mozgalmakat nem lehet csupán társadalmi szervezeteknek, vagy egyes aktivistából álló szervezeteknek tekinteni, amelyek a tudást arra használják fel, hogy stratégiailag kollektív cselekvésre mozgósítsanak. (vö Oliver és Marwell, 1992: 255-357) Ezek egyben olyan szervezeti alakzatok és tevékenységek, amelyek „tudásérdekeik”, vagy „tudatuk diffúzióját” is szeretnék elérni. Talán nem paradox az állítás: minél nagyobb a sikerük, annál bizonytalanabb létezésük társadalmi mozgalomként (vö. Eyerman és

Jamison, 1991: 4). 248. Paradox módon, érdekes funkcionalista módon megvizsgálni a tudományos ismeretek mobilizálását. Nevezetesen azt az állítást, hogy a ”tudományos tudás változatos módon közvetlenül függ a társadalmi mozgalmaktól”. Vagy amikor a társadalmi mozgalmak intellektuális következményeit hangsúlyozzuk a tudás termelésében. (lásd Eyerman és Jamison, 1993: 54). Az erőforrás mobilizáció elmélete (vö Zald és McCarthy, 1987; Morris és McClurg Mueller, 1992) a társadalmi mozgalmak elemzésének alternatív módszere. Minden olyat elismer, amit erőforrás lehet a mozgalmak céljai követésében. Ilyen alapvető erőforrások lehetnek: pénz, munka, emberek, legitimitás, időnként szakértelem. Azonban az erőforrások puszta felsorolása rámutat arra, hogy nagy a fogalmi bizonytalanság. Az erőforrás-mobilizáció elmélet hajlamos elfogadni az individualista vonatkozási keretet. Felteszi, hogy a magasan racionális

(instrumentális) megfontolások arra motiválják a szereplőket, hogy csatlakozzanak és támogassanak ilyen szervezeteket. A módszer ugyanebben a szellemben azt hangsúlyozza, hogy a mozgalom céljai végrehajtásában a tudást kizárólagos instrumentálisan lehet és kell alkalmazni. Az erőforrás-mobilizáció csak korlátozottan érdekelt az „ideológiai” tényezők tekintetében. Snow és Benford (1992: 135) megfigyelése szerint „feltételezett egyedülvalóságuk és tartósságuk érdektelenné teszi őket a mozgalom számára”. Azok a törekvések, amelyek hidat akarnak verni az erőforrás mobilizáció és a kognitív megközelítések között (például Diani, 1996), ugyancsak elmulasztják megvizsgálni a sajátos szimbolikus rendszerek hatékonyságának természetét az új társadalmi mozgalmakban. Végül Cress és Snow (1996) empirikusan megvizsgálták az „információs erőforrások” viszonylagos fontosságát a székház nélküli szervezetek

esetében. („A szervezet fenntartásához és mobilizálásához szükséges tudástőkét” talán legjobban „know-how”-ként írhatjuk le. Hogyan megy végbe egy gyűlés, hogyan delegálják a feladatokat?) A szerzők szerint a vezetéssel együtt az információs erőforrások, a hely, ahol találkoznak, mind olyan vagyontárgynak tekinthetők, amelyek szükségesek egy életrevaló mozgalom számára. 249. Inglehart (1977: 339) operacionalizálja a „kognitív mobilizáció” fogalmát Kombinálja a képzettségi szintet és a barátokkal folytatott politikai viták gyakoriságát. 173 BIBLIOGRÁFIA Minden szerző neve mellett a legújabb munkája szerepel. Fordítás, revízió illetve későbbi kiadás esetén az eredeti kiadás éve négyzetes zárójelben szerepel. Abramson, Paul R. and Ronald Inglehart (1995) Value Change in Global Perspective Ann Arbor: University of Michigan Press. Adorno, Theodor W. ([1966] 1973) Negative Dialectics London: Routledge and

Kegan Paul Adorno, Theodor W. ([1951] 1986) `Individuum und Staat, in Theodor W Adorno, Gesammelte Schriften 20.1: Vermischte Schriften I Frankfurt am Main: Suhrkamp pp 287292 Albrow, Martin (1990) `Introduction, in Martin Albrow and Elisabeth King (eds), Globalization, Knowledge and Society. London: Sage pp 3-13 Alexander, Jeffrey C. (1992) `Durkheims problem and differentiation theory today, in Hans Haferkamp and Neil J. Smelser (eds), Social Change and Modernity Berkeley: University of California Press. pp 179-204 Alexander, Jeffrey C. (1990) `Differentiation theory: problems and prospects, in Jeffrey C Alexander and Paul Colomy (eds), Differentiation Theory and Social Change: Comparative and Historical Perspectives. New York: Columbia University Press pp 1-15 Alexander, Jeffrey C. (1987) `Fundamentale Zweideutigkeiten in Max Webers Theorie der Rationalisierung: Warum erscheint Weber wie en Marxist, Obwohl er Keiner ist?, in Stefan Böckler and Johannes Weiß (eds), Marx oder Weber?

Zur Aktualisierung einer Kontroverse. Opladen: Westdeutscher Verlag pp 90-103 Alexander, Jeffrey C. and Paul Colomy (eds) (1990) Differentiation Theory and Social Change: Comparative and Historical Perspectives. New York: Columbia University Press Amidon, Debra M. (1997) Innovation Strategy for the Knowledge Economy: The Ken Awakening. Boston: Butterworth-Heinemann Angell, Ian (1996) ‘Winners and losers in the information age’, Society 34: 81-85. Archer, Margaret S. (1991) Sociology for one world: unity and diversity, International Sociology 6: 131-147. Amold, David (1996) The Problem of Nature: Environment, Culture and European Expansion. Oxford Blackwell Aron, Raymond ([1962] 1967) 18 Lectures on Industrial Society. London: Weidenfeld & Nicolson. Aronowitz, Stanley (1988) `Foreword, in Alain Touraine, Return of the Actor. Minneapolis: University of Minnesota Press. pp vii-xxvi Aronowitz, Stanley and William DiFazio (1994) The Jobless Future: Sci-Tech and the Dogma of Work.

Minneapolis: University of Minnesota Press Attewell, Paul (1992) `Technology diffusion and organizational learning: the case of business computing, Organization Science 3: 1-19. Attewell, Paul (1987) `Big brother and the sweatshop: computer surveillance in the automated office, Sociological Theory 5: 97-99. Ausubel, Jesse H. and Arnulf Grübler (1995) `Working less and living longer: long-term trends in working time and time budgets, Technological Forecasting and Social Change 50: 113-131. Babb, Sarah (1996) "`True American system of finance": frame resonance in the U.S labor movement, 1866-1886, American Sociological Review 61: 1033-1052. 174 Baldamus, Wilhelm (1976) The Structure of Sociological Inference. London: Martin Robertson. Barnes, Barry (1999) `Biotechnology as expertise, in Patrick OMahony (ed.), Nature, Risk and Responsibility: Discourses of Biotechnology. New York: Routledge pp 52-66 Barnes, Barry (1995) The Elements of Social Theory. Princeton, New Jersey:

Princeton University Press. Barnes, Barry (1985) About Science. Oxford: Blackwell Barnes, Barry (1972) `On the reception of scientific beliefs, in Barry Barnes (ed.), Sociology of Science. Harmondsworth: Penguin pp 269-291 Barzeley, Michael (1992) Breaking Through Bureaucracy. Berkeley: University of California Press. Bateson, Gregory (1972) Steps to an Ecology of Mind. New York: Ballantine Bauman, Zygmunt (1992) Intimations of Postmodernity. London: Routledge Beck, Ulrich ([1986] 1988) Risk Society: Towards a New Modernity. London: Sage Becker, Gary (1964) Human Capital. New York: National Bureau of Economic Research Bell, Daniel (1999) The Coming of Post-Industrial Society: A Venture in Social Forecasting. New York: Basic Books. Bell, Daniel (1990) `Resolving the contradictions of modernity and modernism, Society 27: 43-50. Bell, Daniel (1979) `The social framework of the information society, in Michael L. Dertouzos and Joel Moses (eds), The Computer Age: A Twenty-Year View.

Cambridge, MA: MIT Press. pp 163-211 Bell, Daniel (1973) The Coming of Post-Industrial Society: A Venture ín Social Forecasting New York: Basic Books. Bell, Daniel (1971) `The post-industrial society: the evolution of an idea, Survey 17: 102168. Bell, Daniel (1968) `The measurement of knowledge and technology, in Eleanor B. Sheldon and Wilbert E. Moore (eds), Indicators of Social Change: Concepts and Measurements Hartford, Connecticut: Russell Sage Foundation. pp 145-246 Bell, Daniel (1964) `The post-industrial society, in Eli Ginzberg (ed.), Technology and Social Change. New York: Columbia University Press pp 44-59 Bell, Daniel (1960) The End of Ideology. Glencoe, Illinois: Free Press Benhabib, Seyla (1999) `Citizens, residents, and aliens in a changing world: political membership in the global era, Social Research 66: 709-744. Beniger, James R. (1996) The Control Revolution: Technological and Economic Origins of the Information Society. Cambridge, Massachusetts: Harvard University

Press Bennett, John W. and Melvin M Tumin (1949) Social Life: Structure and Function New York: Alfred A. Knopf Berg, Marc (1998) `The politics of technology: on bringing social theory into technological design, Science, Technology, & Human Values 23: 456-490. Berger, Johannes (1988) `Modernitätsbegriffe und Modernitätskritik in der Soziologie, Soziale Welt 39: 224-235. Berger, Johannes (1986) `Gibt es ein nachmodernes Gesellschaftsstadium?, in Johannes Berger (ed.), Die Moderne: Kontinuitüten und Züsuren Sonderband 4, Soziale Welt Göttingen: Otto Schwartz. pp 79-96 Bhalla, A.S and AG Fluitman (1985) `Science and technology indicators and socioeconomic development, World Development 13: 177-190. Bialer, Seweryn (1977) `The resurgence and changing nature of the left in industrialized democracies, in Seweryn Bialer and Sophia Sluzar (eds), Radicalism in the Contemporary 175 Age. Volume 3: Strategies and Impact of Contemporary Radicalism Boulder, Colorado: Westview Press. pp

