Vallás | Vallástörténet » Dr. Deák Hedvig - Egyetemes egyháztörténelem, középkor

Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG OP EGYETEMES EGYHÁZTÖRTÉNELEM KÖZÉPKOR I. 2006 A katekéta-lelkipásztori munkatárs alapképzés kidolgozása és bevezetése Főiskolánkon az Európai Unió társfinanszírozásával, az Európa Terv keretében valósul meg. 1. A középkor tulajdonságai 1. A középkor tulajdonságai 1.1 A középkor definíciói, értelmezései Keresztény középkoron az általános nyelvi használatnak megfelelően az ókor és a koraújkor közé eső időszakot, azaz nagyjából az 5-6. századtól a 15 századig terjedő időszakot értjük Már ez a meghatározás, illetve maga a latin elnevezés, medium aevum, vagy media aetas (középső, közbeeső korszak) is sejteti, hogy olyan időszak definiálta így ezt a kort, amely alapvetően negatívan tekintett a „közbeeső időre”: a reneszánsz volt az, amely ezt a kifejezést megalkotta. Az itáliai humanisták számára, Petrarcától kezdve, a középső

időszak az a barbár, műveletlen kor, amely a latin nyelvi és irodalmi, valamint művészeti szempontból modellnek tekintett antikvitás és saját koruk közé esett. (A reneszánsz nevezte el pl a gótikus művészetet gótikusnak, s ezen a barbárt, primitívet, nyerset értette.) Részben átvették ezt a szemléletet a protestáns reformáció tudósai, akik szerint az egyház története is három időszakra osztható: korai, középső, és egykorú szakaszra; a jelen feladata, hogy a pápás egyház helyébe helyreállítsa a Nagy Konstantin előtti, ideális óegyházi állapotokat. Az első középkor-történetet is Christoph Cellarius hallei protestáns egyetemi tanár írta latinul 1676-ban, Historia medii aevi címmel. A felvilágosodás szerzői röppentették fel a „sötét középkor” fogalmát: a középkor a klerikális sötétség és babona időszaka, ahol az egyház megakadályozta az értelem szabad használatát. Ezt a látásmódot előszeretettel

átvette a marxista történetírás is, amely a középkorban elsődlegesen a feudális gazdasági szisztéma időszakát látta. A középkor beható tanulmányozása igazán a 19. században vett lendületet: először is azért, mert csak ekkorra sikerült a humanisták (akik a középkori latin irodalmat alsóbbrendűnek tartották) nyelvi és kulturális előítéleteitől megszabadulni, másodsorban, mert a francia forradalom utáni történésznemzedék, az ész uralmából kiábrándulva, egy olyan korszak felé akart tekinteni, amelyben az emberi lélek mélységei, a vallás eszméi nagyobb szerepet kaptak. A romantika új érdeklődést ébresztett az egyes nemzetek korai, középkori irodalma iránt, illetve a 19. századi nemzeti ébredés fontosnak tartotta az egyes népek dicső múltjának feltárását Végül szintén a romantika korának katolikus szerzői a középkorra, mint ideális időszakra tekintettek, ahol a társadalmat a keresztény hit határozta meg,

ahol az egyház létrehozta az egységes keresztény civilizációt, és ahol egyház és állam egyetlen cél, az ember üdve érdekében együtt munkálkodott. Ez a gondolkodásmód fedezte fel, hogy az egyház nemhogy nem semmisítette meg az antik kultúra értékeit, hanem inkább átmentette azokat. A 19 századi egyház, amely a francia forradalom után elszigeteltségben élt, nosztalgiával tekintett vissza erre az időre, amikor az egyház vezető szerepe vitathatatlan volt. 1.2 A középkor periodizációja A középkor időbeli kiterjedését a különböző szempontokat érvényesítő kézikönyvek másként határozzák meg. Cellarius 313-at, azaz a kereszténység győzelmét jelölte ki a középkor kezdetéül. A reneszánsz és a felvilágosodás tudósai körében az ókor és a középkor közötti törést, diszkontinuitást hangsúlyozó szemlélet volt uralkodó: e szerint, cezúrát jelent a 476-os dátum, a Nyugat-római Birodalom megszűnésének hagyományos

dátuma, Romulus Augustulus lemondatása. A Birodalmat és annak kultúráját etalonnak tartó, és ezzel párhuzamosan a kereszténység győzelmét tragédiának ítélő szerzők számára ezek valóban látványos események voltak, amelyeket tényleg lehetett a hanyatlás és a bukás jeleiként értelmezni. Az 5 századi kortársak szemével nézve azonban a Nyugat-római Birodalom bukása nem keltett különösebb feltűnést, 1 1. A középkor tulajdonságai annál is inkább, mert Konstantinápolyban egymást követték az itáliai területekre is jogot formáló császárok, azaz a Birodalom Keleten még ezer évig fennállt. (Annál inkább megrázta az egész Birodalmat, amikor 410-ben Alarik vezetésével a nyugati gótok kifosztották Rómát.) Több jelenkori kutató más szempontokat érvényesít: a későantikvitásban nem annyira a hanyatlást és a dekadenciát látják, hanem egy olyan átmeneti időszakot, amelyben a hanyatlás tüneteit akár a

növekedéssel járó válság jeleiként is lehet értelmezni. Ezt támasztja alá Henri Pirenne belga medievista tézise, amely szerint az antik világ történelmi kerete, azaz a Földközitenger medencéjének civilizációs egysége jóval túlélte 476-ot: csak az arab hódítás volt képes azt megtörni a 8. században Így ma sokan egy öt évszázados átmeneti időszakról beszélnek, amely Diocletianus korától Nagy Károlyig magában foglalja a Mediterráneum történetét. Itt 711, (az arabok megjelenése Európában) kínálkozhat a középkor kezdőpontjaként. A periodizációval kapcsolatban az egyháztörténeti szempontot nem lehet egymagában érvényesíteni, hiszen éppen a középkor az az időszak, amikor az egyház története elválaszthatatlan a társadalomtól. Több szempontból tűnik azonban jó választóvonalnak 604, Nagy Szent Gergely pápa halálának éve, mint aki az utolsó patrisztikus és az első középkori szerző, és akinek pápasága már

a középkor felé mutat. Szintén lehetséges választóvonal 681, a III. Konstantinápolyi zsinat befejezésének éve, amely lezárta a krisztológia ókori fejlődését Így a 7-8. század rajzolódik ki, mint egy új korszak körülbelüli kezdete Mivel azonban az idő folyamatos egységet alkot, időben vissza kell mennünk, hogy a középkort alakító tényezőket megvizsgálhassuk. Ezek közül az időben legkorábbi a népvándorlás lesz, ezt használjuk tehát időbeli kiindulópontnak. A középkor végének meghatározásánál hasonló nehézségekkel szembesülünk. Ha a kulturális szempontokat vesszük döntőnek, akkor a 14. század, a humanizmus és a reneszánsz kezdetei a középkor végét jelentik. A 14 század választóvonal abból a szempontból is, hogy ez a nagy szintézisek felbomlásának, és a nemzeti öntudat bontakozásának is az időszaka. A pápaság pedig, amely győztesen került ki az invesztitúraharcból, a francia királyság befolyása alá

került. A látványos változás kiindulópontja azonban 1517, mert a reformáció elindulásának időpontja jelzi a nyugati kereszténység addigi keretének végét. A különböző nemzeti történetírások gyakran saját történetük szakaszai szerint módosítják a középkor végét, Magyarországon így bevett az 1526-os dátum. Lehetséges végpontok még 1453, Konstantinápoly elfoglalása, illetve 1492, Amerika felfedezése. Végül azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyes gazdaságistrukturális szempontokat (feudális gazdaság, állam és egyház viszonya) tekintetbe véve, a középkor határait a francia forradalomig tolhatjuk ki (1789). 1.3 A tér Mint már a középkor definíciójából láthattuk, a középkor európai fogalom, amelyet a nyugati kereszténységen kívül nem lehet értelmezni. A középkor egyik jellegzetessége, hogy földrajzi kerete az ókori kereszténységhez képest jelentősen megváltozik. A kereszténység, a christianitas

területe drámai módon lecsökken Keleten az iszlám hódítás következtében: a legrégebb óta keresztény területek vesznek el (Szíria, Egyiptom, Palesztina, Észak-Afrika). Ebben az időben születik meg maga az „európai” kifejezés, a Pireneusoktól északra élő népek megjelölésére, akik védelmi közösséget alkotnak a Keletről jövő támadás ellenében. Bizánc, és tágabban értelemben az egyház keleti fele elveszíti vezető szerepét: a Kelet-római birodalom területe lecsökken, de homogénebb is lesz egyúttal, mert a monofiziták a határokon kívülre kerülnek. Az egyház ókori történetében a Kelet eseményei domináltak. 500 körül a nyugati egyház mind létszámban, mind a teológiai teljesítmény tekintetében pusztán a Kelet függeléke volt. 800 2 1. A középkor tulajdonságai körülre azonban ez a helyzet megváltozik. A Nyugat lesz a domináns, amely lassanként magába olvasztja azokat a területeket is, amelyekre a bizánci

uralom sokáig kiterjedt. A nyugati egyház képes lesz arra is, hogy az új, barbár népek (germánok, szlávok, magyarok) megtérítésével kiterjessze a kereszténység területét, s annak súlypontját északra helyezze át. Az egyház és a barbár népek találkozásából létrejövő egység a nyugati és a keleti egyház egymáshoz való viszonyára is rányomja a bélyegét. 650 és 750 között volt a legnagyobb a görög hatás Nyugaton: a pápák többsége is görög illetve keleti származású. Róma és Konstantinápoly még egy politikai egységnek voltak a részei, s az egységet a bizánci uralkodó személye biztosította. 750 után azonban, a képromboló vitának, és egyéb tényezőknek köszönhetően ez a befolyás megtörik, később pedig a pápaság szövetsége a frankokkal véglegesíti azt a szétválást, amely kulturális-szellemi téren már korábban elkezdődött. Ezzel a Mediterráneum politikai egysége megszűnik, mert a pápaság is a

nyugati érdekszférába kerül. 1.4 A középkor alapjai A középkort létrehozó tényező egyfelől a germán népek vándorlása, és az ő belépésük az egyházba; másfelől pedig a nyugati (latin) egyház, amely egyúttal az antik civilizáció hordozója is. Ezen új népek és a (római) egyház egységén alapszik a középkor A Római Birodalomba behatoló germán törzsek a keresztény hittel úgy találkoztak, mint ami a hellén-római civilizációval szétválaszthatatlanul egybekapcsolódott, s amely kultúra számukra egyértelműen magasabb rendű volt. Az egyház volt az egyetlen intézmény Nyugaton, amely fennmaradt, és amely képes volt ezt a kultúrát továbbadni. Az egyház és az új népek találkozásának izgalmas kérdése az inkulturáció: hogyan sikerült a barbároknak átadni a Keleten született, görögül megfogalmazott és latinul kifejezett keresztény hitet? Az eredmény új inkulturáció lesz, hiszen a germán elemek is érvényesülni

fognak majd a középkori kereszténységben. Ez azonban több évszázados folyamat volt A germán elem legjobban talán az ún. népi vallásosság terén mutatkozott meg Sok évszázadig azonban az újonnan megtért népek nem lesznek képesek önálló intellektuális teljesítményre a keresztény hit terén. Nyugaton a teológia kreatív művelése is megszűnik kb a 11 századig Nincsenek igazából eretnekségek sem, maximum egyesek, akik heterodox nézeteket képviselnek, de különösebb hatás nélkül. Nyugaton a teológia sohasem vált úgy a tömegek életének részévé, mint Keleten (ld monofizitizmus, arianizmus, képromboló vita). Mint minden inkulturációnak, ennek is megvoltak a maga kihívásai. Bizonyos fogalmakat nem lehetett teljes tisztaságukban átadni. Nem volt megfelelő germán kifejezés az Istenre, mint abszolút úrra; a germán ekvivalens inkább vezért jelent, akit szabadon lehet követni. A Heliandban (830 k keletkezett germán hősköltemény,

amely Krisztus életét beszéli el) úgy van szó Krisztusról, mint aki a királyok legerősebbje, leghatalmasabbja, apostolai pedig hős harcosok. A szentségi valóságot is külsődlegesen vagy statikusan értették. Krisztusnak a hívők közösségével való misztikus-szentségi egyesülését, amelyet az áldozat jelenít meg, a jelenlétre redukálták. Méginkább külsődleges lett a bűnbocsánat szentsége: a tarifált penitencia nem veszi figyelembe a szándékot, csak a külső tettet, és elsikkad a Krisztus által kiérdemelt és nekünk ajándékozott megbocsátás is. Ez a realizmus bizonyos előnyökkel is jár persze: az ember átérzi, hogy a bűn engesztelést igényel. 3 1. A középkor tulajdonságai 1.5 A középkor periodizációja 1.51 Kezdeti korszak (700-1050) A Nyugat ebben a korban a Kelet „szegény rokona”, mind kulturálisan, mind gazdaságilag. A járványok, éhínség, háborús rombolások és a kereskedelem elsorvadása miatt a Nyugat

gyéren lakott volt. A városok elnéptelenedtek, a társadalom teljesen rurálissá vált Vallási tekintetben, ezt a kort nevezhetjük az ún. bencés korszaknak, amikor is a benedeki regula a 9. század elejére minden riválisát kiszorítva monopolhelyzetet nyert és abszolút vallási ideál lett; a korszakban minden jelentős ember bencés volt. Az egyház és a társadalom ekkor egyetlen egészet képeznek, az egyház voltaképpen a szervezett társadalom egészével egyenlő. Ez a kor a szakrális királyság kora: az uralkodók papi hatalommal rendelkeztek, amely a keresztény nép kormányzásában a püspökök és a papok fölé helyezte őket. Amint Alkuin írta Nagy Károlynak: „Urunk Jézus Krisztus a keresztény nép uralkodójául állított oda, a pápáénál vagy a konstantinápolyi császárénál nagyszerű hatalommal, választékosabb bölcsességgel, hivatásod méltóságában magasabban. Egyedül tőled függ Krisztus egyházainak teljes biztonsága.” Ezt

a különleges pozíciót számukra a királlyá kenés és a koronázás biztosította, melyet a középkor még szentségnek tartott. 1.5 2 A fejlődés kora (1050-1300) A korra komoly gazdasági (és demográfiai) növekedés volt jellemző, amely több, egymással is kölcsönös függésben lévő tényezőnek volt köszönhető. Az új termelési módszerek következtében lassan visszaszorulóban voltak az éhínségek. Letelepedtek a kalandozó népek A Földközi-tenger partvidéke újra nyugati fennhatóság alá kerül, amely a távolsági kereskedelem fellendülését hozta magával. Elkezdődik a városiasodás A 11 századtól elkezdődött a nyugati kereszténység expanziója (kereszteshadjáratok). Mélyreható változások zajlanak a sacerdotium és az imperium viszonyában. Először ez a viszony vitatott lesz a gregoriánus reform nyomán, végül III. Ince pápasága alatt (1198-1216) a római pápaság elérkezik hatalma csúcsára: a pápaság lett a nyugati

kereszténység legfőbb vezetője, mind vallási, mind politikai tekintetben. Egyúttal a benedeki regula is elveszíti monopolhelyzetét a szerzetesi élet terén: új rendek jönnek létre. A világi hatalom elveszíti szakrális jellegét, és kialakul a világi állam, amely már nem igényli a szakralitást, hanem sokkal inkább a szakértelmet. Óriási e századokban a kánonjog és a teológia fejlődése: kialakul a kánonjog, mint tudomány, és a skolasztikus teológia. A skolasztika Szent Anzelmmel kezdődik, és a 13 századi skolasztikában éri el csúcspontját Aquinói Tamással. 1.53 A nyugtalanság kora (1300-1550) Az a szintézis, amely politikai-szellemi téren a 13. században létrejött, ebben az időszakban a szétesés jeleit mutatta. A skolasztika épülete az új szellemi áramlatok hatására inog Megrendül a bizalom az értelem szerepében, ezt jelzi a misztika fellendülése. A pápaság, amely kevéssel előbb döntő győzelmet aratott az imperium, a

császári hatalom felett, nemsokára a francia király befolyása alá kerül (Avignoni fogság). Ezeket a változásokat olyan események jelzik, amelyekre addig nem volt példa: a pápai hatalom maradéktalan felsőbbségének gregoriánus elvét érvényesítő VIII. Bonifác pápát a francia király emberei bántalmazzák (1303). Az avignoni pápaság elítéli a ferences rend spirituális szárnyát, illetve Eckhart mestert, a híres domonkos misztikust – a pápaság tehát, amely az előző 4 1. A középkor tulajdonságai században az új mozgalmak és intézmények (koldulórendek, egyetemek) legfőbb támogatója és szövetségese volt, most már egyáltalán nem támogatja az új eszméket. Végül pedig, magának a pápaságnak a tekintélye is meginog a nyugati egyházszakadás folyamán: a konciliarizmus eszméje felveti a kérdést, hogy szükség van-e egyáltalán pápaságra, mint legfelsőbb hatalomra. A pápa vezetése alatt egyesült kereszténység

saját érdekeit érvényesítő nemzetállamokra kezd szétbomlani: ezt a legjobban a Szentföldre, illetve a török veszély ellen irányuló keresztes hadjáratok kudarca jelzi. Általános irodalom a középkorról Angi János (et al.) Európa az érett és a kései középkorban 11-15 század, Multiplex, Debrecen 2001. Bloch, Marc, Gyógyító királyok, Osiris, Bp. 2005 Brown, Peter, Az európai kereszténység kialakulása, Atlantisz, Bp. 1999 Félegyházy József, Az egyház a korai középkorban, SzIT, Bp. 1967 Klaniczay Gábor (szerk.), Európa ezer éve A középkor I-II, Osiris, Bp 2004 Matthew, Donald, A középkori Európa atlasza, Helikon, Bp. 1989 Pirenne, Henri, A középkori gazdaság és társadalom története, Gondolat, Bp. 1983 Southern, Richard W., A nyugati társadalom és az egyház a középkorban, Gondolat, Bp 1987 Sz. Jónás Ilona (szerk), Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény Európa és a KözelKelet IV-XV század, Osiris, Bp 1999 Török

József, Az egyház története a korai középkorban, Bp. 1984 (PPKE jegyzet) Váczy Péter, A középkor története, Bp. 1936 5 2. Nursiai Szent Benedek és a Regula 2. Nursiai Szent Benedek és a Regula A kora középkori nyugati kereszténység kulturális és vallási arculatát igen nagy mértékben határozta meg a monasztikus szerzetesség, s annak is a benedeki Regulát követő formája. Szent Benedek tevékenységének, és az általa írt Regulának a jelentőségét a középkori keresztény Európa nehéz lenne túlbecsülnünk: a Regula, és az abban felvázolt életmód a 7. és a 11 század között a hiteles keresztény élet és szentség egyedüli modellje lett. „A középkori kultúra kezdeteinek bármiféle tanulmányozása mindenképpen fontos helyet kell hogy fenntartson a nyugati monasztikus szerzetesség történetének, mert a monostor volt az egész időszak legtipikusabb kulturális intézménye, amely a klasszikus kultúra hanyatlásától az

európai egyetemek születéséig tart a 12. században [] a monasztikus szerzetesi életen keresztül gyakorolt a vallás közvetlen, formáló hatást ezen századok kulturális fejlődésére.” (Christopher Dawson, A kereszténység és a nyugati civilizáció kialakulása) 2.1 Szent Benedek élete Szent Benedek életére nézve az egyetlen forrásunk Nagy Szent Gergely pápa Dialogus miraculorum (Párbeszéd a csodákról) című művének második könyve, amely 593. körül keletkezett. Műfaja hagiográfia, szentéletírás Célja, hogy Sulpicius Severus Tours-i Szent Mártonról írt életrajzának mintájára bemutassa, Itáliában is vannak olyan formátumú szentek, mint Galliában illetve Egyiptomban. Benedeket így mint szent embert és híres csodatévőt mutatja be. A források és a konkrét adatok hiányában, illetve a Dialogus műfaja miatt vannak olyan kutatók, akik vitatják Benedek történeti létezését is. Ennek azt vethetjük ellene, hogy nem

valószínű, hogy Gergely csak úgy kitalált volna személyeket, hiszen olvasói még láthatták a művében említett Subiaco és Cassino romjait, melyeket a longobárdok égettek fel 581-ben, s az ott élő szerzetesek Rómába menekültek. Szent Benedek életéről Gergelytől a következőket tudhatjuk meg: 480-490 körül született Nursiában (ma Norcia), majd Rómában tanult; az ott elsajátított klasszikus műveltség azonban nem nyerte el a tetszését. Ezért remeteéletet kezdett, szigorú aszkézisben három évig Subiaco-ban egy barlangban. Miután egy közeli kolostor megreformálására tett kísérlete kudarcot vallott, saját maga alapított a köréje gyűlt tanítványokból 12 monostort. Végül Cassino hegyén, egy Apollótemplom romjain hozott létre újabb monostort 529 körül: ez a máig fennálló Montecassinói kolostor. A hagyomány szerint 547 március 21-én halt meg, sírja Monte Cassinón van, nővéréével, Skolasztikáéval együtt. Szent

Benedeket VI Pál pápa 1964-ben nyilvánította Európa fővédőszentjévé. Magát a kolostort több ízben lerombolták, de mindannyiszor újjáépítették: először a longobárdok pusztították el, és mintegy 140 évre megszűnt ott a szerzetesi élet, aztán a szaracénok (883), 1349-ben egy földrengés tette a földdel egyenlővé, legutoljára pedig a szövetséges csapatok bombázták porig 1944. február 15-én 2.2 A Regula (RB) 2.21 A Regula forrásai Nagy Szent Gergely a Dialogusban utal arra is, hogy Benedek írt egy regulát is, ami kiemelkedő mértéktartása és világossága miatt. A középkori hagyomány ezt a regulát azonosította a benedeki Regulaként ismert szöveggel, és ezt az azonosítást a modern kutatás is megerősítette. Benedek merít Iohannes Cassianusból, a keleti (egyiptomi) remetehagyományból, Szent Ágoston és Szent Vazul (Baszileiosz) reguláiból. 1938-ban nagy szenzációt keltett az ún Regula Magistri (RM) felfedezése, amelyről a

kutatók először azt gondolták, hogy a benedeki 6 2. Nursiai Szent Benedek és a Regula Regulából származott. Későbbi kutatások viszont azt derítették ki, hogy a 6 században, Itáliában írt Regula Magistri volt Benedek fő forrása, melyet lerövidített és az új körülményekhez alkalmazott. Fény derült arra, hogy Benedek Regulájának nagy része az RM-ből van: így például az első hét fejezet a spirituális alapelvekről szinte szó szerinti átvétel, úgyszintén az alázatosság 12 foka. Ez nem plagizálás volt a részéről, hanem az alázat és a nagyobb bölcsességre való hivatkozás jele. Ha összehasonlítjuk a két szöveget, akkor napfényre kerülnek Szent Benedeknek, az apátnak a tulajdonságai: a benedeki Regula sokkal rövidebb, és kerüli a felesleges részleteket, a kormányzáshoz jobban ért, és türelmesebb az emberi gyengeséggel szemben. („Reméljük, hogy semmi keményet nem rendeltünk el”– írja). Központi az apát

figurája mindkét regulában, akiben a római apai tekintély vonásai fedezhetők fel. Benedek apátja azonban kevésbé autokratikus: ki kell kérnie a közösség véleményét a döntéshozásban, a legfiatalabbakét is, RM viszont hangsúlyozza, hogy senki ne merészeljen tanácsot adni az apátnak, hacsak nem kéri külön. RB-ben az apátot a közösség választja (az egész közösség, vagy a közösség egészségesebb része – sanior pars), RM-ben az apát kijelöli saját utódját. Hangsúlyozzák az engedelmességet, de RB a kölcsönös szeretetet is RB-ben az apát fő feladata a betegekkel való törődés, a gyengék bátorítása. RB-ben van rugalmasság, és első olvasásra azt is nehéz eldönteni, milyen közösség számára készült. 2.22 A Regula elterjedése A benedeki regula megszületése idején több szerzetesi regula is forgalomban volt; lassan azonban Benedeké lett a legelterjedtebb, legnépszerűbb, mígnem Jámbor Lajos császár kötelezővé

tette egész birodalma minden monasztikus szerzetese számára 816-7-ben (ld. 111 A regula állami bevezetése A Regula elterjedésében közrejátszott, hogy egyrészt szerzője nagy tekintélyre tett szert a Nagy Szent Gergely pápa-féle életrajz következtében, másrészt még fontosabbak a Regula belső erényei: világos struktúrája és nyelvezete, bölcsessége, mértéktartása. 2.3 A monasztikus élet modellje Benedek regulája szerint A Regula a prológusból és 73 fejezetből áll, és a monasztikus közösség számára részletes és összefüggő élettervet vázol fel. A Regula nemcsak a közösség kormányzásához ad kiváló gyakorlati útmutatót, hanem a szerzetes lelki életéhez is. Benedek monasztikus ideálja cönobita. A közösség családot alkot az apát körül Megemlékezik ugyan a remete életformáról, de azoknak ajánlja csak, akik már előbb a közösségben kiképződtek. Benedek nem gondolt a mai értelemben vett szerzetesrend alapítására,

regulája saját monostorának szól, amelyet teljesen autonómnak, önellátónak ír le: a közösség egy helyen él, az apát vezetése alatt A Regula rendelkezik az újonnan belépőkről: a novícius (újonc) egy év próbaidő után tehetett fogadalmat. „A felveendő ezután az imateremben mindnyájuk jelenlétében ígérjen állhatatosságot, a szerzetesi erkölcsök gyakorlását és engedelmességet, Isten és az ő szentjei előtt.” (58 fej) Benedek nagyon elítélően nyilatkozott az ún girovágus, azaz kolostorrólkolostorra vándorló szerzetesekről, innen a stabilitás fogadalma Benedek hangsúlyozza az írott regula fontosságát is: ez azt jelenti, hogy nem az elöljáró határozza meg az életrendet, hanem neki is tartania kell magát a regulához (ez a római jog hatása). Innen jön majd a kifejezés, hogy a szerzetesi élet reguláris élet. A belépőnek a fogadalomkor le kellett mondania minden vagyonáról, és attól kezdve személyes tulajdona nem

lehetett. A közösség azonban birtokolt, sőt a későbbiekben az apátságoknak sok esetben óriási közös vagyonuk lett. 7 2. Nursiai Szent Benedek és a Regula Szintén az egyiptomi hagyományból jön, hogy az engedelmesség erénye központi helyen van. Az engedelmesség, az önakaratról való lemondás a sivatagi atyák lelki tanításában a Krisztushoz való hasonulás útja és ellenszer a gőgre. »Az alázatosság legkiválóbb foka a késedelem nélküli engedelmesség. Ez illik azokhoz, akik Krisztusnál semmit kedvesebbnek nem tartanak. Mihelyt tehát az elöljáró valamit parancsol, azon szent szolgálat miatt, melyet fogadtak, valamint a pokoltól való félelem és az örök élet dicsősége miatt, mintha csak isteni parancs volna, késlekedést ne ismerjenek a cselekvésben. Ezekről mondja az Úr: „Mihelyt füle hallotta, engedelmeskedett nekem” (Zsolt 17, 45). És ugyancsak ő mondja a tanítóknak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,

16). Az ilyenek tehát rögtön otthagyják a maguk dolgait, lemondanak saját akaratukról, azonnal letesznek mindent kezükből, s amin dolgoztak, azt befejezetlenül hagyják, s a parancsadó szavát gyorslábú engedelmességben tetteikkel követik. Így a két dolog: a mester kimondott parancsa és a tanítvány véghezvitt tette mintegy egyszerre, ugyanabban a pillanatban az istenfélelem sietségével gyorsan történik meg. Akiket az örök élet elnyerésére sarkall a szeretet, a szoros utat választják, melyről az Úr azt mondja: „Szoros az út, mely az életre vezet” (Mt 7, 14), Mivel nem a saját fejük szerint élnek és nem vágyaiknak és gyönyöreinek engedelmeskednek, hanem másnak az ítélete és parancsa szerint járnak, monostorban élik le életüket, és azt kívánják, hogy apát legyen fölöttük. Az ilyenek kétségkívül az Úrnak azt a kijelentését követik: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki engem

küldött”« (Jn 6, 38). RB, 5fej Az apát szerepe központi: ő a szerzetesek lelki vezetője is („Krisztus helyettese a monostorban”). Teljhatalma van, de a Regula többször figyelmezteti, hogy nem uralkodhat zsarnoki módon, és hogy kérje ki a közösség véleményét is. Az apátot a közösség választotta, és a helyi püspöktől kapott áldást megválasztása után. Hivatala életfogytiglan szólt 2.4 A szerzetes élete a Regula szerint A cél a RB szerint tehát visszatérés Istenhez, Krisztus követése által. Ezt mutatják a Prológus szavai: „Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz, akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által. Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét

veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy.” (Prológus) Ennek érdekében Benedek felállítja az Úr szolgálatának iskoláját. (A schola szó jelentése valószínűleg itt nem pedagógiai értelemben iskola, hanem katonai egység, amely a lelki harcra készít fel.) Ezért szigorúan szabályozza a nap eltöltésének mikéntjét De Benedektől távol áll mindenfajta szélsőséges aszketizmus: ez egy „kicsiny regula kezdők számára”, mint írja. Megengedi pl. a bor fogyasztását) Benedek az első regulaszerző, aki részletesen szabályozza a liturgia végzését, az opus Dei-t (Isten műve), mely a szerzetes elsődleges feladata. A napot hét nappali és egy éjszakai imaórára osztja, a két zsoltáridézetnek megfelelően: „naponta hétszer dicsérlek”¸ „éjszaka is felkelek, hogy hálát adjak neked”. A nyolc imaóra a következő: a leghosszabb és a legünnepélyesebb a még 8 2. Nursiai Szent Benedek és a Regula

éjszaka, 2-3 óra körül végzett vigiliae (később matutinum lett a neve), a legelső, hajnali imaóra a laudes, majd követik egymást kb. három óránként a prima, tertia, sexta, nona A vesperae az esti dicséret neve, a napot a completorium zárta. Az eukarisztia ünneplésének szabályaival nem foglalkozik Benedek, mert az a püspökre tartozott; egyébként mise ekkor még csak vasárnap és ünnepnapokon volt. Ezért a közösségekben nem volt szükség egy vagy két papnál többre. A Regula alapján világos, hogy a közösség többsége laikusokból állt, a szerzetesség ókori hagyományainak megfelelően. A 7 századtól azonban a missziós evangelizáció miatt egyre több szerzetest szenteltek pappá, míg végül az lett a megszokott, hogy a férfi szerzetesek egyben papok is lettek. De emellett, egészen 1123-ig (I Lateráni zsinat) tilos volt monachusoknak lelkipásztori szolgálatot ellátni saját templomaikon kívül. Mivel a Regula szerint a tétlenség a

lélek ellensége, a közös imán kívül Benedek a nap többi óráját kézi munkára és az olvasásra (lectio divina) szánta. A munka ilyen bevezetése forradalmi újítás volt a korábbi nyugati szerzetességhez képest, amely a szemlélődéshez jobban illőnek találta – a pogány antikvitással együtt – az otium nyugalmát. A nyári időben kb hét óra jutott munkára, és három olvasásra, míg a téli időben kevesebb idő jutott a munkára. Ima, munka és olvasás egyensúlya később (különösen a Cluny-i reform nyomán, ld. 18 A kereszténység reformja – Cluny ) felborult a liturgikus ima és a tanulmányok javára. Különösen a 9 századtól kezdve a bencés monostoroknak egyre nagyobb szerepük lett a kultúra átörökítésében, és a 12. századig a tudomány összes embere bencés volt. Bár lectio divinán Benedek biztosan nem a pogány szerzőket értette, de a tudományok kolostori művelését az is szükségessé tette, hogy a Regula

értelmében, gyerekeket ajánlottak fel szüleik oblátusnak, akik felnövekedve szerzetesekké lettek, és nekik szükségük volt tanításra. Szent Benedek művének az egyháztörténetin túlmutató jelentősége az, hogy egy széthullófélben lévő világban, ahol minden biztos pont megszűnt, a stabilitás és a rend oázisait hozta létre. A kortárs filozófus, Alasdair McIntyre szavaival: „[] jóakaratú emberek hátat fordítottak a római impériumnak, s többé már nem azonosították a civilizáció és az erkölcsi közösség folytatódását az impérium fennmaradásával. Ehelyett ahhoz fogtak hozzá, – többnyire nem is teljesen felismerve, hogy mit tesznek –, hogy a közösség olyan új formáit alakítsák ki, amelyeken belül az erkölcsi lét fenntartható úgy, hogy az erkölcsiség és a civilizáció is túlélhesse a barbárság és a sötétség elkövetkező korszakát.” (Az erény nyomában, Bp 1999, 351) Irodalom Szennay András, (szerk.)

Népek nagy nevelője Szent Benedeknek, Európa védőszentjének emlékezete, SzIT, Bp. 1981 Szent Benedek regulája, Bencés kiadó, Pannonhalma 1995. Heufelder, Emmanuel Maria, Istenhez vezető utunk Szent Benedek Regulája szerint, Bencés kiadó, Pannonhalma 1995. 9 3. Nagy Szent Gergely pápasága (590-604) 3. Nagy Szent Gergely pápasága (590-604) Nagy Szent Gergely pápa, a négy nyugati egyházatya egyike, az 5-6. század több nagy egyéniségével együtt (Sevillai Szent Izidor, Cassiodorus, Boethius) egyike azoknak, akiket a keresztény középkor alapítóinak nevezhetünk. Gergely pápára ez nem csupán teológiai munkássága, hanem egyházpolitikai lépései miatt is igaz: ő az, aki irányt mutat a jövő felé, mert ő az első római pápa, aki a barbár népek felé fordul. Ezért is hívják őt gyakran az első középkori pápának. Gergely 540 körül született előkelő szenátori családból. Világi karriert futott be, praefectus urbis lett, azaz

Róma városának kormányzója. 573-ban lemondott tisztségéről, jövedelmeiből 6 kolostort alapított, és kolostorrá alakította a Monte Celion lévő otthonát, ahol ő maga is szerzetes lett. Rendkívüli képességei miatt nem maradhatott sokáig távol a világtól: II Pelagius pápa udvarában teljesít szolgálatot, aki diakónussá szenteli, aztán 579-től apokrisziariosz (a pápa képviselője) Bizáncban 7 évig, ahol értékes kapcsolatokra tett szert. Görögül ugyan nem tanult meg jól, de ez akkoriban ott még nem volt probléma. Ott írja Moralia in Iob (Erkölcsi magyarázatok Jób könyvéhez) című exegetikai munkáját. Ez, valamint további munkái (Regula pastoralis, – A lelkipásztor kézikönyve – és a Dialogus) óriási hatást gyakoroltak a középkorra, széles körben váltak ismertté. Szent Ágoston mellett minden bizonnyal ő volt a legtöbbet idézett szerző a középkorban. Bizáncból hazatérve újra szerzetes lett. 590-ben

választották közfelkiáltással pápává; ő az első, aki előtte szerzetes volt. Gergely élete és pápasága Itália történetének egyik legkatasztrofálisabb időszakára esett. A Iusztinianosz császár-féle hadjárat Itália visszafoglalására romba döntötte a félszigetet, Róma városa is többszöri ostromon esett át. A folyamatos barbár támadások és a háború a kultúra nagymérvű elszegényedését is okozta. Ráadásul a béke csak rövid volt, hiszen 568-tól kezdetét vette a longobárd támadás. Az 540-es évektől kezdve többször pusztított árvíz vagy pestis Itáliában és Rómában. Nem csoda, ha Gergely pápa kortársaival együtt úgy érezte, hogy közel az idők vége: „Az, amit Jézus megjövendölt, vagy már bekövetkezett, vagy rettegve várjuk eljövetelét. Népek támadnak egymásra; összecsapásaik nyomorba döntik az országokat: a mai időkben sokkal gyakrabban tapasztaljuk ezt, mint azokban a beszámolókban, melyeket

könyvekben olvasunk. Gyakran hallunk földrengésekről, melyek megszámlálhatatlan várost pusztítanak el szerte a földtekén. Dögvész támad ránk, és nincs menekvés [] A próféciák közül sok beteljesült, és nem kétséges, hogy a többi is hamarosan bekövetkezik: a múlt tapasztalatai világosan mutatják, hogy mi vár még ránk.” A longobárd hódítás után a császár létrehozta a ravennai exarchátust 584 körül, amelynek kezébe adja a még bizánci uralom alatt lévő összes itáliai területek feletti (polgári és katonai) uralmat. A bizánci uralom már csak foltokban maradt meg (Pentapolisz, Liguria, Aemilia, Nápoly, Apulia, Lucania, Bruttium, Róma). A pápaság szerepe ilyen körülmények között megnőtt a Romanitas megőrzésében: Gergely pápa alatt a római püspöki szék tekintélye a hatalmi vákuum miatt, a polgári adminisztráció összeomlásával különösen is megnőtt. A megmaradt hatalmas pápai birtokok a császári kormányzat

bankáraivá is tették a pápákat (Gergely a császári csapatok számvevőtisztjének nevezte önmagát egyik levelében). Gergely ráadásul kiváltképpen súlyos helyzetben foglalta el Péter székét: újra pestis tombolt, és küszöbön állt a longobárd támadás. Ezek elhárításában sikeresen használta fel korábbi világi pályájának adminisztratív és diplomáciai tapasztalatait. Római patríciusként, és Róma püspökeként is hűséges maradt Bizánchoz és a császárhoz. A longobárdokkal békés megegyezésre törekedett, azért is, mert távolabbi terveiben a longobárdok 10 3. Nagy Szent Gergely pápasága (590-604) megtérítése is szerepelt. Ő közvetített a 603-as fegyverszünet megkötéséhez, és sikerült azt is elérnie hatalmas hadisarc árán, hogy a longobárdok ne foglalják el Rómát. Gyakran szorult két tűz közé, mert a Ravennában székelő exarchosz rossz szemmel nézte béketörekvéseit: „Felügyelnem kell a püspököket

és a papokat, gondoskodnom kell a kolostorokról és a népről, ki kell fürkésznem, milyen cseleket sző az ellenség, állandóan résen kell lennem, hogy mikor árulnak el a longobárd fejedelmek, mennyi munka és fáradság.” (Ep V, 40) Gergely levelezésben állt a keleti pátriárkákkal és a nyugati püspökökkel is. Böjtölő János konstantinápolyi pátriárkával azonban konfliktusba keveredett, mert utóbbi felvette az ökumenikus (=egyetemes) pátriárka címet, amit Gergely nehezményezett. Visszaélésnek tartotta a cím használatát, amely kisebbíti a többi püspök méltóságát. Nem bizonyítható az, hogy a pátriárka igényére válaszul vette volna fel a servus servorum Dei (Isten szolgáinak szolgája) címet. Mindenesetre ez sok kutató evidenciának veszi Az angliai misszió elindításának szintén messzeható következményei lettek. Gibbon szerint, Caesarnak hat légióra volt szüksége Britannia elfoglalásához, Gergelynek ehhez elég volt 40

szerzetes. Anglia lesz majd a vizigót királyság eltűnése után a vezető erő, és innen indul majd ki Európa misszionálása (onnan, akik a legutoljára tértek meg). Gergely reformtevékenysége kiterjedt a liturgiára is, erről azonban nincsenek megbízható ismereteink. A neki tulajdonított Sacramentarium illetve Antiphonarium Gregorianumnak valószínűleg nem ő a szerzője. Nevéhez kötik a gregorián ének bevezetését, amelynek dallamait a legenda szerint a Szentlélek diktálta volna. Ennek nincs alapja, hiszen az ő korában kottaírás még nem létezett. A lelkipásztor kézikönyvét Gergely püspöktársainak írta. Célja, hogy megtanítsa nekik a „művészetek művészetét, a lelkek kormányzását.” »Jóindulatúan és alázatosan szememre veted, kedves testvérem,« – írja a pápa János ravennai érseknek – »hogy el akartam menekülni a lelkipásztori felelősség elől. Nehogy e teher egyesek szemében könnyűnek látszódjék, ebben a

könyvben elmondom, miért tartom nehéznek, úgy hogy senki ne áhítozzon utána elhamarkodottan, akinek pedig teljesült meggondolatlan kívánsága, rémülten döbbenjen rá, mit vállalt magára.« Gergely műve gyorsan népszerű lett, a császár parancsára görögre is lefordították, a 9. század végén pedig maga Nagy Alfréd angol király fordította le angolra. Gergely nagy lelkipásztori bölcsességet és mai szóval pszichológiai érzéket mutatva ad tanácsot arra, hogyan kell a lelkipásztornak a különböző fajta emberekkel bánnia: »Másképp kell figyelmeztetni a vidámakat és a szomorúakat. A vidámaknak a bekövetkező végítélet szomorúságát, a szomorúaknak a Mennyei Királyság megígért örömét kell bemutatni. [] Néha nem meghatározott dolgok miatt, hanem vérmérsékletüknél fogva vidámak vagy szomorúak az emberek. Alaposan meg kell értetni velük, hogy egyes bűnök kapcsolatban vannak véralkatukkal. A vidámak bujaságra, a

szomorúak haragra hajlanak. [] Másképpen kell inteni az önhitteket és a kishitűeket [] A kicsinyhitűeket ezzel szemben úgy vezetjük vissza könnyebben a jó útra, ha egy-két jócselekedetüket mintegy mellékesen felemlítjük, és amikor néhány dolgot rosszallóan megfeddünk bennük, másokért jóváhagyólag megdicsérjük őket, hogy a hallott dicséret megerősítse túlérzékeny lelküket, melyet elkeserített a megrovás. Több eredményt érünk el náluk, ha jótetteiket is megemlítjük. Ha pedig valamit helytelenül tettek, azt nem mind elkövetett rosszat feddjük meg, hanem mintegy csak tiltsuk elkövetését, hogy eképpen dicséretünk 11 3. Nagy Szent Gergely pápasága (590-604) helyes tettekre bátorítsa őket, rejtett oktatásunk pedig felvértezze őket azok ellen, amik miatt megdorgáltuk.« Nagy Szent Gergely, A lelkipásztor kézikönyve Irodalom Markus, Robert A., Nagy Szent Gergely és kora, Kairosz, Bp 2004 Nagy Szent Gergely, A

lelkipásztor kézikönyve, ford. Sághy Marianne, Kairosz, Bp 2004 12 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése 4.1 A népvándorlás általános jellemzői A népvándorlásnak nevezett, több évszázadon keresztül tartó népmozgás, amely a 4. századtól kezdve érintette a Római Birodalmat, óriási változásokat eredményezett: a Birodalom nyugati felében barbár törzsek telepszenek le, akik létrehozzák saját – a Birodalomtól azonban nem független – államalakulataikat; s amikor felveszik a keresztény hitet, létrehozzák a középkori keresztény Európa alapjait. Ezzel párhuzamosan nagyrészt megszűnnek a Római Birodalom keretei. Hagyományosan ezt nevezték a Nyugatrómai Birodalom bukásának, de ez nem pontszerű esemény volt, és a bukás kifejezés sem szerencsés, hiszen sokkal inkább lassú átalakulási

folyamatról van szó. A népvándorlás konkrét elindító okai a hunok voltak, ázsiai lovas nomád nép, akik mintegy előőrsként nyomták maguk előtt egyre nyugatabbra a különböző törzseket. A 4 század végén már át-átcsaptak a Birodalom határain. A Birodalomba behatoló barbároknak nem volt céljuk a Birodalom megdöntése, sem az antik civilizáció elpusztítása: ők nem lovas nomád népek voltak (mint a hunok, az avarok és magyarok), hanem általában letelepedett katonaparasztok, ezért ők földet akartak, és bekerülni a Birodalom biztonságot nyújtó kereteibe; ezenkívül természetesen vonzotta őket a Birodalom anyagi gazdagsága, „életszínvonala” is. Először általában a Birodalom szövetségeseiként telepedtek le, és a császárok a határok (a limes) védelmét bízták rájuk. Később is örömmel fogadták a birodalmi címeket (patríciusi cím, király, magister utriusque militiae), ami egyben azt is jelentette, hogy elismerték a

konstantinápolyi székhelyű római császár uralmát. (Theodosius császár halála – 395 – után a Birodalom ismét keleti és nyugati részre oszlik. A nyugati császár székhelye Ravenna lesz 401-től. Romulus Augustulus letétele – 476 – után nem volt több Nyugat-római császár, a Birodalom egyetlen központja Konstantinápoly lett). A barbár támadások, illetve letelepedésük alapvetően változtatta meg a Birodalom helyzetét: a nemzetközi kereskedelem visszaesett, a nyugati Birodalom intézményei megszűnnek, a városok elnéptelenednek. A letelepedő germán törzsek asszimilációja és az őslakossággal való összeolvadás lassú folyamat volt. Több esetben a barbár törzsek kifejezetten ellenségesek voltak az őslakossággal (vandálok, longobárdok), nem keresték velük a kapcsolatot. Mindezek ellenére az 5-6. században olyan egyéniségek is éltek, akinek életműve döntő hatással lesz a keresztény középkorra: Szent Benedek, Boethius,

Sevillai Szent Izidor, Cassiodorus. Az egyetlen olyan „intézmény”, amely a helyén maradt, és amely az antik civilizáció letéteményese lesz, az egyház volt. Christopher Dawson, angol katolikus történész, a következőképpen összesíti a barbár népek és az egyház találkozásának lényegét (A kereszténység és a nyugati civilizáció kialakulása): »A nyugati egyház nem civilizációs küldetéssel, vagy a társadalmi fejlődés valamiféle tudatos vágyával fordult a barbárokhoz, hanem az isteni ítélet és isteni üdvösség félelmetes üzenetével. Az emberiség átok alatt született, az egyetemes rossz sötét hatalmai hajtották uralmuk alá, és egyre mélyebbre merült saját bűneinek súlya alatt. Csak a kereszt által, a keresztrefeszített megváltó kegyelmével lehetséges az emberek számára 13 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése elszakadni az elvetett emberiség massa damnatájától

(kárhozatra ítélt tömeg) és megmenekülni egy elítélt világ hajótöréséből.« 4.2 A gótok A germán népek közül elsőként a gótok érkeznek a Birodalom keleti határaira a Dnyeszter vidékéről. Először az Al-Dunánál tűnnek fel 236-ban, és kisebb egységeik ekkor már zsoldosként szolgálnak a római hadseregben. A gót csapatok sokszor betörtek a Birodalom területére, ezért a rómaiak a kiürített Dacia provinciát adták nekik 276-ban. 332-ben szövetségre lépnek a Birodalommal, s ilyen minőségben a dunai határ védelmét látják el. A szövetségkötés után indul be körükben a kereszténység terjesztése. A gótok között a legnagyobb misszionárius Ulfila vagy Wulfilas (Jelentése farkasfi) gót püspök (311-383) volt: ő hirdeti nekik a kereszténység ariánus változatát, amely a barbár népek számára szellemileg kevésbé igényes monoteizmus volt. (Ekkor a Birodalom hivatalos vallása az arianizmus volt) Családja keresztény

volt, egy rajtaütés során hurcolták magukkal a gótok. Egy gót követség résztvevőjeként került Konstantinápolyba, ahol Nikomédeiai Euszébiosz ariánus püspök szentelte fel térítő püspöknek. Hazatérve lefordította gót nyelvre a Szentírás egy részét, és megalkotta ehhez a gót ábécét. Így létrejött az ariánus gót nemzeti egyház, gót nyelvű liturgiával; a nép vezetője egyben az egyház feje is volt. A nős papság az egyes csapattestekhez volt beosztva, kvázi katonalelkészként. A későbbiekben további germán törzsek, így a vandálok, a svévek és a gepidák is tőlük vették át a kereszténységet. 4.21 A nyugati gótok A nyugati gótok (vizigótok), akiket a hunok szinte tolnak maguk előtt, 375 körül kérnek bebocsátást a Birodalom keleti felén, és Thrákiában telepednek le szövetségesként (foederati). Nem bírtak azonban egy helyben maradni, ezért Valens császár ki akarja űzni őket, de a nyugati gótok megverik őt a

hadrianopolisi csatában (378). Ezután a Balkánon pusztítanak, míg Theodosius császár engedélyezi, hogy Illyriában telepedjenek le. A nyugati gótok azonban, kihasználva a Birodalmon belüli trónviszályok következtében előállt zavaros helyzetet, Alarik vezetésével 401-ben betörnek Itáliába, 410-ben pedig megtámadják és végigrabolják Rómát. Ez az esemény a kortársakra hallatlan benyomást tett, teljes volt a megdöbbenés, hiszen Róma városát több évszázad óta nem fenyegette idegen hatalom. Bár Róma Constantinus óta már nem volt a Birodalom fővárosa, de a nyugatrómai társadalom központja, a civilizáció jelképe maradt. Az esemény hatását talán a 2001. 0911-i eseményekhez hasonlíthatjuk Róma kifosztásához képest 476, a nyugatrómai birodalom ún. bukása nem hagyott különösebb emléket (Róma kifosztása volt egyébként az az esemény, amely Szent Ágostont a De Civitate Dei, a nagy történelemteológiai összegzés

megírására inspirálta.) A nyugati gótok, miután végigrabolták Itáliát, Gallia felé indultak. Nyugat-Galliában telepszenek le, és Tolosa (Toulouse) központtal a Birodalommal szövetséges barbár királyságot hoznak létre a Pireneusok északi és déli oldalán (418-507). Galliai uralmuknak 507-ben Klodvig frank uralkodó vet véget, aki elűzi őket onnan, így Hispániába szorulnak, ahol a vizigót királyság a 711-es arab hódításig fennállt. A különböző vizigót uralkodók eltérő módon bántak a katolikusokkal, volt, aki üldözte a katolikusokat. 589-ben azonban a toledói zsinaton felveszik a katolikus hitet az új Constantinusként ünnepelt I. Rekkared király alatt Az ő megtérésükkel szűnt meg végleg az arianizmus. A vizigót államtól örökölte meg Európa a királlyá kenés szertartását 14 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése A vizigót egyház több nagy egyénisége közül

minden bizonnyal Sevillai Szent Izidor püspöknek (570-636) volt a legnagyobb hatása az utókorra. Ő a szerzője az Etymologiarum libri XX (Etimológiák húsz könyve) című műnek, amely a középkor egyik legfontosabb tankönyve lesz. Az Etimológiák enciklopédikus mű, a húsz könyv az ókor teljes tudásanyagát kívánta összegezni. Az egyes szavak jelentését, történetét magyarázza, s szerencsésen kapcsolja egybe az antikvitás örökségét a keresztény oktatás céljával. Egy tipikus részlet tőle (XI. könyv, 1 fej: Az emberről és részeiről): »Ember (homo) a neve, mert a földből (ex humo) lett, ahogyan a Teremtés könyvében áll: „És megteremtette Isten az embert a föld porából (Ter 2,7)” [] A görögök pedig az embert anthróposznak hívták, azért mert a földből felemeltetve felfelé néz, hogy alkotóját szemlélje. Erre utal Ovidius, a költő, amikor azt mondja: „Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre,/ embernek

fölemelt orcát és adta parancsát,/ hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen.” [Metamorphoses 1,84; Devecseri Gábor fordítása] Az ember ezért egyenesen állva az eget szemléli, hogy Istent keresse, és hogy ne a föld felé irányuljon, mint az állatok, melyeket a természet előre hajlóknak és a hasnak engedelmeskedőknek alkotott.« 4.22 A keleti gótok A keleti gótok a 375. évi hun támadás után Pannóniába húzódtak vissza, majd Makedóniában telepedtek le. Az 5 század végén onnan támadnak Itáliára Zénón császár biztatására, és Nagy Theodorik királyuk vezetésével (493-526) megdöntik a szkír Odoaker uralmát 489-ben. Ő 476ban Itália királyává tette magát, Romulus Augustulus lemondatásával Theodorik viselte a princeps és rex címeket, ezzel tehát elismerte a császár uralmát. Regnum nostrum imitatio vestra est, (a mi királyságunk a tiétek utánzása) írta Anasztasziosz császárnak. Sokáig toleráns volt a

katolikusokkal, és főleg székhelyén, Ravennában, pártolta a művészeteket (ennek nyomát viseli az ariánus keresztelőkápolna, és a San Apollinare Nuovo templom Ravennában). Valóban igyekezett mindenben a római hagyományokat utánozni, a római lakossággal nem volt ellenséges; udvarában több római arisztokrata is működött. Amikor azonban a pápaság kibékült Bizánccal és helyreállt az egység I. Iusztinosz császár alatt az Akakiosz-féle skizma után, Theodorik egyre gyanakvóbbá vált. Összeesküvés vádjával kivégeztette 524-ben a híres Manlius Anicius Severinus Boethiust, az arisztokrata keresztény filozófust és államférfit (480-524). Boethius többek között latinra fordította Arisztotelész több traktátusát és logikai műveit (a 12. századig a középkor Arisztotelésznek csak ezeket a műveit ismerte), leghíresebb műve a börtönben írt Consolatio philosophiae. Theodorik két évvel később I. János pápát küldte Bizáncba,

hogy járjon közben a császárnál az ariánusok érdekében, akiket a császár kitiltott a bizánci területekről. A császár nem teljesítette a kérést, ezért Theodorik hazaérkezése után bebörtönözte a pápát, aki ott is halt meg. Szintén Theodorik udvarában működött főminiszterként Flavius Magnus Aurelius Cassiodorus (485-580); miután politikai pályafutása véget ért, mert megdőlt a gót uralom, és a bizánciak nem nézték jó szemmel azokat, akik a gótokkal kollaboráltak, visszahúzódott dél-itáliai birtokán, Scquillace mellett alapított kolostorába (Vivarium), ahol szerzetesei életében nagy súlyt szánt az antik kultúra ápolásának, az ókori szerzők másolásának. A szerzetesek számára teljes tantervet is kidolgozott (Institutiones divinarum et saecularium litterarum). Ez a késő ókor-kora 15 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése középkor másik nagy hatástörténetű

enciklopédikus műve: első része, a szent irodalom magában foglalja a Szentírás és az egyházi irodalom ismertetését, míg második része a hét szabad művészetet (septem artes liberales) tárgyalja. Theodorik növekvő gyanakvása és katolikusellenessége, a római lakosság elégedetlensége inspirálta Iusztinianosz császárt Itália visszafoglalására. Hadvezére, Beliszariosz 535-ben megkezdi Itália visszahódítását; a lakosság felszabadítóként üdvözölte. Ezzel megdőlt a gótok uralma Itáliában, és helyreállt a nyugati és keleti Birodalom egysége. Végül hosszú háború után, 554-ben Iusztinianosz Pragmatica sanctiója hivatalosan is helyreállította a római uralmat. Ravenna ismét császári közigazgatási központ lett, a pápaság pedig ismét Bizánc politikai fennhatósága alá került. 4.3 A vandálok és a burgundok 406. telén befagyott a Rajna folyó: ekkor több germán népcsoport, közöttük a vandálok és a burgundok

tömegesen keltek át a nehezen védhető folyón, a Római Birodalom határán, és beáramlottak Galliába. A vandálok két év múlva átkeltek a Pireneusokon át Hispániába 429-ben innen indultak el a Gibraltári szorosan keresztül Észak-Afrikába, amelyet még egyetlen barbár nép sem fosztott ki korábban. 430-ban már Hippó városát ostromolták (az ostrom alatt halt meg Szent Ágoston). Észak-Afrikában ariánus vandál királyságot hoztak létre, ariánus vandál nemzeti egyházzal. Az ariánussá lett germán népek közül ők üldözték legelszántabban a katolikusokat, akiket erőszakkal akarták „áttéríteni”; ez gyakran sikerrel is járt. Sok katolikus külföldre menekült az üldözések miatt. 455-ben Geiserik királyuk vezetésével Rómát is végigrabolták (Nagy Szent Leó pápának ekkor hosszas kérleléssel annyit sikerült elérnie, hogy a lakosságot megkímélték. Attilával annak idején több szerencséje volt). Iusztinianosz császár

hadvezére, Beliszariosz foglalta vissza tőlük Észak-Afrikát 533-34-ben; a vandál királyság ekkor omlott össze. A burgundok szintén 406-ban kelnek át a Rajnán, és a mai Lyon-Genf környékén telepedtek le. Ott alapítottak nem túl hosszú életű államot Békés ariánusok voltak Klodvig megkeresztelkedésének hatására Sigismund királyuk áttért a katolikus hitre 510-ben (ő volt Nagy Theodorik veje), alatta katolizáltak. Végül a frankoknak sikerül államukat meghódítani 4.4 A népvándorlás második hulláma: a frankok megtérése A népvándorlás második hullámának legfontosabb eseménye a frankok beszivárgása a Birodalom területére: ők lesznek ugyanis az a germán népcsoport, amely tartós monarchiát hoz létre, később pedig a Római Birodalom felújítása is tőlük indul ki. A frank elnevezés több kisebb germán törzs összességét jelöli; a 3. században már a Birodalom nyugati határai mellett tartózkodtak, bevándorlásuk pedig

Gallia római provincia területére kevésbé volt látványos és erőszakos folyamat. Ez 440 körül kezdődött el, és 455 körül már össze is omlott a római uralom Galliában. Eközben a galliai egyházszervezet fennmaradt A frankok korai történetéről és megtérésükről a legfontosabb forrás Tours-i Szent Gergely püspök (538-594) Historia Francorum (A frankok története) című műve. Az önálló frank államot Klodvig (482-511) hozta létre, miután legyőzte Gallia utolsó római helytartóját, Syagriust Soissons-nál (486) és véres harcok után az összes frankokra kiterjesztette uralmát. Klodvig felesége, Klotild burgundiai hercegnő volt, aki már korábban katolikus lett. Az ő bíztatására férje a keresztények Istenét hívta segítségül az alemannok elleni csatája előtt, s a győzelem adta a 16 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése végső érvet megtéréséhez. 498/500 körül

keresztelte meg őt Reimsben Szent Remigius püspök (más vélemény szerint csak 506-ban). Tours-i Szent Gergely a következőképpen számol be Klodvig megtéréséről (A frankok története II. 30-31): »A királyné pedig nem szűnt meg sürgetni férjét, hogy ismerje meg az igaz Istent és tagadja meg a bálványokat. De (Chlodovechus) semmiképpen sem akart az igaz hitre térni, mígnem egyszer háborúba keveredett az alamannokkal; amikor a szükség arra kényszerítene, hogy megvallja azt, amit korábban szántszándékkal tagadott. Az történt, hogy amikor a két hadsereg hevesen összeütközött és nagy vérontás támadt, Chlodovechus katonái már ingadozni kezdtek. Amikor ő ezt látta, szemeit az ég felé emelte, szívét elszorította a felindulás, szemei megteltek könnyel és így szólt: „Jézus Krisztus Chlotchildis azt mondja te az élő Isten fia vagy és segítséget adsz a szorongatottaknak és győzelmet azoknak, akik benned bíznak, alázatosan

könyörgök a te hatalmas segítségedért. Ha győzelmet adsz nekem ezen ellenségeim felett és megmutatod hatalmad, amellyel a nevedet viselő nép dicsekszik, hinni fogok benned és megkeresztelkedem a te nevedben. Mert imádkoztam isteneimhez, de azok, amint látom cserbenhagytak engem, azért úgy vélem, hogy tehetetlenek, mert nem tudják azokat megsegíteni, akik nekik szolgálnak. Hozzád fordulok tehát és hinni akarok benned, de előbb ragadj ki ellenségeim kezéből.” És midőn ezt mondta, az alamannok hátat fordítottak és futni kezdtek. Midőn pedig látták, hogy királyuk elesett, meghódoltak Chlodovechusnak, és így szóltak: „Ne engedd, hogy népünkből több elpusztuljon, hiszen a tieid (a te alattvalóid) vagyunk.” Akkor Chlodovechus beszüntetvén a harcot, a népet (az alamannokat) hatalma alá vetette és békében hazatért. A királynénak pedig elbeszélte, hogy miként hívta segítségül Krisztus nevét és nyerte el a győzelmet. Ez

uralkodásának tizenötödik évében történt. Akkor a királyné titokban odahívatja szent Remigiust, Reims város püspökét és kéri, hogy ismertesse meg a királlyal a megváltás igéjét. A pap magához kérette (a királyt) és négyszemközt kezdte rábeszélni, hogy az igaz Istenben, mennynek és földnek teremtőjében higgyen, a bálványokkal pedig ne törődjék, hiszen azok nem lehetnek hasznára sem neki, sem másnak. (A király) pedig így szólt: „Szívesen hallgatnék szavadra, szentséges atyám, csak az tart vissza, hogy a nép, amely engem követ, nem tűri, hogy elhagyjuk az ő isteneit. De megyek és beszélek velük a te igéid szerint” Mikor pedig együtt volt népével, még mielőtt szólt volna, Isten hatalmának sugalmazására az egész nép egyhangúlag így kiáltott fel: „Halandó isteneinket elvetjük magunktól, jámbor király, és készek vagyunk követni a halhatatlan istent, akit Remigius prédikál.” Hírül adják ezt a

püspöknek, aki nagy örvendezve mindjárt előkészítteti a keresztelő medencét. [] A király pedig azt kérte a főpaptól, hogy őt keresztelje meg elsőnek Odajárul az új Constantinus a keresztvízhez, hogy megszabaduljon a bélpoklosság régi betegségétől, és hogy régi tetteinek szennyes foltjait a megújító vízzel lemossa. Mikor odalépett a keresztelőmedencéhez, Isten szentje ezeket mondta ékesszóló szájával: „Megszelídülve hajtsd le fejed, sigamber; imádd, amit eddig felgyújtottál, gyújtsd fel, amit eddig imádtál!”« Klodvig a katolikus hitet vette fel: ennek nagy a jelentősége, hiszen az össze többi barbár nép először ariánus lett. Klodvig megkeresztelkedése az egész nép megkeresztelkedését vonja maga 17 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése után; mindez elősegíti a frankok és az őslakosság összeolvadását. A frankok megtérése az arianizmus gyors hanyatlását is

jelentette. Klodvig politikai egységet is létrehozott: véget vetett az ariánus vizigótok uralmának DélGalliában. Mivel a katolikus vallást vette fel, ezzel a katolikus őslakosságot is maga mellé állította, sőt a Konstantinápolyban székelő császár bizalmát is elnyerte, aki consuli címet is adományozott neki. Már Klodvig életében feltűnik az eszme, hogy a frankok bizonyos értelemben a Római Birodalom folytatói, feladatuk Krisztus országának terjesztése. Tours-i Szent Gergely mint új Konstantinról beszélt róla. Klodvig utódai a meroving uralkodók (511-719). Halála után négy fia osztozott a királyságon. Uralmukat állandó trónviszályok, családon belüli gyilkosságok jellemezték Voltak azért kivételek is, így például Szent Radegunda, Klodvig menye, aki 556-ban férje beleegyezésével megalapította a Szent Keresztről elnevezett poitiers-i monostort, és maga is oda vonult vissza. Venantius Fortunatus, a kor híres költője az ő

kedvéért telepedett le Poitiers-ben, és a monostor papja lett. 565-ben Szent Radegunda maga kérte II Iusztinosz császártól a Szent Kereszt-ereklye egyik darabját kolostora számára. Ez mutatja, hogy élénk kulturális kapcsolatok voltak Bizánc és a frankok között, ezt a bizánci liturgikus elemek átvétele is bizonyítja: pl. a Triszágion éneklését is bevezették a gallikán liturgiában. A Poitiers-be érkezett Szent Keresztereklye tiszteletére írta Venantius Fortunatus híres költeményeit, amelyek a mai napig használatban vannak (Vexilla regis; Pangue lingua). Venantius Fortunatus Pangue lingua című himnusza ma is használatos a nagypénteki liturgiában: »Zengd, ó, nyelv, a győzedelmet, mely dicső harc vége lett, s a keresztnek szent jeléről mondj dicsérő éneket; ilyen hősi áldozattal csak Megváltónk győzhetett. Szánta Isten, hogy kísértve/ vétkeztek az ősszülők,/mert az átkos alma révén/ csak halálra leltek ők, /s Fát jelölt

ki, mely a másik/ fának átkát oldja föl. Üdvösségünk drága művét/ rend kívánta, szent, örök,/ hogy okosság nyerjen harcot/ százfortélyú rossz fölött:/onnan jöjjön gyógyulás is,/ hol sebet a bűn ütött. [] Hű keresztfa, minden fánál/ százezerszer nemesebb:/ virág, lomb, fa, drága termés/ erdőn nem nő becsesebb. /Édes ág te, édes szeg te,/ de a terhed édesebb Hajtsd meg lombod, ó, magas fa,/ nyisd ki védő ágaid./ Születtél bár oly keménynek,/ most az egyszer légy szelíd,/ és öleld át puha-lágyan/ nagy Királyod tagjait! E világnak áldozatját/ méltón csak te fogtad át,/ hullámhányta életpályánk/ révbe rajtad át talált,/ s mert a Bárány vére mosta,/ le is győzte a halált.« Pange, lingua, gloriosi proelium certaminis, 18 4. A népvándorlás első és második hulláma – a germán törzsek betelepülése et super Crucis trophaeo dic triumphum nobilem, qualiter Redemptor orbis immolatus vicerit. A meroving kori

frank egyházra jellemző volt a vallási és a politikai élet szoros összefonódása. 511-ben ült össze az orléans-i zsinat még Klodvig elnökletével, mely a frank egyházat önállóvá, voltaképpen az első nemzeti egyházzá és adminisztratív értelemben Rómától függetlenné tette Nyugaton. A királyok később is ellenőrzésük alatt tartották az egyházat, a püspökválasztásba is beleszóltak. A királyi beleszólás az egyház életébe nem tett jót, mert az uralkodók politikai szempontokat vettek figyelembe a püspöki székek betöltésénél. A frankok uralma végső soron kulturális visszaesést jelentett a gall egyház számára; nem csak jogi értelemben lettek autonómok, hanem szellemileg is eltávolodtak az egyetemes egyháztól. Az egyházi élet és a teológiai gondolkodás a 7. századtól visszafejlődött Az egyházi élet színvonala lesüllyedt, hiszen a frankok megtérése sokáig csak felszínes volt, sok pogány szokás fennmaradt.

Hamarosan kialakult a magánegyházi rendszer is (erről ld. 152 Az ún Eigenkirche-rendszer (magánegyház)). 4.5 A népvándorlás harmadik hulláma: a longobárdok Iusztinianosz császár visszafoglalta a keleti gótoktól Itáliát, és helyreállította a római uralmat a félszigeten (554). Itália azonban nem sokáig maradt a Birodalom része: már 568-ban elkezdődött ugyanis a longobárdok inváziója Pannóniából (ők az avarok elől menekültek). Ők az utolsó germán, ariánus nép, amely római területre tört be. Az őslakossággal kezdetben nagyon ellenségesen viselkedtek. A longobárd királyok központja Pavia volt, ők uralták a Pó-síkságot, de mellettük még több, viszonylag független longobárd hercegség is létezett. A longobárd uralom periódusa alatt állandósultak a bizánci-longobárd háborúk. Bár a teljes visszafoglalás nem sikerült, de a bizánci uralom megmaradt, főleg a partvidékeken. Authari király felesége, Theodelinda, katolikus

volt. Bobbio kolostorát Columbanus az ő segítségével alapította meg. Ő levelezett Nagy Szent Gergely pápával Végül Aritpert királyuk alatt katolizáltak végleg. (652-661) Ez köszönhető volt a hódítók és az őslakosok lassú összeolvadásának, hiszen a longobárdok sokkal kevesebben voltak. Utolsó királyukat, Desideriust majd Nagy Károly győzi le. Irodalom Félegyházy József, Az egyház a korai középkorban, Bp. 1967 Jordanes, A gótok eredete és tettei, Brassó 1904. Klaniczay Gábor (szerk.), Európa ezer éve: a középkor I, Osiris, Bp 2004 Paulus diaconus, A longobardok története. Középkori krónikások I Brassó, 1901 Redl Károly (szerk.), Az égi és a földi szépről Források a későantik és középkori esztétika történetéhez, Gondolat, Bp. 1988 Török József, Az egyház története a korai középkorban, Bp. 1984 19 5. A kereszténység elterjedése a brit szigeteken 5. A kereszténység elterjedése a brit szigeteken 5.1 Az

írek megtérése 5.11 Szent Patrik missziója és az ír egyház jellegzetességei Az ír sziget (latin neve Hibernia, gael nyelven Eire) őslakosai a kelták, akiket a korai középkorban skótoknak (scotti) hívtak (ezért pl. a 9 századi filozófus, Iohannes Scotus Eriugena is ír volt; a 11. században költözött át egy törzsük a mai Skóciába) Írországot sohasem hódították meg a rómaiak. Így az egyházszervezet kialakítása, és a keresztény hit felvétele is Rómától és a kontinens egyházi struktúráitól függetlenül ment végbe. A kereszténység kezdetei hagyományosan Szent Patrik (Patricius, Padraigh) nevéhez fűződnek, aki az első térítő volt. A valóság valószínűleg ennél komplikáltabb volt A kortárs Aquitániai Prosper Chroniconjában azt írja a 431-es évről, hogy „a Caelestinus pápa által felszentelt Palladiust küldték a Krisztusban hívő írek első püspökéül”. Azaz már Patrik előtt térített Palladius, illetve

valószínűsíthető, hogy voltak ír keresztények Patrik előtt is. Patrik életéről Confessio című önéletrajzi művében számol be. Valószínűleg 389 körül született, Britanniában vagy Skóciában. Ír kalózok rabolták el, de miután kiszabadult, pap lett, és 432-ben visszatért Írországba téríteni. 461-ben halt meg, addig folyamatosan és nagy sikerrel térített Mivel az ír szigeten nem volt egységes állam, nem valószínű, hogy az egész országot meg tudta volna téríteni. A fő egyházi központ székhelye, Armagh lett Szent Patrik Vallomásában (Confessio) így beszél saját magáról: »Én, Patricius, bűnös, a legtudatlanabb és legmegvetésreméltóbb minden hívő és nemhívő ember között, Calpornius fia vagyok. [] Nem ismertem eléggé Istent Írhonba hurcoltak fogságba többezer emberrel együtt. Megbűnhődtünk, s ezt meg is érdemeltük, mert eltávolodtunk Istentől és nem engedelmeskedtünk papjainknak, amikor ők az üdvösségre

oktattak minket. Írhonba érkezésem után állandóan nyájakat őriztem Közben sokat imádkoztam Istenhez. Egyre jobban eltöltött Isten szeretete és félelme, a hitem is megerősödött, és a Lélek is mindinkább eltöltött. [] eltökéltem, hogy megszököm, és otthagytam azt az embert, akinél hat évig voltam [] Néhány év múlva Galliába mentem rokonaimhoz, akik mint saját fiukat fogadtak. Kivallattak, hogyan állok hit dolgában, és arra kértek, hogy annyi vándorlás és hányattatás után többé már ne hagyjam el őket. Hát, egy éjszaka álmomban egy férfi jött hozzám, Victoricius, aki az írektől mérhetetlen mennyiségű levelet hozott nekem. Egyiket átnyújtotta, és mindjárt az elején ezeket a szavakat olvastam: „Az írek szava.” És mialatt hangosan olvastam ennek a levélnek a kezdetét, azt hittem ugyanazoknak a hangját hallom, akik a Foclut erdőség mellett laknak, közel a nyugati tengerhez. Mindnyájan így kiáltoztak: „Arra

kérünk szent gyermek, jöjj vissza, és élj velünk keresztény életet.” Ez szíven ütött, és nem tudtam tovább olvasni. Felébredtem Hála Istennek, néhány év múlva a kívánságuk teljesült« A Patrik missziós tevékenysége nyomán kibontakozó ír kereszténység több szempontból különleges volt. Mivel a társadalom törzsi-rokoni alapon szerveződött, és nem voltak városok (ahol a kereszténység eredetileg terjedt a kontinensen), a kereszténységnek is ehhez a teljesen rurális társadalomhoz kellett alkalmazkodnia. A kereszténység ezért a kolostorok köré szerveződött. A szerzetesi közösségek monopolizálták az egyházi vezetést, így az egyházmegyei 20 5. A kereszténység elterjedése a brit szigeteken rendszer gyakorlatilag eltűnt. Sokszor az apátok püspökök is voltak, vagy ha nem, akkor egy szerzetes a kolostorból lett püspök, de az adminisztratív vezetés az apát kezében volt, ő ellenőrizte a környék egyházait.

Általában a törzsi arisztokrácia alapította a kolostorokat, és az apátok is arisztokraták voltak. A monostor joghatósága kiterjedt a környező vidékre A kereszténység tehát remekül inkulturálódott az ír szigeten, így az ír egyház egy kicsit az egyetemes egyháztól eltérő módon fejlődött, nem csak az egyházi hivatalok tekintetében. Pl a Húsvét számításában eltértek az egyház gyakorlatától (Húsvétjuk időpontja egybeesett a zsidó Húsvéttal), magánházaknál is ünnepelték az eucharisztiát, a laikusok bizonyos szentségi funkciókat láttak el. Nagy hatással lesz majd a kontinensre az ír szerzetesi körökben kifejlődött magán bűnbánattartási gyakorlat. Ez abban állt, hogy az ókori egyházban bevett szokástól eltérően, nem csak a halálos bűnöket vallották be titokban a papnak, hanem kisebb bűneiket, hibáikat is meggyónták, és nem nyilvánosan, hanem titokban vezekeltek. Szintén a korábbi gyakorlattól eltérően, a

magánbűnbánattal kapcsolatban nem volt megszabva, hogy csak egyszer lehet gyakorolni. Az ír szerzetesek hozzák majd divatba az ún tarifált penitenciát, amikor meg volt szabva, hogy milyen bűnért milyen vezeklés jár, attól függően, hogy ki követte el (a szerzetesek, papok bűneit szigorúbban bírálták el). Ezeket a normákat a libri poenitentiales (bűnbánati könyvek) rögzítették. A vezeklések igen kemények voltak, így pl a súlyos bűnökért több évi böjt járt. Az aszketikus szerzetesi ideál óriási hatást gyakorolt az írekre: a Patrik halálát követő száz év alatt az egész szigetet beborították a kolostorok. Az 5-6 század az ír szentek virágkora Egész szerzetes-telepek jöttek létre, sokszor több száz, akár ezer szerzetessel. Jellemző volt rájuk a nagy szigor és az extrém aszketikus gyakorlatok (jeges vízben állás, ima kitárt karokkal órákig, böjt stb); ez a spiritualitás az egyiptomi szerzetesség világát idézi. A

remete életforma is vonzotta őket. Az ír kereszténység, amelyet nem értek el a barbár betörések, más szempontból is eltért a kontinenstől: megőrizte a latin klasszikus műveltséget, bár ők a latint, mint idegen nyelvet tanulták. A 7 századra az ír kolostorok a kereszténység elismert szellemi centrumai lettek, s a könyvmásolás programszerűen folyt. Az ír szerzetesekből szerencsére hiányzott Szent Jeromos attitűdje, akinek a számára a klasszikus szerzők tanulmányozása az igaz hittől való eltávolodás veszélyével járt. Ezzel felmérhetetlen szolgálatot tettek az európai (keresztény) műveltségnek, mivel segítettek átmenteni a klasszikus szerzőket is. Másik fontos tulajdonságuk a Krisztusért önként vállalt száműzetés, a peregrinatio pro Christo volt. Ez is a vértanúság egyik formája volt számukra Az ír szerzetesek ettől hajtva a kontinensre mentek téríteni, egészen Pannóniáig eljutottak. Európa evangelizálásában nagy

részük volt. Továbbá jellemző volt még az ír szerzetesekre a természet és az állatok szeretete is Az ír egyház virágkora a 8. század végéig, a viking támadásokig tartott 5.12 Az ír egyház nagy egyéniségei A legnépszerűbb női szent Szent Brigid († 524), a kildare-i kettős kolostor apátnője. Szent Columba (Colm Cille) (521-597), előbb bárd volt, aztán szerzetes. A mai Skócia területén térített, és megalapította Hy szigetén az Ionai apátságot, amely később missziós központ is lett. Tanítványai alapították a Lindisfarne-i apátságot. Szent Columbanus (540 k.-615), a leghíresebb ír misszionárius, aki főként Galliában népszerűsítette az ír szerzetesi ideált. Ő az első ismert ír szerzetesi regula szerzője is 590 körül elhagyta a híres bangori kolostort, először Galliába megy. A Vogézekben megalapította Luxeuil monostorát. Galliában konfliktusai támadtak az ottani klérussal, amelynek morális állapotát nem

találta kielégítőnek, ezért meg akarta tartani az ír szokásokat (Húsvétszámítás, kolostorok 21 5. A kereszténység elterjedése a brit szigeteken függetlensége). Tanítványa, Gallus alapítja meg a későbbi Sankt Galleni kolostort Columbanus alapította meg Bobbio kolostorát a longobárd királyság területén 612 körül. Columbanus missziós és kolostoralapító tevékenységének nagy sikere volt: a meroving arisztokrácia tagjai szívesen léptek be kolostoraiba. Columbanus regulája alapján betekinthetünk az ír szerzetesi aszkézis mibenlétébe: a szerzetesség kemény harc, a szerzetes Krisztus katonája. Ennek a harcnak fontos eleme az engedelmesség, az akarat megtörése. Minden apró hibáért kemény büntetés járt, hat korbácsütés azért, ha valaki leejti az ételt, ha nevet a zsolozsmán, ha valamire azt mondja, hogy „enyém”. Ezek alapján fogalmat alkothatunk arról, mit is jelent a benedeki „discretio”, és érthetővé válik,

hogy Szent Benedek miért nevezte saját reguláját „kicsinynek” és kezdőknek íródottnak. Ehhez képest a benedeki regula tényleg enyhe volt. A bobbiói monostor fénykorát a longobárd korban élte, akkor kb. 150 szerzetes volt a monostorban. Columbanus reguláját, melyet kezdetben követtek, nemsokára enyhítette a mérsékeltebb benedeki regula. A kolostor bizonyos exemptio-ra is szert tett nemsokára Hírnevét főként a karolingkori scriptoriumnak (kódexmásoló műhely) köszönheti: a 9. század közepén már 700 kéziratról tudunk. Bobbióból származik pl Cicero De re publicajának palimpszeszt kódexe is A palimpszeszt kódex jelentése újraírt kódex. A pergamenről levakarták a régi szöveget, és újat írtak rá. A legtöbb ilyen kódex a 7-8 századból van, amikor a legnehezebb volt pergamenhez jutni. A jelenség okai tisztán praktikusak: nem a pogány szövegeket akarták így elpusztítani. Van arra is példa, hogy 1Kor-ra az Iliászt írták

rá Ma UV sugarakkal olvasható sokszor az eredeti, levakart szöveg is. A kolostorból ma már csak romok vannak; a könyvtár már a középkorban szétszóródott, egy része elégett; erről a kolostorról és könyvtárról mintázta Umberto Eco, A rózsa neve című középkori krimi szerzője a regényben szereplő kolostort. 5.13 Az ír misszió a kontinensen Columbanus példáját több ír szerzetes követte. Néhányan közülük: Szent Kilian Würzburgban, Emmeram Regensburgban, Pirmin Reichenauban, Rupert Bajorországban térített. Az ír misszióra jellemző volt, hogy saját kezdeményezésből térítettek, Rómával való mindenféle kapcsolat nélkül, és általában ott sem működtek együtt a helyi klérussal, ahol erre lett volna lehetőség, nem is ismerték el a helyi hierarchia hatalmát maguk felett. Az ír egyházra jellemző szokásokat (tonzúra eltérő nyírása, húsvétszámítás stb.) is igyekeztek megtartani 5.2 Az angolszász hódítás

Britanniában Britannia őslakosai kelták voltak, akik a római hódítás nyomán romanizálódtak. A 4 századra a kereszténység valószínűleg már teljesen elterjedt körükben. Tudjuk például, hogy Szent Ágoston nagy ellenfele, Pelagius is innen származott; sőt már 314-ben az arles-i zsinaton részt vett Britanniából három püspök. 407-ben azonban a germán törzsek betörése miatt elvezényelték Britannia provinciából a római légiókat, s az így védtelenül maradt területekre 410-től betörtek az angolok és a szászok (a tenger felől), valamint északról a piktek. A hódítók hét királyságot alapítottak (ez az ún. heptarchia: Kent, Wessex, Essex, Sussex, Northumbria, Mercia, KeletAnglia), és ezeken a területeken a kereszténység eltűnt Az óbrit egyház ezért visszaszorult a hegyvidékre, illetve nyugatra (Wales és Cornwall területére), és nagyrészt elveszítette kapcsolatát a kontinens egyházaival: így fejlődhettek ki az óbrit

egyházra jellemző eltérő szokások (pl. a Húsvét eltérő időpontja stb) 22 5. A kereszténység elterjedése a brit szigeteken 5.3 Az angolszászok megtérítése Britanniában a keresztény őslakosok és a hódító angolszászok nem közeledtek egymáshoz, a keresztény kelták nem is próbálták őket megtéríteni. Viszont a már kereszténnyé lett írek északon a pikteket kezdték megtéríteni. Ez Szent Columbának és szerzetestársainak köszönhető, akik a Columba által alapított ionai kolostorból kiindulva misszionáltak. Columba halála után (597) tanítványai délebbre vándoroltak, és elkezdték az angolszászokat téríteni Northumbriában Oswald király kérésére, aki már korábban maga is keresztény lett. Az ionai monostorból Szent Aidant küldték téríteni, ő megkapta a királytól a lindisfarne-i kolostort, ez lett a püspöki székhely (635). Ennél ismertebb vállalkozás volt az angolszászok Rómából kiinduló térítése, amely

Nagy Szent Gergely pápa nevéhez fűződik. Beda Venerabilis szerint, Gergely pápa még diakónus korában találkozott angol fiatalokkal Rómában a rabszolgapiacon, és amikor megtudta, hogy az angyalokhoz (angeli) hasonló kinézetű és nevű emberek (angli) még pogányok, maga akart elmenni megtéríteni őket, de az akkori pápa nem engedte. Gergely már 595-ben ki akart képeztetni felszabadított angol rabszolgákból egy missziós csapatot, 597-ben pedig Coelius-dombi saját kolostorából küldött el negyven szerzetest, Szent Ágoston apát vezetésével. Ágoston aztán Canterbury-ben telepedett le, ez lett később Britannia egyházi központja. Gergely pápa leveleivel segítette a missziót és arra bíztatta Ágostont, hogy amit lehet, a pogány szokásokból kereszténnyé alakítva hagyjon meg. Így például arra bíztatta, hogy a pogány szentélyeket alakítsák keresztény templomokká; megengedte az unokatestvérek közötti házasságot. Gergely pápa

gondosan válaszolt Ágoston kérdéseire, és ellátta jó tanácsokkal a felmerülő pasztorális (jórészt szexuáletikai) problémákkal kapcsolatban. Ágoston kilenc kérdésére adott válaszaiban nem erőltette a római liturgikus szokások bevezetését sem Britanniában: »Ismered a római egyház szokását, amelyben nevelkedtél. De nekem tetszésemre van, ha mindabból, amit csak a római vagy a galliai vagy bármilyen más egyházban találtál, gondosan kiválasztod azt, ami csak jobban tetszhet mindenható Istennek, és az angol egyházban, amely még új a hitben, szorgos oktatással bevezeted, amit a sokféle egyházból összegyűjtöttél. [] az egyes egyházakból tehát gyűjtsd össze mindazt, ami jámbor, vallásos és helyes []« Beda, Hist. Eccl I276 Ágoston magától a pápától kapta meg a palliumot, holott Britannia korábban a galliai Arles alá tartozott. Ennek a térítő akciónak a jelentősége igen nagy: ez az első pápai misszió, amelynek

eredményeképpen az új egyház igen szoros kapcsolatban állt Rómával, és a pápasággal. A misszió először gyors sikereket ért el. Aethelbert, Kent királya és vele még sokan megkeresztelkedtek 601-ben. A hit terjedése azonban mégsem ment könnyen, már Aethelbert király fia visszaesett a pogányságba. Siker volt viszont Edwin northumbriai király megkeresztelkedése 627-ben, bár ő néhány év múlva meghalt. Edwin udvarában Paulinus római szerzetes hirdette a hitet. 23 5. A kereszténység elterjedése a brit szigeteken Beda a következő történetet meséli el erről: miután a király meghallgatta Paulinust, tanácsot tartott főembereivel. A pogány főpapok egyike a következőt válaszolta: »Ó király, a földön élő ember élete, ha a számunkra ismeretlen időhöz hasonlítjuk, ilyennek tűnik: amikor eljön a tél és kint tombol a szélvihar, erősen hullik a hó és te embereiddel bent ülsz a kényelmes nagy teremben a tűzhely mellett s

egyszerre az ablakon berepül a terembe egy veréb, végigszáguld a termen s egy másik ablakon elhagyja azt. Míg útja tart a teremben, védve van a vihartól és hidegtől, de mégis, miután elhagyja a kellemes helyet, a télből a télbe visszatérve eltűnik tekinteted elől. Hát nem ugyanaz-e az ember élete is? Sem azt nem tudjuk róla, ami megelőzte, sem azt, ami utána jön. Ha ez az új tan mond valami biztosat a titkok felől, nekünk el kell azt fogadnunk.« (Hist. Eccl II133) Komoly gondot jelentett, hogy a már létező kelta egyház, illetve az ír térítők által létrehozott egyházszervezet nem fogadta el Ágostont metropolitának, így sokáig nem sikerült az egyházakat egyesíteni. A keltákat az is visszatartotta, hogy a misszió szoros kapcsolatban állt az angolszász királyi udvarral, akik számukra ellenségesek voltak. Végül csak 664-ben, az Oswy northumbriai király segítségével összehívott whitby-i zsinaton sikerült az egyházak

egyesülése, úgy, hogy a római egyház gyakorlatát vették át mindenben, a húsvét időpontját illetően is. Ettől függetlenül a kelta gyakorlat még élt egy ideig. 668-ban a pápa egy görög szerzetest, a tarszoszi Theodóroszt küldte canterbury-i érseknek (mivel a kenti király által Rómába, felszentelésre küldött jelölt útközben meghalt). Ő kora ellenére (66 éves volt akkor és 98 évesen halt meg) fiatalos energiával látott hozzá a további egyházszervezéshez. Theodórosz tovább terjesztette a római gyakorlatot; iskolát alapított Canterburyben illetve Yorkban, az utóbbi igen híres lett (Alcuin is itt tanult). Ezt az időszakot (7-8. század) kulturális teljesítménye miatt northumbriai reneszánsznak is szokták hívni, amely főként Wearmouth és Jarrow szerzeteseinek köszönhető. Mindkét kolostort Biscop Benedek alapította, az egyiket Szent Péter, a másikat Szent Pál tiszteletére (a névadásban is érezhető a római hatás), és a

benedeki regulát követték. Beda Venerabilis (Tiszteletreméltó Szent Béda, 673-735) ennek az időszaknak a legfontosabb tudósa. Beda oblátusként került a wearmouthi kolostorba, 682-től élete végéig pedig Jarrow-ban volt szerzetes. Az utókor számára legfontosabb műve fentebb idézett Historia ecclesiastica gentis Anglorum (Az angol nép egyházi története), amely a római hódítástól 731-ig dolgozza fel Britannia egyházi és politikai történetét, komoly történeti érzékről téve tanúbizonyságot (sok eredeti forrást is idéz pl.) Ezen kívül írt exegetikai, hagiografikus, illetve enciklopédikus jellegű munkákat (De natura rerum – a világról; De arte metrica, – a versmértékekről; De temporum ratione – az időszámításról), amelyek a középkor későbbi századaiban jól ismertek és használtak. Irodalom Corish, Patrick J., A katolikus egyház Írországban, Metem, Bp 2002 Brown, Peter, Az európai kereszténység kialakulása.