3--82 Birnbaum, Norman (1971) `Is there a post-industrial revolution?, in Norman Birnbaum, Toward a Critical Sociology. New York: Oxford University Press pp 393-415 Blackler, Frank (1995) `Knowledge, knowledge work and organizations: an overview and interpretation, Organization Studies 16: 1021-1046. Blaug, Mark ([1965] 1968) `The rate of return on investment in education, in M. Blaug (ed), Economics of Education 1. Harmondsworth: Penguin pp 215-259 Block, Fred (1987) Revising State Theory: Essays in Politics and the Contradictions of Contemporary Capitalism. Philadelphia: Temple University Press Block, Fred (1985) `Postindustrial development and the obsolescence of economic categories, Politics and Society 14: 416-441. Block, Fred and Larry Hirschhorn (1979) `New productive forces and the contradictions of contemporary capitalism, Theory and Society 17: 363-395. Bodewitz, Henk J.HW, Henk Buurma and Gerard H de Vries (1987) `Regulatory science and the social management of trust in

medicine, in Wiebe E. Bijker, Thomas P Hughes and Trevor Pinch (eds), The Social Construction of Technological Systems: New Directions in the Sociology and History of Technology. Cambridge, Massachusetts: MIT Press, pp 243259 Bogner, Artur (1992) `The theory of the civilizing process - an idiographic theory of modernization? Theory Culture and Society 9: 23-53. Böhme, Gernot (2000) `Ethical life or the "customary", Thesis Eleven February: 1-10. Böhme, Gernot (1997) `The structure and prospects of knowledge society, Social Science Information 36: 447-468. Böhme, Gernot (1992) `The techno-structures of society, in Nico Stehr and Richard V. Ericson (eds), The Culture and Power of Knowledge: Inquiries into Contemporary Societies. Berlin and New York: de Gruyter pp 39-50 Böhme, Gernot (1984) `The knowledge-structure of society, in Gunnar Bergendal (ed.), Knowledge Policies and the Traditions of Higher Education. Stockholm: Almquist & Wiksell. pp, 5-17 Böhme, Gernot,

Wolfgang van den Daele and Wolfgang Krohn (1973) `Die Finalisierung der Wissenschaft, Zeitschrift für Soziologie 1: 128-144. Bok, Derek (1997) `Measuring the performance of government, in Joseph S. Nye, Philip D Zelikow and David C. King (eds), Why People Dont Trust Government Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. pp 55-75 Boli-Bennett, John (1980) `Global integration and the universal increase of state dominance, 1910-1970, in Albert Bergesen (ed.), Studies of the Modern World System New York: Academic Press. pp 171-190 Boli, John and George M. Thomas (eds) (1999) Constructing World Culture: International Nongovernmental Organizations since 1875. Stanford, California: Stanford University Press. Boli, John and George M. Thomas (1997) `World culture in the world polity: a century of international non-governmental organization, American Sociological Review 62: 171-190. Bolz, Norbert (1989) Auszug aus der entzauberten Welt: Philosophischer Extremismus zwischen den

Weltkriegen. Munich: Fink Borgmann, Albert (1999) Holding on to Reality: The Nature of Information at the Turn of the Millennium. Chicago: University of Chicago Press Borgmann, Albert (1992) Crossing the Postmodern Divide. Chicago: University of Chicago Press. Boudon, Raymond (1974) Education, Opportunity and Social Inequality. New York: Wiley 176 Bourdieu, Pierre (1999) `Rethinking the state: genesis and structure of the bureaucratic field, in George Steinmetz (ed.), State/Culture: State Formation after the Cultural Turn Ithaca, New York: Cornell University Press. Bourdieu, Pierre ([1984] 1988) Homo Academicus. Cambridge: Polity Bourdieu, Pierre ([1983] 1986) `The forms of capital, in John G. Richardson (ed), Handbook oj Theory and Research for the Sociology of Education. New York: Greenwood pp 241 258. Bourdieu, Pierre ([1980] 1990) The Logic at Practice. Stanford, California: Stanford University Press. Bourdieu, Pierre ([1979] 1984) Distinction. Cambridge, Massachusetts: Harvard

University Press. Bourdieu, Pierre (1975) `The specificity of the scientific field and the social conditions of the progress of reason, Social Science Information 14: 19-47 Bourdieu, Pierre ([1971] 1973) `Cultural reproduction and social reproduction, in Richard Brown (ed.), Knowledge, Education, and Cultural Change London: Tavistock pp 71-112 Bourdieu, Pierre and Jean-Claude Passeron ([ 1964] 1979) The Inheritors: French Students and Their Relation to Culture. Chicago: University of Chicago Press Braczyk, Hans Joachim and Gerd Schienstock (1996) `Lean Production in BadenWürttemberg: Erwariungen, Wirkungen und Folgen, in Hans Joachim Bracryk and Gerd Schienstock (eds), Kurswechsel in der Industrie. Stuttgart: Kohlhammer pp 121-133 Brand, Karl-Werner (1987) `Zur politischen Kultur der neuen sozialen Bewegungen, in Dirk Berg-Schlosser and Jakob Schissler (eds), Politische Kultur in Deutschland: Bilanz und Perspektiven der Forschung. Sonderheft 18 der Politischen viertelsjahresschrift

Opladen: Westdeutscher Verlag. pp 331-343 Braudel, Fenand ([1979) 1992) The Structures of Everyday Life: The Limits of the Possible. Volume 1: Civilization and Capitalism 15th-18th Century. Berkeley: University of Califomia Press. Buchner, Bradley J. (1988) `Social control and the diffusion of modem telecommunica tions technologies: a cross-national study, American Sociological Review 53: 446-453. Burns, Tom R. (1999) `The evolution of parliaments and societies in Europe: challenges and prospects, European Journal of Social Theory 2: 167-194. Burstein, Paul, April Eaton and Adia Scharf (1997) `Why do social movements organizations, interest groups, and political parties seem to have such little impact on public policy? Paper presented at the Annual Meeting of the American Sociological Association, Toronto, Ontario, Canada. Cable, Vincent (1995) `The diminished nation-state: a study in the loss of economic power, Daedalus 124: 23-53. Calhoun, Craig (1995) Critical Social Theory:

Culture, History, and the Challenge of Difference. Oxford: Blackwell Calhoun, Craig (1992) `The infrastructure of modernity: indirect social relationships, informational technology, and social intregration, in Hans Haferkamp and Neil J. Smelser (eds), Social Change and Modernity. Berkeley: University of California Press pp 205-236 Calhoun, Craig (1991) `Indirect relationships and imagined communities: large-scale social integration and the transformation of everyday life, in Pierre Bourdieu and James S. Coleman (eds), Social Theory for a Changing Society. Boulder, Colorado: Westview Press pp. 95-121 Callon, Michel (1992) `The dynamics of techno-economic networks, in R. Coombs, P Saviotti and V. Walsh (eds), Technological Change and Company Strategies London: Academic Press. pp 132-161 177 Carley, Kathleen (1986) `Knowledge acquisition as a social phenomenon, Instructional Science 14: 381-438. Casey, Catherine (1995) Worh Self and Society. London: Routledge Castells, Manuel (1996)

The Information Age: Economy, Society and Culture. Volume 1: The Rise of the Network Society. Oxford: Blackwell Castells, Manuel (1989) The Informational City: Information Technology, Economic Restructuring, and the Urban-Regional Process. Oxford: Blackwell Cemy, Philip G. (1990) The Changing Architecture of Politics: Structure, Agency and the Future of the State. London: Sage Clark, Terry N. and Vincent Hoffmann-Martinot (eds) (1998) The New Political Culture Boulder, Colorado: Westview Press. Clarke, Harold D., Allán Komberg, Chris McIntyre, Petra Bauer-Kaase and Max Kaase ( 1999) `The effect of economic priorities on the measurement of value change: new experimental evidence, American Political Science Review 93: 637-647. Clegg, Stewart (1992) `French bread, Italian fashion and Asian enterprises: modem passions and postmodern prognoses, in Jane Marceau (ed.), Reworking the World: Organisations, Technologies, and Cultures in Comparative Perspective. Berlin and New York: de Gruyter

pp. 55-94 Coleman, James S. (1988) `Social capital in the creation of human capital, American Journal of Sociology 94 (Supplement): 95-120. Collins, Harry M. (1993) `The structures of knowledge, Social Research 60: 95-116 Collins, Harry M. (1987) `Certainty and the public understanding of science: science on TV, Social Studies of Science 17: 689-713. Collins, Harry M. ([1985] 1992) Changing Order: Replication and Induction in Scientific Practice. Chicago: University of Chicago Press Colomy, Paul (1990) `Revisions and progress in differentiation theory, in Jeffrey C. Alexander and Paul Colomy (eds), Differentiation Theory and Social Change: Comparative and Historical Perspectives. New York: Columbia University Press pp 465-495 Cooper, David E. (1995) `Technology: liberation or enslavement? in Roger Fellows (ed), Philosophy and Technology. Cambridge: Cambridge University Press pp 7-18 Cowen, Michael P. and Robert W Shenton (1996) Doctrines of Development London: Routledge Cress, Daniel

M. and David A Snow (1996) `Mobilization at the margins: resources, benefactors, and the viability of homeless social movement organizations, American Sociological Review 61: 1089-1109. Crosby, Alfred W. (1986) Ecological Imperialism: The Biological Expansion of Europe Cambridge: Cambridge University Press. Crosby, Alfred W. (1972) The Columbian Exchange: Biological and Cultural Consequences of 1492. Westport, Connecticut: Greenwood Cross, John C. (1998) Informal Politics: Street Vendors and the State in Mexico City Stanford, California: Stanford University Press. Crouch, Colin and Wolfgang Streeck (eds) (1997) Political Economy of Modern Capitalism: Mapping Convergence and Diversity. London: Sage Crozier, Michel (1984) The Trouble with America: Why the System is Breaking Down. Berkeley: University of California Press. Crozier, Michel ([1979] 1982) Strategies for Change: The Future of French Society. Cambridge, Massachusetts: MIT Press. Crozier, Michel (1977) The Governability of West