200-1000, Atlantisz, Bp 1999 24 6. Az angolszász misszió a germánok között 6. Az angolszász misszió a germánok között 6.1 Az angolszász misszió kezdetei A római székkel szoros kapcsolatban létrejött angolszász egyház nemsokára térítő tevékenységbe kezdett a még pogány rokon germán törzsek körében. Korábban Szent Columbanus és társai, az ír szerzetesek minden különösebb szervezés nélkül mentek a kontinensre, és misszionáltak a meroving uralkodók által ellenőrzött területeken, valamint a Római Birodalom azon területein is, amelyeket germán törzsek foglaltak el. Az angolszász egyház első misszionáriusai viszont mindig a pápával egységben térítettek, hiszen az ő megtérésükben is fontos szerepet játszott a pápaság. Tevékenységük fő eredménye, hogy a meroving egyházat, és a megtérő germán törzseket Rómához kapcsolták, ezzel előkészítették a frankok és a pápaság szövetségét, illetve a

kereszténység új, keleti védőbástyáját hozták létre. Az angol szigetről érkező szerzetesek először a frízeket kezdték el téríteni (a frízek szintén germán törzs, akik a mai Belgium területén éltek). Itt elsőként Wilfrid, York püspöke (†709) próbált téríteni, különösebb siker nélkül. 689-ben érkezett ide Willibrord, Wilfrid tanítványa (†739), tizenegy társával. Ő Pippin maiordomusszal (háznagy) egyetértésben működött, és kapcsolatban állt a pápával is, kétszer járt Rómában. Második útja során 695-ben érsekké szentelte II Sergius pápa, Utrecht lett a székhelye. 698-ban megalapította az echternachi monostort (a mai Luxemburg területén), amely missziós központ lett. 6.2 Bonifác tevékenysége Willibrord tanítványa és társa Szent Bonifác (672-754), (eredeti nevén Winfrid), aki Germánia apostola és a frank kereszténység megújítója lett. Wessexben született, gyermekkorától bencés. Negyven évesen

hagyta el kolostorát, és ő is a frízekhez ment téríteni, akikért különleges felelősséget éreztek már megtért britanniai rokonaik. 719-ben Rómába ment, II Gergely pápa ekkor adta neki a Bonifacius nevet, és elküldte Germániába evangelizálni. Ez a közvetlen pápai küldetés újdonság volt a pogánymisszió addigi történetében. Visszatérve a frízek között térített ismét, illetve Hessenben, itt alapította meg Amöneburg monostorát. Nagy álma a szászok térítése volt, ami azonban neki nem sikerült Újabb, 722-es útja során hűségesküt tett a pápának, (illetve pontosabban Szent Péter személyének; erre az esküre addig csak az ún. szuburbikárius, Róma környéki püspökök voltak kötelezve), aki állandó székhely nélküli missziós püspökké szentelte. Ezután sikerei voltak Hessen tartományban 724-re befejeződött a pogányok evangelizálása. Angliából érkezett segítőivel számos monostort is megreformált, illetve

alapított a Rajna mentén. 732-ben a pápa érsekké nevezte ki. Ezután kezdte el a bajor egyház reformját: megalapította a freisingi, regensburgi, salzburgi püspökségeket (addig az egyetlen a passaui volt). Martell Károly frank majordomus halála után (741) a frank egyház reformját is folytatta a római modellnek megfelelően: a vagyonos és nős felsőpapság ennek nem örült. Létrehozta a würzburgi, erfurti és büraburgi püspökségeket Hessen-Thüringiában. Ezzel a frank egyházra is kiterjesztette a pápa közvetlen joghatóságát. 743-ban a keleti-frank egyház (Austrasia) tulajdonképpeni prímásaként elnökölt az ún. germán zsinaton (Concilium Germanicum), amelynek a rendelkezéseit az uralkodó hirdette ki. Ezen a frank püspököket a pápa iránti hűségesküre kötelezte. Szabályozta a klérus viselkedését is, 25 6. Az angolszász misszió a germánok között a cölibátus apostoli eszméje jegyében. A monostorokban pedig kötelezővé

tette Szent Benedek reguláját. A frank egyház megújítását tehát saját, Róma által alapított egyházának tradíciói szerint képzelte el: hűség Rómához minden tekintetben. 746-ban alapította meg a fuldai monostort, és számára exemptio-t nyert a pápától: ez a helyi püspöktől való függetlenség privilégiumát jelentette. 754-ben itt is temették el, miután a Frízföldön vértanú lett. Bonifác legismertebb tette a „Donar-tölgy” (Thor isten szent fája) kivágása volt 724-ben, a hesseni Geismarban: »Bonifác nekikezdett, hogy egy roppant tölgyfát, amelyet régi, pogány nevén Donartölgynek neveztek, azon a helyen, melynek neve Geismar, az őkörülötte lévő isten szolgáinak jelenlétében kivágjon. Amikor az állhatatos lélek bizakodásával vágni kezdte a fát, az ott lévő pogányok tömege bensőjében megátkozta őt mint isteneinek ellenségét. Amikor pedig első csapásaival a hatalmas tölgyre sújtott, a fennvaló Isten szele

azon nyomban megrázta az egész óriás tölgyet, és az törött koronával a földre zuhant. És a magasságos erő intésére azon nyomban négy részre hasadt, és négy egyenlő hosszúságú, roppant fahasáb jelent meg az ott lévők szeme előtt anélkül, hogy a körben álló szerzetesek hozzányúltak volna. És amikor mindezt az imént még átkozódó pogányok meglátták, megváltoztak, véget vetettek a korábbi istenkáromlásnak, dicsőítették Istent, s azontúl benne hittek. A szentséges püspök pedig, tanácskozván a szerzetesekkel, ennek a tölgynek a fájából imaházat épített, és azt Szent Péter apostol tiszteletének szentelte.« Willibald, Szent Bonifác élete. 6.3 A misszió következményei Az angolszász missziónak, és különösen Bonifác tevékenységének jelentősége abban állt, hogy az újonnan alapított egyházak szorosan kötődtek Péterhez és a pápához; megvalósulni látszott a római egyház azon óhaja, hogy a római egyház

legyen a kereszténység vezetője. Ezt a kapcsolatot erősítette, hogy a misszionáriusok, és később a megtért germánok, nagy tisztelettel viseltettek Szent Péter iránt, ezt mutatja a sok Szent Péter-titulus az Alpoktól északra. Bonifác tevékenységén keresztül a pápaság erős és tartós hatást tudott gyakorolni ezekre a népekre. A következő évtizedek történéseihez fontos számot vetni azzal a morális-lelki támasszal, melyet a germán népek jelentettek a pápaság számára. Ez is indokolja a pápaság elszakadási törekvéseit Bizánctól. Irodalom Török József, Az egyház története a korai középkorban, Bp. 1984 Félegyházy József, Az egyház a korai középkorban, SzIT, Bp. 1967 26 7. A képromboló vita 7. A képromboló vita 7.1 Képtisztelet Bizáncban A 6. századtól kezdve Keleten az ikonok olyan szerepet kezdtek elfoglalni a vallási életben, amely a Nyugaton ismeretlen volt. Krisztus és a szentek képeiben az ábrázolt személy

jelenléte vált láthatóvá, nem pusztán az áhítat puszta felkeltését szolgálta. Keleten az ikon azt a helyet foglalta el, amelyet Nyugaton a szentek ereklyéi, vagy a 13. századtól az Oltáriszentség imádása A funkciója tehát kultikus, és nem pedagógikus, mint Nyugaton. De Bizáncban mindig jelen volt a képekkel szemben kritikus, sőt esetenként ellenséges irányzat is. Ez visszautasította a képek tiszteletét, mint pogány bálványimádást, és ebben különböző teológiai érvekre hivatkozott. Először is az ószövetségi képtilalomra, hiszen az ószövetségi tiltást követve (Kiv 20,4) kezdetben a keresztények sem használtak képeket, hanem csak szimbólumokat, a jánosi „lélekben és igazságban” való imádás szellemében, és a pogány bálványimádás ellentéteként. Továbbá a krisztológia szempontjából is problematikus volt a képek tisztelete. Ha csak Krisztus emberségét ábrázoljuk, akkor az nesztorianizmus, mert elválasztjuk

az istenségétől. („indivise” khalkedóni forma ellenében) Ha az istenségét is ábrázolni akarjuk, azaz Istent az ember Jézusban, akkor ez meg monofizitizmus („inconfuse”-val szemben). Ezért a kritikusok szerint, az eukarisztia Krisztus egyetlen megfelelő képe. 7.2 A képrombolás Magát a képromboló (ikonoklaszta) vitát a szír származású III. (Iszauriai) Leó császár (716-740) kezdte el. Ő maga sikeresen szállt szembe az arab hódítókkal (717-visszaveri őket Konstantinápoly alól a görögtűzzel), Itáliát azonban nem volt ereje megvédeni. A magát vallási reformernek is tartó császár 726-ban eltávolíttatja a konstantinápolyi császári palota főbejárata feletti (ún. Khalké kapu feletti) Krisztus-képet, amely a birodalom legreprezentatívabb ikonja volt (Valószínűleg ennek a mintájára készült a Sínai Szt. Katalin kolostor híres ikonja) Jozija királyra hivatkozott, aki nyolc év után távolította el a rézkígyót a

templomból; úgy ő nyolc évszázad után távolíttatja el a templomokból a bálványokat. A császár a 726 évi földrengést is a képtisztelet miatti isteni büntetésnek gondolta. 730-ban ezért rendelet adott ki, melyben megtiltotta a képek tiszteletét. Máig vitatott kérdés, hogy ennek a lépésnek mi volt a közvetlen kiváltó oka. A fő ok valószínűleg az arab hódítás volt (de nem abban az értelemben, hogy ez arab hatás lenne): ezzel szemben az uralkodó vissza akart térni egy tradicionálisabb, tisztább vallásossághoz. Az ikonokkal kapcsolatban valóban megjelentek babonás gyakorlatok, visszaélések is: csodatévő ikonok pl. az arabok ellen, egyes városok védelmére Egyesek szerint az uralkodó lépésében zsidó hatást lehet gyanítani, mások szerint ez nem tartható, mert az uralkodó a zsidókat is megkeresztelkedésre akarta kényszeríteni. Az ikonoklaszták komoly teológiai érveket is fel tudtak vonultatni. A képrombolás, és a

képtisztelők (ikonoduloi) üldözése a legnagyobb intenzitással V. Konstantin császár alatt folyt. A császár, aki III Leót akarta utánozni a képrombolásban, több ikontisztelő, de vesztes császárral szemben 754-ben összehívta a hiereia-i zsinatot, melyen 338 zsinati atya vett részt a konstantinápolyi patriarkátus területéről. A zsinat elítélte a képtiszteletet (Krisztus egyetlen képe az eukarisztia, az összes többi szentek ábrázolásai illegitimek), megparancsolta elpusztításukat, és kiközösítette az ellenállókat. Az ellenállók között a legtöbben 27 7. A képromboló vita a szerzetesek voltak. Sokak számára úgy tűnt, hogy a császár katonai győzelmei a képromboló politikát igazolták. Világos a krisztológiai probléma: hogyan lehet a feltámadt Krisztust ábrázolni? Hogyan lehet az ikon Krisztus teljes képmása, aki egy személy, két természetben? A szabatos teológiai válasz Damaszkuszi Szent Jánostól, a jeruzsálemi

Szent Szabbasz-kolostor szerzetesétől jött (azaz a Birodalom területén kívülről): a megtestesült Ige az Atya ikonja (Kol 1,15). A látható képmás nem Krisztus emberi vagy isteni természetét akarja körülhatárolni, hanem egyetlen személyét. Krisztusban az anyagot Isten veszi magára és változtatja át: az anyagi valóság ezért az isteni tükrévé képes válni. A Nyugat, és a pápaság kezdettől fogva ellenállt a képrombolásnak. Róma kezdettől fogva a képtisztelet mellett volt, de Nyugaton más volt a képtisztelet jelentősége: amint Nagy Szent Gergely pápa egy leveléből kiderül, ő a képeket pedagógiai segédeszköznek tartotta az analfabéták vallási nevelésére. Később, az ikonoklaszta vita során persze Rómában is fejlődött a képtisztelet felfogása: olyan irányban, hogy a képmás szemlélésében vallási tapasztalatot keresett. A képrombolás 50 éves szakítást eredményezett Bizánc és Róma között, mely közrejátszott a

pápaság frank orientációjában. (ld 8 A pápaság és a frankok szövetsége; a pápai állam (Patrimonium Petri) születése) 7.3 A képtisztelet helyreállítása A fordulat Iréné császárnő alatt állt be, aki régensként kormányzott 780-tól kezdve fia, VI. Konstantin mellett. Ő már 784-ben írt I Hadrián pápának, melyben értesítette, hogy egyetemes zsinatot kíván összehívni a képtisztelet visszaállítására. Az első kísérlet nem sikerült: 786-ban a képromboló meggyőződésű császári gárda kivont karddal tört be a zsinat helyszínére Konstantinápolyban. Ezért a következő évben a fővárostól távolabb, Nikaiába hívta össze a zsinatot: ez a II. Nikaiai VII egyetemes zsinat 787-ben (DH 600-603) Érkezett két legátus Rómából, és két szerzetes a többi három pátriárka nevében. Szerzetesek is voltak jelen (újdonság!), de nem szavazhattak. Felolvasták a pápa levelét, amely kifejtette a nyugati kateketikus szemléletet. A

zsinati tanítás aláhúzta a különbséget az adoratio/latreia (imádás) között, amely Istennek és Krisztusnak szól, és a proskynesis között (tisztelet), amely Krisztus és a szentek képmásainak szól. Ez a zsinat volt a képtisztelet ún első restaurációja A II. Nikaiai zsinat a következőképpen tanított a képek tiszteletéről (DH 600-601): »Csatlakozván mintegy a királyi ösvényhez, követve szent atyáink Istentől sugalmazott tanítását és a katolikus egyház hagyományát, teljes bizonyossággal és gondossággal határozatot hozunk: amiként a becses és életadó kereszt alakzatát, úgy a tiszteletreméltó és szent képmásokat is, akár színes mozaikból vannak ezek, akár más alkalmas anyagból, el kell helyezni Isten szent egyházi épületeiben, a szent edényeken és ruhákon, a falakon és táblaképeken, a házakban és az utakon. Vonatkozik ez a mi Urunk, Istenünk, Megváltónk, Jézus Krisztus, szeplőtelen Úrnőnk, a szent

Istenszülő, a tiszteletreméltó angyalok, a szentek és a jámbor emberek képmásaira. Minél gyakrabban láthatók ugyanis ezek a megformált képek, akik szemlélik őket, annál könnyebben emelkednek fel azok előképeinek emlékezetéhez és óhajtásához, hogy megcsókolják és tiszteletteljes hódolattal (proskynésis) illessék azokat, de nem azért, hogy valódi imádásban (latreia) részesítsék, amely hitünk szerint való, és amely egyedül az 28 7. A képromboló vita isteni természetet illeti meg. A képnek adott tisztelet ugyanis az előképre száll át; és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt valóságának hódol.« Ezután 815 és 843 között kitör a második képromboló periódus. Róma ezalatt végig ragaszkodott a zsinati tanításhoz. Egy újabb kormányváltás tette lehetővé a teológiai változást Theodóra császárné összehívott egy szinódust Konstantinápolyban, amely újra visszahozta a képtiszteletet. Ez a második,

végleges restauráció; ennek emléke nagyböjt első vasárnapján az ortodoxia ünnepe. Irodalom Belting, Hans, Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt, Balassi, Bp 2000 Bréhier, Louis, Bizánc tündöklése és hanyatlása, Bizantinológiai Int. Alapítvány, Bp 19992 Meyendorff, Jean, Krisztus az ortodox teológiában, Osiris, Bp. 2003 Ostrogorsky, Georg, A bizánci állam története, Osiris, Bp. 2001 Schönborn, Christoph: Krisztus ikonja, Holnap, Bp. 1997 29 8. A pápaság és a frankok szövetsége; a pápai állam (Patrimonium Petri) születése 8. A pápaság és a frankok szövetsége; a pápai állam (Patrimonium Petri) születése Több tényező (a germán népek nagy tisztelete Szent Péter irányában, védelem keresése a longobárdok ellen, az elmérgesedett viszony Bizánccal a képromboló vita kapcsán) együttes eredménye, hogy a pápaság a 8. század közepén a frankokkal lépett szövetségre, bár politikai értelemben még

a Római (=Bizánci) Birodalom alattvalója maradt. A pápaságnak ez a lépése, az orientáció Nyugat felé óriási horderejű lépés volt a pápaság történetében, valamint a középkori nyugati kereszténység, mint egység, kialakulásában. 8.1 A pápaság helyzete a 7-8 században Nagy Szent Gergely pápasága után a bizánci politikai befolyás egyre erősebb lett Itáliában. Ekkor kerülhetett sor arra, hogy a monoteléta vita során a baszileusz (II. Konstans császár) addig hallatlan bosszút álljon I. Márton pápán, aki visszautasította a monoteléta tanítást A keleti befolyás Rómában más szinten is jelen volt: a perzsákkal folytatott háborúknak, később pedig az arab hódításnak volt köszönhető, hogy a meghódított területekről rengeteg görög anyanyelvű klerikus és szerzetes özönlött Rómába. Így 678-752 között majdnem az összes pápa keleti származású volt, és az ő hatásukra sok görög ünnep kerül be a római naptárba

(március 25, február 2, augusztus 15, szeptember 8, szeptember 14). Ebben az időszakban került sor 710-ben az utolsó pápai látogatásra Konstantinápolyba. Mindemellett azonban a keleti származású pápák változatlanul fenntartották Szent Péter székének presztízsét, és visszautasították a keleti egyházi szokásoknak a nyugati egyházra kényszerítését. Ez mutatkozott meg az ún Quinisextum (=ötödik-hatodik) zsinat esetében, amelyet II. Iusztinianosz császár hívott össze, hogy az utolsó két (5-6 egyetemes) zsinatot, melyek egyházfegyelmi kánonokat nem hoztak, kiegészítse. A zsinat 692-ben ült össze Konstantinápolyban, ugyanazon a helyen, mint az előző, ezért II. trulloszi zsinatnak is nevezik, vagy Trullanumnak. Nyugati résztvevők nem voltak A zsinat 102 kánont szentesített, melyből egyesek tudatosan a latin szokásokat ítélték el, mint pl. a klerikusi cölibátust, a szombati böjtöt; megtiltotta Krisztusnak bárány alakjában

történő ábrázolását, arra hivatkozva, hogy a bárány Krisztusnak csak előképe; miután ez már beteljesedett, Krisztust emberi alakjában kell ábrázolni. Sergius pápa nem hagyta jóvá a zsinati határozatokat, sőt valószínűleg erre válaszul rendelte el az Agnus Dei éneklését a szentmisében. A császár erre Konstantinápolyba akarta hurcolni a pápát, de ez a kísérlet csúfosan megbukott a római nép ellenállásán, olyannyira, hogy az elfogással megbízott császári küldött végül a pápa ágya alatt elrejtőzve menekült meg. 8.2 A szövetségkötés előzményei A Róma és Bizánc közötti feszültség tovább növekedett az ikonoklaszta (képromboló) vita kapcsán. A képrombolást elkezdő III Leó császár ugyanis szigorú pénzügyi rendeleteket vezetett be Szicíliában és Dél-Itáliában, (felemelte az adókat) ezzel veszélyeztette a pápaság gazdasági bázisát, amelynek nagy földbirtokai voltak ott. A pápa (II Gergely) ellenállt A

császári kormányzat erre kompromisszumot ajánlott: elmaradnak a büntető szankciók, ha a pápa megengedi a képtiszteletet betiltó császári rendelet kihirdetését. A pápa nem engedett, erre 30 8. A pápaság és a frankok szövetsége; a pápai állam (Patrimonium Petri) születése válaszul a császár elkobozta az összes pápai birtokot Calabriában és Szicíliában, valamint kiszakította Szicíliát és a balkáni területeket (Illyricum, Balkán, Görögország) a pápai jurisdikció alól, és a konstantinápolyi patriarkátusnak adta azokat. A pápa keményen válaszolt a császárnak, szokatlanul erős hangú levelekben próbálta meg felhívni a figyelmét, hogy nincs joga dogmatikai kérdésekbe beleszólnia; a császár azonban nem engedett. A 8. század húszas-harmincas éveire tehát nyilvánvaló lett, hogy a Birodalom keretein belül nincs lehetőség a pápaság kormányzó szerepének megvalósítására. A pápaság dilemmája tehát a következő

volt: el kell-e hagynia a Birodalmat (politikai értelemben), vagy sem? A Birodalommal összekötötte a több évszázados közös múlt, a római hagyományok, a mentalitás. A barbár népekkel való kapcsolatra ez nem állt: mind szellemileg, mind kulturálisan messze alatta voltak Bizáncnak. Ezért is nevezhető igen bátornak a pápaság lépése, melyet a római szék primátusának megvalósítása motivált. Ebben a helyzetben két megoldás kínálkozott a pápaság számára: vagy áthelyezi székhelyét a frankokhoz, vagy úgy hagyja el a Birodalmat, hogy olyan területet hasít ki magának a Birodalom területéből, amely nem tartozik többé Bizánc joghatósága alá. Végül ez utóbbi fog történni Valójában egy olyan szituáció, amelyben hiányzik a reális kapcsolat Szent Péter és a pápaság között, ekkor még komoly presztízsveszteséggel járt volna együtt (a késő középkorban ez már lehetséges volt, ld. a pápák avignoni tartózkodása) Közben

a Birodalom helyzete Itáliában egyre problematikusabb lett: a longobárdok előrenyomulása feltartóztathatatlan volt. Bizánc, amelyet keleten az arabok szorongattak, nem volt képes hatékony katonai segítséget adni a pápáknak. Ezért már III Gergely pápa segítséget kért a longobárdok ellen Martell Károlytól 738-9-ben, consuli cím és fényes ajándékok (Szent Péter láncai) fejében, de Károly elutasította a kérést, mert jó viszonyban akart maradni a longobárdokkal. 751-ben viszont a longobárdok (Aistulf király) elfoglalták Ravennát is, és elűzték a császári helyőrséget Észak-Itáliából. Ezzel párhuzamosan érett a helyzet a frankoknál is. Kis Pippin, Martell Károly fia, azzal a jól célzott kérdéssel fordult Zakariás pápához, hogy vajon nem annak kellene-e királynak lennie, aki a királyi hatalmat gyakorolja. Pippin ezzel meg akarta fosztani trónjától a tehetetlen meroving királyt, III. Childerichet, és saját dinasztiát

alapítani A Meroving-dinasztia uralma ugyanis már régen névleges volt, az igazi hatalmat a maiordomusok gyakorolták. Közülük Martell Károly és utódai, a Karolingok emelkedtek ki. A pápa 750-ben azt válaszolta Pippin kérdésére, hogy annak kell királynak lennie, aki a királyi hatalmat birtokolja: „Zakariás pápa [] hogy a rend meg ne zavarodjék, apostoli jogánál fogva azt parancsolta, hogy Pippin legyen a király.” Pippin a pápai támogatást maga mögött tudva 751ben Soissons-ban királlyá választatta magát, Childerichet pedig kolostorba küldték A következő évben pedig Pippint királlyá kenték és megkoronázták. A felkenés (amelynek a szertartását a vizigótoktól vették át) új, szakrális legitimációt adott Pippinnek. 8.3 II István és Kis Pippin A következő pápa, II. István (752-757) újabb fontos lépést tesz a szövetség felé: mivel a császártól nem érkezett segítség a longobárdok ellen, 753-ban Pippintől kért frank

kísérettel a frank királyságba utazott, és 754-ben megérkezett Quierzy-be. (Ő az első pápa, aki Nyugatra utazik!). Kettőjük szerződésében (az ún ponthioni szerződés) Pippin megígérte a pápának, hogy vissza fogja adni a pápának, helyesebben Szent Péternek a longobárdoktól visszafoglalandó területeket. Viszonzásul a pápa római patríciusi címet adományozott Pippinnek, és újra királlyá kente őt Saint-Denis-ben. Pippin így Isten kegyelmébőli király, dei gratia rex lett A felkenésnek 31 8. A pápaság és a frankok szövetsége; a pápai állam (Patrimonium Petri) születése szakrális jelentősége volt: azt fejezte ki, hogy a származás adta karizmát (amely a Meroving királyoké volt) most helyettesíti az isteni kegyelem által biztosított karizma. Pippin hű maradt ígéretéhez: két hadjáratban legyőzte a longobárdokat, az elfoglalt területeket pedig Szent Péternek adta. „750. év Pippint a frankok szokása szerint

királlyá választották és a szent emlékezetű Bonifatius érsek keze által felkenetve Suessio (Soissons) városában a királyi trónra emelték. Hildericust viszont, akit hamis királynak neveztek, megnyírták és kolostorba küldték. 753. év Ugyanebben az évben István pápa Pippin királyhoz jött abba a villába, amelyet Carisiacusnak (Quierzy) neveznek és azt sugallta neki, hogy őt és a római egyházat védje meg a langobárdok támadásától []” (Annales Regni Francorum) A pápa ekkor még egyébként hűséges marad Bizánchoz, a pápai kancellária még mindig a bizánci stílus (=időszámítás) szerint datálta az iratokat (a basileus/bizánci császár uralkodási éveit véve alapul): ezeknek az eseményeknek a valódi jelentősége csak később lett nyilvánvaló. Bizánc ekkor az eseményeket úgy értelmezte, hogy a pápa ezzel a közös ellenség, a longobárdok ellen akart védekezni. 8.4 A konstantini adománylevél (donatio/constitutum

Constantini) Ezekben az eseményekben fontos szerepe van egy hamisítványnak, az ún. konstantini adománylevélnek. Erre támaszkodott a pápaság, amikor a visszafoglalt területekre később igényt tartott, illetve amikor Pippint patricius Romanorummá (római patrícius) nevezte ki. Az adománylevél egy 5. századi legendán alapul, mely szerint Konstantin császár hálából, hogy Szilveszter pápa kigyógyította őt leprájából, neki adta a lateráni palotát. Ezt a történetet kibővítve alkotta meg valaki a hamisítványt, amelynek óriási jelentősége lett a nyugati kereszténység további története szempontjából. Valószínűleg 750 után (mások szerint csak 850 előtt) született, egyrészt hogy Bizánc felé legitimálja a pápa frankokkal kötött szövetségét, másrészt hogy a frankoknak bebizonyítsa a pápaság területi igényeinek jogosságát. Keletkezési helye is kérdéses, lehetséges, hogy a pápai kancelláriában készült. A dokumentum

császári dekrétumnak álcázza magát, melyben Konstantin elmeséli betegségét, gyógyulását, megkeresztelkedését. Hálából a pápának, mint Isten Fia vikáriusának adja a császári jelvényeket és méltóságot, valamint a négy patriarkátus, és minden egyház feletti elsőbbséget. Maga Konstantin látta el a pápa mellett a lovászi feladatot Szent Péter iránti tisztelete jeléül, a későbbi császároknak is ezt kell tehát tenni. Ezentúl Konstantin a pápának adja az uralmat Róma, Itália és az egész nyugat felett. Az adománylevél a pápát mint egyetemes hatalmú püspököt ábrázolja, aki a Nyugat legfőbb uralkodója. A hamisítványra, ami bekerült később az ún. Collectio pseudo-isidorianába, (Ál-izidori gyűjtemény, 9. században keletkezett, nagyrészt ókori pápáknak tulajdonított hamisítványokat tartalmazó jogforrás-gyűjtemény) és így a kánonjogi fejlődés fősodrába, később is sokat hivatkoztak. Már III Ottó császár

is kételkedett hitelességében, de csak a humanista Lorenzo Valla mutatta ki a 15. században, hogy hamisítványról van szó Maga a hamisítás ténye nem ugyanazt jelentette a középkor számára, mint nekünk ma. Mivel nem volt mai értelemben vett történeti érzéke a kornak, ezért nem is létezett a hamisítás mai fogalma. A dokumentum célja nem a másik fél megtévesztése volt, hanem inkább az, hogy egy létező elméletet, a pápaság részéről régóta létező hatalmi igényeket és jogokat írásba foglaljanak, úgy rögzítsenek, mint a múlt tényeit. Bár a pápaság világi hatalmának kiépítésében valóban segítség volt a hamis adománylevél, ez a pápaság dogmatikai értelemben megalapozott primátusi igényét nem érinti. 32 8. A pápaság és a frankok szövetsége; a pápai állam (Patrimonium Petri) születése A konstantini adománylevél, miután Constantinus nevében elmesélte gyógyulását, a következőképpen számol be az

adományokról: »[] Azon a napon, amikor a szent keresztség szertartásában részesültem és testem kigyógyult a lepra szennyétől, beláttam, hogy nincs más Isten, mint akit az igen boldog Szilveszter pápa hirdet: az Atya, a Fiú és Szentlélek, hármasság az egységben, egység a hármasságban. Mivel a pogányok minden istenei, akiket addig tiszteltem, ördögi lényeknek, emberkéz alkotásainak bizonyultak, hiszen igen világosan elmondta nekünk e tiszteletre méltó atya, hogy mekkora hatalmat adott a mi üdvözítőnk az ő boldog Péter apostolának és mennyben és a földön, mikor megkérdezve s hűnek találva őt, így szólt: „Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Figyeljetek hatalmasok, és nyissátok ki szíveteket, mit tett hozzá tanítványának a jó mester és úr: „És néked adom a mennyek országának kulcsát; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve

lesz és mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.” Bizony csodás és dicsőséges kötni s oldani a földön és kötve s oldva lenni a mennyben. És hogy ezt boldog Szilveszter szavaiból beláttam, s felismertem, hogy egészségünket boldog Péter jótéteményei által nyertem vissza, [] úgy határoztunk, hogy szentséges római egyházát hódolattal megajándékozzuk – inkább, mint a mi hatalmunkat s földi trónunkat – és boldog Péter szentséges székét dicsőségesen felmagasztaljuk, juttatván neki hatalmat, a dicsőség kiváltságát császári hatáskört és tiszteletet. Elrendeljük, hogy a főséget tartsa meg a kiemelkedő négy szék, tudniillik az antiochiai, az alexandriai, a konstantinápolyi és a jeruzsálemi, az egész földkerekségen Isten minden egyháza fölött; és a főpap, aki ezen szentséges római egyház élén fog állni, emelkedjék ki a földkerekség minden papja közül, legyen elöljárója azoknak és az ő

döntésére intézzék mindazon dolgokat, melyek Isten tiszteletét és a keresztény hit állandóságát szolgálják. Jogos, hogy ott tartsa fenn a törvény a hatalom fejét, ahol a szent törvények elrendelője, a mi Üdvözítőnk megparancsolta boldog Péternek, hogy az apostoli széket foglalja el, ahol a kereszt kínjait kiállva a dicső halál serlegét ürítette, mestere és ura követőjeként jelent meg; s ott hajtsák fejüket a pogányok Krisztus nevének megvallásával, ahol tanítójuk Pál apostol Krisztusért nyakát hajtva, vértanúsággal koronáztatott meg, s ott keressék mindvégig a tanítót, ahol szent teste nyugszik, és ott szolgáljanak az égi király Jézus Krisztus, a mi Istenünk és Üdvözítőnk előtt meghajolva és megalázkodva, ahol a gőgös földi király hatalmára szolgáltak. []Ezért a szent apostoloknak, a mi urainknak, a legboldogabb Péternek és Pálnak és általuk boldog Szilveszter atyánknak, Róma város egyetemes

pápájának és minden főpap utódjának, akik a világ végezetéig Szent Péter székében ülnek majd, adományozzuk és ezennel átadjuk hatalmunk lateráni palotáját, mely az egész földkerekségen első helyen áll és felülmúl minden palotát, továbbá a koronát, fejdíszünket, süvegünket és felsőruhánkat is, a szalagot, mely császári nyakunkat szokta övezni, a bíbor köpenyt, a skarlát tunikát és minden császári öltözetet, s a legfőbb császári lovasok méltóságát, a császári jogart, egyszersmind a zászlókat, jelvényeket, különféle császári díszeket, a császári fenség valamennyi velejáróját és hatalmunk dicsőségét. Elrendeltük továbbá azt is, hogy tiszteletre méltó Szilveszter atyánk, a legfőbb pap és minden utódja színaranyból és drágakövekből készült fejdíszt, azaz koronát – amit neki ajándékoztunk – viseljen Isten dicsőségére, boldog Péter tiszteként; azonban a legszentebb pápa a papság

koronája fölé semmiképpen sem akart aranyból készült 33 8. A pápaság és a frankok szövetsége; a pápai állam (Patrimonium Petri) születése koronát, ezért fehér fényű süveget helyeztünk saját kezünkkel az ő legszentebb fejére – az Úr feltámadásának ragyogását jelezve – és lovának gyeplőjét tartva, boldog Péter tisztéhez méltóan lovászként szolgáltunk neki, s elrendeltük, hogy minden főpapi utódja egyként ezen süveget használja hivatalában a mi hatalmunk hasonlatosságára. Azért, hogy a papi föveg ne értéktelenedjen, hanem ékesebb legyen, mint az elvilági császárság méltósága és dicsőségének hatalma, úgy palotánkat, mint Róma városát, egész Itália és a nyugati területek provinciáit, vidékeit és városait a mondott legboldogabb főpapnak, a mi Szilveszter atyánknak, egyetemes pápának és az ő főpapi utódai hatalmának és uralmának adományozzuk, szilárd császári döntéssel, ezen levelünk

és ünnepélyes rendeletünk által a római szentegyház fennhatóságában való állandó megmaradásra. Ezért illőnek láttuk, hogy uralmunkat és királyságunk hatalmát keletre helyezzük át, s Bizánc vidékén a legmegfelelőbb helyen nevünkre várost építtessünk, s ott alapítsuk meg uralmunkat – mivel nem jogos, hogy ott a földi uralkodó hatalmat bírjon, ahol a papok főségét, a keresztény vallás fejét az égi uralkodó elrendelte.« 8.5 A Pápai Állam (Patrimonium Sancti Petri /Szent Péter öröksége) létrejötte Pippin és István pápa szerződése nyomán a pápaság világi hatalommá is vált: létrejött a Pápai Állam, amely egészen 1870-ig fennállt. Alapját azok a területek képezték, (az ún Terrae beati Petri), amelyeket a pápaság adományként kapott, egyházi intézmények fenntartására. Mindezek főként Közép-itáliai területek voltak (Toscana, perugiai hercegség, Tivoli környéke, de a pápaságnak voltak birtokai

Szicíliában és Galliában is). Ehhez jöttek most Pippin, később pedig Nagy Károly adományai. Pippin a longobárdoktól visszafoglalt bizánci területeket adományozta a pápának (ravennai exarchátus), illetve a Pentapoliszt (Rimini és környéke). A pápaság politikai függetlenedése Bizánctól, illetve világi hatalommá válása azt is eredményezte, hogy a régi római arisztokrata családok presztízse és érdeklődése a pápai szék iránt megnőtt. 769-ben ezért egy római szinóduson megszületett az első, pápaválasztást szabályozó dekrétum, amely szerint egyetlen laikus sem szólhat bele a pápaválasztásba. A frank szövetség, amelyet majd Nagy Károly császárrá koronázása tetőz be, hatalmas lépés volt a pápaság részéről: Európa arra felé haladt, hogy a római egyház által hirdetett hiten alapuló politikai egység legyen. A pápaság bizánci érájának vége azzal is járt, hogy a pápaság nemcsak politikailag függetlenedett

Bizánctól, hanem a már régóta létező kulturális és szellemi szakadék is szélesedett. Irodalom Canning, Joseph, A középkori politikai gondolkodás története, Osiris, Bp. 2002 Zimmermann, Harald, A középkori pápaság, Gondolat/Ianus, Bp. 2002 34 9. A keresztény birodalom létrejötte – a Karoling korszak 9. A keresztény birodalom létrejötte – a Karoling korszak Karoling korszaknak a 714-től, Martell Károly hatalomra kerülésétől 888-ig, Vastag Károly leváltásáig terjedő időszakot nevezzük. Kis Pippin, majd Nagy Károly uralkodása alatt a Karoling Birodalom az Atlanti óceántól a Duna-Elba vonaláig terjedt, és Itália nagy részét is magába foglalta. 9.1 A Karoling-kori Európa környezete A Karoling-kori Európát fenyegető két nagy veszélyt egyrészt az iszlám vallást felvett arabok, másrészt északról pedig a vikingek jelentették (más néven normannok, azaz „Észak emberei”). 9.1 1 Mohamed és az iszlám kezdetei Az arab

birodalom kialakulása szorosan összefügg a Mohamed által alapított új vallás megszületésével. Mohamed (570 k-632) mint karavánvezető, útjai során megismerkedett a zsidó vallással és a kereszténységgel is. Ezek elemeiből, valamint az arab pogányság hagyományaiból alkotta meg az új vallást. A hagyomány szerint Mohamed 610-ben kapta prófétai elhivatottságát 622. az ún hedzsra időpontja, az iszlám időszámítás kezdete, amikor Mohamed híveivel Mekkából Medinába menekült. Innen indított küzdelmet az arab területek egyesítésére és kiterjesztésére, ami együtt járt a Bizánci Birodalom elleni támadással. Az iszlám vallás határozottan monoteista; középpontjában az Isten akaratának való alávetettség áll az üdvösség érdekében, ezt jelenti maga a szó – iszlám – is. Muszlim: az, aki aláveti magát Istennek. A Korán szerint Ábrahám volt az első muszlim Az Istennek való alávetettséget a jótettek és az előírt

kultusz bizonyítja. A muzulmán hit 6 alaptétele: 1) hit az egyetlen Istenben; 2) hit a prófétákban, akik az üzenetet hozták, közülük a legnagyobb Mohamed; 3) hit az angyalokban; 4) hit a szent könyvekben (amelyeket a keresztények és a zsidók elferdítettek) 5) hit az ítéletben és feltámadásban; 6) hit a predestinációban: az ember sorsa örökre meg van határozva. Fontos még a dzsihád eszméje: eredeti jelentése harc, erőfeszítés egy ideál eléréséért. Később értelmezhették szent háborúnak, amely a muszlimok kötelessége a hitetlenek ellen. (Korán, II szúra, 190-1: Allah útján harcoljatok azokkal, akik harcolnak veletekÖljétek meg őket, ahol megtaláljátok őket.) Aki meghal a szent háborúban, az vértanú, övé a paradicsom. Az iszlámhoz gyorsan csatlakoztak az Arab-félsziget, Irak, Szíria arabjai. Hihetetlen energiával kezdődött meg a hódítás. Gyors egymásutánban elesett Palesztina (634), Szíria, (634636), és Egyiptom

(641) Nem sokáig tudtak ellenállni az észak-afrikai területek sem Az arabok a Perzsa Birodalmat is elfoglalták, Kis-Ázsiát azonban nem tudták elhódítani Bizánctól. Így szétzúzták a Földközi-tenger medencéjének egységét, és annak déli és keleti partvidéke azóta merőben más kultúrájú vidéknek számít. A korábban bizánci uralom alatt álló területek lakossága, amely gyakran monofizita volt és elégedetlen a bizánci adórendszerrel, sok esetben nem bánta az uralomváltást. Hosszú távon azonban a kereszténység számára, – bár a hódítók megengedték ugyan a keresztény vallásgyakorlatot bizonyos feltételekkel – ez a kisebbségi, elnyomott helyzetbe kerülést jelentette. A keresztények életfeltételei egyébként jelentősen különbözhettek az elfoglalt területeken; sokban függött az éppen uralkodó dinasztiától a tolerancia mértéke. Kifejezett üldözés általában nem volt, de a keresztények másodrendű