European Societies. Colchester: University of Essex, 178 Crozier, Michel (1975) `Western Europe, in Michel Crozier, Samuel P. Huntington and Joji Watanuki (eds), The Crisis of Democracy: Report on the Governability of Democracies to the Trilateral Commission. New York: New York University Press pp 11-57 Crozier, Michel ([1970] 1973) The Stalled Society. New York: Viking Press Crozier, Michel ([1963] 1964) The Bureaucratic Phenomenon. Chicago: University of Chicago Press. Crozier, Michel, Samuel P. Huntington and Joji Watanuki (eds) (1975) The Crisis of Democracy: Report on the Governability of Democracies to the Trilateral Commission. New York: New York University Press. Curtis, Terry (1988) `The information society: a computer-generated caste system?, in Vincent Mosco and Janet Wasko (eds), The Political Economy of Information. Madison, Wisconsin: University of Wisconsin Press. pp 95-107 Dahl, Robert A. (1999) `The shifting boundaries of democratic governments, Social Research 66:

915-931. Dahrendorf, Ralf (1980) `Im Entschwinden der Arbeitsgesellschaft: Wandlungen in der sozialen Konstruktion des menschlichen Lebens, Merkur 34: 749-760. Dalton, Russell J., Manfred Kuechler and Wilhelm Bürklin (1990) The challenge of new movements, in Russell J. Dalton and Manfred Kuechler (eds), Challenging the Political Order: New Social and Political Movements in Western Democracies. New York: Oxford University Press. pp 3-20 Dasgupta, Partha (1987) `The economic theory of technology policy, in Partha Dasgupta and Paul Stoneman (eds), Economic Policy and Technological Performance. Cambridge: Cambridge University Press. pp 7-23 Davis, Darren W. and Christian Davenport (1999) `Assessing the validity of the postmaterialism index, American Political Science Review 93: 649-664. DeBresson, Christian and F. Amesse (1991) `Networks of innovators: a review and introduction to the issue, Research Policy 20: 363-379. De Graaf, Nan Dirk and Geoffrey Evans (1996) `Why are the young more

postmaterialist? A cross-national analysis of individual and contextual influences on postmaterial values, Comparative Political Studies 28: 608-635. Deutsche Bundesbank (1999) `Hedge-Fonds und ihre Rolle auf den Finanzmärkten, in Monatsbericht der Deutschen Bundesbank März 1999. Frankfurt am Main: Deutsche Bundesbank. pp 31-44 Diamond, Jared M. (1994) `Ecological collapses of ancient civilizations: the golden age that never was, Bulletin of the American Academy of Arts and Sciences 47: 37-59. Diani, Mario (1996) `Linking mobilization frames and political opportunities: insights from regional populism in Italy, American Sociological Review 61: 1053-1069. Dicken, Peter (1992) Global Shift: The Internationalization of Economic Activity. Second Edition. New York and London: Guilford Press DiMaggio, Paul J. and Walter W Powell (1983) `The iron cage revisited: institutional isomorphism and collective rationality in organization fields, American Sociological Review 48: 147-160. Dirlik,

Arif (1999) `Place-based imagination: globalism and the politics of place, Review 22: 151-188. Dizard, Wilson P.J (1997) Meganet: How the Global Communications Network will Connect Everyone on Earth. Boulder, Colorado: Westview Press Dosi, Giovanni (1996) `The contribution of economic theory to the understanding of a knowledge-based economy, in Organization for Economic Cooperation and Development (ed.), Employment and Growth in the Knowledge-Based Economy Paris: OECD pp 81-92 179 Douglas, Mary (1995) `Forgotten knowledge, in Marilyn Strathern (ed.), Shifting Contexts: Transformations in Anthropological Knowledge. London: Routledge pp 13-29 Douglas, Mary and Baron Isherwood (1979) The World of Goods. New York: Basic Books Douglas, Mary and Aaron Wildavsky (1982) Risk and Culture: An Essay on the Selection of Technological and Environmental Dangers. Berkeley, California: University of California Press. Downs, Anthony (1972) `Up and down with ecology - the "issue attention

cycle", The Public Interest 28: 38-50. Drucker, Peter F. (1993) Post Capitalist Society New York: Harper Business Drucker, Peter F. (1989) The New Realities: In Government and Politics/In Economics and Business /In Society and World View: New York: Harper & Row. Drucker, Peter F. (1986) `The changed world economy, Foreign Affairs 64: 768-791 Drucker, Peter F. (1969) The Age of Discontinuity: Guidelines to our Changing Society New York: Harper & Row. Drucker, Peter F. (1968) The Age of Discontinuity: Guidelines to Our Changing Society New York: Harper & Row. Drucker, Peter F. (1967) `Technological trends in the twentieth century, in Melvin Kranzberg and Carroll W. Pursell J (eds), Technology in Western Civilization Vol II New York: Oxford University Press. pp 10-33 Dubin, Robert (1956) `Industrial workers worlds: a study of the "central life interests" of industrial workers, Social Problems 3: 131-142. Duch, Raymond M. and Michael A Taylor (1993)

`Postmaterialism and the economic condition, American Journal of Political Science 37: 747-779. Dunn, John (1993) `Political science, political theory and policy-making in an interdependent world, Government and Opposition 28: 242-260. Durkheim, Emile ([1955] 1983) Pragmatism and Sociology. Cambridge: Cambridge University Press. Durkheim, Emile ([1912] 1965) The Elementary Forms of Religious Life. New York: Free Press. Dyrberg, Torben Bech (1997) The Circular Structure of Power: Politics, Identity, Community. London: Verso Eder, Klaus (1995) `Die Dynamik demokratischer Institutionenbildung: Strukturelle Voraussetzungen deliberativer Demokratie in fortgeschrittenen Industriegesellschaften, in Birgitta Nedelmann (ed.), Politische Institutionen im Wandel Opladen: Westdeutscher Verlag. pp 327-346 Eder, Klaus (1992) `Contradictions and social evolution: a theory of the social evolution of modernity, in Hans Haferkamp and Neil J. Smelser (eds), Social Change and Modernity Berkeley:

University of California Press. pp 320-349 Elias, Norbert (1989) Studien über die Deutschen: Machtkämpfe und Habitusentwicklung im 19. und 20 Jahrhundert Frankfurt am Main: Suhrkamp Elias, Norbert ([1987] 199I) The Society of Individuals. Oxford: Blackwell Elias, Norbert (1987) `The retreat of sociologists into the present, in Volker Meja, Dieter Misgeld and Nico Stehr (eds), Modern German Sociology. New York: Columbia University Press. pp 150-172 Epstein, Steven (1996) Impure Science: AIDS, Activism, and the Politics of Knowledge. Berkeley: University of California Press. Euchner, Charles C. (1996) Extraordinary Politics: How Protest and Dissent are Changing American Democracy. Boulder, Colorado: Westview Press Evans, Peter (1995) Embedded Autonomy: States and Industrial Transformation. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. 180 Evans, Robert, Simon Guy and Simon Martin (1999) `Making a difference: sociology of scientific knowledge and urban energy policies, Science,

Technology, & Human Values 24: 105-131. Eyenman, Ron (1992) `Modernity and social movements, in Hans Haferkamp and Neil J. Smelser (eds), Social Change and Modernity. Berke1ey: University of Ca1ifomia Press pp 37-54. Eyerman, Ron and Andrew Jamison (1991) Social Movements: A Cognitive Approach. University Park, Pennsylvania: Pennsylvania State University Press. Falk, Pasi and Colin Campbell (eds) (1997) The Shopping Experience. London: Sage Farkas, George (1996) Human Capital or Cultural Capital? Ethnicity and Poverty in an Urban School District. New York: Aldine de Gruyter Faulkner, Wendy F., Jacqueline S Senker and Lea V Velho (1995) Knowledge Frontiers: Industrial Innovation and Public Sector Research in Biotechnology. Oxford: Clarendon Press. Fedderke, Johannes, Raphael de Kadt and John Luiz (1999) `Economic growth and social capital: a critical reflection, Theory and Society 28: 709-745. Feenberg, Andrew (1995) Alternative Modernity: The Technical Turn in Philosophy and Social

Theory. Berkeley: University of California Press Feenberg, Andrew and Alastair Hannay (eds) (1995) Technology and the Politics of Knowledge. Bloomington, Indian: Indiana University Press Firsching, Horst (1998) `Ist der Begriff "Gesellschaft" theoretisch haltbar? Zur Problematik des Gesellschaftsbegriffs in Niklas Luhmanns "Die Gesellschaft der Gesellschaft", Soziale Systeme 4: 161-173. Floud, Jean (1971) `A critique of Bell, Survey 16: 25-37. Forty, Adrian (1986) Objects of Desire. New York: Pantheon Books Foster, Kenneth R. and Peter W Huber (1999) Judging Science: Scientific Knowledge and the Federal Courts. Cambridge, Massachusetts: MIT Press Foucault, Michel (1981) `Omnes et Singulatim, in S.M McMurrin (ed), The Tanner Lectures on Human Values. Volume 2 Cambridge: Cambridge University Press pp 58-66 Foucault, Michel (1980) Power / Knowledge: Selected Interviews and Other Writings 19721977. Brighton, Sussex: Harvester Press Foucault, Michel (1977) `Prison talk:

an interview, Radical Philosophy 16: 10-15. Foucault, Michel ([1975] 1977) Discipline and Punish: The Birth of the Prison. New York: Random House. Foucault, Michel ([1969] 1972) The Archeology of Knowledge. London: Tavistock Frank, André Gunder (1998) ReOrient: Global Economy in the Asian Age. Berkeley: University of California Press. Freeman, Chris (1991) `Networks of innovators: a synthesis of research issues, Research Policy 20: 499-514. Friedman, Jonathan (1996) `The implosion of modernity, in Michael J. Shapiro and Hayward R. Alker (eds), Challenging Boundaries: Global Flows, Territorial Identities Minneapolis: University of Minnesota Press. pp 247-256 Friedman, Jonathan (1995) `Global system, globalization and the parameters of modernity, in Mike Featherstone, Scott Lash and Ronald Robertson (eds), Global Modernities. London: Sage. pp 69-90 Friedman, Jonathan (1992) `General historical and culturally specified properties of global systems, Review 15: 335-372. Friedman, Jonathan

(1989) `Culture, identity, and world process, Review 12: 51-69. 181 Friedman-Ekholm, Kajsa and Jonathan Friedman (1995) `Global complexity and the simplicity of everyday life, in Daniel Miller (ed.), Worlds Apart: Modernity through the Prism of the Local. London: Routledge pp 134-168 Fukuyama, Francis (1995) `Social capital and the global economy, Foreign Affairs 74: 89103. Fukuyama, Francis and Caroline S. Wagner (2000) Information and Biologica1 Revo1utions: Global Governance Challenges - Summary of a Study Group. Santa Monica, California: Rand. Fuller, Steve (1995) `On the motives for the new sociology of science, History of the Human Sciences 8: 117-124. Fuller, Steve (1993) Philosophy, Rhetoric, & the End of Knowledge: The Coming of Science & Technology Studies. Madison, Wisconsin: University of Wisconsin Press Funtowicz, S.O and Jerome Ravetz (1993) `The emergence of post-normal science, in R von Schomberg (ed.), Science, Politics and Morality: Scientific Uncertainty

and DecisionMaking Dordrecht: K1uwer pp 85-123 Galbraith, John K. (1967) The New Industrial State New York: Houghton Mifflin Gandy, Oscar H. Jr (1993) The Panoptic Sort: A Political Economy of Personal Information Boulder, Colorado: Westview Press. Garnham, Nicholas and Raymond Williams (1986) `Pierre Bourdieu and the sociology of culture: an introduction, in Richard Collins et al. (eds), Media, Culture and Society London: Sage. pp 116-130 Gaventa, John (1994) `The powerful, the powerless, and the experts: knowledge struggles in an information age, in Peter Park; Mary Brydon-Miller, Buud Hall and Ted Jackson (eds), Voices of Change: Participatory Research in the United States and Canada. Toronto: OISE Press. pp 21-40 Geertz, Clifford (1973) The Interpretation of Cultures: Selected Essays. New York: Basic Books. Gehlen, Arnold (1949) Sozialpsychologische Probleme der industriellen Gesellschaft. Tübingen: J.CB Mohr (Paul Siebeck) Gehlen, Arnold ([1940] 1988) Man: His Nature and Place in

the World. New York: Columbia University Press. Gibbons, Michael, Camille Limoges, Helga Nowotny, Simon Schwartzman, Peter Scoh and Martin Trow (1994) The New Production of Knowledge: The Dynamics of Science and Research in Contemporary Societies. London: Sage Giddens, Anthony (1998) The Third Way: The Renewal of Social Democracy. Cambridge Polity. Giddens, Anthony (1991) Modernity and Self-Identity. Cambridge: Polity Giddens, Anthony (1990a) `Sociology, modernity and utopia, New Statesman & Society 3 (125): 20-22. Giddens, Anthony (1990b) The Consequences of Modernity. Stanford, California: Stanford University Press. Giddens, Anthony (1985) A Contemporary Critique of Historical Materialism. Volume 2: The Nation-State and Violence. Berkeley: University of California Press Giddens, Anthony (1984) The Constitution of Society: Outline of the Theory of Structuration. Cambridge: Polity. Giddens, Anthony (1981) A Contemporary Critique of Historical Materialism. Volume 1: Power, Property

and the State. London: Macmillan Giddens, Anthony ([1973] 1980) The Class Structure of the Advanced Societies. London: Hutchinson. 182 Gieryn, Thomas F. (1983) `Boundary-work and the demarcation of science from non-science: strains and interests in professional ideologies of scientists, American Sociological Review 48: 781-795. Gilbert, Margaret (1989) On Social Facts. London: Routledge Gilbert, Nigel G. and Michael Mulkay (1984) Opening Pandoras Box Cambridge: Cambridge University Press. Gipsen, C.WR (1988) `German engineers and American social theory: historical perspectives on professionalization, Comparative Studies in Society and History 30: 550-574. Gladwell, Malcolm (1997) `The coolhunt. Who decides whats cool? Certain kids in certain places - and only the coolhunters know who they are, The New Yorker March 17. Goldman, Alvin I. (1999) Knowledge in a Social World Oxford: Clarendon Press Goldman, Janlori (1999) `Privacy and individual empowerment in the interactive age, in

Colin J. Bennett and Rebecca Grant (eds), Visions of Privacy: Policy Choices for the Digital Age. Toronto: University of Toronto Press pp 97-115 Gorman, Paul N. (1996) Left Intellectuals and Popular Culture in Twentieth-Century America. Chapel Hill, North Carolina: University of North Carolina Press Gouldner, Alvin W. (1980) `Is amnesia in socio1ogy discontinuous, and the problem of permeable boundaries in culture. Paper presented at an International Conference on `The Political Realization of Social Science Knowledge, Institute for Advanced Studies, Vienna, June 18-20. Gouldner, Alvin W. (1976) The Dialectic of Ideology and Technology: The Origins, Grammar and Future of Ideology. New York: Seabury Press Greven, Michael T., Bernd Guggenberger and Johano Strasser (eds) (1975) Krise des Staates? Zur Funktionsbestimmung des Staates im Spätkapitalismus. Darmstadt: Luchterhand Grint, Keith and Steve Woolgar (1997) The Machine at Work: Technology, Work and Organization. Cambridge: Polity

Grundmann, Reiner and Nico Stehr (2000) `Social science and the absence of nature, Social Science Information 39: 155-179. Guerlain, Pierre (1997) `The ironies and dilemmas of Americas cultural dominance: a transcultural approach, American Studies International 35: 30-51. Haas, Ernst B. (1990) When Knowledge is Power: Three Models of Change in International Organizations. Berkeley: University of California Press Habermas, Jürgen (1998) `Die postnationale Konstellation und die Zukunft der Demokratie. Public lecture, Kulturforum of the Social Democratic Pariy, Willy-Brandt-Haus, Berlin, June 5. Habetmas, Jürgen ([1982) 1983) `Neoconservative culture criticism in the United States and West Germany: an intellectual movement in two political cultures, Telos 56: 75-89. Habermas, Jürgen ([1981] 1984) The Theory of Communicative Action. Vol J Reason and the Rationalization of Society. Boston: Beacon Press Haeckel, Ernst (1878) Freie Wissenschaft und freie Lehre: Eine Entgegnung auf Rudolf

Virchows Münchener Rede über Die Freiheit der Wissenschaft im modernen Staat’. Stuttgart: E. Schweizerische Verlagsbuchhandlung (E Koch) Hall, John R. (1992) `The capital(s) of cultures: a nonholistic approach to status situation; class, gender, and ethnicity, in Michéle Lamont and Marcel Fournier (eds), Cultivating Differences: Symbolic Boundaries and the Making of Inequality. Chicago: University of Chicago Press. pp 257-285 Halle, David (1992) `The audience for abstract art: class, culture and power, in Michéle Lamont and Marcel Fournier (eds), Cultivating Differences: Symbolic Boundaries and the Making of Inequality. Chicago: University of Chicago Press pp 131-181 183 Hanson, F. Allan (1993) Testing Testing: Social Consequences of the Examined Life Berkeley: University of California Press. Hayek, Friedrich A. (1948) `Economics and knowledge, in Friedrich A Hayek Individualism and Economic Order. Chicago: University of Chicago Press pp 77-91 Hayek, Friedrich A. ([1945]

1948) `The use of knowledge in society, in Friedrich A Hayek, Individualism and Economic Order. Chicago: University of Chicago Press PP 77-91 Haynes, Douglas and Gyan Prakash (1992) `Introduction: the enlargement of power am resistance, in Douglas Haynes and Gyan Prakash (eds), Contesting Power: Resistance and Everyday Social Relations in South Asia. Berkeley: University of California Press pp 1-22 Heidorn, Joachim (1982) Legitimität und Regierbarkeft: Studien zu den Legitimitätstheorien von Max Weber, Niklas Luhmann und Jürgen Habermas und der Ungleichheitsforschung Berlin: Duncker & Humblot. Heilbroner, Robert L. ([1967] 1994) `Do machines make history?, in Merritt Roe Smith and Leo Marx (eds), Does Technology Drive History? The Dilemma of Technological Determinism. Cambridge, Massachusetts: MIT Press pp 53-65 Held, David (1995) Democracy and the Global Order: From the Modern State to Cosmopolitan Government. Stanford, California: Stanford University Press Held, David (t991)

`Democracy, the nation-state and the global system, Economy and Society 20: 138-171. Hennis, Wilhelm (1977) `Zur Begründung der Fragestellung, in Wilhelm Hennis, Pete Graf Kielmansegg and Ulrich Matz (eds), Regierbarkeit: Studien zu ihrer Problematisierung. Band 1 Stuttgart: Klett-Cotta, pp. 9-21 Hindess, Barry (1977) `The concept of class in Marxist theory and Marxist politics, in John Bloomfield (ed.), Class, Hegemony and Party London: Lawrence & Wishart pp 73-86 Hirsch, Fred (1977) Social Limits to Growth. London: Routledge & Kegan Paul Hirsch, Joachim (1985) `Fordismus und Postfordismus: Die gegenwärtige gesellschaftliche Krise und ihre Folgen, Politische Vierteljahreszeitschrift 26: 160-182. Hirst, Paul and Grahame Thompson (1996) Globalization in Question. Cambridge: Polity Holton, Gerald (1996) Einstein, History, and Other Passions: The Rebellion Agains, Science at the End of the Twentieth Century. Reading, Massachusetts: Addision-Wesley Holton, Gerald (1993) Science

and Anti-Science. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. Holton, Gerald (I992) `How to think about the "anti-science" phenomenon, Public Understanding of Science 1: 103-128. Holton, Gerald (1986) `The advancement of science and its burdens, Daedalus 115 77-104. Holton, Gerald (1962) `Scientific research and scholarship: notes towards the design of proper scales, Daedalus 91: 362-399. Holzner, Burkart, William N. Dunn and Muhammad Shahidullah (1987) `An accounting scheme for designing science impact indicators, Knowledge 9: 173 204. Horkheimer, Max ([1947] 1972) Eclipse of Reason. New York: Continuum Horkheimer, Max and Theodor W. Adorno ([1947] 1972) Dialectic of Enlightenment New York: Herder and Herder. Houtman, Dick (1998) `Culture, industrialism and modernity. Paper presented at the World Congress of Sociology, Montreal, Quebec, Canada, July 26-August l. Howitt, Peter ([1996] 1998) On some problems in measuring knowledge-based growth, in Dale Neef (ed.), The