állampolgárok lettek. A kopt egyház létszáma fokozatosan csökkent Az ibér területeken megszűnt a püspökségek folytonossága. Csak Észak-Afrikában 600 püspökség tűnt el A szír nesztoriánus és jakobita egyház túlélte ugyan a hódítást, bár veszteségekkel. 35 9. A keresztény birodalom létrejötte – a Karoling korszak Az arabok, akik zseniális katonáknak és államszervezőknek bizonyultak, nem álltak meg Afrikában. Átkeltek a Gibraltári-szoroson, és 711-ben már a vizigót királyságot is elfoglalták, ahol létrehozták a Córdobai Kalifátust. A Pireneusokon átnyúló támadásukat 732-ben Martell Károly Poitiers-nél állította meg őket (ez volt az iszlám legnyugatibb behatolása Európában). 827-ben kezdték elfoglalni Szicíliát, 831-ben elfoglalták Palermót és a sziget fővárosává tették. (Bizánc majd normann segítséggel fogja visszafoglalni a szigetet a 11. században) Az arab uralom ezzel kiterjedt a Földközi-tenger

közepére. 947-ben Dél-Itália ellen is megindult az arab támadás. A keresztény válasz erre a reconquista Hispániában (718-1492: Granada elfoglalása), illetve a keresztes hadjáratok. 9.12 Észak népei Az Észak-Európában, a skandináv országokban élő germán törzsek nem alkottak egységes nemzetet. Szomszédjaik nevezték el őket északi embereknek, nordmannoknak, másutt pedig vikingeknek hívták őket. Félelmetes hajóikon közlekedve rajzottak ki Skandináviából, és Európának szinte minden régiójába eljutottak, sőt felfedezték Izlandot, Grönlandot. Betöréseik 793-tól kezdve érték különösen a partvidékeket. Előszeretettel raboltak ki egyházi intézményeket Amikor majd egy törzsük letelepül a frank királyság nyugati szélén, azt a területet róluk nevezik el Normandiának, amely először különálló hercegség volt. Az itt élő normannok Rollo vezérük vezetésével 912-ben keresztelkedtek meg. Innen kiindulva eljutnak

Szicíliába, Dél-Itáliába stb; legnagyobb hadi sikerük Anglia elfoglalása lesz (Hastingsi csata, 1066). 9.2 Nagy Károly uralma Heristali Pipin fiát, Martell Károlyt (714-741) nevezhetjük a Karoling dinasztia alapítójának. Majordomuszként valóságosan ő gyakorolta a hatalmat a tehetetlen meroving uralkodók helyett. Halála előtt felosztotta örökségét két fia, Kis (=Ifjabb) Pippin (751-768) és Carloman között. 747-ben Carloman szerzetes lett Montecassinóban, így Pippin egyeduralkodó lehetett, és megszerezte a királyi címet a pápa támogatásával. (ld 83 II István és Kis Pippin) Halálakor két fia, Károly (768-814) és Carloman osztozott a királyságon. Utóbbi 771-ben meghalt, így Károly egyeduralkodó lett. A középkori keresztény Nyugat vele jön létre, a frank királyság a karolingokkal lett a nyugati egység központi formálója. „A frank királyságot, amelyet pedig már atyja után is kiterjedt és erős államként vett át, oly

jelentősen megnövelte, hogy terjedelme megkétszereződött – írja róla életrajzírója, Einhard/Eginhard. Károly uralkodása alatt majd 30 hadjáratot vezetett. Ezek általában a még pogány népek ellen irányultak, így együttjárt a hódítás és a krisztianizáció. A pápa kérésére 773-ban Itáliába ment, és leverte a Pápai Államot fenyegető longobárdokat, így felvette a longobárd királyi címet is, valamint megerősítette apja területadományozási ígéreteit a pápának. Több hadjáratot vezetett az Ibér-félszigeten (ennek emlékét őrzi a Roland-ének) az arabok ellen, így kiépült a Pireneusok mentén egy védelmi vonal. Leghosszabb és legkíméletlenebb háborúja a szászok, több törzsből álló germán nép ellen folyt. (772-804) Ellenük már Martell Károly óta folytak hadjáratok, és elkezdődött a térítés is, csekély sikerrel (a Szent Bonifác által alapított Fuldai apátság feladat volt a missziósok kiképzése). Nagy

Károly 772-ben kezdte el elő hódító háborúját a szászok teljes alávetése, és egyben megtérítése céljából. A szászoknak 777-ben királyi törvénnyel parancsolta meg a megtérést. A már alávetett területeken azonban újra meg újra lázadások törtek ki a szász 36 9. A keresztény birodalom létrejötte – a Karoling korszak Widukind vezetésével. A 782-es lázadás során Károly Werdennél ötezer túszt végeztetett ki Végül Widukind is megkeresztelkedett 785-ben. A szász területeken Nagy Károly püspökségeket alapított (Paderborn, Osnabrück, Münster). Károly meghódította a bajor hercegséget is, és több hadjáratot szervezett a Birodalom keleti határain, és Pannonia területén élő avarok meghódítására. A mai Ausztria területén így jött létre a keleti Mark, őrgrófság Az ott élő avarok és szlávok térítését a salzburgi érsekre bízta. 9.2 Nagy Károly és III Leó pápa Károly a longobárdokkal folytatott

háború során további területeket adott a Pápai Államhoz: a beneventói és spoletói hercegségeket, így tovább növelve annak a területét. Az, hogy Nagy Károly kiterjesztette uralmát Itáliára, komoly változásokkal járt: I. Hadrián (772-795) pápa kezdte őt úgy kezelni, mint korábban a bizánci császárokat: iratait már nem a basileus uralkodási éve alapján datálta, és a pápaválasztásokat is a frank királyi udvarban jelentették, nem Bizáncban. Másrészt Nagy Károly nagy tisztelettel viseltetett Szent Péter és a római egyház hagyományai iránt: a frankok által uralt területeken így gyorsan elterjedtek a liturgiára és egyházfegyelemre vonatkozó pápai eszmék, Nagy Károly elkérte a Sacramentarium Gregorianumot, és bevezette birodalmában. 799-ben III. Leó pápa személyesen ment Paderbornba, hogy Károly segítségét kérje a rómaiak ellen, akik fellázadtak ellene, és házasságtöréssel vádolták. Károly 800-ban Rómába ment

az ügyet kivizsgálni, és nem vetette alá a pápát formális processzusnak, hanem megelégedett a pápa ünnepélyes esküjével, amelyben tagadta az ellene felhozott vádakat. Ez volt az első alkalom, hogy alkalmazták a „Romana sedes a nemine iudicatur” (a római szék felett senki sem ítélkezhet) elvet, amelyre később majd VII. Gergely is hivatkozik Ugyanezen alkalommal született döntés arról, hogy Károly felveszi a császári címet. A kor vélekedése szerint a konstantinápolyi trónon széküresedés volt, mert Iréné császárnő kormányzott fia helyett. A kortárs források különböző hangsúlyokkal számolnak be az eseményekről. A pápák életrajza (Liber Pontificalis) azt emeli ki, hogy a koronázás a pápa kezdeményezése volt. A frank források, Károly életrajza és a frank királyság évkönyvei (Annales Regni Francorum) pedig azt, hogy Károly idegenkedett a címtől, illetve hogy a pápa a koronázás alkalmával a bizánci szertartásrend

példájára leborulva hódolt a császár előtt. »És akkor a tiszteletre méltó és kegyes főpap a saját kezében tartott igen értékes koronával megkoronázta őt (Károlyt). Akkor az összes római hívők, tekintetbe véve azt a rendkívüli védelmet és szeretetet, amelyet ő a római szentegyház és annak helytartója iránt tanúsított, Istennek és Szent Péternek, a mennyország kulcstartójának sugallatára, egy akarattal fennszóval kiáltották: „Károlynak, az Istentől koronázott legkegyesebb Felségnek, a nagy és békeszerető császárnak élet és győzelem!” Szent Péter apostol oltára előtt, több szentet segítségül híva, háromszor mondották el ezt, és így Károlyt római császárrá emelték. A szent helytartó és főpap szentelt olajjal felkente Krisztus legkiválóbb fiát, Károly királyt, ott mindjárt, a mi Urunk Jézus Krisztus születése napján.« Liber Pontificalis »28. Ez utóbbi (Rómába) menetelének azonban nemcsak ezek

voltak az okai, hanem az is, hogy Róma város lakói Leó pápát sok bántalommal illetve arra kényszerítenék, hogy a király védelmét kérje. (A király) tehát Rómába ment, hogy az egyház rendkívül zavaros állapotát rendbehozza, és az egész telet ott töltötte. Ez idő alatt vette fel a császári és 37 9. A keresztény birodalom létrejötte – a Karoling korszak augustusi nevet. De ettől eleinte annyira idegenkedett, hogy amint később megerősítette, azon a napon nem lépett volna be a templomba, bármilyen kiemelkedő ünnep lett volna, ha a pápa szándékát előre tudja. « Einhard, Vita Caroli Magni »801. év Az Úr születésének ezen a szent napján, mikor a király mise közben Szent Péter apostol sírja előtt elmondott imádsága után felemelkedett, Leó pápa megkoronázta, a római nép pedig ezt kiáltozta: „Éljen és győzedelmeskedjék Carolus Augustus, az Isten által megkoronázott nagy, békét teremtő császár!” A

magasztalások elhangzása után a pápa olyan tiszteletben részesítette, mint a régi uralkodókat, Károly pedig a „patrícius” név helyett „felséges császárnak” (imperator et augustus) neveztette magát.« Annales Regni Francorum A császárrá koronázást minden valószínűség szerint a pápa kezdeményezte, és a konstantini adománylevélre támaszkodott, mely szerint a császári koronát Constantinus a pápának adta, és ezért ő annak adja, akinek akarja. A döntő lépés 800 karácsonyán következett be, amikor III Leó a karácsonyi misét celebrálta a Szent Péter bazilikában (bár elvileg a misének nem ott kellett volna lennie, de a pápa nyilván számított a frankok Péter iránti tiszteletére). Amikor Károly fel akart állni térdelő helyzetéből, a pápa akkor helyezte a fejére a koronát. A frank forrás, amely arról beszél, hogy a pápa leborult volna Károly előtt, valószínűleg túloz, és csak szimbolikus meghajlásról volt

szó. (Bár ebben a kutatók véleményei eltérnek) Mindenesetre, a pápa volt a kezdeményező. A Károlytól kiinduló források viszont a szertartás jelentőségét kisebbíteni akarták, hiszen ő nem helyettesíteni akarta a bizánci birodalmat, hanem új birodalmat létrehozni. Mindennek a jelentősége abban állt, hogy olyan birodalom jött létre, amelynek fejét az alkalmasság alapján a pápa nevezte ki a megkoronázással (ehhez később a felkenés szertartása járult). Ez a lépés teljessé tette az ötven évvel azelőtt elkezdődött elszakadási folyamatot Bizánctól. A keresztény világ középpontja Róma kellett hogy legyen, nem Bizánc vagy Aachen. A pápaság ún. bizánci korszaka ezzel véglegesen lezárult Károly, mint Európa ura, a római egyház hitét propagálta. Az ő birodalmát a hit tartja össze, és ezt a hitet a péteri Róma hirdeti Egyúttal létrejött a Sacrum Imperium Romanum, a Szent Római Birodalom, amely a 19. század elejéig fenn

fog állni. Konstantinápolyban a pápai gesztus nevetséges és arrogáns volt, aminek kezdetben nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, mivel a keleti felfogás szerint a császár a római császárok utóda, hivatalához nem volt szüksége szakrális legitimációra. Károly viszont úgy fogta fel, hogy császárságával megvalósul a renovatio imperii, a birodalom felújítása. 9.3 A Karoling Birodalom további sorsa Nagy Károly halálakor életben maradt fia, Jámbor Lajos örökölte az egész birodalmat (814840). Lajosnak első házasságából három fia született, Lothar, Német Lajos, és Pippin Második házasságából született Kopasz Károly nevű fia. Hosszas harcok után 843-ban a verduni szerződésben három részre osztották az életben maradt három fiú között a birodalmat: Kopasz Károly kapta a nyugati területeket (a későbbi Franciaországot), Német Lajos kapta a Rajnától keletre, az Alpoktól északra eső területeket (későbbi

Németország), végül Lothar kapta a közbeeső részt (amelynek egy részét róla nevezték el Lotharingiának, Lothari regnum-ból), az Északi-tengertől le Dél-Itáliáig. 38 9. A keresztény birodalom létrejötte – a Karoling korszak 888-ig bár nem létezett többé egyetlen autoritással bíró uralom, de a hatalom a Karoling dinasztia kezében maradt. A császár cím csupán névleges volt, a pápaság is igyekezett távolságot tartani a frankoktól a polgárháborúk idején, de kénytelen volt mégis a császárok segítségét kérni az újabb és újabb arab támadások ellen. A 9 század ráadásul újra a zűrzavar kora E században egymást érik a viking és a szaracén támadások, valamint a magyar kalandozások. A szaracénok (arabok) 846-ban Rómát és a Szent Péter-bazilikát is kifosztották, 883-ban felégették Monte Cassinót, a szerzeteseket meggyilkolták. Így a szerzetesi élet ott szünetelt hatvan évre Az arabok egyébként egészen

Sankt Gallenig is eljutottak. A nyugat-galliai és angliai monostorok a viking támadásoktól szenvedtek. A normannok 845-től tűntek fel a Frank birodalomban is Támadásaik 880/881-ben tetőztek. Ekkor szisztematikusan végigrabolják a Rajna vidékét Karintiai Arnulf 891-ben állítja meg őket Leuvennél. Ezután fordulnak Anglia felé A normann rablótámadások csak fokozták a helyi bizonytalanságot, az adminisztráció teljes szétesését, ami végül teljesen felbomlasztotta a Karoling birodalmat. A királyi hatalomnak ez a végzetes gyengülése jelenti a szoros értelemben vett feudális kor kezdetét. Irodalom Davis, R.HC, A normannok Osiris, Bp 2002 Dixon, Philip, Britek, frankok, vikingek, Helikon, Bp. 1986 Simon Róbert, Az iszlám keletkezése, Gondolat, Bp. 1967 Zimmermann, Harald, A középkori pápaság, Gondolat/Ianus, Bp. 2002 39 10. A Karoling egyház és kultúra 10. A Karoling egyház és a kultúra 10.1 A Karoling reneszánsz A középkor

viszonylatában három reneszánszról szokás beszélni, a Karoling reneszánszról, a 12. századiról, és a voltaképpeni, 14-15 századi reneszánszról Mindhárom másképpen viszonyult az antikvitás örökségéhez, amelyet fel akartak újítani. A szent római birodalom, egy egyetemes szellemi-vallási egység keletkezése együtt járt egy kulturális-művészi újjáéledéssel is. A Karoling reneszánsz viszonylag rövid periódus, és benne nem annyira a pogány szerzők újrafelfedezése a leglényegesebb, hanem az, hogy létrejön a keresztény nyugat latin irodalma. Az antik szerzők inkább formai mintául szolgálnak ehhez, a tartalom keresztény. A Karoling reneszánsz elsősorban a Szentírás és az egyházatyák műveinek tanulmányozására irányult. Életre kívánta kelteni a teológiát is, amely Boethius óta eredeti gondolkodót nem tudott felmutatni a viszontagságos évszázadokban. Az első lépés ehhez azonban a latin nyelv ismeretének elterjesztése

volt, hogy a monostori szkriptóriumok helyes szövegeket másoljanak, és a szerzetesek megértsék a liturgikus szövegeket. A Karoling reneszánsz fő ihletője Alcuin volt, (730-804), Northumbria szülötte, aki Nagy Károly „kultuszminisztere” lett. Alcuin 781-től működött Aachenben, 796-tól pedig a tours-i apátság híres iskoláját vezette. Alcuinon kívül az aacheni királyi udvarban több művelt tanácsos élt az uralkodó mellett, ez volt az ún. Academia Palatina (a platóni Akadémia mintájára) Károly birodalmának központja különösen a szász hódítást követően kelet felé tolódott el, fővárosa így Aachen lett, ahol a ravennai San Vitale-templom nyolcszögű modelljének, illetve a konstantinápolyi Hagia Sophiának a mintájára építtette fel a palotakápolnát. Székhelye kulturális és politikai központ is volt egyben, melyet egyes frank szerzők mint második Rómát ünnepeltek. Alcuin ideálja a latin nyelv megtisztítása volt, amely

a kontinensen már elromlott. Paulus Diaconus longobárd szerzetessel együtt javították és így egységesítették a Vulgáta szövegét. Alcuin több, latin nyelvtannal és helyesírással foglalkozó művet is írt. A Karoling korszak találmánya a Karoling minuszkula (kisbetűs írás), amivel könnyen és gyorsan lehetett írni. Ez az írásmód kedvezett a könyvmásolásnak. 789-ben capitulare (királyi törvény) gondoskodott a liturgikus szövegek, Bibliafordítás kijavításáról. Ugyanekkor elrendelték, hogy minden plébánia állítson fel iskolát, hogy ott a gyermekeket énekre, számtani ismeretekre oktassák. Ebből nem sok valósult meg. Jelentősek voltak viszont a püspöki és különösen a monostori iskolák, ahol a világi klerikusokat és a szerzeteseket oktatták. A tanítás a liturgia szükségleteihez igazodott, alapja a latin nyelv volt, mely egyébként ettől az időszaktól kezdett szent nyelvvé válni. A leghíresebb kolostori iskolák: Fulda,

Corbie, Sankt Gallen, Reichenau, Bobbio. A Karoling reneszánsz egyik sajátossága, hogy virágzott a himnuszköltészet, akiknek alkotásai gyakran máig használatban vannak (szerzők: Hrabanus Marurus, Notker Balbulus stb.) A korszak legeredetibb gondolkodója Iohannes Scotus Eriugena ír szerzetes volt (800 k.-870k – esetében mind a Scotus, mind az Eriugena azt jelenti, hogy Írországból származott), aki görög egyházatyák műveit fordította latinra; legjelentősebb műve a kozmológiai témájú De divisione naturae. 40 10. A Karoling egyház és kultúra Nagy Károly következő levelében kifejti, mi indokolja a tudományok kolostori oktatását: »Karolus, Isten kegyelméből a frankok és langobardok királya és római patrícius, Baugulfus (fuldai) apátnak és egész gyülekezetének, a te gondozásodra bízott hűséges igehirdetőinknek a mindenható Isten nevében szerető üdvözletünket küldjük. Váljék tehát ismeretessé Istennek tetsző

kegyelemességed előtt: híveinkkel együtt hasznosnak ítéltük, hogy a Krisztus kegyelméből a mi kormányzásunkra bízott püspökségek és monostorok a szerzetesi élet rendjén és a szent vallás gyakorlásán kívül azoknak, akik az Úr adományából tanulni tudnak, kinek-kinek képessége szerint a tudományokban is oktatást nyújtsanak, mert amiképpen a szerzetesi életszabály a tisztes erkölcsöket, úgy díszíti és ékesíti a tanítás és a tanulás szorgalmazása a szavak rendjét. Tehát, akik Istennek tetszeni vágynak helyes életükkel, ne hanyagolják el azt se, hogy tessenek helyes beszédükkel. Mert meg vagyon írva: „A te beszédidből ismertetel igaznak, és a te beszédidből ismertetel hamisnak.” Mert bár jobb a jó cselekedet, mint az ismeret, mégis előbbrevaló az ismeret, mint a cselekedet. Tehát mindenkinek meg kell tanulnia, amit cselekedni óhajt, hogy a lélek annál tökéletesebben megértse, mit kell cselekednie, minél inkább a

hazugságok gátjai nélkül siet a nyelv a mindenható isten dicséretére. Mert ha minden ember kötelessége, hogy kerülje a hazugságokat, mennyivel inkább el kell kerülniük lehetőség szerint azoknak, akik csakis arra vannak kiválasztva, hogy kizárólag az igazságot szolgálják. Mikor az utóbbi években több kolostor küldött hozzánk nem is egyszer olyan írásokat, amelyekből kiviláglik, hogy érettünk az ott lakozó testvérek szent és jámbor beszédekkel küzdenek, ugyanezeknek egynémely említett írásaiban nemcsak helyes gondolatokat olvashattunk, hanem faragatlan kifejezéseket is, mivel amit az istenes jámborság belülről híven diktált, azt kívülről a csiszolatlan nyelv a tanulmányok elhanyagolása miatt nem tudta kifogástalanul kifejezésre juttatni. Így azután attól kezdtünk tartani, hogy amiképpen kisebbedett az írásban való jártasság, azonképpen sokkal kisebb lesz a szentírások megértéséhez szükséges tudás is, mint

amekkorának lennie kellene. Jól tudjuk mindannyian, hogy bár veszedelmesek a szavakban való megtévedések is, még sokkal veszedelmesebbek az érzésekben mutatkozó megtévedések. Ezért serkentünk benneteket, hogy ne hanyagoljátok el a tudományok tanulmányozását, hanem inkább alázatos és Istennek tetsző szándékkal azért vetélkedjetek a tanulásban, hogy a szent írások misztériumaiba annál könnyebben és helyesebben tudjatok behatolni.« 10.2 Nagy Károly, a keresztény császár A Karoling uralom vallási elveken alapult. Károly teokratikus uralkodó volt, aki az ortodoxia védelmezőjének tekintette magát. Ő Isten kegyelméből uralkodik, dei gratia rex Saját magára, mint az új Dávidra, mint pap-királyra tekintett, a pápa pedig Mózes, aki imádkozik. A király feladata, hogy Isten népét igazságosan kormányozza, hogy a békét és az egyetértést biztosítsa. A teokratikus uralkodóeszményt fejezte ki Nagy Károly levele III. Leó pápához:

41 10. A Karoling egyház és kultúra »A mi feladatunk Isten segítségével megvédeni Krisztus egyházát kifelé, fegyverrel a pogányok támadásaitól, a hitetlenek pusztításaitól, és belsőleg megerősíteni az igaz hit ismerete által. A te feladatod, atyám, az, ami Mózesé volt, vagyis hogy kezedet magasba emelve imádkozz, és ezzel segítsd seregünket, amíg Isten vezetésével és védelmével a keresztény nép le nem győzi szent nevének ellenségeit, s amíg a mi Urunk, Jézus Krisztus nevét az egész Föld nem magasztalja.« Ezt fejezte ki az a szokás, hogy a későbbiekben a császár diakónusként vett részt a koronázási misén, valamint hogy a karácsonyi misében ő olvasta az evangéliumot. Az uralkodó szakrális jellegű hatalma révén ellenőrzést gyakorolt az egyház felett is. Lehetősége volt beavatkozni az egyházi méltóságok betöltésébe, azaz kinevezte a püspököket, apátokat. Ők egyben világi adminisztrációs feladatokat

is elláttak, mint hadviselés, vagy a király vendégül látása, királyi megbízások teljesítése. Nagy Károly idejében is szokás volt, hogy a leggazdagabb apátságokat laikus híveinek adta jutalmul. Károly uralkodása alatt tovább fejlődött a plébániák rendszere, és törvényerejű lett az ószövetségi gyakorlatot idéző tizedszedés. Károly helyi zsinatokon keresztül is szabályozta az egyházi életet, így például kötelezővé tette minden hívő számára a Miatyánk és a Credo megtanulását. Az ún missi dominici (királyi küldöttek) rendszere segítette a királyi rendeletek betartását, ők a helyszínen ellenőrizték a királyi parancsok végrehajtását, egyházi és állami ügyekben egyaránt. Ezért a küldöttek ketten voltak, rendszerint egy apát vagy püspök és egy világi gróf kapott megbízást egy-egy régió végiglátogatására. A birodalom egységes irányítására 802-ben világi és egyházi méltóságokból álló

nagygyűlést hívott össze, ahol a világi klérus számára felolvasták a nyugati egyház hatályos joggyűjteményét, az ún. Collectio DionysioHadrianát, amelyet I Hadrián pápa küldött el a császárnak A Karoling kori társadalomban az egyház jelentette a társadalmi élet központját: épületeivel, a liturgiával, az uralkodótól kapott kedvezményeivel és kiváltságaival a gazdasági és szellemi élet irányítója és motorja volt. A monostorok a gazdasági élet központjai voltak, mivel minden monostorhoz komoly birtokok tartoztak, s a kolostorok gyakran egyéb kiváltságokat is kaptak, mint pl. a vásártartás jogát 10.3 Károly és Bizánc viszonya A képrombolóvita miatt összehívott II. Nikaiai zsinat idején Nagy Károly, bár ekkor még csak frank király volt, nehezen viselte, hogy megkérdezése és részvétele nélkül összehívtak egy egyetemes, császári zsinatot. Az ún Libri Carolini-ben ezért, amely az ő megbízásából készült 790

körül, kritizáltatta a zsinatot. 794-ben pedig a frankfurti királyi zsinat elítélte a görögök álzsinatát, mert kiközösítette azokat, akik nem imádják a szentek képmásait. A probléma itt az volt, hogy a frankok egyrészt nem értették a görög világot, másrészt a zsinati akták rossz fordításban jutottak el hozzájuk, ugyanis mind a latreia (imádás) mind a proskynesis (tisztelet) görög kifejezéseket egyazon latin adoratio szóval adták vissza, ami imádást jelent. A két világ vallási kultúrája fényévekre állt egymástól, a germán népek körében az ikonok sohasem tettek szert olyan fontosságra, mint keleten, számukra a kereszt jele és az ereklyék jelentettek hasonlót. A pápák nehéz helyzetbe kerültek Károly viselkedése miatt: ők mindvégig elismerték a zsinat ortodoxiáját, de 880 előtt hivatalosan nem nyilvánították a zsinatot egyetemesnek, hogy ne okozzanak ezzel szakadást. Ráadásul 814-től az új uralkodó Bizáncban

visszahozta a 42 10. A Karoling egyház és kultúra képrombolást, és csak III. Mihály császár 843-ban ismerte el újra a II Nikaiai zsiantot A pápa ezekben az években mindkét birodalommal szemben védte a zsinatot. Nagy Károly lépése az ún. Filioque-ügyben is végzetes volt A szokás, ti hogy a niceakonstantinápolyi hitvallásba a Szentlélek származásáról szóló szakaszba beszúrták az „és a Fiútól” kifejezést, valószínűleg Hispániából jött az ariánus veszély ellen: „[Credo] in Spiritum Sanctum [] qui ex Patre Filioque procedit.” Ezt a gyakorlatot Aachenben is utánozták 808ban Betlehemben latin rítusú szerzetesek utánozták az aacheni szokást, ezért a pápa kérte, hogy vegyék ki a Credóból. A pápa ekkor vésette két táblába a hitvallás szövegét görögül és latinul (a Filioque nélkül). A római liturgiában ez nem jelentett problémát, mert a Hitvallás éneklése csak 1014-től kezdve került bele a liturgiába,

ekkor már a császár kifejezett kérésére. Addig a pápaság ellenállt annak, hogy az egyetemes zsinat hitvallását bármivel kiegészítsék. A kiegészítés veszélyes lesz majd a kelet-nyugati kapcsolatokra nézve, mert arra nyílik így lehetőség, hogy magában a hitvallásban azonosítsák az egyház két fele közötti tanbeli különbséget. Irodalom Epperlein, Siegfried, Nagy Károly, Gondolat, Bp. 1982 Papp Imre, Nagy Károly és kora, Debrecen 1997. 43 11. A monasztikus élet reformja a Karoling időszakban 11. A monasztikus élet reformja a Karoling időszakban 11.1 A regula állami bevezetése A Karoling császárok, Nagy Károly és Jámbor Lajos, akiknek a területén sok és változatos szerzetesközösség élt, megpróbálták ezeket a közösségeket hatalmuk alá vonni azáltal, hogy osztályozták és egységesíteni kívánták őket. Károly uralma alatt csak elkezdődött az a reformprogram, amely az egész frank birodalom területén egységes

szerzetesi obszervanciát akart létrehozni olyan módon, hogy mindenkinek a benedeki regula átvételét tette kötelezővé. Nagy Károly számos kapituláréban próbált gondoskodni a kolostorok fegyelméről, ezekben a benedeki regulára hivatkozott, mint amely minden regula között a legjobb. Ennek kivitelezése Jámbor Lajos uralma alatt valósult meg (814-840), aki ebben Aniane-i Szent Benedek (750-821) segítségére támaszkodott. Ezzel párhuzamosan, az aacheni zsinat 816-ban Metzi Chrodegang reguláját tette kötelezővé a birodalom klerikusai számára. Metzi Chrodegang (715-766) 741-től volt Metz érseke, 751-55 között írt egy regulát saját egyháza klerikusainak megreformálására. Ez a regula a közös élet normáit szabályozta. A tours-i zsinat 813-ban különbséget tesz a püspök vezetése alatt közös életet élő klerikusok (a későbbi székeskáptalan) és azok között, akik bár nem monachusok (azaz bencések), egy apát, az abbas canonicus

vezetése alatt állnak. Ez a különbségtétel már előre mutat a későbbi, 1000 után kialakuló szabályozott kanonokok intézményére. 11.2 Aniane-i Benedek tevékenysége Benedek, eredeti nevén Witiza, vizigót arisztokrata családból származott. Katonáskodás után 774-ben egy Dijon közeli monostorban szerzetes lesz, később saját birtokán, az Aniane folyó mellett kezdett szerzetesi életet, itt épít új kolostort, amelyet a kor szokása szerint Nagy Károlynak adott, aki kivette azt a helyi püspök jurisdikciója alól. Benedek célja a regula szigorú megtartása volt. Élete további részében Benedek a monasztikus reformot propagálta Galliában, monostorokat reformált meg, és a benedeki regulát tanította. Jámbor Lajos hatalomra jutásakor a lelkes apátot szemelte ki, hogy végrehajtsa apjának egységesítő tervét. Benedeket ezért Aachenbe hívta, és egy új mintakolostort építetett számára az Inde völgyében. Kornelimünster lett a

mintakolostor lett, ahová a szerzetesek az új életformát tanulni mentek. Két apáti gyűlést is tartottak 816-7-ban a birodalom apátjai részére, és ezek határozataiból jött létre a Capitulare Monasticum (a szerzetesi fegyelem császári törvénnyel történő szabályozása). Aniane-i Benedek azonban az egységesítéssel új útra is vitte a benedeki szerzetességet, amely némileg eltért az eredeti arányaitól. Fontos változás volt a központosítás: a kolostorok belső ügyeibe a főapát beleszólhatott. A reformok végrehajtását, illetve folyamatosan a kolostorok életét a császári küldöttek ellenőrizték. Benedek regula-interpretációját a 9 századi gall szokások színezték: főként az, hogy sok egyéb szertartást (halotti zsolozsma, litániák, körmenetek) hozzácsatoltak az officiumhoz. Ez azt jelentette, hogy a szerzetesek a nap egyre nagyobb részét töltötték a kórusban. A 9-10 században ehhez jött még az ének művészi

kidolgozása Így felborult az eredeti egyensúly a munka, az ima, és a tanulmányok között. Most a kórusima lett a szerzetesek fő elfoglaltsága, kevés idő maradt kézi munkára. Erre szolgákat vettek fel Az az eszme, hogy a bencés közösség jellemző feladata a liturgiának a tökéletes kivitelezése, a 9. századi reformból ered. Mindez jól megfelelt a jótevők igényeinek 44 11. A monasztikus élet reformja a Karoling időszakban A reformok szigorították továbbá a klauzúra törvényét, a szerzetesek nem járhattak ki a veszélyes világba. Megtiltották az iskolák fenntartását is a kolostorokon belül: csak az oblátusokat volt szabad tanítani. A klasszikus irodalom tanítását is feleslegesnek ítélték A Karoling kolostorok szkriptóriumaiból így nem eredeti művek, hanem patrisztikus florilégiumok, biblia-kommentárok kerültek ki. 11.3 A kolostorok társadalmi szerepe A Karoling monasztikus felvirágzásnak több oka is volt. Ezeket jól

összefoglalja egy monostornak szóló királyi adománylevél szövege: „hogy így a jutalmak örök adományozójától bocsánatot nyerhessünk, és hogy így imádkozzanak örökre királyságunk stabilitásáért, és nyújtsanak hűséges segítséget kormányzásunknak.” Szent István király 1001-ből származó pannonhalmi alapítólevele így nyilatkozik az alapító szándékáról: »Hisszük és jól tudjuk, hogy ha az istentiszteletre szánt helyek hatalmát és tiszteletét növeljük, az nemcsak emberi dicséretet szerez, de isteni viszonzásra is számíthatunk. Anasztáz úrnak, az atyánk által elkezdett ama szentmártonhegyi monostor apátjának közbenjárására, tanácsára és konszenzusával, amelyet Isten segítségével lelkünk üdvösségére és királyi hatalmunk megszilárdítására befejeztünk, engedélyezzük azt a szabadságot, amilyent Szt. Benedek montecassinói monostora élvez, hogy minden most élő és majd eljövendő hívő előtt

ismert legyen szorgos gondoskodásunk Istennek erről az egyházáról, mert e monostor szerzeteseinek szent imádságai következtében bátorságot merítettünk és győzelmi babért szereztünk, amikor Anasztáz apát adott tanácsot és segített folyvást.« Azaz az elsődleges szempont a kolostorok alapításánál a jótevő és családja lelkének megmentése volt, a helyettes érdem elve alapján. Ennek értelmében egyesek érdeme átruházható másokra. Másik fontos elv, ami ehhez kapcsolódott, hogy a bűn elégtételt kíván: ebből fejlődött ki az a hit a helyettes érdem elve alapján, hogy a szerzetesek eleget tudnak tenni mások helyett. Egy jótékonysági aktust be lehetett számítani penitencia helyett (mivel a pentienciatarifákban volt váltórendszer is), így pl. a kolostoralapítás is ilyen volt Sőt a szerzetesek szüntelen imája állandó elégtételt jelent az alapító helyett. Az alapítónak és családjának neve halála után pedig bekerül az

ún. Libri memorialesbe, akikért a szentmisében imádkoztak A személyes jámborság mellett persze a politikai érdek is vezette a Karoling uralkodókat a monostorok megadományozásában: a monostorokat beneficium-ként tovább adományozhatta az uralkodó azoknak, akiknek akarta. Az apátságok olyan ingatlanok voltak, melyeket szabadon lehetett felhasználni arra, hogy abból egyesek hűséges szolgálatát lehessen megjutalmazni. Ez a későbbi ún. kommenda-rendszer, amely Franciaországban a forradalomig fennállt Alcuin például, aki maga nem volt szerzetes, sem pap, hat apátságot kapott ajándékba Nagy Károlytól, többek között a tours-i Szent Márton-monostort. A laikus tulajdonosok gyakran pusztán saját hasznukra fordították a monostort. A másik fontos szempont a társadalmi: a monostorok méltó helyet és hivatást kínáltak az arisztokrata családok azon tagjainak, akiknek már nem jutott föld, vagy rangjukhoz illő házasság (nők esetében). Végül

lényeges az is, hogy a jámbor emberek, a szerzetesek közbenjárásától függött az ország jólléte. Ők szerezték meg Isten áldását a királyra, amikor csatába indult Ezen 45 11. A monasztikus élet reformja a Karoling időszakban kívül, a keleti határra telepített Karoling monostorok a gyarmatosítás, a Karoling Ostpolitik előretolt helyőrségei is voltak, missziós állomásokként működtek. A szászok térítésében az oroszlánrész Hersfeld és Fulda apátságainak jutott. Irodalom Csóka J. Lajos, Szent Benedek fiainak világtörténete különös tekintettel Magyarországra, I-II, Ecclesia, Bp. 1970 Schmitz, Philibert, A bencések civilizációs tevékenysége a kezdetektől a 12. századig, Bencés kiadó, Pannonhalma 2005. 46 12. Az egyház liturgikus és szentségi élete a 9-10 században 12. Az egyház liturgikus és szentségi élete a 9-10 században 12.1 A római liturgia terjedése A Karoling időszak kezdetén, a nyugat különböző

régióiban a liturgiát illetően nagy változatosság élt. A római liturgia mellett, amely Itália nagy részére és Angliára terjedt ki, megtalálható volt még a mozarab, a gallikán, az ambrozián, és az ír-skót liturgia is. Galliában kezdődött el az a folyamat, melynek során a püspökök, mivel a saját liturgiájukban nem volt rend, inkább a római liturgikus könyveket kezdték használni. Az igazi fordulat Nagy Károly alatt következett be, aki 785-786-ban Rómából elkérte a Sacramentarium Gregorianum egy példányát, és azt kötelezőként vezette be birodalmában. A Karoling Birodalom területén így a nem-római liturgiák egyre jobban háttérbe szorultak, kivéve az ambroziánt. Amellett, hogy Nagy Károly klerikusai hűségesen lemásolták a római liturgia szövegeit, sok mindent saját igényik szerint adaptáltak, és saját hagyományukból több kiegészítést is fűztek a már meglévő szövegekhez. Így pl. Alcuin függeléket illesztett a

Sacramentarium Gregorianumhoz, amelynek tartalma később bekerült a főszövegbe. 12.2 A szentmise A szentmise szertartásában zajlottak le a legkomolyabb változások. Dramatikus elemek kerülnek be, mint a tömjénezés, az evangélium kiemelése az evangéliumos könyv körmenetben való bevitelével. Az Ordinarium énekei – melyeket a nép már nem énekelt – zeneileg gazdagodnak, az Allelujához szekvenciák kapcsolódtak. A kánon csendes recitációját is – mely 800 körültől terjed el – dramatikus elemként értelmezték: ószövetségi példára, csak a pap mehet be a „kánon szentélyébe”. A még kétszín alatti áldozás bemártással történt, vagy csak borral, amelyet megszentelt a szentostyával való érintkezés. Ezekben a változásokban az északi népek karaktere is megnyilvánul. Néhány szokás közvetlenül a germán jelképrendszerből jött, mint például az összekulcsolt kézzel való ima, vagy hogy az újonnan felszentelt pap így