Knowledge Economy Boston: Butterworth-Heinemann pp 97-117 Hubig, Christoph (1999) `Kompetenzverlust in der Informationsgesellschaft?, in Jürgen Mittelstrass (ed.), Die Zukunft des Wissens XVIII Kongress für Philosophie Konstanz 1999. Workshop-Beitäge Konstanz: Universitätsverlag pp 1280-l287 184 Hübner, Kurt ([1978] 1983) Critique of Scientific Reason. Chicago: University of Chicago Press. Huntington, Ellsworth ([1914] 1925) Civilization and Climate. New Haven, Connecticut: Yale University Press. Huntington, Samuel P. (1977) `Remarks on the meanings of stability in the modern era, in Seweryn Bialer and Sophia Sluzar (eds), Radicalism in the Contemporary Age. Volume 3: Strategies and Impact of Contemporary Radicalism. Boulder, Colorado: Westview Press pp. 269-282 Huntington, Samuel P. (1975) `The United States, in Michel Crozier, Samuel P Huntington and Joji Watanuki (eds), The Crisis of Democracy: Report on the Governability of Democracies to the Trilateral Commission. New

York: New York University Press pp 59118 Huntington, Samuel P. (1973) `Postindustrial politics: how benign will it be?, Comparative Politics 6: 163-191. Huntington, Samuel P. (1968) Political Order in Changing Societies New Haven, Connecticut: Yale University Press. Inglehart, Ronald (1998) `The trend toward postmaterialist values continues, in Terry N. Clark and Michael Rempel (eds), Citizen Politics in Post Industrial Societies. Boulder, Colorado: Westview. pp 57-66 Inglehart, Ronald (1997a) Modernization and Postmodernization: Cultural, Economic and Political Change in 43 Societies. Princeton, New Jersey: Princeton University Press Inglehart Ronald (1997b) `Postmaterialist values and the erosion of institutional authority, in Joseph S. Nye, Philip D Zelikow and David C King (eds), Why People Dont Trust Government. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press pp 217-236 Inglehart, Ronald (1995) `Changing values, economic development and political change, International Social

Science Journal 145: 379-403. Inglehart, Ronald (1990a) Culture Shift in Advanced Industrial Society. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Inglehart, Ronald (1990b) `Values, ideology, and cognitive mobilization in new social movements, in Russell J. Dalton and Manfred Kuechler (eds), Challenging the Political Order: New Social and Political Movements in Western Democracies. Cambridge: Polity pp. 43-66 Inglehart, Ronald (1987) `Value change in industrial society, American Political Science Review 81: 1289-1303. Inglehart, Ronald (1977) The Silent Revolution. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Inglehart, Ronald (1971) `The silent revolution in Europe: intergenerational change in postindustrial societies, American Political Science Review 65: 999-1017. Inglehart, Ronald and Paul R. Abramson (1999) `Measuring postmaterialism, American Political Science Review 93: 665-677. Inglehart, Ronald and Paul R. Abramson (1994) `Economic security and value change,

American Political Science Review 88: 336-354. Inglehart, Ronald, Miguel Basañez and Alejandro Moreno (1998) Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Ann Arbor: University of Michigan Press Inkeles, Alex (1998) One World Emerging? Convergence and Divergence in Industrial Societies. Boulder, Colorado: Westview Press Irwin, Aisling (1994) `Sciences social standing, Times Higher Educational Supplement, September 30. Isaacs, H.R (1973) Group Identity and Political Change: The Politics of Retribaliration Tokyo: The International House of Japan. 185 James, William F. (1890) The Principles of Psychology Volume One New York: Dover Publications. Jasanoff, Sheila (1990) The Fifth Branch: Science Advisors as Policymakers. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. Jessop, Bob (1990) `Regulation theories in retrospect and prospect, Economy and Society 19: 153-216. Joas, Hans (1992) Die Kreativität des Handelns. Frankfurt am Main: Suhrkamp (English edn: The Creativity

of Action. Chicago: University of Chicago Press, 1997) Joerges, Bernward (1999) `Do politics have artefacts?, Social Studies of Science 29: 411431. Joerges, Bernward (1988) `Technology in everyday life: conceptual queries, Journal for the Theory of Social Behavior 18: 219-237. Joerges, Bernward ([1979] 1996) `Die Macht der Sachen über uns, in Technik Körper der Gesellschaft. Frankfurt am Main: Suhrkamp pp 15-32 Jonas, Hans (1974) Philosophical Essays: From Ancient Creed to Technological Man. Englewood Cliffs, New Jersey: Prentice Hall. Jones, Robert Alun (1998) `Religion and science in The Elementary Forms, in N.J Allen, W.SF Pickering and W Watts Miller (eds), On Durkheims Elementary Forms of Religious Life. London: Routledge pp 39-52 Kahn, Hermann and Bruce Bruce-Briggs (1972) Things to Come: Thinking about the Seventies and Eighties. New York: Macmillan Kanter; Rosabeth Moss (1991) `The future of bureaucracy and hierarchy in organizational theory: a report from the field, in

Pierre Bourdieu and James S. Coleman (eds), Social Theory for a Changing Society. Boulder, Colorado: Westview Press pp 63-87 Katz, Lawrence F. and Kevin M Murphy (1992) `Changes in relative wages, 1963-1987: supply and demand factors, Quarterly Journal of Economics 107: 35-78. Keane, John (1988) Democracy and Civil Society: On the Predicaments of European Socialism, the Prospects for Democracy, and the Problem of Controlling Social and Political Power. London: Verso Kegan, Robert (1994) In Over Our Heads: The Mental Demands of Modern Life. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. Keohane, Nannerly O. (1982) `The enlightenment idea of progress revisited, in Gabriel A Almond, Marvin Chodorow and Roy Harvey Pearce (eds), Progress and its Discontents. Berkeley: University of California Press. pp 21-40 Kerr, Clark (1963) The Uses of the University. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. Keynes, John M. (1936) The General Theory of Employment, Interest and Money

London: Macmillan. Kilminster, Richard (1997) `Globalization as an emergent concept, in Alan Scott (ed.), The Limits of Globalization: Cases and Arguments. London: Routledge pp 257-283 King, Anthony (ed.) (1976) Why is Britain Harder to Govern? London: BBC King; Anthony (1975) `Overload: problems of governing in the 1970s, Political Studies 23: 284-296. Kling, Rob (1991) `Computerization and social transformations, Science, Technology, & Human Values 16: 342-367. Knorr-Cetina, Karin (1999) Epistemic Cultures: How the Sciences Make Knowledge. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. Knorr-Cetina, Karin (1995) `Laboratory studies: the cultural approach to the study of science, in Shei1a Jasanoff, Gerald E. Markle, James C Petersen and Trevor Pinch (eds), Handbook of Science and Technology Studies. Thousand Oaks, California: Sage pp·140-168 186 Knorr-Cetina, Karin (1981) The Manufacture of Knowledge: An Essay on the Constructivist and Contextual Nature of Science.

Oxford: Pergamon Knorr-Cetina, Karin and Michael Mulkay (eds) (1983) Science Observed: Perspectives on the Social Study of Science. Newbury Park, California: Sage König, René (1979) `Gesellschaftliches Bewußtsein und Soziologie: Eine spekulative Überlegung, in Günther Lüschen (ed.), Deutsche Soziologie seit 1945 Sonderheft 21 der Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. Opladen: Westdeutscher Verlag pp. 358-370 König, René ([1956] 1965) `Masse und Vermassung, in René König, Soziologische Orientierungen: Vorträge und Aufsätze. Cologne: Kiepenheuer & Witsch pp 479-493 Koopmans, Ruud and Paul Statham (1999) `Challenging the liberal nation-state? Postnationalism, multiculturalism, and the collective claims making of migrants and ethnic minorities in Britain and Germany, American Journal of Sociology 105: 652-696. Kreibich, Rolf (1986) Die Wissenschaftsgesellschaft: Von Galilei zur High-Tech Revolution. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Krohn, Wolfgang (1987)

Francis Bacon. Munich: Beck Krohn, Wolfgang (1981) "`Wissen ist Macht: Zur Soziogenese eines neuzeitlichen wissenschaftliches Geltungsanspruchs, in Kurt Bayertz (ed.), Wissenschaftsgeschichte und wissenschaftliche Revolution. Cologne: Pahl-Rugenstein pp 29-57 Krugman, Paul (1996) Pop Internationalism. Cambridge, Massachusetts: MIT Press Kuisel, Richard (1993) Seducing the French: The Dilemma of Americanization. Berkeley: University of California Press. Labinger, Jay A. (1997) `The science wars and the future of the American academic profession, Daedalus 126: 201-220. Lamont, Michéle and Annette Lareau (1988) `Cultural capital: allusions, gaps and glissandos in recent theoretical developments, Sociological Theory 6: 153-168. Landes, David S. (1998) The Wealth and Poverty of Nations New York: WW Norton Lane, Robert E. (1966) `The decline of politics and ideology in a knowledgeable society, American Sociological Review 31: 649-662. Larson, Magali Sarfatti (1990) `In the matter of

experts and professionals, or how impossible it is to leave nothing unsaid, in Rolf Torstendahl and Michael Burrage (eds), The Formation of Professions: Knowledge, State and Strategy. London: Sage pp 24-50 Lash, Scott and John Urry (1994) Economies of Signs and Spaces. London: Sage Latour, Bruno (1998) `From the world of science to the world of research?, Science 280: 208-209. Latour, Bruno and Steve Woolgar (1979) Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts. Beverly Hills, California: Sage Lave, Jean (1993) `The practice of learning, in Seth Chaiklin and Jean Lave (eds), Understanding Practice: Perspectives on Activity and Context. Cambridge: Cambridge University Press. pp 3-32 Lazarsfeld, Paul F. and Robert K Merton ([1948] 1957) `Mass communication, popular taste and organized social action, in Bernhard Rosenberg and David Manning White (eds), Mass Culture: The Popular Arts in America. New York: Free Press pp 457-473 Lazear, Edward P. and Sherwin, Rosen (1981)