ígér engedelmességet a püspöknek. A látványos elemek hangsúlyozása a liturgiában annak is köszönhető volt, hogy már maga a római nép sem értette a liturgiát. A Nyugat viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a liturgiát csak a három szent nyelven lehet végezni. Ez annyira mély meggyőződéssé vált, hogy 794-ben a frankfurti zsinatnak ki kellett jelentenie, hogy imádkozni lehet minden nyelven. A nép és az oltár is távolodnak egymástól, az oltár gyakran az apszis végébe kerül, ahol előzőleg a püspök széke állt. A liturgiának a mindennapi élettől való elszakadást az is elősegítette, hogy kovásztalan ostyákat kezdtek használni a rendes kenyér helyett, amelyet a pap többé már nem az áldozó kezébe, hanem a nyelvére helyezett. A római kánonban is kifejeződik a növekvő távolság a klérus és a nép között: a „qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis” (akik ezt a dicsőítő áldozatot felajánlják) helyett a szöveg „pro

quibus tibi offerimus vel qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis” lesz (akikért ezt a dicsőítő áldozatot felajánljuk, vagy akik ezt felajánlják). A Karoling reform gondolt arra is, hogy a latinul nem értő nép számára érthetővé tegye a liturgiát. Nagy Károly arról is rendelkezett, hogy ez a klerikusok feladata Ezért születnek a misemagyarázatok, melyek ebben az időszakban még eléggé egyszerűek. Valamivel később kezdenek elterjedni az allegorikus misemagyarázatok (metzi Amalariusé lesz a leghíresebb), amelyek a mise részeit az üdvtörténet eseményeivel kapcsolják össze. Így például a próféták kiáltását szimbolizálja az ószövetségi olvasmány és a Kyrie, a Gloria a karácsonyi angyalok énekét, a mise végi áldás pedig a mennybemenetelt. A mise így egyre inkább a pap feladata lesz 47 12. Az egyház liturgikus és szentségi élete a 9-10 században Ezért vezetik be azokat a csendes imákat, melyek a pap magánáhítatát

szolgálják, vagy az ő méltatlanságát hangsúlyozzák. Sokasodtak a magán- és a votívmisék is, végül II Sándor pápa rendelte el, hogy napi egy mise mondható csak. 12.3 A többi szentségek A keresztséget ebben az időszakban alámerítéssel szolgáltatták ki. A már megtért népek körében a gyermekkeresztség volt az általános, de a felnőtt keresztség is aktuális kérdés maradt. A szászok erőszakos megtérítése, amikor Nagy Károly elrendelte tömeges megkeresztelésüket, negatív tapasztalatokkal szolgált, mert szívbéli kereszténnyé levést nem eredményezett. Ezért a szászok tömeges lázadásai után Alcuinra hallgattak inkább, aki nem helyeselte az erőszakot, hanem kényszermentes előkészítő katekézist javasolt. Az előzetes hittani oktatás negyven, de legalább hét napig tartott, és hét napos liturgikus felkészítés is kapcsolódott hozzá. A morális oktatás azonban a keresztség utánra maradt. Ebben az időszakban a bűnbánat

szentsége jelentős változásokon ment keresztül. A nyilvános bűnösök számára megmaradt a nyilvános bűnbánat a püspök vezetésével (számukra létesülnek az ún. vezeklőházak), amely Hamvazószerdán kezdődött és Nagycsütörtökön fejeződött be a kiengesztelődéssel. A 7 század végétől terjedt a magánbűnbánat szokása is Angliából. A 8 század végére már elterjedt a frankoknál az évi gyónás, melyet a nagyböjt kezdete előtt el kellett végezni. A lelkiismeretvizsgálat tematikája a hét halálos bűn volt Ekkor még az volt szokásban, hogy az elégtétel elvégzése után a bűnbánó Nagycsütörtökön kapta meg a feloldozást. A 9 századtól terjed el, hogy az elégtétel előtt jött a feloldozás Ez a 10 században általános lesz, így a bűnbánat szentsége elszakad a nagyböjti időszaktól is. A betegek kenete jobban előtérbe kerül a betegek bűnbánatával kapcsolatosan, amelynek minden haldokló alávetette magát. Az

elégtételadás és a feloldozás között szolgáltatták ki, de a 10. századtól a feloldozás után, ettől lett extrema unctio, utolsó kenet Az egyházirend szentségében is nagy változások zajlottak le. A kisebb rendek közül csak a szubdiakonátus és akolitátus léteztek, mint valós funkciók. A liturgikus könyvekben azonban ott volt mind a hét fokozat; így a kisebb rendeket a nagyobb rendhez vezető lépcsőknek kezdték értelmezni. A házasságkötést csak akkor kísérte egyházi szertartás is, ha a lány átadása után (ami a germán jog szerint a lényegi elem volt) a pár részt vett a nászmisén és áldást kapott. 12.4 Vallásosság Az egyházi élet ezekben a századokban egyre inkább alkalmazkodott a rurális szisztémához, amely az ókori modelltől jelentősen eltért. A falusi papság képzettsége meglehetősen alacsony volt. A 789-es aacheni zsinat felsorolja, a prédikációban mit kell tárgyalni: egy Isten van, három személy, a Fiú

megtestesült, halottak feltámadnak, melyek a halálos bűnök. Előírás volt az anyanyelvi prédikáció. A vallási nevelés fő célja ekkor még a küzdelem volt a pogányság maradványai ellen, az ezekre vonatkozó kérdések állandóak voltak a gyónásnál. Igazán bensőséges vallásosságról tömeges szinten még nem lehet ekkor beszélni, elégséges volt a törvény által előírt dolgok megtartása. Mint a kor kulturális élete, úgy a vallási is monasztikus jellegű volt Ez igaz a klerikusokra, de a laikusokra is, aki imacsoportokat alkotva (a későbbi konfraternitások ősei) kerestek kapcsolódást a kolostorokhoz. Így pl a plébániaegyházak számára is kötelező lett az officium imádkozása. A zsoltárok központi helyet foglaltak el a lelkiségben, versei laiksuok számára is magánimaként szolgálnak. 48 12. Az egyház liturgikus és szentségi élete a 9-10 században Ennek a kornak a lelkisége átmeneti lelkiség, mely még magán viseli az

antikvitás számos hagyományát. Így például a román művészet is a római liturgia szellemét őrzi A Majestas Domini, az utolsó ítélet fenségben trónoló Krisztusa látható a legtöbb templom apszisán. A kereszt a győzelem jele, rajta a megváltó teste nem szenved. Az ókori kereszténység szellemétől való eltávolodásra viszont jó példa, hogy amikor Alcuin votívmiséket jelöl ki a hét napjaira, akkor a vasárnap témája a Szentháromság lesz, nem a feltámadás, a húsvéti misztérium. A keresztény hit a fides Sanctissimae Trinitatis, a Szentháromság hite lesz. Krisztus egyszerűen Isten lesz, alakja az Istenség megjelenése. Krisztus közvetítői szerepe elhalványul (az orációk befejezése nem: a mi Urunk Jézus Krisztus által, hanem: aki élsz és uralkodol). Mivel a kor embere szem elől veszítette Krisztust, mint egyetlen közbenjárót, ezért más közbenjárókat keres: egyre népszerűbb lesz az ereklyék kultusza. A vértanúk

tisztelete mellett fellendül a Mária-tisztelet is, Alcuinnál jelenik meg a szombati nap, mint Szűz Mária napja. A 11 században terjed el Szűz Mária kis officiuma Az akathisztosz himnusz is elterjed Nyugaton, a későbbi Mária-litániákra lesz hatással. A Karácsony és a karácsonyi ünnepkör is egyre fontosabbá válik. Irodalom Kunzler, Michael, Az Egyház liturgiája, Agapé, Szeged 2005. Söveges Dávid, Fejezetek a lelkiség történetéből, Pannonhalma 1993. 49 13. A pápaság a 9-10 században 13. A pápaság a 9-10 században A 9-10. század, az erős császári hatalom hiányában, sok viszontagságot hozott a pápai udvarra. II Sergius pápa alatt került sor a Tevere jobb parti részének arab kifosztására: 846-ban a Szent Péter-bazilikát is kirabolták. Az általános zűrzavar korában, IV Leó pápa (847-855) alatt emelkedett meg a pápaság presztízse. Ő 849-ben néhány dél-itáliai várossal szövetkezve tengeri győzelmet aratott az arabok

felett, és fallal vette körül a Vatikánt támadásaik ellen. (Rómának ezt a részét ezért nevezték el Città Leoninának.) Egy középkorban keletkezett legenda szerint IV. Leó pápa halála után két és fél évig egy női pápa, Iohanna papissa ült a pápai székben. Ez a legenda, amely minden történelmi alapot nélkülöz, először 13. századi szerzőknél tűnik fel Továbbá nincs is időbeli hely egy női pápa számára, mert már 855-ben megválasztották Leó utódját, III. Benedek pápát Magát a legendát a reformáció-korabeli pápaság-ellenes polémia meglovagolta. 13.1 I Miklós pápasága (858-867) I. Miklós kora legjelentősebb pápája volt, sokszor VII Gergely előfutárának szokták nevezni azon hasonlóság alapján, ahogy a pápaság előjogait érvényesítette. A pápaságnak az a hatalma, amely majd III. Ince alatt ér a csúcsra, vele vette kezdetét Miklós a Pseduo-Isidorus-i dekretáliákra hivatkozva küzdött a pápaság hatalmi

igényeinek megvalósításáért. Ez a hamisítvány-gyűjtemény valószínűleg 847-852 között keletkezett, talán Reims környékén. Maga a tanítás, amit érvényesíteni akart, valós volt, csak a bemutatás volt hamisított. A gyűjtemény célja a püspökök hatalmának erősítése a metropolitákkal és tartományi zsinatokkal, valamint a világi hatalommal szemben, úgy, hogy a pápa egyházi hatalmát is megerősítette. A szerzők céljaikat igaz és utólagosan szerkesztett ókori pápai dekrétumokba és zsinati határozatokba öltöztették. Közvetve a pápai primátus elvét is erősítették, mert pl azt is bizonyították, hogy a püspökök fellebbezhetnek a pápához; a pápának meg kell erősítenie a nemzeti zsinatok határozatait. Azt is belevették a gyűjteménybe, hogy nem érvényes egy zsinat, ha nem a pápa hívja össze. Minden hatalom a pápaságtól jön, ebben részesülnek a püspökök is; ezen az alapon illetik meg őket ugyanazok a

mentességek. A Pseudo-Isidorus jelentősége óriási volt, mert hatalmas jogi fegyvertárat adott a pápaság kezébe. A pápai primátus új stílusú gyakorlásának példája volt, hogy I. Miklós pápa szembeszállt II Lothar királlyal, aki eltaszította gyermektelen feleségét, Theutbergát, hogy első, a germán jog szerint elvett feleségével, Waldradával házasodhasson össze. Ez a germán házasságjog szerinti házasság felbontható volt, így köthetett egyházi, felbonthatatlan házasságot Theutbergával. A pápa nem fogadta el, hogy újabb felbonthatatlan házasságot kössön, és kötelezte, hogy vegye vissza feleségét. Az engedékeny kölni és trieri érsekeket, akik a királyt támogatták, letette és a Lateránba hívta. Addig hallatlan dolog, hogy a pápa merte székétől megfosztani a kor két ilyen fontos főpapját. A pápa így mint az ártatlanok védelmezője tűnt fel Ez volt egyébként az első eset, hogy a pápaság egy házassági ügybe

beleszólt. Miklós pápa segítője volt a görög származású Anastasius Bibliotecarius, korának nagy tudósa. A Phótiosz és Ignátiosz pátriárkák közötti viszályba való beavatkozása Konstantinápolyban mindenképpen szerencsétlen lépés volt, és helytelen helyzetfelismerésen alapult. 50 13. A pápaság a 9-10 században 13.2 A Phótiosz-féle skizma Bizáncban a képtisztelet második restaurációja után Ignátiosz lett a pátriárka. Kinevezése gesztus volt az ikontisztelők felé. Ignátiosz azt az oldalt képviselte, amely megnyerte az ikontisztelet vitáját (a konstantinápolyi Studion kolostor szerzetesei), és amely elutasított minden megegyezést azokkal, akik bármilyen fokban belekeveredtek a képrombolásba; ők a klérus teljes megtisztítását követelték. Egyébként a profán kultúrának is ellenségei voltak A másik pártot Phótiosz vezette, aki laikus volt, ám korának legműveltebb embere (ő az ún. Mürobiblion/Biblioteca

szerzője, amely 250, általa olvasott könyv kivonatát tartalmazta). Phótiosz megegyezést és kiengesztelődést akart a régi ellenfelekkel. 858-ban azonban egy kormányváltás után az új uralkodó Phótioszt ültette Ignátiosz helyére, aki három nap alatt végigjárta az összes kánoni fokozatokat és felszentelték. 859-ben nyílt harc tört ki emiatt az egyházon belül, a császár, III. Mihály a pápához fordult, és legátusok küldését kérte egy zsinatra. Ez a zsinat, a legátusokkal egyetértésben, megerősítette Ignátiosz letételét Miklós pápa viszont felülbírálta legátusai döntését, és 863-ban kijelentette egy római zsinaton, hogy a legátusok döntése érvénytelen, visszahelyezte Ignátioszt és felszólította Phótioszt, hogy mondjon le, mert érvénytelen volt a szentelése, különben kiközösíti. A császár számára ez nyílt kihívás volt. Miklós a pápai primátusra hivatkozott egyébként 867ben válaszul Phótiosz egy

zsinaton letette a pápát, eretneknek nevezte és kiközösítette; kritizált egyes nyugati szokásokat is, pl. a Filioque-t Így a vita az elvek szintjére helyeződött át Phótiosz lépésével pedig létrejött a skizma. A háttérben persze más ok is meghúzódott, nevezetesen az a vita Bizánc és Róma között arról, hogy a Balkán joghatóság szempontjából hová tartozik. Róma sohasem nyugodott bele, hogy az Illyricum területét elvesztette a 8. században a képromboló vita kapcsán Most a kérdés kiéleződött, mert 863-tól Cirill (Konstantin) és Metód a császár auspiciumai alatt téríteni kezdtek a morva területeken. Továbbá Borisz, Bulgári a királya megkeresztelkedett Bizáncban 864-ben, keresztapja maga a császár volt. De mivel Phótiosz nem járult hozzá egy önálló bolgár patriarkátus létrehozásához, Borisz Rómához fordult. Erről szól Miklós pápa levele (DH 643648), amelyben válaszolt a bolgárok kérdéseire A levéllel együtt

misszionáriusokat is küldött Rómából 866-ban, amit Bizánc illetéktelen beavatkozásnak tekintett. Ráadásul a levél miatt kiűzték a bizánci papokat Bulgáriából. Ennek következményeképp kritizálta Phótiosz a latin klérus szokását a Filioque betoldásával kapcsolatban. A Phótiosz-féle szakadás jelezte, hogy a távolság Kelet és Nyugat között már-már áthidalhatatlanná lett. Nyugat ekkorra már egységet alkotott, épp a Karoling reneszánsz következtében. A Nyugat teljesen a pápa mellé állt a konfliktusban: egy nyelvet beszélt, és egyforma volt a nézőpontja is. És most a közös ellenség még jobban elősegítette az egység kialakulását a nyugati kereszténységen belül. Létrejött tehát az egyesült-egységes Európa, amely a latin kereszténységet jelölte. Éppen ekkor azonban politikai fordulat is bekövetkezett Bizáncban: III. Mihályt megölte utóda, I. (Makedón) Baszileiosz (a makedón dinasztia alapítója), aki visszahívta

Ignátioszt Összehívott egy zsinatot is, amely 869-70-ben ülésezett Konstantinápolyban, római legátusok részvételével. Ez a VIII egyetemes zsinat (DH 650-664), amely hivatalosan is visszahelyezte Ignátiosz pátriárkát. (Ezt a zsinatot a keleti egyház ma nem ismeri el ökumenikusnak) A pápai legátusok igyekeztek kihasználni a helyzetet, és elismertették Phótiosz követőivel, hogy a Rómával való egységben van az igaz hit megőrzése. (ez volt az ún Libellus satisfactionis) 51 13. A pápaság a 9-10 században A zsinattól függetlenül, Róma nem tudott elérni semmit sem az Illyricum kérdésében: Ignátiosz ugyanúgy Konstantinápoly érdekeit védte. Bulgária így ismét Bizánc alá került, állandó görög hierarchia felállításával. 13.3 A pápaság ún sötét évszázada A 880 és 1046 közötti időszakot már a magdeburgi centuriátorok, és nyomukban Baronius elnevezte saeculum obscurumnak, és főként a protestáns történészek

szerették ezen szemléltetni a pápaság totális korrumpálódását. Egyes német történészek erős túlzással „pornokráciáról” is beszéltek ezzel az időszakkal kapcsolatban. Ez mindenképpen túlzás, ma árnyaltabb a kép A legkaotikusabb időszak a 882-962-es időszakra esett, nyolc évtized alatt 24 pápa váltotta egymást. I Ottó hatalomra kerülése, 962 után, a helyzet korántsem volt olyan rossz Addig viszont a pápai szék, mivel nem volt ekkor olyan politikai hatalom, amely kézbe tudta volna venni a pápaság sorsát, a római arisztokrata klánok játékszerévé vált, amelyek a pápai trón segítségével meg akarták szerezni Róma városának irányítását is. Bizánc a bolgár birodalommal és az arab támadásokkal küzdött. Az ekkor uralkodó pápák személyisége is mintha a zűrzavaros kort jelképezte volna. Szerencsére a kor már tudott különbséget tenni a hivatal és a személy között, illetve az északi népek tisztelete megmaradt

Péter és Róma iránt, így a pápaság intézménye nagyobb megrázkódtatások nélkül fenn tudott maradni, és presztízséből sem veszített. A rémségek Formosus pápa halála után, a hullazsinat történetével kezdődnek utódja, VI. István alatt (897). Formosus ugyanis a spoletói párt ellen behívta a német Arnulf királyt, ezért halála után azzal vádolta őt meg utódja, hogy püspök létére lett pápa, amit már a nikaiai zsinat is megtiltott. Ezért az ún hullazsinaton elítélte a pápa holttestét, és a Tiberisbe dobták A felháborodott római nép pedig nemsokára elfogta és meggyilkolta VI. István pápát is III. Sergius a spoletói grófok embere volt; két elődjét börtönben megfojtatta Alatta (904-911) a tusculumi párt került hatalomra. Vezetője Theophülaktosz volt Ettől kezdve felesége, Theodóra, lányai, ifj. Theodóra és Marozia uralkodtak Róma és a pápaság felett A pápák mind az ő kreatúráik voltak. IX János pápát

Marozia parancsára megfojtották, az utána következő két pápával is végeztek. X János egyébként 916-ban bizánci és itáliai segítséggel győzelmet aratott az arabok felett. Marozia 931-ben 19 éves fiát ültette a trónra, XI Jánost (akinek lehet, hogy III Sergius volt az apja). Maroziát, aki harmadszor Provence-i Hugóhoz, Észak-Itália urához ment feleségül, végül II. Alberich fosztotta meg hatalmától (aki első házasságából született fia volt) 932-től Alberich kormányozta Itália nagy részét. Ő egyébként bizonyos egyházi reformokat is pártolt, pl. a cluny mozgalmat támogatta, és megválasztatott négy, hivatalára méltó pápát is Halálos ágyán viszont fiát, Oktaviánt tetette meg pápává. Oktavián 955-ben lett pápa (964-ig), 18 évesen. Ő volt az első, aki megválasztásakor nevet változtatott, és a XII János nevet vette fel, mert az Octavianus név túl pogány hangzású volt egy pápának. Életmódja miatt a pápaság

történetének egyik legméltatlanabb alakja volt. XII János 960-ban segítségül hívta I Ottót Németországból, ez volt pápaságának legjelentősebb eseménye. I. Ottó (936-973) 962-ben Rómában császárrá koronáztatta magát, így helyreállt a birodalom, most már Német-római Birodalom névvel (egészen 1806-ig). A pápa a császárt most is a pápaság védelmezőjének tekintette (a politika tehát változatlan volt), és megajándékozta a Donatio Constantini egy példányával. Ottó felújította Pippin és Nagy Károly adományait a pápaság számára (ez az ún. Pactum Ottonianum) Mivel a pápa nem tartotta meg a szövetséget a császárral, és ellenségeivel szövetkezett, Ottó 963-ban letette őt. 52 14. I Ottó, III Ottó és a nyugati császárság megújulása 14. I Ottó, III Ottó és a nyugati császárság megújulása 14.1 I Ottó uralma I. Ottóval, aki császári hatalmát a Keleti Frank birodalom királyaként katonai győzelmeivel

alapozta meg (magyarok elleni győzelmeivel 951-ben és 955-ben, illetve a lázongó fejedelmek leverésével) helyreállt a császárság, immár Német-római Birodalom néven. Ez azt jelentette, hogy a pápaság feletti császári gyámkodás is folytatódott. A pápának az Ottonianum értelmében megválasztása után, felszentelése előtt a császári missi jelenlétében hűségesküt kellett tennie. XII János letétele után Ottó új pápát választatott, és megígértette a rómaiakkal, hogy beleegyezése nélkül nem választanak pápát. I. Ottó alatt a Birodalomban folytatódott az egyház és állam teljes összefonódása, melyben a császár az egyházat saját céljaira is felhasználta, tehát a későbbi problémák a laikus invesztitúra körül már itt elkezdődtek. A főpapság lett fő támogatója a laikus főurakkal szemben is, ezért igyekezett mindenhová saját híveit kinevezni. Őket különböző felségjogokkal is felruházta (pl adószedés,

vámmentesség, hadviselési kötelezettség fejében). A püspökök így világi fejedelmek is lettek, és ez az állapot Németországban 1803-ig fennállt. Maga a császár adta át a püspököknek a pásztorbotot (III. Henriktől kezdve a gyűrűt is: az azóta elterjedt híres Accipe ecclesiam formulával), s a püspökök hűségesküt tettek neki. Különösen II Henrik és II Konrád császárok korában váltak a püspökségek a királyi magánegyházhoz hasonlóvá, de nem azonossá. 14.2 A császár és a pápa I. Ottó unokája volt III Ottó (983-1002), aki apja halálakor három éves volt Helyette Willigis mainzi érsek és anyja, Theophanu bizánci hercegnő kormányzott. Amikor az ezredforduló előtt átvette a kormányzást, álma a renovatio imperii Romani volt, az egyetemes birodalom felújítása. Szeme előtt Nagy Károly példája lebegett, akinek aacheni sírjába is leszállt 1000 pünkösdjén: ez a szimbolikus esemény a Birodalom alapítójával való

fizikai kontaktust kívánta megvalósítani. III. Ottó nevezte ki az első német pápát unokatestvére, Karintiai Brúnó személyében (V Gergely pápa). Az ő halála után tanítóját, Gerbert d’Aurillacot, korábbi reims-i érseket tette meg pápának (999-1003), II. Szilveszter néven Gerbert korának legműveltebb embere, híres tudós és matematikus volt. Már az általa felvett név is programot jelentett, világos volt az utalás I Szilveszter pápára, aki Nagy Konstantinnal működött együtt. Ottó Rómába helyezte át udvarát, a Palatinusra. Az egyházi élet központja az Aventinuson volt, a Szent Elek-kolostorban, ahol görög és latin szertartású szerzetesek is laktak. III Ottó egyébként Bizánccal is jó kapcsolatban volt, sok elemet átvett Bizánctól (pl. az udvari stílust) A Szent Elek (Sant’Alessio) kolostorban lett szerzetes a cseh Szent Adalbert (Vojtech) is, akinek missziós tevékenysége és halála összekapcsolta az akkor születő

lengyel és magyar kereszténységet. 997-ben lett vértanú a pogány poroszok között, de igazi kultusza Lengyelországban bontakozott ki, Boleszláv fejedelem ugyanis a gnieznói székesegyházban temetette el. A pápa és a császár néhány éves közös uralkodása a két egyetemes intézmény rendkívül erős együttműködésének az időszaka. A császár a pápával együtt akarta kormányozni a keresztény Nyugatot, sőt saját felfogása szerint ő a világegyház kormányzásában a pápa felett áll: ő a servus apostolorum, amint magát 1001. évi okleveleiben nevezte 53 14. I Ottó, III Ottó és a nyugati császárság megújulása Ebben a szerencsés világ- és egyházpolitikai konstellációban került sor a lengyel és a magyar egyház alapítására. A két egyháznak a birodalmi egyháztól való jogi függetlenségét illetően nem volt igazi jelentősége annak, hogy a lengyel illetve magyar uralkodó a pápától vagy a császártól kapta a koronát.

Merseburgi Theotmar püspök (†1018) kortárs világkrónikája szerint Szent István a pápától, és nem a császártól kapott koronát: „Az említett császár kegyéből és bíztatására Henriknek, a bajor hercegnek sógora, Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert.” („Imperatoris autem predicti gratia et hortatu gener Henrici, ducis Bawariorum, Waic in regno suimet episcopales cathedras faciens, coronam et benediccionem accepit.”) Szent István a tíz püspökség, köztük az érsekség megteremtésével a Pseudo-Isidorusi dekretáliák azon előírását követte, mely szerint valamely ország önálló provinciát alkot, ha van érseke, 10-12 püspöke és királya. Theotmar egyébként azt is egyértelművé tette, hogyan állt a szakrális császári hatalom a pápai felett: II. Szilveszter V Gergelynek „a császár kegyéből” lett utóda (gratia imperatoris successit.) Illetve egy oklevél szerint, Ottó pápává

választotta, rendelte és kinevezte Gerbertet. Ottó kevéssel később a rómaiak lázadása miatt előbb az Angyalvárba zárkózott, később pedig észak felé menekült, és Paternoban nemsokára meghalt malária következtében (1002). Egy évre rá a pápa is meghalt. II. Szilveszter halála után újbóli hanyatlás állt be a pápaság történetében, mert a császárok hosszas távolléte ismét lehetővé tette a különböző nemesi pártok harcát a pápai trónért. II Henrik császár alatt kezdődtek újra a reformok. Ő a clunyek által javasolt megújulási programot tűzte zászlajára. Már 1022-ben a paviai zsinaton kísérletet tesznek a pápával a simónia és a nikolaitizmus leküzdésére. III. Henrik császár (1039-1056) Rómában is győzelemre vitte a reformokat Ekkor három pápa uralkodott egyszerre. Henrik 1046-ban két zsinaton mindhárom pápát lette, majd Suidger bambergi püspököt jelölte pápának (II. Kelemen) A további pápákat is mind ő

nevezte ki, akik szintén a reform emberei voltak. II és III Henrik egyházi reformjai mind abban a hagyományos szellemben fogantak, hogy az uralkodó egyszerre pap és király, az egyház legfőbb védelmezője, akit a felkenés papi hatalomban részesít. A császári intézkedések különösen a birodalom német területén erősítették meg az egyháziak fegyelmét. A pápaság önálló, saját erőire támaszkodó felemelkedése pedig a gregoriánus reformmal valósult meg a 11. század második felétől Irodalom Ferdinandy Mihály, III. Ottó, a szent császár, Balassi, Bp 2000 Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban, Balassi, Bp. 2000 Riché, Pierre, II. Szilveszter, az ezredik év pápája, Balassi, Bp 1999 Somorjai Ádám (szerk.), Kelet-Közép-Európa szentje: Adalbert (Vojtech – Wojciech – Béla) METEM Könyvek, 5. Bp 1994 54 15. A középkori társadalom 15. A középkori társadalom 15.1 A megújulás előzményei A 9-10. századi

társadalomra a széttagozódás és a helyi hatalomszerveződés a jellemző Ezt az időszakot ezért szokták gyakran az első feudális kornak nevezni. Egyházi viszonylatban ez azt eredményezte, hogy az egyházi és világi szféra határai egyre jobban egybemosódtak. A vidéki papság tagjai gyakran házasságban éltek, a magánegyházi szisztéma egyre jobban terjedt. Ez a patronált egyházi javadalmakat mindinkább családi birtokká változtatta, a püspöki méltóság gyakran öröklődött egy-egy főrangú család körében. Sokak számára ez a helyzet az egyház hanyatlását jelentette, és mindebből ki is rajzolódik a megújulás célkitűzése: tiszta papság, és lelki, a világi kötelékektől megszabadult egyház megteremtése. 15.2 Az ún Eigenkirche-rendszer (magánegyház) Ez az időszak az ún. magánegyházi rendszer középkori fénykora Mivel német történészek vezették be a fogalmat, ezért a szakirodalom Eigenkircheként emlegeti. A magánegyház

azt jelenti, hogy egy földesúr, miután saját birtokán felépített egy templomot saját maga és népei számára, azt mindenestől sajátjának tekintette, jövedelmeivel együtt. Ő választotta ki a papot, és ő rendelkezett a templomnak adott adományokkal, valamint a tizeddel. A püspök hatalma a pap felszentelésére szorítkozott. Az első magánegyházakkal már a 4 században találkozunk, amikor villatulajdonosok templomot építettek vidéken. A rendszerben rejlő veszélyek ellenére – ti hogy a spirituális, természetfeletti elem teljesen a földi érdeknek rendelődik alá – a magányegyházi rendszer segítette a kereszténység elterjedését a vidéken. A magánegyházi rendszer létezett kolostorokkal kapcsolatban is. Már a Karoling egyházi reform változtatni kívánt a helyzeten, de később a gregoriánus reform, a laikus invesztitúra elleni harcában (a laikus invesztitúra és az Eigenkirche nyilvánvalóan összefügg) kidolgozza majd a

patronátus, azaz kegyuraság rendszerét, amely az egyház előjogait volt hivatva jobban érvényesíteni. A patronátus rendszerében egyházi joghatóság alá kerültek a magánegyházi templomok, a püspök nevezte ki a papot, de a földesurat megillette a bemutatás joga, továbbá más tiszteletbeli jogok: pl. díszsírhely a templomban Az exemptio (a földesúr, vagy más felső hatóság jogköréből való kivétel), illetve a pápai magánkolostor az Eigenkirche hátrányait akarta kiküszöbölni. 15.3 Feudalizmus, hűbériség A feudalizmus kifejezés csak a 17. század végén jelent meg, de a 10 századtól előforduló latin fevum (hűbér) szó melléknévi alakja, a feodalis, már a 11. századtól elterjedt Jogi értelemben, a hűbér szolgálat fejében adott adományt, a 10-11. században kizárólagosan földbirtokot jelölt A hűbérbirtok a 9-10. századtól lesz örökletes, de úgy, hogy az örökösnek új hűbéresküt kellett tennie. Ebből is látszik,

hogy a feudálisnak nevezett társadalom alapvetően agrártársadalom, ahol a gazdaság, és minden hatalom alapja a föld. A kereskedelem, és pénzforgalom csak korlátozott keretek között folyik. A gazdasági fellendülés a majd a 11 századtól következik be, amikor a külső támadások lassan megszűnnek, a gazdaság stabilizálódik, és elkezdődik az európai népesség növekedése. A feudalizmus fő jellemzője politikai aspektusát tekintve, hogy a közhatalom a király kezéből a territoriális hercegek kezébe került át, és a királyság hatalmi keretei egyre szűkültek. Ez eredményezi a közhatalom szétaprózódását, társadalmi vonatkozásban pedig a kapcsolatok személyes jellegét a hűbérúr és a vazallus között. Az állam, mint olyan, nem létezik ebben a 55 15. A középkori társadalom rendszerben a klasszikus értelemben, hiszen a földesúr gyakorolja az állami jogokat is a saját földjén (ezt jelentette az immunitás). Övé pl a

bírói hatalom is Az egyház (mint Eigenkirche vagy mint hűbérúr) is betagolódott ebbe a rendbe. A városok azonban kivételek, ők mentesek csak ettől a feudális hatalomtól; innen jön a mondás, hogy a városi levegő szabaddá tesz. Az időszakra jellemző a partikularizmus: nincs egységes jogrendszer, nincs állam. A feudalizmus tehát akkor virágzik, amikor Európában az állam, a még a római korból örökölt hatalmi intézmények, melyeket a Karoling Birodalom felhasznált, meggyengülnek. Amikor a királyi hatalom megerősödik, és nemzetállamok alakulnak, akkor a feudális rendszer veszít jelentőségéből, mert az állam új szolidaritási formákat talál ki. Bár a feudalizmus gazdasági alapja megváltozik, mégis a személyi részének a strukturális maradványait csak a francia forradalom fogja eltörölni. A feudalizmus kifejezés tehát politikai és gazdasági tartalmat hordoz. Megoszlik a történészek véleménye arról, hogy mennyire lehet ezt a

középkori társadalom egészére használni. Van, aki a feudalizmust a hűbérbirtok politikai szervezetével azonosítja, mások viszont (Marc Bloch francia történész) a korszakot jellemző intézmények, struktúrák és mentalitások egészére kiterjesztették. A hűbéri viszony frank eredetű szokáson alapul. A feudális viszonyban kvázi apa-fiúi kapcsolat jön létre a hűbérúr és a vazallus között. Eredetileg abból állt, hogy egy harcra érett fiatal aláveti magát egy vezérnek, akinek hűséget esküszik, szolgálatait felajánlja neki, azért cserébe, hogy az úr fegyvert és ellátást biztosít neki. Ebből alakul ki a jogi viszony, melyben az úr ellátást és védelmet ígér, a hűbéres pedig szolgálatot és hűséget. A későbbiekben ez az ellátás változik át hűbérbirtokká. Maga a szerződés meghatározott formák között megy végbe, amely során a két fél kölcsönösen kötelezettséget vállal. Ezt fejezi ki a szertartás, amely két

részből áll, a homagiumból és a hűségesküből. A homagium a 7-8 századi commendatiora megy vissza, amelyben a vazallus magát pártfogásért urának ajánlja, ezt nevezik a 11. századtól homagiumnak A hűbéres térden állva kezeit az előtte álló hűbérúr kezeibe téve (immixtio manuum) kijelenti: „az öné vagyok”, a válasz: „emberemmé fogadom”. A szertartás néha a csókkal egészül ki A fizikai érintkezés a személyes kapcsolat létrejöttét fejezi ki. Ezért lesz a neve homagium, a homme szóból, mert ezáltal lesz valaki homo, valakinek az embere. A Karoling kortól a szertartást egy vallásos aktus, a hűségeskü egészíti ki, melynek során a vazallus kezét a szentírásra vagy ereklyére helyezve hűséget esküszik urának. Források a hűbéri viszonyról Oklevél 1194-ből: »Én, Rajmond, Isten kegyelméből Toulouse grófja, örök hűbérül adom neked, Vilmosnak, Montpellier hűbérurának, néhai Matild hercegnő fiának és a te

utódaidnak Frontignan várát teljes egészében, minden tartozékával együtt Te és a te utódaid pedig ennek fejében kötelezitek magatokat, hogy támogatást és segítséget adtok nekem mindenki ellen, természetesen csakis a nevezett vár, valamint a vár emberei és katonái által [] Én pedig, Vilmos, Montpellier hűbérura, a nevezett Frontignan várát tőled, Rajmond hűbéruramtól, a felsorolt feltételek alapján elfogadom, és hűségesküt teszek neked a te életedre és tagjaidra. És a jelzett várat háború esetén, amelyet te és a te utódaid a Rhône és az Ebro közötti területen bárkivel viseltek, én és az utódaim minden alkalommal, ahogyan kívánjátok, a ti rendelkezésetekre bocsátjuk. Ha pedig vazallus vagy 56 15. A középkori társadalom bárki más a nevezett várat elvenné és erőszakkal megszállva tartaná, mi kölcsönösen segítséget és támogatást nyújtunk egymásnak a vár visszahódítása érdekében.« Jean Ibelin

ciprusi jogász a hűbéri viszonyról (13. sz): »Aki pedig hűségesküt tesz valakinek, s megígéri, hogy védeni és oltalmazni fogja minden élő és halandó lény ellen, ennek erejénél fogva tartozik neki azzal, hogy sem maga ne emeljen reá kezet, sem mást ne béreljen fel ilyesmire, és amennyiben hatalmában áll, ne egyezzék bele és ne tűrje el, hogy mások tegyék ezt. Nem vehet el és nem tarthat vissza semmit urának tulajdonából, az ő engedélye nélkül vagy akarata ellenére, legfeljebb azon hűbérura kedvéért, akinek birtokaihoz tartozik az ő hűbérbirtoka, amelyért neki hűségesküt tett. Nem adhat senkinek tanácsot ura ellen, sem nyilvánosan nem vehet védelmébe senkit ura ellen. Nem emelhet fegyvert urára, legfeljebb olyan hűbérúr oldalán, akinek előbb tett hűségesküt. Nem szabad tudatosan keresnie vagy előmozdítania urának szégyenét, vagy kárát, vagy ha tőle függ, eltűrni, hogy tudtával és beleegyezésével más urának

kárára vagy gyalázatára törjön. És nem szabad ura feleségének vagy leányának testi gyalázatát kívánni, vagy velük bárminemű testi érintkezést keresni, csakis házasságban. Ugyanígy nem szabad ezt cselekednie urának oltalma alatt álló nőtestvérével sem, vagy eltűrni vagy beleegyezni, hogy mások ezt tegyék. És becsülettel kell tanácsot adni urának legjobb tudása szerint mindabban, amiről ő a tanácsát kéri.« 15.4 A társadalom rendjei A feudális függés mellett meg kell említenünk a társadalmi struktúra más eredeti középkori formáját is, amely a társadalmi funkció alapján osztályozta az embereket. Az ordo az a közös funkció által meghatározott társadalmi csoport, amelynek bizonyos Istentől kijelölt feladata (ministerium, officium) van. E felfogás szerint, a társadalom rendje az isteni rend mása; általa minden az őt megillető helyre kerül. Ez a rend hierarchikus, a társadalmi csoportok funkcióján alapul, és az

eredeti bűn miatt magával hozza az egyenlőtlenséget is. Mindenkinek kötelessége ebbe beleilleszkedni. A szentírási alap ehhez az 1Kor 12,12-30, Szent Pál analógiáját az egyház és az emberi test között. Magának az ordo szónak a használata sokrétű: ordo, mint az egyházirend szentsége, később jelöli majd a különböző kolostorszövetségeket, mint pl. a Clunyt Az ordo beosztása különböző szempontokat követhet. Liturgikus szempontból a beosztás: klerikusok, szerzetesek, laikusok. Ha azt akarják kifejezni, hogy melyik ordo tökéletesebb a mennyek országa felé vezető úton, akkor megfordul a sorrend, elsők lesznek a szerzetesek. Adalberon, Laon püspöke hármas felosztást alkalmaz, ez válik klasszikussá oratores, bellatores, laboratores (imádkozók, harcolók, dolgozók) néven. Laon-i Adalberon a következőképpen fogalmazza meg a társadalom hármas felosztását 997 körül: »A hívők társadalma egyetlen testet formál, de az állam

hármat foglal magába. Az egyik a harcosoké, akik az egyházak védelmezői; ők a nép támogatói, azaz mindenkié, s közben gondoskodnak saját biztonságukról is. A másik a szolgáké Ez a szerencsétlen rész 57 15. A középkori társadalom semmit sem birtokol, csak azt, amit munkája árán szerez. Ki lenne képes összeszámolni abakusz segítségével mindazokat a terheket, amelyeket a szolgák viselnek? A hosszú eljárásokat, a kemény munkákat. A szolgák gondoskodnak mindenki számára pénzről, ruhákról, élelemről [] Az Isten háza, amelyről azt hittük, hogy egy, tehát három részre oszlik: vannak, akik imádkoznak, vannak, akik harcolnak, és vannak, akik dolgoznak. Ez a három rész, mely együtt létezik, nem szenvedheti a szétválasztást: az egyik által végzett szolgálatok a másik kettő szolgálatának feltételét jelentik; mindenki a maga részéről köteles az együttest segíteni. Így ez a hármas csoport nem kevésbé egységes, és

a törvény így tudott győzedelmeskedni, s a világ így élvezheti a békét.« Canterbury Eadmer, 11. századi angol szerzetes a következő szimbolikus mesével világította meg a három rend értelmét: a juhok, ökrök és kutyák példázzák a három rendet. A juhok a klerikusok és a szerzetesek, akik édességgel eltelve, a prédikáció tejével táplálják a többieket és ösztönzik őket jó példájuk gyapjával az izzó Istenszeretetre. Isten teremtette a parasztokat, hogy mint az ökör a munkájával, életet adjon magának és másoknak. Végül a harcosok, mint a kutyák megvédik azokat, akik imádkoznak, és akik a földet művelik. A hármas ordo kifejlődéséhez hozzájárult az, hogy a 8 és 11. század között az arisztokráciából katonai osztály lesz: ők lesznek a lovagok, akiknek hivatásul az egyház a gyengék, védtelenek, és általában az egyház védelmét szabja. Ezzel végbemegy a pogány, harcos ideál keresztényiesítése, ez lesz a

lovagi ideál. Továbbá a Karoling kor segít a klerikusi ordo lehatárolásában is, melyet a császári törvényekben lefektetett kiváltságok illetnek meg. A társadalomnak ezt a szakrális, statikus keresztény szemléletét 1200 körül majd egy másik váltja fel, amely a városfejlődés, a társadalmi differenciálódás eredménye, és amely laicizáltabb képet mutat, deszakralizált és töredékes: nem ordokról, hanem statusokról beszél majd, amelyek a társadalmi helyzeten illetve foglalkozáson alapulnak (pl. kereskedők) 15.4 A megújulás első jelei A változás első jelei 1030 körül tűnnek fel. Az arisztokrata harcosok új csoportja jelenik meg, a lovagság, akik jogaikat a földművelőkre is rákényszerítik; a városok kezdenek hasznot húzni az új kereskedelmi kapcsolatokból; valamint beindul a reconquista, amelynek célja az arabok kiszorítása Hispániából. A reformeszmék kezdenek az egyházon belül is terjedni Sokan – közöttük laikusok is

szép számmal – vissza akarnak térni az egyszerű, evangéliumi egyházhoz, amelyet nem szennyez be a simónia (az egyházi tisztségek adásvétele), és a papok házassága, amelyet a középkorban nikolaitizmusnak hívnak. Ezekre a kérdésekre ad választ a monasztikus reform; lassan Rómáig jut a reformigény, már 1022-ben egy zsinat felújítja a cölibátus törvényét. A klérustól indul ki az Isten békéje (Treuga Dei) mozgalom a 10. század végén, amelynek célja a társadalmi béke helyreállítása és az agresszió megfékezése volt vallási eszközökkel egy olyan társadalmi helyzetben, melyet a feudális széttagolódás, és a királyi hatalom meggyengülése jellemzett. Dél-Franciaországban kezdődött, ahol a harcosok a nép részvételével megtartott zsinatokon megesküdtek az odavitt ereklyékre, hogy megőrzik a békét. Az ún treuga Dei már szabályozottabb volt, ezekben az esetekben meghatározták, hogy mettől meddig kellett letenni a

fegyvert. A fegyvernyugvásnak általában szerda estétől vasárnap estéig reggelig kellett tartania Raoul Glaber Historiájából (lib. IV 1): Az Isten békéje-mozgalom 58 15. A középkori társadalom »Ugyanazon időben történt az isteni kegyelem ihletésére, hogy először az aquitaniai részeken, később lassanként Gallia egész területén egyezséget kötöttek az Isten szeretete és félelme által egyként vezettetve; eszerint szerda estétől hétfő hajnalig senki a halandók közül más emberen nem erőszakoskodhatik, sem bosszút nem állhat, sem adósától a vadimoniumot (zálogot) nem követelheti. Ha pedig valaki e közösen hozott határozat ellen mégis tenne valamit vagy életével fizessen, vagy a keresztények közösségétől kiűzetve, hazáját is hagyja el. Ezenkívül mindenki tetszésével találkozott az is, hogy ezt a megállapodást mintegy köznyelven Treuga Domininak (az Úr békéjének) nevezzék.« Irodalom Bloch, Marc, A feudális

társadalom, Bp. 2002 Duby, Georges, Emberek és struktúrák a középkorban, Magvető, Bp. 1978 Duby, Georges, A katedrálisok kora, Bp. 1984 Gurevics, Anton J., A középkori ember világképe, Bp 1974 59 16. Az északi és a szláv népek megtérése – dilatatio Christianitatis 16. Az északi és a szláv népek megtérése – dilatatio Christianitatis (a kereszténység kiszélesítése) A 9-10. század egy új kereszténység létrejöttének kezdetét jelenti, amely a keresztény Európa határait jelentősen kiterjeszti. Ekkor térnek meg a skandináv népek (normannok), a szláv népek és a magyarok. E népek megtérése több évszázadon keresztül tartó folyamat, de ez az az időszak, amikor az alakuló államok uralkodói, és velük e népek széles rétegei megkeresztelkednek. 16.1 A skandináv népek megtérése A skandináv népek megtérítése mintegy három évszázadon keresztül tartott. Geopolitikai helyzetükből kifolyólag térítésük a Karoling

Birodalom illetve a keleti frank területek felől indult ki mindig. A dánok evangelizálásával már Szent Willibrord próbálkozott, de sikertelenül Több mint egy évszázaddal később a Karoling kori térítések kontextusában a frank Szent Anszgár folytatta a skandináv népek térítését. Először a dánok közé ment, de mivel a nem sokkal korábban megkeresztelkedett trónkövetelő, Harald, már nem volt kíváncsi a kereszténységre, ezért a svédekhez ment. Björn svéd király ugyanis 830 táján misszionáriusokat kért Jámbor Lajostól. Így került sor 835-ben a hamburgi missziós püspökség megszervezésére, hogy az az északi hittérítés központja legyen. Anszgár 865-ben bekövetkezett haláláig a svédek és a dánok körében térített. A munkát tanítványa, Rimbert folytatta, de az ő halála után a misszió leállt A dánok megtérésének döntő lépét adott, hogy Kékfogú Harald király 960-ban megkeresztelkedett, hogy így

megakadályozza, hogy I. Ottó császár hitterjesztés címén a dán belügyekbe beleavatkozzon. Harald király lett a dán egyház igazi megszervezője A nép megtérése természetesen hosszabb folyamat volt, amely Nagy Knut király (1018-1035) alatt fejeződött be. Ő volt az, aki Norvégiát és Angliát meghódította A skandináv népek egyházi élete lassan alakult, hiszen 1104-ig a hamburgi érsekség alá tartoztak. 1104-ben vette át ezt a szerepet a lundi érsekség, amely svéd földön, de dán uralom alatt állt. A pogány gondolkodásmód azonban sokáig fennmaradt. VII Gergely pápa egy levelében például arra kérte a dán uralkodót, hogy hasson oda: alattvalói ne verjék meg rossz időjárás esetén a papokat, akiktől az időjárás befolyásolását elvárták volna. A svédekhez Olaf Eriksson király hívott újra térítőket, és 1008-ban saját maga is megkeresztelkedett. A 11 század folyamán különböző nemzetiségű misszionáriusok dolgoztak a

svédek között, gyakran uralkodói támogatás nélkül. A svéd egyházmegyék végleges megszervezésére csak 1120 táján került sor. A svéd egyház központja 1164-től Uppsala lett, mint érseki székhely. A svéd megtérés mélységét mutatja, hogy 1155-ben IX (Szent) Erik király már kereszteshadjáratot vezetett a pogány finnek ellen. Norvégiában Olaf Tryggavson (994-1002) volt az első uralkodó, aki megkeresztelkedett Angliában, és támogatta a térítést. Ő a még pogány Novgorodban nevelkedett, s ifjúságában maga is hírhedt viking vezér volt. A keresztény hit Olaf Haraldsson, azaz Szent Olaf (10151030) alatt szilárdult meg A dánok ellen védekezve, csatában halt meg Norvégia lelki egységét az ő kultusza teremtette meg igazán. Norvégia egyházi központja Nidaros/Drondjem (Trondheim) lett. Izland szigete norvég hatásra 996-ban vette fel a kereszténységet 16.2 A szláv népek megtérése A szlávok ősei a 3-4. században a Dnyeper felső

medencéjét és annak környékét, valamint a Visztula, Donyec és Dnyeszter medencéinek egyes részeit lakták. A szlávok vándorlása a germán törzsekével összehasonlítva lassú és békés folyamat volt. Úgy tűnik, hogy a 4 században kezdtek 60 16. Az északi és a szláv népek megtérése – dilatatio Christianitatis el Nyugat felé húzódni. Megkülönböztetünk déli (szerbek, horvátok), keleti (oroszok, fehéroroszok, ukránok), és nyugati szlávokat (morvák, lengyelek, csehek, szlovákok). 16.21 A déli szlávok útja a kereszténységhez A Karinthia és Pannónia területén letelepedett szlávokat, a karantánokat (szlovének), először Samo frank uralkodó fogta össze politikai alakulatba. A 8 század folyamán tértek meg, a misszionáriusok Salzburgból érkeztek. Az Illyricum térségét – Bizánc gyengeségét kihasználva – a 6. század végétől kezdték elfoglalni a szlávok, s ez a folyamat a 9. századig tartott Az Adria és a Duna

közötti területen élő törzseket a 9. század folyamán három egyházi központból próbálták téríteni: latin oldalról Aquileiaból és Salzburgból, keleti oldalról pedig Spalatóból. A horvátok eredetileg nem mai helyükön laktak, (fokozatosan húzódtak oda a török nyomás elől), hanem a Szávától délre. Először Aquileia misszionáriusai térítették őket, megtésérükben szerepet játszott Szent Metód sirmiumi püspöksége is. Tomiszláv nevű királyuk X János pápától koronát kapott 925-ben, önálló királyságuk elismeréseként. A horvátok sok ingadozás után a latin szertartáshoz csatlakoztak. Horvátország 1102-től 1918-ig perszonálunióban volt a Magyar Királysággal, mert Zvonimir fejedelem, Szent László sógora, utód nélkül halt meg. Szent László itt, Horvátországban alapította meg a zágrábi püspökséget (1093). A szerbek, a horvátok keleti szomszédjai a 7. század elejétől telepedtek le az Al-Duna vidékén. Ők

is sokáig ingadoztak a keleti és nyugati kereszténység között A 9 században még nem voltak keresztények. Amikor I Baszileiosz bizánci császár bekebelezte őket a birodalomba a 9. század végén, akkor a keleti rítus befolyása erősödött A keleti rítushoz való csatlakozást körükben a királyi családból származó Szent Száva (Sabbas) érsekük véglegesítette a 13. század elején. 16.22 Szent Cirill és Metód missziója a nyugati szlávok között A morvák nyugati szláv nyelvű népcsoport, akik a mai Csehország keleti részét foglalták el. A keleti frank birodalomhoz tartoztak. A 9 században rövid életű államot hoztak létre, melynek kiterjedése, jellege máig történettudományi viták tárgya. Fejedelmük, I Mojmir (830-846) megszerezte a nyitrai dukátust (hercegséget). Utódja Rasztiszláv (846-870), keleti frank segítséggel lett fejedelem. Ő Bizánchoz fordult misszionáriusokért 863-ban, nyilván politikai okokból, bár a

kereszténység már Bajorország felől elkezdett terjedni náluk. Ez a korszak egybeesik a Bizánci Birodalom fellendülésével a makedón dinasztia alatt, amely együttjárt a bizánci missziós tevékenység intenzívebbé válásával is. Szvatopluk (870-894) elfoglalta Csehország területét is, alatta lett a legnagyobb Morvaország területe, amely ekkor valószínűleg magába foglalta Pannóniát is. Ez az alakulat már a 9 század vége felé szétesik, 906-ban pedig II Mojmir vereséget szenved a magyaroktól. A Rasztiszláv által kért térítők voltak Cirill (Konstantin az eredeti neve) (826/7-869) és Metód (820-885), a szlávok apostolai. Mindketten görög származásúak, Thesszalonikában születtek a 820-as években, és ismerték a szláv nyelvet. Metód fiatalon szerzetes lett, Konstantin pedig a későbbi Phótiosz pátriárka szellemi köréhez tartozott, pap és filozófiatanár volt Konstantinápolyban. Cirill és Metód a térítéshez komoly kulturális

programot is kapcsoltak, így megteremtették a szlávok számára az írásbeliséget. Ez Bizáncban is bátor lépés volt, mert ott is a görög számított a kultúra és a vallás egyetlen nyelvének. Cirill még a misszió megkezdése előtt alkotott a szláv nyelv számára egy külön abc-t, ez a glagolita írás. (Az ún cirill betűket, a görög abc egy változatát csak később alkották meg Bulgáriában a tanítványai.) Cirill Metóddal 61 16. Az északi és a szláv népek megtérése – dilatatio Christianitatis együtt elkezdte lefordítani szláv nyelvre a Szentírás egyes részeit. Morvaországban fejezték be a négy evangélium és a levelek, valamit az eukarisztia liturgiájának fordítását – ez utóbbi teljes újdonság volt. Három és fél évig működtek Morvaországban és Kocel pannóniai szláv fejedelemségében, de gyorsan rájöttek, hogy ezek a területek a nyugati patriarkátushoz tartoznak. Azaz a két keresztény nagyhatalom missziós

törekvései a morváknál kereszteződtek. A frank klérus is hamar elkezdett rájuk irigykedni, illetve a népnyelvű liturgia is gyanús volt. I Miklós pápa ezért Rómába hívta őket, el is mentek 867-8-ban, akkor vitték magukkal Szent Kelemen ereklyéit. Cirill Rómában szerzetes lett és 869-ben meghalt, a San Clemente bazilikában van eltemetve. Metódot II. Hadrián pápa felszentelte, és Cirill halála után a Szentszék legátusává tette a szláv népek számára, illetve Pannonia és Morvaország érsekévé tette valószínűleg Sirmium (Mitrovica) székhellyel. A pápa ezzel a római befolyást akarta erősíteni akár a frank, akár a bizánci helyett. II Hadrián a négy római bazilikában szláv liturgiát is végzett annak elismeréséül, hogy a népnyelvi liturgia megengedett. 871-ben Metódot a frank klérus letartóztatta püspöki jogok bitorlása címén, és csak VIII. János parancsára engedték szabadon. A pápa egyúttal megtiltotta a szláv

nyelvű liturgiát az újabb konfliktusok elkerülésére, de erről Metód nem tudott. Egy újabb feljelentés miatt 880-ban újra Rómába ment, és tisztázta ortodoxiáját. Kinevezését ekkor megerősítette VIII János pápa Industriae tuae kezdetű levelében, melyben elismerte a szláv liturgia jogosságát. „Aki a három fő nyelvet, a hébert, görögöt és latint teremtette, az teremtette az összes többi nyelvet is az ő dicséretére és dicsőségére.” Metód halála után (885) tanítványait elűzték Morvaországból, Wiching nyitrai püspök pedig elérte, hogy V. István pápa a triglosszia-elv felújításával megtiltotta a szláv nyelvű liturgiát. 16.23 A csehek és a lengyelek megtérése A csehek Nagy Károly óta a Karoling Birodalom alattvalói voltak. Bajor papok működtek közöttük. Megtérésük azzal kezdődött, hogy 845-ben 14 cseh főember megkeresztelkedett Regensburgban. A Přemysl-dinasztia uralmi körzetében Szent Vencel és anyja

Ludmilla voltak az első megtérők. Mindkettőjüket elkergették pogány ellenfeleik, Vencel hitéért a vértanúságot is vállalta. A megtorpant térítés a prágai püspökség alapításával kapott új lendületet (973) Prága második püspöke a szintén vértanúságot szenvedett Szent Adalbert volt. A jelenlegi Lengyelország területén a 9. században még több törzsi csoportosulás osztozott Közöttük a főszerepet a polánok vitték (az országot is róluk nevezték el később). Vezérük, Piast, és utódai egyesítették a lengyel törzseket, s ezzel lerakták az állam alapjait. A Piast család leszármazottja, I. Mieszko uralkodása alatt lettek hivatalosan keresztények Mieszko első felesége Dobrava volt a már keresztény Přemysl-dinasztiából. Mieszko udvarával együtt 966-ban keresztelkedett meg. A keresztény hittérítés fia, (Vitéz) Boleslaw uralkodása idején hozott eredményeket. 1000-ben Gnieznóban érsekség jött létre Szent Adalbert

patronátusa alatt, így a lengyel egyházi szervezet kikerült a német hierarchia befolyása alól. Az érsekség alapítására megjelent III. Ottó császár is, aki ez alkalommal Boleslawot a birodalom cooperatorának címezte (de hivatalos királyi felkenésben nem részesült.) 16.24 A kereszténység a keleti szlávok körében A szétszórtan élő orosz törzseket először Rurik varég (normann) fejedelem szervezte államalakulatba, amikor megalapította fővárosát, Novgorodot. Halála után rokona, Oleg herceg, a kiskorú Igor herceg gyámja, székhelyét Kijevbe tette át. Igor felesége, Olga fejedelemasszony 954-ben Konstantinápolyban megkeresztelkedett, és bizánci térítőkkel tért vissza hazájába. Olga unokája volt Vlagyimir, aki az ország misszionálását igazából elkezdte. Ő maga is Bizáncban 62 16. Az északi és a szláv népek megtérése – dilatatio Christianitatis keresztelkedett meg 987-ben, és ezután elrendelte minden orosz

áttérését. Az orosz őskrónika szerint Vlagyimir azért választotta a kereszténység bizánci formáját, mert a Konstantinápolyból hazatért követ elragadtatottan ecsetelte az ottani liturgia szépségét. A bizánci keresztség nem jelenti azt, hogy a Vlagyimir által alapított egyháznak ne lettek volna Rómával is kapcsolatai. Ezek a kapcsolatok az 1054-es skizma ellenére is fennmaradtak. Irodalom Halecki, Oscar, A nyugati civilizáció peremén. Kelet-Közép-Európa története, Bp 1995 Font Márta, A keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10-12 században, Balassi, Bp. 2005 Kristó Gyula – Makk Ferenc, (szerk.) Európa és Magyarország Szent István korában, Szeged 2000. 63 17. Konstantinápoly és Róma viszonya; az 1054-es szakadás 17. Konstantinápoly és Róma viszonya; az 1054-es szakadás A Bizánci Birodalom területe 600 körül még magába foglalta Itáliát, Észak-Afrikát, Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát,

Kis-Ázsiát, a Balkán nagy részét, Görögországot. Az arab támadások következtében jelentős a területvesztés: 750 körül már csak Szicília, Dél-Itália, Puglia, Calabria, Görögország, Kis-Ázsia, ill. a későbbi Bulgária területe maradt meg 850 és 1050 között a makedón dinasztiának köszönhetően újabb virágzás következett be, a Balkánon (Bulgária) és Ázsiában is területeket szerzett vissza Bizánc. Különösen II Baszileiosz császár volt sikeres hadvezér. 1050 és 1250 között újabb válság következett be, a határokon feltűntek ugyanis a szeldzsuk-törökök, akik elfoglalták Kis-Ázsia nagy részét; Dél-Itáliában pedig megjelentek a normannok. 17.1 A bizánci egyházmodell A bizánci felfogás szerint a császár Isten képviselője, és mint ilyen, megkoronázása után a pátriárka felett áll. Ez abban is kifejeződött, hogy a császár jobban beleszól a pátriárka megválasztásába; ő adja át neki a pátriárkai

jelvényeket. Ez fordítva nem igaz, mert a pátriárkának nincs beleszólása a császár megválasztásába, őt a hadsereg, a szenátus és a nép választja. Ha a pátriárka Krisztus képmása, akkor a császár az Atyáé Soha egyetlen császárt sem nyilvánítottak eretneknek. Császár nélkül tehát nem létezhet egyház De a császár hatalma is korlátozott: bár elmozdíthatja a pátriárkát, de ahhoz még neki sem elég tekintélye, hogy a népet rávegye az unió elfogadására Rómával. A konstantinápolyi pátriárka a birodalom legfontosabb egyházi elöljárója, mivel ő a császári rezidencia pátriárkája, bár nem tudott olyan régiséggel dicsekedni, mint a másik négy pátriárkátus. Számos kötelezettsége van: ő felelős a Hagia Sophiáért (amelyet egyszerűen Nagytemplomnak is hívnak), saját egyházmegyéjéért, általában az egyházfegyelemért, az igaz hitért, és az egyházjogi ügyekben ő a legfelsőbb feljebbviteli fórum. Kánonjogilag

a kijevi metropolita is tőle függött. Komoly kúria vette körül, valamint az állandó szinódus, amely a folyamatosan Konstantinápolyban tartózkodó, illetve átutazó püspökökből áll. Hetente háromszor ülésezik, és az egész birodalomra vonatkozóan dönt hittani kérdésekben. A metropolitákat az állandó szinódus választja; a 6. századtól a püspökök szinte kizárólag a szerzetesek soraiból kerültek ki. Keleten a klérus nem alkotott külön státust, mint a Nyugat feudális társadalmában; nem voltak tagjai a császári tanácsnak, nem voltak egyházi hercegek, illetve a klerikusok nem világi méltóságok. 17.2 A viták Rómával 17.21 I szakasz (330-800): egység, bár feszültségekkel és incidensekkel Először is meg kell állapítanunk, hogy az egység az alapvető. Ma is messze több az, ami közös, mint az, ami szétválaszt; a probléma ott van, hogy ez érzelmi szinten nincs így. Az igaz hitért való közös felelősséget jelzi

Flaviánosz pátriárka és Nagy Szent Leó együttműködése, vagy hogy a képtisztelet helyreállításában Konstantinápoly Róma segítségét kérte: a II. Nikaiai Zsinatot I. Hadrián pápa levelével kezdték A Kelet és a Nyugat közötti feszültségek különböző okokra vezethetők vissza. Az egyik a császár helyzete az egyházon belül, amelyben nincs egyetértés. A másik Konstantinápoly igénye 64 17. Konstantinápoly és Róma viszonya; az 1054-es szakadás a második helyre Róma után. Továbbá a római primátus elvének és gyakorlatának kibontása 350 után szintén feszültségek forrása lesz, főként a keleti ekkléziológia miatt, amely inkább a szentségi közösségre helyezi a hangsúlyt, mint a jogira. Ezeket a nehézségeket, melyek önmagukban még nem vezettek volna szakadáshoz, egyes politikai és kulturális tényezők felerősítették. Az egyik ilyen a birodalom adminisztratív szétválasztása volt 395-ben. Nem szabad

elfelejtkeznünk a kulturális és nyelvi különbségekről Már Nagy Szent Leónak tolmácsra volt szüksége a Bizánccal való érintkezéshez, Szent Ágoston görögtudása is hagyott kívánnivalókat. Hasonló folyamat zajlott le Keleten is, ahol a latin nyelv elveszítette a 7. századtól hivatalos státuszát Sok kifejezésnek nem volt megfelelője a másik nyelvben, vagy félreértést okozhattak (pl. vicarius, infallibilitas, proszópon). A keletiek kulturálisan a nyugatiak felett állóknak gondolták magukat, (különösen állt ez a frankokra), míg a nyugatiak a keletiek szemére vetették azok túlságos kifinomultságát, s ezért megbízhatatlannak tartották őket („Túl okosak ahhoz, hogy igazat mondjanak”). A korszak konkrét incidensei a következők voltak: – az Akakiosz-féle skizma (484-519); – Vigilius pápa megaláztatása Konstantinápolyban; – I. Márton pápa vértanúsága, aki a monoteletizmus ellen harcolt; – a II. Trulloszi zsinat

körüli problémák (Quinisextum; 692); – a képrombolás római elítélése 731-ben, illetve a római jurisdikció csökkentése válaszul a császár részéről; – a pápaság frank orientációja. De mindezek mellett az egység bizonyítéka, hogy 787-ben a II. Nikaiai Zsinat római (pápai) segítséggel vált lehetővé. 17.22 II szakasz (800-1200): a kölcsönös elhidegülés felé E periódus kezdetén, 800-ban a pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt, amit Konstantinápoly sértésnek vett. 812-ben ismerte csak el Károly császári címét, de akkor is csak mint személyes címet. 962-ben az újabb császárkoronázás hasonló következményekkel jár, bár volt közeledés is, amit II. Ottó és Theophanu bizánci hercegnő házassága bizonyított Ekkor merül fel a Filioque problémája: a kiegészítés Hispániában jelenik meg, 589-ben egy toledói zsinat fogalmazza meg, hogy még jobban hangsúlyozza a Fiú istenségét. A Szentlélek Atyától és

Fiútól való származásának tanítására már Ágoston előtt voltak utalások nyugati teológusoknál, de nagyrészt Ágostonnak köszönhető. A Kelet problémája a Filioquéval kapcsolatban kettős volt: egyrészt szerintük senkinek sincs joga megváltoztatni egy egyetemes zsinaton az egész egyház által elfogadott hitvallást; másrészt a kifejezés veszélyeztetni látszik azt az alapelvet, hogy az Atya az egyetlen eredet a Szentháromságon belül. A pápa és a pátriárka között növelte a feszültséget a bolgárok hovatartozásának kérdése (Borisz 870-ben véglegesen Konstantinápoly mellett dönt). Ezzel függött össze a Phótiosz-féle skizma. A Phótiosz-féle skizma azért jelentős mozzanat, mert ekkor születnek először olyan írásművek (pamfletek), melyek összegyűjtötték és a másik oldal szemére vetették az egyik oldal által hibásnak tartott tant vagy gyakorlatot. Phótiosz a következőket sorolta fel, amikor körlevélben értesítette

keleti püspöktársait a nyugatiak tévedéseiről: a latinok szombaton böjtölnek, megtiltják a papok házasságát és így paráználkodásra ítélik őket, a krizmával való megkenést megismételtetik a püspökkel a keresztség után (azaz hogy szétválasztják a keresztséget és a bérmálást), és a Credóba beszúrták a Filioquét. 65 17. Konstantinápoly és Róma viszonya; az 1054-es szakadás Ilyen előzmények után került sor az 1054-es eseményekre, melyek a pápaság gregoriánus szellemű reformjának kezdetére esnek. IX Leó pápa reformszellemű tanácsadókkal vette körül magát, akik közül az egyik legerőszakosabb Humbertus de Silva Candida bíboros volt. A pápaság egyre nagyobb aggodalommal figyelte a konstantinápolyi pátriárka azon törekvését, amely neki a keleti egyházban ugyanolyan pozíciót kívánt neki biztosítani, mint a pápáé a nyugatiban. Az események másik főszereplője Kerulláriosz Mihály konstantinápolyi

pátriárka (1043-1058), aki a végletekig ambiciózus és erőszakos egyéniség volt. A politikai háttérben pedig az volt, hogy Kerulláriosz valószínűleg meg akarta megakadályozni, hogy a két császár és a pápa szövetséget kössenek a normannok ellen, akik 1016-tól kezdve elkezdtek behatolni a bizánci uralom alatt lévő Dél-Itáliába, s így gyengíteni Argyros itáliai bizánci helytartónak, politikai ellenfelének pozícióját. Ezért konfliktust provokált a latinokkal: 1052 végén-1053 elején Kerulláriosz Mihály ösztönzésére Ochridi (Bulgária) Leó püspök levelet ír János trani püspöknek, azzal a céllal, hogy azt a latin egyházban terjessze. A levél arra hívja fel a latinokat, hogy hagyjanak fel „zsidó” liturgikus szokásaikkal, azaz a szombati böjttel és a kovásztalan kenyér használatával. (keleti vélemény szerint ugyanis a kovásztalan kenyér halott kenyér, amely az ószövetségi Törvénynek felel meg, mi azonban új

teremtmények vagyunk Krisztusban.) Ezzel párhuzamosan Kerulláriosz bezáratta a latin rítusú templomokat Konstantinápolyban. IX. Leó pápa (1048-1054), aki éppen a normannok foglya volt, Humbertus bíborost kérte fel a válaszra. Levelében kiemelte, hogy az egyháznak kezdetben csak három oszlopa volt: Róma, Antiókhia és Alexandria, és Konstantinápoly csak Róma jóságának köszönheti a fontosságát; hogy a pápa volt mindig Dél-Itália ura és hogy a görögök a forrásai 90 eretnekségnek. A császár kiengesztelődést akart, és ilyen tartalmú levelet küld a pápának. A pápa viszont küldöttséget menesztett Konstantinápolyba Humbertus vezetésével, aki nem volt éppen szerencsés választás. A küldöttség úgy viselkedett, mintha a feladata Kerulláriosz elítéltetése lenne. A hosszas vita a bíboros és a pátriárka egyik teológusa között folyt, Kerulláriosz nem volt hajlandó tárgyalni vele, mivel szerinte a legátusnak nem volt kellő

felhatalmazása. Végül a küldöttség Humbertus bíboros vezetésével 1054. július 16-án a Hagia Sophiába, ment a délelőtti ima idején, ahol az ámuló nép szeme láttára az oltárra helyezték a Kerullárioszt és párthíveit kiközösítő bullát (A kiközösítést 1967. december 7-én vonta vissza kölcsönösen VI Pál és Athenagorász pátriárka). Ebben Kerullárioszt hamis pátriárkának nevezte, a görögöket sok mindennel megvádolta, pl. a papok házasságával; a Filioquéra azt mondja: „ti vettétek ki a Crédóból.” A császár még kereste ugyan a kiengesztelődés lehetőségét, de Kerulláriosz megakadályozta: július 24-én az állandó szinódus elítélte a legátusok („a sötétség területéről jött népség”) viselkedését, és kiközösítette a bíborost és a vele egyetértőket. A kortársak sokáig nem tulajdonítottak komoly jelentőséget az eseményeknek, melyeket két ambiciózus és erőszakos egyházi ember személyes

konfliktusának láttak, sőt felmerült a kérdés, hogy érvényes volt-e egyáltalán a kiközösítő bulla, hiszen a legátusokat küldő pápa akkor már halott volt. Abban az értelemben sem tekintették ezt egyházszakadásnak, hogy folytatódott a communio in sacris (szentségi közösség) Róma és Konstantinápoly között. Az igazi skizma 1204ben kezdődött Több évszázadról visszatekintve azonban úgy tűnt, hogy az 1054-es kiközösítés egy tartós szakadás kezdete volt. A két egyház távolodását fokozta, hogy a pápák, látva az elkerülhetetlent, támogatásban, elismerésben részesítették az új normann államokat Dél-Itáliában és Szicíliában. Ez sértette Bizánc érdekeit. II Miklós pápa megegyezett Guiscard Róbert normann vezérrel 1059-ben, aki hűségesküt tett a pápának, és magát Puglia, Calabria és Szicília fejedelmének nevezte, amely területeket egyébként még el kellett foglalnia az araboktól. 66 17. Konstantinápoly

és Róma viszonya; az 1054-es szakadás Miközben Bizánc területe a következő századokban egyre csökkent, s erejét egyre inkább a törökökkel folytatott élethalál-harc kötötte le, Nyugaton addig nem látott gazdasági-társadalmiszellemi fejlődés indult be, amelynek egyik szelete a gregoriánus reform, másik pedig a skolasztika kialakulása volt. A teológiának ez az eltérő fejlődése tovább mélyítette a különbséget: amikor ugyanis Nyugaton kialakult az egyetemeken, „szakemberek” által művelt skolasztikus, spekulatívabb teológia, ez egyben – ha akaratlanul is – szakítást jelentett a teológia művelésének addigi közös módszerével, amely a Szentírásmagyarázatra koncentrált, az egyházatyákra épült, és leginkább a szerzetesek művelték. Végül a keresztes hadjáratok jelentették a szakadás utolsó fokozatát. Az első keresztes hadjárat (1096-1099), amely latin-bizánci kooperációban indult, hamar ellenségeskedésben

végződött: a keresztesek ugyanis nem vették figyelembe, hogy a visszahódított területek egykor bizánci fennhatóság alá tartoztak, hanem új, keresztes államokat alapítottak, ahol sok esetben latin hierarchiát létesítettek. Még ez sem volt végzetes. Visszafordíthatatlan tragédiát jelentett azonban az egység szempontjából a 4. keresztes hadjárat, amelynek során a velenceiek, III Ince pápa akarata ellenére, Jeruzsálem helyett Konstantinápolyba mentek, először azért, mert a letett császár fia segítségül hívta őket. De mert nem fizették meg őket a segítségért, ott maradtak, elfoglalták és kifosztották a várost, és Flandriai Balduint tették meg császárnak. Ez a konstantinápolyi latin császárság (1204-1261). Ez jelentette a végzetes lépést a szakadásban, mert a skizma emocionálisan is teljes lett. A város kifosztása és a latin vallási imperializmus (latin pátriárkát ültetnek a pátriárkai székbe, bevezetik a latin

rítust, és érvényesítik a római primátust) minden népréteggel meggyűlöltette a nyugatiakat. A latin császárság megszűnése után kezdődtek az újraegyesítési kísérletek, melyekben több motívum is szerepet játszik: a vallási egység őszinte óhaja; Bizánc kiszolgáltatott külpolitikai helyzete, melyben csak a keresztény Nyugattól várhatott segítséget a török ellen; a pápaság érdeke, hogy saját helyzetét erősítse az egyházon belül. A különböző indítóokok magyarázzák, hogy a kísérletek miért nem állandóak; a másik nagy nehézség a pszichés akadály volt, az „egyszerű hívek” lelkében lévő bizalmatlanság, akik nem követték a császári egyesítési politikát. Irodalom Bréhier, Louis, Bizánc tündöklése és hanyatlása 1-2. Bp 19992 Farkas Zoltán, „Az 1054-es egyházszakadás bizánci háttere” Vigilia 65 (2000) Hadzisz, D.- Kapitánffy I : (szerk), A bizánci irodalom kistükre, Európa, Bp 1974 Ostrogorsky,

Georg, A bizánci állam története. Osiris, Bp 2001 Schreiner, Peter, Bizánc. Bp 2002 67 18. A kereszténység reformja – Cluny 18. A kereszténység reformja – Cluny A 10. században több szerzetesi reformmozgalom kívánta megújítani a monasztikus életet, amely az egyház élet egészével együtt, megszenvedte a Karoling Birodalom felbomlását: sok kolostor került egy-egy család birtokába, vagy kapott saját érdekeit szem előtt tartó laikus apátot. A több szerzetesi reformmozgalom között Cluny lett a leghíresebb és tett szert a legnagyobb befolyásra. 18.1 Cluny alapítása és felemelkedése Jámbor Vilmos Aquitánia hercege és Mâcon grófja 909. szeptember 11-én alapította meg a Cluny monostort Burgundiában. Vilmos alapítólevelében ez olvasható: „Mindezeket Péter és Pál apostoloknak adom, azzal a feltétellel, hogy szabályos monostor épüljön Clunyben Péter és Pál apostolok tiszteletére, és ott olyan szerzetesek gyűljenek

össze, akik Szent Benedek Regulája szerint élnek, mindörökre birtokolva és kormányozva a nekik adott dolgokat úgy, hogy ez a ház az imádság igazi tartózkodóhelye legyen. A szerzetesek legyenek az apostolok és a római pápa oltalma alatt.[] Úgy tetszett nekünk, hogy mától fogva a mondott szerzetesek ne legyenek alávetve egyetlen földi hatalom igájának sem, sem a miénknek, sem rokonainkénak, sem a királyi felségének: egyetlen világi fejedelem, gróf, püspök, de még a római pápa se támadja meg Isten szolgáinak javait, ne vegyen el belőle és ne kisebbítse.” Azaz, az apátság teljeskörű autonómiát kapott. A szabad apátválasztás joga is ezt segítette elő. Az apátság az apostolok és az apostoli szentszék védelme alá került Odó, Cluny második apátja (926-942) elnyerte XI. János pápától 931-ben a római exemptiót, amely felhatalmazta őket, hogy felvehetik más monostorok szerzeteseit, illetve megreformálhatnak más

monostorokat. Így ebből az alapításból a 11 század végére lelki nagyhatalom lett, mert Cluny egy monasztikus birodalom fejévé vált: a sok száz tőle függő apátsággal létrejött a későbbi szerzetesrendekhez hasonló szervezet. Odó apát személyesen reformált meg több esetben kolostorok, gyakran a világi hatalom kérésére. A minden külső hatalomtól való függetlenedést egy újabb, 1024-es pápai exemptió tette teljessé, amely nemcsak Cluny-nek, hanem az összes tőle függő szerzetesnek szólt: a római szék közvetlen hatalma alá helyezte Cluny-t, a tőle függőket meg Cluny alá. Odiló apát alatt (994-1049) lett Cluny az a modell, amelyet mindenki utánozni akart. Apátságának végére már 70 kolostor tartozott a kolostorszövetségbe. Odiló apát alatt vezetik be a halottakról való november 2-i megemlékezést (halottak napja), amely onnan gyorsan elterjedt az egész kereszténységben. Hugó apát alatt (1049-1109) érte el Cluny

hatalmának és társadalmi megbecsültségének csúcsát. Ekkor összesen 1184 kolostor tartozott hozzá, a kereszténység peremterületeiről is Cluny-ben ekkor 300 szerzetes élt. Rengeteg kolostor vette át a cluny-i obszervanciát, szerzetesi szokásokat anélkül, hogy Cluny joghatósága alá tartozzanak. Az új alapítások, amelyeket cluny-i szerzetesek alapítottak, közvetlenül függtek az anyakolostortól; a cluny-i apát nevezte ki ezen kolostorok elöljáróit. Sokszor a függő kolostoroktól is függtek más, általuk alapított kolostorok. Németországban pl Hirsau apátsága lett a cluny-i szellem központja, bár jogi függés nélkül. Ez a szervezet nem volt még központosított rend: úgy fogták fel, hogy a cluny-i apát minden szerzetesnek az atyja, ezért a novíciusok mindig Clunyben tettek fogadalmat. Lassan ez a függés némi hűbéri színezetet vett fel; a fiókapátságok évente censust fizettek Clunynek. Hugó apát grandiózus terve volt Cluny

III templomának felépítése, melynek főoltárát 1095ben szentelte fel II. Orbán pápa (korábban cluny-i prior); Cluny III a nyugati kereszténység legnagyobb temploma lett (1130-ban lett kész). Petrus Venerabilis apát (1122-1156) már a reformok embere volt, szigorítani is kívánt a szokásokon. Ő hívta össze az első káptalant 1132-ben, első lépésként a kollegialitás felé az 68 18. A kereszténység reformja – Cluny ecclesia Cluniacensisben, amely teljesen autonóm volt, egyház önmagában, mintegy a gregoriánus reform megtestesítője. Ekkorra már sokan vádolták Cluny-t túlzott luxussal és uraskodással, s feltűntek a színen a komoly konkurenciát képező ciszterciek, akik többek között azzal vádolták Cluny-t, amitől az kezdetben szabadulni akart: hogy túlzottan is a hűbéri rendszer foglya lett. Raoul Glaber így ír Cluny-ről: »Ez a szabályzat majdnem teljesen elavult lett, de Isten kegyelméből a bölcsesség otthonában új

lendületet vett, számos ágat hajtott a Cluny néven jól ismert monostorokban. [] Eredetileg a beaumi monostor priorja, Berno építtette, az igen jámbor Vilmos, Aquitánia hercegének rendelkezése szerint a maconi tartományban a kis Grosne folyócska mellett. A monostor mindössze 5 mansus földet kapott, és mint mondják 12 szerzetes gyűlt ide. Ez a kivételes vetés megsokszorozódott s az Úr katonáinak családja betöltötte a föld nagy részét. Állandó gondjuk Isten szolgálata mellett az igazságosság és a könyörületesség gyakorlása, így megérdemlik, hogy minden jóval elhalmozzák őket, annál is inkább, mivel a jövendő számára is méltán követendő példát nyújtanak. Berno után az apátság vezetését az igen bölcs Odo töltötte be. Ennek a hittel teli embernek, aki korábban a tours-i Szent Márton egyházát vezette, valóban csodálatos volt a szentsége, erkölcse, egész életvitele. A szabályzat terjesztésében akkora lelkesedést

fejtett ki, hogy Beneventumtól az óceánig a legjelentősebb monostorok Itáliában és Galliában tekintélye alá helyezték magukat. Halála után Aymard követte, egyszerű lélek, bár nem lett oly híres, de nem kevésbé volt a szabályok tisztaságának éber őre. Utána a szent és tiszteletre méltó Maiolust választották, aki maga jelölte utódjául a szerzetesek irányítására Odilót, Berno óta ő lett az 5. clunyi apát A különböző országok kolostoraiba gyakran kértek szerzeteseket a monostortól, akik ott mint elöljárók ezer módon szolgálták és képviselték az Úr ügyeit.« 18.2 Cluny szellemisége Cluny célja kezdetben a benedeki regula helyreállítása volt. (Ezt a célt egyébként más monostorok is kitűzték, pl. a gorze-i apátság Lotharingiában, amely a német kolostorok megújítója lett.) Odó apát alkotta meg a cluny-i ideál sok jellegzetességét Új módon fogalmazta meg a szerzetesi élet teológiáját: az egyetlen biztos út

az üdvösséghez a megtérés és a szerzetessé levés. Ha a szerzetes lemondott a világról és hűséges volt a hivatásához, akkor már a paradicsomban élt. A csend a kolostorban már az Isten örök csendjében való részvétel; a szerzetes a szüntelen ima által egyesülhet Istennel. Annak a vonzerőnek, amelyet Cluny gyakorolt kora társadalmára, a szívében az a meggyőződés állt, hogy a megújult bencés élet a keresztény hivatás egyedüli hiteles beteljesülése. Ezért ebben az eszményben valamilyen módon mindenki részesülni kívánt, hogy elégtételt adjon bűneiért, és biztosítsa üdvösségét akkor is, ha saját maga nem is tudott szerzetes lenni. Ennek a részvételnek egy új formája volt a konfraternitás. Eredetileg két monostor között létezett ilyen, és azt jelentette, hogy imádkoznak egymásért és megemlékeznek egymás halottairól. Ez nyitott volt világiak előtt is, akik tömegesen akartak ilyen spirituális kapcsolatba lépni

Cluny-vel. Halálukkor a közösség értük is elimádkozta a halotti zsolozsmát; neveiket pedig az ún. Liber Vitae-be írták, amelyet mise közben a főoltárra helyeztek A jótevőket leginkább az állandó ima hatotta meg. Cluny-ben ez addig nem látott tökélyre fejlődött. Az opus Dei végzésének mintája az Aniane-i Benedek-féle reform volt, ehhez tettek még hozzá. Mindezt a consuetudines cluniacenses (cluny-i szokások) szabályozták Így a 69 18. A kereszténység reformja – Cluny liturgia végzése lett a szerzetesek fő feladata, amely minden más tevékenységet kiszorított. Ünnepnapokon a zsolozsma gyakran nyolc órát is igénybe vett (Damiáni Szent Péter egy levelében arról panaszkodott, hogy vasárnap fél óra sem volt arra, hogy beszéljen a szerzetesekkel, mert az ima állandóan tartott.) Eleve szokás volt a halotti zsolozsma naponkénti elimádkozása. Cluny-ben két konventmisét tartottak naponta, ehhez még speciális zsoltárokat

adtak hozzá a jótevőkért. Bizonyos liturgikus időkben hosszabb olvasmányokat vezettek be: a nagyböjt előtti két hétben a matutinumban minden nap elénekelték a Teremtés és Kivonulás könyveit. A szokáskönyvek precízen leírták az oltárokhoz vezetett körmenetek szabályait, kereszttel, tömjénnel, gyertyákkal és a szentek ereklyéivel. A hatalmas templom, a díszítés, az értékes liturgikus tárgyak, a liturgia szépsége és kidolgozottsága nem volt öncélú: Isten dicsőségét szolgálta, a kortársak számára pedig mindez a mennyei dicsőség előízének és szimbólumának tűnt. Irodalom Csóka J. Lajos, Szent Benedek fiainak világtörténete különös tekintettel Magyarországra, I-II, Ecclesia, Bp. 1970 Schmitz, Philibert, A bencések civilizációs tevékenysége a kezdetektől a 12. századig, Bencés kiadó, Pannonhalma 2005. 70 19. A gregoriánus reform és az invesztitúraharc 19. A gregoriánus reform és az invesztitúraharc A

gregoriánus reform, (amely a nevét VII. Szent Gergely pápáról kapta) mélyreható és egyedülálló módon nyomta rá bélyegét az egész nyugati egyházra. Lelki és erkölcsi megújulást jelentett, a papság reformját, a pápai primátus megerősödését. Sokan gondolták úgy, hogy az egyháznak el kell távolodnia a feudális rendszertől, amelynek részese volt, mert az egyház kellő szabadsága hiányzik: ez volt a libertas ecclesiae (az egyház szabadsága) eszméje. Cluny hasonló programmal lépett fel, de aztán saját maga is kiépített egy birodalmat, amely mélyen befolyásolta a gazdaságot és a társadalmat, azaz túlságosan is a feudális szisztéma része lett. Sokáig vitatott kérdés volt a cluny reform és a gregoriánus reform viszonya. Következik-e utóbbi az előbbiből? A cluny reform inkább előkészítette a terepet, megteremtette a szellemi-lelki légkört – több más reformmozgalommal együtt – a gregoriánus reformhoz. A pápaság és

Cluny természetes szövetségesei is voltak egymásnak bizonyos szempontból, hiszen utóbbi a függetlenségét a pápai védelemnek köszönhette; de sokat köszönhettek világi uralkodóknak is, ez magyarázza, hogy az invesztitúra-harcban óvatosak voltak, és VII. Gergely igényeit radikálisnak tartották Hugó apát ráadásul IV Henrik keresztapja volt, így ő próbált kettejük közt közvetíteni. A reformmozgalom eredendően a monasztikus világból jött, de laikusok is csatlakoztak hozzá: ilyen laikus mozgalom volt pl. az ún pataria Milánóban, melyet a pápaság is támogatott. A pataria klerikus és laikus részvételű vallási és politikai-szociális mozgalom volt, a 11. század közepétől A benne résztvevők – általában a vagyontalanok – harcoltak a papi konkubinátus és a simónia ellen; és visszautasították, illetve érvénytelennek tartották a szentségeket, ha ilyen pap szolgáltatta ki. A reformba a 11 század közepén a pápaság is

bekapcsolódott, IX. Leó volt az első kifejezetten reformpápa (1049-1054) 19.1 A reformpápaság II. Miklós rövid pápasága (1058-1061) ellenére több szempontból jelentős Ő volt az első pápa, akiről tudjuk, hogy megválasztása után megkoronázták (a pápaság ezzel magáévá tette a császári-királyi szimbolika egy újabb elemét). Ő hívta össze a lateráni zsinatot 1059-ben, amely új módon szabályozta a pápaválasztás módját. Ezek szerint, a választásnak, amely egyedül a bíborosi kollégiumra tartozik, szabadnak kell lennie, tiszteletben kell persze tartani a császárt, az ő óhaját is meg kell hallgatni. A választásra Rómán kívül is van lehetőség A pápaválasztás szabályozása 1059-ből: »[] elődeinknek és más szent Atyáknak tekintélyére támaszkodva elhatározzuk és elrendeljük: 3. Hogy emez egyetemes római egyház főpapjának elhunytával mindenekelőtt a bíboros püspökök tárgyalják meg igen szorgos megfontolással az

ügyeket, vegyék maguk mellé a bíboros klerikusokat, majd végül az egyéb papság és a nép is járuljon hozzá az új választáshoz. 4. Hogy pedig a kalmárkodás betegsége semmiféle módon ne üthesse fel a fejét, a pápaválasztásban az egyházi férfiak legyenek az irányítók, és a többiek őket kövessék. Ezt a választási rendet valóban helyesnek és törvényesnek kell tekinteni, ha a különféle atyák által adott szabályokra, valamint tetteikre gondolunk és boldog elődünk, Leó szentenciáját emlékezetükbe idézzük: „Semmiféle ok nincs rá – mondja –, hogy püspöknek tekintsék azokat, akiket nem a klerikusok választottak, nem a nép kérelmezett és a tartománybeli püspökök a metropolita intézkedésére föl nem 71 19. A gregoriánus reform és az invesztitúraharc szenteltek.” Miután pedig ez az apostoli szék a földkerekségen minden egyház előtt áll és ezért maga fölött metropolitát nem ismerhet, ezért a püspök

bíborosok kétségkívül a metropolita helyett járnak el, amikor ti. a megválasztott főpapot az apostoli méltóság magaslatára emelik. 5 A választás pedig ennek az egyháznak (ti Rómának) a kebeléből történjék, ha alkalmasat találnak, ha pedig ebben nem találnak, máshonnét vegyenek. 6 (E tekintetben) szem előtt tartottuk a kedvelt fiunknak, Henriknek kijáró tiszteletet és hódolatot, aki jelenleg király, a jövőben pedig, ha Isten engedi, császár lesz, kinek az erre vonatkozó jogot átengedtük, miként azon utódainak is, akik ezt az apostoli széktől személyesen elnyerik. 7. Ha pedig az elvetemült és gonosz emberek aljassága oly nagy lenne, hogy tiszta, őszinte és meg nem vásárolt választás e Városban már nem lehetne, a püspök bíborosok az istenfélő klerikusokkal és katolikus laikusokkal, még ha kevesen vannak is, felhatalmazást nyernek arra, hogy ott válasszák meg az apostoli szék főpapját, ahol legmegfelelőbbnek tartják.«

Ezzel megszületett hivatalosan is a bíborosi kollégium, mint egyházkormányzati szerv, amelyet bizánci mintára consistoriumnak hívtak. A bíborosi testület, mint tanácsadó szerv, már korábban is létezett egyébként, de tagjai most lassan szerepet kaptak a római kúriában, és ők lettek a reformpápaság segítői. IX Leó pápa kezdte el bizalmi embereit bíborossá kinevezni (Humbertus de Silva Candida, Petrus Damiani). Így lett lassan a bíborosi kollégium a pápával együtt a kereszténység fő kormányzati szerve. A 6. századtól kezdve kimutatható a kardinálisok léte Rómában 7 kardinális püspök volt, ezek a Róma környéki székhelyek püspökei voltak, és a liturgikus szolgálatot látták el a Lateránban. Ezen kívül volt 28 pap-bíboros, akik a falakon belüli 28 (tituláris) templom élén álltak, (más vélemény szerint a 4 patriarkális bazilikában láttak el liturgikus szolgálatot) és felváltva miséztek a Lateráni Bazilikában.