`Rank-order tournaments as optimum labour contracts, Journal of Political Economy 89: 841-864. Lazega, Emmanuel (1992) Micropolitics of Knowledge: Communication and Indirect Control in Workgroups. New York: de Gruyter Lemert, Charles C. and Garth Gillan (1982) Michel Foucault: Social Theory as Transgression New York: Columbia University Press. Lenger, Friedrich (1994) Werner Sombart 1863-1941: Eine Biographie. Munich: CH Beck 187 Lerner, Daniel (ed.) (1959) The Human Meaning of the Social Sciences New York: Meridian. Levine, Donald N. (1985) The Flight from Ambiguity: Essays in Social and Cultural Theory Chicago: University of Chicago Press. Liesner, Thelma (1985) Economic Statistics 1900-1983: United Kingdom, United States of America, France, Germany, Italy, Japan. New York: Facts on File Publications Limoges, Camille (1993) Expert knowledge and decision-making in controversy contexts, Public Understanding of Science 2: 417-426. Lipsey, Richard G. (1992) `Global change and

economic policy, in Nico Stehr and Richard V. Ericson (eds), The Culture and Power of Knowledge: Inquiries into Contemporary Societies. Berlin and New York: de Gruyter pp 279-299 Lopata, Helen Z. (1976) `Expertization of everyone and the revolt of the client, Sociological Quarterly 17: 435-447. Lovejoy, Arthur O. and George Boas (1935) Primitivism and Related Ideas in Antiquity Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press. Lowe, Adolph (1971) `Is present-day higher learning "relevant"? Social Research 38: 563580. Lübbe, Hermann (1987) `Der kulturelle Geltungschwund der Wissenschaften, in Helmut de Rudder and Heinz Sahner (eds), Wissenschaft und soziale Verantwortung. Berlin: Arno Pitz. pp 89-108 Luhmann, Niklas (1997a) Die Gesellschaft der Gesellschaft, Frankfurt am Main: Suhrkamp. Luhmann, Niklas (1997b) `Grenzwerte der ökologischen Politik: Eine Form des Risikomanagements, in Petra Hiller and Georg Krücken (eds), Risiko und Regulierung: Soziologische Beiträge zu

Technikkontrolle und präventiver Umweltpolitik. Frankfurt am Main: Suhrkamp. pp 195-221 Luhmann, Niklas ([1992] 1998) Observations on Modernity. Stanford, California: Stanford University Press. Luhmann, Niklas ([1991] 1993) Risk: A Sociological Theory. New York: de Gruyter Luhmann, Niklas ([1988] 1997) `Limits of steering, Theory, Culture and Society 14: 41-57. Luhmann, Niklas (1988) Die Wirtschaft der Gesellschaft. Frankfurt am Main: Suhrkamp Luhmann, Niklas ([1986] 1989) Ecological Communication. Chicago: University of Chicago Press. Luhmann, Niklas (1984) Soziale Systeme: Grundriss einer allgemeinen Theorie. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Luke, Timothy W. (1993) `Discourses of disintegration, texts of transformation: re-reading realism in the new world order, Alternatives 18: 229-258. Lyon, David (1994) The Electronic Eye: The Rise of Surveillance Society. Minneapolis: University of Minnesota Press. Lyon, David (1986) `From "Post-industrialism" to "information

society": a new social transformation?, Sociology 20: 577-588. Lyon, David and Elia Zureik (1996) `Surveillance, privacy and the new technology, in David Lyon and Elia Zureik (eds), Computers, Surveillance, and Privacy. Minneapolis: University of Minnesota Press. pp 1-18 Lyotard, Jean-François ([1979] 1984) The Postmodern Condition: A Report on Knowledge. Minnesota: University of Minnesota Press. McCarthy, Thomas (1991) Ideals and Illusions: On Reconstruction and Deconstruction in Contemporary Critical Theory. Cambridge, Massachusetts: MIT Press McCarthy, John D. and Mayer N, Zald (1977) `Resource mobilization and social movements: a partial theory, American Journal of Sociology 82: 1212-1241. 188 McDermott, John (1979) `Technology: the opiate of the intellectuals, New York Review of Books 13 (2): 25-35. Machlup, Fritz (1984) The Economics of Information and Human Capital. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Machlup,.Fritz (1981) Knowledge and Knowledge

Production Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Machlup, Fritz (1962) The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. MacKinder, Halford (1904) The geographical pivot of history, Geographical Journal 23: 421-444. McNeill, William H. (1976) Plagues and Peoples Oxford: Blackwell Magnusson, Warren (1996) The Search for Political Space: Globalization, Social Movements, and the Urban Political Experience. Toronto: University of Toronto Press Malinowski, Bronislaw (1955) Magic, Science and Religion. Garden City, New York: Doubleday Anchor. Mann, Michael (1986) The Sources of Social Power. Cambridge: Cambridge University Press. Mannheim, Karl (1935) Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbruchs. Leiden: AW Sijthoff. Mannheim, Karl ([1929] 1936) Ideology and Utopia: An Introduction to the Sociology of Knowledge. London: Routledge & Kegan Paul Mannheim, Karl ([1928] 1993) `The problem of generations, in

Kurt H. Wolff (ed), From Karl Mannheim. Second expanded edition New Brunswick, New Jersey: Transaction Books. pp 351-395 Mannheim, Karl ([1922-1924] 1982) Structures of Thinking, ed. David Kettler, Volker Meja and Nico Stehr. London: Routledge & Kegan Paul Marcuse, Herbert (1964) One Dimensional Man: Studies in the Ideology of Advanced Industrial Society. Boston: Beacon Press Marcuse, Herbert (1941) `Some social implications of modern technology, Studies in Philosophy and Social Science 9: 414-439. Marquard, Odo (1986) `Zeitalter der Weltfremdheit? Beitrag zur Analyse der Gegenwatt, in Odo Marquard, Apologie des Zufälligen. Stuttgart: Reclam pp 76-97 Marx, Gary T. (1999) `Ethics for the new surveillance, in Colin J Bennett and Rebecca Grant (eds), Visions of Privacy: Policy Choices for the Digital Age. Toronto: University of Toronto Press. pp 39-67 Marx, Gary T. (1988) Undercover: Police Surveillance in America Berkeley: University of California Press. Marx, Karl ([1939-1941]

1973) Grundrisse: Introduction to the Critique of Political Economy. New York: Vintage Books Marx, Karl ([1848] 1977) Selected Writings. Oxford: Oxford University Press Mayhew, Leon H. (1997) The New Public: Professional Communication and the Means of Social Influence. Cambridge: Cambridge University Press Mazur, Allan (1987) `Scientific disputes over policy, in H. Tristam Englehardt and Arthur L Caplan (eds), Scientific Controversies. Cambridge: Cambridge University Press pp 265282 Mazur, Allan (1973) `Disputes between experts, Minerva 1l: 243-262. Mead, George H. (1964) `Two unpublished rnanuscripts, The Review of Metaphysics 17: 536-556. Megill, Allan (1985) Prophets of Extremity: Nietzsche, Heidegger, Foucault, Derrida. Berkeley: University of California Press. 189 Meikle, Jeffrey L. (l979) Twentieth Century Limited: Industrial Design in America, 19251939 Philadelphia: Temple University Press Meja, Volker and Nico Stehr (1992) `Social scientific and epistemological discourse:

the problem of relativism, in Diederick Raven, Lieteke van Vucht Tijssen and Jan de Wo1f (eds), Cognitive Relativism and Social Science. New Brunswick, New Jersey: Transaction Books. pp 1-13 Melucci, Alberto (1996) Challenging Codes: Collective Action in the Information Age. Cambridge: Cambridge University Press. Melucci, Alberto (1995) `The new social movements revisited: reflections on a sociological misunderstanding, in Louis Maheau (ed.), Social Movements and Social Classes: The Future of Collective Action. London: Sage pp 107-119 Merton, Robert K. ([1942] 1973) `The normative structure of science, in Robert K Merton, The Sociology of Science: Theoretical and Empirical Investigations. Chicago: University of Chicago Press. pp 267-278 Merton, Robert K. (1939) `Bureaucratic structure and personality, Social Forces 18: 560-568 Merton, Robert K. (1936) `The unanticipated consequences of purposive social action, American Sociological Review 1: 894-904. Michels, Robert ([1915] 1949)

Political Parties: A Sociological Study of the Oligarchical Tendencies of Modern Democracy. New York: Free Press Miles, Ian, Howard Rush, Kevin Turner and John Bessant (1988) Information Horizons: The Long-Term Social Implications of New Information Technology. London: Edward Elgar Mill, John Stuart ([1873] 1924) Autobiography. New York: Columbia University Press Mill, John Stuart ([1831] 1942) The Spirit of the Age. Chicago: University of Chicago Press Miller, Daniel (1998) A Theory of Shopping. Ithaca, New York: Cornell University Press Miller, Joanne M. and Jon A Krosnick (2000) `News media impact on the ingredients of presidential evaluations: politically knowledgeable citizens are guided by a trusted source, American Journal of Political Science 44: 295-309. Miller, Jon D. (1983) The American People and Science Policy New York: Pergamon Mises, Ludwig Von (1922) Die Gemeinwirtschaft: Untersuchungen über den Sozialismus. Jena: Gustav Fischer. Montaigne ([1582] 1958) The Complete

Essays of Montaigne, ed. Donald Frame Stanford, California: Stanford University Press. Morgenthau, Hans J. (1972) Science: Servant or Master? New York: New American Library Morgenthau, Hans J. (1970) `Reflections on the end of the republic, New York Review of Books 15 (September 23): 38-41. Morris, P.K and C McClurg Mueller (eds) (1992) Frontiers in Social Movement Theory New Haven, Connecticut: Yale University Press. Mukerji, Chandra (1989) A Fragile Power: Scientists and the State. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Mulkay, Michael (1979) Science and the Sociology of Knowledge. London: Allen & Unwin Münch, Richard (1992) `The dynamics of societal communication, in Paul Colomy (ed.), The Dynamics of Social Systems. London: Sage pp 56-71 Münch, Richard (1991) Dialektik der Kommunikationsgesellschaft. Frankfurt am Main: Suhrkarnp. Münch, Richard (1990) `Differentiation, rationalization, interpenetration: the emergence of rnodern society, in Jefrey C. Alexander and