Továbbá volt 18 diakónus bíboros, akik az ún. diakónusi templomok papjai voltak, és eredetileg társadalmi funkcióik voltak (zarándokok ellátása pl.) Ez a testület lett lassan a pápa tanácsadó testülete, továbbá kormányzati funkcióik is voltak. Több vélemény is van arra vonatkozóan, hogy honnan ered maga a cardinalis kifejezés; az egyik szerint azokra a klerikusokra használták, akik nem abban az egyházban teljesítettek szolgálatot, amelynek a címére fel voltak szentelve, hanem máshol, ahová inkardinálva voltak. Az 1059-es zsinat egyúttal megtiltotta a laikus invesztitúrát is, valamint, hogy a laikusok az ágyas papok által végzett szertartásokon részt vegyenek. Ez szintén forradalmi kezdeményezés volt, hiszen a társadalom addigi hagyományos rendjét teljesen felforgatta. A laikus sztrájk pedig a társadalom azon felső rétegét támadta, akik egyházi javadalmakat adományoztak. Ezzel a pápaság az itáliai városi tömegek mellé

állt, s így talált egymásra a pápaság és a pataria-mozgalom. II Sándor pápa Szent Péter zászlaját küldte a mozgalom vezetőjének, Erlembaldusnak. II. Miklós uralkodásának egy másik fontos eseménye a normannokkal kötött szövetség (ld. 1722 II szakasz (800-1200): a kölcsönös elhidegülés felé Valószínűleg a későbbi VII Gergely pápának volt köszönhető a pápai politika ilyen fordulata. 1059-ben a pápa a római egyház hűbéreseivé tette Guiscard Róbertet, és Aversai Richárdot. Az 1070-es években a normannok kiszorították a maradék bizánci seregeket is Dél-Itáliából, az arabokat pedig Szicíliából, amely területek így szintén a pápai érdekszféra részei lettek. Hódító Vilmos is megkapta Szent Péter zászlaját Anglia meghódításához, és Pedro aragóniai király is a pápaság hűbérese lett. A pápaság tehát komoly szövetségesekre számíthatott egész Európában 72 19. A gregoriánus reform és az

invesztitúraharc A pápai politika irányítója ezekben az években soana-i Hildebrand fődiakónus volt (1020k.-1073-1085), akit Sándor pápa halála után közfelkiáltással választottak pápává A VII Gergely nevet vette fel. Múltjáról nem tudunk túl sokat, egyesek szerint szerzetes volt a S Maria in Aventino kolostorban és Clunyhez is volt köze, mások szerint ez nem igaz. Humbertus bíboros halála után (1061) a reformpárt vezetője volt a kúriában. Megválasztása után rögtön átvette a hatalmat, bár ekkor még csak diakónus volt. Felszenteléséhez viszont megvárta Péter és Pál apostolok ünnepét (ennyire fontos volt számára az apostolokkal, főként a Szent Péterrel való azonosulás). Gergely egyike azoknak a történelmi személyiségeknek, akik eltörölhetetlen jegyet hagytak nemcsak a pápaságon, hanem az európai történelmen is. 19.2 A gregoriánus reform VII. Gergely pápa programja a pápai hatalom teljes szupremáciájának

megvalósítása volt. Azt akarta, hogy a császári hatalommal szemben a pápaság legyen a kereszténység, a Christianitas vezetője. A gregoriánus reform képviselői szerint a világ kormányzására rendelt mindkét kardot (ld. Lk 22,38) a pápaság kapta: a lelki kard az ő kezében van, a világit pedig a császárra bízza, hogy ő forgassa az egyház érdekében. Azaz a pápaság jogot formált a világi hatalom feletti rendelkezésre, és magának tulajdonította az államok politikai ügyeibe való beleszólás jogát is. Gergely pápa programját a Dictatus papae foglalja össze: ez a pápai autoritásra vonatkozó határozatok gyűjteménye, s amelyekhez eredetileg valószínűleg kánonjogi citátumok csatlakoztak. Ez kirobbantotta a sacerdotium (papi/lelki hatalom) és az imperium (világi hatalom/császárság) harcát, amelynek egy aspektusa az invesztitúraharc. Maga az invesztitúra, a beiktatás, nyilvános és szimbolikus aktus volt, amelyben valaki valamilyen

szimbólum (pásztorbot, jogar) átadásával egy tisztséget, funkciót bíz rá valakire. A Dictatus Papae teljes szövege a következő: »1. Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr 2 Egyedül a római pápát mondják joggal egyetemesnek. 3 Püspököket egyedül ő tehet le és helyezhet székükbe vissza. 4 Követe a zsinaton minden püspököt megelőz, mégha ő maga alacsonyabb rendű is; ugyancsak a püspökök elmozdítására ítéletet is hozhat. 5 A pápa távollevőket is letételre ítélhet. 6 Az általa kiátkozottakkal egyebek közt még ugyanabban a házban sem tartózkodhatunk. 7 Egyedül neki szabad a korszükségletnek megfelelően új törvényeket hozni, új püspökségeket alapítani, káptalant apátsággá alakítani, és fordítva, gazdag püspökségeket feloszlatni és szegényeket egyesíteni. 8 Egyedül ő használhat császári jelvényeket 9 Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni. 10 Egyedül az ő nevét

említik az egyházakban. 11 Az egész világon csak őt illeti meg a pápa név 12 Jogában áll császárokat letenni. 13 Jogában áll, ha a szükség úgy kívánja, püspököket az egyik püspöki székből a másikba áthelyezni. 14 Bármely egyház klerikusát tetszése szerint felszentelheti egy másik részére. 15 Az, akit a pápa szentelt fel, bármelyik egyház elöljárója lehet, és nem bízható rá alacsonyabb tisztség; azt, akit a pápa szentelt fel, más püspök magasabb rendre nem szentelheti fel. 16 Rendelete nélkül nem lehet egyetemes zsinatot összehívni. 17 Tekintélyének támogatása nélkül semmiféle capitulum és semmiféle könyv nem tekinthető kánoninak. 18 Ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat. 19 Senki fölötte nem ítélkezhetik. 20 Senki ne merészeljen az apostoli székhez fellebbezőt elítélni. 21 Minden egyház fontosabb ügyét eléje kell terjeszteni 22 A római egyház még soha

nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz. 23 A római pápa, ha a kánonoknak megfelelően választották, Szent Péter érdemeire való 73 19. A gregoriánus reform és az invesztitúraharc tekintettel kétségkívül szent lesz, mint ezt Szent Ennodius paviai püspök bizonyítja, kivel ebben sok szent atya egyetért és amint Szent Symmachus pápa dekrétumaiban található. 24 Az ő parancsára és felhatalmazásával az alacsonyabb rendűek is vádat emelhetnek. 25 Püspököket zsinat egybehívása nélkül is letehet vagy visszahelyezhet 26. Nem tekinthető katolikusnak az, aki a római egyházzal nincs egységben 27 A gonoszoknak tett hűségeskütől az alattvalókat feloldozhatja.« A simónia és a nikolaitizmus elleni harcot már korábbi pápák elkezdték, hiszen aki tekintélyt gyakorol, annak az élete tiszta kellett, hogy legyen. 19.3 VII Gergely pápasága Gergely pápa programja több ponton szakítást jelentett bevett

hagyományokkal, így sokak számára túl radikális volt (gyakran még a reformpártiak számára is). De a pápa saját szavai szerint, „Az Úr nem azt mondta, »Én vagyok a szokás«, hanem azt »Én vagyok az igazság«”. Személyisége egyáltalán nem hajlott a kompromisszumra: a kortárs Damiani Szent Péter „szent sátánnak” nevezte, akinek szava ostoroz, mint az éles északi szél. De sokan valóban a lelki és világi hatalom összefonódásában látták a bajok okát. Gergely pápaságának kezdetén segítséget várt IV. Henrik német királytól (1056-1106), aki viszont a birodalmi teológia légkörében nevelkedett, és annak szellemében magát rex et sacerdosnak (királynak és papnak), s mint ilyen, a pápa felett állónak tartotta. Az összeütközés így elkerülhetetlen volt. A pápa álma az egyetlen keresztény birodalom volt, melynek vezetője a pápa, és nem a császár, hiszen a papi-lelki hatalom felülmúlja a világit. Ez törést jelentett

a múlttal (főként a német egyházi szisztéma szempontjából), és veszélyeket is rejtett magában: az egyház legjobb erői ezután egyre jobban arra összpontosulnak, hogy ezt a hatalmat – sokszor evilág eszközeivel – fenntartsák. Gergely egyik első lépése az volt, hogy 1074-ben felújította a cölibátus kötelezettségét célzó törvényeket. Ez különösen Németországban nagy ellenállást váltott ki az érdekeltek körében, mert teljesen újdonságnak számított, és mert sokak véleménye szerint a klerikusokat így kvázi szerzetessé tette. Az 1075-ös böjti zsinaton pedig felújította a laikus invesztitúra tilalmát, ami különösen a német egyházi rendszert alapjaiban veszélyeztette. IV Henrik nem vette figyelembe a pápai rendelkezéseket, és Itáliában továbbra is kinevezte a püspököket. Milánóban éppen a második jelöltjét nevezte ki a patarinusok jelöltjével szemben. Ezért 1075ben ultimátumot kapott a pápától, aki

szemére vetette, hogy Henrik figyelmen kívül hagyta a kánoni rendelkezéseket, és megfenyegette, hogy az Úrtól elvetett Saul sorsára fog jutni, ha így folytatja. IV. Henrik a wormsi birodalmi gyűlésen válaszolt a kihívásra 1076-ban A német klérus nagy része mellé állt. A gyűlés megvádolta a pápát, hogy nem kánoni úton lett pápa, és felszólította a hamis szerzetest, Hildebrandot, hogy szálljon le az apostoli székről. IV. Henrik a következő levelet intézte VII Gergelyhez 1076-ban a wormsi birodalmi gyűlés után: »Henrik, Isten kegyelméből király, Hildebrandnak. Minthogy mind ez ideig Tőled azt vártam, amit egy atyától szokás, és Neked híveinknek nagy méltatlankodására mindenben engedelmeskedtem, Tőled olyan viszonzást kaptam, aminő csak olyan valakitől telhet ki, aki életünknek és országunknak legveszedelmesebb ellensége. Ugyanis, amikor mindenekelőtt azt az örökölt méltóságot, amely engem ama (ti. pápai) széktől

megillet, gőgös merészséggel elragadtad, azon még messze túlmentél és Itália királyságát is a leggondosabb mesterkedéssel elidegeníteni próbáltad. De még 74 19. A gregoriánus reform és az invesztitúraharc ezzel sem elégedtél meg, hanem a főtisztelendő püspökökre sem féltél kezet emelni, akik velünk, mint legkedvesebb tagjaink egyek, és őket, mint ők maguk mondják, gőgös jogtiprással, az isteni és emberi jog keserű bántalmazásával zaklattad. Mikor én mindezt türelmesen elnéztem, Te ezt nem türelemnek, hanem gyávaságnak vetted és maga a fő ellen merészeltél támadni. Azt üzented, mint magad is tudod, hogy – a Te szavaiddal – vagy Te fogsz meghalni, vagy életemet és országomat elveszed. Ezt a hallatlan konokságot én nem szavakkal, hanem inkább tettel akartam megtörni, tehát az ország minden előkelőjének kérelmére általános gyűlést hívtam egybe. Itt mindazt, amit eddig félelemből vagy tiszteletből

elhallgattak, most nyilvánosságra hozták. Igaz állításaik alapján, melyeket leveleikből Te is meg fogsz tudni, nyilvánvaló lett, hogy Te az apostoli széken semmiképpen nem maradhatsz. Mivel véleményük igaznak és helyeselhetőnek látszott Isten és az emberek előtt, én magam is csatlakozom hozzá és a pápasághoz való eddig élvezett jogodat Tőled megtagadom és megparancsolom, hogy távozzál ama városból, melynek patríciussága Isten adományából és a rómaiak esküvel támogatott hozzájárulása alapján engem illet.« Válaszul a pápa 1076-ban kiközösítette Henriket, letette királyi funkcióiból, és alattvalóit feloldozta a hűségeskü alól. Ma már nehéz az események drámaiságát megérteni, de azelőtt soha királyt formálisan ki nem közösített a pápa, és mindez csak kb. 30 évvel azután történt, hogy III. Henrik számos pápát letett Az excommunicatio tehát hallatlan és forradalmi tett volt, ami a német király

tekintélyét alapjaiban megingatta. A kiközösítő bulla 1076-ból: »Szent Péter, apostolok fejedelme, hajtsd hozzám, kérlek, kegyesen füledet és hallgasd meg szolgádat, akit gyermekségétől tápláltál és mind e mai napig a gonoszok kezétől megszabadítottál, akik engem az irántad való hűségért gyűlöltek és gyűlölnek. [] a Te kegyelmedben és nem az én cselekedeteimben bízva hiszem azt, hogy tetszett Neked és fog is tetszeni, hogy a különlegesen rád bízott keresztény nép Te helyetted nekem engedelmeskedjék, mert különösképpen énreám van bízva, és hiszem, hogy nekem a Te kegyelmed révén van hatalmam Istentől kötni és oldani égben és földön. E bizalomtól megerősítve, a Te egyházad becsületéért és védelmében, a mindenható Atya és Fiú és Szentlélekisten részéről is a Te hatalmaddal és tekintélyeddel Henrik királynak, Henrik császár fiának, aki hallatlan gőggel támadt a Te egyházad ellen, Németország és

egész Itália kormányzását megtiltom, hogy bárki is neki mint királynak szolgáljon. Méltó ugyanis, hogy az, aki egyházad tisztességét csökkenteni akarja, maga is veszítse el tisztét, amelyről azt hiszi, hogy az övé. És mivel keresztény létére nem akar engedelmeskedni, sem az elhagyott Istenhez vissza nem tér, kiközösítettekkel tart, sok gonoszságot cselekszik, és az én intelmeimet, melyeket üdvössége érdekében hozzá intéztem, Te vagy rá a tanú, megveti, és az egyháztól, minthogy abban szakadást akar előidézni, saját magát különválasztotta, őt a Te helyettesedként anathema (átok) bilincsével kötözöm meg, hogy tudják meg a népek és bizonyítsák, hogy Te vagy Péter, és az élő Isten erre a kőszálra építette fia egyházát, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.« Henriket a kiközösítés hatására gyorsan elhagyta követőinek nagy része (a német püspökök is), a német fejedelmek pedig ultimátumot intéztek a

királyhoz: ha egy éven belül a pápa nem oldja fel a kiközösítés alól, akkor új királyt választanak. Ezután következett a híres Canossajárás: Henrik 1076-77 telén átkelt az Alpokon, miközben Gergely pápa is elindult Észak felé, 75 19. A gregoriánus reform és az invesztitúraharc Németországba, egy újabb birodalmi gyűlésre. Henrik Canossában, Matild toscanai őrgrófnő kastélyában találta meg a pápát. Miután Henrik három napig vezeklőruhában kért bebocsátást a falak előtt, a pápa 1077. január 28-án feloldozta a kiközösítés alól és megáldoztatta, Matild, és Henrik keresztapja, Hugó cluny apát közbenjárására. Közben a német fejedelmek már ellenkirályt választottak Sváb Rudolf személyében, ezzel kitört a polgárháború Németországban. Gergely és Henrik viszonya nem lett jobb, Henrik azt követelte a pápától, hogy közösítse ki Rudolfot, különben ellenpápát állít. Erre Gergely 1080ban újra

kiközösítette és végleg letette Henriket Ezzel a szakítás teljes lett Henrik háromszor foglalta el Rómát, III. Kelemen személyében pedig valóban ellenpápát állított, aki császárrá is koronázta őt. Végül a normannok szabadították ki Gergelyt, aki az Angyalvárba menekült, de annyira elpusztították Rómát, hogy a rómaiak haragja a pápa ellen fordult, akinek menekülnie kellett. Száműzetésben halt meg Salernoban 1085-ben „Dilexi iustitiam, odivi iniquitatem, propterea morior in exilio” („szerettem az igazságot, gyűlöltem a gonoszságot, ezért halok meg száműzetésben)”– voltak állítólag utolsó szavai. Bár ekkor úgy tűnt, hogy ő a vesztes, hosszabb távon mindenképp a pápaság lett a győztes. Már egy évtizeddel halála után a pápaság a nyugat vezére az első keresztes hadjárat idején (amit már maga Gergely is tervbe vett), III. Ince pedig teljesen megvalósította Gergely programját Gergely pápa tevékenysége nem

merült ki a IV. Henrikkel folytatott harcban Az egész egyház felett gyakorolni akarta jogait. Így pl jogot formált az evilági felsőség igényére Magyarországgal szemben is. Két jogcímen tette ezt: egyrészt mert szerinte István Magyarországot felajánlotta Szent Péternek, másrészt pedig III. Henrik 1044-ben a ménfői csatában Magyarországot Szent Péter tiszteletére hódította meg. A későbbiekben Magyarország „hűbéri” viszonya a Szentszékhez a pápák részéről nagy időközönként hangoztatott igények elméleti emlegetésén túl alig jelentett gyakorlati tényeket (VIII. Bonifác pápa pl. bele kart szólni az árpád-ház kihalása után a trónutódlásba) 19.4 A gregoriánus reform eredményei „A gregoriánus reform elsősorban a klérus reformja volt, amely a múltban megszokottnál erőteljesebben hangsúlyozta a pap szerepét az üdvözülésben, és az Egyházból sajátosan «klerikális» társaságot hozott létre, amely néha odáig

jutott, hogy a klérus által definiálta önmagát, kizárva többi tagjait. A gregoriánus reform a tekintély reformja is volt, amely megerősítette a központi hatalom tevékenységét és jogait egy olyan egyházban, amely egyre inkább » római egyháznak« tűnt”. (E Delaruelle) Összegezve a gregoriánus reformnak az egyházra gyakorolt hatását, szellemében a főpapokat kánoni választás útján kellett kijelölni (a választás joga a székeskáptalané volt). A megszokott feudális gyakorlatban a simónia bevett szokás volt, hiszen az egyházi tisztségeket a világiakhoz hasonlóan adták-vették. 1095-ben minden klerikus számára tilos lett, hogy hűségesküt tegyen egy laikusnak. Az, hogy az egyház teljesen megszerezte az egyházi javakat, azt eredményezte, hogy az evilági és a lelki szféra elkülönültek. A klérus függetlenebb lett, és kikerült a laikus társadalomból, amibe bele volt gyökerezve. Ezen egyházmodell szerint, a szerzetesek és a

klérus – a spirituales – foglalkozik a lelkiekkel, a carnales – a testiek – pedig evilág dolgaival. Programadó idézet a gregoriánus reform egyik főszerepelőjétől, Humbertus de Silva Candida bíborostól: „A laikusok csak saját dolgaikról gondoskodjanak és azokat rendezzék, tudniillik a világi dolgokat, a klerikusok is saját dolgaikat, azaz az egyháziakat.” A világi és lelki szféra elkülönülését elősegítette a klérus reformja, amelynek mintája a szerzetesi ideál volt (közös élet, cölibátus) lett. A klérus így még jobban eltávolodott a laikusoktól. Végül pedig a pápaság jelentősége a kereszténységen belül addig soha nem látott mértékben és módon megnövekedett. Az új monasztikus rendek elterjedése, melyek nem 76 19. A gregoriánus reform és az invesztitúraharc voltak részei a feudális szisztémának, mint a bencések, megmutatja a gregoriánus reform által létrehozott új szellem sikerét. 19.5 Az

invesztitúraharc további eseményei Németországban A küzdelem a két főszereplő, VII. Gergely és IV Henrik halála után is folytatódott, hiszen egyház és állam viszonyának problémáját nem lehetett ilyen gyorsan megoldani. II. Paschalis (1099-1118) olyan megegyezést kötött V Henrik császárral, (ez lett volna az ún. sutri konkordátum 1111-ben), amelynek értelmében a császár lemondott volna az invesztitúráról, a püspökök és apátok pedig összes feudális kiváltságaikról, birtokaikról, gazdagságukról. Amikor azonban a pápa fel akarta olvasni az egyezmény szövegét, hatalmas felfordulás tört ki a Szent Péter-bazilikában, sem a világi, sem az egyházi előkelőségek nem tartották elfogadhatónak ezt a megegyezést, ami a teljes egyházi szisztémát gyökeresen felforgatta volna, a püspököket pedig teljesen szegénnyé tette volna. Ha ez megvalósult volna, az visszatérést jelentett volna az ókeresztény állapothoz. Végül 1122-ben

Németországra vonatkozóan megkötötték a wormsi konkordátumot. Eszerint a császár lemondott a gyűrűvel és pásztorbottal történő invesztitúráról, de megmaradt számára a jogarral való beiktatás, ami a világi jogok átadását szimbolizálta. A konkordátum elismerte a kánoni választójogot is, de megadta a királynak a jogot, hogy jelen legyen a választáson. Így lassan sikerült szétválasztani a javadalmat az egyházi hivataltól, a világit a lelkitől. A laikus invesztitúra ezzel véget ért Németországban A megegyezés azt mutatja, hogy mindenki elfogadta negyven év alatt a pápaság joghatósági és tanbeli primátusát. Majdnem száz évvel VII. Gergely és IV Henrik konfliktusa után a pápai és a császári trónt ismét két erős személyiség foglalta el: III. Sándor pápa (1159-1181) és I Frigyes császár (Barbarossa = Rőtszakállú, 1152-1190). Frigyes szakítva elődei politikájával elhatározta, hogy a pápasággal szemben kivívja

a császárság abszolút dominanciáját. Ez a törekvése közte és III. Sándor között teljes szakításhoz vezetett, a császár három ellenpápát is választatott a hozzá hű bíborosokkal. Ezzel párhuzamosan folyt a császár és az itáliai városok küzdelme A viszály akkor jutott nyugvópontra, amikor Frigyes 1176-ban Legnanónál súlyos vereséget szenvedett az itáliai városok szövetségétől, a Lombard Ligától, amelyet III. Sándor pápa hathatós támogatásban részesített. Így még ebben az évben megkötötték a velencei békét, amelyben a pápa és a császár a korábbi helyzetet visszaállítva a keresztény világ közös kormányzását tűzte ki célul. Ugyanerre az időszakra esik Becket Szent Tamás mártíriuma. Becket 1155-től volt Anglia kancellárja II. (Plantagenet) Henrik király bizalmi embereként Így természetesnek tűnt, hogy a király 1162-ben őt jelölte a canterbury-i érseki székbe, azt remélve, hogy segítségével

elérheti az egyházi birtokok megadóztatását. Az új pozíciójában azonban Becket szembekerült urával, méghozzá az egyház szabadságának védelmében (püspökválasztás, Rómával való kapcsolat, joghatóság), sőt személyes életvitelében is gyökeres változás állt be, amit már a kortársak is megtérésként értékeltek. Az elmérgesedő viszályt Henrik bizalmasai a király egy rosszul értelmezett megjegyzése alapján azzal akarták megoldani, hogy az érseket 1170. december 29-én a canterbury-i székesegyházban megölték. Három évvel később a libertas ecclesiae vértanújaként emelte oltárra őt III. Sándor pápa, mint az egyik első „kortárs” szentet. Kultusza gyorsan népszerű vált az egész egyházban Irodalom Pósán László, Németország a középkorban, Debrecen, 2003. Székely György, VII. Gergely, Akadémiai, Bp 1984 77 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században A

szerzetesi reformmozgalmak kovásza a 11-12. században az ősegyház életéhez való visszatérés eszméje volt. Az eredethez való visszatérés eszméje több új aszketikus mozgalmat indított útnak. Közös volt bennük, hogy mindegyikük elégedetlen volt a szerzetességnek azon modelljével, amelyet Cluny képviselt. Ezért egyre fontosabb lett a szegénység, illetve a külsőségek helyett a magányosabb, elmélyültebb élet. Minden reformer magányt, szegénységet, egyszerűséget keresett. Ennek megvalósításához három modell állt előttük a keresztény ókorból: 1) A remete-modell. Ez sosem vesztette el vonzerejét 2) Az apostoli élet modellje (vita apostolica), az ApCsel 2,41-5 leírása alapján. Ez különböző dolgokat jelenthetett, a lényeg az apostolok életstílusának utánzása volt. A monasztikusok a közös életet, közös imát hangsúlyozták belőle, illetve a magántulajdon hiányát. A 12 században viszont ez az eszme új szerzetesi

formációkat igazolt, amelyek az evangelizációt emelték ki az apostolok életéből. A 11 század végéig olyan vallási mozgalmak keletkeztek Itáliában és Franciaországban, amelyek ezt az ideált kívánták megvalósítani úgy, hogy a vándorprédikációval és a szegénységgel kombinálták. 3) Végül a benedeki regula is normatív maradt: továbbra is sokakra vonzást gyakorolt a visszatérés a Regula szigorú megtartásához. Szent Bernát pl így támadta a clunyeket: „Hogyan tartják meg a regulát, akik rókaprémet viselnek, akik az egészségeseket hússal és zsírral etetik, akik három vagy négy fogást megengednek naponta, akik nem végzik a kézi munkát, amit a regula előír?” 20.1 A remete-modell 20.11 A kamalduliak Szent Romuáld, Ravenna szülötte (†1027) alapította az első kifejezetten remete-rendet, a kamalduliakat. Romuáld először szülővárosában volt cluny-i bencés szerzetes a San Apollinare in Classe kolostorban. Az ottani élet

nem volt számára elég szigorú, ezért inkább remete lett. A sivatagi atyák élete inspirálta Némi vándorlás után Toscanában alapította meg Camaldoli monostorát 1022-ben, amely kombinálta a cönobita és remete életet. Lejjebb helyezkedett el a cönobita közösség, amely a benedeki regulát élte eléggé szigorúan, feljebb pedig a remete szerzetesek éltek. A kamalduli rend, mint általában a remeterendek, nem terjedt el túlzottan. Híres tagja volt a 11 században Petrus Damiani (Damiáni Szent Péter), Hildebrand diakónus barátja, 1057-től ostiai püspök-bíboros. Magyarországra a 17 században jöttek, övék volt a majki kolostor; II. József oszlatta fel őket 20.12 A regula és a sivatag Franciaországban több hasonló kísérletet találhatunk: különböző remetemozgalmak tűntek fel, néhányukból monasztikus rend is lett. Ezek közül a legfontosabb Arbrisseli Róbert mozgalma volt, aki a remete hivatást sikeres prédikáló misszióval kapcsolta

össze. Remeték csoportjainak volt a vezetője, klerikusok és laikusok is követték, sőt nők is szép számmal. Követői számára végül kolostort alapított Fontevrault-ban 1100 körül. Az ő személyisége azért is fontos, mert egyrészt sokban elővételezte a következő század mozgalmait, másrészt kortársaitól eltérően, pozitíve viszonyult a nők részvételéhez mozgalmában. Fontevrault ezért ebben is újdonságot jelentett, ugyanis kettős monostor volt. Az apácák Szent Benedek reguláját követték, mellettük pedig volt egy férfikolostor, amely kiszolgáltatta nekik a szentségeket stb. A priorissza irányította mind a két közösséget Fontevrault nemsokára egy rend központja lett, később pedig az Anjou dinasztia választotta temetkezési helyül a kolostort, amely akkorra már népszerűsége miatt meggazdagodott. 78 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században Szintén a remete ideált akarta megvalósítani Muret Szent István

(†1124), a grandmonti rend alapítója. Zarándoklaton járva Itáliában találkozott a Calabriában élő remetékkel, ez inspirálta, hogy hazatérve Limousine-ben remetecsoportot hozzon létre, amely később átköltözött Grandmontba. Bár cönobita életet éltek, mégis a lelkiségük anachoréta volt Céljuk a magány és a szegénység volt. Ez utóbbi közösségi szinten is érvényes volt Szent István regulája megtiltotta a földtulajdont. Szükség esetén koldulniuk kellett, ez a későbbi ferences ideálra emlékeztet. Ennek a megvalósítása rurális környezetben persze meglehetősen nehéz volt. A grandmontiak bevezették az ún. conversi intézményét is: a közösség klerikusokra és laikusokra oszlott, előbbiek kizárólag az imának szentelték magukat, utóbbiak pedig a belső ügyeket stb. intézték A priort a közösség két része együtt választotta Mivel a laikusok voltak többen, egy alkalommal maguk közül választottak priort; ezt követően

III. Orbán pápa módosította a konstitúciót – a monasztikus életbe való pápai beleszólás egy korai példája. 20.13 A karthauziak A sivatagi ideált kolostori körülmények között folyamatosan megvalósítani igazán a karthauziaknak sikerült. Kölni Szent Brúnó, a reimsi székesegyházi iskola tanára 1080 körül, a sivatagi remeték példájának hatására remete lett, majd nem sokkal később Grenoble környékén, a francia Alpokban telepedett le néhány társával (ez a későbbi Grand Chartreuse kolostor). 1090-ben II Orbán pápa Brúnót, egykori tanárát Rómába hívta Amikor onnan sikerült elszabadulnia, Dél-Itáliában is alapított egy másik kolostort. A rend szerkezetét nem Brúnó, hanem Guigo, Grande Chartreuse első priorja (1109-től) adta meg, ő írta az első szabályokat 1128-ban (Consuetudines). A karthauziak többféle monasztikus tapasztalatból is merítettek. A magány enyhítése némi közösségi élettel valószínűleg kamalduli

hatás. A szerzetesek a kerengő körül saját házacskákban éltek, de naponta összejöttek a templomban a vesperásra, az éjjeli officiumra, később a napi misére. Vasárnap viszont együtt étkeztek, káptalant tartottak, és feloldották a szilenciumot. Sok liturgikus gyakorlatot a bencésektől vettek át A rend szerkezetére vonatkozóan a ciszterciektől kölcsönöztek néhány elemet, ezek közül a legfontosabb az éves káptalan volt, amelyen az összes apát megjelent; ez segített az egyöntetűséget fenntartani. Hangsúlyozták a szegénységet is, ezüstből vagy aranyból csak a kehely lehetett. Róluk terjedt el a középkorban a mondás: „Carthusia nunquam reformata, quia nunquam deformata.” (A karthauzi rendet soha nem kellett megreformálni, mert sohasem torzult el). Egy teljesen zárt remeteközösség csak akkor tudott működni, ha valakik gondoskodnak róluk. Erre a célra alkalmaztak laikus testvéreket, akik a napi munkát végezték, fogadták a

vendégeket, eladták a terményeket stb. Külön épületben is éltek (az ún alsó házban), és mivel írástudatlanok voltak, a zsolozsma helyett Miatyánkokat mondtak. A karthauziak fő célja a teljesen kontemplatív élet volt. Mindenki a saját házacskájában dolgozott, a munka főként könyvmásolás volt. Ennek nemcsak hasznos időtöltési, hanem főként missziós célja is volt, hiszen a könyvek Isten szavát terjesztik. A karthauziaknak ebben hatalmas érdemeik voltak A rend lassan, de biztosan terjedt. Az alapítást követő négyszáz évben 216 alapítás született Európában. Egy kolostorban sosem voltak túl sokan Magyarországra 1238-ban jöttek, ezt az ercsényi alapítást a tatárjárás elsodorta. 1299-ben történt a menedékszirti alapítás (Szepes vármegye). A magyar irodalmi műveltség szempontjából fontos volt a lövöldi (Városlőd) kolostor, amelyet Nagy Lajos alapított 1364ben. Valószínűleg itt élt a Karthauzi Névtelen, akinek magyar

nyelvű prédikációit őrzi az Érdy-kódex. 79 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században 20.2 A vita apostolica eszménye 20.21 A kanonokok A vita apostolica ősi eszménye új vonásokkal egészült ki a 11. század második felétől, amikor a kanonokok is ezt az életformát vették hivatkozási alapul. Létrejöttükben nagy szerepe volt a gregoriánus pápaságnak, amely meg volt győződve arról, hogy az apostolok szerzetesek voltak, és hogy a világi papoknak az ő életüket kellene utánozniuk: közösen kellene élniük és le kellene mondaniuk a magántulajdonról. Ez beleillett a gregoriánus reform programjába, amely a klerikusokat ki akarta emelni a világi társadalomból, és szent hivatásukra akarta őket ráébreszteni; ennek fontos része volt a cölibátus kötelezettsége. A „reklám” hatására a 11. század közepétől kanonoki házak létesültek: olyan papi közösségek, amelyek a monasztikus obszervanciát követték. A mozgalom

Észak-Itáliában és Dél-Franciaországban kezdődött, ahol a reformpárti püspökök támogatták őket. Több helyen viszont komoly ellenállásba ütközött a reform. Ezeknek a közösségeknek Metzi Chrodegang korábban említett (ld. 111 A regula állami bevezetése regulája nem felelt meg, mert abban nem volt elég hangsúlyos a magántulajdonról való lemondás. Szent Ágoston regulája viszont tökéletesen megfelelt ezeknek az igényeknek, ráadásul egy klerikusi közösség számára íródott. Így az ágostoni regula használata a 12. század folyamán a szabályozott kanonokok közös ismertetőjegye lett. Mivel a regula a részletekre vonatkozóan nem tartalmaz utasításokat, ezért minden ház külön szokáskönyvet állított össze erre a célra. A kanonoki házak alapvetően monasztikus szokásokat követtek, minden szokáskönyv hangsúlyozta a szegénységet, egyszerűséget, mértéktartást. Mivel klerikusokról van szó, azt várnánk, hogy a kanonokok

minden esetben aktív lelkipásztori munkát végeztek. Ebben az időben azonban még nem volt egyértelmű, hogy az apostoli élet állandó velejárója a lelkipásztorkodás, a cura animarum. A híres párizsi Szent Viktor-apátság, amelyet Guillaume Champeaux alapított, a szigorú monasztikus obszervanciát, és a világtól való elzárkózást vette át. Ez a kolostor nagy tudósairól és szemlélődőiről híres, mint pl. Szentviktori Hugó, Szentviktori Richárd A kanonoki közösségek tehát elég különbözőek voltak: székesegyházi káptalanok, városi kolostorok, papi közösségek, amelyek kórházat vezettek, illetve szigorúan szemlélődő közösségek. Sok szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező alapító választotta, hogy kanonok számára tegyen alapítványt. 20.22 A premontreiek A premontreiek a szabályozott kanonokok egy ága, akik nevüket anyaházukról, Prémontréről kapták. Alapítójuk, Szent Norbert (1080-1134), a xanteni székesegyház

kanonokja volt. 1115-ben lemondott javadalmairól, és remete lett, aztán pedig Arbrisseli Róberthez hasonlóan prédikálni kezdett. Végül Prémontré temploma mellett remetékből és prédikátorokból álló közösséget alapított, amely mindkét nembeli laikusokból és klerikusokból állt. 1121 Karácsonyán fogadalmat tettek, hogy az evangélium, az apostolok szavai és Szent Ágoston regulája szerint élnek. Norbert nem maradhatott ott sokáig, 1125-ben ugyanis magdeburgi missziós érsekké választották, ahol a világi papokból álló káptalant szabályozott kanonokok közösségévé alakította át. 1134-ben halt meg, addig Németország keleti területein, a szláv misszióban tevékenykedett. Norbert utódja, Hugó prémontréi apát állította össze az első statútumokat. Norbert valószínűleg a vita apostolica eszményében az evangelizációt, prédikálást, lelkipásztori tevékenységet hangsúlyozta jobban, aktív prédikáló rendet akart, míg az

első statútumok, melyek Citeaux-tól és Cluny-től vettek át a monasztikus obszervanciát, inkább kontemplatívabb irányba vitték a közösséget. Mivel Norbert Szent Bernát barátja volt, 80 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században valószínűleg ciszterci forrásból származik az éves általános káptalanok gyakorlata. Szintén tőlük vették át a filiáció gyakorlatát: az alapító apátság apátjának volt a kötelessége, hogy saját filiáit ellenőrizze. Szintén innen származik az írástudatlan laikus testvérek alkalmazása a kézi munkára. Kezdetben a rendnek voltak kettős monostorai (amint Prémontré is ilyen volt), de ennek már 1135-ben vége szakadt egy káptalani döntés nyomán. Gyorsan terjedtek egész Európában. Magyarországra II István király (1116-1131) hívott premontreieket az anyakolostorból. 20.3 Visszatérés a benedeki regulához: a ciszterciek 20.31 Alapítás és lelkiség A ciszterci rend szintén részese annak a

törekvésnek, mely egyszerűbb és elzárkózottabb aszketikus életre vágyott. Citeaux alapítói nem akartak mást, mint a benedeki regulához való visszatérést. Számukra ez szegénységet, elzárkózást és földművelő munkát jelentett Az erőfeszítéseik nyomán kialakult rend felülmúlta összes riválisait növekedésének gyorsaságában, elterjedtségben és jó hírében. Molesme-i Róbert, a molesme-i bencés kolostor alapítója néhány társával 1098-ban elhagyta a kolostort, mert szigorúbb életre vágytak. Ugyanabban az évben ők alapították meg a citeaux-i monostort. Róbertnek egyébként később pápai parancsra vissza kellett térnie Molesme-be, utóda Alberik, majd Harding István lett. A kezdet nem volt könnyű, és kevés volt az utánpótlás, amikor 1112-ben a burgundiai nemesi családból származó Bernát harminc társával (köztük több rokona) felvételét kérte a kolostorba. Innen kezdve sorjáznak az új alapítások: La Ferté

(1113), Pontigny (1114), 1115-ben pedig Bernátot küldték, hogy új apátságot alapítson Clairvaux-ban. Ugyanebben az évben alapították a morimond-i kolostort is. Ennek a négy apátságnak (Citeaux legidősebb leányainak) később speciális vezető szerepe lett a ciszterci renden belül. Az új kolostor célja a visszatérés volt a benedeki regulához, kompromisszumok és feudális kötöttségek nélkül, szó szerint, hogy újjáélesszék azt, amiről azt hitték, hogy abban áll a benedeki regula egyszerűsége. Az elzárkózott életre sok utalást találhattak a regulában, az esztétikai aszkézisre kevesebbet – ez utóbbi ugyanis erősen jellemezte a cisztercieket (szobrok tiltása, a kehely sem lehet aranyból, dekoratív szobrok, díszítés tiltása stb.) Lemondtak mindenről, ami a szerzeteseket a világgal kapcsolatba hozhatta volna, ezért telepedtek lakatlan, műveletlen területekre. Visszautasítottak minden járadék jellegű jövedelmet is a közös

szegénység nevében. Az volt a szándékuk, hogy a közösség saját keze munkájából fog élni, ahogyan Benedek ajánlotta. Nehézségbe ütközött viszont, hogy a szerzetesek teljes munkaidőben mezőgazdasági munkát végezzenek a sokszor távol eső földeken, hiszen nekik zsolozsmázniuk is kellett; korán elhatározták tehát, hogy felvesznek laikus testvéreket (conversus) és alkalmaznak bérmunkásokat is. A ciszterciek voltak azok, akik a laikus testvérek intézményét új módon fejlesztették és addig ismeretlen mértékben növelték. A konverzusok felnőtt korban léptek be (a ciszterciek egyébként kórusszerzetesnek sem vettek fel gyerekeket), írástudatlanok voltak és általában paraszti származásúak. Fogadalmat tettek és a szerzetesi ruhát is viselték, de a kórusszerzetesektől teljesen elválasztva éltek (helyileg is). Részt vettek ugyan a zsolozsmán (a templom egy másik részében), de nem énekeltek. A rend első két évszázadában

rengeteg konverzus lépett be (sokszor nemesek is), számuk általában többszöröse volt a kórusszerzetesekének. Mivel a kolostorok sokszor távoli földeket műveltek, ezért alakult ki a grangia-rendszer (majorságok), amelyek monasztikus farmok voltak. Itt laktak a laikus szerzetesek, akik a helyi parasztok köréből toborzott munkaerővel együtt művelték a földet. Később ezekből is gyakran mini-kolostorok lettek. 81 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században Úgy tűnhet, hogy a conversi intézménye tanulatlan parasztok kihasználása volt az arisztokrata klerikusok érdekében. De a valóság ennél komplexebb Egyrészt, a kolostori élet valószínűleg jobb életkörülményeket biztosított a laikus testvérek számára, mint az otthoni. Másrészt, minden társadalmi réteget megérintett az a vallásos felbuzdulás, mely a 11. század végétől söpört végig Európán. A ciszterciek új csatornákat kínáltak ennek a lelkesedésnek azzal, hogy

olyan társadalmi rétegek számára is megnyitották a monasztikus hivatást, akik számára addig elérhetetlen volt. A konverzusok szerepe nem volt tisztán gazdasági: a ciszterci írók nagyon hangsúlyozták a munka aszketikus dimenzióját, és új spirituális jelentőséget adtak neki. A munka a Jézus életének modelljén alapuló élet szükséges része volt, és mint ilyen, kötelező a kórusszerzetesnek is. A munkának ez a megszentelése elérhető ideál volt a konverzusok számára is. A ciszterci hagiográfia sokszor szól olyan egyszerű szerzetesekről, akik a szemlélődő ima magasságaiba emelkedtek. A ciszterciek elzárkózási vágyából fakadt az, hogy nem vettek fel gyerekeket, (ez egyébként eltérés volt a benedeki regulától), és tanítást sem biztosítottak a belépők számára, mert a szabad művészetekkel való foglalkozást eltérésnek tekintették a szerzetesi hivatástól. Bernát helyeslően idézte Jeromos szavait. „Egy szerzetes

feladata az, hogy sírjon, és nem az, hogy tanítson.” A korhatár 15 év volt Ezzel behozták a monasztikus hivatás új koncepcióját: a szerzetesi hivatást szabadon választja a felnőtt ember, válaszul az isteni hívásra. Újraélesztették az egy éves noviciátus intézményét is, amit Cluny időközben elhagyott. Bár a tanulásra bizalmatlanul tekintettek, mégis sok kiváló misztikus teológus került ki a ciszterciek soraiból, akik közül a legfontosabb Clairvaux-i Szent Bernát, a mézajkú doktor, egyháztanító. Szintén híres lelkiségi szerző volt Saint-Thierry Vilmos (Guilelmus a Sancto Theodorico). A ciszterci rend 1134. évi statútumaiból: »I. Milyen helyen kell a kolostort felépíteni Egyetlen kolostor se épüljön városokban, várakban, külvárosokban, csakis az emberekről távoli, kevéssé látogatott helyen. II. Az életmód egysége az isteni és emberi dolgokban Hogy az apátságok között a megbonthatatlan egység ne szűnjön meg, és

állandóan fennmaradjon, elrendeljük mindenekelőtt, hogy Szent Benedek Regulája legyen mindenki számára közös és azonos módon tartsák be. Kötelesek ugyanazokat a könyveket használni az isteni officiumoknál. Végül mindenkire azonos étkezési és öltözködési, továbbá életviteli előírások vonatkoznak. IV. Az öltözetről Az öltözet egyszerű, durva, festetlen anyagból, prém nélkül készüljön. Alatta vászoning, ahogyan a szabályzat előírja. V. Honnét származzék a szerzetesek tápláléka Rendünk szerzeteseinek tápláléka a kétkezi munkából, azaz a földművelésből és állattenyésztésből származzék. Ezért megengedett, hogy saját szükségletünkre vizeket, erdőket, szőlőskerteket, legelőket, szántókat birtokoljunk a világiaktól lakott területekről távol eső helyeken, továbbá, hogy állatokat tartsunk, kivéve olyanokat, mint az őzek, szarvasok, darvak és más hasonlóak, amelyeket sokkal inkább különleges

érdekességként, vagy hiúság tárgyaként szokás tartani, semmint hasznosságuk miatt. A mezei munkák végzése, az állatok tenyésztése és a termékek tárolása céljából grangiákat létesíthetünk a conversusok őrizetére bízva, akár a közelünkben, akár távolabb, de egynapi járóföldnél nem messzebbre. VIII. Conversusok 82 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században A grangiákban a munkákat a conversusok végzik és az általunk igénybe vett munkások. Utóbbiakat a püspök engedélyével a szükséges segítség mértékéig vesszük igénybe és mint conversusokat tekintjük őket. A munkás testvérek miként a szerzetesek, velünk egyenlőek, a mi testvéreink, akik osztoznak velünk minden javainkban, a lelki és anyagi javakban egyaránt. IX. Nem rendelkezünk járadékokkal Rendünk intézménye kizárja a templom, az oltár, a temetőhely, a munka, vagy állatok tizedét, a falvak, a jobbágyok földjáradékát, a kemence és a

malomjövedelmet és minden más hasonlókat, amelyek ellentétesek a szerzetesi tisztasággal.« 20.32Fejlődés A rend terjedésének gyorsasága és nagysága rendkívüli volt. Bernát halálakor (1153) 343 apátság létezett, melyek közül 46-ot közvetlenül Clairvaux-ból alapítottak. Rövid idő alatt az új rend átvette Cluny-től a morális vezető szerepet a monasztikus világban, és az egyházi és világi politika fontos tényezője lett. 1500-ban, 738 férfikolostor volt, és 654 női A ciszterci siker oka egyrészt egészen biztosan abban rejlett, hogy az eszmény az egész társadalomhoz szólt, és megnyitotta a kolostor kapuit az alsóbb társadalmi rétegeknek. De ami még meglepőbb, vonzották a középkori értelmiséget is. A kor több híres teológusa lett élete végén ciszterci szerzetes. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt Bernát (1090-1153) karizmatikus személyiségének. Kortársai számára ő testesítette meg a monasztikus eszményt Harminc

éven át ő volt a legbefolyásosabb hang a nyugati egyházban. Pápák mentora, királyok és bíborosok pártfogója, püspökkinevezések kiötlője volt. Prédikációjának hatására vette fel a keresztet Németország és Franciaország nemessége a második kereszteshadjárat idején. Bernát, a híres prédikátor, a szent és a legendás aszkéta olyan nyilvánosságot biztosítottak a ciszterci ideálnak, amit más módon sohasem lehetett volna elérni. Bernát üzenete viszont – a misztikus átélésen túl – hagyományos volt: Krisztus szegény követése, ima, önmegtagadás. Ő is meg volt arról győződve, hogy az egyetlen biztos út az üdvösségre a szerzetesi élet. A következő században fog csak ez a meggyőződés megrendülni, amikor más életpályák is megnyílnak. 20.33 A rend szervezete A rend alaptörvénye az ún. Carta Caritatis volt, amely Harding Istvánnak, Citeaux harmadik apátjának műve eredeti formájában; 1118-ban megerősítette II.