Paul Colomy (eds), Differentiation Theory and Social Change. New York: Columbia University Press pp 441-464 Munz, Peter (1985) Our Knowledge about Knowledge: Popper or Wittgenstein? London: Routledge & Kegan Paul. 190 Murnane, Richard J., John B Willett and Frank Levy (1995) `The growing importance of cognitive skills in wage determination, Review of Economics and Statistics 77: 251 266. Murphy, Kevin M. and Finis Welch (1993) `Inequality and relative wages, The American Economic Review: Papers and Proceedings 83: 104-109. Murphy, Kevin M. and Finis Welch (1992) `Industrial change and the rising importance of skill, in Sheldon Danziger and Peter Gottschalk (eds), Uneven Tides: Rising Inequality in the 1980s. New York: Russell Sage Foundation pp 101-132 Musil, Robert ([1930] 1979) The Man Without Qualities. London: Picador Narr, Wolf-Dieter ([1979] 1985) `Toward a society of conditioned reflexes, in Jürgen Habermas (ed.), Observations on `The Spiritual Situation of the Age

Cambridge, Massachusetts: MIT Press. pp 31-66 Nelkin, Dorothy (1995) `Science controversies: the dynamics of public disputes in the United States, in Sheila Jasanoff, Gerald E. Markle, James C Petersen and Trevor Pinch (eds), Handbook of Science and Technology Studies. Thousand Oaks, California: Sage pp 444456 Nelkin, Dorothy (1987) `Controversies and the authority of science, in H. Tristam Englehardt and Arthur L. Caplan (eds), Scientific Controversies Cambridge: Cambridge University Press. pp 283-294 Nelkin, Dorothy (1975) `The political impact of technical expertise, Social Studies of Science 5: 35-54. Nelkin, Dorothy (1974) `The role of experts in a nuclear siting controversy, The Bulletin of the Atomic Scientists 30: 29-36. Nelkin, Dorothy and Michael Pollak (1981) The Atom Besieged: Extraparliamentary Dissent in France and Germany. Cambridge, Massachusetts: MIT Press Nelson, Richard R. (1987) Understanding Technical Change as an Evolutionary Process New York: Elsevier. Nelson,

Richard R. and Gavin Wright (1992) `The rise and fall of American technological leadership: the postwar era in historical perspective, Journal of Economic Literature 30: 1931-1964. Nettl, J. Peter and Roland Robertson (1968) International Systems and the Modernization of Societies: The Formation of National Goals and Attitudes. New York: Basic Books Neuman, W. Russell (1991) The Future of the Mass Audience New York: Cambridge University Press. Niethammer, Lutz ([1989] 1992) Posthistoire: Has History Come to an End? London: Verso. Nisbet, Robert A. (1968) `The year 2000 and all that, Commentary 45: 60-66 Noble, David F. (1977) America by Design; Science, Technology and the Rise of Corporate Capitalism. New York: Knopf Nolte, Erst (1993) `Die Fragilität des Triumphs: Zur Lage des liberalen Systems nach der neuen Weltordnung, Frankfurter Allgemeine Zeitung (151), July 3. Nora, Simon and Alain Minc ([1978] 1980) The Computerization of Society: A Report to the President of France.

Cambridge, Massachusetts: MIT Press Nowotny, Helga (1979) Kernenergie: Gefahr oder Notwendigkeit? Anatomie eines Konflikts. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Nye, David E. (1997) Narratives and Spaces: Technology and the Construction of American Culture. New York: Columbia University Press Nye, David E. (1990) Electrifying America: Social Meanings of a New Technology, 18801940 Cambridge, Massachusetts: MIT Press Nye, Joseph S. (1997) `Introduction: the decline of confidence in government, in Joseph S Nye, Philip D. Zelikow and David C King (eds), Why People Dont Trust Government Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. pp 1-18 191 Offe, Claus (1986) `Die Utopie der Null-Option: Modernität und Modernisierung als politische Gütekriterien, in Johannes Berger (ed.), Die Moderne: Kontinuitäten und Zäsuren. Sonderband 4 Soziale Welt Göttingen: Schwartz & Co pp 97-117 Offe, Claus (1985) `New social movements: changing boundaries of the political, Social Research 52:

817-868. Offe, Claus ([1979] 1984) `Ungovernability: on the renaissance of conservative theories of crisis, in Jürgen Habermas (ed.), Observations on The Spiritual Situation of the Age: Contemporary German Perspectives. Cambridge, Massachusetts: MIT Press pp 67-88 Offe, Claus ( 1979) ` "Unregierbarkeit": Zur Renaissance konservativer Krisentheorien, in Jürgen Habermas (ed.), Stichworte zur `Geistigen Situation der Zeit Band l: Nation und Republik. Frankfurt am Main: Suhrkamp pp 294-318 Oliver, Pamela E. and Gerald Marwell (1992) `Mobilizing technologies for collective action, in Aldon D. Morris and Carol M Mueller (eds), Frontiers in Social Movement Theory New Haven, Connecticut: Yale University Press. pp 251-272 Panitch, Leo (1993) `A different kind of state? in Gregory Albo, David Langille and Leo Panitch (eds), A Different Kind of State? Popular Power and Democratic Administration. Toronto: Oxford University Press. pp 2-16 Park, Robert E. (1940) `News as a form of

knowledge: a chapter in the sociology of knowledge, American Journal of Sociology 45: 669-686. Parsons, Talcott (1970) `The impact of technology on culture and emerging new modes of behavior, International Social Science Journal 22: 607-627. Parsons, Talcott (1951) The Social System. New York: Free Press Parsons, Talcott (1937) The Structure of Social Action. New York: McGraw-Hill Perez, Carlota (1985) `Microelectronics, long waves and world structural change: new perspectives for developing countries, World Development 13: 441-463. Perlmutter, Howard V. (1991) `On the rocky road to the first global civilization, Human Relations 44: 897-920. Petit, Pascal and Luc Soete (1999) `Globalization in search of a future, International Social Science Journal 51: 165-181. Pippin, Robert B. (1999) `Nietzsche and the melanchology of modernity, Social Research 66: 495-520. Plessner, Helmufh ([1936] 1985) `Die Entzauberung des Fortschritts, in Helmuth Plessner, Gesammelte Schriften. Band X:

Schriften zur Soziologie und Sozialphilosophie Frankfurt am Main: Suhrkamp. pp 71-79 Poggi, Gianfranco (1982) `The modern state and the idea of progress, in Gabriel A. Almond, Marvin Chodorow and Roy Harvey Pearce (eds), Progress and its Discontents. Berkeley: University of California Press. pp 337-369 Polanyi, Michael (1967) The Tacit Dimension. London: Routledge & Kegan Paul Popper, Karl ([1981] 1992) `On culture clash, in Karl Popper, In Search of a Better World: Lectures and Essays from Thirty Years. London: Routledge pp 117-125 Popper, Karl ([1961] 1992) `Emancipation through knowledge, in Karl Popper, In Search of a Better World: Lectures and Essays from Thirty Years. London: Routledge pp 137-150 Portes, Alejandro, Manuel Castells and Lauren A. Benton (eds) (1989) The Informal Economy: Studies in Advanced and Less Developed Countries. Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press. Portes, Alejandro and Saski Sassen-Koob (1987) `Making it underground: comparative

material on the informal sector in Western market economies, American Journal of Sociology 93: 30-61. Putnam, Robert D. (1995) `Bowling alone: Americas declining social capital, Journal of Democracy 6: 7-14. 192 Ragone, Gerardo (1996) `Consumption diffusion: elite phenomena or mass processes?, International Sociology 11: 309-318. Ravetz, Jerome (1976) `The expertness of experts, in Edward Semper, Philip Coggin et al. (eds), Hidden Factors in Technological Change. Oxford: Pergamon Press pp 108-112 Ravetz, Jerome (1971) Scientific Knowledge and its Social Problems. New York: Oxford University Press. Reed, Michael I. (1996) `Expert power and control in late modernity: an empirical review and theoretical synthesis, Organization Studies 17: 573-597. Rempel, Michael and Terry N. Clark (1998) `Post-industrial politics: a framework for interpreting citizen politics since the 1960s, in Terry N. Clark and Michael Rempel (eds), Citizen Politics in Post-Industrial Societies. Bou1der, Co1orado:

Westview, pp 9-54 Rhodes, Roderick A.W (1996) `The new governance: governing without government, Political Studies 44: 542-567. Richta, Radovan et at. (1969) Civilization at the Crossroads: Social and Human Implications of the Scientific and Technological Revolution. White Plains, New York: International Arts and Sciences Press. Richter, Emanuel (1992) Der Zerfall der Welteinheit: Vernunft und Globalisierung in der Moderne. Frankfurt am Main: Campus Riesman, David (1953/1954) `Some relationships between technical progress and social progress, Explorations in Entrepreneurial History 6: 131-145. Riesman, David (in collaboration with Reuel Denney and Nathan Glazer) ((1950] 1961) , The Lonely Crowd: A Study of the Changing American Character. New Haven, Connecticut: Yale University Press. Robertson, Roland (1995) `Globalization: time-space and homogeneity-heterogeneity, in Mike Featherstone, Scott Lash and Ronald Robertson (eds), Global Modernities. London: Sage. pp 25-44 Robertson, Roland

(1992) Globalization: Social Theory and Global Culture. London: Sage Robertson, Roland (1990) `Mapping the global condition: globalization as the central con cept, in Mike Featherstone (ed.), Global Culture; Nationalism, Globalization and Modernity. A Theory, Culture & Society Special Issue London: Sage pp 15-30 Robins, Kevin and Frank Webster (1989) The Technical Fix: Education, Computers and Industry. New York: St Martins Press Robins, Kevin and Frank Webster (1988) `Cybernetic capitalism: information, technology, everyday life, in Vincent Mosco and Janet Wasco (eds), The Political Economy of Information. Madison, Wisconsin: University of Wisconsin Press pp 44-75 Robinson, John and Jon Tinker (1998) `Reconciling ecological, economic and social imperatives, in J. Schnurr and S Holtz (eds), The Cornerstone of Development: Integrating Environmental, Social and Economic Policies. New York: Lewis Publishers; Ottawa: IDRC. Robinson, William I. (1996) `Globalisation: nine theses on our

epoch, Race and Class 38: 1331 Rochlin, Gene I. (1997) Trapped in the Net: The Unanticipated Consequences of Computerization. Princeton, New Jersey: Princeton University Press Rorty, Richard (1989) Contingency, Irony, and Solidarity. Cambridge: Cambridge University Press. Rose, Nikolas (1999) Powers of Freedom: Reframing Political Thought. Cambridge: Cambridge University Press. Rose, Richard (1979) `Pervasive problems of governing: an analytic framework, in Joachim Matthes (ed.), Sozialer Wandel in Westeuropa: Verhandlungen des 19 Deutschen Soziologentages, Berlin 1979. Frankfurt am Main: Campus pp 29-54 193 Rosenau, James N. (1992) `Governance, order, and change in world politics, in James N Rosenau and Ernst-Otto Czempiel (eds), Governance without Government: Order and Change in World Politics. Cambridge: Cambridge University Press pp 1-29 Rouse, Joseph (1987) Knowledge and Power: Toward a Political Philosophy of Science. Ithaca, New York: Cornell University Press. Rueschemeyer,

Dietrich, Evelyne Huber Stephens and John D. Stephens (1992) Capitalist Development and Democracy. Chicago: University of Chicago Press Salomon, Lester M. and Helmut K Anheier (1997) `The civil society sector, Society 34: 6065 Sampson, Robert J. and Stephen W Raudenbush (1999) `Systematic social observation of public spaces: a new look at disorder in urban neighborhoods, American Journal of Sociology 105: 603-651. Sartori, Giovanni (1971) `Technological forecasting and politics, Survey 16: 60-68. Sassen, Saskia (1991) Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Scheler, Max ([1926] 1980) Problems of a Sociology of Knowledge. London: Routledge & Kegan Paul. Scheler, Max ([1925] 1960) `The forms of knowledge and culture, in Max Scheler, Philosophical Perspectives. Boston: Beacon Press pp 13-49 Scheler, Max ([1924] 1990) The sociology of knowledge: formal and material problems, in Volker Meja and Nico Stehr (eds), Knowledge and Politics:

The Sociology of Knowledge Dispute. London: Routledge pp 17-36 Schelling, Thomas C. (1990) `Global environmental forces, Technological Forecasting and Social Change 38: 257-264. Schelsky, Helmut (1961) Der Mensch in der wissenschaftlichen Zivilisation. Cologne and Opladen: Westdeutscher Verlag. Schelsky, Helmut (1954) Zukunftsaspekte der industriellen Gesellschaft, Merkur 8: 13-28. Schement, Jorge Reina and Terry Curtis (1995) Tendencies and Tensions of the Information Age: The Production and Distribution of Information in the United States. New Brunswick, New Jersey: Transactions Books. Schieder, Theodor (1977) Einmatigkeit oder Wiederkehr: Historische Dimensionen der heutigen Krise, in Wilhelm Hennis, Peter Graf Kielmansegg and Ulrich Matz (eds), Regierbarkeit: Studien zu ihrer Problematisierung. Band 1 Stuttgart: Klett-Cotta pp 22-42 Schiller, Dan (1999) Digital Capitalism: Networking the Global Market System. Cambridge, Massachusetts: MIT Press. Schiller, Dan (1997) `The

information commodity: a preliminary view, in Jim Davis, Thomas A. Hirschl and Michael Stack (eds), Cutting Edge: Technology, Information Capitalisms and Social Revolution. London: Verso pp 103-120 Schiller, Dan (1993) `Capitalism, information, and uneven development, in Stanley A. Deetz (ed.), Communication Yearbook Volume 16 Newbury Park, California: Sage pp 386-406 Schiller, Herbert I. (1996) Information Inequality: The Deepening Social Crisis in America New York: Routledge. Schiller, Herbert I. (1981) Who Knows: Information in the Age of the Fortune 500 Norwood, New Jersey: Ablex. Schimank, Uwe (1985) `Der mangelnde Akteurbezug systemtheoretischer Erklärungen social Differenzierung - Ein Diskussionsvorschlag, Zeitschrift für Soziologie 14: 42l-437. Schmidt, Vivien A. (1995) `The new world order, incorporated: the rise of business and the decline of the nation-state, Daedalus 124: 75-106. Schott, Thomas (1993) `World. science: globalization of institutions and participation,

Science, Technology, Human Values 18: 196-208. 194 Schott, Thomas (1988) `International influence in science: beyond center and periphery, Social Science Research 17: 219-238. Schultz, Theodore W. (1961) `Investment in human capital, American Economic Review 51: 1-17. Schumpeter, Joseph A. (1942) Capitalism, Socialism and Democracy New York: Simon & Schuster. Schwartz, Jacob T. (1992) `Americas economic-technological agenda for the 1990s, Daedalus 121: 139-165. Sewell, Graham and Bany Wilkinson (1992) `"Someone to watch over me": surveillance, discipline and just-in-time labour process, Sociology 26: 271-289. Shaffer, Harry G. (1961) `Investment in human capital: comment, American Economic Review 52: 1026-1035. Shapin, Steven (1996) The Scientific Revolution. Chicago: University of Chicago Press Shils, Edward (1968) `Society and societies: the macro-sociological view, in Talcott Parsons (ed.), American Sociology: Perspectives, Problems, Methods New York: Basic Books

pp. 287-303 Sibley, Mulford Q. (1973) `Utopian thought and technology, American Journal of Political Science 17: 255-281. Simmel, Georg ([1908] 1992) Soziologie: Untersuchungen über die Formen der Vergesellschaftung. Gesamtausgabe Band II Frankfiut am Main: Suhrkamp Simmel, Georg ([1907] 1978) The Philosophy of Money. London: Routledge & Kegan Paul Simmel, Georg (1890) Über sociale Differenzierung: Sociologische und psychologische Untersuchungen. Leipzig: Duncker & Humblot Sirianni, Carmen (1991) `The self-management of time in postindustrial society, in Karl Hinrichs, William Roche and Carmen Sirianni (eds), Working time in Transition: The Political Economy of Working Hours in Industrial Nations. Philadelphia: Temple University Press. pp 231-274 Sklair, Leslie (1991) Sociology of the Global System. Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press. Skolnikoff, Eugene B. (1976) The governability of complexity, in Chester L Cooper (ed), Growth in America. Woodrow Wilson

International Center for Scholars Westport, Connecticut: Greenwood. pp 75-88 Smelser, Neil (1992) Theory of Collective Behavior. New York: Free Press Smith, Anthony (1982) `Information technology and the myth of abundance, Daedalus 111: 1-16. Snow, David A. and Robert D Benford (1992) `Master frames and cycles of protest, in Aldon D. Morris and Carol McClurg Mueller (eds), Frontiers in Social Movement Theory New Haven, Connecticut: Yale University Press. pp 133-I55 Snow, David A. and Richard Machalek (1982) `On the presumed fragility of unconventional beliefs, Journal for the Scientific Study of Religion 21: 15-26. Snow, David A., Burke E Rochford, Steven Worden and Robert Benford (1986) `Frame alignment processes, micromobilization, and movement participation, American Sociological Review 51: 464-481. Snyder, Robert G. (1973) `Knowledge, power and the university: notes on the impotence of the intellectual, in Gunter W. Remmling (ed), Towards the Sociology of Knowledge: Origin and

Development of a Sociological Thought Style. London: Routledge & Kegan Paul. pp 339-359 So, Alvin Y. (1990) Social Change and Development: Modernization, Dependency, and World System Theories. Newbury Park, California: Sage 195 Sokal, Alan (1996) `Transgressing the boundaries: towards a transformative hermeneutics of quantum gravity, Social Text 14: 217-252. Sorokin, Pitirim A. (1958) Fads and Foibles in Modern Sociology and Related Sciences London: Mayflower Publishing and Vision Press. Spencer, Herbert (1897) The Principles of Sociology. Volume 11 Part 3 New York: D Appleton. Spittler, Gerd (1980) `Abstraktes Wissen als Herrschaftsbasis: Zur Entstehungsgeschichte bürokratischer Herrschaft im Bauernstaat Preussen, Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie 32: 574-604. Sprague, Jo and Gary L. Ruud (1988) `Boat-rocking in the high-technology culture, American Behavioral Scientist 32: 169-193. Starbuck, William H. (1992) `Learning by knowledge-intensive firms,

Journal of Management Studies 29: 713--740. Stehr, Nico (2000) Knowledge and Economic Conduct: The Foundations of the Modern Economy. Toronto: University of Toronto Press Stehr, Nico (1999a) `The future of inequality, Society 36: 54-59. Stehr, Nico (1999b) `The productivity paradox: ICTs, knowledge and the labour market, in John de la Mothe and Gilles Paquet (eds), Information, Innovation and Impacts. Boston, Massachusetts: Kluwer Academic Publishers. pp 255-272 Stehr, Nico (1997) `Les limites du possibles: La postmodemité et les sociétés du savoir, Sociétés 58: 101-124. Stehr, Nico (1994) Knowledge Societies. London: Sage Stehr, Nico (1992) Practical Knowledge: Applying the Social Sciences. London: Sage Stehr, Nico (1991 ) `The power of scientific knowledge - and its limits, Canadian Review of Sociology and Anthropology 29: 460-482. Stehr, Nico and Volker Meja (1996) `Die Zerbrechlichkeit der modernen Gesellschaft, Vorgänge 35: 114-120. Stehr, Nico and Volker Meja (eds) (1984)

Society and Knowledge: Contemporary Perspectives on the Sociology of Knowledge. New Brunswick, New Jersey: Transaction Books. Stehr, Nico and Hans von Storch (1997) `Climate works: the anatomy of an abandoned line of research (manuscript). Steinmetz, George (1993) Regulating the Social: The Welfare State and Local Politics in Imperial Germany. Princeton, New Jersey: Princeton University Press Stewart, Thomas A. (1997) Intellectual Capital: The New Wealth of Organizations New York: Doubleday. Stichweh, Rudolf (1999) `Globalisierung von Wirtschaft und Wissenschaft: Produktion und Transfer wissenschaftlichen Wissens in zwei Funktionssystemen der modernen Gesellschaft, Soziale Systeme 5: 27-39. Strange, Susan (1997) `The future of global capitalism; or, will divergence persist for- ever?, in Colin Crouch and Wolfgang Streeck (eds), Political Economy of Modern Capitalism: Mapping Convergence and Diversity, London: Sage. pp 182-191 Strange, Susan (1995) `The defective state, Daedalus 124:

55-74. Strauss, Anselm L. (1978) Negotiations: Varieties, Contexts, Processes, and Social Order San Francisco: Jossey-Bass. Strauss, Anselm L., L Schatzman, R