Callixtus pápa A rend szervezete persze fejlődött, egy képviseleti rendszer felé (Cluny-vel ellentétben), melyet később majd a domonkosok fejlesztenek tovább. Kezdetben a kormányzás monarchikus volt, Citeaux teljes hatalommal rendelkezett a négy leány-apátság felett. Az apátoknak évente egyszer az anyakolostorba kellett menniük a bűnbánati káptalanra, ebből fejlődött ki az éves káptalan gyakorlata, mint szuverén kormányzó testületé. Ez mindenképpen a ciszterciek egyik legnagyobb, leghatásosabb újítása volt. Minden apátnak meg kellett rajta jelennie. Célja a regula megtartásának ellenőrzése volt; ezért büntetéseket is kiróhatott pl. a hanyag apátokra Természetesen, a távolabb fekvő apátságoknak csak négy-öt évente volt kötelező a megjelenés. A káptalanoknak olyan értelemben is volt jelentőségük, hogy ezek voltak a nyugati kereszténység első igazán nemzetközi összejövetelei a zsinatok előtt. A káptalanok tartásának

gyakorlatát a IV Lateráni zsinat tette később kötelezővé minden rend számára (1215). A szabályok megtartását a vizitációkkal ellenőrizték, minden atya-apátnak évente ellenőriznie kellett a belőle alapított leány-apátságokat. De volt ebben kölcsönösség is, a Carta Caritatis szellemében; így pl. egy filiáció apátjai ellenőrizték az új apát választását, és később a négy legrégibb leány-apátság vizitálta Citeaux-ot. 83 20. A szerzetesség reformja a 11-12 században A „Párbeszéd egy cluny-i és egy cisztercita szerzetes között” című mű jól megmutatja, miben különbözött a ciszterciek felfogása az addig hagyományostól: »Cisztercita: A ti rendetek, mivel nem nyesegette meg az öt érzékszerv gyönyörűségeit úgy, mint a mi rendünk, többet elfogad, mert többre rászorul, igaz, nem szükségből, hanem puszta kívánságból. Cluny-i: Melyek ezek? Cisztercita: Szép festmények, különféle domborművek,

mindegyik arannyal díszítve, szép és értékes palástok, tarkán hímzett szép szőnyegek, szép és értékes ablakok, zafírral díszített üvegedények, arannyal hímzett csuklyás köpenyek és miseruhák, drágaköves aranykelyhek, a könyvekben az aranybetűk. Mindezeket nem a nélkülözhetetlen szükséglet igényli, hanem a szemek kívánsága. Cluny-i: Hogy mást ne is mondjak: mi lehetne illőbb annál, mint hogy Krisztus legszentebb szentségeit a legértékesebb fémmel tiszteljük meg? Cisztercita: Szent Ambrus A kötelességekről című művében megemlíti, hogy Krisztus ezekkel a szavakkal feddi az egyik prelátust. Miért tűrted, hogy szegényeim éhen haljanak? Feleli a prelátus: Odaadtam a szegényeknek, amim volt. Mire Krisztus: olt aranyad. Ő Viszont: Csak a te kelyhedben Krisztus pedig: Az én áldozatom nem szorul aranyra stb. Szent Jeromos ezt mondja Nepotianushoz írt levelében: Vagy elvetjük az aranyat a zsidók többi babonájával együtt, vagy

pedig, ha tetszik az arany, tessenek az zsidók is stb. A clairvaux-i apát ugyanabban az írásában, amelyben szerinted a te rendedet dicséri, ugyanezt a rendet nagy iróniával így szidja: „Mondjátok meg szegények, ha csakugyan szegények vagytok, mit keres az arany a szentélyben?” Cluny-i: Így van, én is olvastam. És csodálkoztam is, miért szidja olyannyira vallásos áhítatunknak ékes jeleit, amelyekkel Istent tiszteljük, és miért részesít bennünket gúnyos rendreutasításban. Cisztercita: Talán a rendetekből való ismeretlen írók azt gondolták, hogy Krisztus a végítélet napján a többi között majd ilyesmiket fog mondani a választottaknak: Jöjjetek ide, Atyám áldottai, mert aranykelyhet készítettetek nekem és arannyal hímzett miseruhát; a kárhozatra indulóknak pedig az ellenkezőjét?« Irodalom Emlékkönyv Szent Norbert halálának 800 éves jubileumára, 1934. Lékai Lajos, A ciszterciek. Eszmény és valóság, SzIT, Bp 1991 Madas

Edit (szerk), A néma barát megszólal. Válogatás a karthauzi névtelen beszédeiből, Budapest 1985. Piszter Imre, Szent Bernát élete és művei, I-II, 1899. Puskely Mária, Kétezer év szerzetessége, I-II, Dinasztia kiadó, Bp. 1998 84 21. A keresztes hadjáratok 21. A keresztes hadjáratok 21.1 Előzmények A keresztes hadjáratokon szűkebb értelemben azokat a katonai vállalkozásokat értjük, amelyeket az európai kereszténység a pápaság vezetésével 1096 és 1291 között indított Krisztus sírjának (és a Szentföldnek) a felszabadítására. Tágabb értelemben azonban ezt a kifejezést használták minden hadi vállalkozásra, amely a hitetlenek (hispániai muzulmánok, dél-franciaországi katarok, később az európai török hódítás) ellen irányult. Fontos megjegyeznünk, hogy a szent helyekre induló keresztes hadjáratok elsődlegesen vallási indíttatású események voltak, amelyek résztvevői zarándokoknak tekintették magukat. Ezzel

együtt igaz az is, hogy a hadi vállalkozás lovag résztvevőit a földéhség, nyugtalanság és kalandvágy is hajtotta: hiszen igencsak vonzónak bizonyult az a lehetőség, hogy keresztényi kötelezettségüknek eleget téve még délvidéki földek birtokába is jussanak. Jeruzsálem 638 óta arab uralom alatt állt. A muzulmán arab uralom biztosított bizonyos jogokat a keresztényeknek, akiket szintén a Biblia népeiként tartottak számon, és tolerálta vallásgyakorlatukat is. A keresztények számára ez a helyzet még előnyösebbnek is bizonyult a bizánci uralomnál, mert az arabok nem üldözték a nesztoriánusokat és a monofizitákat, és az adó is alacsonyabb volt, mint a keresztény császárok idején. A keresztények helyzete azonban komolyan rosszabbodott 750 után, az Abbászida kalifátus uralma alatt, illetve Hakim siita kalifa uralma alatt, 1004 és 1014 között, aki módszeresen üldözte a keresztényeket, és le akarta rombolni a Szent

Sír-templomot. A 11 század közepén azonban a Szentföld nyugalmat élvezett, és fellendültek a nyugati zarándoklatok is. A szent helyekre való zarándoklat már a 3. századtól a keresztény gyakorlat része lett A Karoling Birodalom idején fellendült a zarándoklat, ugyanis Nagy Károly védnökséget gyakorolt a szent helyek felett, és biztosította a zarándokutakat. A zarándoklatok újabb nagy korszaka a 10. század második felében jött el: ekkor újra a bizánci flotta uralta a Földközitengert, és hajóval könnyen el lehetett jutni Palesztinába A 11 század második felében azonban komoly politikai változások zajlottak le: elkezdődött a normann hódítás az addig bizánci uralom alatt álló dél-itáliai területeken, amelyet főleg a normannok földéhsége motivált. A másik veszélyt a szeldzsuk törökök jelentették, akik az örmény területek megtámadása után Kis-Ázsiába is betörtek. Ezek után következett be a manzikerti csata 1071-ben,

amelyben a török seregek szétzúzták Romanosz Diogenész császár seregét. Ez katasztrofális esemény volt, sorsdöntő vereség Bizánc számára. A törökök ezután elfoglalták Kis-Ázsia egy részét, és Palesztinában is megvetették a lábukat. A szent helyekre zarándoklók ettől kezdve életveszélyben voltak, mert a közel-keleti területek az arabok, a törökök és Bizánc közötti harc színterévé váltak. A keleti és nyugati keresztény hagyomány ellentmondásos volt a háború megítélését illetően. A keleti egyház a háborúban történő emberölést bűnnek tartotta, és a harcban meghaltakat nem tekintette vértanúknak. A nyugati egyház álláspontjában az hozott módosulást, hogy kénytelen volt az újonnan megtért barbár népek harci kedvét elfogadható irányba terelni: így lett megengedett az egyház érdekében, a hit védelmében folytatott szent háború. IV Leó pápa például 853-ban a Rómát fenyegető szaracénok elleni

harcban elesettek számára búcsút ígért. A keresztények közötti harc azonban továbbra is testvérháborúnak számított, ennek megakadályozását szolgálta a treuga Dei-mozgalom (ld.154 A megújulás első jelei). A muzulmánok elleni harc Hispániában kezdődött 1014-től, és ezt a pápaság is támogatta. II Sándor pápa 1063-ban búcsút engedélyezett azoknak, akik az iszlám visszaszorításáért harcolnak Hispániában. Így a szent háború eszméje a 11 század végére belekerült a köztudatba. A végső lökést I Alexiosz Komnénosz (1081-1118) császár kérése adta, akinek követei az 1095-ös piacenzai zsinaton hivatalosan is felkérték a nyugati egyházat 85 21. A keresztes hadjáratok Kelet megsegítésére a törökök ellen. A résztvevő püspökök és a pápa, II Orbán (1088-1099) a követek hatása alá kerültek: úgy tűnt, hogy a szent helyek felszabadításának terve meghozhatja a keleti és nyugati egyház egyesülését is. 21.2 A

kereszténység mozgásba lendül A hitetlenek elleni háborúk szervezője és szellemi irányítója a gregoriánus pápaság lett, amely által a Nyugat keresztény-egyházi öntudata új erőre tesz szert. Ennek a központi alakja VII. Gergely pápa volt Nem véletlen, hogy ő volt az első, aki tervezte, hogy a szorongatott Bizánc és a Szentföld megsegítésére nyugati sereget szervez. Méltó utóda volt II Orbán pápa Ő volt az, aki 1096-ban a clermont-i zsinaton felhívást intézett az egész kereszténységhez: vegyék fel a keresztet a szent helyek megszabadítására, jutalmul a pápa teljes búcsút engedélyez nekik. Beszédének óriási sikere volt, a tömeg több ízben Deus le volt (Isten akarja ezt) kiáltásokkal szakította félbe a pápát. Foucher de Chartres, a keresztes hadjárat egyik résztvevője a következőképpen számol be Orbán pápa beszédéről (Gesta Francorum Hyerosolimam peregrinantium): » Az Úr megtestesülésétől számított 1095.

esztendőben II Orbán pápa értesülvén arról, hogy a turkok már Romania [Kis-Ázsia bizánci uralom alatt álló része] belső tartományait is elfoglalták a keresztényektől és pusztító kíméletlenséggel uralmuk alá hajtották, kegyes szánakozással, az Isten szeretetétől indítva, átkelt az Alpokon, Galliába jött és Auvergne-ben, Clermont városába zsinatot hívott össze [] Miután a meghívottak összejöttek, egy jól hangzó beszédben előadta a gyűlés okát. A gyászoló egyház nevében nem csekély panasszal állt elő és hosszasan tárgyalta ennek az ingatag világnak a béke megszegésével feltámadt viharait. [] A pápa azonban rögtön egy másik, az előbbinél nagyobb és rosszabb veszedelemről kezdett beszélni, mely a kereszténységet a világ más táján fenyegeti, és így szólt: „Mivel, ó Isten fiai, a szokottnál is férfiasabban ígértétek meg Istennek, hogy egymás között a békét, az egyháznak pedig jogait megőrzitek,

érdemesnek látszik, hogy az Úrtól adott bocsánat által megerősödve, egy másik, Istennel közös ügyetekre fordítsátok javulástokból fakadó erőtöket. Szükséges ugyanis, hogy Keleten lakozó testvéreiteknek, kiknek oly sokszor kért segítségetekre szükségük van, sietve segélyt vigyetek. Elözönlötték ugyanis őket a turkok és az arabok egészen a Földközitengerig, addig a részig ti, amit Szent György karjának neveznek, Romania határainál; e keresztények földjeit hovatovább meghódítják, túlnyomó erejükkel legyőzték őket, sokukat megölték vagy foglyul ejtették, a templomokat feldúlták, az országot elpusztították. Ha ezeket ott egy ideig békén hagyjátok, az istenhívőkön még inkább erőt fognak venni. Ezért könyörögve kérlek titeket, de nem is én, hanem az Úr, hogy minden rendű embernek, lovasnak és gyalogosnak, szegénynek és gazdagnak egyaránt ti, Krisztus hírnökei, sietve mondjátok el, hogy e gonosz népségnek

a vidékeinkről való kipusztítása céljából a keresztényeknek idejében vigyenek segítséget. A jelenlevőknek ezt én magam mondom meg, a távollevőknek üzenem; azonban maga Krisztus az, aki parancsolja. Mindazok pedig, akik oda elmennek és akár szárazföldi, akár tengeri útjukban, akár a pogányok ellen harcolva életüket vesztik, bűneik bocsánatát elnyerik: Istentől ekkora hatalommal felruházva, ezt (a kegyet) engedélyezem az útra készülőknek. Ó, mily nagy szégyen, ha egy annyira megvetett és nemtelen nép, amely az ördögöknek szolgál, a Mindenható Isten hitével ékes és Krisztus nevével tündöklő népet legyőzné! Ó, mily nagy szemrehányásokat tenne nekünk az Úr, ha a keresztény hiten levőket úgy nem segítenétek, mint mi magunkat! Akik akárhányszor meg nem engedett módon a hívők ellen szoktak harcba szállni, 86 21. A keresztes hadjáratok induljanak most a hitetlenek ellen olyan harcba, melyet méltó elkezdeni, és

amelyet győzelem koronáz. Legyenek most lovagok azok, akik eddig rablók voltak Most joggal harcolnak a barbárok ellen azok, akik azelőtt testvéreik és rokonaik ellen küzdöttek. Most örök jutalmat nyernek el azok, akik eddig kevés pénzért csak zsoldosok voltak. Kettős bérért dolgozzanak azok, akik testük és lelkük kárára vesződtek eddig. Sőt, akik itt szomorúak és szegények, ott mindenben bővelkedők, itt az Úr ellenségei, ott barátai lesznek. Akik pedig menni szándékoznak, utazásukat ne halogassák, hanem a tél elmúltával, a következő tavaszon, miután minden dolgukat elrendezték, a költségeket összeszedték, az Úr vezetésével vidáman induljanak útnak.”« 21.3 Az első keresztes hadjárat (1096-1099) Orbán pápa felhívása a társadalom minden rétegében lelkes visszhangra talált. Először a katonailag képzetlen parasztseregek indultak el Amiens-i (Remete) Péter vezetésével. Útjukat a Rajna-vidéken véres zsidópogromok, a

Balkánon pedig a helyi lakosság elleni támadások kísérték. A sereg legnagyobb része útközben elpusztult, a maradékot a szeldzsuk törökök pusztították el Kis-Ázsiában. Az őket követő, lovagokból álló sereg vezetői a frank Bouillon Godfrid, és Toulouse-i Rajmund, valamint Normann Róbert és a szintén normann Tarantói Bohemund voltak. Ők Konstantinápolyon keresztül (ahol hűbéri esküt tettek Alexiosz császárnak) jutottak le óriási küzdelmek árán Jeruzsálemig; a várost 1099. július 15én foglalták el Hősies erőfeszítéseiket beárnyékolja azonban a városban rendezett vérfürdő, aminek a lélektani okait ugyan meg lehet magyarázni, de magát a tettet igazolni nem. Foucher de Chartres Jeruzsálemi krónikájából »A frankok tehát déltájban, azon a napon, mely egykor Venusé volt (pénteken), kürtharsogás közben, zajongva, férfiasan küzdve, „Isten segíts”-t kiáltva a városba nyomultak. Mikor az egyik falon zászlójuk

megjelent, a pogányok igen megrémültek: bátorságukat feledve a város szűk utcáinak tekervényein futásnak eredtek. De bármily gyorsan menekültek is, még gyorsabban üldözték őket. Ezt Raymund gróf, aki a másik oldalon támadott, még nem tudta, de emberei sem tudták mindaddig, míg nem látták, hogy a szaracénok a bástyafalról eléjük vetik magukat. Mikor ezt látták, ujjongva a városba tódultak, és a gaz ellenséget a többiekkel együtt üldözni és öldösni kezdték. Ekkor egyes szaracénok, arabok és etiópok Dávid várába menekültek, mások viszont az Úr és Salamon templomába zárkóztak. E templom csarnokaiban is hevesen küzdöttek velük Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket. Sokan Salamon templomának tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is

beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek [] Tankréd az Úr templomába rontott be sietve, és ott sok arany és ezüst holmit (mit pedig istentelenség volt elrabolni) és még drágaköveket is zsákmányolt. Azonban ezt később azáltal tette jóvá, hogy mindezeket vagy ellenértéküket ama szentséges helynek visszaadta.« Az első keresztes hadjárat eredménye az volt, hogy Jeruzsálemben megalapították a Jeruzsálemi Királyságot, amelyet francia típusú hűbéres államként szerveztek meg, latin rítusú egyházi hierarchiával, s mellé rendelték a kisebb keresztes államokat, az Antióchiai fejedelemséget, és az Edesszai illetve Tripoliszi grófságot. A Jeruzsálemi Királyság első 87 21. A keresztes hadjáratok uralkodójának Bouillon Gottfriedet választották meg, aki nem akart koronát a fejére tenni abban a városban, ahol Krisztus töviskoronát viselt, ezért a Szent Sír

őrének nevezte magát. Halála után öccsét, Balduint már királlyá választották (1099). 21.4 A további hadjáratok a Szentföldre A második keresztes hadjáratot (1147-1149) Szent Bernát szervezte meg, aki megnyerte az ügynek a francia és a német királyt, VII. Lajost és III Konrádot A hadjárat a keresztes seregek vereségével végződött. 1187-ben Szaladin szultán elfoglalta Jeruzsálemet A Szent Város visszafoglalására indult a harmadik keresztes hadjárat (1189-1192), ismét a legnagyobb európai uralkodók, Barbarossa Frigyes, I. Oroszlánszívű Richárd angol király, és II. Fülöp Ágost francia király részvételével Ikóniumnál legyőzték a törököket, Jeruzsálemet azonban nem tudták visszafoglalni. Sikerült azonban megvédeniük Antióchiát, Türoszt és Tripoliszt. A negyedik keresztes hadjáratot III Ince pápa kezdeményezte (1202-1204), de a lovagoknak csak kis része jutott a Szentföldre, ugyanis nagy részük a velenceiek

mesterkedése révén Jeruzsálem helyett Konstantinápolyt foglalta el (ld. 1722 II szakasz (800-1200): a kölcsönös elhidegülés felé). A sorozatos kudarcok után Európában az a hit terjedt el, hogy a Szentföldet csak az ártatlan gyermekek tudják visszafoglalni (1212). A gyermekek keresztes hadjárata azonban csak Dél-Itáliáig jutott el. A nyugati uralkodók nem adták fel végleg a keresztes eszmét A III. Ince által meghirdetett ötödik hadjáratban részt vett VI Lipót osztrák herceg és II András király is (1217-1221). A hadjárat nem ért el komoly sikert 1228-29-ben II Frigyes császárnak tárgyalásos úton sikerült elérnie, hogy a keresztények visszakapták Jeruzsálemet (1229-1244). 1244-ben azonban a Szent Város végleg elesett Jeruzsálem visszavételére hirdette meg IV. Ince a hatodik keresztes hadjáratot (12481254), amelyet IX Szent Lajos francia király vezetett, aki súlyos betegségében megfogadta, hogy ha felgyógyul, keresztes hadjáratra

megy. Lajos először az egyiptomi szultánt akart legyőzni, hogy aztán elfoglalhassa a Szentföldet. 1250-ben azonban a király seregével együtt Kairónál egy vesztes csata után fogságba esett és csak nagy váltságdíj ellenében szabadult ki. 1270-ben Szent Lajos ismét hadjáratba indult (ez a hetedik keresztes hadjárat), de Tunisznál megbetegedett és meghalt. 1290-ben az utolsó keresztes erősséget, Akkont is végleg elfoglalta az egyiptomi szultán. Ez az esemény jelzi a középkori keresztes hadjáratok végét 21.5 A lovagrendek Az a vallásos lelkesedés, amely a keresztes mozgalmat inspirálta, hozta létre a középkor egyik legsajátosabb jelenségét, a lovagrendeket, melyek a szerzetesi fegyelmet a lovagi eszménnyel kapcsolták össze. A három nagy lovagrend a szentföldi hadjáratok kapcsán született. A lovagrendek különlegessége az volt, hogy a hagyományos szerzetesi fogadalmak mellett felvették szabályzatukba a beteg zarándokok szolgálatának,

és a Szentföld hitetlenek elleni védelmének kötelezettségét is. A johannita (ispotályos) rend 1099-ben alakult meg a jeruzsálemi, Keresztelő Szent Jánosról elnevezett kórház betegápoló rendjeként. 1120-ban alakult át lovagrenddé, feladata így nemcsak a zarándokok ápolása, hanem védelme is lett. 1291 után a rend székhelye Ciprusra, aztán Rhodoszra, végül Máltára került. 1798-ban Máltát Napóleon elfoglalta tőlük, ekkor központjuk Rómába költözött és máig ott van. Nevük ma Máltai Lovagrend A templomos rendet, eredeti nevén Krisztus szegény lovagjainak seregét nyolc jámbor francia lovag alapította Hugo de Payns vezetésével 1120-ban. Ismertebb nevüket tartózkodási helyükről, Salamon templomáról kapták. Céljuk a zarándokok fegyveres védelme volt Szent Bernát, aki két alapító lovaggal is rokonságban volt, nekik írta „Az új lovagság dicsérete” című művét, amelyben a lovagszerzetesi eszményt vázolja fel.

1128-ban kaptak jóváhagyást regulájukra. A rend élén a nagymester és az egyetemes káptalan állt A lovagrend komoly birtokadományokat kapott szentföldi küldetésének teljesítésére. 88 21. A keresztes hadjáratok Amikor Akkon eleste után ők is Európába szorultak, a spanyolországi reconquistára koncentrálták erejüket. Nagy vagyonuk azonban felkeltette IV Szép Fülöp francia király érdeklődését, ezért a lovagokat hamis vádakkal (eretnekség, homoszexualitás) bebörtönözték, és kínvallatásokkal kicsikart vallomások alapján elítélték. V Kelemen pápa kénytelen volt engedni a király nyomásának, aki azzal fenyegetőzött, hogy ha nem oszlatják fel a rendet, nyilvános pert indít fő ellensége, az akkori pápa elődje, VIII. Bonifác pápa ellen Így a pápa a vienne-i zsinaton (1312) feloszlatta a rendet, bár a vádakról nem mondta ki, hogy igazak lennének. Az utolsó nagymestert, Jacques de Molayt máglyán végezték ki A templomos

rend alapítása (Guillaume de Tyr történeti művéből) »(XII. 7) Ugyanabban az évben (1118) néhány nemes férfiú a lovagok sorából, buzgók, vallásosak és istenfélők, a patriarcha úr kezében a szerzetes kanonokok módjára Krisztus szolgálatára kötelezték magukat: tisztaságban, engedelmességben és tulajdon nélküli életre örökös fogadalmat tettek. Ezek között az elsők és legfőbbek tiszteletre méltó férfiak voltak: Hugues de Payens és Geoffrey de Saint Audemar. Mivel sem templomuk, sem saját házuk nem volt, a király ideiglenesen lakást engedett nekik abban a palotában, mely az Úr temploma mellett dél felé van. Az Úr templomának kanonokjai pedig azt a térséget, mely az említett palota körül terül el, bizonyos feltételek mellett átengedték melléképületek emelésére. A király úr pedig előkelőivel, a patriarcha úr viszont az egyházak főpapjaival birtokaiktól bizonyos javadalmakat engedtek át neki ételre és

ruházkodásra vagy ideiglenesen, vagy véglegesen. Az első dolog, amire őket a patriarcha úr és a többi püspök bűnbocsánat mellett kötelezte, az volt, hogy az utakat főként a zarándokok biztonsága érdekében a rablóktól és útonállóktól őrizzék. Alapításuk után 9 évvel is még világi öltözetben jártak, és azokat a ruhákat használták, melyeket az emberek ajándékoztak nekik lelkük üdvére. Végül is a kilencedik évben a franciaországi Troyes mellett zsinatot tartottak. Ezen részt vettek a reimsi és soissons-i érsek urak az alájuk rendelt püspökökkel, továbbá az albanói püspök, mint az apostoli szék követe Itt Honorius pápa és István jeruzsálemi patriarcha úr kívánságára szabályt állapítottak meg és fehér öltözetet írtak elő részükre. Mikor pedig már kilenc esztendeje folytatták ezt az életmódot és még mindig csak kilencen voltak, számuk hirtelen növekedni kezdett, és birtokaik is megsokasodtak. (Azután

pedig) Jenő pápa úr idejében, ahogy beszélik, vörös posztóból, hogy mások közt fölismerhetők legyenek, keresztet varrattak köpenyeikre, mind a lovagok, mind pedig az alsóbbrendű testvérek, kiket szolgálóknak mondanak. Seregük oly mérhetetlenül megnövekedett, hogy ma már a konventben közel 300 lovag van, kik fehér chlamysba (köpenybe) öltözködnek, nem számítva a testvéreket, kiknek csaknem végtelen a száma. A tengeren túl és innen hatalmas birtokaik vannak úgyannyira, hogy nincs már a keresztény világban olyan tartomány, mely javaiból e testvéreknek részt nem engedett volna, és azt mondják, hogy gazdagságuk a királyokéval vetekedik.« Végül a német (teuton) lovagrendet 1189/90-ben, a harmadik keresztes hadjárat idején alapították német polgárok, mint betegápoló testvériséget. 1198-ban alakult át lovagrenddé A rend kezdettől fogva csak német lovagokat tömörített, így szakított a nemzetköziség elvével. II. András

király Magyarországra hívta őket, hogy telepedjenek le Erdély délkeleti részén, a Barcaságban, és nyújtsanak katonai segítséget a kunok ellen. A nagymester azonban területüket hűbérül ajánlotta fel a pápának, ezért a király kiűzte őket az országból 1225-ben. Innen a Baltikumba telepedtek át. Itt a reformációig fennállt államuk; 1525-ben Brandenburgi Albert nagymester azonban áttért a luteránus hitre, és világi protestáns hercegséget csinált belőle. 89 21. A keresztes hadjáratok Irodalom Áldásy Antal, A keresztes hadjáratok története, Bp. 1924 Anna Komnéné, Alexiasz, ford. Passuh László, Lectum, Szeged 2002 Bozsóky Pál Gerő, Keresztes hadjáratok, Agapé, Szeged 1995. Maalouf, Amin, A keresztes háborúk arab szemmel, Európa, Bp. 2002 Runciman, Steven, A keresztes hadjáratok története, Osiris, Bp. 2002 Veszprémy László (szerk.), Az első és a második keresztes háború korának forrásai, SzIT, Bp. 1999 90

Függelék Függelék Fontos évszámok 410. Rómát kirabolják a nyugati gótok 461. Szent Patrik halála 476. A Nyugat-római Birodalom „bukása” 498/500. Klodvig megkeresztelkedése 547. Szent Benedek halála 554. Iusztinianosz császár visszafoglalja Itáliát 568. A longobárd hódítás kezdete Itáliában 590-604. Nagy Szent Gergely pápasága 597. Az angolok térítésének kezdete 622. Mohamed Medinába menekül 711. Arab hódítás Hispániában 732. Poitiers-i csata (Martell Károly megállítja az arabokat) 754. II István pápa útja Quierzy-be, Ponthioni szerződés 754. A képromboló hiereia-i zsinat 768-814. Nagy Károly uralkodása 787. II Nikaiai VII egyetemes zsinat 800. Nagy Károly császár 843. Verduni szerződés 843. A képtiszteket második restaurációja Bizáncban 858-867. I Miklós pápasága 863. Szent Cirill és Metód missziójának kezdete 867-869. Phótiosz-féle skizma 869-870. IV Konstantinápolyi VIII egyetemes zsinat 880-1046. A pápaság

„sötét évszázada” 909. Cluny alapítása 962. I Ottó császár lesz 983-1002. III Ottó császársága 987. Vlagyimir herceg megkeresztelkedik 1000. Gnieznói érsekség alapítása 1054. A Kelet-nyugati egyházszakadás hagyományos időpontja 1059. Lateráni zsinat, a pápaválasztás szabályozása 1059. II Miklós pápa és a normannok szövetsége 1071. Manzikerti csata 1073-1085. VII Gergely pápasága 1077. Canossa 1090-1153. Clairvaux-i Szent Bernát 1095. Clermont-i zsinat 1096-1099. 1 Keresztes hadjárat 1098. Citeaux alapítása 1122. Wormsi konkordátum 1147-1149. 2 keresztes hadjárat 1170. Becket Tamás vértanúsága 1189-1192. 3 keresztes hadjárat 1202-1204. 4 keresztes hadjárat 1204-1261. Bizánci latin császárság 1290. Akkon eleste 91 Függelék Fontos személyiségek Romulus Augustulus Odoaker Alarik Benedek, Szent Nagy Szent Gergely pápa Sevillai Szent Izidor Boethius Cassiodorus Nagy Theodorik Wulfilas I. Rekkared Iusztinianosz császár

Beliszariosz Radegunda, Szent Venantius Fortunatus Patrik, Szent Columbanus, Szent Columba, Szent Canterbury Szent Ágoston Tarszoszi Theodórosz Beda Venerabilis Wilfrid Willibrord Winfrid-Bonifacius Damaszkuszi Szent János III. Leó császár V. Konstantin császár Iréné császárnő Martell Károly Kis Pippin Nagy Károly Jámbor Lajos II. István pápa Einhard Widukind III. Leó pápa Aniane-i Szent Benedek Metzi Chrodegang I. Miklós pápa Phótiosz pátriárka Ignátiosz pátriárka Theophülaktosz, Marozia, Theodora I. Ottó császár III. Ottó császár II. Szilveszter (Gerbert d’Aurillac) Adalbert, Szent Anszgár, Szent Nagy Knut király I. Mojmir Rasztiszláv Cirill (Konstantin), Szent Metód, Szent I. Mieszko Humbertus de Silva Candida Kerulláriosz Mihály IX. Leó pápa Guiscard Róbert Odó, Szent Odiló, Szent Petrus Venerabilis Petrus Damiani IV. Henrik német király Becket Szent Tamás VII. Gergely pápa Romuáld, Szent Arbrisseli Róbert Norbert, Szent

Clairvaux-i Szent Bernát II. Orbán pápa Bouillon Gottfried IX. Szent Lajos 92 Függelék Fontos helyek, földrajzi fogalmak Róma Montecassino Tolosa (Toulouse) Vizigót királyság Hispániában Gallia Gibraltári-szoros Rajna Bobbio Pavia Longobárd királyság Armagh Lindisfarne Hy sziget (Iona) Luxeuil Sankt Gallen Heptarchia Northumbria Canterbury Utrecht Freising Fulda Passau Salzburg Regensburg Aachen Konstantinápoly Szicília Normandia Poitiers Quierzy Pápai Állam Ravenna Penatpolisz Mekka Medina Córdobai kalifátus Palermo Lotharingia Uppsala Kornelimünster Trondheim Illyricum Gniezno Novgorod Kijev Puglia (Apulia) Calabria Cluny Canossa Worms Legnano Citeaux Prémontré Grande Chartreuse Manzikert Akkon 93 Függelék Fontos fogalmak Regula Magistri sacerdotium/imperium cönobita szerzetesség medium aevum stabilitás lectio divina oblátus servus servorum Dei Dei gratia rex Pragmatica sanctio Meroving dinasztia magán bűnbánattartás tarifált

penitencia Peregrinatio pro Christo northumbriai reneszánsz majordomus exemptio ikonoklaszta ikonoduloi adoratio latreia proskynesis Quinisextum Poitiers-i csata reconquista ponthioni szerződés basileus patricius Romanorum donatio Constantini Collectio Pseudo-Isidoriana Patrimonium Sancti Petri muszlim dzsihád Liber Pontificalis Sacramentarium Gregorianum Annales Regni Francorum Sacrum Imperium Romanum renovatio imperii verduni szerződés Libri Carolini Filioque opus Dei kommenda-rendszer extrema unctio ordines-elmélet saeculum obscurum Eigenkirche-rendszer feudalizmus, feudum homagium simónia nikolaitizmus Treuga Dei libertas ecclesiae consistorium kardinális Dictatus papae invesztitúra Lombard Liga Vita apostolica conversus Carta caritatis grangia káptalan minuscula 94 TARTALOMJEGYZÉK 1. A KÖZÉPKOR TULAJDONSÁGAI 1 1.1 A középkor definíciói, értelmezései 1 1.2 A középkor periodizációja 1 1.3 A tér 2 1.4 A középkor alapjai 3 1.5 A középkor

periodizációja 1.51 Kezdeti korszak (700-1050) 1.5 2 A fejlődés kora (1050-1300) 1.53 A nyugtalanság kora (1300-1550) 4 4 4 4 2. NURSIAI SZENT BENEDEK ÉS A REGULA 6 2.1 Szent Benedek élete 6 2.2 A Regula (RB) 2.21 A Regula forrásai 2.22 A Regula elterjedése 6 6 7 2.3 A monasztikus élet modellje Benedek regulája szerint 7 2.4 A szerzetes élete a Regula szerint 8 3. NAGY SZENT GERGELY PÁPASÁGA (590-604) 10 4. A NÉPVÁNDORLÁS ELSŐ ÉS MÁSODIK HULLÁMA – A GERMÁN TÖRZSEK BETELEPÜLÉSE 13 4.1 A népvándorlás általános jellemzői 13 4.2 A gótok 4.21 A nyugati gótok 4.22 A keleti gótok 14 14 15 4.3 A vandálok és a burgundok 16 4.4 A népvándorlás második hulláma: a frankok megtérése 16 4.5 A népvándorlás harmadik hulláma: a longobárdok 19 5. A KERESZTÉNYSÉG ELTERJEDÉSE A BRIT SZIGETEKEN 20 5.1 Az írek megtérése 5.11 Szent Patrik missziója és az ír egyház jellegzetességei 5.12 Az ír egyház nagy egyéniségei

5.13 Az ír misszió a kontinensen 20 20 21 22 5.2 Az angolszász hódítás Britanniában 22 5.3 23 Az angolszászok megtérítése 95 6. AZ ANGOLSZÁSZ MISSZIÓ A GERMÁNOK KÖZÖTT 25 6.1 Az angolszász misszió kezdetei 25 6.2 Bonifác tevékenysége 25 6.3 A misszió következményei 26 7. A KÉPROMBOLÓ VITA 27 7.1 Képtisztelet Bizáncban 27 7.2 A képrombolás 27 7.3 A képtisztelet helyreállítása 28 8. A PÁPASÁG ÉS A FRANKOK SZÖVETSÉGE; A PÁPAI ÁLLAM (PATRIMONIUM PETRI) SZÜLETÉSE 30 8.1 A pápaság helyzete a 7-8 században 30 8.2 A szövetségkötés előzményei 30 8.3 II István és Kis Pippin 31 8.4 A konstantini adománylevél (donatio/constitutum Constantini) 32 8.5 A Pápai Állam (Patrimonium Sancti Petri /Szent Péter öröksége) létrejötte 34 9. A KERESZTÉNY BIRODALOM LÉTREJÖTTE – A KAROLING KORSZAK 35 9.1 A Karoling-kori Európa környezete 9.1 1 Mohamed és az iszlám kezdetei 9.12 Észak népei 9.2 Nagy

Károly uralma 35 35 36 36 9.2 Nagy Károly és III Leó pápa 37 9.3 A Karoling Birodalom további sorsa 38 10. A KAROLING EGYHÁZ ÉS A KULTÚRA 40 10.1 A Karoling reneszánsz 40 10.2 Nagy Károly, a keresztény császár 41 10.3 Károly és Bizánc viszonya 42 11. A MONASZTIKUS ÉLET REFORMJA A KAROLING IDŐSZAKBAN 44 11.1 A regula állami bevezetése 44 11.2 Aniane-i Benedek tevékenysége 44 11.3 A kolostorok társadalmi szerepe 45 96 12. AZ EGYHÁZ LITURGIKUS ÉS SZENTSÉGI ÉLETE A 9-10 SZÁZADBAN 47 12.1 A római liturgia terjedése 47 12.2 A szentmise 47 12.3 A többi szentségek 48 12.4 Vallásosság 48 13. A PÁPASÁG A 9-10 SZÁZADBAN 50 13.1 I Miklós pápasága (858-867) 50 13.2 A Phótiosz-féle skizma 51 13.3 A pápaság ún sötét évszázada 52 14. I OTTÓ, III OTTÓ ÉS A NYUGATI CSÁSZÁRSÁG MEGÚJULÁSA 53 14.1 I Ottó uralma 53 14.2 A császár és a pápa 53 15. A KÖZÉPKORI TÁRSADALOM 55 15.1 A megújulás

előzményei 55 15.2 Az ún Eigenkirche-rendszer (magánegyház) 55 15.3 Feudalizmus, hűbériség 55 15.4 57 A társadalom rendjei 15.4 A megújulás első jelei 58 16. AZ ÉSZAKI ÉS A SZLÁV NÉPEK MEGTÉRÉSE – DILATATIO CHRISTIANITATIS (A KERESZTÉNYSÉG KISZÉLESÍTÉSE) 60 16.1 A skandináv népek megtérése 60 16.2 A szláv népek megtérése 16.21 A déli szlávok útja a kereszténységhez 16.22 Szent Cirill és Metód missziója a nyugati szlávok között 16.23 A csehek és a lengyelek megtérése 16.24 A kereszténység a keleti szlávok körében 60 61 61 62 62 17. KONSTANTINÁPOLY ÉS RÓMA VISZONYA; AZ 1054-ES SZAKADÁS 64 17.1 A bizánci egyházmodell 64 17.2 A viták Rómával 17.21 I szakasz (330-800): egység, bár feszültségekkel és incidensekkel 17.22 II szakasz (800-1200): a kölcsönös elhidegülés felé 64 64 65 97 18. A KERESZTÉNYSÉG REFORMJA – CLUNY 68 18.1 Cluny alapítása és felemelkedése 68 18.2 Cluny

szellemisége 69 19. A GREGORIÁNUS REFORM ÉS AZ INVESZTITÚRAHARC 71 19.1 A reformpápaság 71 19.2 A gregoriánus reform 73 19.3 VII Gergely pápasága 74 19.4 A gregoriánus reform eredményei 76 19.5 Az invesztitúraharc további eseményei Németországban 77 20. A SZERZETESSÉG REFORMJA A 11-12 SZÁZADBAN 78 20.1 A remete-modell 20.11 A kamalduliak 20.12 A regula és a sivatag 20.13 A karthauziak 78 78 78 79 20.2 A vita apostolica eszménye 20.21 A kanonokok 20.22 A premontreiek 80 80 80 20.3 Visszatérés a benedeki regulához: a ciszterciek 20.31 Alapítás és lelkiség 20.32Fejlődés 20.33 A rend szervezete 81 81 83 83 21. A KERESZTES HADJÁRATOK 85 21.1 Előzmények 85 21.2 A kereszténység mozgásba lendül 86 21.3 Az első keresztes hadjárat (1096-1099) 87 21.4 A további hadjáratok a Szentföldre 88 21.5 A lovagrendek 88 FÜGGELÉK 91 98